János evangéliumának magyarázata

Kerek tizenhárom hónappal ezelőtt kezdettük el János evangéliuma magyarázatát. Azóta nagyon kevés kivételtől eltekintve nemcsak vasárnap, de ünnepnapokon is mindig a János írása szerint való evangélium alapján szólt hozzánk Isten üzenete, mégpedig e maival együtt ötvenhét alkalommal.

Most végére értünk a sorozatnak. A befejező verseket olvastam föl. Olyan ez a néhány vers, mint amikor valaki egy magaslatra érkezik föl, ott megáll, visszafordul és végignézi még egyszer azt az utat, amelyen idáig jött. Ilyen visszapillantást ad János apostolnak a Krisztusról írott bizonyságtételére ez a kijelentés: “tudjuk, hogy az ő bizonyságtétele igaz!” Sőt, ez már több, mint egyszerű visszapillantás - olyan ez, mint egy hitelesítő pecsét az okmányon. Milyen határozott kijelentés ez: “tudjuk, hogy az ő bizonyságtétele igaz!” Nincs benne semmi ingadozás, semmi tétovázás! Nem azt mondja, hogy mi reméljük, sem nem azt, hogy mi szeretnénk, ha igaz volna, ha mindez így volna valóban - hanem teljes bizonyossággal állapítja meg: mi tudjuk, hogy ez az igazság!

Testvérek, ma a Biblia vasárnapja van az egész országban. A Szentírásról hangzanak a templomokban a prédikációk. Kezedbe véve Bibliádat, mernéd-e azt mondani Isten előtt és a világ előtt: Én tudom, hogy a próféták és az apostolok bizonyságtétele, ami ebben a könyvben van megírva, igaz! - Arról szeretnék most beszélni, hogyan juthat el valaki a Szentírás igazságáról való meggyőződésre?

Kik azok a “mi”, akikről itt szó van? Nem János apostol, mert akkor így írta volna: Én tudom, hogy az ő bizonyságtétele igaz. De nem is lenne semmi értelme, hogy ő maga tegyen bizonyságot a saját írása hitelességéről. Itt mások - a könyv első olvasói, akik számára írta János apostol e művét, akik között szolgált, akiknek bizonyságot tett Jézus Krisztusról -, tehát az első keresztyén gyülekezetek hívő népe tesz bizonyságot Jánossal együtt, hogy igen: minden, ami ebben a könyvben van, az igaz. A kisázsiai gyülekezetek: az efézusi, szmirnai, pergamoni, thiatirai, szárdiszi, filadelfiai és laodíceai gyülekezetek csatlakoznak a János által megírt evangéliumhoz. Mintha azt mondanák az utókor számára: Mi is megerősítjük mindennek a valóságát, ami itt meg van írva! Mi is igaznak ismertük meg azt, hogy az Ige testté lett, és lakozott mi közöttünk; hogy az Isten Egyszülött Fia meghalt értünk a kereszten, feltámadott a halálból, és hogy aki hisz Őbenne, annak örök élete van! Igen, mind ez valóban igaz! De hát hogyan jutottak ők el erre a bizonyosságra? Éppen ez a kérdés!

Talán úgy, hogy nekik még jobban módjukban állott volna a közölt adatok történeti hitelességének utánanézni? Bizonyára nem. Hiszen maga János az evangéliumát Krisztus mennybemenetele után több mint 60 esztendővel írta, a kisázsiai egyházaknak ez a hitelesítő függeléke pedig még későbbi keletű lehet. Nem voltak tehát szemtanúk vagy kortársak, akik ezt írták: “tudjuk, hogy az ő bizonyságtétele igaz.” És nemcsak időben, hanem térben is, földrajzilag is jó messze voltak mindattól, amit János leír. Tehát nem azért, vagy nem úgy tudták a Krisztusról szóló bizonyságtétel igazságát, mint akiknek történeti bizonyítékok vannak a kezükben, hanem valahogy másként. - Sőt, nem is úgy tekintették János írását, mint egy Jézus-életrajzot, mint egy olyan művet, amely bemutatja egy Jézus nevű embernek a történelmi alakját, hanem mint egy hívő tanítványának Jézus Krisztusról, az Isten egyszülött Fiáról szóló bizonyságtételét, a Megváltóról tett hitvallását. “Ez az a tanítvány, a ki bizonyságot tesz ezekről, és a ki megírta ezeket, és tudjuk, hogy az ő bizonyságtétele igaz.” (Jn 21,24) Bizonyságtétel! Vagyis János evangéliuma is - éppen úgy, mint a Biblia többi könyve is - nem történelemkönyv, hanem Jézus Krisztusról való bizonyságtétel. Aki tehát csak történeti adatokat, vagy a történelmi események összefüggését keresi benne, csalódni fog, sőt esetleg látszólagos ellentétekbe is ütközhet.

Az Ótestamentum prófétái nem történelmet írnak, hanem bizonyságot tesznek arról az Istenről, aki a Megváltó elküldésére készíti az utat a történelemben. Az Újtestamentum apostolai sem történelmet írnak, hanem bizonyságot tesznek arról, hogy a Megváltó eljött, a megváltás nagy művét halálával és feltámadásával elvégezte, s az idők végén újra eljön ítélni eleveneket és holtakat! Ezért van az, hogy sok olyan eseményt nem mondanak el a Biblia írói, amit, ha történelmet írtak volna, el kellett volna mondaniok, mert az összefüggés úgy lett volna világos. Tudták ezt a gyülekezetek is, ezért írták: “De van sok egyéb is, a miket Jézus cselekedett vala, a melyek, ha egyenként megiratnának, azt vélem, hogy maga a világ sem foghatná be a könyveket, a melyeket írnának.” (Jn 21,25) Történelmi szempontból igen érdekes probléma lehet például, hogy mi mindent cselekedett Jézus a harminc éves kora előtti időben? Vagy az: hogyan kapcsolódnak egymásba a feltámadás és mennybemenetel közötti események? De amikor valaki az Isten Fiáról és az Ő megváltói munkásságáról akar bizonyságot tenni, akkor ezek az egyébként igen érdekes kérdések nem lényegesek! A sok érdekes történeti esemény közül azokat mondja csak el, amelyek szükségesek ahhoz, hogy bizonyságot tegyen Krisztusról.

De ezzel még mindig nem válaszoltunk arra a kérdésre, hogy miként jutottak el azok a kisázsiai gyülekezetek János bizonyságtétele igazságáról való meggyőződésre? Egyszerűen csak úgy, hogy elhitték János apostolnak, amit mondott Jézusról? Tehát, mintegy megajándékozták az apostolt a bizalmukkal, gondolván, hogy bizonyára nem akar becsapni bennünket, szavahihető ember, ő tudja, ő látta: elhihetjük neki!? - Ha így volna, ha csak János apostol szép, meggyőző szavaira hittek volna neki a kisázsiaiak, akkor nem így fejezték volna ki magukat: “tudjuk, hogy az ő bizonyságtétele igaz.” Tudjátok, miért olyan gyenge sok ember hite? Azért, mert csak úgy elhiszi, amit mások Jézusról mondanak! Elhiszi valakinek, aki hitbeli kérdésekben tekintély előtte. Elhiszi egy evangélizátornak, aki hatalmasan tesz bizonyságot. Neki elhiszi, de másnak esetleg nem hinné el! Ez a tekintély-hit, amely tulajdonképpen nem is hit, hanem inkább csak hiszékenység! Éppen az a baja, hogy nincs benne semmi bizonyosság, semmi erő, semmi határozottság. Éppen az a baja, hogy képtelen így szólni: “tudjuk, hogy az ő bizonyságtétele igaz.” Az ilyen ember, amikor olvassa a Bibliát, mindig fönnakad valamin, amit nem tud elhinni! Válogat a Bibliában leírt események között: ezt elhiszem, ezt nem hiszem el. Nyilván nem ez az útja a meggyőződésre jutásnak. Mi hát?

A Szentírásnak az igazi jellegzetessége, minden más egyéb írásmű fölött való jelentősége éppen abban van, hogy nemcsak egyszerűen Jézus Krisztusról szóló bizonyságtétel, hanem olyan bizonyságtétel, amely egyúttal eszköze is Isten személyes megszólalásának. Tehát ebben a János evangéliumában is nemcsak János apostol tesz bizonyságot Jézusról, hanem maga Jézus személyesen szólítja meg általa azt, aki olvassa, vagy hallgatja. Nem a múltról beszél, hanem a Biblián át Isten élő szava hangzik bele a mába. És ezt érezték meg a kisázsiai gyülekezetek. Azt, hogy miközben olvasták, hallgatták János evangéliumát, láthatatlan valóságában ott volt közöttük maga Jézus Krisztus. És így nem Jánosnak hitték el, hogy Jézus meghalt és feltámadott, hogy Ő valóban a Megváltó Isten élő személye - hanem közvetlenül Neki, magának az Úrnak, aki maga szólította meg őket János szavaiban. Ezért tudhatták, hogy János bizonyságtétele igaz. Ez a titka a Bibliának: Isten élő jelenléte. Amit Pál így fejez ki, hogy az evangélium “Istennek hatalma az minden hívőnek idvességére” (Róm 1,16), meg Istennek ereje. Érdekes az, hogy az evangélium ellenségei milyen hamar megérzik, hogy ebben a könyvben valami titkos erő feszül. Jellemző például egy mohamedán megjegyzése, aki megparancsolta, hogy egy frissen megtért, volt mohamedántól vegyék el az Újtestamentumot: Égessétek el azt a könyvet - mondta -, valamilyen veszedelmes élő szellemtől megszállott könyv az, belőle meríti az erejét; égessétek el! Néhány évvel később visszahozta a könyvet, és megvallotta, hogy nem merte elégetni amiatt a szellem miatt, ami ebben a könyvben él. Ez a mohamedán, ha babonás félelemmel is, de megérzett valamit a Biblia titkából.

Közeledik ennek a titoknak a megismeréséhez az az atyánkfia is, aki az utóbbi időben súlyos próbák közé jutott a családjával együtt, s pár nappal ezelőtt így írt önmagáról: "A Bibliához közelebb kerültünk. Az Újszövetséget azelőtt is gyakran forgattam, most azonban az Ószövetség komor Igéi is közelebb kerültek hozzám. Alig van most már a Bibliának olyan része, ahol fel ne kiáltanánk: itt rólunk van szó!" Nagy dolog az, amikor valaki a Biblia lapjait forgatva magára ismer. De még mindig nem ez a lényeg. Hanem az, hogy valaki a Biblia lapjait forgatva Istenre ismer rá. Amikor a Biblia betűi fölé hajolva egyszerre megdobban a szíve: rám talált az Isten, megszólított az Úr, maga elé állított a Mindenható, itt áll előttem, rám néz, tekintete átjárja a bensőmet. A kapernaumi századoshoz szól, de én vagyok ott előtte. Péterhez intézi a kérdését, de engem talál el vele. Máriát és Mártát vigasztalja, de az én szívemet melegíti föl a hangja. Lázárt támasztja föl, de énbennem árad szét új erő. Jeruzsálemben hal meg, de az én szívemről veszi le a bűneim terhét. Tamásnak mutatja meg kezén és oldalán a sebek helyét, de én bizonyosodom meg feltámadása valóságáról. Akkori szavával ma szólít meg, hallom a hangját.

Ezért tudom és így tudom, hogy például János bizonyságtétele: igaz! Tudom, mert az én bűneimet is ugyanazzal a hatalommal bocsátotta meg, mint annak a bűnös asszonynak ott a Simon házában, mert szavának erejével engem is megtisztított, fölemelt, bennem is új életet támasztott. Úgy szólt hozzám, hogy történt bennem valami: kegyelmet kaptam, Isten gyermekévé lettem, a mennyország polgárává, Krisztus örökösévé! - “Tudjuk, hogy az ő bizonyságtétele igaz” - mondják a kisázsiai keresztyének. Igen, tudják, mert megismerték általa Krisztus evangéliumának az erejét, újjáteremtő, üdvözítő hatalmát önmagukon.

