János evangéliumának magyarázata

Amikor Jézusnak ezt a hallatlan nagy kijelentését megismétlem, úgy érzem, meg kell mondanom, hogy a konfirmációnak erre a mai drága ünnepére nem én választottam ezt a textust, nem keresgéltem a Bibliában egy alkalmas Igét a konfirmációi beszéd alapjául, hanem így következett soron a János evangéliumából. Hiszen tudjátok, hogy az elmúlt év szeptemberétől kezdve János evangéliumát tanulmányozzuk fejezetről fejezetre. Nem emberi mesterkedés vagy ügyeskedés mondatja tehát velem, hogy Jézus barátai vagytok, hanem nyilván maga az Úr üzeni most ezt nékünk. Én magamtól nem is mernék senkiről ilyen nagyot mondani, hogy Jézus barátja - magamról se -, de most nem is arról van szó, hogy mi mit tartunk önmagunkról vagy egymásról, hanem arról, hogy mit mond Jézus? Fogadjuk el hát, hogy most ezen a konfirmációi ünnepélyen Ő, vagyis az Úr Jézus, nekünk, tehát a gyülekezet most konfirmáló és régebben konfirmált tagjainak ezt mondja: “Ti az én barátaim vagytok!”

Az ember szinte csodálkozik, hogy nincs itt valami tévedés, jól hallom: barátja Jézusnak? Hiszen, ha csak azt mondaná az Uraknak Ura és a Királyoknak Királya, hogy az Ő szolgái vagyunk, az Ő szolgái lehetünk, szabad beállnunk az Ő szolgálatába: már ez is elég volna, ez is hallatlan megtiszteltetés lenne! Ezt is alig-alig lehetne elhinni, elfogadni. De még csak nem is ezt mondja, hanem azt, hogy barátai vagyunk! Minket nevez barátainak, akiket pedig ismer?! Péterrel együtt mi is szégyenkezve mondhatjuk: Uram, Te mindent tudsz, s Te ennek ellenére barátodnak nevezel engem?! Hiszen, ha valaki, Ő azután a legjobban tudja, mennyire nem barátságos, hanem ellenséges a mi érzületünk Őiránta! Ő tudja csak, mennyire igaz, amit a Heidelbergi Kátéban így tanultunk: Természet szerint hajlandók vagyunk Isten és felebarátaink gyűlölésére. (v.ö. HKT 5. K-F) Ha belenéz a szemünkbe, látja Ő jól, mennyire nem vagyunk Neki barátai, és mégis azt meri mondani nekünk, hogy: “Ti az én barátaim vagytok”?! Hát igazán: csak Jézus mondhat ilyet! Éppen úgy, mint ahogyan egyszer a vaknak azt mondta: Láss! A sántának azt, hogy: Kelj föl és járj! A bélpoklosnak, hogy: Tisztulj meg! A halottnak: Jöjj ki! - Ugyanígy, ugyanilyen hatalommal és megbízatással mondja most itt nekünk: “Nem mondalak többé titeket szolgáknak; mert a szolga nem tudja, mit cselekszik az ő ura; titeket pedig barátaimnak mondottalak; mert mindazt, amit az én Atyámtól hallottam, tudtul adtam néktek!” (15. vers) Tehát Jézus ezzel a szavával egyszerűen barátaivá avat bennünket! Fölhatalmaz rá, megtisztel vele, megajándékoz vele bennünket!

Nem is lehet itt hát mást tenni, mint elhinni, hogy Ő komolyan gondolja ezt a barátságot. Fogadjátok el Testvérek, hogy az a Jézus, Aki az életét adta érettetek a Golgotán, Aki a keresztfán megtöretett testét és kiontatott vérét most jelképessé tette, és szétosztja közöttetek: ez a Jézus most fölemel magához, maga mellé ültet, barátjává fogad benneteket! Tudjátok, hogy ennek a barátságnak mi a legnagyobb értéke? Az, hogy szabad Jézussal egészen bizalmas, meghitt kapcsolatban élnünk! Ugye milyen jó az, amikor valakinek van egy jó barátja, akivel mindent megbeszélhet?! Nos: ilyen barátod akar lenni Jézus. Olyan természetesnek látszik, pedig egyáltalán nem magától értetődő ám, hogy tegezzük Jézust! El sem tudnánk másként képzelni a megszólítást, a Vele való beszélgetést, mint tegező viszonyban. Pedig ez is a meghitt baráti kapcsolat kifejeződése! Gondold csak el, milyen bizalmas közelségbe enged magához a világ Ura, amikor szabad azt mondanod Neki, hogy: "Te"! És szabad Néki elmondanod mindent! Hiszen arra való a jó barát, hogy életünk dolgait megbeszéljük vele! Nem tudok drágább, értékesebb tanácsot adni nektek - aminek annyi hasznát vehetnétek az élet bármilyen alakulása közben -, mint azt, hogy beszéljetek meg mindent a ti legjobb Barátotokkal, az Úr Jézussal! De igazán mindent! Ha örömötök van, ha fáj valami, ha nagy döntések elé állít az élet, és nem tudjátok mitévők legyetek, ha kísértések törnek rátok, ha elbuktok, ha bűnbe estek: mindent-mindent beszéljetek meg Jézussal! Ne legyen semmi titkotok Őelőtte! Szabad Neki elmondani mindent! A legszennyesebb gondolatot is, a legalávalóbb érzést is - azt is, amit semmi áron el nem mondanátok senkinek. Szinte azt mondhatnám, hogy az nem is olyan nagy baj, ha bűnös indulatok kavarognak a lelketek mélyén, de az már végzetesen nagy baj, ha nem tárjátok föl ezeket Krisztus előtt, ha nem mondjátok el Neki! Egy fiatalember mondta egyszer nekem, hogy olyan szörnyű, Istent gyalázó gondolatokkal kísérti őt a Sátán, hogy ki sem meri mondani, önmaga előtt is szégyelli. Azt mondtam neki: Ez nem baj, csak mondd el Jézusnak, leplezd le a Sátánt Jézus előtt, akármilyen csúnya! Néki elmondhatod, rakjad le elébe,Ő majd elbánik vele! - Nos testvér, légy bizalmas az Úrhoz, hiszen a barátja vagy!

A felolvasott Igében arra is feleletet kapunk, hogy hogyan lettünk a Krisztus barátaivá? Így mondja Jézus: “Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket!” (16. vers) Érzitek-e, mennyi erő, mennyi biztatás, milyen szilárd támaszték van Jézusnak ebben a kijelentésében? Azt gondoljátok, hogy az csak olyan esetlegesség, véletlen, hogy mi most itt vagyunk, dicsérjük az Istent, vallást teszünk az Ő szent nevéről? Vajon mi csak úgy egyszerűen elhatároztuk, hogy Vele töltünk egy órácskát, s elindulunk az Ő követésében? Óh, nem! A mi ittlétünk, a mi hitvallásunk, a mi Krisztus-követésünk az elhatározásnál és a magunk akaratánál sokkal messzebbre nyúlik vissza: egyenesen az örökkévalóságba! Azért határozhattuk el magunkat az Ő szent Neve magasztalására, azért hihettünk Benne, azért tehettünk vallást Róla, mert Ő választott ki Önmagának bennünket! Azért lehetünk az Ő barátai, mert sok-sok millió ember közül Ő minket erre szemelt ki, erre válogatott ki, erre gyűjtött össze! Hogy mit jelent ez gyakorlatilag a hitünk számára, egy képpel tudnám illusztrálni: Ismerjük ugye a tűzoltó-létrát? Alulról csavarják egyre feljebb és feljebb. Azt mondják a tűzoltók, hogy amikor az egymás mellett lévő létrák már mind egymás fölé emelkedtek, tehát amikor már egészen fölcsavarták az egész alkotmányt, a legtetején két-három méternyi kilengése is van a létrának, s aki ott áll, ugyancsak bizonytalanul érzi magát. De ha a létra fölső részét odatámasztjuk valamihez, például egy ház emeleti ablakához vagy tetejéhez: egyszerre megszűnik a nagy ide-odalengés, az egész hosszú létra szilárdan áll. Valahogy ilyenformán vagyunk a hittel is. Innen, alulról emelkedik fölfelé, nyúlik fölfelé az ember hite, a látható világból a láthatatlan világ felé - élményeink, bizonyságtételek, imádságaink, igehirdetési alkalmakon való részvételeink emelik egyre följebb és följebb -, de amíg felülről nem kap támasztékot, addig ingás, lengés, bizonytalanság minden. Nos: amikor Jézus azt mondja, hogy: “Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket”, akkor ez olyan, mint amikor a létrát fölülről megtámasztják! Ehhez a bizonyossághoz támaszkodik hozzá a hitünk, és így lesz határozott, szilárd, stabil, mindenféle ingadozástól mentes! A hívő ember a földi élete során egyre nagyobb bizonyossággal győződik meg arról az örvendetes tényről, hogy tulajdonképpen nem is én választottam az Urat, hanem Ő választott engem! Ezért hiheted el teljes bizonyossággal, hogy Jézus barátja lettél: mert nem te választottad Őt, hanem Ő választott téged!

Mitévők legyünk már most, ha ilyen nagy megtiszteltetésben lehet részünk? Ezt is megmondja az Úr, így: “A miképen az Atya szeretett engem, én is úgy szerettelek titeket: maradjatok meg ebben az én szeretetemben. Ha az én parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben; a miképen én megtartottam az én Atyámnak parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében.” (9-10. vers) Tehát megmaradni az Ő szeretetében! Nem azt jelenti ez, hogy mindig szeressétek Jézust - óh, nem, sokkal többet: azt, hogy Jézus szeret benneteket és ti minden körülmények között tartsatok ki amellett, hogy el ne veszítsétek azt a tudatot, hogy Ő igenis szeret! “A miképen az Atya szeretett engem, én is úgy szerettelek titeket” - hogyan szerette az Atya a Fiút? Nem lehet azt ki sem mondani! És mégis engedte, hogy keresztre feszítsék! De ott a kereszten is szerette! Sőt, akkor szerette csak igazán, hiszen az Ő akaratát hajtotta végre teljesen!

Isten szeretete nem kímél meg a szenvedéstől senkit. Itt vagytok most fiatalon, üdén: ki tudja, milyen keresztek fognak még majd vállaitokra nehezedni, milyen nehéz sóhajok szállnak még majd föl a szívetekből! Nos: tudjátok meg, hogy Isten akkor is szeret! Sőt, akkor szeret csak igazán! Tehát ha majd egyszer úgy nézne ki minden, hogy elfeledkezett rólatok, vagy mintha elfordította volna tekintetét, és bezárta volna a fülét; ha úgy látszana is, hogy közönyösen állana szemben azzal a teherrel, amit hordotok, azzal a szívfájdalommal, amit szenvedtek - akkorra, éppen akkorra szól ez a biztatás: “Maradjatok meg ebben az én szeretetemben!” Soha senkinek el ne hidd, hogy Jézus nem szeret! Júdás számára is lett volna bocsánat, ha el tudta volna hinni, hogy őt is szereti az Úr! Téged is! Még ha elbuksz is majd, visszatérhetsz Ő hozzá, mert szeret! Előre megmondja tehát, hogy jönnek a nehézségek, de ti maradjatok meg az Ő szeretetében! Hogyan? Úgy - mondja Jézus -, hogy megtartjátok az Ő parancsolatait! Tehát éppen azért, mivel így szeret titeket az Úr, nem lehet közömbös számotokra, amit Ő akar! Az egyik testvérünk lakásán láttam egy fali-mondást, az volt ráírva: “Hát Jézus mit szól hozzá?” Jézus barátja komolyan számol ezzel! És ha meg akartok maradni Jézus szeretetében, állítsátok oda magatokat nagyon gyakran ez alá a kérdés alá: “Hát Jézus mit szól hozzá?” Mit szól Jézus például ahhoz, amin gondolkodni szoktál, amire vágyol, amin képzelődsz? Mit szól ahhoz, ahogyan játszol, szórakozol, tanulsz, otthon viselkedsz? Megmondja Ő világosan és nagyon érthetően, hogy mit szól hozzá, hogy mi a véleménye: írásba adta a véleményét, megtalálhatod te is és olvashatod - a Bibliában! “Ha az én parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben; a miképen én megtartottam az én Atyámnak parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében.”

Ne féljetek attól, hogy így valami savanyú, fonnyadt, minden örömről lemondó életet kellene élnetek! Hiszen rögtön ezek után így folytatja Jézus: “Ezeket beszéltem néktek, hogy megmaradjon ti bennetek az én örömem és a ti örömetek beteljék.” (11. vers) Vagyis, hogy a ti örömötök igazán teljes legyen! Higgyétek el testvérek, hogy a Krisztus szeretetén kívül nincs teljes öröm. Vannak apró örömei az életnek, ideig-óráig tartó örömök, de az se mindig tiszta, néha nagyon is sok az alja, a salakja. A világ örömeit gondtalanul élvező, habzsoló embereket ha látok, gyakran gondolok arra az Igére, amelyik így hangzik: “Nevetés közben is fáj a szív; és végre az öröm fordul szomorúságra!” (Péld 14,13) - Látnád csak közelebbről egy nevető ember életét! Ha belenézhetnél a szívébe, akkor látnád, mennyi baj és szomorúság van a vidám külső alatt is! Egyetlen öröm van a világon, ami teljes, maradéktalan, aminek nincs semmi kellemetlen utóíze: Jézus öröme! Jézus barátai igazán boldog emberek! Örömük annyira teljes, hogy még a halál sem vet véget néki! Átnyúlik, beletorkollik az örökkévalóságba is!

Erre a boldog, örvendező életre vagytok elhívva, mert az Úr azt üzeni ma néktek és veletek együtt mindnyájunknak, hogy: “Ti az én barátaim vagytok!” Álljatok hát föl, válaszoljatok a hívásra, elénekelvén az idei konfirmandusok énekét:

Testvérek menjünk bátran, hamar leszáll az éj,
E földi pusztaságban Megállni nagy veszély.
Hát merítsünk erőt A menny felé sietni,
Nem állva megpihenni A boldog cél előtt.

455. ének 1. vers

Ámen

Dátum: 1951. május 27.

A földi életből búcsúzó Jézus mondta megrettent tanítványainak ezeket a jól ismert, sokszor idézett szavakat: “Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, a mint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” (Jn 14,27) A búcsúzás szomorúságában azzal vigasztalja őket, amit hátrahagy nekik, amit itt hagy nekik. Szinte úgy beszél itt az Úr, mint egy haldokló édesapa, amikor a betegágyát körülálló ijedt gyermekeinek elmondja, hogy ne féljenek semmitől, jól gondoskodott róluk. Nem hiába nevezik a Szentírást Testamentumnak, végrendeletnek, mert valóban az! Valóban arról van benne szó, amit a világ Ura az Ő örököseire hagyományoz. Nem pénzt, nem más egyéb javakat: házat, földet, drága kincseket örökölnek utána hívei - és de jó, hogy nem ilyen kincseket, hiszen alaposan megmutatta a mai időkben Isten az ilyen fajta örökség igazi értékét! -, hanem azt, ami az összes előbbinél többet ér, nagyobb és értékesebb ajándék: békességet! Mégpedig nem akármilyen békességet, hanem az Ő saját békességét! Az erről szóló rész következett sorra János evangéliumából a mai pünkösd ünnepére. A Krisztus békességéről szóló végrendelet nem idegen ám a Lélek ünnepének a mondanivalójától, sőt nagyon is beletartozik abba, hiszen Isten Szentlelke munkájának a hívő ember életében egyik legnagyobb eredménye az a békesség, amiről itt Jézus beszél. Lássuk hát először, miféle békességről van itt szó? Mi ez a békesség?

Kétféleképpen is körülhatárolja Jézus ennek a békességnek a jelentését: negatív és pozitív értelemben. Negatív értelemben így: “Nem úgy adom én néktek, a mint a világ adja!” És ez különösen nagyon vigasztaló! Mert hogyan adja a világ a békességet például egy olyan embernek, akiben a fájdalom hullámai viharzanak, akit egymás után érnek a csapások, akit kétségek gyötörnek? Úgy, hogy megpróbálja az ilyen ember magára erőszakolni a békét. Megpróbál elmenekülni a kínzó gondolatok, érzések elől úgy, hogy még több munkával foglalja el magát, vagy vidám társaságot keres, vagy összeszorítja a fogát és megpróbálja megkötözni a szenvedés démonait a lelkében, mint a harapós kutyát, ahogyan láncra kötik. Vagy amikor apró mulasztások, kisebb-nagyobb bűnök kezdik zavarni a lelkiismereted békéjét, rögtön kéznél van a világ receptje szerint készült orvosság: bebeszéled magadnak, hogy mások életét sokkal nagyobb bűnök terhelik, te azokhoz viszonyítva még mindig nagyon magasan állasz. És hogy még szilárdabb legyen a látszat béke: megnyugtatod lelkiismeretedet azzal, hogy még gőgösebben jársz, még nagyobb képet öltesz magadra, mutatván, mintha semmi baj se lenne. Békében vagy, mert sikerült leláncolnod a lelkiismeretedet. - Ilyen a világ békéje. Ezt tudja adni. Egyszer azonban a sok elfojtott bánat, keserűség, megbántás, mulasztás emléke olyan elemi erővel tör ki, hogy fenekestül fölborít, és maga alá temet mindent. Ilyenkor a világ már csak egy morfiuminjekciót, vagy szíverősítő tablettát tud adni, legvégső esetben pedig, amikor már minden összeomlott: egy revolvergolyót! Ugye nem szükséges, hogy példákat említsek - naponkint produkálja az élet mindnyájunk szeme láttára a példákat reá! - Így adja a világ a békességet. Hogyan? Erőszak által, narkózis által, hazugság és önbecsapás által! Olyan ez a békesség, mint egy gát, ami mögött csak fölgyülemlik a nyugtalanság, a vihar!

