Lázár halálának és feltámadásának a története nemcsak János evangéliumának, hanem mind a négy evangéliumnak egyik legcsodálatosabb és legmegragadóbb elbeszélése. Mégpedig nemcsak azért, mert olyan hallatlan nagy csoda történik benne, mint egy halott feltámasztása, hanem azért is, mert maga az elbeszélés rendkívül megragadó, finom, szemléletes. Két részre oszlik a történet: az egyik Lázár betegségéről és haláláról szól, a másik pedig Lázár feltámasztásáról. Most csak az első felét olvastam föl az egész elbeszélésnek, azt, ahol Lázár haláláról van szó, egy kedves családot ért megpróbáltatásról és gyászról, tehát a szomorúbb felét - de mégis mennyi drága vigasztalás van abban is! Való igaz, hogy az evangélium magyarul annyi, mint örömhír, örömüzenet, lám: még amikor gyászeset van is leírva az evangéliumban, az is tele van örömmel, csodálatos vigasztalással! Szinte így lehetne összefoglalni a felolvasott rész tartalmát: egy halálesetről szóló örömüzenet! Ennek az igeszakasznak a végtelen gazdag tartalmából szeretnék fölmutatni és továbbadni néhány drága gyöngyszemet!
Nagyon komoly mondanivalója van az Úrnak számunkra már abból is, ahogyan a két testvér, Márta és Mária, megüzenik Jézusnak testvérük betegségét: “Uram, ímé, a kit szeretsz, beteg!” (Jn 10,3) Ebben mindenekelőtt az a vigasztalás, hogy a betegség, vagy bármi más megpróbáltatás, kellemetlenség, nyomorúság nem azt jelenti, hogy Jézus nem szeret! Ezért jó ezt tudatosítani magunkban, mert gyakran előfordul, hogy odaáll a Kísértő a beteg ember mellé, a szenvedő ember mellé, igyekszik belopni szívébe a gyanút: Látod, hát még mindig azt hiszed, hogy szeret téged az Isten?! Hát, lám: így szeret téged az Isten?! Ezt jelenti az Úr szeretete?!
Nos, hát igen: azt is eléri a betegség és minden más földi baj, sőt a halál is, akit az Úr szeret! Egyetlen szenvedő lélek se engedje közel magához a kísértést, hogy talán megfogyatkozott vele szemben az Úr szeretete! Milyen bátran, milyen hittel állítja a két nővér: “Uram, ímé, a kit szeretsz, beteg!” Nincs ebben semmi méltatlankodás, perlekedés, vagy: hogy lehet ez?! És Jézus nem utasítja vissza: nem mondja, hogy nem igaz, én nem szeretem Lázárt. Sem azt nem mondja, hogy lám: az Isten büntetése ez a betegség Lázáron, mert ilyen meg olyan volt. Sőt, tudjuk, hogy igen, valóban szerette az Úr Lázárt is, meg a két nővérét is, hiszen gyakran megfordult náluk, amikor Jeruzsálemben tartózkodott. Rendszerint Lázárék bethániai kis otthonában szállt meg, ott mindig volt fejét hová lehajtania, s közismert volt a meghitt barátság, szeretet-kapcsolat Jézus és a kis család között.
És az is olyan sokat mondó, hogy a nővérek nem így üzennek: Uram, aki Téged szeret az beteg, sem nem a saját szeretetükre hivatkoznak Jézus iránt, hanem arra, ami ennél is több, nagyobb, Jézus szeretetére: akit Te szeretsz Uram, az beteg! Nem az a fontos, hogy mi szeretjük Őt, hanem az, hogy Ő szeret minket! Ebben van a vigasztalás! Álltál-e már meg így betegágy mellett?! Hívtad-e már így Jézust betegágy mellé?! Ilyen hittel? Vetted-e már így tudomásul önmagad vagy szeretted baját, hogy “Uram, ímé, a kit szeretsz, beteg!” És milyen jó éppen a betegségben, a bajban megerősödni abban a tudatban, hogy Jézus szeret!
“Uram, ímé, a kit szeretsz, beteg!” Érzitek-e, mennyi békesség, nyugalom van ebben az üzenetben? Nincs benne a hitetlen, vagy kishitű ember fejvesztett jajveszékelése, sürgetése: Jaj Uram, gyere gyorsan, baj van, segíts! Az látszik itt, hogy aki üzen, nemcsak a veszély idején kapkod Jézus után, nemcsak a bajban szokott segítségért kiáltani! A két testvér lelki békéjét, hitét nem zavarja meg a betegség, a veszedelem! Ennek az a titka, hogy már előbb is komoly kapcsolatban állottak Jézussal. Már akkor leckét vettek Őtőle, az Ő békességéből, amikor még sütött a nap. Még amikor semmi baj nem volt a háznál, még a jó napokban. Ezért nem tudta megrendíteni őket a megpróbáltatás. Bizony, ha részesülni akarunk Jézus drága vigasztalásában a szomorúság idején, szívesen kell őt látnunk már előbb az öröm és jólét napjaiban. Ha ez a bethániai család nem fogadta volna be az Urat, amikor még minden jó volt, amikor mindnyájan boldogok voltak, talán nem tudta volna sem megtalálni, sem elfogadni az Úr vigasztalását a megpróbáltatás idején! Nem csoda, ha nem találja meg valaki az Urat, ha csak a bajban keresi! Nem találja, és kétségbeesik. De milyen jó, ha olyan Valakinek üzenhet imádságában a bajba jutott ember, akivel régi meghitt barátság köti össze! Hogy áll ez a kérdés nálad?!