Ma is ugyanez az erő, hatalom van Krisztus evangéliumában. De nem úgy van benne Krisztus ereje a Róla szóló bizonyságtételben, az írott Igében, mint ahogyan például a gőz feszül a kazánban, vagy a villamos energia a drótban. Nem lehet csak egyszerűen bekapcsolni, vagy kiereszteni belőle. Egyedül Ő maga teheti csak a Szentírás emberi szavait, például János apostol bizonyságtételét a maga személyes, élő szavává a számodra, az Ő Szentlelkének minden értelmet felülhaladó munkája által. De éppen, mert Tőle függ, lehet kérni, igényelni és várni az Ő személyes megszólalását. Amikor kinyitod a Bibliádat: ragaszkodj hozzá, és ne nyugodj addig, amíg nem maga az Úr szól belőle személyesen hozzád! Így válik igazán drága kinccsé, naponkénti táplálékká, állandó erőforrássá számodra a Biblia!

Az ötvenhetedik és egyúttal az utolsó prédikáció ez János evangéliuma alapján. Ha vannak itt olyan lelkek, akik ezeken a bizonyságtételeken át meghallották az élő Jézus Krisztus személyes megszólítását, bűnbánatra, hitre és engedelmességre felhívó hangját: csatlakozzanak azok is a hálás bizonyságtévők sorába, mondják el a kétkedőknek, a keresőknek, a bizonytalankodóknak, a hitetleneknek: Mi tudjuk, hogy a Biblia bizonyságtétele igaz!

Igazán úgy van, ahogyan szép régi énekünk adja szánkba a bizonyságtételt. Tegyünk hát róla vallást együtt, ekként:

Megáll az Istennek Igéje,
És nem állhat senki ellene,
A nagy Isten vagyon mi velünk,
És Szentlelke lakozik bennünk.

171. ének 1. vers

Ámen

Dátum: 1951. október 7.

Egyik legdrágább jelenet ez az egész János-evangéliumában, amelyben arról van szó, hogy Jézus hogyan fogadja vissza az Ő hűtlen, gyáva, bukott tanítványát a szolgálatba, és hogyan erősíti meg ebben mindhalálig. És a mi számunkra most különösen azért drága ez az Ige, mert talán éppen az elmúlt heti evangélizáció hatása alatt sokan vannak közöttünk, akik arra várnak, hogy Jézus visszafogadja, elfogadja és megerősítse őket az Ő kegyelmébe és szolgálatába. Nos, hát hogyan történik ez?

Először is úgy, hogy Jézus keresi az alkalmat arra, hogy megszólítson, mégpedig olyan hangon, amit az ember egyáltalán nem várt volna! Tudjuk ugye, hogyan viselkedett Péter a főpap udvarában? Nem merte vállalni a megcsúfolt Krisztushoz való tartozást, megtagadta a Vele való közösséget, hűtlenül cserben hagyta Megváltóját, amikor bizonyságot kellett volna tennie Róla! Igazán gyalázatosan viselkedett! És mégis, Jézus nem hogy elfordult volna tőle, amint megérdemelte volna, hanem éppen ellenkezőleg: fokozottan feléje fordult minden figyelmével. Emlékeztek még rá, hogy feltámadása után, amikor az angyallal üzent az asszonyok által, azt mondta nekik: “De menjetek el, mondjátok meg az ő tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megyen Galileába; ott meglátjátok őt, a mint megmondotta néktek.” (Mk 16,7) Tehát külön is üzent Péternek! A Galileai tónál olyan jelenetben ismertette meg magát a halászó tanítványokkal, hogy Péter kénytelen volt ama első halász-jelenetre emlékezni, amikor elhívta őt az Úr az apostolságra. Most pedig az ebéd végeztével külön, négyszemközt is előveszi Pétert, de most sem azért, hogy szemére hányja a múltat, hanem éppen azért, hogy elfedezze a múltat és újrakezdjen vele mindent.

Látjátok, ez a kegyelem! Ilyen az Ő szeretete! Amikor vétkezik ellene valaki, amikor nagyon rászolgált arra, hogy az Úr elforduljon tőle, ne törődjön vele, magára hagyja: akkor még Ő, az Úr készít alkalmat a találkozásra, a jóvátételre, a megbékülésre. Én bántottam meg Őt, és még Ő jön utánam! Én nem törődtem Vele, és még Ő keres engem! Én tagadtam meg Őt, és még Ő akar békíteni! Igazán úgy van, ahogy a zsoltáros mondja: “Előmbe jön az én kegyelmes Istenem!” (Zsolt 59,11) Előmbe jön, mint a tékozló fiúnak az atyja, aki fia elébe futott kitárt karokkal, hogy megkönnyítse a visszatérést, hogy bátorságot adjon, hogy észrevétesse: szabad az út visszafelé, őhozzá!

Most, az evangélizáció alkalmával történt, hogy az egyik résztvevőt megszólította valaki és megkérdezte tőle, hogy miért jön ide, mit keres itt? Az illetőt roppant megdöbbentette a kérdés. Az ám, mit keresek én itt - gondolta magában -, hát miért is vagyok én itt? És nem tudott rá választ adni önmagának. Mert valahogy úgy akarata ellenére sodródott bele. Hát mit is keres ő itt? Szinte fölborult benne a belső egyensúly, amíg végre megvilágosodott előtte, hogy nem is ő keres itt valamit, hanem Jézus keresi őt! Lám azért van ő itt, azért kell itt lennie, mert Jézus utána jött, alkalmat készített arra, hogy őt négyszemközt elővegye. Igen, ez egészen bizonyossá vált előtte!

Hát előtted bizonyossá vált-e már, hogy Jézus keres?! De milyen régóta keres! Milyen sok drága alkalmat készített már, amiben elébed jött, hogy megkönnyítse számodra bűneid fölszámolását, az egész régi életed lezárását, és egy új, tiszta, szent élet újrakezdését! Amikor ezt megértette az egyik asszonytestvérünk most, az evangélizáción, szinte nem akarta elhinni, hogy ez igaz! Hogyan jöhetne őelébe is az Úr az Ő kereső szeretetével, megbocsátó kegyelmével, mikor ő erre semmi okot nem szolgáltatott?! Így mondta ez a testvérünk: Én soha nem foglalkoztam Vele - tudniillik az Úrral - behatóbban, komolyabban és most látom, hogy Ő mennyit foglalkozik velem! Hogy lehet ez?! Elfogadhatom én ezt? Hát Péter mivel tette érdemessé magát arra, hogy így szóljon hozzá Jézus? Hát jóvátehette már valamivel a hibáját, derekasan fáradozott, tusakodott az Úr ügyéért? Ugye nem tett semmit Péter sem! Jézus tett valamit - óh, de nagyon-nagyon sokat! Kifizette helyetted az adósságot, elszenvedte helyetted a büntetést, meghalt érted a kereszten, megszerezte számodra a bocsánatot, elkészítette a helyedet a mennyben, elfedezte bűneidet a vérével, és mikor mindent elvégezett, ami a megváltásodhoz, az üdvösségedhez szükséges volt: megkeres, alkalmat készít a veled való négyszemközti találkozásra, belenéz a szemedbe és megkérdi: Szeretsz-e engem?

Tehát olyan kérdést tesz föl, amiből kiderül, hogy Ő már mindent megbocsátott! Tudniillik ez a kérdés, hogy szeretsz-e engem, arra döbbent rá, hogy hát szabad nekem mindazok után, amik történtek, szeretnem Jézust?! Lehetséges nekem még egyáltalán a legdrágább kapcsolatba, a szeretet viszonyulásába kerülnöm az Úrral? Hát kész engem elfogadni, és velem mindent újra kezdeni? Hát hajlandó mindent elfeledni, és úgy tekinteni rám, mintha semmi se történt volna? - Szeretsz-e engem? - mintha azt kérdezné: érzed-e te Péter, mennyire szeretlek én téged? Érzed-e, hogy most fogsz majd engem igazán szeretni, most, amikor átjárja lelkedet az én bűnbocsátó szeretetem melege, most, amikor megtapasztalod, amikor magadon tapasztalod meg, mit jelent a kegyelem! Most szeretsz te engem igazán, halálosan, elszakíthatatlanul, megbánhatatlanul, örökké tartó szeretettel!

Igen, mert az igazi szeretet Krisztus megbocsátó szeretetének a visszfénye! Vagyis: akkor kezdem igazán szeretni Jézust, amikor belekerültem az Ő megváltó szeretetének a sugarába, fényébe és melegébe! És amikor most megkérdi tőled az Úr: Szeretsz-e engem? - ezzel mintegy tudatosítani akarja benned, hogy elfogadtad-e már az Ő nagy, halálos szeretetét? Támasztott-e már benned csak egy kicsi viszont-szeretetet is az Ő éretted hozott áldozata? Belesugárzott-e már a szívedbe az Ő megváltó szeretetének a fénye? Lehet, hogy csodáltad Őt eddig, vagy tisztelted, sokra tartottad, nagyra becsülted, bizonyos félelemmel tekintettél és gondoltál Rá - de szeretni csak úgy lehet Jézust, ha előbb elfogadtad az Ő megváltó szeretetét!

Ezzel a kérdéssel: Szeretsz-e engem? - úgy állít oda Jézus maga elé, mint bocsánatot nyert bűnöst. Szeretsz-e engem? - Van-e a szívedben nemcsak hódolat, csodálat, hanem szeretet Jézus iránt, mert ha van, akkor ez már bizonysága annak, hogy belehatolt a szívedbe az Ő szeretete. Föl tudod-e fedezni a magad szívében a szeretetnek akármilyen kicsiny, de élő szikráját Jézus iránt? Mert ha igen, akkor az már a bűnbocsátó, Megváltó isteni szeretet visszfénye ott benned! Erről ismerheted meg, hogy valóban a kegyelemben vagy-e már, hogy tudniillik szereted-e már Őt? Tehát nem arról, hogy már nem vétkezel ellene, nem arról, hogy mennyire tökéletes a Krisztus-követésed, hanem arról, hogy szereted-e már, tudod-e már szeretni Őt?! Jézus mintegy belehajol a szívedbe és megnézi, hogy látja-e benne önmagát - tükrözi-e már a szíved az Ő feléd sugárzó szeretetét -, tehát: Szeretsz-e engem? Háromszor is megkérdezte Pétertől az Úr. Azt olvassuk, hogy amikor harmadszor is megkérdezte, szeretsz-e engem, megszomorodék Péter. Nem azért, mert attól félt, hogy Jézus nem hiszi el neki, hogy ő igazán szereti Őt, hanem azért, mert nagyon fölelevenedett benne az a szomorú emlékű éjszaka, amikor háromszor megtagadta Mesterét. A megbocsátó isteni szeretet fényébe került bele a maga hitványsága. Érdekes: Jézus egy szót sem szólt erről és mégis a harmadik kérdéssel ráfájdul Péter lelkére minden, amit vétkezett. Csodálatos ereje van a bűnbocsánatnak: egyszerre keserűvé, utálatossá, fájdalmassá lesz tőle a régi bűn. Semmi sem tudja úgy megutáltatni az emberrel az ő bűneit, mint a bocsánat! Semmi sem tudja úgy kiégetni a szívéből a bűnnek még a gyökerét is, mint a bocsánat. “Megszomorodék Péter, hogy harmadszor is mondotta vala néki: Szeretsz-é engem?” (Jn 21,17b) Ismered-e ezt a megszomorodást? Nem elég ismerned a bűneidet: el kell jutnod a teljes megszomorodásig. Rettenetes dolog az, amikor az ember tudja pontosan: hogyan, mikor, és mit vétkezett, de nem tudja megutálni a bűnt, nem fáj neki, nem tud sírni rajta, nem tudja szíve szerint megbánni, s megszomorodni, mint Péter! Ezért nem képes megtérni sok ember, annak ellenére, hogy már mindent tud, már minden szükséges ismerete a megváltásról megvan, annak ellenére, hogy szeretne is megtérni, - de nem lehet! Aki még nem szomorodott meg amiatt, hogy vétkezett az Úr ellen, hogy megtagadta Jézust: az még sohasem állott igazán az Ő megváltó szeretetének a fénysugarában, az még nem ismeri teljesen Jézus megváltó halálának az erejét, a bűnbocsánat fájdalmas örömét, fölszabadító erejét. Boldog megszomorodás ez! Ez az, amiről a Bibliában ezt olvassuk: “Az Isten szerint való szomorúság üdvösségre való megbánhatatlan megtérést szerez!” (2Kor 7,10) Erre mondja Jézus a Hegyi Beszédben: “Boldogok, a kik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.” (Mt 5,4)

Az eredeti szövegből kitűnik valami, amit a magyar fordítás nem ad vissza. Péter ugyanis nem azzal a szóval válaszol, amivel Jézus kérdez. A görögben két szó is van a "szeretni" ige kifejezésére. Jézus a szeretet maximuma iránt érdeklődik Péternél, ő viszont a maga szeretete minimumáról tesz bizonyságot. Jézus másodszor is a szeretet maximumát kérdezi - azt a szeretetet, amivel Ő tud szeretni -, de Péter megint csak a minimummal válaszol. Harmadszor már Jézus is a minimumot kérdezi, mintegy jeléül annak, hogy ez is elég ahhoz, hogy Péter újra apostol legyen. Amikor Péter szerényen, alázatosan megint csak a maga szeretete minimumáról tesz bizonyságot, Jézus visszaadja a pásztorbotot a kezébe: “Legeltesd az én juhaimat!”