A legjobb esetben olyan békességet tud adni a világ, amit a békés idők nyugalmának és boldogságának nevezünk: egymást szerető szívek békés együttesét, gyermekkacagástól hangos gondtalan órákat, meghitt meleget árasztó családi tűzhelyet. Nagyon drága, nagyon sokat érő, de nagyon bizonytalan ez a békesség. Mert meddig a miénk?! Addig, amíg valami baj nem történik: betegség, vagy haláleset nem kopogtat be a házhoz! Olyan ez, mint a fű és a virág. De elszárad a fű és lehull a virág, ha az Úrnak szele reá fuvall! Óh, de sok szívben van nyugtalanság éppen amiatt, mert az így fölépített békességének az elvesztésétől remeg!

Milyen jó, hogy Jézus nem így adja a békességét. “Nem úgy adom én néktek, a mint a világ adja.” De nemcsak ilyen negatív értelemben határolja körül a békesség jelentését, hanem pozitív értelemben is. Azt mondja: “Az én békességemet adom néktek!” - Mi ez a Jézus békessége? Az a béke, amit Jézus Krisztus az Ő megváltó munkájával hozott létre az ég és a föld között, Isten és az ember között! Azt olvassuk a Korinthusi levélben, hogy: “az Isten volt az, a ki a Krisztusban megbékéltette magával a világot, nem tulajdonítván nékik az ő bűneiket.” (2Kor 5,19) Ebben a nagy békekötésben tehát Isten volt a kezdeményező, Isten nyújtott az égből békejobbot a földnek. Minden lázadás, gonoszság a mennyel szemben, minden felségsértés, minden megbántás, a mennyeiek minden vádja a földiekkel szemben legyen elfelejtve, eltemetve, megbocsátva. És még csak hadisarcot, jóvátételt sem fizettet Isten a földdel! Minden árat, költséget Ő maga vállal magára! Olyan drága Néki ez a békesség, hogy egyszülött Fiát áldozza föl érte! Ez az, amit a próféta mond: “békességünknek büntetése rajta van” (Ézs 53,5) a Fiún, a Krisztuson! Ez a békesség nem egyéb, mint a földnek a mennyel való kiengesztelődése a kereszt által! Amikor Isten Krisztus kereszthalálára tekint, úgy veszi, mintha Benne mindazok elszenvedték volna a kárhozat büntetését, akik helyett Ő meghalt. Ez tehát a Krisztus békessége, hogy tudniillik megbékélt velem az Isten, békét kötött velem az Isten, mert helyettem az én Uram szenvedett, eleget tett, jóvátételt gyakorolt, fizetett!

Nagy nyugtalanság, békétlenség dúlt egy beteg asszony életében. Ott feküdt élete romjai felett, betegen. Valamikor gazdag volt, szép volt, ünnepelt előkelőség volt, egészséges és fiatal, most mindebből semmi se maradt már! Minden oka megvolt a nyugtalanságra. És egyszer valaki üzenetet vitt neki az Úrtól, átadta néki azt, amit Isten a próféta által üzen így: “Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy! ... Mivel kedves vagy az én szemeimben, becses vagy és én szeretlek.” (Ézs 43,1. 4.) A beteg szeme megtelt könnyekkel, rázta a fejét: Ez nem lehet igaz, mondta, én ezt nem érdemeltem meg, hiszen annyit vétkeztem ellene! Alig bírta megérteni: de hiszen éppen ez a megváltás titka, hogy ott, Krisztus keresztje előtt az az igaz, hogy Isten nem vádol! Pedig ellensége voltál, törvénye ellen föllázadtál, parancsait megszegted! Nem hányja szemedre, hogy lakomájára visszaküldted a meghívót, vagy kimentetted magad. Nem panaszolja föl, hogy elkövetted ellene a legnagyobb sértést: nem bíztál Benne, kételkedtél a szavában, nem hallgattad meg, amit mondani akart. Rámutat a keresztre, Krisztus halálára és azt mondja: Nézd, ez megmagyaráz mindent! Ennyire szeretlek téged, ilyen drága vagy nékem, ilyen kedves és becses vagy az én szememben, hogy képes voltam ezt tenni éretted!

Ez az a békesség, amit a Krisztus ad! Óh, de sokszor láttam ennek a békességnek a tiszta derűjét fölragyogni egy-egy szenvedő, gyötrődő embernek az arcán, mint a szivárványt eső után - legutóbb annak a beteg asszonynak is az arcán, akiről az elébb beszéltem. Ott ragyog-e már a te arcodon is?! Az a nagyszerű ebben a Krisztustól kapott békességben, hogy magasan fölülemeli a lelket a földi viharok tombolásán. Alatta marad az élet sok nyugtalansága, bizonytalansága, lármája és aggodalma. Nem tudom, hogy mi lesz velem, merre visz az utam, milyen kellemes vagy kellemetlen meglepetéseket tartogat számomra az élet, de egyet, a legfontosabbat tudom: azt, hogy mennyei Atyám gyermeke maradok, és az Ő láthatatlan keze tart és vezet még a halál sötétségén keresztül is! - Ez a Krisztus békessége!

Azt mondhatná most valaki, hogy mindezt rövidebben is ki lehetett volna fejezni, úgy, hogy nem külső, hanem belső békességről van szó! Nos, ez majdnem igaz is, de csak olyan értelemben, hogy a Krisztus békessége nem kívülről, rendezett külső körülményekből befelé ható erő, hanem megfordítva: belülről kifelé ható, de ténylegesen ható, azaz nemcsak bent maradó, a lélek mélyén meghúzódó, hanem a megbékéltetés erejét kifelé is sugárzó erő! Tehát az a békesség, amiről itt szó van, nemcsak örök, hanem idői is; nemcsak túlvilági, hanem evilági is; nemcsak lelki, hanem testi is; nemcsak belső, hanem ugyan úgy külső is - nem részlet-békesség tehát, hanem teljes béke! Nemcsak egy bizonyos láthatatlan lelkiség, vagy idea, hanem tényleges, produktív erőhatás, kisugárzás - valahogy olyanformán, mint amikor Jézus megdorgálta a viharos szelet és hullámokat, azok lecsendesedtek, mert a Jézusban lévő, valóban jelenlévő békesség kiáradt rájuk, lecsendesítette a háborgást! Igen, Jézus békessége nem akar ott, elrejtve meghúzódni a hívő ember lelke mélyén mint titkos gyönyörűség, hanem bele akar hatolni a földi viszonyainkba, a személyi, a családi, a gazdasági, a politikai életünk viszonyulásaiba és ott sóként és áldásként hatni akar!

A hívő emberből áradnia kell a Krisztus békessége megnyugtató és megbékéltető sugárzásának. A Krisztusban hívő ember maga is békességre igyekező, békességet munkáló ember! Mondd testvérem, békességet áraszt-e a lényed, a megjelenésed, a szavad, vagy nyugtalanságot? Azt, ami benned van, ami belülről a szívedben van, az van a szádon, az van a környezetedben, az van a munkádban. Mindenféle békétlenségnek a legmélyebb oka a meg nem bocsátott bűn, az Istennel ki nem engesztelődött állapot!

Nos hát: Krisztus az Ő békességét végrendeletileg hagyta reánk. Miért nincs hát akkor még mindig a birtokunkban, s hogyan juthatnánk végre a birtokába? Hadd irányítsam a figyelmet a felolvasott részben Jézusnak erre a kijelentésére: “Jön a világ fejedelme és én bennem nincsen semmije!” (Jn 14,30) Jézusban a Sátánnak nincs semmije. Nincs egy talpalatnyi területe, ahol megvethetné a lábát. Nincs Jézusban semmi olyan gondolat, érzés, vágy, titok, ami a Sátánhoz húzna, ami a Sátán érdekeit szolgálná, amibe a Sátán bele tudna kapaszkodni, amihez a kísértését hozzá tudná kapcsolni, nincs úgynevezett kapcsoló-pont. Nincs Jézusban semmi, amit a Sátán a magáénak mondhatna, amivel a Sátán titokban összejátszhatna. - Nos: bennünk pedig van! És ezért borul fel mindig újra a békességünk! Jön a világ fejedelme és nagyon is megtalálja a kapcsolatot a szívünkben. És meg is fogja mindig találni, amíg egyedül talál! Tehát: fogózz bele még jobban Krisztusba, higgyed bele magad Krisztusba! Ha benne vagy az Úrban, akkor jöhet a világ fejedelme! Azt mondja Jézus: “Én bennem nincsen semmije”, azaz ahhoz, ami Jézusban van, ahhoz a világ fejedelmének, a Sátánnak nincs semmi köze! A Krisztusban hívő ember benne van Krisztusban! És amíg Krisztusban van, addig valóban övé is a Krisztus békessége.

Mindezt mi csak elmondani tudjuk, végiggondolni, de hogy valóban így is legyen: ahhoz a Szentlélek munkája kell. Azt mondja Jézus: “Ama vigasztaló pedig, a Szent Lélek, a kit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, a miket mondottam néktek.” (Jn 14,26) Nemcsak egyszerű emlékezetbe-idézésről van itt szó, hanem arról, hogy Jézusnak minden szavát - tehát a békességről szóló végrendeletét is - maga Isten teszi aktuálissá, és állítja bele a hívő ember életébe, mint döntést követelő isteni akaratot. Isten az Ő Szentlelke által teszi jelenvalóvá számunkra azt, amit Isten Jézus Krisztus által véghezvitt. Az Úr Jézus halála által 2000 esztendővel ezelőtt megszerzett békesség áldásában Szentlelkével részesíti ma a hívő embert!

Ebből a mai pünkösdi igehirdetésből is elszáll nyomtalanul minden, amit nem tett élő Igévé, személyes megszólítássá számunkra az Úr az Ő Szentlelkével. Kérjük hát Isten áldott Szent Lelkét, Igéjét, hogy jöjjön, és végezze el bennünk az Ő megelevenítő munkáját! Jertek, kérjük együtt imádságos szívvel:

Szakaszd el hát most is szívünket, Minden érzésünket
A sok hiábavalóságtól, E csalárd világtól,
Hogy az Igének hallgatói, Légyünk megtartói;
Mely szívünkben gyökeret verjen, Gyümölcsöt teremjen.

377. ének 3. vers

Ámen

Dátum: 1951. május 13. Pünkösd.

Pár nap múlva következik a keresztyén naptár szerint áldozócsütörtök napja. Jó, ha erről a hétköznapok sodrába lassan egyre jobban beleszíntelenedő ünnepről most megemlékezünk. Annál is inkább, mert Jézus búcsúbeszédeinek most felolvasott részében erre a napra utal, tehát az Ő földről való távozására. Látva a tanítványok szomorúságát, megmagyarázza nekik, hogy nincs okuk szomorkodni emiatt, az Ő eltávozása nem lesz rájuk nézve veszteség. Ő ugyan elmegy, de majd az Atya más Vigasztalót küld, Aki velük marad mindörökké, Aki tökéletesen kárpótolja majd őket mindenben. Más Vigasztalót ád az Atya. Így nevezi Jézus az isteni Szentlelket. Azért megy el a földről az Úr, hogy kitölthesse övéinek a többet, a nagyobbat, a teljesebbet: az Isten Lelkét! Erről a Vigasztalóról hadd szóljon ma nékünk Isten örömüzenete!

Jézus ezt a Vigasztalót az Igazság Lelkének nevezi, és ezzel mintegy a vigasztalás lényegét is meghatározza: Isten az Ő Szentlelke által úgy vigasztal, hogy felfedi az igazságot. Tehát nem úgy, ahogyan a világ tud vigasztalni. Mert hogy adja ez a világ a vigasztalást a szomorú embernek - például egy gyógyíthatatlan betegnek, egy elkeseredett, elégedetlen embernek, egy balsorsban szenvedő léleknek? Úgy, hogy áltatja a lelket, megpróbál szépeket mondani neki, olyan ígéreteket vetíteni eléje, amelynek a valóságában maga sem hisz. Álltál-e már meg egy vigasztalan lélek előtt, találkoztál-e már emberi vigasztalansággal? Ha igen, akkor tudod, milyen tehetetlen érzés ez. Mert mi telik tőlünk? Hazugság! Ő is tudja, a szenvedő lélek, meg én is, a vigasztaló, hogy nem igaz, amikor ilyen általános szólamokat mondunk: majd jobbra fordul egyszer minden, majd meggyógyul, majd így lesz, meg amúgy, és akkor rendbe jön minden. Nagy, vigasztaló ígéreteket teszünk a sors vagy az idő nevében: majd meggyógyítja az idő, ez a nagy orvos! - Nos: mindez a hazugság arra való csak, hogy valamivel feledtessük a szomorú ember vigasztalanságát. Ismeritek a világnak az ilyen jó tanácsát: szórakozzon, kapcsolódjon ki, ne gondoljon rá és más efféle!? Amikor hallom az ilyen világi vigasztaló szólamokat, mindig arra gondolok, hogy Jézus nekünk más Vigasztalót adott. Olyan Valakit, Aki nem azzal vigasztal, hogy eltakarja a valóság rútságát, hanem éppen ellenkezőleg: azzal, hogy igazat mond. Például így: megmondja nyíltan, hogy nem az a bajod, hogy gyógyíthatatlan beteg vagy, hanem az, hogy nem vagy felkészülve az Isten színe előtt való megjelenésre! Nem az a bajod, hogy olyan rosszindulatú emberekkel vagy körülvéve, akik nem értenek meg, akik nem szeretnek, hanem az, hogy tényleg olyan utálatos, valóban olyan kiállhatatlan vagy, akit nem is fognak sohasem szeretni, amíg meg nem változol! Nem az a bajod, hogy hitetlen a környezeted, hanem az, hogy nem elég élő a te hited, s nem tudta áthatni még mindig a környezetedet! Nem az a bajod, hogy halottad van, akinek az elvesztése miatt nem tudsz megvigasztalódni, hanem az, hogy nem hiszel az örök életben! Nem azért rettenetes a sorsod, mert annyi mindent elvesztettél, hanem azért, mert az Úrral való kapcsolatodat veszítetted el!

Az Igazság Lelke kíméletlenül leleplezi az igazságot, nem az én igazságomat, hanem az igazságot. De hiszen ez nem vigasztalás, hanem vád! Hát Isten Lelke úgy vigasztal, hogy vádol, hogy ellenem fordul, hogy engem tesz felelőssé, bűnössé?! Igen! Mert e nélkül nincs igazi vigasztalás, csak áltatás. Isten Lelke, az Igazság Lelke egészen a mélyre hatol, és éppen azáltal gyógyít, hogy felfedi a szív legelrejtettebb világának a bűneit. És így mindig oda aláz Krisztus keresztjéhez, ahol minden újabb leleplezett bűnre van bocsánat. Isten Szentlelke úgy vigasztal, hogy vád alá helyez, hogy azután Krisztus keresztjénél megkaphassad a fölmentést. Az egyetlen igazi vigasztalás mindenféle szomorúságban és szenvedésben a bűnbocsánat, a minden vád alól való fölmentetés. De csak az részesülhet ebben a vigasztalásban, aki vád alatt van, csak azt lehet fölmenteni, akit elítéltek! Nos, így Vigasztaló a Szentlélek, hogy fölfedi mindenféle bajnak az igazi okát, valami speciális bűnt. Kideríti az igazságot, azt, hogy mi okozta a vigasztalanságot, és így lehetővé teszi a szabadulást, a bűnbocsánat által!

Ismered-e ezt a vigasztalást? Kell-e neked ez a Vigasztaló? Azt mondja Jézus Róla, hogy a világ nem képes befogadni, nem tudja elviselni ezt a fajta vigasztalást, az Igazság Lelkét - mert nem képes a bűn megvallására, megbánására. A világ csak azt tudja befogadni, aki őt igazolja, aki neki igazat ad, vagyis, aki hazugságot szól! El tudod-e viselni az Igazság Lelkének a vigasztalását? Igényled-e, várod-e, kéred-e? Mert Isten adja! Neked is adja! Jézus kérésére adja az Atya ezt a más Vigasztalót!

Azután úgy vigasztal Isten Szentlelke, hogy nem hagy egyedül. Így mondja az Úr a búcsúzáskor: “Nem hagylak titeket árvákul; eljövök ti hozzátok.” (Jn 14,18) Az emberi lélek egyik legkeservesebb alapérzése az árvaság, az elhagyatottság, az egyedüllét. És ezen mit sem használ az, ha emberekkel vagyunk is körülvéve! Vannak olyan emberek, akiknek apjuk, anyjuk megvan, és mégis nagy árvaságban érzik magukat! “Nem hagylak titeket árvákul” - mondja Jézus azoknak a tanítványoknak, akiknek akkor még éltek a szüleik, a feleségük, vagy a többi hozzátartozójuk, tehát nem maradtak volna “árvák” világi értelemben véve sem. Az az igazi árvaság, amikor úgy érzi valaki, hogy elhagyta az Isten. Az az ember van halálosan egyedül, magányosan, aki Krisztus nélkül van. Ennek az árvaságnak a szomorúságát látja Jézus tanítványai szemében, azért biztatja őket, hogy ettől ne féljenek, nem maradnak árván, eljön hozzájuk! És ami akkor csak ígéret volt a tanítványok számára, az pünkösd óta már beteljesedett valóság! Jézus eljött, Jézus itt van, az isteni Lélek, a nagy Vigasztaló realizálja, valóssággá teszi egy-egy árva lélek számára a Krisztus jelenlétét!

