Ravasz László

Ennek az igének egészen különös, azt mondhatnám párat¬lan jelentősége van. A Krisztus reánk való hatásának olyan módját mutatja meg, ami merőben különbözik minden más, egyebütt leírt, vagy megmutatott módtól. Azt lehet mondani, hogy misztérium ez a szó, amit csak beavatottak értenek meg és amelyben egész hitvilágunk gyökere és magva rejtezik.
Ha végignézzük azokat a képeket, amelyekben Jézus reánk való hatását szemlélteti a kijelentés, ezt az egyet kivéve, mindeniken közös vonás az, hogy Krisztus kívül van a hívőn. Kí¬vül van az élő példa, akit nekem másolnom kell, rajtam kívül van a tanító, aki megvilágosít, oktat és nevel. A pásztor, aki őriz, terelget, véd, a bíró, aki maga elé idéz és egyszer megítél. Mennyire kívül van rajtam az orvos, aki gyógyít, a király, aki uralkodik felettem, a barát, aki életemnek részese; a vőlegény, aki örök szerelmem tárgya.
Éppen azért, mert mindezek a szemléletek Jézus életformáló hatalmát egy rajtam kívül álló személyiséghez kötik, a legnagyobb kérdés az volt és az lesz mindenha, miképpen érvé¬nyesül rajtam Jézusnak, e kívül való személyiségnek formáló hatása? Hogyan bír rá a példa, hogy kövessem; a tanító, hogy tanuljak; a pásztor, hogy engedelmeskedjem és bízzam: a ki¬rály, hogy szolgáljak és lelkesedjem, a bíró, hogy féljek, vagy ne féljek; a vőlegény, hogy szeressek és hű legyek?
Erre a nagy kérdésre felel Pál e misztikus szavakkal, a keresztyénség és kálvinizmus központi igazságának feltárásá¬val: élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.
Csakugyan, a történelem tanusága szerint: a Jézus igazi tanítványaiban van valami idegen, amit nem lehet megmagya¬rázni az emberek múltjából, egyéniségéből, a lelki alkatból és a milieuből. Ezer különböző korban, időben, népben és egyén¬ben, akik egymásra nézve szinte jellem-antipodusok, ez a sajá¬tos, idegen valami mindig ugyanaz, tisztán felismerhető és össze nem téveszthető lelkiség. Saulból nem lehet megérteni Pált, az apostolt, valami új, idegen, más van benne. Az aranyát szóró Zakeusban nem ismerünk rá a fukar vámszedőre, kinek kezéhez patvarkodás és szenny tapad. Ismeretlen és idegen lőn háza népére, barátaira az a római, aki megtért, eladta minde¬nét, zsákba öltözött, vagy remetének ment. Lényeges a különb¬ség Monika pogány fia, az életművész ügyvéd és Hippo szent püspöke között. Assisi Ferenc nem hasonlít megtérése előtti önmagához, mint ahogy Luther Wormsban vagy Wartburgban egészen más, mint a Rómában álmélkodó wittembergi barát. Valami új, idegen erő lépett a germánok életébe, midőn Klodvig az ő fogcsikorgató vagy hahotázó seregét megkeresztelte, midőn Bonifácius elhatolt a szent tölgyfához és ledönté azt, új, idegen erő lépett hódító lendülettel a britt szigetekre, mi¬dőn Columbia partra szállt, s új lélek, új történelem fogant meg a magyar földön, midőn Gellért püspök és társai megin¬dultak a magyar szikeken. Afrika, mint tőrt a szív, úgy érez¬hette Livingstonnal új gondolatok, új életelv behatolását, s Indiában vagy Kínában úgy jelenik meg a keresztyénség, mint merőben idegen, új, mégis csodálatosan rokon élet.
Mindezekben a szétszórt, különböző és összefüggéstelennek látszó jelenségben egy egységes, kollektív élet jelenik meg, amelyik mindenütt ugyanaz, mert mindenütt maga Krisztus. Krisztus aki él az övéiben.
Hogyan él bennem? Úgy, hogy én benne élek. Azt hiszem, fiatal anyák sokszor tapasztalták, mint tölti be lelkük minden zegét-zugát a gyermek, különösen az első gyermek. Akármerre néz, mindig őt látja, ébren vagy álmában, hallja a szavát, ha ibolyát lát, a szemére gondol, ha csillagot, a mosolyára, a liliomot arcának nézi és karjában érzi testének súlyát, mele¬gét. Mindig vele foglalkozik, mindent vele hoz vonatkozásba, ő a legfőbb gondja, életének célja és legnagyobb értéke. Min¬den öröm abból fakad, hogy ez a gyermek van és minden tette arra irányul, hogy ez a gyermek legyen, megmaradjon, növekedjék. A másik személy lesz az ő igazi életeleme. Nem győz betelni, vele érzi jól magát, rajta kívül eleped és hozzá érkezve mindig felújul. Mondjak még élesebb példát? Talán mindenki tudja, hogy a szerelmes lelke mennyire tele van választottja lényével. Csendben halk beszéd, magányban drága társ, ör¬vénylő embervásárban mintha egymás kezét fognák, s ha óce¬ánok vannak is közöttük, a lelkük mindig összeér és mindig beszélget. Krisztus is úgy betölthet lényével, mint anyja lelkét a gyermek, szerelmest a társa. Minden gondolatunkat lefog¬lalja, színezi, változtatja és magára vonatkoztatja. Életünk¬nek legfőbb gondja, célja, értéke ő lehet. Minden örömünk abból fakadhat, hogy ő van, s minden tettünk arra irányulhat, hogy ő maradjon a mienk. Rajta kívül elepedünk, benne meg-telünk és bővölködünk, kicsordulunk.
De éppen az a csodálatos, hogy eközött a Krisztus és én kö¬zöttem mély antagonizmus van. Ő tőlem idegen, különböző, valaki más, mint én. Útjában vagyok neki én, a régi életemmel; mindaz, ami bennem emberi, földi, akadálya neki, amíg én önmagam vagyok, addig nem lehetek az övé és ő nem lehet az enyém. Valamelyiknek meg kell halni, hogy az akadály elgör-düljön, ki lesz az?
Ő sietett a halállal, Ő halt meg először, hogy legyőzze az útban álló akadályt, régi énemet, bűnömet, óemberemet. Sze¬retett engem és önmagát adta érettem, hogy enyim lehessen, hogy az övé lehessek. Ez a halál előfeltétele és örök fundamen¬tuma annak, hogy vele és benne én is meghalok a bűnnek. Krisztussal együtt én bennem is megfeszíttetett az, ami tőle idegen volt, ami neki ellensége, ami elválasztott tőle, megerőtlenedett és meghalt bennem a bűn és belőlem nem maradt meg semmi más, csak nagy fogékonyság Ő iránta, világot befogadó hit, amit élete megtermékenyít. Fészek, ahová lelke hazaszáll, üresség, amit lénye teljesen betölt, engedelmes, növekedő lom¬bok, ágak, rügyek, amelybe ő a titokzatos gyökér szétágazik és gyümölcsöt terem, felszökkenve a földről, mint az életnek zöld szökőkútja.