Akármilyen botladozó, erőtlen, nyavalyás is a te szereteted Krisztus iránt, Ő mégis fel tudja használni, sőt, éppen az ilyent tudja legjobban fölhasználni. Ne mondd hát, hogy te gyenge vagy, nincs semmi gyakorlatod: fogadd el, hogy rögtön szolgálatot bíz reád, azonnal bevon az Ő szolgálatába. Aki megismerte az Úr szeretetét, annak Jézus rögtön munkát ad, arra azonnal emberi lelkeket bíz, bárányokat: fiatalokat, juhokat: idősebbeket! Mintha azt mondaná: Szeretsz-e engem, igazán szeretsz-e engem: nos, itt van ez a gyermek, itt van ez a felnőtt, a velük való bánásmódban mutasd be, mennyire szeretsz engem! Úgy szeress engem, hogy amazok megérezzék ezt rajtad! Azt mondja Isten Igéje: “Mi szeressük őt; mert ő előbb szeretett minket! Ha azt mondja valaki, hogy: Szeretem az Istent, és gyűlöli a maga atyjafiát, hazug az: mert a ki nem szereti a maga atyjafiát, a kit lát, hogyan szeretheti az Istent, a kit nem lát? Az a parancsolatunk is van őtőle, hogy a ki szereti az Istent, szeresse a maga atyjafiát is.” (1Jn 4,19-21) Tehát te, aki szereted Jézust: legeltesd bárányait és őrizd az Ő juhait! De nemcsak feladatot bíz reád, hanem föl is bátorít: “Bizony, bizony mondom néked, a mikor ifjabb valál, felövezéd magadat, és oda mégy vala, a hova akarád; mikor pedig megöregszel, kinyújtod a te kezedet és más övez fel téged, és oda visz, a hová nem akarod. Ezt pedig azért mondá, hogy jelentse, milyen halállal dicsőíti majd meg az Istent. És ezt mondván, szóla néki: Kövess engem!” (18-19. vers) Mintha azt mondaná: én használlak, de én gondoskodom is rólad! Részed lehet az én gyalázatomban is, de részed lesz az én dicsőségemben is! Ne félj semmit azoktól, amiket szenvedned kell: az enyém vagy, és sem élet, sem halál, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény ki nem ragadhat téged az én kezemből, az én szeretetemből! Rám bízhatod magad!

Jertek hát, kérjük együtt a mi Urunkat:

Csak vezess Uram végig, és fogd kezem, Míg boldogan a célhoz elérkezem.
Mert nélküled az én erőm oly kevés, De hol Te jársz előttem, nincs rettegés.

Szent irgalmaddal szívemet födjed bé, Tedd örömben és bánatban csöndessé,
Hogy hadd pihenjen lábadnál gyermeked, Ki szemlehúnyva téged híven követ.

Ha gyarlóságom meg nem is érzené: A vak homályból te mutatsz ég felé;
Csak vezess, Uram, végig, és fogd kezem, Míg boldogan a célhoz elérkezem.

462. ének 1-3. vers

Ámen

Dátum: 1951. szeptember 30.

Jézus ebben a jelenetben harmadszor jelenik meg tanítványainak, minekutána feltámadt a halálból. Nagyon szürkén kezdődik ez a történet, nagyon egyszerűen, hétköznapian, sőt szomorúan - de nagyon diadalmasan, felségesen és áhítatosan folytatódik és fejeződik be. Csődről van benne szó, annak okáról és a Krisztus által adott megoldásról. Ezért aktuális a számunkra is. Lássuk hát!

1) Először a csődről. A tétova tanítványok halászni mennek, egész éjszaka kínlódnak a mesterségükkel, de nem fognak semmit. A hajnali szürkületben megáll Jézus a parton, odakiált hozzájuk: “Van-e valami ennivalótok?” A fáradt, kedvetlen tanítványok nem ismerik meg, azt hiszik, valami kóbor idegen vándor áll ott. Visszakiáltanak neki: “Nincsen!” Szomorú, de így van, nincs mit titkolni rajta! Egész éjszakai fáradság után sincsen! Hiába volt minden, nem sikerült! Ez a csőd!

Az a csőd, hogy valaki egyszer rájön arra, hogy amit csinál, az egészen hiábavaló, értelmetlen, céltalan és eredménytelen! Hogy nem jól van úgy, ahogyan van, hogy nem sikerült, amit akart, hogy nem boldogul abban, amiben fáradozik, hogy csak az erejét pazarolja, az idejét tölti, csak a verejtéke hull, de minden erőfeszítés hiába! “Van-e valami ennivalótok?” Tudjátok, ma hogyan kérdezné ezt Jézus? Körülbelül így: Sikerült-e az életed? Boldog vagy-e, meg vagy-e elégedve, békesség van-e a szívedben? Azt gondolod, hogy jó ez így, ahogy van, és nem érzed, hogy azért mégis valahogy másként kellene lennie? Mert bizony nagyon nem jó így, nagyon sokszor megpróbáltad már másként, de nem sikerült!

Óh, de rengeteg ilyen ember van ma a világon, mint ezek a tanítványok itt a Genezáreti tavon, akik végzik a mesterségüket, reménytelenül, kötelességszerűen, fáradtan munkálkodnak, húzzák az igát, mindig újra kezdik, tapossák a malmot - de a várt eredmény mindig elmarad. Fiatalabb éveidben neked is volt valamilyen elképzelésed az életedről: milyen lesz majd a házasságod, hogyan fogod nevelni a gyermekeidet? Voltak álmaid, amiket meg akartál valósítani! Nekifeszültél, dolgoztál, igazán nem lehetne azt mondani, hogy ellustálkodtad az életedet, fáradságos munkában egy jó nagy darabot el is égettél már belőle: nos, érdemes volt? Sikerültek a terveid? Valóra váltak az álmaid? Úgy lett, ahogyan elképzelted? Megtaláltad, amit kerestél? - Igen, valahogy ilyenformán hangzanék most Jézusnak ez a kérdése: “Van-e valami ennivalótok?”

A tanítványok szégyenkezve bár, de bevallották, hogy bizony nincsen! Van-e bátorságod bevallani, hogy bizony baj van, bizony az egész éjszakai megfeszített munka után is üresen maradt a háló, nem fogtál semmit, üres maradt a szíved, éhes maradt a lelked, nincs mivel megelégítened magadat és a környezetedet. Valami nagy, tátongó üresség, hiányérzet maradt benned.

Érdekes, hogy Jézus megvárja a reggelt, és csak akkor szólítja meg a tanítványokat. Megvárja, amíg a csőd teljessé válik. Szüksége van erre a gőgös emberi szívnek! Mert ha Jézus úgy éjféltájban kérdezte volna, hogy van-e ennivalójuk, a tanítványok, bízva mesterségükben, hetykén visszakiáltották volna, hogy most nincs, de majd lesz! Igaz, hogy eddig nem sikerült, de hát még előttünk az egész éjszaka! Majd segítek én még magamon, mondja a magabiztos ember, és megpróbálja másként, jobban, nagyobb erővel és buzgósággal! Úgy, ahogyan éppen tegnap mondta el élete történetének egy részletét valaki, aki rettentő pofonokat kapott az élettől. Három évvel ezelőtt teljesen lehetetlenné vált a helyzete és a további munkálkodása azon a helyen, ahol volt - szóval csődbe jutott. Akkor fölszámolt maga mögött mindent, és elment egy vidéki városba, hogy ott majd egészen új életet kezd! Régi szívvel új életet? Persze, nem ment! Milyen nagy kegyelem az, hogy nem ment! A csalódások folytatódtak, a csőd fokozódott. Onnét is el kellett jönnie. Visszatért a fővárosba, most már azzal az egyetlen reménységgel, hogy amíg az egészsége megvan, nem kell kétségbeesnie, majd csak lesz valahogy! Hamarosan ez is elveszett: öt híres orvos állapította meg róla a legreménytelenebb betegséget. A csőd teljessé vált! És ekkor állt meg Jézus az élete partján és megszólította!

Ha hamarabb jönne az Ő segítsége, mint mielőtt a csőd teljessé válik, magunknak könyvelnénk el a sikert, megveregetnénk a saját vállunkat, és azt mondanánk: lám, mégiscsak ügyes vagyok én, csak jól meg kell fogni az evezőt, meg a hálót! Nos, Jézus a teljes csőd beismerését várja. Lehet, hogy már régen ott áll a parton és szemléli az életedet, aki küszködsz a hálóval. Lehet, hogy már régen hallja, amint nagyokat sóhajtozol, panaszkodsz keserűen, hogy miért is nem segít rajtad, hogy elhagyott az Isten. Lehet, hogy már az utolsó erődnél tartasz, hallotta, amint elhatároztad, hogy még egyszer utoljára teszel egy próbát, - de akkor is megvárja, amíg minden reményedet feladod magadban, a magad erejében, ügyességében, bölcsességében, s majd csak akkor, csak azután lép közbe az Ő segítségével. - “Van-e valami ennivalótok?” Nem azért kérdi, mintha Neki volna szüksége rá, hanem, hogy beismerjük: nincsen, nekünk nincsen! Azért kérdi, hogy bírod-e még, hogy beismerd: bizony, nem bírod már így tovább. Ne félj megvallani előtte, hogy semmid sincs, hogy csődbe jutott az életed minden vonatkozásban!

2) Mert akkor derül ki az is, hogy miért nincsen, hogy mi az oka a csődnek! Itt, a történetben két oka is van ennek. Válaszd ki, melyik illik rád!

a) Az egyik az, hogy nem jól csinálták azt, amit csináltak. Miért nem jól? Hiszen szakemberek voltak, régi, tapasztalt halászok! Azért, mert a saját fejük után menve végezték a dolgukat. Mert, aki egyszer Krisztussal kapcsolatba került, az többé még halászni se menjen a maga egyéni akarata és elgondolása szerint! Az, ha a leghétköznapibb munkáját végzi is, de Krisztus nélkül: nem jól végzi azt! - Amikor azt mondja: “Vessétek ki a hálót a hajónak jobb oldala felől és találtok”, ezzel azt akarja tudtunkra adni, hogy nézzétek: nálam nélkül még halászni sem tudtok! Nem elég a munka, a fáradság, a szakértelem - (még halászni sem tudtok) -, áldás is kell hozzá, és ez az utóbbi ad értelmet az előbbinek is! Ahhoz, hogy igazi eredménye, haszna, célja, értelme legyen a munkának, valami más is kell! Valami, amit az ember már nem tud beleadni, ami már nem az embertől függ, ami felülről jő: az Úr Jézus Krisztus kell hozzá. Ő maga! Nem lehet kihagyni a hétköznapokból Jézust! Hiába vagy hát elismert szakember a magad foglalkozásában, mesterségében, Jézus még nálad is jobban tudja! És ha az Ő utasítása szerint veted ki a hálót, fogod meg a tollat, osztod be a pénzed, neveled a gyermekeidet - tehát, ha Vele való közösségben végzed a hétköznapi munkádat -, akkor majd más lesz az eredmény is! Hadd mondjam meg, hogy az az atyánkfia, akiről az előbb beszéltem, a teljes csőd beismerése után valóban egészen új életet kapott. Most már egészen az Úr utasítása szerint veti ki a hálót, és fog is, sokat! Öröm látni a boldog arcát, a csillogó szemét! Tehát, igazán így van ez ma is! Jól csinálod te, amit csinálsz? Vele való közösségben, Néki való engedelmességben?