Magyar Bibliánk így fordítja: Vigasztaló, pedig az itt használt eredeti görög szó sokkal többet jelent ennél. Így hangzik: Paraklétosz. Olyan valakit jelent a Paraklétosz, Akit a bajban levő ember segítségül hív. Egy modern fordítás egyenesen így adja vissza az értelmét: Segítő. Egy olyan Valaki tehát, Aki egy másik embernek felveszi a gondját, segíti, közbenjár érette, eljár az ügyében - ügyvivő, ügyvéd. A Paraklétosz tehát, Akit az Atya ad, olyan isteni Lélek, Aki melléáll a hívő embernek, fölvállalja az ügyét, Akire a hívő ember egészen rábízhatja minden dolgát.

Így határozza meg Jézus ennek a Szentléleknek a lényét, személyét, Akit az Atya küldött, Aki itt van, Aki körülvesz most is bennünket: “Nem hagylak titeket árvákul!” Tehát egyikünknek sem kellene árván élnie az életet. Hát nem nagy vigasztalás-e az, hogy Jézus kérésére az Atya ilyen ügyvédet küld mellénk? Mégpedig nem olyat, akit mi tudnánk megfogadni ügyeink intézésére, hanem ezt, a Paraklétoszt! Ezt az ügyvédet Ő rendelte ki “hivatalból” mellénk, Ő fizette meg az árát, ami nagyon sokba került: Krisztus vérébe. És ha te még mindig szomorú vagy, rengeteg az elintézetlen ügyed: most azt üzeni az Úr, hogy Ő már küldött Valakit, Aki át akarná venni az ügyedet. Aki törődni szeretne veled, ha megbíznál Benne, ha Rá mernéd bízni magad, hogy hol van a baj az életedben, kivel vagy perben: a férjeddel, vagy a feleségeddel, vagy a gyermekeddel, emberekkel vagy magaddal? Nos: van kihez fordulnod, a fő az, hogy ne magad intézd az ügyedet!

Testvér: velünk van az Úr az Ő igéjében! Van Bibliád, és te tanácstalan és szomorú vagy?! Amikor minden Ige neked szól, csak meg kell hallanod?! - Velünk van a testvéri közösségben! “A hol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20) Van gyülekezet, és te mégis árva vagy, egyedül érzed magad? Hiszen te is jöhetnél, te is együtt lehetnél Vele a többiek között. Te is megbeszélhetnél Vele mindent, mint más hívők teszik, te is megkérhetnéd, hogy intézkedjék az ügyedben, te is átadhatnád neki a problémáidat, mint olyan sok-sok hívő lélek teszi mindig, újra. Te is megláthatnád, mennyire igaz, amit Jézus ígért: “Nem hagylak titeket árvákul; eljövök ti hozzátok!” (18. vers) Sőt, még tovább megy a Szentlélek vigasztalása. Aki Isten Szentlelkével kapcsolatba kerül, nemcsak azt tapasztalja meg, hogy Benne maga az Úr jött vissza híveihez, hanem a Szentlélek által a Krisztussal való közösség még szorosabbá lesz, mint amilyen a régi volt, amikor Ő még test szerint itt járt. Így mondja az Úr: “Azon a napon (vagyis, amikor megkaptátok a Vigasztalót, a Paraklétoszt) megtudjátok majd ti, hogy én az Atyámban vagyok, és ti én bennem, és én ti bennetek.” (20. vers) Titokzatos összekapcsolódások vannak itt: Krisztus az Atyában és mibennünk, mi a Krisztusban és vele együtt az Atyában. Az Atya, a Fiú és a tanítványok elválaszthatatlanul összeforrnak egymással, egymást áthatják, a lelki eggyé válásnak valami egészen új csodája születik meg a Szentlélek által. Nem lehet ezt megmagyarázni, megérteni sem lehet, csak alázatos szívvel elfogadni. Ezért nem kell nagyot kiáltani, ha imádkozni akarunk, ezért elég a csak lélekben elmondott imádság is - ezért lehet a bűn és a világ ellen harcolni és győzni, ezért lehet ereje a tanítványok bizonyságtételének, ezért lehet már e földön az enyém az örök élet, mert Krisztus az Atyában van, a hívő Krisztusban, és Krisztus a hívőben. Így teszi a Szentlélek teljessé azt az életet számunkra, amire megváltott bennünket az Isten. A nagypéntek azt hirdeti, amit Krisztus érettünk tett, mint az Isten ama Báránya. A húsvét arról tesz bizonyságot, hogy Krisztus velünk van, mint élő valóság. Az áldozócsütörtök arról szól, hogy Krisztus fölöttünk van, mint Úr és Király - és mindez azért történt, hogy a pünkösd által Krisztus bennünk legyen valósággá. Azt mondja Jézus: “én az Atyámban vagyok, és ti én bennem, és én ti bennetek.” (Jn 14,20) A te számodra elérkezett-e már az a nap, te meg tudtad-e már, hogy Ő benned van, te pedig benne?!

Lám, ezt műveli az a Vigasztaló, Akit az Atya küld Jézus kérésére. Így mondta Urunk: “És én kérem az Atyát, és más vigasztalót ád néktek.” (Jn 14,16) Ő kéri. Most is. Te kérted-e már? Kell-e neked, amit Ő kér a számodra, vagy te mindig mást kérsz, mint amit Jézus kér neked?! Te miért nem kéred? Nem hiszed, hogy megadja az Atya? Megadja, mert ígérete van rá. Kérjük hát együtt. Azzal az énekkel, amit olyan sokszor énekeltünk már, de most úgy, mint akik igazán nagyon rá vagyunk szorulva az áldott Vigasztalóra. Könyörögjünk:

Isten élő Lelke, jöjj, áldva szállj le rám,
Égi lángod járja át szívem és a szám!
Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel!
Isten élő Lelke, jöjj, áldva szállj le rám!

463. ének 1. vers

Ámen

Dátum: 1951. április 29.

Alig képzelhető el általánosabb, laposabb, üresebb, semmitmondóbb kijelentés szószékről, mint az, hogy higgyetek Istenben! Hiszen többé-kevésbé minden prédikáció arról szól, hogy higgyünk Istenben! Nincs ebben semmi érdekes, semmi különös, semmi figyelemreméltó - épp úgy jelenthet mindent, mint semmit! Most mégis arról szeretnék beszélni, hogy higgyetek Istenben! Mégpedig azért erről, mert Jézus beszélt róla. És úgy érzem, hogy mindazt, amit az előbb fölolvasott tizennégy versben elmondott tanítványainak, ennek a kijelentésének a magyarázata képpen mondta. És ha azt nézzük, ahogyan Ő mondotta, ahogyan Ő kifejezte, ahogyan Ő értette ezt a kijelentést: így egyszerre meg fog telni a mi számunkra tartalommal, és meglátjuk, mennyire az a legfontosabb, hogy így higgyünk Istenben!

Rögtön másképpen hangzik ez a felszólítás, ha meggondoljuk, hogy mikor mondta ezt Jézus? Pár nappal a keresztre feszítése előtt. Akkor, amikor tanítványaival nyíltan beszélt az Ő haláláról, mégpedig szenvedés és megaláztatás útján önként vállalt haláláról, az Ő elmeneteléről és arról, hogy ahová Ő most menendő, oda nem mehetnek utána tanítványai. Már ez is annyira titokzatos és érthetetlen volt a tanítványok előtt, hogy szinte megrendült belé a lelkük: mi lesz még, ha majd mindezek bekövetkeznek, amikről Jézus beszélt? Ezért mondja Jézus, hogy most higgyetek! Most, amikor valóban rátok szakad a nagy nyomorúság. Most, amikor semmit sem fogtok érteni mindabból, ami történni fog. Most, amikor nyugtalan a szívetek, most ne nyugtalankodjatok, ne essetek kétségbe, hanem higgyetek! Most fogjátok megtanulni, mi a hit - ne adjatok helyet a nyugtalanságnak, kétségeknek a szívetekben, hanem most tartsatok ki a hitben!

Igen: ilyenkor van szükség a hitre! Más dolog látni, és más dolog hinni. Lehet, hogy azt látjátok, hogy Jézust megölik, akkor is higgyetek! Lehet, hogy azt látjátok, mintha győzött volna a Sátán, ti akkor is higgyetek! Akkor kell hinni, amikor az embernek minden oka megvolna a hitetlenkedésre, kételkedésre, nyugtalanságra! Amikor egészen kilátástalanná válik előtte a helyzet. Amikor olyan dolgok történnek körülötte és vele, hogy megrendül belé a szíve és lelke. Amikor nem látja valaki Istent, az Ő segítő kezét, az Ő jóságát és irgalmát. Amikor nem érti, miért történnek azok, amik megtörténnek? Amikor sötétség borul reá, sehol semmi biztatás, semmi fény. Amikor úgy néz ki a dolog, mintha Isten nem volna többé Isten. Amikor nincs semmi látható és megfogható támpont: akkor higgyetek, akkor még mindig hihettek! Tehát amikor a szív nyugtalanul kérdi, hogy mi lesz már, amikor a lélek fásultan sóhajt, hogy nem bírom tovább: akkor higgyetek! Mintha azt mondaná Jézus: amikor majd ott függök a keresztfán, amikor mindenki gúnyolódik, amikor úgy érzitek, hogy megszakad a szívetek a fájdalomtól: akkor kell hinnetek! Ne annak higgyetek, amit láttok, se annak, amit mások mondanak, hanem: “higyjetek Istenben!”

Azt is megmondja rögtön Jézus: hogyan higgyünk Istenben? Úgy higgyetek Istenben, hogy higgyetek énbennem! Leszűkíti, konkretizálja az Istenben való hitet. Ne csak általánosságban higgyetek Istenben, mint ahogyan a zsidók, vagy akár a pogányok is hisznek valamilyen formában Istenben - sőt, a hitetlen és istentagadó emberek is hisznek valamilyen Istenben -, hanem ti úgy higgyetek Istenben, hogy: “higyjetek én bennem!” Keresztyén szempontból csak az az ember mondható Isten-hívőnek, aki Krisztus-hívő! Mi csak Krisztusban, Krisztus által és Krisztuson át hihetünk Istenben! Egyáltalán az Isten fogalma a Názáreti Jézusban válik számunkra személyes üggyé, élő valósággá, Akivel találkozni lehet, Akit megismerni és megszólítani lehet. Soha nem jut el az Istenben való igazi hitre az, aki nem Jézus Krisztusban hisz! “Senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam.” (14,6b vers) “Ha megismertetek volna engem, megismertétek volna az én Atyámat is.” (Jn 14,7) “A ki engem látott, látta az Atyát.” (Jn 14,9b) Majd így szól: “Nem hiszed-é, hogy én az Atyában vagyok és az Atya én bennem van?” (Jn 14,10a) “A beszédeket, a melyeket én mondok néktek, nem magamtól mondom; hanem az Atya, a ki én bennem lakik, cselekszi e dolgokat. Higyjetek nékem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya én bennem van.” (Jn 14,10-11).

Mennyire megkönnyítette nekünk Isten az Őbenne való hitet azáltal, hogy Jézusban hihetünk! Jézus Krisztus olyan emberi életben élte az Atya láthatatlan életét, amit láthatunk. Ember volt, de Isten megtestesülése. A földi ember soha nem láthatja Istent. Nos, tehát Isten belerejtette Jézus földi, emberi személyébe az Ő isteni dicsőségének a ragyogását, és megmutatta az embereknek, hogyan érez és cselekszik a láthatatlan Isten. Tehát, amikor látjuk, hogy Jézus ölébe veszi a kis gyermekeket, beszélget velük, kezét rájuk vetvén megáldja őket: láthatjuk, hogyan érez Isten a gyermekekkel szemben. Amikor látjuk Jézus részvétét az emberi szenvedésekkel szemben, megértjük belőle, mit érez mennyei Atyánk a földi nyomorúság láttán.

Amikor látjuk, hogyan viselkedik Jézus a bűnösökkel szemben: miként fogadja őket, velük együtt eszik, bűnbocsánatot hirdet a bűnbánóknak - megismerjük belőle, milyen könyörülő az Isten! Amikor ott látjuk Jézust a keresztfán, amint önként áldozza föl engesztelésül az életét az elveszett emberek megmentéséért: meglátjuk, mennyire szeret az Isten! Igen: Krisztusban megismerjük az Atyát. Aki Őt látta, az Atyát látta! Aki Őbenne hisz, az hisz Istenben! Ezért úgy higgyetek az Istenben, hogy: “higyjetek én bennem!”

Aki így hisz Istenben, Jézus Krisztus által, az lelki szemeivel ott is Istent látja, ahol más nem látja Őt. Igaza van Filepnek, amikor azt mondja, hogy mutasd meg nékünk az Atyát és az elég nékünk! Valóban elég! Istent látni a világ eseményeiben, saját életed alakulásában meglátni Isten áldó vagy büntető kezét, meglátni Isten tervét, akaratát, szándékát: ez a legnagyobb, a legmegnyugtatóbb, legboldogabb dolog a világon! Amikor például egy beteg ember a mennyei Atya szerető gondoskodását érzi abban, hogy beteg, isteni tervszerűséget lát a saját betegségében, és hálát tud adni érte: ugye, milyen nagy dolog ez?! Vagy ahogyan egy vidéki atyámfia mondta múltkor, amikor mindenét elvesztette: Elfogadom Isten kezéből, mint ítéletet. Ahol más az öklét rázza, bosszúért kiált, ott a Krisztusban hívő lélek meghajlik az isteni igazságszolgáltatás súlya alatt alázattal, hálás lélekkel. “Mutasd meg nékünk az Atyát és az elég nékünk” (8. vers) - mondja Filep. Nos: Jézus megmutatja néki az Atyát! Ahol más csak a sorsot látja, a vak véletlen szeszélyét, ott te az Atyát látod. Ahol más pechet, szerencsétlenséget lát és elkeseredik: ott te az atyai szeretet fenyítését látod. Ahol mást elbizakodottá tesznek a sikerek, ott te hálával telsz meg az ajándékozó Atya iránt. Látod-e így az Istent életed eseményeiben, sorsod fordulatában? Őt látni, annyit jelent, mint értelmet, célt látni, bizalommal, nyugodtan tekinteni bele a nyugtalan világba is! - És ez elég! Valóban elég. Mit akarhat még többet a földön az ember, mint így látni az Atyát?! Csak Jézusban lehet így látni az Atyát! Úgy, ahogyan Ő érti ezt a kijelentését: “Higyjetek Istenben!”

Aki így hisz az Istenben Krisztus által, az előtt egyszerre elkezd tágulni a horizont. Figyeljétek meg csak, micsoda mennyei távlatokat nyit meg Jézusnak ez a mondása: “Az én Atyámnak házában sok lakóhely van; ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek. És ha majd elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket; hogy a hol én vagyok, ti is ott legyetek.” (Jn 14,23) Mintha csak azt mondaná a búcsúzás miatt bánkódó tanítványainak: ne ragaszkodjatok ehhez a földhöz! Ne gondoljátok, hogy ez a föld minden! Sőt: ez az egész látható világ csak egy bizonyos fajta lakóhely az Atya hatalmas házában, de ezen kívül még nagyon sok más lakóhely is van. Ott, túl a halálon is vannak tartózkodási helyek, lakóhelyek - lássatok meg hát valamit Isten végtelen gazdagságából! Ne a magatok kicsinységéhez szabjátok Isten méreteit, hiszen mint ahogyan ezer esztendő annyi előtte, mint egy nap, úgy háromezer ilyen világ, mint amit ismertek csak annyi számára, mint egy gyufaskatulya. “Az én Atyámnak házában sok lakóhely van!” És Ő most elmegy - de nem azért, hogy ott elfeledkezzék azokról, akiket itt hagyott, hanem azért, hogy ott is őérettük imádkozzék, munkálkodjék. Elmegyek, mondja, “hogy helyet készítsek néktek.”

Istenben hinni tehát annyit is jelent, hogy nem kell fölöttébb nagy jelentőséget tulajdonítani a földi dolgoknak: szabad fölülemelkedni, s a mennyet is magába foglaló távlatba beállítva szemlélni, értékelni az eseményeket. Hiszen már készül a helyem odaát, előre ment az Úr, szállást csinálni! És amikor elkészül a helyem, értem jön, és elvisz magával! Lássunk hát túl a földi határokon, korlátokon! Hogy el tudunk keseredni, ha becsukódik előttünk valahol egy ajtócska, lezárul egy út vagy egy lehetőség! Emeld föl ilyenkor a szemed és lássad, hogy már nyílik egy másik, a mi Atyánk sok dicsőséges lakhelye közül annak az ajtaja, amelyik a számodra készült! Hinni Istenben azt is jelenti tehát, hogy úgy élni a földön, abban a bizonyosságban, hogy elkészített szállás vár rám odaát! Nem maradok ki a mennyei üdvösség világából hely hiányában! Nem fog előfordulni velem, ami Jézussal a földre érkezésénél, hogy nem volt számára hely a vendégfogadó háznál! Nem adja vissza a kölcsönt az Úr: Ő maga ment előre helyet készíteni, Ő maga jön értem, s Ő maga visz át oda magához, ahol Ő van! Addig nyugodtan élhetek, várhatok, készülhetek! Igen! Csak higgyek Istenben!