Éppen azért, mert ő más, mint én, idegen, nemes és szent, mindazzal, amit benne élek, önnönmagamat tagadom meg és mindazzal, amit magamban megtagadok, őbenne újulok és gya-rapodom. Benne élek e titokzatos Másban, s ezzel gondolataim emelkednek és megtisztulnak. Érzéseim hasonlókká lesz¬nek az Ő érzéseihez: azt szeretem, amit Ő szeret, gyűlölöm, amit gyűlöl és lelkesedem, amiért Ő lelkesedik. Kedélyemen vi¬dámsága sugárzik és szent szomorúsága borong. Izlésem olyan, mint az övé és azt tartom igazán értéknek, amit Ő megbecsül, megvetem és elhajítom, ami számára polyva és szemét volt. Mindezzel Ő él bennem. Ez a Más lassanként én leszek, mert az, aki régen voltam én, megfeszíttetett és eltemettetett. Rajtam, általam és bennem megy végbe nagypéntek és husvét csodája, meghaltam és íme, élek. Azért, ha valaki a Krisztusban van, új teremtés az. Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.
Még csak azt mondom el, ha bennem így él a Krisztus, akkor válik élővé rajtam kívül is. Példája nem betölthetetlen eszmény, hanem olyan minta, mint a makknak a cser, amely¬ről aláhullott, s amelyet megismétel. Olyan tanító, aki úgy bontja ki lelkem szirmait, mint a nap a liliomok kelyhét és úgy nevel, mint a tavasz a felszökkenő kalászt. Most már iga¬zán pásztorom, mert hallgatok rá és követem őt. Olyan bírám, aki előtt bízvást megállok, mert egyszersmind, szószólóm is nekem. Királyom, akinek örököse vagyok, lelkem vőlegénye, akivel titokzatos és örök menyegzőmet ülöm. A keresztyénség és kálvinizmus telje a bennem élő Krisztus.

Ma egy hete a reformáció emlékünnepét ünnepeltük. Az evangéliumi keresztyénség minden templomában, egész Európa területén újra megcsendült az égő bizonyságtétel arról, hogy mi kegyelemből, hit által igazulunk meg. Ural¬kodóvá vált az a gondolat, az az ősi igazság, hogy az üdvös¬séget sem megvásárolni, sem kiérdemelni, sem szerződéssel biztosítani nem lehet. Ingyen adja azt a fölséges királyi kegye¬lem mindazoknak, akik élő hittel el tudják fogadni és ma¬gukévá tudják tenni. Mi reformátusok még magasabb csúcsokat is megjártunk, s bizonyára sok tanítás hangzott el arról, hogy a hit maga is ingyen ajándék, amit Isten jótetszése juttatott azoknak, akiket erre öröktől fogva kiválasztott és elhívott. „Kegyelemből tartattatok meg hit által és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez. Nem cselekedetekből, hogy senki ne kérked¬jék." (Ef 2,8-9)
Ebből a nagy evangéliumi tételből, az isteni kijelentés alapgondolatából két helytelen következtetést szoktak levonni. Az egyiket ellenségeink hirdetik, azzal vádolván minket, hogy nálunk nincs értéke a jócselekedetnek, sőt felesleges dolog jót cselekedni. Ez a vád sokszor hangzott el Kálvin és népe ellen. Szerencsére a történelem és az élet fölséges cáfolata összetörte ezt a sátáni vádat. A másik ferde következtetést túlzó szakadárok, szektáskodó zelóták hirdetik, s eszerint az újjászületett ember ne törődjék az erkölcsi törvényekkel, mert akármit cse¬lekszik, mindaz jó. Már az ókorban voltak ilyen szekták, különö¬sen a görögkeleti keresztyénségben mai nap is vannak, sőt bi¬zonyos rajongó csoportok az evangéliumi keresztyénség hatá¬rain belül is mintha hajlandók volnának ilyesmire. Felfogásuk szerint az újjászületett ember a tökéletesség birtokába jut, a tökéletesség elveszíthetetlen, szinte természeti állapot, ennél¬fogva akármit cselekszik, ha rossznak is mondja azt a világ, az szükségképpen jó.
Mindezekkel szemben hirdetjük és valljuk, hogy a jócsele¬kedetek igazi értékét az evangéliumi keresztyénség tanítja a legtisztábban. A Heidelbergi Káté gondolatait követve (86. kérdés: Miért kell hát jót cselekednünk? Azért, mert Krisztus, miután vérével minket megváltott, egyszersmind szent Lelke által meg is újít minket az Ő hasonlatosságára, avégből hogy egész életünkkel Isten iránt való háládatosságunkat az Ő jótéteményeiért megmutassuk és Őt dicsőítsük. Ezenkívül azért is kell jót cselekednünk, hogy a mi hitünk felől annak gyümöl¬cseiből mi magunk is bizonyosak legyünk és istenfélő életünkkel embertársainkat is megnyerjük a Krisztusnak.), a jócselekedetnek három nagy értékét állapítjuk meg.
I.
Istenre nézve a jócselekedet értéke az, hogy benne nagy¬szerű és alázatos hálaáldozatokat mutatok be Isten előtt. Isten öröktől fogva ismert, kiválasztott és elhívott engemet. Nem nézte romlottságomat, bűnömet, a természet szerint való elesett voltomat, hanem elküldötte érettem Egyszülött Fiát és a Fiú, a szerelmes hulló vérével megváltott engem. Utánam jött, mint egy elvesztett juhnak, lehajolt és keresett, mint egy elgurult drachmát. Mikor megtalált, nem feddőzött velem méltatlan¬ságom miatt, nem hányta szememre, hogy elérkeztem a züllés vályújáig. Feltette érettem ellenértékül szent, tiszta, isteni életét. Miattam keresztre feszíttette magát, elviselte a poklokra szállás kínjait s érettem elvégezte a tökéletes elégtétel nagy művét. Mindezt azért tette, hogy engem megnyerjen, rajtam a megrontott istenképet újra helyreállítsa és orcámat Isten dicsőségének tükörévé tisztítsa és szentelje. Meg kell gondol¬nom tehát, hol voltam és ki voltam akkor, amikor reménytele¬nül, bűnben, sárban, szennyben tévelyegtem és meg kell gon¬dolnom ki vagyok most, amikor királyi lakomájának meghívott vendége, királyságának örököse, koronájának hordozója lettem. Egyszóval az történt velem, hogy Jézus magára vette minden bűnömet és nekem adta minden dicsőségét és fiúi mél¬tóságát. Miattam átokká lett és fára feszíttetett, hogy én elsőszülöttségi jogát maradék nélkül és örökre bírjam.
Ingyen adta, nem érdemeltem, váratlan volt reám nézve, mint az alvó világra a felkelő királyi nap. Cserébe nem adha¬tok semmit, csak hő imádságot, olyat, amit ajkam mond el, olyat, amit csak a lelkem érez, s végül olyat, amit jócselekedet¬ben megtestesíthetek. Nagy ajándék, hogy Krisztus tőlünk el¬fogadja a szolgálatot, a jócselekedetet, ezzel az alázatos és szent üzenettel: amit az én kicsinyeim közül eggyel cselekesztek, én velem cselekeszitek azt. Jézus éppen azért, mert minden kicsinnyel, elhagyottal, beteggel, szűkölködővel, útonjáróval, síróval és rabbal titokzatos közösségben él, ezekre tereli át hálánk iránta kicsorduló megáradását.