A tanítványok életét éppen az a veszély fenyegette, hogy a nagy ünnepi élmények után visszasüllyednek egy Krisztustól különvált hétköznapi foglalkozásba. Nos, ebbe a hétköznapba lép be most a feltámadott Krisztus! Arra akarja éppen megtanítani őket, hogy ne legyen az ő életükben ezentúl egyetlen nap sem és egyetlen foglalatosság sem, amit ne a Vele való közösségben végeznének!

b) A másik oka a tanítványok csődjének az, hogy tulajdonképpen nem azt csinálják, amit tenniök kellene: halakat fognak, pedig Jézus azt mondta, hogy embereket halásszanak! Nem a feladatukat végzik! Nem itt kellene most lenniök, hanem útban az örömhír terjesztésére. Úgy viselkednek, mint azok, akik nem tudnak a nagy örömhírről, hogy Jézus feltámadott a halálból! Ezért most ugyanolyan élményben részesíti őket Jézus, mint a legelső találkozáskor. Akkor is a Genezáret-taván voltak. Akkor is hiába halásztak. Akkor is Jézus parancsára vetették ki a hálót, és akkor is szakadozott a hálójuk. Akkor mondta Jézus Péternek, hogy ezentúl embereket fogsz! Erre emlékezteti most őket, a hivatásukra, ami elől megszöktek, kitértek, amit elhagytak! Nem lehet! Csődbe kell jutni minden szökevénynek! Aki magasabb rendű életre van elhívva, az ne éljen alacsonyabb színvonalon!

Nem azért vagy te is csődben, mert nem azt az életet éled, amire elhívott, és megváltásával képesített az Úr? Nem vagy te is ilyen szökevény, akinek nem ott a helyed, a világ fiai között, hanem az Úr bizonyságtevői között? Nem azért halt meg és támadott fel a Krisztus, hogy te szinte csak vegetatív életet élj, hogy csak örömtelenül és céltalanul robotolj, mint egy gép, hogy megkeressed valahogy a kenyeredet, hogy tengesd valahogy az életedet - hanem azért halt meg és támadott fel, hogy mindezeken felülemelkedhess a megváltott élet, a Néki szolgáló élet színvonalára. Egy olyan magasabb rendű életbe, amelyiknek Krisztus adja meg a célját, az értelmét, a tartalmát! Nem azért jutottál-e csődbe, mert nem azt az életet éled, amit Krisztus halálának és feltámadásának alapján élhetnél?

3) És ha igazán csődbe jutottál: adjál hálát érte! Kegyelem ez a csőd! Nem volna nagyobb szerencsétlenség, mint ennek a csődnek a hiánya! Mert erre vár az Úr! Arra, hogy valaki őszintén, fájdalmasan, minden reményét elvesztetten bevallja, hogy nincsen ennivalója! Minden igazi áldás és felülről jövő csoda megtapasztalása előtt el kell jutnia a léleknek arra a kiábrándító - t.i. önmaga erejéből - vallomásra, hogy nincsen ennivalója!

Ahogy a tanítványok válaszoltak Jézus “Van-e valami ennivalótok?” kérdésére: NINCSEN! Itt kezdődik a VAN! Mert csak üres lélekbe tudja beletenni Jézus a maga áldását. Nagy baj az, amikor valaki büszkén, magabiztosan azt válaszolja, hogy: van bizony! Nézd csak, itt van ez vagy az a cselekedetem, ami látható módon is különbbé tesz engem egy csomó hitvány embernél! Vagy: ímé, itt vannak a szolgálataim, amiket a Te nevedben végeztem, Uram! Vagy itt van az a jó szokásom, hogy mindig segítek, akin csak tudok. Vagy itt van a szenvedésem, a bántalmaztatásom, amit olyan türelemmel viselek! Lám, mégiscsak van nekem valamim! - Az ilyen teli lélekbe nem fér bele az, amit Jézus adna! Az a jó, ha szívből, igazán, kimerülve, fáradtan, csalódva, reménytelenül azt tudod mondani: bizony, nincsen nekem semmim, Uram! Hiába igyekeztem, hiába fáradtam, hiába gyötörtem magam, még sincs bennem semmi jó, semmi szép, semmi igaz! Nincsen bölcsességem, nincsen szentségem - csak egy nagy, kiürült, csődbe jutott, önmagából kiábrándult, csalódott szívem van, csak egy nyomorult, elrontott, félresikerült életem van, de azt most idehozom, és Neked adom, Uram! Erre vár az Úr! Az ilyen szívbe tudja beletenni az Ő áldását!

Nem baj, hogy te semmit sem tudsz hozni, adni az Úrnak abból, amit kér tőled - nem baj! Csak mondd meg Néki! Mondd, hogy NINCSEN!

Az ilyen üres szívű embereket jön most keresni újra az Úr! Ma kezdődik gyülekezetünkben, együtt az evangélikus testvérekkel, egy egész hetes evangélizáció. Olyan ez, mintha életünk partján megállana Jézus - mint ott, a tó partján akkor -, és megszólítana. Sok drága lelket akar megszólítani, hogy minden csődbe jutott lélek mondja csak bátran, teljes bizalommal:

Megtörve és üresen Adom magam neki,
Hogy újjá Ő teremtsen, Az űrt Ő töltse ki.
Minden gondom, keservem Az Úrnak átadom,
Ő hordja minden terhem, Eltörli bánatom, Eltörli bánatom.

459. ének 2. vers

Ámen

Dátum: 1951. szeptember 23.

Jézus tanítványai közül Tamás hasonlít legjobban a modern emberhez, a mai emberhez. Egészen beleillik ez a típus a XX. századba. Ilyenek vagyunk a legtöbben, mint ez a kételkedő tanítvány. Az ő problémája kisebb-nagyobb mértékben mindnyájunk problémája. Ezért érdekes és tanulságos számunkra az ő személye és az, ami vele történt. Próbáljuk meg Tamás jellemének a főbb vonásait megragadni, majd pedig megvizsgálni, hogyan bánik egy ilyen emberrel az Úr Jézus?

1) Tamásnak hiába mondják a többi tanítványok: "Láttuk az Urat”, neki ez nem elég. Ő egy ilyen nagy csodát mások bizonyságtételére nem tud elhinni. Ő maga is látni akar, fogni akar, és érzékszerveivel akarja megragadni a csodát. Kézzelfogható bizonyítékkal akarja alátámasztani a hitét: “Ha nem látom az ő kezein a szegek helyeit, és be nem bocsátom ujjaimat a szegek helyébe, és az én kezemet be nem bocsátom az ő oldalába, semmiképen el nem hiszem.” (Jn 20,25) Őt nem lehet becsapni. Talán sokat csalódott már, most bizalmatlan mindenkivel szemben, s már előre védekezik az újabb csalódások ellen! Pesszimista, aki eleve kételkedve fogad minden olyan hírt, aminek mások örülnek. A józan, tárgyilagos ész-ember típusa, aki csak azt hiszi, amit megfoghat a kezével. Csak azt fogadja el, amit kísérletekkel be lehet bizonyítani. Tulajdonképpen öntelt is, mert ami nem fér a fejébe, arra egyszerűen rámondja, hogy nem létezik! Ha egy egész világ volna is az öt érzékszervén túl, azt ő, mint rideg racionalista, elveti. Sőt, azt igenli, hogy agyvelejének a felfogóképessége lehet csak a mértéke annak, ami lehetséges a világban. Minden egyébbel szemben kételkedik.

De minden beképzeltsége és gőgös volta ellenére is, a szíve mélyén boldogtalan is az ilyen ember! Jézus szavai leplezik le ezt a boldogtalanságot, amikor így szól Tamásnak: “Boldogok, akik nem látnak és hisznek!” (Jn 20,29) Tehát: akik nem hisznek, akik nem tudnak gyermeki hittel tekinteni föl a láthatatlan világba, azok tulajdonképpen boldogtalanok. Hogyne volnának azok, hiszen leszűkítik maguk körül a világot a látható dolgokra; arra a darabkára, amit belőle értelmük kulcslyukán át megláthatnak. De nemcsak boldogtalanok az ilyen emberek, hanem magányosok is. Lám, Tamás nem volt jelen a tanítványi közösségben, amikor Jézus megjelent a többieknek. Talán éppen egyedül kóborolt tépelődéseivel, nyugtalan gondolataival a sötétben, míg a többiek örülnek a feltámadás csodájának. Az ilyen pesszimista ember mindig magányos lélek. Nem tud beleolvadni a többi testvér közösségébe, egyedül viaskodik gondolataival. Óh, de rengeteg ilyen bezárt lélek járja közöttünk is a maga útját, és nem tud fölolvadni a családjában, egy baráti körben, vagy egy bibliakör csendjében, testvéreinek a közösségében! Pedig az ilyen kételkedő, bizonytalankodó lélekben hihetetlen vágy él az élő Isten után! Kételkedése, hangos kritikája nem egyéb, mint burkolt vágy a hit világa után! Úgy szeretne az ilyen ember élő hitre jutni. A modern embernek nincs nagyobb vágya, mint gyermeki módon hinni - de még tudatosulni sem engedi magában ezt a vágyat. Gúnyolódik a hit dolgai fölött, de alapjában semmire sem vágyik úgy, mint arra: bárcsak ő is tudna hinni!

Ugyanezt a típust láthatjuk azután enyhébb formájában abban az emberben, aki föltételekhez köti az Istenben való hitét, vagy annak mértékét: Ha látom, akkor hiszem, ha nem látom, akkor nem hiszem! Sokan azért nem tudják felismerni Jézus Krisztusban az élő Megváltójukat, mert úgy gondolják: Ha valami kézzelfogható jelét látnám az életben a megváltói munkájának, akkor tudnék hinni Benne. Ahogyan egy fiatal édesapa mondta egyszer, amikor feleségével együtt az első gyermekük halála után második gyermekük megérkezését várták: Ha ezt a gyermeket is elveszi az Isten, akkor igazán nem tudom, mit gondoljak Róla, tudok-e még hinni Benne? Lehet, hogy te nem mondod ki, de ott él a lelkedben valami keserű vád az Úr Istennel szemben a sorsod miatt, a veled történt események miatt. Méltatlannak tartod, igazságtalannak érzed Isten bánásmódját veled szemben és egy kicsit úgy gondolod, ahogyan Jákób, ott, a betheli látomás után, amikor fogadást tett így: “Ha az Isten velem leénd, és megőriz engem ezen az úton, a melyen most járok, és ha ételűl kenyeret s öltözetűl ruhát adánd nékem; És békességgel térek vissza az én atyámnak házához: akkor az Úr leénd az én Istenem.” (1Móz 28,20-21) Ha tehát az történne, amit te jónak látsz, amit te szeretnél; ha Isten csak egy kicsit is kézzelfoghatóbban mutatná meg az Ő segítségét és szeretetét: rögtön könnyebb lenne meghódolni előtte és hinni Benne!

És tudjátok, hogy a legtöbb ember ezért nem tud eljutni a bűnbocsánat elfogadására, a kegyelem valóságának a megragadására, mert így gondolkodnak: Ha éreznék belőle valamit, akkor el tudnám hinni! Sokan ezért nem képesek felismerni Jézus Krisztusban az élő Megváltójukat, mert úgy gondolják: Ha látnám valami kézzelfogható jelét a magam életében az Ő megváltói munkájának, akkor tudnék hinni Benne, de így, vakon, bizonyítékok nélkül, csak a puszta szóra, a hallott beszédre - így nem hiszek! Jézusnak ebből a válaszából: “Mivel láttál engem Tamás, hittél” ez a csendes szemrehányás hallatszik ki: Te Tamás, hát milyen hit az, amelyik feltételekhez van kötve? Hát te csak akkor tudsz hinni bennem, ha kézzelfogható bizonyítékaid vannak? Hát neked nem elég az én szavam, az én üzenetem? Hát nem érdemelné meg az én személyem, hogy teljes gyermeki nyíltsággal fogadd el, hidd el, amit mások rólam elmondanak, még ha érthetetlen is, még ha megmagyarázhatatlan is?!

