Tegnap reggel, mielőtt elkezdtem készülni erre a mai igehirdetésre, a szokásos reggeli áhítatom során az ótestamentumi részben ezt olvastam: “A jó hír megerősíti a csontokat.” (Péld 15,30b) Elgondolkoztam, mennyire igaz, milyen nagyszerű, amikor valaki jó hírt kap: “Megerősíti a csontokat”! Igen, valami belső megerősödés, felfrissülés támad a nyomán: a meggörbült hát kiegyenesedik, az ellankadt testben új erő árad szét. Ilyen a jó hír. És tulajdonképpen a prédikáció nem egyéb, mint egy Istentől hallott jó hírnek a továbbadása, kikiáltása, elhíresztelése. Különösen a nagypénteki evangélium: ez csak a jó hír! Szomorú jó hír, tragikus jó hír, rettenetes, halálos jó hír, örömhír ez. Egy nagy véres jelenetben tudtul adott örömüzenete a kegyelmes Istennek! - És mikor ezt így végiggondoltam, nagyon komolyan könyörögtem, hogy adja tudtul nekem az Úr ezt a jó hírt, amit az Ő halálán át közölni akar velünk. Hadd próbáljam hát elmondani!
Halála előtt pár nappal mondta ezt Jézus, amit alapigéül felolvastam, és ami így kezdődik: “Most az én lelkem háborog; és mit mondjak? Atyám, ments meg engem ettől az órától.” (Jn12,27) Csöpp kis bepillantást kapunk itt az Úr szívébe, hogy mit érezhetett Ő a kereszttel szemben, egy kis ízelítőt a kereszthalál iszonyatából - betekintést abba, hogy mit jelentett Jézus számára az a nagypéntek, aminek az eseményeit mi olyan egykedvű megszokottsággal tudjuk hallgatni egy nagypénteki istentiszteleten!
“Az én lelkem háborog” különös szavak ezek Jézus ajkáról. Viharban szokott a tenger háborogni. A háborgás több, mint hullámzás. Micsoda vihar dúlhatott ebben a drága lélekben! Az egyik modern fordítás egyenesen így adja vissza ezt a szöveget: Most meg van rendülve a lelkem. Érted? Jézus maga mondja, hogy egészen megrendült a lelke a közeli halál gondolatára! Annyira, hogy szinte fölvillan gondolatában a menekülés ösztöne, ne kérje-e inkább azt, hogy: “Atyám, ments meg engem ettől az órától”?!
Elképzelhetetlen az a gyötrelem, az a kínlódás, az a vihar, amit a kereszt az Úr Jézus lelkében felidézett. De hát mi ebben a jó hír? Az, hogy éppen ebből a megrendülésből látszik az, hogy az Ő halála valóban váltság halál, engesztelő halál, megváltó halál volt. - A Názáreti Jézus emberi alakjában a Szentháromság Isten egy darabja járt itt a földön, az örök Ige vált Benne testté, Isten lakozott Általa közöttünk. Gondoljuk csak el: ez a Jézus nem rettegne a testi meghalás közelségétől, ha az csak olyan átmenet volna számára a földi életből az örök életre, mint a megváltott ember számára; ha az csak egyszerű meghalás lenne. Az Ő számára a halál igazán halál volt, azaz Istennek a bűnt büntető ítélete, a bűnért való isteni harag súlya, tehát átkozott halál. Nem áldott halál, hanem átkozott halál, vagyis a pokol és a kárhozat halála!
Jézus tudta csak igazán, mi a halál! Micsoda az a halál, ami reá vár! Ezért rendült meg a lelke, amikor rágondolt, ezért háborgott benne a lélek, amikor annak az órának a közeledtéről beszélt, és ezért gyötrődött térden állva a Gecsemáné kertben. De hát miért, hiszen ártatlan volt, az egyetlen szent és bűntelen ezen a világon? Neki igazán semmi oka nem lehetett rettegni még az Isten büntetőítéletétől sem! Ő bátran odaállhatott a legszigorúbb isteni igazságszolgáltatás elé is. Valóban, Neki nem volt bűne, de volt neked és volt nekem, és ezt vette magára. Gyötrődése mutatja, hogy nemcsak jelképesen, hanem valóságosan megtörtént, amit Ézsaiás prófétán át mondott az Isten: “Az Úr mindnyájunk vétkét őreá veté.” (Ézs 53,6b) Van oka tehát gyötrődni, rettegni, megrendülni, mert egy egész világ bűneivel megrakottan lép az Isten ítélete elé, mert mindnyájunk bűneiért szenvedi el a kárhozat büntetését. Hidd el: nem háborogna a lelke, ha bűn nélkül mehetne a halálba.