És végül még ezt is hozzáfűzi Jézus: “Bizony, bizony mondom néktek: A ki hisz én bennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, a melyeket én cselekeszem; és nagyobbakat is cselekszik azoknál; mert én az én Atyámhoz megyek. És akármit kértek majd az én nevemben, megcselekszem azt, hogy dicsőíttessék az Atya a Fiúban.” (Jn 14,12-14) Hinni Istenben úgy, ahogyan Jézus érti: nem tétlen semmittevés, nem elmélkedés, nem meditálás, hanem a legnagyobb hatású aktivitás, cselekvés, munka, mozgás, élet! “A ki hisz én bennem, az is cselekszi majd azokat, a melyeket én cselekeszem; és nagyobbakat is cselekszik azoknál.” Szinte hihetetlen! Hogy lehet ez? Úgy, hogy Jézus nemcsak azért ment át abba a másik világba ott túl a halálon, hogy ott örök nyugalmat készítsen az övéinek, hanem azért is, hogy onnét fejtse ki most már igazán, teljes hatalommal a maga munkáját a földön. De most már ne csak olyan szűk körben, egy ország határain belül, mint eddig, hanem az egész világon, terjedelmesebb körben, nagyobb arányokban! Így érthető az, hogy “nagyobbakat is cselekszik”. Lám, Péter prédikációjára pünkösdkor 3000 ember tért meg. Egyszerre elkezdett szélesebb körben hatni az evangélium! Terjedt tovább, tovább! És csak azért volt lehetséges Jézusnál nagyobbat cselekedni, mert Jézus elment az Atyához! Így, tehát, amit a Benne hívő ember cselekszik, azt maga Jézus cselekszi! Jézus, aki az Atyánál van, meghallgatja a könyörgést, amellyel Urához fordul a tanítvány, és segedelemért könyörög földi élete harcában. És amit csak kér a tanítvány Krisztus nevében, azt maga az Úr cselekszi meg. A tanítvány kérésére elindul egy isteni akció: “akármit kértek majd az én nevemben, megcselekszem azt.” A hívők imádságára felel a feltámadott Krisztus ereje!

Hol vannak ezek a cselekedetek, amiket az Úr most rajtunk keresztül, onnét felülről végre akar hajtani? Hogy lehet az, hogy a mi cselekedeteink nem nagyobbak, hanem szánalmasan kisebbek, nyomorultan csekélyebbek, mint Krisztus cselekedetei?! Nem azért, mert nem hiszünk?! Nem úgy hiszünk Istenben, ahogyan Jézus értette, amikor így szólt: “Higyjetek Istenben!”?!

“Higyjetek Istenben!” - Igen! Ezt akarjuk mi is! Kapaszkodjunk bele az Úrnak ebbe az ígéretébe: “És akármit kértek majd az én nevemben, megcselekszem azt.” Azt is csak Ő cselekedheti meg, hogy higgyünk Istenben!

Kérjük hát, együtt, közösen! Azzal az énekkel, amelyik így hangzik:

Hinni taníts Uram, kérni taníts,
Gyermeki nagy hitet kérni taníts.
Indítsd fel szívemet, buzduljon fel neked.
Gyűjteni lelkeket, kérni taníts!

479. ének 1. vers

Ámen

Dátum: 1951. április 22.

Ez a rész, amit most János evangéliumából soron következőleg felolvastam, közelről mutatja meg Jézus és tanítványainak a legszűkebb közösségét. Együtt van a Mester tanítványaival, a meghitt beszélgetést nem zavarja a gyógyulásra váró betegek, a vigasztalást áhítozó szegények tolongása. Este van, vacsora után, túl vannak már a nap zaján, fáradtságán, beszélgettek. S amikor ilyen közelről nézzük ezt a legmeghittebb, legszűkebb tanítványi kört Jézus körül, akkor látjuk, milyen különböző arcok vannak itt együtt. Pedig mind Jézus tanítványa, és mégis milyen különbség van közöttük! Jézus legszűkebb környezetéhez tartoznak, mégis milyen más indulat, szándék van az egyikben, mint a másikban. Milyen másképpen tanítvány Péter, mint János, vagy Júdás, mint az összes többi. Az ő személyüket vizsgálva arról szeretnék most beszélni, hogy milyen különböző tanítványai lehetnek Jézusnak.

1.) A felolvasott részben először Júdásról van szó. Megrendítő az, hogy ő is a legszűkebb tanítványi körhöz tartozik! Rettenetes, hogy Jézus közvetlen környezetében ilyen lélek is lehet! Épp úgy látta Mestere szent életét, mint a többi, épp úgy hallotta az örök élet beszédeit, mint a többi, épp úgy benne élt az Úr kiválasztó szeretetközösségében, mint a többi, mégis mindez egészen más hatást ért el benne, mint a többiben. Az a Krisztussal való közösség, ami azoknak az örök életet jelentette: az az ő számára a kárhozatot. Az a három esztendő, amit az Úr követésében töltöttek el együtt: a többit üdvösségre juttatta, őt meg a kárhozatra! Valóban jobb lett volna neki, ha soha meg sem ismeri Jézust, mint megismerve Őt, sőt követve is Őt egy darabon, szembeforduljon Vele! Isten Igéje azt tartja a legnagyobb veszedelemnek, amibe csak juthat egy ember, ha megismeri az igazságot Krisztusban, és elpártol attól. Ez az a veszedelem, amiből nincs szabadulás, ez az a bűn, amire nincs bocsánat. - Persze, nem itt kezdődik a bűn, nem a tudatos, szándékos ellenállásnál, hanem ártatlannak látszó kicsi dolgokon, például azon, hogy megtűr az ember a szívében egy olyan gondolatot, amit rejtegetnie kell Jézus elől. Ki tudja, mikor kezdődött már Júdás szívében az árulás gondolata? Óh, ha idejében felfedte volna, leleplezte volna, őszintén bevallotta volna, hogy mi kísérti őt, mi foglalkoztatja, milyen indulat bújt meg benne, akkor egész bizonyosan védelmet talált volna az Úrnál! Odaborulna: Uram, engem ilyen gondolatok üldöznek! De a bezárt szívben egyre jobban eluralkodott a gondolat, egyre jobban hatalmába kerítette, egyre messzebb sodorta lélekben az Úrtól, el egészen a legalávalóbb bűnig, az Isten Fiának az elárulásáig! Így van ez minden bűnnel, amit csírájában el nem fojt az ember, amit idejében le nem leplez az Úr előtt, amitől nem akar megtisztulni a Krisztus vére által, amit melenget valaki a szívében. Úgy eluralkodik rajta, hogy egyszerre azon veszi észre magát, hogy innen már nincs visszatérés többé!

Ki hitte volna Júdásról, hogy ilyen mélyre zuhan valaha? Ki gondolta volna ezt akkor, amikor ott járt ő is a Mester nyomában? Annyira beletartozott a tanítványi közösségbe, hogy még külön megbízatása is volt: ő volt a pénztáros! A közösség nevében ő gyakorolta a szegényeket megsegítő szeretetszolgálatot, a legszükségesebb holmik beszerzését. Ki merte volna elképzelni, hogy ez a tanítvány, aki ilyen fontos pozíciót tölt be a többi között, ez lesz az áruló? Lám, ezen a végzetes estén is, ott ült szemben az Úrral, egy asztalnál Vele. A kezéből kapta a falatot, és íme ezt olvassuk: “Az pedig, mihelyt a falatot elvevé, azonnal kiméne: vala pedig éjszaka.” (Jn13,30) De milyen sötét éjszaka! Szájában még ott van a Krisztustól kapott falat, és ő már a legrettentőbb sötétségben van! Egyedül! Útban a pokol felé!

Tudjátok mit jelent ez? Azt, hogy nem elég csak templomba járni, úrvacsorát venni, együtt lenni Krisztussal, megbízatást vállalni az Ő közelségében, imádkozni, Bibliát olvasni - hanem a szívbe is be kell engedni Őt, az uralma alá is oda kell adnia az embernek magát! Sokáig együtt lenni Jézussal, és nem dönteni, nem meghódolni Előtte: ez nagyon veszélyes játék, mely végzetes lehet! Hallani, ismerni az Urat, és mégsem követni Őt, hozzátartozni az Ő környezetéhez, és mégsem fogadni el Megváltóul - a Krisztustól kapott falattal kimenni a bűn sötétségébe, ez az a lejtő, amelyen Júdás is elindult, amely tehát Krisztus mellől is a pokolba visz!

Júdás a tizenkettő között örök figyelmeztetés Krisztus minden tanítványa számára: Vigyázzatok, rá ne szedjen benneteket az ördög, “félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségeteket!” (Fil 2,12c)

2.) De nemcsak Júdásról szól a történet, hanem a többi tanítványról is, általában. Íme, ezt olvassuk róluk, hogy amikor Jézus jelezte árulóját: “A tanítványok ekkor egymásra tekintének bizonytalankodva, hogy kiről szól.” (Jn 13,22) Hallottak egy rettenetes kijelentést Uruktól, s nem tudták, kire vonatkozik. Hajlandó lett volna mind magára is venni, de reménykedtek, hogy hátha mégse róluk van szó. Tehát: bizonytalankodtak. Életük egyik legdöntőbb kérdésében: a Krisztushoz való viszonyukban nem volt bizonyosságuk! Jézus legtöbb mai tanítványa is ilyen bizonytalankodó. Jézushoz tartozónak tartja magát, de semmi bizonyossága nincs a Vele való viszonyát illetően. - Fiatal pár jött hozzám a napokban, esküvőre jelentkeztek. Nyilván Krisztushoz tartozóknak vallották magukat, mert különben nem jöttek volna templomba esküdni. Megkérdeztem tőlük, milyen viszonyban vannak Jézus Krisztussal? Zavarba jöttek, nem tudták, mit feleljenek. Gondolván, nem jól értették a kérdést, megkérdeztem, van-e üdvbizonyosságuk, van-e örök életük? Erre pontosan megelevenedett az Ige: “ekkor egymásra tekintének bizonytalankodva.” Ő k is ugyanígy bizonytalankodtak.

Tudjátok, mit jelent ez a bizonytalankodás? Azt, hogy nincs üdvössége, nincs élő Megváltója annak, aki bizonytalan benne! Nincs bűnbocsánata annak, nem él benne a kegyelemben, a megváltás boldogságában az, aki bizonytalan ebben a kérdésben. Ami van, amiről tudom, hogy van, abban nem vagyok bizonytalan! Azt bizonyosan tudom: Van! Például, hogy van-e feleséged, vagy férjed, azt tudod, bizonyos vagy benne, mert vagy van, vagy nincs. Nem mondanád rá azt, hogy nem tudom, lehet! Senkinek se lehet felesége anélkül, hogy észre ne venné. Nos, Megváltója se lehet senkinek anélkül, hogy ne tudna róla. Ha valaki ebben a kérdésben bizonytalan, akkor nincs! Bűnbocsánatban sem lehet észrevétlenül részesülni, az örök élet ajándékát sem lehet úgy megkapni, hogy az illető ne tudjon róla. Ha létezik valahol vagy-vagy kérdés, akkor itt az van. Vagy van, vagy nincs! De olyan nem lehetséges, hogy hátha van, olyan se hogy hátha nincs!

Azt mondtuk az előbb, hogy az ilyen bizonytalankodó tanítványok vannak a legtöbben Jézus körül. Nem tartozol-e te is közéjük? Ne maradj meg ebben a bizonytalanságban. Még a rossz bizonyosság is jobb, mint a bizonytalanság, mert akkor az ember legalább tudja, hányadán áll, és mit kell tennie! Keresd a bizonyosságot, mert van bizonyosság!

3.) De nem úgy, ahogy Péter gondolta. Péter annyira meg volt győződve az ő Mestere iránti hűségéről, szeretetéről - kétségtelen jóhiszeműen -, hogy ilyen kijelentést mert tenni: “Az életemet adom éretted.” (Jn 13,37) A többi evangéliumi leírásban még részletezve is van: “Ha mindnyájan megbotránkoznak is, de én nem.” (Mk 14,29b) “Uram, te veled kész vagyok mind tömlöczre, mind halálra menni!” (Lk 22,39) Péter tehát nem volt bizonytalan, de hamis bizonyosságban élt! Önmagában volt a bizonyossága: a saját buzgalmában, saját Krisztus iránti szeretetében, Megváltójába vetett hitében, vagyis önmaga kiválóságában. - Itt látszik igazán, mennyire bizonytalan alap egy ember jó szándéka, buzgósága, lelkesedése, de még a hite és a szeretete is. Milyen jó, hogy a Krisztushoz való viszonyunkat nem a mi szeretetünk határozza meg, hanem Krisztus szeretete irántunk! Nagyon helyesen jegyezte meg valaki egyszer: Krisztusnak kellett előbb Péterért meghalnia, hogy azután Péter meg tudjon halni Krisztusért! És amíg el nem fogadta valaki, hogy Krisztus meghalt érette, addig csak annyit ér minden buzgósága, áldozata, hite és szeretete, mint Péter nagy kijelentése. “Az élemet adom éretted.” - milyen nagy kijelentés, és mi lett belőle? Tudjuk!

Láttunk már ilyet mi is! Például, amikor a vőlegény azt mondja a menyasszonyának: imádlak, a tenyeremen foglak hordozni, s két év múlva az is bosszantja, ahogyan a felesége nevet. Könnyű nagy szavakat mondani, nagyokat ígérni, megható kijelentéseket tenni, elképzelni valami imponáló szerepet, hősies pózt, drámai nagyjelenetet, azt képzeletben végigjátszani - de más dolog azután hűséges tanítványnak lenni. Ne add te az életedet Krisztusért, nincs Néki erre szüksége, úgyis csak frázis az, nem ebben nyilvánul meg a tanítványi hűség, hanem sokkal kevésbé népszerű valamiben, sokkal alázatosabb magatartásban: a szeretetben.

4.) “Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; a mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.” (Jn 13,34-35) Krisztus igazi tanítványa tehát nem használ nagy szavakat, egyáltalán: nagyon vigyázva használja a szavakat; nem vágja magát hősi pózba, nem képzeli bele magát drámai szerepekbe, hanem egyszerűen csak szeret, csendesen szeret! Ez a Krisztus tanítványa, igazi tanítványa, akin keresztül a már többé testileg nem jelenlévő Krisztus szeretete továbbra is kiáradhat az emberekre. Aki egy sugárszálat ragyogtat bele a világba Isten szeretetéből, akinek annyira tele van a szíve Krisztus nagy megváltó szeretetével, hogy tud belőle adni másoknak is. Krisztus tanítványa így lesz öröm annak, aki szomorú, vigasztalás annak, aki sír, segítség valakinek, aki gyenge, jótett annak, aki elébe kerül, melegség annak, aki fázik, békesség annak, aki háborog. Vagyis nemcsak fölfogja, hanem rögtön tovább is sugározza Isten legdrágább ajándékát, az Ő szeretetét.

Új parancsolatnak nevezi Jézus az egymás szeretését. Talán azért, mert mindig újra kell megtanulni, nem lehet benne rutinra szert tenni, mindig újra kell kezdeni, esetről esetre kell megvalósítani. - Azután új a módja és a mértéke: “A mint én szerettelek titeket...” Nem arról van itt szó, hogy vegyük példának Jézus szeretetét, azt kövessük és utánozzuk, hanem arról, hogy abból merítsünk, mert Jézus szeretete a forrás, a mi szeretetünknek is a forrása! Az Ő szeretetének az erejével lehet tehát neked is a másik embert igazán szeretni! De azzal lehet! Annyi morcos, ingerült, fáradt, ideges, robbanó indulatokkal telt ember jár a világban! Ismerősök, idegenek úgy néznek egymásra, mintha halálos ellenségek lennének! Nos, az Krisztus igazi tanítványa, aki ebben a gyűlölködő, indulatos világban a szeretet képviselője. Krisztus tanítványa vagy? Nos: eltávozva innen, hogyan és kin tudnád megmutatni, hogy benned is él valami Krisztus szeretetéből?

“Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.” (Jn 13,35) Krisztus a hitünkről ismer ránk, hogy az Ő tanítványai vagyunk. Krisztus előtt a hitünk a döntő! Az a hit, amellyel elfogadjuk mindazt, amit Ő érettünk az Ő halálával és feltámadásával tett. Az a hit, amivel Őt magát fogadjuk be a szívünkbe! - De a világ nem a hitünkről ismeri meg, hogy Krisztus tanítványai vagyunk. A hit látásához és értékeléséhez nincs szeme a világnak! De valami másra nagyon is megvan az érzéke, a szeme, a látása, az ítélete: ez pedig a szeretet! Ezt megérzi! Erre vágyik! Ezt megérti! Ez hat rá!

Melyikőnk ilyen tanítvány? - Júdás alakjában, a bizonytalankodókban, vagy Péterben hamar magunkra ismerhetünk. De itt csak könyörgőre foghatjuk a dolgot, úgy, ahogy egy szép új énekünk mondja:

Nevelj minket egyességre, Mint Atyáddal egy te vagy,
Míg eggyé lesz benned végre Minden szív az ég alatt;
Míg Szentlelked tiszta fénye Lesz csak fényünk és napunk,
S a világ meglátja végre, Hogy tanítványid vagyunk!

395. ének 3. vers

Ámen

Dátum: 1951. április 8.