Tehát a jótett a testté vált ima. Arca Isten felé fordul és láthatatlanul a kezére száll. Ezért érvényesek reá az imádság törvényei. Jaj annak, aki hivalkodik cselekedeteivel! Jaj an¬nak, aki iparszerűen űzi a jótékonyságot azért, hogy emberek¬től dícséretet nyerjen. Rosszabb ez a feketített orcával bőjtölő és kegyességével hivalkodó farizeusnál. Igazi jótettek azok, amelyekről csak az Isten tud. Kell, hogy legyenek tényeink, szolgálataink, amiket senki sem lát, amiket mi sem mondunk el senkinek, amikről egyedül Isten tud. Azért nem imádság az, amelyik nem kívánja meg, mint okmánypecsétet, a jótett arany nehezékét. Viszont nem jócselekedet az, amelyik nem úgy támadt és nem azért támadt, mint az imádság: hálától túl¬áradt szívnek dadogó, de kicsorduló áldozatjaképpen. Én úgy képzelem, hogy mikor a fák tavasszal virágoznak, vagy ősszel gyümölcsük terhét hordozzák, alázatos, néma, boldog vallomást tesznek a gazdának, aki őket ültette, oltotta, termékennyé és nemessé tette: köszönjük neked, hogy vagyunk, köszönjük, hogy te a mienk vagy! Hiszen virágzó fa, vagy gyümölcsöző kert megannyi áldozati oltár, innen vette a képet, az indítást az ember az áldozat örök szertartásának megalkotására.
És most állj Isten elé és vedd számba életedet. Hol vannak gyümölcseid, amikkel hálád áldozatját mutattad be az örökké¬valónak?
II.
A jócselekedet másik tanítása önmagunknak szól, és min¬ket tesz bizonyosokká arról, hogy Isten igéreteinek örököse, kegyelmének részesei vagyunk és az üdvösségre öröktől fogva elrendeltetünk. A fa, ha öntudata volna, tünődhetnék arról, hogy vajjon nemes-e vagy nem? Éppen úgy, mint ahogy a kertész sohasem biztos fájának nemessége felől, míg a gyümöl¬csöt meg nem ízlelte. De amint az első gyümölcs megterem és fűszeres illata betölti a fa lombjait, éppúgy mint az ízlelő lel¬két, nem lehet kétség aziránt, hogy a fa nemes, valaha beoltatott, s a beoltás megfogamzott.
Sohasem vagyunk túlbizonyosak afelől, hogy vajjon Isten elválasztott-e az üdvösségre, vagy pedig nem? E nagy kérdés¬ben kezességet, kézzelfogható bizonyságot a jócselekedetek nyujtanak. Ne aggódj a te dekrétumod felől, ha a szívedből tit¬kos jócselekedetek buzognak fel, mint a hála gyöngyszemei. Ne aggódj az örökélet felől, ha tudsz megbocsátani, szeretni, jót tenni, szolgálni. Várjad, várjad az ítéletet bízó reménységgel, ha a szíved indítására jársz, kenyeret adni az éhezőnek, csilla¬pítani a szomjuhozók kínját, befogadni a jövevényeket, felru-házni a mezíteleneket, meglátogatni a betegeket és felkeresni a foglyokat. Bojtorjánról nem szednek fügét, a harag gyer¬meke jót tenni nem tud. Minden jótett, amit ajándékba kaptál, követ és bizonyság arról, hogy az örök kegyelem átölelve tart. Milyen boldog ember az, aki mikor leszakad szívéről a jótett, boldogan megrendül, alázatosan és hódolattal fogadja azt, ami tőle származott, bár százszor nagyobb, mint ő: az üzenetet és bizonyságot arról, hogy Isten kezében tartja és fölötte a kegye¬lem boltja ívellik. Minden jótett felelet a mi hálánkra. Üzenet és helybenhagyás Istentől: jó úton jársz gyermekem. Csak bátran tovább! Közeledsz haza. A jótett következménye az üd¬vösségnek és így felséges bizonysága. Gyümölcseiről ismeritek meg a fát!
Ezt az igazságot érezték a nem hívő életbölcsek is. Beetho¬ven azt mondja egy helyt: „Nem ismerem a felsőbbrendűség¬nek más jelét, mint a jóságot”. Kant, midőn felboncolja az egész mindenséget s azt kérdezi, mi az, ami égen-földön abszolút érték, így felel: a jóakarat. Dickens azért lesz minden idők legolvasottabb írója, mert ő látta legjobban s ő rajzolta leg¬szebben a jóság különös, független lényét, ezt a királyi csodát szennyben, sárban, kicsinyek, züllöttek, kitagadottak között. A jóság valami idegen, égi minőség s mégis örök emberi.
A jóság és hit között háromféle viszony lehet. Egyik: va¬laki hívő, sőt igazhitű, de jóság nincs benne. Szánalmas figura: ott van a bibliában, mint farizeus, a történelemben mint eret-neküldöző, talán mint inkvizitor, mai nap mint egyházi méltó¬ság, akinek csak vesszeje, gőgje, tiszta tana és lelkeket elnyomorító hatalma van. Nem tudom, orthodoxiája miként lesz ment¬sége patvarkodó, féltékeny, gyanakodó, sötét és rideg lénye ezer vétkével szemben ott, az ítéletnél, ahol nem kérik a keresztlevelet...
Második viszony, mikor valakiben megvan a jóság, de nincs meg a hit. Olyan ez, mint az ékszerutánzat az igazi ékszerrel szemben. A kő szikrázik, fényt szór, vakít és világít — de üveg-ből van. Vak és süket angyal az ilyen jótett: nem tudja, ki küldte, nem látja arcát, nem hallja hangját. Nem látja, pedig sugárzik az istenarc fénye, szinte éget; nem hallja, pedig remeg az Úr trónja a szeráfok énekének kozmikus zúgásától: a vak és süket angyal számkivetetten támolyog az örök dicsőségben!
Igazi viszony, mikor hit szüli a jóságot. Ez esetben a jótett annak bizonysága, hogy Isten kiválasztott.
III.
A jócselekedet harmadik áldása embertársainkra vonat¬kozik. Már a példaszó is azt mondja: „Minden Demosthenesnél szebben beszél a tett”. Ez azt jelenti a mi nyelvünkön: a jótett az igazi igehirdető. Hitünkre pecsétet üt, igazzá, sőt kívána¬tossá teszi azt és e bizonyságtételnek csodálatos hódító ereje van. A keresztyénség nem azért terjedt el, mert az apostolok nagyon ékesen beszéltek, rendkívüli tudósok voltak, fölénye¬sen bántak észokokkal és nagyszerű logikai készültséggel kény¬szerítették megadásra az ellenséget; hanem azért terjedt el, mert egyre több ember élt vonzó, hódító, boldog életet. Azzal terjedt el a keresztyénség, hogy aki a Krisztusé lett, új teremt¬ménnyé vált. A Római levél szerint sötétségből világosságba érkezett, álomból ébredt fel, nappalhoz méltó életet élt. Azok voltak a legfölségesebb prédikátoraink, akik talán meg sem szólaltak, csak némán szenvedtek, mindent megbocsátottak és mosolyogva haltak meg. Azért volt ellenállhatatlan ereje a keresztyén missziónak, mert aki hatalmába jutott, nemessé, jóvá, hűvé, boldoggá vált. Telt volt a szíve békességgel és szeretettel. Nem lehetett megijeszteni, nem lehetett megharagítani. Odaadta az egész világot Krisztusért és győzelmes kiáltással halt meg reázuhanó kövek ütése alatt vagy vadállatok karmai között. A keresztyén anyaszentegyház nem doktorai, orátorai, hanem mártírjai és hősei által győzött. Azért, ha angyaloknak nyelvén beszélnél is és úgy hasogatnád az Igét, mint kilenc írástudó, költői képzeleted kifestené még a szivárványt is, mégsem tudsz egyetlen-egy lelket meghódítani, ha életedben valami riasztó, valami hazug, valami gonosz folt sötétlik. Vi¬szont néma ajakkal, tudatlanul, szürke gondolatok között, ha alázatosan és hűségesen végzed a szolgálat szent misszióját, ha el nem fáradsz a pohár víz és a letörölt könny prédikációi¬ban, a nagy tervek és nagy szólamok helyett egy kicsiny, hű szíven, a te szíveden csodák mennek végbe. Ha boldogan látják rajtad, hogy észrevétlenül egyre jobbá leszesz, s lényed vilá¬gosság, mosoly és enyhület annak a körnek ahová helyeztettél, jótetteid szent missziója hódítva halad a cél felé.