De rajta van, igazán rajta van a te bűnöd is, meg az én bűnöm is mind - azért háborog! És Ő valóban ezért jutott erre az órára! Megrendítő bizonyosságot ad ez az óra arról, hogy Isten mindnyájunk bűnét valóban Jézus Krisztusra vetette. Ha még kétséged lett volna ebben eddig, akkor győzzön meg téged most az Ő háborgása! De csak egy-egy pillanatra háborog az Ő lelke. Csak egy-egy pillanatra kísérti meg a menekülés vágya, azután megint teljes megváltói öntudattal vállalja azt az órát, mint az Isten dicsősége megnyilatkozásának óráját. Hiszen ezért az óráért jött: a szenvedésnek, a megcsúfoltatásnak, a pokol minden kárhozatának ezért az órájáért lett emberré az Isten! Akármilyen rettenetes is ez az óra - íme, győzelmének teljes bizonyosságával jelenti ki: “Most van e világ kárhoztatása; most vettetik ki e világ fejedelme.” (Jn 12,31)
Álljunk meg e két hatalmas kijelentés mellett egy pillanatra! “Most van e világ kárhoztatása.” Mintha ujjongó, diadalmas felkiáltás lenne ez - és az is! Azt jelenti ez, hogy most, a keresztre-feszítés órájában kezdődik el egy új világ, a megváltott világ. Most van az az óra, amit Isten eleve megállapított a kígyó fejének az eltaposására. Most végeztetik el az a dicsőséges isteni mű, ami oly sokkal azelőtt elhatároztatott már Isten tanácsvégzésében. Amiről olyan régóta és olyan sokszor beszélt már Isten Igéje. Ami olyan régen hő reménysége a hívőnek, és rettegése az ördögnek. Tehát: “Most van e világ kárhoztatása”.
Ez a szó, hogy kárhoztatás, az Újtestamentum eredeti nyelvén így hangzik: krízis. Így is mondhatjuk tehát: most van a világ krízise. Ez az egész beteg világ itt, a golgotai keresztnél jutott el a krízisre. Itt van a fordulópont, ahol eldől számára az élet, vagy a halál. Igen: ilyen krízis, ilyen kritikus pont ebben a világban Krisztus keresztje, mert tényleg ott dől el mindenki számára az élet és halál problémája. Aszerint kerül mindenki Isten elmarasztaló, vagy felmentő ítéletének a hatálya alá, hogy mit jelentett számára a megfeszített Krisztus. Őbenne van az ítélet! Felmentő ítélet azok számára, akik hisznek Benne, akik hiszik, hogy érettük függ ott a keresztfán, s helyettük ítéltetett el. De menthetetlenül elmarasztaló ítélet, kárhoztatás mindazok számára, akik elutasítják a Benne felkínált kegyelmet. Így mondja ezt Jézus: “A ki megvet engem és nem veszi be az én beszédeimet, van annak, a ki őt kárhoztassa: a beszéd, a melyet szólottam, az kárhoztatja azt az utolsó napon.” (Jn 12,48)
Most van e világ krízise! Most, a te számodra is most! Vagyis akkor, amikor hittel tekintesz föl a megfeszített Krisztusra. Akkor jön el a te életedben is a krízis, a fordulópont, amikor valósággá válik számodra Krisztus halála. Van az Ótestamentumban egy történet, amely nagyon szemléltetően tárja elénk ezt az igazságot. Dávid király Isten sok-sok drága ajándékát azzal viszonozta, hogy elcsábítja Úriás feleségét. Úriást, a megcsalt férjet megöleti. Bűnt bűnre halmoz, végzetesen megindul lefelé a lejtőn. A bűnös viszonyból egy ártatlan gyermek születik, de csak azért, hogy megállítsa általa az Úr az ő szolgáját a lejtőn. Azt olvassuk: “Megveré az Úr a gyermeket.” (2Sám 12,15) Kit? Nem Dávidot, hanem a gyermeket, Dávid vétkéért. És megbetegedék a gyermek! Nem Dávid, hanem a gyermek! És hiába volt minden, meghal a gyermek - Dávid bűnéért! A gyermek halálában ítélte meg Isten az apa bűnét. Ez a halál volt Dávid életének a krízise. Itt tört meg a robusztus férfi kemény szíve, itt fordult meg egész élete iránya: egy kis sírhalom választja két, jól megkülönböztethető részre az életét.