A János evangéliuma tanulmányozása során most kivételesen nem a soron következő részt vettük elő, hanem előrelapoztunk benne jó néhány fejezettel, hogy húsvét első és második napján közvetlenül ama első húsvét nagy, örvendetes és diadalmas eseményeivel foglalkozhassunk. Ennek egyik nagyszerű jelenete tárul elénk a felolvasott versekben. Máriának a feltámadott Jézussal való találkozása alapján ma a húsvéti hitről szeretnék beszélni. Könnyű meghatározni, hogy a húsvéti hit természetesen nem más, mint a feltámadott Jézus Krisztusban való hit. Ezért azt szeretném hangsúlyozni először, hogy ki a feltámadott Jézus Krisztus, azután azt, hogy mi a feltámadott Jézus Krisztusban való hit, hogy azután végül megláthassuk: mi haszna van ennek reánk nézve, akik így hiszünk?

1) Mária, aki először ér oda Krisztus sírjához húsvét derengő hajnalán, nehezen jön rá arra, hogy mi is történt itt tulajdonképpen? Szinte egyik ámulatból a másikba esik. Először csak azt látja, hogy üres a sír, azután két angyalt lát azon a helyen, ahol Jézus holtteste feküdt. Amikor megáll maga Jézus a háta mögött: azt gondolja, hogy a kertész az, majd amikor végre fölismeri benne az Urat, azt hiszi, hogy Jézus a halálból az evilági életre tért vissza, olyanformán valahogy, mint Lázár, amikor kijött a sírból. Mint ahogyan ott a halott testvér visszaadatott családjának, bizonyára így adatott most vissza Jézus is az övéinek. És ezért akarná Mária az ő drága Mesterét megint rögtön úgy tisztelni, mint azelőtt, a földi élete idején: oda akar borulni a lábai elé, át akarja ölelni. Tehát nem ismerte föl azt a helyzetet, ami a feltámadás révén előállott. Azt hitte, Jézus ugyanabban az életformában mozog, él, van itt újra, amiben születésekor alászállott, lealacsonyodott. De éppen itt volt Mária tévedése. Mert valóban: feltámadott Jézus a halálból, de nem úgy, mint Lázár, mint Jairus leánya, vagy mint a naini ifjú. Azok mind ebbe a földi életbe támadtak “vissza”, mintegy visszajöttek a halálból ebbe, a halálon inneni életbe - Jézus pedig az örök életbe támadott fel, a halálon túli életbe ment át a feltámadásával! A húsvét nem a mulandó életbe való visszatérés, hanem egy nagy, merész, döntő, útmutató előretörés az örök életbe. Húsvétkor Jézus nem a mulandó világ börtönébe tért vissza, hanem éppen kitört a börtönből az örök élet szabadságába. Mária és a feltámadott Jézus között tehát ott van a titokzatos határvonal, ami a világot a túlvilágtól, az időt az örökkévalóságtól, Istent az embertől elválasztja. Ezért mondja az Úr Máriának: “Ne illess engem; mert nem mentem még fel az én Atyámhoz.” (Jn 20,17a)

Tehát megváltozott az egész helyzet, amiben Jézus eddig az övéivel volt. Nem ment ugyan még föl Atyjához a mennybe, de léte már nem evilági, hanem túlvilági és mennyei lét. Ha csak úgy támadott volna fel, mint Lázár - ahogyan azt Mária az első pillanatban hihette -, talán nagyon örvendetes, drága és áldott dolog lett volna egy kis társaságnak, de előbb-utóbb újra meg kellett volna halnia, mint Lázárnak. De áldott legyen érte Isten Szent neve: Jézus nem így támadott föl, hanem úgy, hogy örökre legyőzte a halált, úgy, hogy soha többé meg nem hal, átment a halálon, végigment rajta, annak az életnek a világába jutott, ami már túl van a halálon: azaz feltámadott! Ilyen Urunk van nekünk! Ilyen hatalmas, ilyen mindenekfölött való, ilyen diadalmas Valaki a mi Megváltónk!

Azért bizonyos Isten beszéde, minden szava, mert az a Jézus mondotta, Aki miután meghalt, feltámadott a halálból! Azért bizonyos a bűnbocsánat, mert az a Jézus halt meg érted, aki föltámadott a halálból. Mindazt, amit Jézusról tudsz, lássad mindig a föltámadás fényében! Akkor látod Őt jól, az Ő igazi dicsőségében és hatalmában. A húsvéti hit a feltámadott Krisztusban való hit. Azért tudom, hogy eleget tett Jézus érettem, mert feltámadott a halálból. Azért bizonyos, hogy elfogadta Isten Jézus áldozatát helyettem, mert föltámadott a halálból. Azért bizonyos számomra is az örök élet, mert az a Jézus, Aki helyettem fizetett a saját halálával, föltámadott a halálból!

Abban a Jézusban hiszel-e igazán, aki feltámadott a halálból? Mert csak az a Jézus az igazi, a Megváltó Jézus. Nem lehet úgy hinni Jézusban, hogy mindent elhiszek, egészen nagypéntekig, de tovább nem! Akkor nem ér semmit az egész hited! Akkor nem is keresztyén hit a hited! A keresztyén hit lényegénél fogva húsvéti hit! A feltámadott, a halálon győzelmet nyert Jézus Krisztusban való hit.

2) De hit! A feltámadott Krisztusban hinni kell! Nem látni, és nem érteni kell tehát a húsvét titkát, hanem hinni! Máriának is hinnie kellett. Ő is hit által bizonyosodott meg arról, hogy előtte áll a feltámadott Krisztus. Hiába látta - mert hiszen látta, ránézett -, de mégsem ismerte föl, mert kertésznek hitte azt, akit látott. A feltámadott Krisztust nem ismeri fel a szemünk természetes látása, a hit döntése is kell hozzá. Ugyanígy kellett hit által meggyőződniök a feltámadott Krisztus valódiságáról az emmausi tanítványoknak is. Egy egész hosszú úton együtt haladtak Vele anélkül, hogy felismerték volna útitársukban a feltámadottat. Miért? Hát nem hasonlított a feltámadott Jézus a három nappal azelőtti Jézushoz? Hát nem ugyanaz a Jézus volt? De igen, ugyanaz a Jézus volt Ő, csakhogy most már nem a földi élet határain belüli létben, hanem túl, abban a szférában, ahol a megismerésnek nem a szem, vagy a kéz, vagy a száj az eszköze, hanem a hit! Szinte azt lehetne mondani, hogy Máriának a hite volt az akadálya abban, hogy higgyen. Pedig olyan sok rendkívüli jel segítette volna már a hitét. A nyitott sír, az üres sír, a benne talált két angyal, maga a feltámadott Jézus megjelenése. És mindez nem volt elég - ma sem volna elég semmiféle materiális bizonyíték. Ő az értelmével halottnak tudta Jézust, és ezért nem volt képes felismerni Őt mint feltámadottat. Mária tudta, hogy Jézus halott! És ezért sehogyan sem akart ráeszmélni arra, hogy egészen más a valóság, mint amiről ő az értelmével olyan bizonyosan meg van győződve. Sok ember azért nem képes eljutni a boldog, fölszabadító húsvéti hitre, mert belerögződött az elméjébe egy elképzelés, egy előítélet, valamilyen elmélet, amit be lehet bizonyítani. Ami nagyon reális, kézzelfogható, megmagyarázható, és ennek az ismeretnek a birtokában ő tudja - illetve azt hiszi, hogy tudja -, mi az igazság.

Nem állja-e útját a te húsvéti hitednek is ilyen rögeszme, értelmi akadály, logikus gátlás? Nos, add föl nyugodtan, mert korántsem biztos, hogy amit ki lehet számítani, és be lehet bizonyítani az az igaz, az a valóságnak megfelelő! Lám, itt is minden logikus érv ellenére a húsvét az igaz! És olyan tény ez, aminek a valóságáról - miként akkor is, úgy ma is - csak hit által lehet meggyőződni! Én sem értem, de hiszek benne! Nem baj hát, ha nem érted, csak higgy benne!

Nézzük csak, mikor nyílt meg Mária hitének a szeme a feltámadott meglátására? Akkor, amikor nevén szólította őt az Úr! Amikor ezt mondta: “Mária!” Így van ez ma is, mindenkinél. Mindenki akkor ismeri fel a feltámadott Urat, amikor megszólítja őt. Amikor szinte a nevén szólítja. Olyan sokszor hallottam már egy-egy istentisztelet után, amint mondták az emberek: egészen nekem szólt ma az igehirdetés, mintha egyenesen nekem beszélt volna a lelkipásztor! Nos, próbáld elhinni, hogy nem az igehirdető, hanem maga az Úr, a feltámadott, élő Krisztus szólt egészen neked. Annyira személyesen neked, hogy vedd úgy, mintha a neveden szólított volna: “Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!” (Ézs 43,1b) - mondja az Úr az Ótestamentumban. Megrendítő az, mikor a feltámadott Krisztus ajkán elhangzik a neved, a te neved! Amikor kénytelen vagy tudomásul venni, hogy most rólad van szó! Nem érezted még soha ezt? Ha már érezted, hogy neked szólt az Ige, hidd el azt is, hogy Ő szólt benne, Ő szólított meg! Én mindig újra találkozom az élő Krisztussal, amikor elhiszem, hogy az Ő Igéjén át - amit olvasok magányos csendességemben, vagy hallok az igehirdetésben -, Ő maga szól hozzám személyesen. Így lesz számodra a feltámadott Krisztus hitben megélt és hit által megbizonyosodott valósággá.

3) De hát miért fontos az, hogy így legyen? Más szóval: mi hasznunk van ebből a húsvéti hitből? Nézd meg Máriát a húsvéti hit nélkül: milyen zavarodott, milyen aggályoskodó, milyen szomorú! Pedig nem lehet mondani, hogy hitetlen lett volna. Ő hitt, de nem a feltámadott Krisztusban. Akinek nincsen élő Krisztusa, éppen úgy tele van gonddal, aggodalommal, tétovasággal, mint Mária ott, Jézus sírja körül. Először az volt a gondja, hogy ki hengeríti majd el neki a követ a sír szájából? A kő el van hengerítve. De jön az újabb gond: ezt is az ellenség, a rosszakarat tette! Amiben isteni jelet láthatna, afölött is tépelődik; aminek örülnie lehetne, az is csak az aggodalmát növeli. Amikor már szemtől-szemben áll a feltámadottal, még akkor is a régi problémáján kesereg, olyan problémán, amit maga talált ki, amit maga csinált magának. “Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nékem, hova tetted őt, és én elviszem őt!” (Jn 20,15b) Mennyi gyöngéd szeretet Jézus iránt, mégis mennyi aggodalom, mennyi szomorúság! Ilyen a nem húsvéti hit. Igaza van Máriának, amikor sír ott a temetőben! Hiszen valóban szomorú ez az élet a feltámadott Krisztus nélkül! Igazán nem csoda, ha csak siránkozni tud az a lélek, akinek nincs élő Krisztusa. Hiszen tele van a földi élet olyan rémekkel, talányokkal, értelmetlen történésekkel, amikbe húsvéti hit nélkül egészen bele lehet zavarodni. A halálon inneni élet is csupa zűrzavar a halálon túli élet bizonyossága nélkül. Az örök életben való hit hiánya katasztrofális károkat okoz már a földi életben is. Hiányzik az egyensúly, fölborul minden. Aki elveszítette a hitét a túlvilági életben, az lassan elveszíti minden hitét az evilági életben is! Tudniillik: az örökkévalótól való elfordulás egyúttal mindig maga után vonja a mulandóhoz, az időihez való helytelen odafordulást, hamis viszonyulást is. Aki még lelkileg nincs otthon abban a másik világban, az nem találja meg a helyét ebben a világban sem!

Mennyi szeretettel mondja Jézus a kétségbeesett Máriának: “Asszony, mit sírsz?” (Jn 20,15a) Hát valóban: miért sír ez az asszony? Semmi oka sincs a sírásra, ha tudomásul veszi végre, hogy Jézus él! Ott áll mögötte, csak el kell, hogy forduljon a sírtól, csak föl kell Rá tekintenie. Nem így van-e nálad is?! Ott áll melletted, mögötted a Feltámadott! Csak el kell fordulnod a problémáktól! Csak ne lefelé nézz, a sötétségbe, a bizonytalanságba, a megoldatlanságba, hanem nézz föl Rá, a Feltámadottra! Akkor egyszerre megvilágosodik előtted is, hogy semmi okod nincs a sírásra, a szomorkodásra, a kétségbeesésre, a magad emésztésére és gyötrésére: hiszen Jézus feltámadott, Jézus él! Ha elfog a kétség, mondd magadban: Én tudom, hogy az én Megváltóm él! Ha megkísért a Sátán és füledbe duruzsolja: nem igaz! - akkor is mondd: Én tudom, az én Megváltóm él! Ha akármilyen földi dolgok gyötörnek, mondd csak bátran: Tudom, az én Megváltóm él! Ha temetőben, egy drága sírhalom fölött állsz, akkor is mondd el: Tudom, az én Megváltóm él! Ha rád borul az este, ha jön majd a nagy sötétség, a halál sötétsége, mondjad újra bizalommal, bátran, boldogan, húsvéti hittel: Tudom, az én Megváltóm él!

Mondjuk el mindnyájan együtt:

Tudom: az én Megváltóm él, Hajléka készen vár reám;
Már int felém és koronát Ígér a földi harc után.
Bár a világ gúnyol, nevet, A honvágy tölti lelkemet,
Mert nemsokára hív az Úr: Jöjj haza, jövel, gyermekem!
Kitárt karjával vár az Úr: Jer, pihenj, nyugodj keblemen!

421. ének 1. vers

Ámen

Dátum: 1951. március 25. Húsvét.

Tegnap reggel, mielőtt elkezdtem készülni erre a mai igehirdetésre, a szokásos reggeli áhítatom során az ótestamentumi részben ezt olvastam: “A jó hír megerősíti a csontokat.” (Péld 15,30b) Elgondolkoztam, mennyire igaz, milyen nagyszerű, amikor valaki jó hírt kap: “Megerősíti a csontokat”! Igen, valami belső megerősödés, felfrissülés támad a nyomán: a meggörbült hát kiegyenesedik, az ellankadt testben új erő árad szét. Ilyen a jó hír. És tulajdonképpen a prédikáció nem egyéb, mint egy Istentől hallott jó hírnek a továbbadása, kikiáltása, elhíresztelése. Különösen a nagypénteki evangélium: ez csak a jó hír! Szomorú jó hír, tragikus jó hír, rettenetes, halálos jó hír, örömhír ez. Egy nagy véres jelenetben tudtul adott örömüzenete a kegyelmes Istennek! - És mikor ezt így végiggondoltam, nagyon komolyan könyörögtem, hogy adja tudtul nekem az Úr ezt a jó hírt, amit az Ő halálán át közölni akar velünk. Hadd próbáljam hát elmondani!

Halála előtt pár nappal mondta ezt Jézus, amit alapigéül felolvastam, és ami így kezdődik: “Most az én lelkem háborog; és mit mondjak? Atyám, ments meg engem ettől az órától.” (Jn12,27) Csöpp kis bepillantást kapunk itt az Úr szívébe, hogy mit érezhetett Ő a kereszttel szemben, egy kis ízelítőt a kereszthalál iszonyatából - betekintést abba, hogy mit jelentett Jézus számára az a nagypéntek, aminek az eseményeit mi olyan egykedvű megszokottsággal tudjuk hallgatni egy nagypénteki istentiszteleten!

“Az én lelkem háborog” különös szavak ezek Jézus ajkáról. Viharban szokott a tenger háborogni. A háborgás több, mint hullámzás. Micsoda vihar dúlhatott ebben a drága lélekben! Az egyik modern fordítás egyenesen így adja vissza ezt a szöveget: Most meg van rendülve a lelkem. Érted? Jézus maga mondja, hogy egészen megrendült a lelke a közeli halál gondolatára! Annyira, hogy szinte fölvillan gondolatában a menekülés ösztöne, ne kérje-e inkább azt, hogy: “Atyám, ments meg engem ettől az órától”?!

Elképzelhetetlen az a gyötrelem, az a kínlódás, az a vihar, amit a kereszt az Úr Jézus lelkében felidézett. De hát mi ebben a jó hír? Az, hogy éppen ebből a megrendülésből látszik az, hogy az Ő halála valóban váltság halál, engesztelő halál, megváltó halál volt. - A Názáreti Jézus emberi alakjában a Szentháromság Isten egy darabja járt itt a földön, az örök Ige vált Benne testté, Isten lakozott Általa közöttünk. Gondoljuk csak el: ez a Jézus nem rettegne a testi meghalás közelségétől, ha az csak olyan átmenet volna számára a földi életből az örök életre, mint a megváltott ember számára; ha az csak egyszerű meghalás lenne. Az Ő számára a halál igazán halál volt, azaz Istennek a bűnt büntető ítélete, a bűnért való isteni harag súlya, tehát átkozott halál. Nem áldott halál, hanem átkozott halál, vagyis a pokol és a kárhozat halála!