Ma a Lorántffy Zsuzsánna Egyesület diakonisszáit avatja, a Keresztyén Leányegyesületek Nemzeti Szövetsége nagygyűlé¬sét tartja, ma a reformáció emléknapja után az első vasárnap, hirdetem nektek; gyümölcsötökről ismernek meg titeket, nem¬csak titeket, hanem azt, akinek képében jártok. „Úgy fényljék a ti világosságotok, hogy az emberek lássák a ti jócselekedetei-teket és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat!“

Benhadád, Síria királya, özön néppel Izráel ellen támadott. Csak király harminckettő volt táborában, azonkívül teméntelen katona és hadiszerszám. Méltán kérkedhetett ekkora sereg bir-tokában: „Samáriának minden pora nem elég, hogy a velem való nép közül mindeniknek csak egy marék is jusson". De Izráel mellett maga az Úr harcolt s egy maroknyi csapat szét¬verte az egész roppant haderőt.
A síriai király szolgái akkor mentegették ezzel a balga ma¬gyarázattal vereségüket: A hegyeknek istenei az ő isteneik, azért győztek le bennünket, de vívjunk csak meg velük a síkon, meglátod, ha le nem győzzük-e mi őket?
Ez a nevetségesnek látszó okoskodás abból a pogány hit¬ből támadt, hogy Izráel istene csak a hegyek istene, azaz csak egy rész, csak egy darab az övé az egész világból, maga is csak egy a sok isten közül s mindnek a hatalma korlátozott: aki erős a hegyekben, gyönge és tehetetlen a síkokon és megfordítva.
Ne kicsinyeljük ezt a theológiát és ne nézzük le a síriai király szolgáit: ezzel a gondolattal a mi mai életünkben mind¬egyre találkozunk. Lelki életünk gyakori jelensége s egyben egyik legszomorúbb tünete az, hogy mi Istennel csak életünk magaslatain találkozunk és nem érezzük erejét, hatalmát az egyhangú síkságokon vagy az élet sötét, árnyékos völgyein, pedig Istent csak félig bírja az, aki csak néha bírja.
Nem hiszem, volna itt valaki, aki ha kitekint ablakán egy tündöklően szép nyári reggelen és látja a Balatont, mint egy óriás mosolyt eget-földet besugározni: ne érezte volna a lelkén átsuhanni az Isten teremtő jókedvét. Még az egészen közömbös, vagy csaknem hitetlen ember is a paphoz fordul s az Isten orcája elé áll, mikor házasságot köt, kedves halottat temet. Ha valaki halálos veszedelemből, például vasúti szerencsétlenségből meg¬szabadul, felmagasztosulva kiált fel: Van Isten az égben! Ha valaki váratlanul főnyereményt üt meg, áradozó szívvel vallja: mégis, jó az Isten, s olyan természetes dolog Istenhez közel érezni magunkat életünk csúcspontjain, midőn a siker, hatalom, kincs, dicsőség hegytetőire értünk fel. Végül, hogy csak a legközönségesebb példát említsem: ilyenkor, istentiszte¬letek alkalmával megfog a közelléte annak az Istennek, akivel hétköznapokon soha sincs találkozásod.
Mindezek az élet magaslatai. Itt lakik a te Istened és te egyedül ezeken a pontokon találkozol vele. Itt érzed erejét, gondviselését — másutt nincs hatalma feletted, mintha trónjafosztott Isten volna.
Tudod-e azt, hogy mindezzel egy óriási veszedelem fenye¬geti a te lelki életedet? Az a veszedelem, hogy csak akkor be¬csülöd Istent, ha szükségeidet kielégíti. Annyi szükségünk van: a kenyér, a ruha, a társaság, siker, hatalom, s mindeniket olyan nehéz kielégíteni. Lassankint Isten az a hatalom lesz, akinek kötelessége szükségeimet kielégíteni. Tulajdonképpen a célom, hogy a saját akaratom a mindenhatóság arányait öltse fel: Isten engedjen az én kéréseimnek, igényeimnek, akaratomnak. Isten, a világ és a lét fölséges célja az én pogány szemem előtt eszközzé vált, akivel addig él az ember, amíg engedelmeskedik neki, de eldobja magától, ha külön akaratja van. Igy állok meg világom középpontjában, egy magaslaton, mint érték for¬rása és telje, mint a világ értelme és dicsősége: és Isten, ez a mindenható eszköz, akit én imádságommal és ceremóniáimmal kormányzok, nekem szolgál. Akit én megátkozok, azt Isten is megátkozza; akinek én üdvösséget igérek, Isten annak üdvösséget ad és Isten aszerint adja az áldást, győzelmet, sikert min¬denkinek, milyen viszonyban van velem. Ime, a magasságok istenének bálványozása.
De ez a bálványozás hatástalan lesz a síkságon és a völgy¬ben. Elvész, mintha nem is élt volna. Már egy heti szürke esőzés is fáraszt; gubbaszt a lélek, mint egy fázó madár, nincsenek szárnyai. Hány házasélet van, ahol egyetlen-egy alkalommal állanak férj és feleség az imádság fénysátora alatt, s azután indul ki-ki a völgybe, fárasztó, lélekölő, bűnös útra, vérző szí¬vöket, tépett koszorújokat többé Isten elé nem viszik. Hadd kérdezzem meg: hétköznapjaitok hosszú sorába, mint egy szürke, málladozó alagútba, hol mosolyog bele az Isten arca? Van-e találkozásod vele munkád robotjában, szórakozásaid¬ban? De menjünk még mélyebbre! Aki egyszerre elveszítette mindenét, felkiált-e alázatosan megtörve, érzem, hogy vagy, Istenem, vagy pedig káromkodik és tagad? És mit csinálnak azok, akiknek Isten szívük legfájóbb pontjába szúrta bele éles ösztökéjét? Óh, emlékezem arra az anyára, akinek egyetlen, szép, jó, okos leányát ragadta el a halál egy eget ostromló imádságvulkán megvetésével s ugyanakkor a pincelakásban három gyermekét ölte meg egy anya, mert nem tudott enni adni nekik. Előttem áll az az apa, akinek két fia volt: egyik félkegyelmű, vak és siket, magával tehetetlen, félig állat, aki¬nek elköltözését mindennap ezerszer megsóhajtották s egy gyönyörű Apolló a másik, szép, okos, erős és jó, a hétszázéves család utolsó sarja és nagy uradalmak boldog örököse. És meg¬hal a szép ifjú hős abban a betegségben, ami a másiknak még lázt sem okozott. Az én gondolataim nem a ti gondolataitok — ezt mondja az Úr. Isten nem szegődött el szolgánknak, aki óhajtásainkat teljesíteni köteles, rejtelmes és szuverén urunk marad. Nem úgy van, hogy addig birkózunk, míg akaratunkat reákényszerítjük, hanem addig tűrünk és vezeklünk, míg aka¬ratát a magunkévá tesszük és mi engedelmeskedünk neki. Nem ő van miérettünk; mi vagyunk ő érette. Nem ő az eszköz és mi a cél: ő a cél és mi vagyunk az eszköz. Néha éveken, nem¬zedékeken át csak kedvez; de egyszer üt az óra, amikor le kell szállanunk a halál árnyékának völgyébe, ahol lamma sabaktani-kiáltások nyilallnak át a légen. Az a kérdések kérdése tehát, hogy ilyenkor is úgy ismerd és oly közel érezd magad Istenhez, mint máskor, az áldások napjaiban.