Még hadd mondjak valamit erről az üzenetről: “Uram, ímé, a kit szeretsz beteg.” Nem is hívják a testvérek Jézust a beteg Lázárhoz, hanem csak jelzik, csak elmondják Neki, mi van azzal, akit Ő szeret! Nem kérik, hogy jöjjön el, gyógyítsa meg, tegyen csodát. Nem kérnek egyáltalán semmit, csak megüzenik az Úrnak, hogy a barátja beteg, s mintegy rábízzák az Úrra a továbbiakat, döntse el Ő, mit akar tenni. Igen, rábízzák Lázár sorsát az Úr szeretetére! - Ez az igazi hit, bizalom, ez az igazi imádság! Amikor tehát nem írja elő az ember az Úrnak, hogy mit csináljon, amikor nem abból áll a könyörgés, hogy Uram tedd ezt, tedd azt, hanem amikor egyszerűen, keresetlen szavakkal kiönti valaki a szívét az Úr előtt! Aztán rábízza, hogy tegyen a legjobb belátása szerint. Úgyis úgy van jól, ahogyan Ő teszi! Tudsz-e ilyen csendes hittel imádkozni?!
Így folytatódik tovább a történet: “Mikor azért meghallá, hogy beteg, akkor két napig marada azon a helyen, a hol vala.” (6. vers) Különös szeretet - mondhatná valaki. Szereti Lázárt, és mégsem megy azonnal! Minden perc késedelem végzetes lehet, s Ő mégis nyugodtan marad még két napig azon a helyen, ahol volt. Egy orvosnak esetleg a diplomájába kerülne, ha így viselkedne, amikor beteghez hívják. Milyen titokzatos az Úr szeretete!
Mennyi izgalmas feszültség van ebben a hat versben! Milyen komoly próbának teszi ki itt az Úr Mária és Márta hitét. Képzeljük csak bele magunkat az ő helyzetükbe! Összegyűlnek a házban az ismerősök, találgatják: hátha eljön! De hátha nem jön el! Talán mégiscsak eljön. Telik az idő, múlnak az órák, napok. Nem jön! Még mindig nem jön! Hátha mégis! És egyszer - a beteg meghal! A hit próbája most szinte elviselhetetlenné válik! Suttogó megjegyzések hallatszanak itt is, ott is: “Nem megtehette volna-é ez, a ki a vaknak szemét felnyitotta, hogy ez ne haljon meg?” (Jn 10,37) Mintha így beszélnének: Hát ezért szerettétek? Etettétek! Szállást adtatok néki! Hallgattátok! Hát annyit nem tudott megtenni, hogy eljön, ha hívjátok?! - Ismered-e a hitednek azt az egyik legsúlyosabb próbáját, amikor Isten a Hozzá fűzött reményeket nem úgy váltja valóra, amint kérted, vagy szeretted volna? Amikor Ő egészen mást cselekedett, mint amit kértél Tőle - például meghalt, akinek a gyógyulását kérted. Tudnál-e ilyen megrendülésben így szólni Hozzá: Nem úgy cselekedtél Uram velem, ahogyan szerettem volna, összetörted a szívemet, reménységem szertefoszlott: de én mégis várlak, mégis szeretlek, és most is hiszek Benned!
Kibírja-e ezt a te hited? És vajon nem ezért bánik-e veled is úgy az Úr, mint Mártával és Máriával, amikor két napig várt az üzenet után, hogy erre a teherpróbára készítse föl a szívedet? Hogy egyszer őszintén tudd mondani: Nem értelek, Uram, titokzatos vagy, rettenetes vagy, megdöbbentő és érthetetlen, de akkor is a Tied vagyok és szeretlek! Ez a legbiztosabb próbája a hitnek, amikor nem jön az Úr, és te mégis várod! Egy hívő testvérem szobájában láttam az íróasztala fölött kiakasztva egy falitáblát, csak ez az egy rövid szó volt ráírva: Mégis! Azt jelenti ez, hogy: annak ellenére, hogy... - és itt jön egy csomó érv a hit ellen, az Úr hűsége és szeretete ellen -, én mégis hiszek! Van-e ilyen tábla a szíved falán? A történetből kiderül, hogy mennyire igaza van az ilyen mégis-hitnek!! Mert ha várt is két napig Jézus, két nap múlva mégis elment! És akármilyen nagy baj történt ezen a két napon, Jézus mégis a legjobbkor érkezett! És akármennyire reménytelenre fordult a helyzet, Jézus mégis úrrá vált a helyzet fölött!