Jézus tudta csak igazán, mi a halál! Micsoda az a halál, ami reá vár! Ezért rendült meg a lelke, amikor rágondolt, ezért háborgott benne a lélek, amikor annak az órának a közeledtéről beszélt, és ezért gyötrődött térden állva a Gecsemáné kertben. De hát miért, hiszen ártatlan volt, az egyetlen szent és bűntelen ezen a világon? Neki igazán semmi oka nem lehetett rettegni még az Isten büntetőítéletétől sem! Ő bátran odaállhatott a legszigorúbb isteni igazságszolgáltatás elé is. Valóban, Neki nem volt bűne, de volt neked és volt nekem, és ezt vette magára. Gyötrődése mutatja, hogy nemcsak jelképesen, hanem valóságosan megtörtént, amit Ézsaiás prófétán át mondott az Isten: “Az Úr mindnyájunk vétkét őreá veté.” (Ézs 53,6b) Van oka tehát gyötrődni, rettegni, megrendülni, mert egy egész világ bűneivel megrakottan lép az Isten ítélete elé, mert mindnyájunk bűneiért szenvedi el a kárhozat büntetését. Hidd el: nem háborogna a lelke, ha bűn nélkül mehetne a halálba.

De rajta van, igazán rajta van a te bűnöd is, meg az én bűnöm is mind - azért háborog! És Ő valóban ezért jutott erre az órára! Megrendítő bizonyosságot ad ez az óra arról, hogy Isten mindnyájunk bűnét valóban Jézus Krisztusra vetette. Ha még kétséged lett volna ebben eddig, akkor győzzön meg téged most az Ő háborgása! De csak egy-egy pillanatra háborog az Ő lelke. Csak egy-egy pillanatra kísérti meg a menekülés vágya, azután megint teljes megváltói öntudattal vállalja azt az órát, mint az Isten dicsősége megnyilatkozásának óráját. Hiszen ezért az óráért jött: a szenvedésnek, a megcsúfoltatásnak, a pokol minden kárhozatának ezért az órájáért lett emberré az Isten! Akármilyen rettenetes is ez az óra - íme, győzelmének teljes bizonyosságával jelenti ki: “Most van e világ kárhoztatása; most vettetik ki e világ fejedelme.” (Jn 12,31)

Álljunk meg e két hatalmas kijelentés mellett egy pillanatra! “Most van e világ kárhoztatása.” Mintha ujjongó, diadalmas felkiáltás lenne ez - és az is! Azt jelenti ez, hogy most, a keresztre-feszítés órájában kezdődik el egy új világ, a megváltott világ. Most van az az óra, amit Isten eleve megállapított a kígyó fejének az eltaposására. Most végeztetik el az a dicsőséges isteni mű, ami oly sokkal azelőtt elhatároztatott már Isten tanácsvégzésében. Amiről olyan régóta és olyan sokszor beszélt már Isten Igéje. Ami olyan régen hő reménysége a hívőnek, és rettegése az ördögnek. Tehát: “Most van e világ kárhoztatása”.

Ez a szó, hogy kárhoztatás, az Újtestamentum eredeti nyelvén így hangzik: krízis. Így is mondhatjuk tehát: most van a világ krízise. Ez az egész beteg világ itt, a golgotai keresztnél jutott el a krízisre. Itt van a fordulópont, ahol eldől számára az élet, vagy a halál. Igen: ilyen krízis, ilyen kritikus pont ebben a világban Krisztus keresztje, mert tényleg ott dől el mindenki számára az élet és halál problémája. Aszerint kerül mindenki Isten elmarasztaló, vagy felmentő ítéletének a hatálya alá, hogy mit jelentett számára a megfeszített Krisztus. Őbenne van az ítélet! Felmentő ítélet azok számára, akik hisznek Benne, akik hiszik, hogy érettük függ ott a keresztfán, s helyettük ítéltetett el. De menthetetlenül elmarasztaló ítélet, kárhoztatás mindazok számára, akik elutasítják a Benne felkínált kegyelmet. Így mondja ezt Jézus: “A ki megvet engem és nem veszi be az én beszédeimet, van annak, a ki őt kárhoztassa: a beszéd, a melyet szólottam, az kárhoztatja azt az utolsó napon.” (Jn 12,48)

Most van e világ krízise! Most, a te számodra is most! Vagyis akkor, amikor hittel tekintesz föl a megfeszített Krisztusra. Akkor jön el a te életedben is a krízis, a fordulópont, amikor valósággá válik számodra Krisztus halála. Van az Ótestamentumban egy történet, amely nagyon szemléltetően tárja elénk ezt az igazságot. Dávid király Isten sok-sok drága ajándékát azzal viszonozta, hogy elcsábítja Úriás feleségét. Úriást, a megcsalt férjet megöleti. Bűnt bűnre halmoz, végzetesen megindul lefelé a lejtőn. A bűnös viszonyból egy ártatlan gyermek születik, de csak azért, hogy megállítsa általa az Úr az ő szolgáját a lejtőn. Azt olvassuk: “Megveré az Úr a gyermeket.” (2Sám 12,15) Kit? Nem Dávidot, hanem a gyermeket, Dávid vétkéért. És megbetegedék a gyermek! Nem Dávid, hanem a gyermek! És hiába volt minden, meghal a gyermek - Dávid bűnéért! A gyermek halálában ítélte meg Isten az apa bűnét. Ez a halál volt Dávid életének a krízise. Itt tört meg a robusztus férfi kemény szíve, itt fordult meg egész élete iránya: egy kis sírhalom választja két, jól megkülönböztethető részre az életét.

Óh, gyakran előfordul az, hogy szülők életében egy drága kisgyermek halála olyan kritikus ponttá válik, ahol megfordul minden, ahonnét új irányt kap az egész élet. Nos hát, az igazi krízis minden ember életében Krisztus halála, amikor hit által tudomásul veszed, hogy Isten Krisztus halálában megítélte az egész eddigi életedet, s minden bűnödért Őt büntette! Meghalt Krisztus, az ártatlan, temiattad! - Innentől kezdve tehát egy egészen új életszakasz kezdődik számodra, a kegyelem hatálya alatt való élet szakasza. Elhiszed-e, hogy Jézus kereszthalálában a te hiábavaló életedet ítélte meg Isten? Ha igen, akkor a te számodra is most van a krízis, az a krízis, amiről Jézus beszélt.

“Most vettetik ki e világ fejedelme” - mondja tovább Jézus. Tehát éppen akkor, amikor látszólag győz e világ fejedelme, a Sátán. Éppen akkor, amikor azt hitte, hogy halálra sebezte végre Isten megváltó tervének a végrehajtóját, Jézust. Éppen ez által kapta meg Tőle ő maga a halálos döfést. Éppen ez a kereszthalál fosztja meg a Sátánt hatalmától, úgy, hogy többé nem tudja rabságában tartani az embert. Attól kezdve, hogy Krisztus fölemeltetett a keresztre, kivettetett e világ fejedelme. Detronizáltatott. Elvesztette erejét, nem úr többé, nem muszáj neki szolgálni! Szembe lehet vele szállni, meg lehet neki tagadni az engedelmességet! Sőt, át lehet pártolni tőle, a vesztestől Krisztushoz, a győzteshez! - Most vettetik ki e világ fejedelme, mondja Jézus. Hidd el neki, és mondd hozzá: igen, az én szívemből is Uram!

Annál bátrabban mondhatod ezt, mert Ő maga biztat erre szavaival: “És én, ha felemeltetem e földről, mindeneket magamhoz vonszok.” (32. vers) Valóban, milyen érdekes: tulajdonképpen csak nagyon kevés embert vonzott magához az Úr, míg a földön járt. A tömegek inkább csak kíváncsiságból mentek utána, de valóban kevesen voltak, akik szívvel-lélekkel követték. Élete legvégén már annyira kevesen, hogy csak egy maroknyi kis baráti kör maradt ott a kereszt tövében. Az igazi vonzása az Úrnak akkor kezdődött, amikor fölemeltetett a keresztre. És vajon miért volt a megfeszített Úr vonzása olyan sokkal erősebb, mint a földön járó és csodatévő Jézusé? Egyszerűen azért, mert Krisztus halálában lett nyilvánvalóvá Isten csodálatos szeretete. Egész élete is a szeretetről beszélt, de kereszthalálában lepleződött le Isten szeretetének a teljessége, dicsősége, gazdagsága. És a szeretet mindig vonz. Mindenkit vonz. Mindenki vágyik a szeretetre, és ahol szeretetet talál, oda szívesen megy, oda vonzódik.

Érzed-e az Isten szeretetét abban, hogy Krisztus érettünk meghalt? “Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért.” (Jn 15,13) - mondta egyszer Jézus. Előfordult már sokszor, hogy egy édesanya, amikor látja gyermekét szenvedni így szól: Ó, bárcsak átvehetném róla a szenvedést magamra! Annyira szereti gyermekét, hogy szívesen fölajánlaná magát áldozatul gyermeke helyett, ha lehetne - de nem lehet! A kereszten ez történt! Valaki áldozatul ajánlotta föl önmagát helyetted, és az Isten elfogadta ezt a cserét!

Ezért vonz a keresztfára felemeltetett Krisztus. Ezért igaz: “mindeneket magamhoz vonszok” - téged is! Csak hagyjad! Belekerülsz te is vonzásának a bűvkörébe, és azután nem is tudsz megszabadulni tőle. A kereszt láttára rendülnek meg és indulnak el a közömbösök is. A kereszt láttára bátorodjanak neki a csüggedők is. A kereszt láttára jöhetnek nyugodtan a bűnösök is. A kereszt láttára közeledhetik bizalommal Istenhez mindenfajta emberi nyomorúság, hogy ott a keresztnél megtalálja az örök segítséget és megújulást.

Íme, a nagypénteki jó hír. Áll a Krisztus szent keresztje, és mi megállhatunk előtte. Ki-ki a szíve teljességéből kérje az Urat az ének szavaival:

Jézusomra föltekintek a kereszt alatt,
Nincs szívemnek nyugodalma vétkeim miatt;
Ó, ne büntesd, Uram, azt, kit megtört a bánat:
Szálljon reám irgalmadból béke, bocsánat!

345. ének 3. vers

Ámen

Dátum: 1951. március 23. nagypéntek délelőtt.

Talán szokatlan, hogy virágvasárnapján nem a szokásos virágvasárnapi történetet olvastam föl a Bibliából - nem azt a részt, amelyben a Jeruzsálemi bevonulásról és a templom megtisztításáról van szó -, hanem látszólag egy egészen idegen eseményt, ami soron következett a János evangéliumából. Pedig nem így van! Mert az a jelenet is, amit itt most folytatólagosan a János evangéliumából felolvastam, ugyanazon a napon történt, mint a templom megtisztítása, tehát még ez is a virágvasárnap eseményei közé tartozik. A páska ünnepre Jeruzsálembe gyülekező sokaság között voltak görögök is, meg a zsidó egy-isten imádással rokonszenvező pogányok is, akik éppen azért, mert tele van a város Jézus neve emlegetésével, és mindenütt csak Jézusról beszélnek az emberek, s a nap eseményeit tárgyalják ellenségek és barátok egyaránt: elkezdenek maguk is kutatni Jézus után. Valaki talán az egyik tanítványhoz utasítja a kérdezősködő görögöket, így jutnak oda Filephez és kérik őt, mondván: “Uram, látni akarjuk a Jézust!”

Persze nem azt jelenti a görögöknek ez a kérése, hogy messziről akarják látni Jézust - hiszen lehet, hogy így már látták is Őt a délelőtti tolongásban -, hanem, mivel már olyan sokat hallottak Róla, most szeretnék Őt látni. Vagyis: szeretnének Vele megismerkedni, személyesen is találkozni! Óh, de nagy öröm az, amikor egy lélek már eljut idáig! Amikor már nem elég neki az, hogy hallott Jézusról, hanem most már szeretné Őt látni, szeretne Vele személyesen is megismerkedni! Ismerek olyan lelkeket, akik azt mondják: Hagyjatok már békét végre, az ember örökösen csak azt hallja, hogy Jézus így, Jézus úgy; itt volt egy egész hét, szakadatlanul mindig mindenki Jézusról beszélt - hát nem volt még elég, hát nem unjátok még? És vannak lelkek, akik mennél többet hallanak Jézusról, annál égetőbbé válik szívükben a vágy, hogy most már “látni” is akarják Őt!

Te hogy vagy ezzel a kérdéssel? Unod, hogy már megint Jézus neve hangzik itt? Így gondolkodol magadban: Tudok én már mindent Jézusról, mi újat mondhatnának még róla nekem? - Nos: ez igaz lehet, de nem érezted-e, hogy nem elég Ő róla mindent tudni, nem elég az Ő tetteit és tanításait ismerni, hanem éppen azért, mert ismered már hallomásból, szeretnél Vele most már személyesen is megismerkedni? Így van? Értjük tehát, miről van szó? Egy jó héttel ezelőtt az egyik konferencián beszélgettem egy asszonnyal, gyötrődött rettenetesen. Mégpedig azért, mert annak dacára, hogy minden szükséges ismerete megvolt Krisztusról, mégsem volt Krisztusa, Megváltója. Pontosan, precízen meg tudott felelni minden kérdésre, mint például: Miért kellett a Krisztusnak a keresztfán meghalnia? Ő tudja - mondta -, hogy az ő bűneiért is. Ő tudja, hogy a Krisztus haláláért van a bűnbocsánat, de azt is tudja, hogy néki nem bocsáttattak még meg a bűnei. Ő tudja, hogy aki hisz a Krisztusban, örök élete van, de azt is tudja, hogy neki nincsen örök élete. Ő elismeri, hogy mindaz, amit Isten a Krisztusban adott: szép, igaz és jó, csak éppen nem az övé! Nagyon nyomorult lelkiállapot ez, mert egy rettenetes elégtelenségnek az érzése ez! Amikor az ember úgy érzi, hogy nem bírja tovább ezt a bizonytalanságot, neki bizonyosság kell, neki világosság kell! Ő most már látni akar tisztán és határozottan mindent! Ő most már meg akar győződni a valóságról - látni akarja Jézust!

Lehet, hogy nyomorult lelkiállapot ez, de az még ennél is sokkal nyomorultabb, ha valakinek elég az, amit hallott, amit tud, amit ismer Jézusról, és nem akarja Őt látni is! Semmi hasznod nincs abból, ha más ember szemével látod Jézust! Úgy, ahogy mások elmondják, leírják. Hiába ecsetelik az Ő szépségét akármilyen élénk színekkel előtted, ez nem az a látás, ami bizonyosságot támasztana, ami áldást jelentene, ami az Ő arcának a szívedbe való bevésődését eredményezhetné! Neked magadnak kell Őt szemtől-szembe látnod! Amikor tüzes kígyók lepték meg a vándorló népet, és Mózes az Úr rendeletére csinált egy érckígyót, azt fölemelte magasra egy rúdon a tábor közepén, hogy aki reá tekint, megmeneküljön a kígyó halálos marásától - akkor is mindenkinek magának kellett fölnéznie az érckígyóra. Nem nézhetett föl az édesanya a gyermeke helyett, sem a legjobb barát a barátja helyett. Így nem segít rajtad, ha a hitvestársad, vagy a gyermeked már Krisztusé, neked magadnak kell akarni látni Krisztust! Nem akarok én itt szépen beszélni Jézusról, mert a sok és szép beszéd inkább eltakarja Azt, Akire föl akarom hívni a figyelmedet. Az Úr figyelmeztetését szeretném csak továbbadni: akarjad látni az Urat, akarj Vele személyesen, közvetlenül is megismerkedni, mert nem segít rajtad, ha csak tőlem, vagy bárki mástól ismered Őt, és nem személyes találkozás alapján!

Ezek a görögök Jézusnak egy tanítványához fordultak és őt kérték: mutassa be őket Jézusnak. Drága feladat Jézus tanítványai számára, megfogni valakinek a kezét, elvezetni az Úrhoz és bemutatni Neki. De senki ne gondolja azt, hogy szüksége van valakire, aki őt bemutassa az Úrnak! Nem kell ahhoz ilyen parádé! Nem földi nagyság a mi Urunk, hogy mások ajánlása kellene az elébe való járuláshoz. Szabad az út mindenki számára közvetlenül is! Olvastam valahol, hogy egy kisgyermek haldoklott és azt mondta: ő nem fél a haláltól, csak azt szeretné, ha édesanyja is mehetne vele, hogy bemutassa Jézusnak! Mert te már ismered őt, édesanyám, - mondta a kisleányka -, én pedig mindig féltem az idegenektől!

De Jézust senki sem fogja idegennek találni! Ő senkinek sem idegen, aki Őt igazán látni szeretné, aki Vele igazán meg akar ismerkedni. Ő mindig örül, amikor egy Őt kereső előtt leleplezheti önmagát. Hidd el, hogy nincs messze tőled sem, könnyen megtalálod, nincs szükséged senkire, hogy bemutasson Neki! Mutatkozz be Neki magad, s légy négyszemközt Vele! Olyan sokat hallottál Róla a múlt héten is. Egész héten annyi szeretettel hívott, bizonyosan hallottad az üzenetét. Nos, ha nem akarod, hogy megint csak ennyiben maradjon az egész, ha találkozni akarsz Vele, akkor otthon, csendben, egyedül térdelj le a láthatatlanul jelenlévő Krisztus előtt, és a szó szoros értelmében mutatkozzál be Neki! Mondd el, ki vagy! Mindent mondjál el, ami benned van! Minden titkot, minden csúnyát, minden bűnt - leplezd le magad előtte!