Hogyan lehetséges ez? Ha tudjuk, hogy Isten nem a he¬gyeknek vagy a völgyeknek istene, hanem az Ég és Föld ura. Nem rész szerint való, másokkal osztozkodó Isten, hanem egyetlen, teljes, szuverén Úr. Olyan nagy és olyan dicső, hogy hozzá semmi sem fogható. „Kicsodám van nekem az egekben? Rajtad kívül semmiben sem gyönyörködik az én lelkem. Ha elfogyatkozik is testem és szívem: szívemnek kősziklája és az én örökségem te vagy, óh Isten, mindörökké!" Őt bírni, vele lenni, magában véve a legfőbb jó. Isten maga nagy derült vi¬dámság északi fénye; vele lenni minden szomorúságban nagy vígasztalás. Ő a teljes világosság: vele lenni az, amit a zsoltár¬író mond: a sötétség is világosság körülöttem. Ő a kegyelem: elítélhet a világ, vádolhat a szívünk: irgalma fölénk hajol, mint egy mentő kar s felemel egészen a szívéig. Ő szentség: vele lenni olyan tisztulás, mint lángként kigyúlni. Ő az élet: beszakadt bányában, siralomházban, gyógyíthatatlan kórság nyoszolyáján úgy terjeszkedünk bele az ő diadalmas életébe, mint a Nílus deltájából hömpölygő hullámok a tengerbe.
Akár mélyben, akár a magasban, hegyeken vagy síkságon: ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?
Isten Jézusban van teljesen velünk. Most emelkedünk fel a legmagasabb igazságra: Isten, aki az ő fiának nem kedvezett irántunk való szeretetből, mi módon ne ajándékozna nekünk mindeneket? Gyötör, keresztre ver, elhagy: akik az Istent szeretik, mindenek egyaránt javukra vannak.

Ismét egy százszor megfestett, százszor elmagyarázott jele¬net a Jézus életéből! Sötét este útra indul, hogy átkeljen a má¬sik partra. A Genezáret taván azonban, midőn kiérnek a nyílt vizekre, hirtelen nagy vihar támad. A tanítványok edzett ha¬jósemberek, de ilyen vihart maguk sem láttak. A hullámok már becsapnak a naszádba — de Jézus nyugodtan alszik a főaljon. Nosza, kétségbeesetten felköltik a Mestert szemrehányó sürge¬téssel: Nem törődöl vele, hogy elveszünk! Ő pedig megdorgálá a szeleket és lőn nagy csendesség. A tanítványok pedig megfélemlének és azt mondják egymás között: Kicsoda ez, hogy mind a szél, mind a tenger engednek neki?
Lehet ezen az alapigén bizonyítani Jézus istenségét. Lehet arról beszélni, hogy micsoda óriás hatalom a hit ereje: Jézus, aki ismeri az Atyát, nyugodtan alszik a viharban. De én most csak arról a törvényszerűségről beszélek, hogy amily mérték¬ben alszik közöttünk Jézus, olyan mértékben nőnek a mi életútunknak veszedelmei; amint felébresztjük Őt és Hozzá folya-modunk, olyan mértékben ülnek el a viharok s költözik biztonság, bátorság szívünkbe és életútunkra.
Ez a tengeri utazás hű képe a mi földi életünknek. Mivel lehetne annak mivoltát jobban kifejezni, mint azzal a képpel, hogy sötét éjszaka át kell kelnünk a túlsó partra? Mindnyájan oda tartunk. Az útunk célja ugyanaz, legfönnebb a hajónk más. Egyik cifra, ékes, csillogó úszó palotában hajózik, a másik kis, törékeny lélekvesztőn. De a tenger egyformán mély, viha¬ros és ellenséges és a part távoli, ismeretlen igéret. Mindenik járművön velünk utazik Jézus, a csöndes, áldott Útitárs.
De nem szoktuk észrevenni. Vajjon, ha tudnók, ki jő ve¬lünk, ki lát minket, kinek a jelenlétében élünk: úgy viselnők-e magunkat? Gondold végig csak a mai napot: nem megcsúfo¬lása-e az a mi áldott Útitársunknak? Olyan lenne-e a családod, ha tudod, hogy Ő veled van? Indították volna-e ezt a háborút és kötötték volna-e ezt a békét, ha tudták volna a sorsintéző hatalmak, hogy törékeny gályán haladunk mély vizek felett és ő közöttünk van? Hát te magad elkövetted volna-e azokat a mulasztásokat és azokat a hibákat, ha tudod, hogy jelen van — Ő?
Pedig közöttünk van. A világ bánata, terhe elnyomják; a szolgálattól és az áldozattól íme holtra van fáradva. Tudja, hogy majd úgyis szólítani fogjuk és csendesen elalszik a főal¬jon. Mi pedig úszunk tova a csillagtalan éjen. A csónakból édes barkarola száll széjjel az éjszakában s a fényárban úszó hajókon zeng a muzsika, cseng a pohár, old és köt az élet nagy kártyakeverője: a Szerelem. Ki-ki viszi bánatát, bűnét, szerencséjét, kockázatos terveit vagy gyógyíthatatlan betegségét a túlsó part félé.
És egyszer megmozdulnak a habok. Hűs szél fuvall át a tengeren s nagy, üres árvaság telepedik a szívünkre. Alattunk megmozdul az ellenséges elem s bizonytalanság nyilallik a szí¬vünkbe: mi lesz velünk? Lopott aranyunk hamúvá válik a kezünkben, ajkunk megundorodik az öröm poharától s valami nagy, szédelgő rosszullét fog elő. Egyszerre dőrének, üresnek, lehetetlennek tetszik a cél, amire életünket feltettük és sötéten, bizonyosan mered reánk odaát az ítélet, itt most a hideg, dia¬dalmas halál. Ki tudja merre megyünk, hol járunk? Mi van velünk? Meg vagyunk csalva, tőrbe vagyunk ejtve, önnön há¬lónkban fogott meg a kegyetlen vadász: a Sors! A hajón min¬denki ellenségünk, vagy tehetetlen. Magával van mindenki elfoglalva s mindenkinek útjában állunk. A zivatar túlharsogja jajgatásunkat s az égzengés mintha egy óriás gúny¬kacagás volna.
„Mester, nem törődöl vele, hogy elveszünk?“ Ime, az ember maga kezdi a szemrehányást! Pedig dehogy nem törődik! Hisz azért jött velünk, hogy megmentsen. Hiszen azért várt eddig, hogy észrevegyük és hozzá folyamodjunk. Fájt neki a mi üres és krisztustalan életünk és szíve dobogott érettünk. Egyszerre egész hatalma, egész egyénisége rendelkezésünkre áll. Szembe feszül széllel, viharral, égzengéssel s megkezdődik az óriás, mindegyre megújuló harc Krisztus és a Végzet között. Nézd, hogy megnő alakja az elemek eme csatájában! Bűn bánt tite¬ket? Ime, itt van életem és halálom! Félelem bánt? Ime, itt van birodalmam és példám, ezt fizettem én, hogy realitás legyen a gondviselés. Halál bánt? Ime, az én halálom és feltá¬madásom! Egyszerre egy óriás könyörgésciklonná válik, amelynek szeme a te neved. Egyszerre reázuhintja a habokra áldozata olaját: onnan omlik ki átszegzett szívéből. Egyszerre céllá válik, úttá, világossággá. A felhő meghasad s ezer csillag mosolyog az égen: szentek imádsága és szentek bizonyságtétele.