Óh, gyakran előfordul az, hogy szülők életében egy drága kisgyermek halála olyan kritikus ponttá válik, ahol megfordul minden, ahonnét új irányt kap az egész élet. Nos hát, az igazi krízis minden ember életében Krisztus halála, amikor hit által tudomásul veszed, hogy Isten Krisztus halálában megítélte az egész eddigi életedet, s minden bűnödért Őt büntette! Meghalt Krisztus, az ártatlan, temiattad! - Innentől kezdve tehát egy egészen új életszakasz kezdődik számodra, a kegyelem hatálya alatt való élet szakasza. Elhiszed-e, hogy Jézus kereszthalálában a te hiábavaló életedet ítélte meg Isten? Ha igen, akkor a te számodra is most van a krízis, az a krízis, amiről Jézus beszélt.
“Most vettetik ki e világ fejedelme” - mondja tovább Jézus. Tehát éppen akkor, amikor látszólag győz e világ fejedelme, a Sátán. Éppen akkor, amikor azt hitte, hogy halálra sebezte végre Isten megváltó tervének a végrehajtóját, Jézust. Éppen ez által kapta meg Tőle ő maga a halálos döfést. Éppen ez a kereszthalál fosztja meg a Sátánt hatalmától, úgy, hogy többé nem tudja rabságában tartani az embert. Attól kezdve, hogy Krisztus fölemeltetett a keresztre, kivettetett e világ fejedelme. Detronizáltatott. Elvesztette erejét, nem úr többé, nem muszáj neki szolgálni! Szembe lehet vele szállni, meg lehet neki tagadni az engedelmességet! Sőt, át lehet pártolni tőle, a vesztestől Krisztushoz, a győzteshez! - Most vettetik ki e világ fejedelme, mondja Jézus. Hidd el neki, és mondd hozzá: igen, az én szívemből is Uram!
Annál bátrabban mondhatod ezt, mert Ő maga biztat erre szavaival: “És én, ha felemeltetem e földről, mindeneket magamhoz vonszok.” (32. vers) Valóban, milyen érdekes: tulajdonképpen csak nagyon kevés embert vonzott magához az Úr, míg a földön járt. A tömegek inkább csak kíváncsiságból mentek utána, de valóban kevesen voltak, akik szívvel-lélekkel követték. Élete legvégén már annyira kevesen, hogy csak egy maroknyi kis baráti kör maradt ott a kereszt tövében. Az igazi vonzása az Úrnak akkor kezdődött, amikor fölemeltetett a keresztre. És vajon miért volt a megfeszített Úr vonzása olyan sokkal erősebb, mint a földön járó és csodatévő Jézusé? Egyszerűen azért, mert Krisztus halálában lett nyilvánvalóvá Isten csodálatos szeretete. Egész élete is a szeretetről beszélt, de kereszthalálában lepleződött le Isten szeretetének a teljessége, dicsősége, gazdagsága. És a szeretet mindig vonz. Mindenkit vonz. Mindenki vágyik a szeretetre, és ahol szeretetet talál, oda szívesen megy, oda vonzódik.
Érzed-e az Isten szeretetét abban, hogy Krisztus érettünk meghalt? “Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért.” (Jn 15,13) - mondta egyszer Jézus. Előfordult már sokszor, hogy egy édesanya, amikor látja gyermekét szenvedni így szól: Ó, bárcsak átvehetném róla a szenvedést magamra! Annyira szereti gyermekét, hogy szívesen fölajánlaná magát áldozatul gyermeke helyett, ha lehetne - de nem lehet! A kereszten ez történt! Valaki áldozatul ajánlotta föl önmagát helyetted, és az Isten elfogadta ezt a cserét!
Ezért vonz a keresztfára felemeltetett Krisztus. Ezért igaz: “mindeneket magamhoz vonszok” - téged is! Csak hagyjad! Belekerülsz te is vonzásának a bűvkörébe, és azután nem is tudsz megszabadulni tőle. A kereszt láttára rendülnek meg és indulnak el a közömbösök is. A kereszt láttára bátorodjanak neki a csüggedők is. A kereszt láttára jöhetnek nyugodtan a bűnösök is. A kereszt láttára közeledhetik bizalommal Istenhez mindenfajta emberi nyomorúság, hogy ott a keresztnél megtalálja az örök segítséget és megújulást.
Íme, a nagypénteki jó hír. Áll a Krisztus szent keresztje, és mi megállhatunk előtte. Ki-ki a szíve teljességéből kérje az Urat az ének szavaival:
Jézusomra föltekintek a kereszt alatt,
Nincs szívemnek nyugodalma vétkeim miatt;
Ó, ne büntesd, Uram, azt, kit megtört a bánat:
Szálljon reám irgalmadból béke, bocsánat!
345. ének 3. vers
Ámen
Dátum: 1951. március 23. nagypéntek délelőtt.