Így fogod Őt meglátni! Én is így ismerkedtem meg vele 18 esztendővel ezelőtt, térden állva, amikor életemben először mertem őszintén bemutatkozni Neki! Eredj hát bátran, ezt sem teheti meg más helyetted! Amikor Jézus megtudja tanítványaitól, hogy görögök akarják Őt látni, olyan dolgokat mond, amelyek látszólag nem a tárgyhoz tartoznak: “Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az embernek Fia. Bizony, bizony mondom néktek: Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem.” (Jn 12,23-24) Azért mondja ezt Jézus, hogy az Őt látni akaró görögöknek nehogy helytelen fogalmaik ne legyenek a Messiásról. Pláne a virágvasárnapi királyi bevonulás láttán könnyen az a téves kép alakulhatott ki a képzeletükben, hogy Jézus valami hadvezér szerű hős. Tévedés ne essék, - mondja Jézus. Aki Őt látni akarja, akkor látja igazán, ha olyannak látja, mint a földbe esett gabonamag. Mit jelent ez a kép a földbe esett gabonamagról? Képzeljünk el egy búzaszemet! Abban a búzaszemben élet van! Csodálatos, gazdag élet van benne összeszorítva, elraktározva apró, csöpp helyre. De ahhoz, hogy ez az élet a maga teljes gazdagságában és pompájában kibontakozzék, annak a búzaszemnek bele kell vettetnie a földbe, ott elrothad, “elhal”, és a búzaszemnek ebből a “halálából” lesz a termés. Ha nem hal el, csak egymaga marad - ha pedig elhal, megsokszorozódik. Éppen az által diadalmaskodik, azáltal győz, hogy hajlandó meghalni! Mindez csak kép, ami azonban másként kifejezhetetlen igazságot fejez ki. Világos, hogy Krisztus az a búzaszem, az örök életnek az a magja, Akit Isten a földbe vetett el. Először levetette Őt, az Ő isteni életének egy darabját a mennyből a földre, majd itt a földön egészen bele a földbe, a sírba vetette el ezt a magot. Ott feküdt a földben, a sírban, mint a búzaszem a barázdában, a rögök alatt. És ha a búzaszem elhalásából új élet fakad, mennyivel gazdagabb, teljesebb, dicsőségesebb élet támad az örök élet magjának az elhalásából? Ahogy a búzaszem élete az elhalás által 30, 60, vagy 100 búzaszemben sokasodhat meg, úgy az egy Jézus Krisztus élete éppen az elhalás, a kereszten való halál által millió és millió ember életében sokasodhat meg. Így ültette át Isten az örök életet a földre Krisztusban, Krisztus által.

Tudod, mikor látod meg igazán Krisztust? Akkor, ha annak a nagypénteki magvetésnek a gyümölcsei benned is érni kezdenek, s megteremnek! Annak a szent magvetésnek a legelső gyümölcse a bűnbocsánat. Amikor valaki térden állva bemutatkozik az Úrnak, a bűnbocsánat fölszabadító erejében válik először valósággá, realitássá számára az élő Jézus Krisztus! Itt kezdődik a Jézussal való személyes megismerkedés, amikor azt mondja az előtte térdeplő embernek: “Megbocsáttattak néked a te bűneid!”

A nagypénteki magvetésnek a gyümölcse minden keresztyén élet. “A ki nékem szolgál, engem kövessen” - mondja Jézus. (26a vers) Azért halt meg a kereszten, hogy a bűnbocsánat által fölszabadulj arra, hogy most már Őt követve szolgálj Néki. Keresztyénnek lenni annyi, mint Jézust követve szolgálni Néki! Nagyon általánosan hangzik? Nos, hadd fejezzem ki más szóval ugyanezt. A görögök, a pogányok, a kívül valók azt kérték Fileptől: “Látni akarjuk a Jézust!” A pogányoknak, a kívül valóknak, a világnak ez a bevallott, vagy be nem vallott igénye Krisztus tanítványaival szemben: “Látni akarjuk a Jézust!” Egy hívő asszony kérdezte tőlem a minap: mit tanácsolok, hogyan adhatná hitetlen férje kezébe a Bibliát, mert ő úgy szeretné, ha a férje is részesülhetne a Szentírás kincseiben! Azt válaszoltam neki: ne adja a kezébe egyáltalán, hanem élje oda elébe a Bibliát. Ne a Bibliából olvassa egyelőre a férje, hanem a felesége életéből lássa, mi a Krisztusi szeretet, megbocsátás, türelem, szelídség. Így jobban meg fogja érteni, mintha olvasná.

Hívő ember, érezd mindig a világnak ezt az igényét magaddal szemben: “Látni akarjuk a Jézust!” Tehát: nem hallani - hanem látni! Úgy, ahogyan benned kiábrázolódik! Mindazok, akik körülötted nem járnak még hitben, “látni akarják a Jézust” benned, a tetteidben. A magatartásodban. Tudod már, mit jelent Jézust követve szolgálni Néki? Ezt: minden igyekezettel megfelelni annak az igénynek, hogy a világ látni akarja Jézust!

De ez is a golgotai magvetésnek az eredménye. Az, hogy kiábrázolódjék bennem a Krisztus, nem az én erőfeszítésem eredménye, hanem mindenestől fogva Krisztus halálának és feltámadásának a gyümölcse. A megfeszített és feltámadott Krisztust szemlélve termelődik ki bennem a keresztyén élet! Nem úgy van az, hogy elhatározom magam és összeszedem minden erőmet - mint ahogyan nem úgy barnul le valaki, hogy fogadalmat tesz rá, hanem úgy, hogy kiteszi az arcát a napnak, megfürdik a sugarakban. Úgy ahogyan Pál írta: “Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, úgy mint az Úrnak Lelkétől.” (2Kor 3,18)

Mennyire igazuk volt ezeknek a görögöknek, amikor azzal mentek oda Filephez, hogy ők látni akarják a Jézust! Milyen jó nekünk, hogy mi láthatjuk az Urat! Még mindig föltekinthetünk Reá! Most is itt van köztünk. Álljunk eléje lélekben és mondjuk el Néki szép énekünk szavaival:

Rád tekint már hitem, Megváltóm, Istenem,
A Golgotán:
Halld könyörgésemet, És vedd el vétkemet;
Mostantól hadd legyek Tied csupán.

466. ének 1. vers

Ámen

Dátum: 1951. március 18.

Még mindig a bethániai kis családról van szó, mint az előbbi fejezetben elejétől a végéig. Még mindig nincsen vége a Lázár feltámadásáról szóló történetnek. Ez a most felolvasott rész is hozzátartozik. Nem is volna teljes enélkül! Mert itt Lázár feltámadásának a visszhangjáról van szó. Arról, hogy az Úrnak arra a hatalmas és csodálatos cselekedetére hogyan válaszolnak az érdekelt emberek? Arról, hogy mit vált ki Jézus munkája a különböző emberek lelkéből? Arról, hogyan mutatkozik meg a hála és a szeretet Jézus iránt a tőle kapott drága ajándékért? Márta, Mária, Lázár és Júdás van név szerint is felemlítve a történetben. Mindnyájan tanúi voltak Jézus hatalmas, isteni cselekedetének, amit Lázár sírjánál végzett. Meglátjuk itt most, kit hogyan érintett, ki hogyan reagált rá?

Azt olvassuk, hogy vacsorát készítettek Jézus tiszteletére. Mindegy, hogy Lázárék házában volt-e ez a vacsora, vagy valaki másnak az otthonában, ahogyan a Máté és Márk szerinti leírásból lehet következtetni. A lényeg az, hogy egy csomó ember számára örömet jelentett az, hogy Jézus újra itt van Bethániában, és az örvendező hála és tisztelet nyilatkozott meg abban, hogy vendégséget készítettek Neki. János azután így folytatja a leírást: “És Mártha szolgál vala fel.” (Jn 12,2b) Mintha azt mondaná, hogy Márta pedig megint szolgál, mert akkor van igazán elemében, ha szolgálhat. Ilyen szorgalmas munkálkodásban ismertük is meg Mártát az evangéliumból. Amikor Mártáról szó van, mindig tele van a két keze munkával, szolgálattal. De úgy el tudom képzelni, hogy most egészen rendkívülien buzgó a szolgálata. Így talán, ahogy most, még soha sem szolgált azelőtt, hiszen ma Annak a drága Valakinek szolgál, Aki halott fivérét feltámasztotta a halálból! Lehet, hogy máskor mindig kötelességből szolgálta Őt, ma azonban hálából, hiszen halott volt a testvére, és most él. Hogyne szolgálna hát örömmel Annak, Akinek ezt a nagy jót köszönheti?

Az az igazi szolgálat, amikor valaki nem azért végez valami szolgálatot, mert muszáj, mert kötelessége, vagy mert meg akar valamit szolgálni Istennek, kedvébe akar járni az Úrnak, ki akarja Őt engesztelni valamiért, jóvá akar tenni valamit vele, - hanem, amikor azért szolgál, mert olyan sokat kapott az Úrtól! Annyira tele van a szíve hálával, hogy ezt a hálás szeretetet muszáj megmutatnia valamivel az Úrnak. Mégpedig nem nagy dologban, például nem egy templom építésében, hanem olyan hétköznapi apróságban, mint egy vacsorán való felszolgálás, mint egy szobának a kitakarítása, mint egy szeretetvendégség asztalainak a megterítése, vagy egy templom kisöprése! Mert nem mindegy ám, hogy az ilyen szolgálatokat hogyan végzi valaki! Lehet úgy is, hogy muszáj, de lehet úgy is, hogy egy lélek örvendező hálája zeng benne. Attól függ, mivel van tele a szív: ha nem Krisztussal, a legkedvesebb szolgálat is terhes és kimerítő˝- ha Krisztus ajándékaival, csodáival, mint Mártáé, akkor a legegyszerűbb és leghálátlanabb szolgálat is istentiszteletté lett, mert Jézusnak, Jézusért végzi egy hálás lélek. Márta a két kezével szolgált az Úrnak, de úgy, hogy ott a két kezén át csordul ki szívéből a boldog hála az Úr iránt. Olyan típusú ember volt Márta, akiben a Krisztus iránti szeretet és hála ilyen gyakorlati formában nyilatkozott meg. Boldog Márták! Az Úr szeret benneteket és gyönyörködik a két kezetek munkájában, ha igazán az Úr iránti hálából fakad ez a szolgálat.

Mária is szolgál. A maga módján ő is! A legnagyobb értékét, ami volt neki, áldozta föl Jézus tiszteletére. Azzal mutatta ki háláját és szeretetét, hogy ráöntötte Jézus lábára azt, ami neki a legdrágább volt: egy font igazi nárdusból való kenetet, egy Indiában készített drága illatszert, aminek Júdás becslése szerint 300 dénár értéke volt. Ha meggondoljuk, hogy egy dénár akkor egy munkás egynapi bére volt, akkor leszámítva a vasárnapokat, ez egy esztendei munkabérnek felelt meg! Ekkora értéket pazarolt Mária egyetlen mozdulattal Jézus lábaira! És ezt a hódolatot csak úgy lehet megérteni, csak úgy lehet nem értelmetlen pazarlásnak minősíteni, ha az ember tudja, hogy annak, aki ezt teszi, igen nagy oka van a hálára Jézus iránt, hiszen a testvérét támasztotta föl a halálból! Micsoda ehhez képest egy esztendei munkabér, vagy akár a világ összes pénze is! Bizonyára sokan hajlandók lennének ekkora összeget áldozni, ha visszanyerhetnék ezen az áron a testvérüket, az édesanyjukat, vagy a gyermeküket. Óh, milyen csekélység ez a 300 dénár árú nárdus olaj ahhoz képest, amit Jézus adott Máriának!

Ez az, amire nem lehet fölszólítani valakit, ez az, amit csak spontán szeretetből lehet csinálni! Ha itt elkezd valaki okoskodni, számolgatni, mint Júdás, akkor egyszerre érthetetlenné és értelmetlenné válik az egész “tékozlás” - így csak az tehet, aki a hálás szeretet szálával le van kötelezve az Úr iránt. Mária nem valamit adott - csak éppen, hogy adjon ő is valamit -, hanem a legnagyobbat, a legjobbat adta, amije volt neki. Az igazán hálás szív mindig így akar cselekedni: mindenből a legjobbat adni, áldozni az Úrnak. Például: az időmnek, a pénzemnek, a testi-lelki erőmnek, a tehetségemnek nem azt a részét, amit másra úgysem lehetne már fölhasználni, hanem ami nekem is érték, drága, szükséges volna, nagyon kellene, amit magamra is tudnék fordítani, aminek a föláldozása komoly áldozat! Ami a világ ítélete szerint egyenesen tékozlás - de a hívő szerint még mindig semmi ahhoz képest, amit Krisztus áldozott, tékozolt érettem! Bár komoly kérdéssé válna most Mária tékozlása a szívedben: te mit áldoztál már Jézusnak olyat, ami neked is drága volt? Tehát nem: mit adtál, hanem: mit áldoztál? És nem úgy, hogy neked lett belőle hasznod, hanem úgy, hogy Jézus körül lett illatosabbá a levegő!

És Lázár is szolgált. Ő is a maga módján. Különös ember ez a Lázár. Csendben ül ott a többi vendég között, nem szól soha egy szót sem. Legalábbis nincs feljegyezve róla. Itt is csak azt olvassuk, hogy: “Lázár pedig egy vala azok közül, a kik együtt ülnek vala ővele.” (2c vers) Semmi mást nem tudunk róla, csak azt, hogy beteg volt, meghalt, de Jézus szerette és feltámasztotta. És ez a csendes Lázár, a maga szótlan jelenlétével is szolgált az Úrnak, mégpedig olyan hatalmasan, hogy a följegyzés szerint: “a zsidók közül sokan őmiatta.... hivének a Jézusban.” (11. vers) Azt hisszük, hogy csak úgy lehet szolgálni az Úrnak, és csak úgy lehet dicsőséget adni Neki, ahogy mi teszünk, vagy adunk valamit, mint Márta és Mária? Nem! Hanem úgy is, ahogyan Lázár, hogy alázatosan elfogadja az ember azt, amit Jézus tesz, és Jézus ad neki, tehát úgy, hogy hagyja Jézust cselekedni önmagán. Ez a csendes, szótlan Lázár azáltal vált Krisztus bizonyságtevőjévé, hogy nyilvánvalóvá lett rajta Krisztus szeretete. Akinek az életében Jézus olyan hatalmas dolgokat művelt, mint Lázáréban, nem kell annak szólnia egyetlen szót sem, mégis Krisztust hirdeti hangosan az egész lénye, úgy, hogy sokan hisznek Jézusban őmiatta. Az, hogy Lázár itt ül és eszik, Krisztus hatalmát és dicsőségét juttatja mindenkinek az eszébe. Ez a leghatalmasabb szolgálat.

“A zsidók közül sokan őmiatta ...hívének a Jézusban”! (Jn 12,11) Miért? Mert látható volt Lázáron Jézus hatalma. El lehetne-e ezt mondani rólad, hogy sokan temiattad hisznek Jézusban? Nem inkább az ellenkezőjét? Azt, hogy sokan - jaj nagyon sokan - temiattad nem hisznek Jézus Krisztusban. Például a gyermekeid, vagy a feleséged, vagy a főnököd. Mert nem látják rajtad Krisztus bűn fölötti hatalmát, hanem azt látják, hogy te, a keresztyén ember, éppen olyan ingerült, aggódó, szeretetlen lélek vagy, mint akárki más! Ha a hívő emberek életében nem látható Krisztus hatalma, igazán nem csoda, ha ez a világ tagadja mindazt, ami láthatatlan! Ha látni lehetne rajtad Annak a hatalmát, Akiben te hiszel, akkor ma is az történne, hogy sokan temiattad hinnének Jézusban!

Tehát így szolgálnak, nagy örömmel Jézusnak a bethániai testvérek. Ilyen különböző, hálából fakadó szolgálati lehetőségek vannak az Úr előtt. Az egyik a két keze munkájával, mint Márta. A másik legdrágább értékének föláldozásával, mint Mária. A harmadik egészen egyszerűen azzal, hogy ott van a világ szeme előtt a maga Krisztus által újjáteremtett lényével, csendesen, szótlanul, mint Lázár. Akár így, akár úgy, de mindenki szolgál, akinek valami köze van az Úrhoz! Hát te hogyan szolgálsz az Úrnak? Szolgálsz-e egyáltalán Neki? Van-e mit meghálálnod Neki?

Igen: Éppen ez a legfőbb kérdés: van-e okod a hálára? Ennek a három testvérnek ugyancsak volt mit meghálálni, hiszen a halálból hozta vissza az Úr az egyiket. De van-e oka hálálkodni annak, aki évek óta roskadozik már egy kereszt alatt, amit nem akar levenni róla az Úr? Mit köszönjön az ilyen? Vagy amikor nem adta vissza a testvért, a gyermeket, a hitvestársat, mint itt Lázárt - lehet-e akkor hálát adni?!

Ezekre a fájó kérdésekre maga az Úr válaszol, amikor azt mondja Júdásnak: “Hagyj békét néki; az én temetésem idejére tartogatta ő ezt.” (Jn 12,7) A múltból mintegy a jövőbe irányítja a bethániai barátok tekintetét. Mintha azt mondaná nekik: ti hálásak vagytok azért, hogy feltámasztottam Lázárt a halálból? Nos, az igazi ajándékot, ami az igazi, az örök hálára kötelez benneteket, még majd ezután kapjátok meg tőlem. Lázár halála és feltámadása csak utalás arra, ami a fő, itt a lényeg a ti számotokra is: az én halálom és feltámadásom! Amiért a bethániai testvérek hálálkodnak, jelentéktelen, csekély ajándék ahhoz az igazihoz, a nagy ajándékhoz képest, amit a Golgota és a megnyílt húsvéti sír jelent! Ne akarj mindenáron kisebb dologért hálás lenni az Úrnak akkor, amikor Ő a legnagyobb ajándékot akarja adni neked: a megfeszített és feltámasztott Úr Jézust, a Megváltót, benne a bűnök bocsánatát, az örök életet, az Ő teljes és maradéktalan kegyelmét! Nagyobb ajándék az, mint amit Lázár és testvérei kaptak ott Bethániában! Mert ott erre a földi, nyomorúságos életre hívott vissza a sírból Jézus egy embert - minket pedig, akik hiszünk benne, az örök életre mentett meg, váltott meg az Ő halála és feltámadása által. Lázárnak újra meg kellett halnia, annak ellenére, hogy kijött a sírból; de aki a Krisztusban hisz, ha meghal is él az! És ez sokkal több! Nagyobb hálára kötelez!

