Sorsunk: a szívünk. Mind a kettőt úgy kapjuk az örökkévalóságból. Mind a kettőnek vállalni kell minden következményét. Sőt, szívünkben kapjuk sorsunkat. Amit így is mondhatunk, sorsunkhoz kapunk szívet.
De ebből nem következik, hogy szívünkkel ne bírnánk, sőt, éppen kapu és lehetőség a szív arra, hogy sorsunkat alakítani tudjuk, s vagy úrrá legyünk felette vagy elhordozzuk, mert ez a kettő tulajdonképpen egy. Ebből az is következik, kedves ifjú pár, hogy a boldogsághoz nem szerencse kell, hanem tehetség. Lagerlöf Zelma mondja a gerléről, hogy csak a zavaros vízből tud inni; s a kristálytiszta vizet is szárnyával először felkavarja, hogy eléggé iszapos és eléggé zavaros legyen. Vannak emberek, akik boldogtalanná teszik magukat, mert nincs tehetségük a boldogsághoz. Tökéletesen azonos körülmények között egyik ember túlárad a boldogságtól és a másik zokogva átkozódik.
A boldogságra való tehetség a szeretet. A szeretet valami olyan az életben, mint a lángelme; a szeretet erő, a szeretet tehetség, életalapító, teremtő hatalom. A boldogságra való tehetség a szeretet.
Nem a magunk szerelme; aki nagyon szerelmes önmagába, annak csak egy igazi öröme van, hogy nincs vetélytársa.
Aki önmagába szerelmes, az mindenki mással elégedetlen. Mindenki másban csalódik, s ezzel lassanként elnyomorodik az élete is, mert utoljára és legteljesebben önmagában csalódik.
Nem arról a szeretetről van itt szó, amelyik az embert a párjához fűzi. Elismerjük és hirdetjük, hogy ez roppant nagy dolog, Istennek egyik legnagyobb és legáldottabb ajándéka. Egy férfi és egy nő találkozásába helyezte el Isten az élet legnagyobb szépségeit, örömeit és dicsőségét. Azért igazán az szeretett, aki csak egyet szeretett, mert a szerelem olyan mértékben válik vagy hamissá, vagy fogy, amilyen mértékben szaporodik a tárgya. De ezen a szereteten el lehet vérezni. Egy halandó emberre teszem fel egész boldogságomat, s csodálkozhatom-e akkor, ha egész biztosan elveszítem? Mit jelent itt a csalódás, mit jelent itt a halál! Van valami bűnös még a legtisztább szerelemben is, ha az lassanként emberimádássá válik és párjától teszi függővé halhatatlan lelke sorsát és örökségét.
Azért az a szeretet, amiről itt szó van: Isten szeretete. Annyi tehetségem van a boldogságra, amennyi képességem van Istent szeretni. Ez a szeretet nem függ sem a kortól, sem a helytől, mert épp úgy lángolhatok Istenért 90 éves fővel, mint a konfirmációkor, s épp úgy tehetem ezt a börtön mélyén, mint az élet csúcspontján. Szeretni Istent azt jelenti, hogy szeretem, amit ő mond, amit akar, amit alkotott, azaz munkáját, terveit, szándékát; szeretem az ő dicsőségét. Nem függ a viszonzástól, mert az én szeretetem maga viszonzás arra, hogy ő előbb szeretett engem. Ennek a szeretetnek nem kell bizonyíték, felesleges a zálog, önmagát igazolja, önmagát táplálja és szakadatlanul növeli.
És itt jövünk rá egy titokra. Arra, hogy tulajdonképpen Istenben lehet szeretni a páromat is. Ha érzem azt, hogy tőle vettem, ő bizta rám, neki felelek érette és azzal, hogy szolgálom a párom, az ő dicsőségét szolgálom. Istenben lehet szeretni magamat is, ha azért szeretem, mert eszköze vagyok Istennek, s annak örülök, hogy az ő lelke rajtam elárad és az ő képe bennem kiformálódik. Ez a harmat öröme, amellyel visszamosolyog a napnak, ez a tükör derűje, amellyel visszasugározza a belemosolygó képet.
Ez a szeretet az, amelyik a sors külső eseményeitől függetlenít, mert belső, örök és elveszíthetetlen javakra utal. Minél inkább széthull mindaz, ami külső sorsunkat alkotja, vagy keretezi, annál erősebb, teljesebb, gazdagabb és boldogabb a belső. Ez a titka annak a mély bölcseségnek, amit alapigénk mond: akik Istent szeretik, azoknak minden javokra van. Lehetséges Isten szeretetének egy olyan foka, amelyik mellett javukra válik, azaz ezt a szeretetet fokozza és realizálja mindaz, amit a világ, s benne eddig mi is bajnak ós rossznak neveztünk. Ilyenek a szenvedések, ilyenek az elszakadások, ilyen maga a halál. Aki ezek felett győzött, hogyne lenne győzedelmes egyéb dolgok felett? Aki egy mázsás keresztet elhordoz, hogyne birna el egy hervadt falevelet?
Akiben ilyen szeretet van, arról elmondhatjuk a másik alapigével: Istenországa benne van. Mert Istenországa nem egyéb, mint az emberi szívekben meggyökerezett ilyen szeretet, s az az élet, amely az ilyen szívekből nő kifelé és befelé, a látható és láthatatlan világ méreteibe. Vegyünk két egyforma edényt. Az egyik legyen hamv veder, a másik virágcserép. A kettő közötti sors- és életkülönbség az, hogy mi van az egyikben és mi van a másikban. Hány szív van, amelyik voltaképpen csak hamvveder, összeégett virágok hamuját gyűjti, míg maga is egykor széttörik. Milyen boldog az a szív, amelybe életcsíra van elültetve, s ez megmozdul egyszer ott a mélyben, s kivirul belőle a boldogság és az élet, virága.
Lekció
Lk 17,21