Ezek után mondja: miért vagytok félénkek, hogy nincs hitetek? Neki van joga ezt a szemrehányást tenni, mert ő ténye¬ket nyujtott: életet, halált, példát és ezer segedelmet. Hát nem tudjátok, hogy az Atya velem van? Ti az én vendégeim, szállít¬mányom vagytok, az én örökségem. Úgy az enyimek, mint a bárka vendégei a Noé öröksége és tulajdonai voltak. A bárka erősebb, mint az özönvíz, mert Isten erősebb. Én vagyok a vezéretek, kincsetek, célotok, kormányosotok. Én tartalak, gyógyí¬talak, vígasztallak. Mondj valamit, ami erősebb, mint én. Nézd, mind a szél, mind a tenger engednek nekem...
A hajó halkan úszik, lámpása mint a csillag, tatjáról fehér¬ruhás sereg kardala zeng, a kormányos alakja messze kima¬gasodik s ajkán elhangzik a harsogó kiáltás: Rév!

Kedves Atyámfiai! Titeket hívlak fel bizonyságul arra, hogy én itt, ebben a szószékben, nem szoktam politikai, egyházpolitikai és felekezeti kérdésekkel foglalkozni. Mindig azt akar¬tam, hogy a mi hitünk örökkévaló, nagy igazságairól tegyek bizonyságot ti előttetek s az volt meggyőződésem, hogy akkor leginkább alkalomszerű az én igehirdetésem, amikor leginkább időfeletti és örökkévaló. Ugyanis azt tapasztaltam, hogy a világon a leggyakorlatibb dolog az eszmény.
Ez azonban nem ment föl az alól a kötelezettség alól, hogy egyházunknak és lelki életünknek egészen konkrét kérdéseivel is ne foglalkozzam. Azért, mert ha a keresztyénség és a refor¬mátus keresztyénség élet, akkor ennek a mindennapi élet leg¬aprólékosabb kérdéseiben is meg kell látszania. Baj volna, ha nekünk lenne szép tündöklő református keresztyénségünk, ami¬ben itt, a Kálvin-téri templomban el-elgyönyörködnénk, amit kiveszünk itt az emlékezések bársonyos kazettájából, mint egy szép, régi, becses ékszert, aztán visszacsukjuk, hazamegyünk és megy tovább minden a régiben.
Ezelőtt két héttel a Sylvester-esti istentisztelet után felol¬vastam ti előttetek a mi budapesti református gyülekezetünk¬nek a statisztikáját. Ebből a statisztikából kiderül az, hogy a mi református egyházunkban, Budapesten a nálunk kötött házasságoknak 76%-a vegyesházasság. Látjuk, hogy a férfiak nagyobb számban kötnek vegyesházasságot, mint a nők. Azt azonban, hogy egész Budapesten a múlt évben hány olyan vegyesházasság köttetett bármely templomban, amelyben az egyik fél református volt és ezekből a házasságokból hány reverzális származott a mi kárunkra, ez idő szerint még nem tudtuk összeállítani, mert állami anyakönyvi adatok kellenek hozzá. Egy azonban köztudomású, hogy a reverzálisokkal Ma¬gyarország összes felekezetei közül legtöbbet veszít a zsidóság, azután az evangélikusok és mindjárt utána mi reformátusok.
Nem helyes, nem okos dolog-e tehát, nem parancsoló köte¬lességem nékem az, hogy itt Ti előttetek a házasság keresztyén megvilágításáról beszéljek és ezt a mindnyájunkat érdeklő kér-dést állítsam oda és kérdezzem meg, mit mond erről a mi egy¬házunk láthatatlan feje, a mi hitünk fejedelme: Jézus Krisztus?
Először arról kell egypár szót szólanom, hogy református fölfogás szerint mi a keresztyén házasság? Igy határozzuk mi ezt meg: A házasság két különböző nemű személyiségnek olyan, az egész földi életre szóló testi és lelki életközössége, amelynek célja az Isten dicsőségének a szolgálata.
Világos ebből minden vád és ellenkező tétellel szemben, hogy mi a házasságot az egész életre szólónak tartjuk és a há¬zasság felbonthatatlansága mellett állunk. Mi csak olyan há¬zasságból szabadítjuk ki saját kérésére az ártatlan félt, amely paráznasággal megtöretett. Látszik ebből továbbá az, hogy a házasságnak lényeges alkotórésze a testi életközösség, de épp oly lényeges alkotórésze a lelki életközösség is. Ha azt kérdez¬zük, hogy melyik hiányozhatik a házasságnál, azt kell felel¬nünk reá, hogy egyik sem. De ha azt kérdezik, hogy melyiknek a minősége döntőbb a házasság sorsára nézve, akkor azt mond¬juk, hogy a lelki életközösségé.
Jaj annak a házasságnak, amelyik csak földi szerelemből áll és amelyik nem lesz lelkek szerelmévé, a lelkek tiszta, mély barátságává. A földi szerelem csak egy rózsabokor, amelynek alján ott alszik Csipkerózsa: a lélek szerelme, a barátság. S jaj annak a házasságnak, amelyiknél elébb lehull a rózsabokorról az utolsó sziromlevél, mielőtt felébredne az alvó királyleány.
Tehát a lélek egysége, közössége. Ez így még csak egy szó atyámfiai, meg kell néznünk azt, hogy mit értünk mi a lélek közössége alatt. Értjük alatta az ideáloknak a közösségét, az értékelésnek, az ízlésnek a közösségét, abban való egységet és harmóniát, hogy mit tartunk nagynak, szentnek, jónak, igaz¬nak, mi az életnek értéke, mi a halál, mi a gyermek, mi a külső világ, mi a látszat, mi a lényeg. Ezekre a döntő életkérdésekre való egységet jelenti a lelki közösség.
Hány olyan házasságot láttam én, Atyámfiái, amelyet csak nagy erőfeszítéssel tarthattak fenn, azáltal, hogy az egyik fél, a nemesebbik fél, mondhatatlan megbocsátással, tűréssel, soha meg nem lankadó bizalommal, újra meg újra fellobogó remény¬kedéssel, mindig csak takarja a másik hibáját és valami mond¬hatatlan hősiességgel szépnek, jónak, kedvesnek, szíve szerint valónak látja azt, aki nem az. Fájdalmas erőlködés ez, mely végre is csődöt mond. Az az oka, hogy az a két lélek nincs az örökkévalóságból egymásnak hangolva azáltal, hogy lelkiközöségük lenne ideálokban, igazságokban, értékelésben; nem azonos az örökkévalóságra vonatkozó ízlésük. Jegyezzük meg Testvéreim, ne felejtsük el, hogy ezt az ideálközösséget meg lehet ugyan találni a világnézetben, valamelyes szokásban, ideig-óráig való elméletekben, de mindig frissen, mindig megújíthatóan, mindig üdén csak egyetlen helyen lehet megta¬lálni: a közös hitnek csodamély, csodaszép tükre mellett. Oda kell elmenni, mert egyedül ott terem. Az ideálok a hit bölcsőjében születnek, s a közös hit oltára mellett terem a lelki közös¬ség, a hitestársi barátság összefonódó kápolnavirága.