Igen: Krisztus szent, isteni személyét sérti, méltóságát kisebbíti az, ha valaki nem föltétlenül hisz Benne, ha valakinek nem elég az Ő üzenete, szava, Igéje, hanem ezen kívül még kézzelfogható bizonyítékok, tapasztalatok, élmények kellenének támasztékul a hite alá. És ennek ellenére, hogy minden ilyen kételkedés tulajdonképpen sértés az Úr Jézus isteni méltóságával szemben, Ő mégis a legnagyobb gyöngédséggel és szeretettel igyekszik az ilyen Tamásokat elvezetni a boldog bizonyosságra.

2.) Nézzük csak, hogyan siet segítségére az Úr ennek a kételkedő Tamásnak! Már maga az is nagy kegyelem, hogy egyáltalán segítségére siet. Nem hagyja magára, törődik vele, gondja van rá, utánamegy, megkeresi. Lám, újra megjelenik a tanítványok körében, és most kifejezetten Tamás kedvéért, Tamás érdekében. Mintha jelen sem lenne a többi tíz, egyenesen Tamáshoz megy oda az Úr, s vele beszél! Téged is megkeres nagyon sokszor így az Úr: keres, amikor valami nagy örömet, megpróbáltatást, vagy szenvedést bocsát reád. Csak e miatt az egyetlen Tamás miatt, egyetlen kételkedő lélek, tépelődő ember miatt nyílt meg az ég, ereszkedett alá az Úr. Az az Úr, Akinek adatott minden hatalom mennyen és földön - mert Neki egyetlen ilyen lélek is drága!

És lám, mit mond neki? A szaván fogja! Szinte szó szerint ismétli azokat a szavakat, amiket Tamás mondott egy héttel ezelőtt, amikor Jézus nem volt jelen, de mégis hallott mindent: “Hozd ide a te ujjadat és nézd meg az én kezeimet; és hozd ide a te kezedet, és bocsássad az én oldalamba: és ne légy hitetlen, hanem hívő.” (Jn 20,27) Igen, így mondta Tamás is, pontosan így! Hát ennyire közel van hozzánk az Örökkévalóság? Ott ennyire pontosan hallanak és látnak mindent, amit mi az időben teszünk és mondunk? Igen, ezt akarja megéreztetni Jézus Tamással. Döbbenjen rá arra, hogy ez a láthatatlan világ, amit az öt érzékszervével nem tud megragadni: közelebb van hozzá, mint a saját inge vagy a bőre. Körül vagyunk véve az örökkévalósággal, bele vagyunk burkolva. Vannak olyan vékony tapétafalú lakások, ahol áthallatszik a szomszédba minden szó. Ilyen vékony falú lakás az idő. Körös-körül a falak, amelyek az örökkévalóságtól elválasztanak, nagyon vékonyak. És bizony jó lenne olykor - amikor nagyon magabiztosan, gőgösen beszélünk - arra gondolnunk, hogy minden szavunkat hallják az örökkévalóságban. És ha akármennyire letompítjuk is a hangunkat, akkor is áthallatszik hangunk az örökkévalóságba. Sőt, így mondja egy helyen Istennek Igéje: “Te ismered ülésemet és felkelésemet, messziről érted gondolatomat. Járásomra és fekvésemre ügyelsz, minden útamat jól tudod. Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt, Uram! Elől és hátul körülzártál engem, és fölöttem tartod kezedet.” (Zsolt 139,2-5) És bizony előfordulhat, hogy egy-egy meggondolatlan szavunknál fogva ragad meg az Úr, mint Tamást.Mint ahogyan egyszer egy férfi - egy gőgös, büszke férfi - akkor omlott össze egészen, és kezdett bűnbocsánatért könyörögni, amikor felesége halálosan megbetegedett, és neki ott, a betegágy mellett eszébe jutott, hogy volt idő, amikor azt kívánta, hogy bár szabadítaná meg Isten őt a feleségétől! Most hát úgy látszik, az fog történni, de bár sohase történne meg! Szaván fogta az Isten! És az illető ekkor tudott odaalázkodni, ahol a kegyelmet osztják!

Mert ez a csodálatos a Krisztus megjelenésében, hogy nem haraggal jön, sem nem bosszút állni jön az ilyen kis lázadókon, hanem azért rendíti meg szívüket az Ő látogatásával, az örökkévalóság közelségének a megértetésével, hogy megérezzék az Ő szeretetét, tudomásul vegyék az Ő kegyelmét. A sebeit mutatja Tamásnak is épp úgy, mint a többinek is azt mutatta! Nem az öklét, hanem a szegek helyeit, az Ő örök irgalmasságának és hűségének a jeleit. Bizonyíték kell, Tamás? Nézd, itt a bizonyíték! Lásd, ez nemcsak szó, ez nem olyan beszéd, aminek te nem hiszel - ez kézzelfogható, ez érzékelhető, ez nem érthetetlen, ugye? Isten örök szeretetének olyan ragyogása sugárzik itt a feltámadott Krisztusban Tamás felé, és a szegény kételkedőt úgy körülveszi a maga fényével és melegével, hogy nem tud mást tenni, mint térdre ereszkedni és fölkiáltani: “Én Uram és én Istenem!” (Jn 20,28) Mintha Tamás a Megváltó szenvedése jeleinek a láttára így kiáltott volna föl: Ezt nem hittem én? Hát ilyen bolond voltam én? Ezeket a szent sebhelyeket akartam megérinteni én? Hiszen ehhez a csodálatos Szeretethez és Hatalomhoz nem kézzel kell hozzáérni, hanem imádsággal! Nem megtapogatni kell Őt, hanem imádni! “Én Uram, és én Istenem!”

Végre kitört a lelkéből, mintegy nagy sóhajtás, végre ki merte mondani, ami olyan régen ott lappangott benne: “Én Uram, és én Istenem!” Eddig mindig rátelepedtek a gyötrő tépelődések: hátha nem az! De most végre szavakba öntötte, és elmondta az Úrnak, ami a szíve mélyén, mint leghőbb vágy mindig ott élt a kételyek alatt! Mégis ez hát az igaz: Jézus él, az Úr szereti Őt, néki is élő Megváltója van, és néki is szabad hinnie Benne! Szabad hinnie azt, hogy Jézus az Ő Ura és Istene! Most látja csak, hogy nem kell a bizonyossághoz sem látás, sem tapintás, csak a hit döntése! Tudott már hinni vakon Abban, Aki akkor is él, ha az emberi szem nem látja, Aki akkor is közel van, ha az emberi kéz nem éri el, Aki akkor is szeret, ha az emberi szív nem érzi. Igaz, amit mond az Úr: “Boldogok, a kik nem látnak és hisznek!” Íme, önmagát fosztotta meg eddig ettől a boldogságtól.

Minden kételyekkel küzdő lelket buzdítson föl most Tamás példája a hit döntésére! Merj hát te is hinni, sem nem látva, sem nem érezve az Ő jelenlétét magad körül! Merjed hinni, hogy a keresztfán meghalt, harmadnapon feltámadott, és az örökké élő Jézus Krisztus a te Urad és a te Istened, és akkor majd Ő maga győz meg arról, hogy az is, valóban, igazán: a te megváltó Urad és a te Istened! Mert: “Ezek pedig azért írattak meg, hogy higyjétek, hogy Jézus a Krisztus, az Istennek Fia, és hogy ezt hívén, életetek legyen az Ő nevében!” (Jn 20,31)

Jertek, mondjuk együtt, hiszen hallja, amint elmondjuk Néki az ének szavaival:

Jézus, benned bízva-bízom, Elpusztulnom ó ne hagyj!
Te, ki bűnön, poklon, síron Egyedüli győztes vagy:
Gyönge hitben biztass engem, Készíts arra, hogy én lelkem
Láthat majd fenn, ó, Uram, Mindörökké boldogan.

295. ének 2. vers

Ámen

Dátum: 1951. szeptember 2.

Mi is majdnem szó szerint ugyanazzal a köszöntéssel szoktunk kezdeni istentiszteleteinket, mint amivel a feltámadott Jézus Krisztus köszöntötte első ízben a zárt ajtók mögött összegyűlt tanítványait húsvét vasárnapjának estéjén. “Békesség néktek!” - mondta két ízben is tanítványainak. “Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól!” (Róm 1,7) - szoktuk mondani mi itt. De nemcsak a köszöntés, hanem az egész jelenet: a tanítványok együttléte, Jézus megjelenése, megszólalása, mintha a mi mai gyülekezeti istentiszteletünknek az ősmintája lenne, mintha azt mutatná be, hogy milyen legyen az igazi istentisztelet, és a hívők minden összejövetele! Itt mintegy történetben látjuk kiábrázolva azt, hogy mit élünk meg, mit élhetünk meg, mit kellene megélnünk minden alkalommal, amikor összegyülekezünk istentiszteletre, vagy bármilyen más alkalommal az Ige hallgatására. Három olyan élmény van itt a történetben, aminek ma is minden gyülekezeti istentiszteletünkön meg kellene lennie, és meg is lehet, sőt meg is van, csak komolyan kell venni. Próbáljuk hát tudatosítani magunkban, mi is ez a három?

1) Hadd mondjam meg előre egy szóval, hogy mi az első: Jézus megjelenése. Azt olvassuk ugye, hogy miközben a tanítványok együtt ültek húsvét napjának az estéjén, gondosan magukra zárták az ajtókat, mert féltek a zsidóktól, egyszer csak hogy, hogy nem - ki tudná ezt megmagyarázni, hiszen természetfeletti módon, megmagyarázhatatlanul - megjelent közöttük Jézus! Miközben Róla beszélgettek, egyik is, másik is elmondta az aznapi csodálatos élményeit, élő valóságában megállt közöttük maga az Úr, személyesen! Tudjátok, mit jelent ez? Annak az ígéretnek a valóra válását, hogy ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek Jézus nevében, Ő ott lesz közöttük. Amit tehát még halála előtt megígért tanítványainak az Úr: ímé, az most szóról-szóra valóra válik, beteljesedik. És azért olyan nagy jelentőségű ez a jelenet, mert fölbátorít, biztat, hogy mi is hihetünk Jézusnak közöttünk való tényleges megjelenésében. Tehát itt, közöttünk is éppen olyan bizonyosan és valóságosan jelen van az Úr, itt áll a középen - mint ott, abban a kis tanítványi körben -, csak éppen testi szemeink számára láthatatlanul, de mégis megtapasztalhatóan az Ő Lelke és Igéje révén. A tanítványoknak akkor még az a nagy előnyük is megvolt velünk szemben, hogy testi szemeikkel is szemlélhették Őt, az Ő feltámadott testében, de mindez csak azért történt, hogy az utánuk jövő nemzedékek is hihessenek az Ő megjelenésében, s egészen valóságosan számolhassanak azzal, hogy Jézus ígérete a számukra is igaz. Az az örvendetes biztatás van tehát ebben az Igében most a számunkra, hogy Jézus most is igazán itt van; hogy az Ő jelenléte közöttünk olyan valóság, amit nem láthatunk ugyanúgy, mint a tanítványok, de hit által épp úgy tudomásul vehetünk, mint ahogyan akkor ők.

Amit így szoktunk énekelni: “Itt van Isten köztünk” (165,1), az sokkal reálisabb igazság, mint ahogyan mondjuk, vagy gondoljuk! A mi összegyülekezésünknek tehát éppen az a lényege, hogy rajtunk kívül még valaki más is itt van: az Úr Jézus! Azt mondhatná most valaki: de hiszen olyan nyavalyás emberek vagyunk, olyan gyönge a hitünk, annyi bűn éktelenkedik az egész együttlétünkben, olyan méltatlanok vagyunk az Ő közöttünk-létére: hogyan tisztelhetné meg hát összejöveteleinket az Ő megjelenésével? Nos hát, az a kis tanítványi sereg se volt különb semmivel. Sem a zárt ajtó, sem a félelem, sem a kishitűség, sem semmi egyéb gyengesége a tanítványoknak nem akadályozta Jézust abban, hogy megjelenjék közöttük! Éppen ebben van a mi egyébként olyan nyavalyás összejöveteleinknek az értéke és ajándéka. Sőt, egyenesen úgy lehetne mondani, hogy azért jövünk össze ketten, hárman, vagy többen az Ő nevében, hogy megéljük az Ő jelenlétét!