Ki tudja ezt meghálálni? Próbálod legalább valamivel meghálálni? Hogyan? Erre is adott egészen gyakorlati útmutatást, amikor így szólt: “Szegények mindenkor vannak veletek, én pedig nem mindenkor vagyok.” (Jn 12,8) Meg akarod hálálni Jézusnak az Ő kegyelmét, az Ő megváltó munkáját, szeretetét? Lehetséges. Ahogy Mária egyszer Őreá pazarolta hálája áldozatát, ugyanazt követve, a szűkölködőn segítve, mindig megteheted ezt te is Őiránta. És amikor azt mondja Jézus: “Szegények mindenkor vannak veletek, én pedig nem mindenkor vagyok” - úgy hangzik ez most a fülembe, mint egy sürgető figyelmeztetés: Amit megtehetsz ma, ne halaszd holnapra! Mert esetleg holnapra már meghal az a beteg, akit ma még meglátogathatsz, megváltozik az a helyzet, amit ma még kihasználhatsz, elvész az a pénz, amivel ma még jót tehetsz, segíthetsz. Ha van mit köszönnöd az Úrnak, gondold meg, ki az, akin át már a templomból kimenve bemutathatod szíved háláját az Ő dicsőségére.

Testvérek: így áldjátok az Úr nevét, akik néki szolgáltok! Így magasztaljátok Őtet, kik hív szolgái vagytok. Kik állotok ott, az Ő házában és jártok itt az Ő tornáciban. Tegyünk vallást erről, elénekelvén szép zsoltárunk 1. versét:

Áldjátok az Úr nevét, Akik néki szolgáltok!
Magasztaljátok őtet, Kik hív szolgái vagytok,
Kik állotok házában, És jártok tornáciban.

135. zsoltár 1. vers

Ámen

Dátum: 1951. február 25.

Lázár halálának és feltámadásának a története nemcsak János evangéliumának, hanem mind a négy evangéliumnak egyik legcsodálatosabb és legmegragadóbb elbeszélése. Mégpedig nemcsak azért, mert olyan hallatlan nagy csoda történik benne, mint egy halott feltámasztása, hanem azért is, mert maga az elbeszélés rendkívül megragadó, finom, szemléletes. Két részre oszlik a történet: az egyik Lázár betegségéről és haláláról szól, a másik pedig Lázár feltámasztásáról. Most csak az első felét olvastam föl az egész elbeszélésnek, azt, ahol Lázár haláláról van szó, egy kedves családot ért megpróbáltatásról és gyászról, tehát a szomorúbb felét - de mégis mennyi drága vigasztalás van abban is! Való igaz, hogy az evangélium magyarul annyi, mint örömhír, örömüzenet, lám: még amikor gyászeset van is leírva az evangéliumban, az is tele van örömmel, csodálatos vigasztalással! Szinte így lehetne összefoglalni a felolvasott rész tartalmát: egy halálesetről szóló örömüzenet! Ennek az igeszakasznak a végtelen gazdag tartalmából szeretnék fölmutatni és továbbadni néhány drága gyöngyszemet!

Nagyon komoly mondanivalója van az Úrnak számunkra már abból is, ahogyan a két testvér, Márta és Mária, megüzenik Jézusnak testvérük betegségét: “Uram, ímé, a kit szeretsz, beteg!” (Jn 10,3) Ebben mindenekelőtt az a vigasztalás, hogy a betegség, vagy bármi más megpróbáltatás, kellemetlenség, nyomorúság nem azt jelenti, hogy Jézus nem szeret! Ezért jó ezt tudatosítani magunkban, mert gyakran előfordul, hogy odaáll a Kísértő a beteg ember mellé, a szenvedő ember mellé, igyekszik belopni szívébe a gyanút: Látod, hát még mindig azt hiszed, hogy szeret téged az Isten?! Hát, lám: így szeret téged az Isten?! Ezt jelenti az Úr szeretete?!

Nos, hát igen: azt is eléri a betegség és minden más földi baj, sőt a halál is, akit az Úr szeret! Egyetlen szenvedő lélek se engedje közel magához a kísértést, hogy talán megfogyatkozott vele szemben az Úr szeretete! Milyen bátran, milyen hittel állítja a két nővér: “Uram, ímé, a kit szeretsz, beteg!” Nincs ebben semmi méltatlankodás, perlekedés, vagy: hogy lehet ez?! És Jézus nem utasítja vissza: nem mondja, hogy nem igaz, én nem szeretem Lázárt. Sem azt nem mondja, hogy lám: az Isten büntetése ez a betegség Lázáron, mert ilyen meg olyan volt. Sőt, tudjuk, hogy igen, valóban szerette az Úr Lázárt is, meg a két nővérét is, hiszen gyakran megfordult náluk, amikor Jeruzsálemben tartózkodott. Rendszerint Lázárék bethániai kis otthonában szállt meg, ott mindig volt fejét hová lehajtania, s közismert volt a meghitt barátság, szeretet-kapcsolat Jézus és a kis család között.

És az is olyan sokat mondó, hogy a nővérek nem így üzennek: Uram, aki Téged szeret az beteg, sem nem a saját szeretetükre hivatkoznak Jézus iránt, hanem arra, ami ennél is több, nagyobb, Jézus szeretetére: akit Te szeretsz Uram, az beteg! Nem az a fontos, hogy mi szeretjük Őt, hanem az, hogy Ő szeret minket! Ebben van a vigasztalás! Álltál-e már meg így betegágy mellett?! Hívtad-e már így Jézust betegágy mellé?! Ilyen hittel? Vetted-e már így tudomásul önmagad vagy szeretted baját, hogy “Uram, ímé, a kit szeretsz, beteg!” És milyen jó éppen a betegségben, a bajban megerősödni abban a tudatban, hogy Jézus szeret!

“Uram, ímé, a kit szeretsz, beteg!” Érzitek-e, mennyi békesség, nyugalom van ebben az üzenetben? Nincs benne a hitetlen, vagy kishitű ember fejvesztett jajveszékelése, sürgetése: Jaj Uram, gyere gyorsan, baj van, segíts! Az látszik itt, hogy aki üzen, nemcsak a veszély idején kapkod Jézus után, nemcsak a bajban szokott segítségért kiáltani! A két testvér lelki békéjét, hitét nem zavarja meg a betegség, a veszedelem! Ennek az a titka, hogy már előbb is komoly kapcsolatban állottak Jézussal. Már akkor leckét vettek Őtőle, az Ő békességéből, amikor még sütött a nap. Még amikor semmi baj nem volt a háznál, még a jó napokban. Ezért nem tudta megrendíteni őket a megpróbáltatás. Bizony, ha részesülni akarunk Jézus drága vigasztalásában a szomorúság idején, szívesen kell őt látnunk már előbb az öröm és jólét napjaiban. Ha ez a bethániai család nem fogadta volna be az Urat, amikor még minden jó volt, amikor mindnyájan boldogok voltak, talán nem tudta volna sem megtalálni, sem elfogadni az Úr vigasztalását a megpróbáltatás idején! Nem csoda, ha nem találja meg valaki az Urat, ha csak a bajban keresi! Nem találja, és kétségbeesik. De milyen jó, ha olyan Valakinek üzenhet imádságában a bajba jutott ember, akivel régi meghitt barátság köti össze! Hogy áll ez a kérdés nálad?!

Még hadd mondjak valamit erről az üzenetről: “Uram, ímé, a kit szeretsz beteg.” Nem is hívják a testvérek Jézust a beteg Lázárhoz, hanem csak jelzik, csak elmondják Neki, mi van azzal, akit Ő szeret! Nem kérik, hogy jöjjön el, gyógyítsa meg, tegyen csodát. Nem kérnek egyáltalán semmit, csak megüzenik az Úrnak, hogy a barátja beteg, s mintegy rábízzák az Úrra a továbbiakat, döntse el Ő, mit akar tenni. Igen, rábízzák Lázár sorsát az Úr szeretetére! - Ez az igazi hit, bizalom, ez az igazi imádság! Amikor tehát nem írja elő az ember az Úrnak, hogy mit csináljon, amikor nem abból áll a könyörgés, hogy Uram tedd ezt, tedd azt, hanem amikor egyszerűen, keresetlen szavakkal kiönti valaki a szívét az Úr előtt! Aztán rábízza, hogy tegyen a legjobb belátása szerint. Úgyis úgy van jól, ahogyan Ő teszi! Tudsz-e ilyen csendes hittel imádkozni?!

Így folytatódik tovább a történet: “Mikor azért meghallá, hogy beteg, akkor két napig marada azon a helyen, a hol vala.” (6. vers) Különös szeretet - mondhatná valaki. Szereti Lázárt, és mégsem megy azonnal! Minden perc késedelem végzetes lehet, s Ő mégis nyugodtan marad még két napig azon a helyen, ahol volt. Egy orvosnak esetleg a diplomájába kerülne, ha így viselkedne, amikor beteghez hívják. Milyen titokzatos az Úr szeretete!

Mennyi izgalmas feszültség van ebben a hat versben! Milyen komoly próbának teszi ki itt az Úr Mária és Márta hitét. Képzeljük csak bele magunkat az ő helyzetükbe! Összegyűlnek a házban az ismerősök, találgatják: hátha eljön! De hátha nem jön el! Talán mégiscsak eljön. Telik az idő, múlnak az órák, napok. Nem jön! Még mindig nem jön! Hátha mégis! És egyszer - a beteg meghal! A hit próbája most szinte elviselhetetlenné válik! Suttogó megjegyzések hallatszanak itt is, ott is: “Nem megtehette volna-é ez, a ki a vaknak szemét felnyitotta, hogy ez ne haljon meg?” (Jn 10,37) Mintha így beszélnének: Hát ezért szerettétek? Etettétek! Szállást adtatok néki! Hallgattátok! Hát annyit nem tudott megtenni, hogy eljön, ha hívjátok?! - Ismered-e a hitednek azt az egyik legsúlyosabb próbáját, amikor Isten a Hozzá fűzött reményeket nem úgy váltja valóra, amint kérted, vagy szeretted volna? Amikor Ő egészen mást cselekedett, mint amit kértél Tőle - például meghalt, akinek a gyógyulását kérted. Tudnál-e ilyen megrendülésben így szólni Hozzá: Nem úgy cselekedtél Uram velem, ahogyan szerettem volna, összetörted a szívemet, reménységem szertefoszlott: de én mégis várlak, mégis szeretlek, és most is hiszek Benned!

Kibírja-e ezt a te hited? És vajon nem ezért bánik-e veled is úgy az Úr, mint Mártával és Máriával, amikor két napig várt az üzenet után, hogy erre a teherpróbára készítse föl a szívedet? Hogy egyszer őszintén tudd mondani: Nem értelek, Uram, titokzatos vagy, rettenetes vagy, megdöbbentő és érthetetlen, de akkor is a Tied vagyok és szeretlek! Ez a legbiztosabb próbája a hitnek, amikor nem jön az Úr, és te mégis várod! Egy hívő testvérem szobájában láttam az íróasztala fölött kiakasztva egy falitáblát, csak ez az egy rövid szó volt ráírva: Mégis! Azt jelenti ez, hogy: annak ellenére, hogy... - és itt jön egy csomó érv a hit ellen, az Úr hűsége és szeretete ellen -, én mégis hiszek! Van-e ilyen tábla a szíved falán? A történetből kiderül, hogy mennyire igaza van az ilyen mégis-hitnek!! Mert ha várt is két napig Jézus, két nap múlva mégis elment! És akármilyen nagy baj történt ezen a két napon, Jézus mégis a legjobbkor érkezett! És akármennyire reménytelenre fordult a helyzet, Jézus mégis úrrá vált a helyzet fölött!

Ezért volt indokolatlan Márta csendes szemrehányó megjegyzése, amit Jézusnak mondott: “Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem!” (21b vers) Vajon igaza van? Tényleg nem halt volna meg Lázár, ha ott lett volna az Úr? De hát nem azt olvastuk-e éppen, hogy mivel Jézus szerette a bethániai családot, és mivel tudomást szerzett Lázár betegségéről, ezért maradt még két napig a hír vétele után? És nem Ő maga mondta-e: “örülök, hogy nem voltam ott.” (Jn 10,15a) Mi, akik végig ismerjük a történetet, és visszafelé tekintünk rá, látjuk, tudjuk: valóban jobb így, hogy Lázár meghalt, mert Krisztus hatalma az ő föltámasztásában sokkal hatalmasabban mutatkozik meg. Ezért egy hitetlen és alaptalan “ha” volt ez Márta ajkán, amikor ezt mondta: Ha itt lettél volna, nem halt volna meg.

És mindig hitetlen az ilyen “ha” a keresztyén ember ajkán! És alaptalan, és helytelen! És nem is igaz! Ha másik orvost próbáltunk volna meg, vagy ha hamarabb vettük volna az ügyet kézbe, nem halt volna meg; ha ez meg ez nem történt volna, akkor minden másként lett volna - mondjuk sokszor. Ez hitetlenség! Jézus tudta, miért nem jött előbb?! Mi sokszor azt hisszük, hogy valami szomorúság az életünkben annak a jele, hogy az Úr nem hallgatta meg az imádságunkat! Mert ha meghallgatta volna az üzenetünket, az imádságunkat, nem engedte volna ránk a bajt! Nos, csak el kell olvasnunk ezt a történetet a végéig, hogy meglássuk, mennyire Krisztus útja volt a helyesebb - mint ahogyan mindig Krisztus útja a helyesebb! Az a jobb, amit Ő tesz! Csak várd ki a végét! Ahogyan Ő teszi!

Nagyon emberi Márta hite, amikor Jézus ezt mondja neki a találkozáskor: “Feltámad a te testvéred!” (Jn 10,23b) Szomorúan bólint rá: “Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon.” (24b vers) Mintha csak azt mondaná: gyenge vigasztalás ez nekem! - És ekkor mondja Jézus a legfelségesebb kijelentését önmagáról: “Én vagyok a feltámadás és az élet: a ki hisz én bennem, ha meghal is, él; És a ki csak él és hisz én bennem, soha meg nem hal. Hiszed-é ezt?” (25-26. vers) - Mintha így mondaná: Te Márta, azért nem tudsz örülni, mert nem ismersz igazán engem. Én vagyok a feltámadás és az élet, tehát jól értsd meg: nem én leszek majd az utolsó napon, hanem én vagyok, itt és most, a te számodra is a feltámadás és az élet! Énbennem a feltámadás és az élet nem ígéret, hanem testet öltött valóság! Ő az élet hídja, amely áthidalja az időt és az örökkévalóságot, a földet és a mennyet, a halált és a feltámadást. A feltámadás tehát nincs messze, mint ahogyan a Krisztus sincs messze! Aki hisz énbennem: aki énbennem van, az a feltámadásban és az örök életben van! Azok a hívők, akik itt a Földön élnek, Krisztusban vannak. Azok a hívők, akik már átmentek a túlsó oldalra, azok is ott Krisztusban vannak. Tehát: az itt és az ott élők Őbenne együtt vannak! Egy család az egész Krisztusban, csak egyik része már odaát, másik része útban, de hamarosan mind együtt egymással!

Ezért a meghalás nem mindennek a végét jelenti, hanem csak a halandóságnak, a tökéletlenségnek, a bűnnek a végét jelenti. Az az élet, amely már a meghalás előtt is Krisztusban volt, nemcsak folytatódik tovább a meghalás után, hanem gazdagabban, nemesebben, hatalmasabban teljesedik ki. Olyan nagyszerű az, ahogyan Jézus tudtára adja tanítványainak Lázár halálát: “Lázár, a mi barátunk, elaludt!” (11b vers) Aki maga a feltámadás és az élet, Annak a számára csak ennyi a halál: elaludt! Úgy, ahogyan egyszer a kisfiam elaludt a villamoson. Felköltsük? - tanakodtunk. Nem kell! - állapodtunk meg. Majd ha megérkezünk. Egy csók elég volt: fölébredt, mosolygott! Jézus barátai számára ennyi a halál! Tehát szó szerint igaz, hogy aki hisz Őbenne, ha meghal is él! Úgy is lehet ezt mondani, hogy soha meg nem hal! Csak elalszik - itt -, hogy felköltse a feltámadás csókjával az Úr ott!

“Hiszed-e ezt?” - kérdi Jézus Mártától és tőled, tőlünk is! Spinóza, a hitetlen filozófus mondta egyszer: “Odaadnám egész bölcseleti rendszeremet, ha hihetném!” De nem adta oda! Pedig erről van szó! Add oda az egész bölcseleti rendszeredet, okoskodásod és bölcselkedésed egész rendszerét, amit kiépítettél magadnak, és higgy a Jézus Krisztusban, aki a feltámadás és az élet!

Ámen

Dátum: 1951. február 11.