Nos, a vegyes házasságok két különböző hitű vagy mond¬juk, két különböző felekezetű egyénnek egybekeléséből támad¬nak. Testvéreim, ha valakitől, úgy tőlem távol áll, hogy ehhez a kérdéshez másképpen, mint a legmélyebb, legremegőbb pász¬tori szeretettel nyúljak. Én láttam és látok nagyon boldog ve¬gyes házasságokat, éppen úgy, mint ahogy láttam és látok bol¬dogtalan házasságokat egyfelekezetű felek között. Én tudom azt, hogy a vegyes házasságoknak Magyarországon mily nagy művelődéstörténeti jelentőségük volt, amikor ezt az ezerfelé szétszaggatott, megtámadott országot igyekeztek megmenteni attól az utolsó, végső veszedelemtől, hogy felekezei alapon is végképp meghasonoljék, úgy, hogy reformátusokat és katholikusokat egy életközösségbe, egy családi körbe kötözték össze. Annak, hogy Magyarország ama részein, ahol a múltban a ma¬gyar történelem igazában lejátszódott, a Felvidéken és Er¬délyben, a társadalom sokkal egységesebb, jórészt a vegyes házasságok az okai. De lehetetlen nem látni meg azokat a ne¬hézségeket és kísértéseket, amelyek éppen a vegyesházasságok¬ban jelentkeznek. Igaz ugyan, hogy a vegyesházasság alkalmas arra, hogy a család különböző felekezetű tagjait rászorítsa, hogy egyik a másik felekezetét megbecsülje, de ugyanakkor arra is rászorítja, hogy a saját felekezete iránt közömbös legyen. Benne rejlik az a kísértés, hogy a saját hitünkből las¬sanként eliminálja éppen azokat a vonásokat, amelyekben a mi kálvinizmusunk lényege és tisztasága a legjellegzetesebb, ame¬lyekben legjobban kiütköznek a mi vallásunknak speciális értékei. Éppen azokról a vonásokról van itt szó, amelyek miatt az Isten akarta és tervezte a kálvinizmust, amelyekre gondolt akkor, amikor parancsolta, hogy kiviruljon ezen a földön, miközötünk az, amit történelmi néven kálvinizmusnak nevezünk.
Testvéreim, általánosítani tulajdonképpen annyit jelent, mint szegényíteni. Gyümölcs, mint olyan, nincs. Van barack, alma, szőlő és mi barackot, almát vagy szőlőt eszünk akkor is, amikor azt mondjuk, hogy gyümölcsöt eszünk. Amikor azt mondjuk, hogy vallásosak vagyunk: katholikusnak, reformá¬tusnak, methodistának vagy baptistának kell lennünk, mert úgy lenni vallásosnak, hogy ezek közül egyik se legyünk, még eddig senkinek sem sikerült. Csak az sikerülhet, hogy ezek közül valamelyiket rosszul valósította meg. Olyan gyümölcsöt én még nem láttam, amelyik nem volt se barack, se alma, se szőlő, de olyant már láttam, amelyiket nem igen érdemes se baracknak, se almának, se szőlőnek nevezni, bár ezek közül valamelyikhez hasonlított. A vegyesházaságok, Testvéreim, mégis mindezek ellenére Isten egy nagy és szent gondolatán alapszanak. Azon a gondolaton, amit én missziói gondolatnak neveznék. Amikor két különböző hitű és világú lelket összefűz azért, hogy egyik hódítsa meg a másikat. Úgy éljék szóval és tettel a saját hitüket, hogy az győzzön, amelyiknek igaza van. Győzzön az, amelyik saját hitében igazabb, jobb és boldogabb tudott lenni. Ezt nevezem a vegyesházasságok missziói fel¬adatának, amit az evangéliumi keresztyénség előír és elvár.
A vegyesházasságok missziói feladatát nemcsak a mi református egyházunk, hanem a többi egyházak is vallják. És különösen két egyházról beszélek, ezek közül az egyik közelebb áll hozzánk, a másik távolabbról érint bennünket: a görög¬keleti orthodox és a római katholikus egyház. Mindkettő szigo¬rúan vallja, hogy a vegyesházasságok kötése az egyháznak nagy missziói munkája, melyben az eredményt a reverzálisok kötésével éri el.
Azt hiszem, nincs senki itt ebben a templomban, aki ne tudná, hogy mit jelent ez az idegen szó, hogy reverzális. Azt jelenti, hogy a házasságot kötő felek a házasság megkötése előtt megegyeznek arra, hogy születendő gyermekeik melyi¬küknek vallását fogják követni. Ez hazánkban új dolog. Ezelőtt alig harminc évvel az egyházpolitikai törvények révén jött a magyar jogéletbe, még pedig túlzó liberális irányzattal szem¬ben szélső klerikális oldalról, még túlzóbb, még liberálisabb indokolással. Azzal az indokolással, hogy a szülőknek joguk van a születendő gyermekük vallásáról szabadon rendelkezni. Az evangéliumi hit erre nézve azt mondja, hogy nincs. Nincs, mert Isten diszponált erről, először akkor, amikor megállapí¬totta a szülők vallását. Másodszor akkor fog intézkedni benne, amikor az a gyermek elég önálló és elég érett lesz arra, hogy ő maga tudjon határozni ebben az életkérdésben.
Még azt is hajlandó volnék állítani, hogy az evangéliumellenes mozzanat nem annyira a reverzálisban, mint inkább a reverzális kezelésében rejlik. Ha egyszer elismerjük a szülők¬nek fennebb vitatott jogát, akkor annak meg kell lennie mind¬addig, míg a gyermek vallásos nevelése befejeződött. Bármely pillanatban hozzájárulnék egy olyan törvényhez, mely a szü¬lőknek azt a jogát, hogy gyermekeik vallását közös megegye¬zéssel szabadon meghatározhatják, a gyermekek hetedik élet¬évéig kiterjeszti. De kihasználni azt az időpontot, mikor a földi szerelem a legtürelmetlenebb s szenvedélye kitolja az öntudatból a gátló képzeteket, beledobni a serpenyőbe az egy¬házból való exkommunikálás gondolatát akkor, mikor a lélek leginkább vonzódik az egyház fedele alá; serdülő korban szent fogadalmat tétetni a nőkkel, hogy házasságukat saját papja, (róm. kath. lelkész) előtt kötik meg, s mikor eljön ez a nap, kiderül, hogy ez más szóval annyit jelent, hogy a református fél vagy reverzálist ad, vagy ágyasságnak bélyegeztetik a házasság és elkövetője a hitközösségből kirekesztetik: minden egyéb csak nem evangéliumi, azaz szabad és benső lélekmegnyerés.
Testvéreim, ennek a kérdésnek én ahhoz az oldalához, ame¬lyik az illető egyház és a saját híve közötti viszonyt illeti, nem szólok hozzá. Én nem kérdezem, hogy önérzetes katholikus, vagy görög keleti orthodox egyházbeli ember hogyan marad¬hat meg saját vallásában, mikor az a vallás az ő boldog, szent, tiszta házasságát ágyasságnak nevezi, gyermekeit törvényte¬lennek, feleségét, tűzhelyének papnőjét saját anyakönyveiben törvényes hitvesül nem írja.
Nem kérdezem másodszor, hogy ezeknek az illusztris egy¬házaknak egyházi férfiai, papjai akkor, mikor ilyen vegyes¬házasságot — hivatalos minőségükben — ágyasságnak, az ilyenből született gyermekeket törvénytelennek tartják, hogy lehet az, hogy viszont amikor mint társadalmi emberek jelen¬nek meg az ilyen házasságban élő egyéneknél, mily őszinte tisztelettel, udvariasan hajolnak meg az illető asszonynak anyai és hitvesi méltósága előtt. Bizonyára felháborodnának és kezük ökölbe szorulna, ha valaki az ő elméleti álláspontjuk¬nak gyakorlati következményeit levonná. Csodálkozom ezen azért, mert ha én egy viszonyt, mint egyházi ember törvény¬telennek és helytelennek tartok, mint társadalmi ember sem fogok másképpen cselekedni.