Aki nem ezért jön ide: miért is jön hát tulajdonképpen? Te miért szoktál jönni, és most is miért vagy itt? Csak egy szép régi szokást gyakorolni, egy kis vallásos hangulatban megfürdeni, egy kedves ismerőssel találkozni, vagy egy emberi szónoki teljesítményt meghallgatni és megbírálni? - Nos hát: ez az Ige arra biztat, hogy jöjjünk csak bátran azzal az igénnyel, hogy igen: az Úr jelenlétét óhajtjuk megélni a gyülekezeti közösségben. Ez az Ige tehát azt tudatosítja bennünk, hogy igen: itt van Jézus közöttünk!

2) A második élmény az, hogy Jézus azért van itt köztünk, mert meg akar ajándékozni valamivel, valamit adni akar! Mit? Íme, ott azon az estén így szólt: “Békesség néktek!” Bár a leghétköznapibb köszönési forma volt ez abban az időben, Jézus ajkán mégis több volt puszta üdvözlésnél. Jézus az üres fogalmakat, elhasznált szavakat mindig tartalommal tölti meg. Ezt is! Ha Ő azt mondja valakinek, vagy valakiknek, hogy: “Békesség néktek!”, akkor azt lehet egészen komolyan venni, szó szerint értelmezni. Már a búcsúbeszédeiben megígérte tanítványainak ezt a békességet, amikor így szólt nekik: “Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, a mint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” (Jn 14,27) Amit akkor megígért, azt a Golgotán irtózatos küzdelmek árán ki is vívta a számunkra. Miután tehát megígérte a békességet, halálával meg is szerezte azt, most pedig a megszerzett békességet jön kiosztani a tanítványoknak. Így tehát nem ígéret többé az a békesség, hanem itt van. Mintha mondaná: Tessék, itt van amit megígértem, átadom néktek, átvehetitek: “Békesség néktek!” - “És ezt mondván, megmutatá nékik a kezeit és az oldalát”, a két nappal azelőtt fölszaggatott rettentő sebek helyét. (20. vers) Nem lett volna-e természetesebb, érthetőbb, ha sebeit mutatva, azt mondta volna: Jaj néktek! Miattatok vannak rajtam ezek a sebek! Szörnyű harag van a mennyben amiatt, hogy így bántatok velem! Jaj néktek! - Nem ez lett volna az érthetőbb?!

De Ő mégsem ezt mondja, hanem éppen a sebeit mutatva, megváltó szenvedésének a jeleit előtárva békét ajánl. Nézzétek - mondja -, itt van a garanciája annak, hogy Isten valóban megbékült veletek, hogy a mennyben nem haragusznak rátok! Itt van a látható bizonyossága annak, hogy meg vannak bocsátva a bűneitek! Nézzétek, megfizettem, eleget tettem helyettetek, elintéztem az ügyeteket! Nézzétek, hozom a menny békességét néktek! - Ezt akarja ma is adni az Úr, amikor megjelenik az Ő híveinek a közösségében, összejövetelén. Azért van itt jelen közöttünk a feltámadott Úr Jézus Krisztus, hogy ha valaki a bűnei miatt nyugtalan lelkiismerettel jött ide; ha valaki az élet terhei alatt roskadozó szívvel ül itt; ha valakinek a lelkében most nyugtalanság, aggodalom, félelem van; ha ellanyhult a hite; ha meghűlt szívében a szeretet; szóval, ha bármilyen tekintetben lelki szegénnyé lett, itt most hallja meg a menny ajánlatát: “Békesség néktek!”

Tehát az a drága békesség, amit Jézus kínál, érvényes néktek is, kivétel nélkül mindnyájatoknak, akárkik vagytok, akik itt vagytok. Érvényes a számotokra is az a békesség! Azért érvényes, azért lehet bárkié, mert megfizette az Úr az árát. Nézzétek az Ő kezeit és oldalát: ezekből a sebekből kihulló drága vér volt annak a békességnek az ára! A félelmet, a szorongást, a nyugtalanságot csak az veszi el a szívedből, ha látod a megváltás jeleit, ha elfogadod a fölkínált békességet! Igen! Minden istentiszteletünkön - ezen a main is - a bűnbocsánat békességében akar részesíteni, vagy újra megerősíteni a jelenlévő Jézus Krisztus! Ha el mered fogadni a békeajánlatot, akkor valósággá válik, akkor igazán békesség néked, békesség benned! A csukott ajtó nem zárhatja ki a békességet hozó Jézust - amint láttuk az imént -, de a csukott, a bezárt szív igen! Bár nyitva lenne most a szíved az Ő békességének a befogadására!

3) Azt mondhatná most valaki, hogy ma végre megint szerencsésen elérkeztünk ahhoz a bizonyos lelki békességhez, aminek a hatásaiból a világ vajmi keveset érez. Nos igen, a belső lelki békességről van szó, de azért ne mondjunk túl hamar ítéletet fölötte. Nem lehet ezt senkinek megkerülni, ezt a lelki békességet! Mert ott, a lélek mélyén kell ám elkezdődnie annak a békességnek, amit szeretnénk megvalósítani a házban, és amire óhajtozunk kint a nagyvilágban is! Ott kezdődik ez az Istennel megbékélt emberi szívben. De azután teljesen igazuk van azoknak, akik itt nem akarnak megállni, akik nem elégszenek meg a belsővel, akik tehát olyan békesség után vágynak, ami nagyobb a személyes megélésnél és tapasztalásnál. Igazuk van azoknak, akik olyan békességre vágynak, ami az egyes ember személyének a határain túlterjed. És annak a békességnek, amit Jézus ajánl, éppen ez a jellege. Az, hogy aki megkapta, azért kapta, hogy továbbadja. Nem azért adja Krisztus az Ő békességét valakinek, hogy az illető elvonuljon vele csendes magányába és ott élvezze, hanem azért, hogy terjessze!

Nem is igazi az a békesség, ami belefér egy szívbe, és nem csordul túl rajta, nem ömlik ki belőle, nem hat békéltetőleg maga körül! Ezért van az, hogy Jézus, amint megmutatta tanítványainak a kezét és az oldalát, mint a megszerzett békesség jeleit, azon nyomban így folytatja mondanivalóját: “Békesség néktek! A miként engem küldött vala az Atya, én is akképen küldelek titeket. És mikor ezt mondta, rájuk lehelle, és monda nékik: Vegyetek Szent Lelket: A kiknek bűneit megbocsátjátok, megbocsáttatnak azoknak; a kikéit megtartjátok, megtartatnak.” (21-23. vers) Tehát amikor békességet ad nékik, rögtön békekövetekké is teszi őket! Aki elfogadta a békességet, az maga is békekövetté válik e világban: propagálója, hírnöke, továbbadója, agitátora, apostola lesz annak a békeajánlatnak, amit maga is elfogadott az Úrtól.

Apostolnak lenni annyi, mint az Úr küldöttének lenni, az Úrtól üzenetet átadni, érthető módon kihirdetni, hogy mindenki, aki hisz Jézus Krisztusban, minden bűnére bocsánatot nyert, pusztán kegyelemből, s maga a menny fogja rámondani az áment erre a nagy jó hírre. De az Úr küldöttének azt is épp olyan határozottan ki kell hirdetnie, hogy aki pedig elveti Krisztust, az bűnben van, és ha a bűnben hal meg, örökre el is kárhozik! És a menny erre a rettenetes bizonyságra is rá fogja mondani az áment! Minden békekövet két ítéletet kap: örökre felmentő ítéletet az egyik kezébe, a legszörnyűbb halálos ítéletet a másikba. Mégpedig azért, hogy mindkettőt odatárja mindenki elé, mert kivétel nélkül mindenkinek e kettő közül kell választania! A te kezedben is ott van a kétféle ítélet. Óh, de borzasztó lenne, ha miattad nem venné tudomásul valaki, akinek megmutathattad volna, akivel beszélhettél volna róla, aki elé oda kellett volna tárnod, de nem volt bátorságod hozzá, vagy elmulasztottad, mert nem is gondoltál rá! Pedig azért hív magához az Úr, hogy békekövetekként küldhessen ki innen bennünket!

A gyülekezeti istentiszteleten és minden egyéb igehallgatási alkalommal azért éljük át a feltámadott Krisztus jelenlétét, azért részesülünk egyénenkint, lelkileg az Ő békességében a bűnbocsánat által, hogy amiként az Atya küldötte a Fiút, Ő is akképpen küldhessen ki a világba minket! Azért mutatja meg a kezeit és az oldalát, hogy az Ő szenvedésének és halálának az erejében mi magunk is mindig erőt meríthessünk a békekövetség szolgálatára. Azért halt meg és támadott fel és jelent meg itt is, most is Krisztus, hogy akik megélték a jelenlétét, akik meghallották a szavát, nagyon-nagyon sokaknak hozhassák tudomására az örömhírt: Jézus a Krisztus az Atya Isten dicsőségére!

Az igazi istentisztelet mindig küldetéssé válik a gyülekezet számára. Olyan, mint egy nagy fölrázás, ébresztő, vagy ahogy egy új énekünk mondja:

Ó, Sion, ébredj, töltsd be küldetésed, Mondd a világnak: hajnalod közel!
Mert nem hagy az, ki népeket teremtett, Senkit sem éjben, bűnben veszni el.
Légy örömmondó békekövet, Hirdesd: a Szabadító elközelgetett!

Ő visszajön, Sion, előbb, mint véled, Felfedi titkát minden szív előtt.
Egy lélekért se érjen vádja téged, Hogy te miattad nem látta meg Őt.
Légy örömmondó, békekövet, Hirdesd: a Szabadító elközelgetett!

397. ének 1. és 5. vers

Ámen

Dátum: 1951. augusztus 26.

A János evangéliuma most soron következő részéről már volt szó húsvétkor, amikor előrelapoztunk idáig, hogy a feltámadás ünnepén a feltámadás diadalmas eseményével foglalkozhassunk. Most újra ez a rész következett, ragadjuk meg tehát az alkalmat, hogy megvizsgáljuk, milyen hatása volt a feltámadás híradásának a tanítványokra. Azért vettem a Máté evangéliumából ezt az egy verset, amit alapigéül fölolvastam, mert ez mintegy összefoglalja egy mondatba az apostolok és a szent asszonyok húsvét reggeli élményét így: “És gyorsan eltávozván a sírtól félelemmel és nagy örömmel, futnak vala, hogy megmondják az ő tanítványainak.” (Mt 28,8) Tehát a feltámadás híre félelmet és örömet váltott ki azokban, akik meghallották, akik tudomást vettek róla. És most arról szeretnék beszélni, hogy miért félelmetes, miért örvendetes az a hír, hogy Jézus Krisztus feltámadott a halálból?

1) Egy kicsit talán messzebbről kell kezdenünk, hogy megérthessük, miért félelmetes a feltámadás híre. Az emberi lelket minden helyen, minden időben és minden műveltségi fokon nagyon izgatta a halál problémája: mi a halál, és főleg: mi van utána? Azt mindig sejtette és érezte az ember, hogy a halál nem a véget jelenti, hanem olyan jelenség, ami eltakar valamit, ami elválaszt valamitől, ami mögött van valami, de mi? De akárhogy igyekezett is: nem bírt átlátni rajta. Akárhogy feszegette is, nem bírta áttörni, rést ütni rajta. A halál mintegy áthatolhatatlan, sűrű, sötét függöny eltakar az ember elől egy egész világot, a csodálatos titkoknak egy egész világát. De ha innen nem lehet is áttörni oda, onnan olykor mégis átjön valami üzenet, jel, sugár ide! A halálon túli világ ragyogásából néha egy-egy fénysugár áttöri azt a sűrű függönyt, és halvány derengő üzenetet hoz abból a másik világból. Minden ilyen megnyilatkozás a túlsó oldalról, a halálon túlról, megrendítő az innenső oldalon álló ember számára. És vannak ilyen megnyilatkozásai, mintegy jeladásai a túlvilágnak. Nem régen egy egész könyvet olvastam, amelyik éppen azokat a jelenségeket kutatja, amelyek megfigyelhetők az élet és halál határán, ahol ez a két világ mintegy érintkezik egymással. Rengeteg megfigyelés van arról, hogy sokszor, amikor egy haldokló erre a határra érkezik, tehát a meghalás pillanataiban, mintha már többet látna, mintha már látná a fényt földerengeni abból a világból, amelyet előlünk a halál takar el.