Ezért volt indokolatlan Márta csendes szemrehányó megjegyzése, amit Jézusnak mondott: “Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem!” (21b vers) Vajon igaza van? Tényleg nem halt volna meg Lázár, ha ott lett volna az Úr? De hát nem azt olvastuk-e éppen, hogy mivel Jézus szerette a bethániai családot, és mivel tudomást szerzett Lázár betegségéről, ezért maradt még két napig a hír vétele után? És nem Ő maga mondta-e: “örülök, hogy nem voltam ott.” (Jn 10,15a) Mi, akik végig ismerjük a történetet, és visszafelé tekintünk rá, látjuk, tudjuk: valóban jobb így, hogy Lázár meghalt, mert Krisztus hatalma az ő föltámasztásában sokkal hatalmasabban mutatkozik meg. Ezért egy hitetlen és alaptalan “ha” volt ez Márta ajkán, amikor ezt mondta: Ha itt lettél volna, nem halt volna meg.
És mindig hitetlen az ilyen “ha” a keresztyén ember ajkán! És alaptalan, és helytelen! És nem is igaz! Ha másik orvost próbáltunk volna meg, vagy ha hamarabb vettük volna az ügyet kézbe, nem halt volna meg; ha ez meg ez nem történt volna, akkor minden másként lett volna - mondjuk sokszor. Ez hitetlenség! Jézus tudta, miért nem jött előbb?! Mi sokszor azt hisszük, hogy valami szomorúság az életünkben annak a jele, hogy az Úr nem hallgatta meg az imádságunkat! Mert ha meghallgatta volna az üzenetünket, az imádságunkat, nem engedte volna ránk a bajt! Nos, csak el kell olvasnunk ezt a történetet a végéig, hogy meglássuk, mennyire Krisztus útja volt a helyesebb - mint ahogyan mindig Krisztus útja a helyesebb! Az a jobb, amit Ő tesz! Csak várd ki a végét! Ahogyan Ő teszi!
Nagyon emberi Márta hite, amikor Jézus ezt mondja neki a találkozáskor: “Feltámad a te testvéred!” (Jn 10,23b) Szomorúan bólint rá: “Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon.” (24b vers) Mintha csak azt mondaná: gyenge vigasztalás ez nekem! - És ekkor mondja Jézus a legfelségesebb kijelentését önmagáról: “Én vagyok a feltámadás és az élet: a ki hisz én bennem, ha meghal is, él; És a ki csak él és hisz én bennem, soha meg nem hal. Hiszed-é ezt?” (25-26. vers) - Mintha így mondaná: Te Márta, azért nem tudsz örülni, mert nem ismersz igazán engem. Én vagyok a feltámadás és az élet, tehát jól értsd meg: nem én leszek majd az utolsó napon, hanem én vagyok, itt és most, a te számodra is a feltámadás és az élet! Énbennem a feltámadás és az élet nem ígéret, hanem testet öltött valóság! Ő az élet hídja, amely áthidalja az időt és az örökkévalóságot, a földet és a mennyet, a halált és a feltámadást. A feltámadás tehát nincs messze, mint ahogyan a Krisztus sincs messze! Aki hisz énbennem: aki énbennem van, az a feltámadásban és az örök életben van! Azok a hívők, akik itt a Földön élnek, Krisztusban vannak. Azok a hívők, akik már átmentek a túlsó oldalra, azok is ott Krisztusban vannak. Tehát: az itt és az ott élők Őbenne együtt vannak! Egy család az egész Krisztusban, csak egyik része már odaát, másik része útban, de hamarosan mind együtt egymással!
Ezért a meghalás nem mindennek a végét jelenti, hanem csak a halandóságnak, a tökéletlenségnek, a bűnnek a végét jelenti. Az az élet, amely már a meghalás előtt is Krisztusban volt, nemcsak folytatódik tovább a meghalás után, hanem gazdagabban, nemesebben, hatalmasabban teljesedik ki. Olyan nagyszerű az, ahogyan Jézus tudtára adja tanítványainak Lázár halálát: “Lázár, a mi barátunk, elaludt!” (11b vers) Aki maga a feltámadás és az élet, Annak a számára csak ennyi a halál: elaludt! Úgy, ahogyan egyszer a kisfiam elaludt a villamoson. Felköltsük? - tanakodtunk. Nem kell! - állapodtunk meg. Majd ha megérkezünk. Egy csók elég volt: fölébredt, mosolygott! Jézus barátai számára ennyi a halál! Tehát szó szerint igaz, hogy aki hisz Őbenne, ha meghal is él! Úgy is lehet ezt mondani, hogy soha meg nem hal! Csak elalszik - itt -, hogy felköltse a feltámadás csókjával az Úr ott!
“Hiszed-e ezt?” - kérdi Jézus Mártától és tőled, tőlünk is! Spinóza, a hitetlen filozófus mondta egyszer: “Odaadnám egész bölcseleti rendszeremet, ha hihetném!” De nem adta oda! Pedig erről van szó! Add oda az egész bölcseleti rendszeredet, okoskodásod és bölcselkedésed egész rendszerét, amit kiépítettél magadnak, és higgy a Jézus Krisztusban, aki a feltámadás és az élet!
Ámen
Dátum: 1951. február 11.