Például egyik közeli faluban lévő kollégám mesélte el, hogy az ostrom alatt az ő falujukban nem voltak harcok, csak nagy távolságból átlőttek a falu felett. Ő és a felesége, meg gyermekeik éppen az ebédhez készülődtek, amikor felesége odaszaladt az ablakhoz és csodálkozva fölkiáltott: Nézzétek, milyen ragyogó fehér, fényes minden! A többiek is odanéztek, de semmit sem láttak. Még mondták is az asszonynak, hogy nincs ott semmi fényesség, szürke, sötétedő téli délután van csak. De az asszony állította, hogy ő látja a nagy fényességet. A következő pillanatban nem messze a háztól robbant egy gránát, aminek az egyik szilánkja az ablakon át becsapódva szívén találta el az asszonyt úgy, hogy azonnal meghalt. Ő maga se tudta, hogy egy másodperccel előbb ott volt azon a határon, ahol a két világ érintkezik egymással és ő már akkor onnét a küszöbről látott valamit átragyogni annak a halálon túli világnak a fényéből, amit a többiek elől még eltakart a halál! De rengeteg hasonló esetet lehetne elmondani, amelyek mind-mind azt mutatják, hogy annak a másik világnak a titokzatos fénye néha áttör a halál sötétségén, és érzékelhetővé válik az innenső oldalon is. Minden ilyen megnyilatkozás félelmetes és megrendítő a földi ember számára. Miért? Mert egy kicsit a földi érzékszerveivel is átérez valamit az Isten elé állás valóságából! Az a szent borzalom ez, amit Mózes érezhetett az égő csipkebokornál, vagy Ézsaiás az Úr dicsőségének egy látomásban való láttára. Itt is arról van szó, hogy szokatlan, megrendítő jelenségekben válik érzékelhetővé, láthatóvá és hallhatóvá ama másik világ valóságának a halál-függönyön való áthatolása.

De mindezek és az ehhez hasonló jelenségek csak halvány derengések ahhoz képest, ami húsvétkor történt. A nyitott sír, az üres sír már maga is olyan, mintha rés lenne azon az áthatolhatatlan, sűrű, sötét függönyön; olyan rés, amelyen át ámuló félelemmel tekint bele a lélek a titkok világába. Majd pedig a feltámadott Jézus Krisztus személyes megjelenése az ámuló emberi szemek előtt olyan, mintha az az egész halálon túli világ összesűrítve vetítődnék ide és egyetlen élő, mozgó, dicsőséges személyben válnék láthatóvá és hallhatóvá! Krisztus feltámadott, a sír üres! Valóban feltámadott, testestől-lelkestől, és élő valóságában látták őt emberi szemek!

Ez az igazi, a nagy, az egyetemes érvényű üzenet abból a másik világból, a halálon túlról, és ez már nemcsak olyan halvány derengés, ami átszüremlik a sötét függönyön, hanem vakító fény, mint a felkelő nap! Nem is tudom másként elképzelni a feltámadott Krisztussal való találkozást, mint ilyen szent remegéssel, boldog félelemben, hiszen a legnagyobb titok, az örök titok, ami kezdettől fogva a legnagyobb izgalmat okozta az emberi léleknek: a halálon túli világ egy darabja elevenen ott áll előttük, beszél hozzájuk! Mintha ezt mondaná: nézd, szétnyitottam a függönyt! Látod, mi van a halál mögött: feltámadás, örök élet, Én vagyok ott! Én, az Isten!

Érzed-e már, miért félelmetes az a hír, hogy Jézus Krisztus feltámadott a halálból? Mert a halálon túli világ fénye ragyog benne, és kápráztató sugarától megremeg a lélek! És azóta is, akinek Jézus maga adta tudtul az Ő feltámadását, akinek kijelentette magát, akit személyesen maga elé állított: az legelőször mindig ezt a szent félelmet éli át, az Úr jelenlétének szent borzadályát. Ilyet élt át Pál a damaszkuszi úton, János apostol Patmosz szigetén. Nagyon megértem az asszonyokat, akikről fel van jegyezve, hogy “gyorsan eltávozván a sírtól félelemmel”, de ugyanakkor azt is, hogy “nagy örömmel futnak vala!”

2) Mert éppen ez a csodálatos a húsvéti hírben, hogy akármilyen félelmetes is, mégis örvendetes. Félelmetesen örvendetes hír az, hogy Jézus Krisztus feltámadott a halálból! Nemcsak azon való örvendezés ez, hogy azt a Jézust, Akit szerettek az övéi, most ímé, visszakapták a halálból, megint együtt lehetnek hát Vele, mint régen - hanem sokkal több ennél! Az a fölszabadult, diadalmas öröm, hogy ott, a halálon túl is Jézus, az ő Mesterük az Úr! Lehet-e nagyobb öröm annál, mint megtudni, bizonyosságra jutni arról, hogy odaát is az a Jézus Krisztus él és uralkodik, Aki itt keresztet szenvedett, bűnhődött helyettem, s a vére hullásával fizetett értem?! Lehet-e nagyobb öröm annál, mint üzenetet kapni onnan túlról olyan Valakitől, Aki itt a földön értem halt meg? A feltámadott Jézus valóságáról megbizonyosodni azt jelenti, hogy az a Jézus vár rám ott a halálon túl, Akit itt is ismertem, Aki itt szeretett, Aki itt választott ki a maga számára. Meghallani a húsvéti hírt, azt jelenti, hogy nem kell félni a bűntől, a büntetéstől, az ítélettől, a haláltól, az örökkévalóságtól, Istentől, mert ott is ott van Jézus! Feltámadott, romolhatatlan, mennyei testén ott is láthatók a sebek, amiket itt a földön ütöttek rajta, amikor kifizette az adósságomat a keresztfán! Lehet-e ennek nem örülni? Lehet-e ennek a nagy jó hírnek a tudatában egyáltalán mást tenni, mint örülni?

Higgyétek el, nincs a világon megnyugtatóbb, boldogítóbb hír annál, mint az, hogy Jézus él! Mert hogyha ez igaz, akkor nincs semmi hiba! És aki erről a felséges tényről már hit által tudomást vett, az igazán, életének minden helyzetében örvendezhet! Úgy, ahogyan a tanítványok és az asszonyok itt a történetben örültek! A húsvéti események alaphangulata az öröm. A feltámadott Krisztusban hívő ember alaphangulata is az öröm lehet. Ezért volt például Pál apostol is minden külső nyomorúsága és szenvedése mellett is örvendező lélek. Kegyetlen világ volt az, amiben a külső életét élte, de annál gyönyörűségesebb volt az a világ, amiben lelkileg élt, az élő Krisztus jelenlétének a közösségében.

Ezért tudott örülni még a börtönben is! Úgy élte le az életét, hogy szakadatlanul félreértették, támadták, üldözték, megverték, bebörtönözték, megkövezték, és mégis tud így írni: “Örüljetek az Úrban mindenkor; ismét mondom, örüljetek!” (Fil 4,4), és így: “mindenkor örüljetek!” (1Thessz 5,16), meg így: “Azért nem csüggedünk; sőt ha a mi külső emberünk megromol is, a belső mindazáltal napról-napra újul. Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nékünk; Mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra; mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.” (2Kor 4,16-18) Azután pedig így: “Megtanultam, hogy azokban a melyekben vagyok, megelégedett legyek!” (Fil 4,11) Az élő Krisztusban való hit igazán nagyon sokat érhet, ha ilyen boldoggá tudja tenni az embert. Ezt a fajta embert sohasem tudja legyőzni a világ, az ilyen ember sohasem lehet szerencsétlen vagy boldogtalan, mert az a Jézus az Ura, Aki ezt mondta: “Bízzatok, én meggyőztem a világot!” (Jn 16,33) Meg ám, még a halált is!

Egyszer valaki, egy elkeseredett ember, akit vigasztaltam, azt mondta nekem: Könnyű magának, mert nagy hite van! Azt válaszoltam rá: Valóban könnyű nekem, de nem azért, mert nagy hitem van, hanem azért, mert nagy Megváltóm van! Ha élő Megváltód van, akkor igazán könnyű neked is!

Csak idáig olyan nehezen jutunk el. A tanítványok is olyan nehezen jöttek rá arra a boldog valóságra, hogy Jézus föltámadott. Annyira megülte a lelküket a szomorúság, a kétségbeesés, hogy nem fért bele a lelkükbe a szomorúság miatt a nagy örömhír! Csak lassan tudta kiszorítani az örömhír lelkükből a szomorúságot, de amikor föleszméltek, hogy miről is van szó: akkor azután örvendeztek! Neked is így kell feleszmélned, hogy Jézus föltámadott, élő Urad van, ne bánkódj hát, ne félj hát! És akkor, ha nehéz is az élet, nem baj, ha tudod, hogy életed mindenféle nehézsége fölött is Úr Jézus! És ha beteg is vagy, ha mostoha körülmények közé jutottál is, ha boldogtalan házasságban élsz is: ez sem baj akkor, ha tudod, hogy mindezekben is Krisztus az Úr, mindezek fölött is ott van az, Aki szeret téged, Aki meghalt érted, Aki vérén váltott meg téged!

Ugye, mennyire érthető, hogy a húsvéti hír hallatára azok az asszonyok “gyorsan eltávozván a sírtól, félelemmel és nagy örömmel, futnak vala, hogy megmondják az ő tanítványainak”? Milyen jó, hogy tényleg megmondták a tanítványainak, és hogy azok is továbbadták az ő tanítványaiknak, s azok megint tovább mondták - így jutott el a félelmetes örömhír hozzánk is, most is, itt is, hogy Jézus feltámadott!

Ahogyan új énekeskönyvünk egyik legszebb éneke mondja:

Krisztus feltámadott, Kit halál elragadott;
Örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk. Alleluja!
Ha Ő fel nem támad, Nincs többé bűnbocsánat,
De él, ezért szent nevét, Zengjük Ő dicséretét, Alleluja!
Alleluja, Alleluja! Alleluja!
Örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk. Alleluja!

185. ének

Ámen

Dátum: 1951. augusztus 19.

Egy egészen különös letartóztatási jelenetről olvasunk ebben a részben. El akarják fogni Jézust, és éppen ez által derül ki az Ő felséges szabadsága. Meg akarják alázni, és éppen ez által válik nyilvánvalóvá isteni dicsősége. Meg akarják ölni, és éppen ez által nyilatkozik ki a halálon túli élet valósága a feltámadásban. Ártalmatlanná akarják tenni a kereszten, és éppen ez által lesz a leghatalmasabb isteni mű: a megváltás végrehajtójává! E jelenet olvasása közben önkéntelenül is a 2. Zsoltárban lévő isteni humor jutott eszembe. Ott arról van szó, hogy: “Miért dühösködnek a pogányok, és gondolnak hiábavalóságot a népek? A föld királyai felkerekednek és a fejedelmek együtt tanácskoznak az Úr ellen és az ő felkentje [Krisztusa] ellen: Szaggassuk le az ő bilincseiket, és dobjuk le magunkról köteleiket! Az egekben lakozó neveti, az Úr megcsúfolja őket.” (Zsolt 2,1-4)

Lám, hogy igyekszik a gonosz itt is Jézus ellen, milyen nagy apparátussal jön: katonai csapat, papi szolgák, fáklyák, lámpások, fegyverek az egyik oldalon - mintha egy egész veszedelmes gengszter-bandát kellene ártalmatlanná tenni ezen az éjszakán -, és egyetlen, végtelen szelíd ártatlan ember a másik oldalon! És mégis ez az egy úgy áll ott a fegyveresek előtt a maga kiszolgáltatottságában, mint egy király - olyan méltóság és hatalom árad belőle, hogy ellenségei is visszatántorodnak Tőle! Jól kitervelt elfogatási parancsot hajtanak végre, és mégis, csak eszközök Annak a kezében, Akit letartóztatnak! Egy csomó sötét bűn: irigység, gyilkos szándék, árulás, igazságtalanság és más effélék eredőjeként vetik kezüket Jézusra, és maguk sem tudják, hogy csak pontosan végrehajtják, amit Isten az örökkévalóságtól fogva nemcsak elhatározott Jézus felől, hanem írásba is adott az Ótestamentum lapjain. Olyan nevetségessé zsugorodik össze a gonosz minden dühösködése, fogcsikorgató hatalma, amikor ennyire eszközként látjuk ott a még hatalmasabb Valaki kezében. Egy nagy, ujjongó híradás ez az egész elfogatási jelenet arról, hogy Krisztus az erősebb, Krisztus a győztes!

Nézzük csak, milyen öntudatosan, szabadon irányítja az eseményeket! Tulajdonképpen nem is úgy fogják el, hanem szinte inkább Ő maga fogatta el magát, önként adja magát, engedi magát elfogatni. Kiderül ez már abból is, hogy olyan helyre ment tanítványaival ezen az estén, a Gecsemáné kertbe, ami szinte megszokott helyük volt, ha Jeruzsálemben voltak, amit tehát Júdás is nagyon jól tudott. Szinte azért ment oda, hogy ne kelljen Júdásnak sokáig keresgélni, szinte meghatározta az Ő elfogatása helyét és idejét! “Júdás, aki elárulta őt, szintén ismerte ezt a helyet, mert gyakran gyűltek ott össze Jézus és a tanítványai.” (2. vers) Ennek a kertnek a bejáratánál várják Őt fegyverekkel és lámpásokkal. De nem nekik kell a sötét bokrok között fölkutatni Őt, hanem Ő maga lép elébük királyi módon, bele a lámpák rávetítődő fényébe. És Ő szól először. Megszóltja őket, mint a hatalmasabb, a nagyobb a kisebbet: “Kit kerestek?” Kétszer is megkérdezi ugyanezt, és kétszer is megmondja nekik: “én vagyok!” Nemcsak egyszerűen azt jelenti ez, hogy “én vagyok” akit kerestek, hanem egyúttal azt is, hogy kinyilatkoztatja magát, megmutatja isteni dicsőségét is! Szinte áttüzesedik ez a látszólag egyszerű “én vagyok”, és kiragyog belőle Jézus titokzatos isteni neve.

Ugyanazt mondja itt Jézus, amit Isten mondott Mózesnek a Hóreb hegyén az égő csipkebokornál: Én vagyok a Vagyok - vagyok, Aki Vagyok! - Ugyanezt a titokzatos, örök isteni nevet részletezte Jézus, amikor így jelentette ki magát: “Én vagyok a világ világossága” (Jn 8,12); “Én vagyok az életnek kenyere” (Jn 6,35); “Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6); “Én vagyok a jó Pásztor” (Jn 10,11); “Én vagyok a szőlőtő” (Jn 15,5); “Én vagyok az ajtó” (Jn 10,9), és amikor ti engem úgy hívtok, hogy Mester és Úr, jól teszitek, mert én az vagyok: ÉN VAGYOK! És ezzel az “Én vagyok”-kal, amit éppen a letartóztatásakor kétszer is mond, mintegy győzelmi kiáltással nyújtja oda a kezeit, hogy kötözzék össze.

Valahogy az jut benne kifejezésre: elfoghatják Jézust, de akkor is Ő a világ világossága! Letéphetik róla a ruhát, és olyan nyomorulttá tehetik, hogy mint megkínzott ember fölkiált majd: Szomjúhozom! De mindezzel sem tudják megakadályozni, hogy Ő maradjon az élet kenyere és az élet vize, amelyikből ha valaki iszik, soha meg nem szomjúhozik. Megverhetik most a pásztort és szétszórhatják a nyájat, de éppen ez által lesz belőle az a Jó Pásztor, aki az életét adja a juhokért! Elvehetik az életét, de nem akadályozhatják meg abban, hogy éppen ez által mentse meg az életét azoknak, akik hisznek Benne. Szegekkel és dárdával kionthatják a vérét, de mit tehetnek az ellen, hogy éppen ez a vér az, ami megtisztít minket minden bűntől!

Mindez benne zeng hatalmasan ebben az egyszerű “Én vagyok”-ban, mégpedig az isteni kinyilatkoztatásnak olyan erejével és dicsőségével, hogy föl is van jegyezve: “Amikor azt mondta nekik: "Én vagyok" - visszatántorodtak, és a földre estek.” (6. vers) - Jézusnak már a földi személyén is így átragyogott valami az Ő isteni dicsőségéből, hogy ellenségeit a porba alázta előtte: milyen lesz akkor majd az a pillanat, amiről Ő maga beszélt egyszer, így: “És akkor feltűnik az Emberfiának jele az égen, akkor jajgat a föld minden népe, és meglátják az Emberfiát eljönni az ég felhőin nagy hatalommal és dicsőséggel.” (Mt 24,30) Igen: halvány előképe ez az éjszakai jelenet itt annak az utolsó napi nagy jelenetnek. Ahogyan porba omlik a fáklyafénybe lépő Jézus előtt az Ő ellensége, ugyanúgy, még sokkal nagyobb érzülettel alázkodnak lábai alá a látható világba újra belépő Jézusnak minden Ő ellenségei! Kik között lesz majd a helyed: a sírók és jajgatók, vagy az örvendezők és hozsannázók között?!

De nézzük tovább a gecsemánéi jelenetet. Ha Jézus nem lett volna elszánva arra, hogy önként kezükbe adja magát: most szépen megléphetett volna, kihasználhatta volna ezt a pillanatot, amikor ellenségeit megbénította a belőle kiáradó isteni fenség! De nem tette. Újra megkérdezi őket, mintegy fölrázandó ámulatukból: “Kit kerestek?... Azért, ha engem kerestek, ezeket bocsássátok el.” (8. vers) - Tehát Jézus szinte olyan fölényesen ura a helyzetnek, hogy majdnem utasításként mondja ezt az ellenségeinek. Szinte a saját parancsára fogják el! Bár ellenségeinek a hatalmába került, de nem tragikus véletlen folytán, még kevésbé azért, mert gyenge volt, vagy tehetetlen, hanem egyedül azért, mert Ő így akarta! Mert Istennek engedelmeskedve cselekszi azt, amit vállalni akar, és így Ő diadalmaskodik akkor is, amikor pedig látszólag vereséget szenved! - Ez az igazi szabadság, amikor valaki teljesen önként, szabadon engedelmeskedve vállalja és cselekszi azt, amit Isten elrendelt felőle: szabadon áll bele Isten akaratának a vonalába, Ő maga egészen azt akarja cselekedni, amit az Isten akar vele cselekedni! Ó milyen igaz, amit Jézus mondott egyszer: “Azért ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek!” (Jn 8,36) Ismered-e már ezt a szabadságot?

Krisztus a győztes, nemcsak annak ellenére, hogy, hanem éppen azért, mert önként adta magát ellenségei kezébe. Igen: mindig az az erősebb és mindig az győz, aki Istennek engedelmeskedve cselekszik, aki sorsát úgy tudja vállalni mindig, hogy ezt most Isten akarja így, tehát ezért akarom én is így! Hívő ember ne akarjon hát megfutamodni még gondolatban sem az élet nehézségei elől, hanem mondja bátran: Isten ezt akarja, tehát ez az én utam! Ezért inti le a heveskedő Pétert is, aki szablyát rántva akarja megvédeni Mesterét: Tedd hüvelyébe a te szablyádat - mondja neki Jézus. Nem lehet testi fegyverekkel szellemi harcba elegyedni. Hiszen ha Krisztus hatalmi úton akart volna győzedelmeskedni, más eszközök is a rendelkezésére állottak volna. “Avagy azt gondolod-é, hogy nem kérhetném most az én Atyámat, hogy adjon ide mellém többet tizenkét sereg angyalnál?” (Mt 26,53) Kezének egyetlen intésére tizenkét sereg angyal előlépett volna a felhőkárpit mögül, de nem intett nekik, mert az Ő kereszt jegyében áll! - Így az Ő országa nem az erőszak jegyében, a gyülekezetének sem a kihúzott kardban van az ereje, hanem a keresztben! A keresztben, mint a béketűrés, a szenvedés, az elhordozás jelében van az övéinek az igazi ereje. Érzitek, hogy mélyül az értelme ennek a korábbi kijelentésének: “A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot.”?! (Jn 16,33)

Végül még egy szempontra hadd mutassak rá ebben a nagyszerű jelenetben: Jézus gyöngéd pásztori szeretetére és gondoskodására. Megnyilatkozik ez már ebben a kérdésben is: “Kit kerestek?” Hiszen tudja ő, hogy kit keresnek. Miért kérdezi hát? - Pásztori kérdés ez! Eszméltető kérdés. Ilyenformán: Vigyázzatok, emberek! Tudjátok, mit csináltok? Felmértétek, mire vállalkoztatok? Tudjátok ti, hogy kit kerestek? Azt a nagy, gyöngéd, aggódó szeretetet érzem ebben, amivel engem is, téged is megszólít az Úr a bűn útján. Megállít és megkérdezi: hová mégy, mit csinálsz? Ismered ezt a figyelmeztető szót bent, a lelked mélyén? Szoktál hallgatni rá? - Kit kerestek? Mintegy vissza akar tartani ilyenkor az Úr a bűn útján. Mintha ezt mondaná: ne menj tovább ezen az úton, gondold meg! Tudod, hova vezet ez az út? - Óh, de jó az, amikor még idejében meghallja valaki a figyelmeztetést és enged neki!

De különösen megható az Úrnak ez a kijelentése: “Azért ha engem kerestek, ezeket bocsássátok el!” (8. vers) Mintegy a szeretetével védi és takarja, fedezi azokat, akik mögötte vannak. A halálig hű Megváltó drága szavai ezek, amelyekben az evangélium szíve lüktet. Saját magának az odaadásával mintegy biztosítja a szabadságot azoknak, akik hittel rejtőznek Ő mögé, és akik bizalommal tekintenek föl Reá! Önként tartotta oda a kezét a megkötözésre, hogy a mögötte állókra soha rá ne vettessenek a sötétség láncai, hanem megállhassanak mindvégig az Isten gyermekeinek a szabadságában és örömében. Hagyta magát elfogatni, hogy rólunk lehulljanak a bilincsek, és teljes szívvel dicsérhessük Istent az Ő szabadító kegyelméért!

Ott vagy-e mögötte? - Tudjátok, mit kell csak tennünk? Nyugtalan lelkiismeretünkkel, békétlen szívünkkel oda kell csak rejtőznünk a Megváltó mögé, Aki minden vádat, minden bűnnek és mulasztásnak a terhét, minden jóvátehetetlen megbántásnak a fájó emlékét és következményét hajlandó magára venni. Aki mindennek, ami nyugtalanítja a lelkünket, hajlandó ezt mondani: “Ha engem kerestek, ezeket bocsássátok el!” Engedtessék el ezeknek az adósságuk, mert az az adósság az utolsó fillérig kiegyenlítést nyert. Bocsáttassanak el az átok alól, mert az az átok a kereszt által áldássá vált számukra. Bocsáttassanak el a büntetés alól, mert azt a büntetést már isteni Helyettesük kitöltötte. Bocsáttassanak el a kárhozat és pokol szenvedései alól, mert Valaki helyettük már fenékig ürítette a pohárt! És majd az ítélet nagy napján is bocsáttassanak el az Isten ítélőszéke elől szabadon és boldogan, mert ott is fedezi majd őket a Jó Pásztor hűsége: “Így kellett beteljesednie annak az igének, amelyet mondott: Azok közül, akiket nekem adtál, nem hagytam elveszni senkit.” (9. vers) - Ott leszel-e közöttük? Ott leszel-e Mögötte? Hit által?! - Jöhetsz most is! Ebben a pillanatban is!

Jertek, mondjuk együtt, egymást biztatva, de hittel:

Megtörve és üresen Adom magam neki,
Hogy újjá ő teremtsen, Az űrt ő töltse ki.
Minden gondom, keservem Az Úrnak átadom,
Ő hordja minden terhem, Eltörli bánatom, Eltörli bánatom.

459. ének 2. vers.

Ámen

Dátum: 1951. július 8.