Mondom, ez a két dolog engem nem érdekel. Itt engem ebben a dologban csak két tény érdekel. Először az, hogy mind a két egyház azt állítja és hirdeti, jóhiszeműen és bizonykodva hirdeti, hogy ez a szabály általánosan érvényes és alóla nin¬csen kivétel. Sokszor mintha meleg emberi érzéssel kísérné eze¬ket a vergődő lelkeket, akik nyögnek és szenvednek ennek a törvénynek súlya alatt s fáj nekik, hogy nem segíthetnek rajtok.
A másik tény pedig az, Testvéreim, hogy eddigi lelkipász¬tori gyakorlatomban minden egyes esetben, amikor a református fél határozottan azt mondotta: Nagyon sajnálom, de ilyen áron inkább kész vagyok feláldozni boldogságomat is: én nem tudok belemenni egy olyan határozatba, amelyik miatt meg kell tagadnom, meg kell gyaláznom egy drága, szomorú édesanyát: az én anyaszentegyházamat, ezt a lenézett, annyit üldözött, vérbe és könnybe takart anyaszentegyházat, amelyik a maga szegénységében és rongyaiban is híven viselt, táplált engem, imádkozott érettem és amelyiknek mosolygó arca üdvö¬zölt életem első percében a bölcsőmben és amelyiknek szomorú tekintete könnytől fátyolozva tekint reám, amikor utolsó útamra visznek ki a temetőbe, nagyon sajnálom, de ezt az egy¬házat nem tagadhatom meg: minden egyes esetben, amikor a református félnek volt bátorsága megmondani ezt, rövid időn belül az esküvő megtörtént vagy katholikus, vagy református templomban.
Egyetlen-egyszer áll az anyaszentegyház egy ily nagyfon¬tosságú döntő kérdésben az ő fia és leánya elé, amikor az ily vegyesházasságok megkötése előtt reverzálist kérnek tőle, ak¬kor áll az anyaszentegyház elébe azzal a kéréssel, hogy: Ne tagadj meg, gondolj reám. Gondolj arra, hogy olyan egyház¬nak vagy tagja, amelynek hősei hitükért gályákra mentek. Kérdezem, hátha a te ereidben is csörgedezik egy csepp abból a vérből, amelyik kétszázötven évvel ezelőtt korbácsütésre ser¬kent ki egyik ősödnek a testéből, aki otthagyta a feleségét, gyermekeit, lemondott a hírről, dicsőségről, hogy egyedül ma¬radjon Krisztusával, egyetlenegy nyereségével, legfőbb becsületügyével, — és akkor te képes vagy látszólagos nyomások súlya alatt megtagadni ezt az anyaszentegyházat? — Azt az egyházat, amely bölcsőnktől fogva koporsónkig szakadatlanul csak áld bennünket? Lehet, hogy te nem tudod, mert te olyan konok vagy, hogy nem akarod meglátni, de ha eljössz hozzám, én megmutatom neked, hogy téged a református egyház, még akkor is hogy áld, nevel, vezérel, ha te nem is nyitsz be a templom ajtaján. Még akkor is, ha káromlod, ha megbántod őt, ha elhagyod őt, azért, mert anya. Modern, huszadik századbeli ember, egyetlen-egyszer jut alkalmad arra, hogy megmutat¬hatnád, van-e benned erő, van-e parányi hősiesség, van-e ben¬ned akarat csak egy szemernyi? Micsoda gyávaság ezt az egy alkalmat is elszalasztani!
Most már valaki közületek azt kérdezhetné: jól van, ez a lelkipásztor olyán meggyőződéssel beszél a reverzális ellen, hát ő maga nem vett-e és nem vesz soha reverzálist a református egyház javára? Veszek. Arról, hogy önvédelemből bele va¬gyunk kergetve egy olyan harcba, melyet legkevésbbé mi aka¬runk tovább folytatni és amelyet református egyházunk adna fel a legszívesebben — nem beszélek. De veszek reverzálist kötelességszerűen és boldogan egyetlen-egy esetben: akkor, hogyha egy proselitus lélekről van szó. T. i. olyan lélekről, amelyik az én egyházam felé huzódik, amelyik nincsen már otthon a maga egyházában, amelyik szeretne én felém, az én egyházam felé szállani, annak a fészkére vágyik és emelgeti szárnyait, hogy hazulról elröppenjen ide. És hogy ezt a kiröppenést még biztosabban megtegye, előre küldi azt, aki őnála drágább, na¬gyobb: a születendő gyermekét, hogy az, mint egy parányi főpap, húzza és vonja maga után abba az új egyházba, amelyik¬ben igazi hazáját találja fel.
Amikor így jön valaki én felém, akkor kitárom a szíve¬met és kitárom az ajtót és felujjongok: enyém vagy már, ide tartozol én hozzám, hogyha még talán szertartásosan nem is vettünk át. Egy szék üres itt mi közöttünk, ahova tégedet várunk, te vagy nekünk a legkedvesebb!
Ebből következik az is aztán, hogy én miképpen nézek azokra, akik református létükre reverzálist adtak? Miután becsületes embereknek akarom tartani őket, felteszem, hogy azért adnak reverzálist, mert már itt minálunk nem érzik jól magukat, mert a lelkük oda vágyik abba az egyházba, mert szeretnének átköltözni oda. Miután én tisztelem az embereknek meggyőződését, ha már nem tudom megváltoztatni, szomorúan tárom ki az ajtóm és lehajtott fővel nézem, míg a távozó testvér elmegy az én házamból. Nem átkozom meg, csak megsiratom, mint egy lehullott csillagot.
De ha ez a gyermekét más felekezetnek eligérő testvér itt marad az én egyházamban, presbiteri széket akar ülni, közöt¬tünk vezérkedni, ágálni akar, teszek róla, hogy egy nagyon hirtelen kinyitott ajtó figyelmeztesse a távozás erkölcsi köte¬lességére.
És most hátra nem tekintve, a már elesetteket nem vádolva, előre nézek s azokhoz szólok, akiket még meg lehet menteni ezektől a rettentő dilemmáktól és soha be nem gyógyuló erkölcsi sebektől. Hirdetem és üzenem nekik, hogy a reverzális jelenlegi joggyakorlatában református hívő csakis vele egy felekezetűt, protestáns csak protestánst vehet házastársul. Az a sok szégyen, ami ezen a ponton ért, azok a sötét veszedelmek, amelyek e ponton ólálkodnak, egyházunk becsületügyévé teszik az egyhitű házasságot.
És ezt javallja az Élet Igéje, amidőn alapigénkben elmondja, milyen az a házasság, amelynek magva a közös, aktív hit.
Testvéreim, igazán boldog házasságot csak azok élhetnek, akik nemcsak a szerelemben, hanem az igazságban is egyek, akiknek a lelke úgy egybefonódik és egyik a másikat úgy át¬hatja, ahogy a vérük egybeömlik a földi szerelemben.
A házasságot igazán megszentelni csak akkor lehet, hogyha a két társ az élő Isten orcája elé együttesen áll oda. Hogyha a hitvesemmel, aki nékem a legjobb barátom, leghűségesebb se-gítőtársam, az engem leginkább megértő lény, akinek én papja vagyok és aki nékem pásztorom, odaállunk az élő Isten elé na¬ponként és elmondjuk, amit egymás ellen vétettünk. Én azt hiszem, hull-hull alá az örök irgalom és megbocsátásnak illatos rózsalevele. Ha kézenfogva odaállunk a mi élő Istenünk, a mi Krisztusunk, az átszegezett kezű főpásztor elé és együtt mond¬juk el, hogy a mi lelkünk mily szomorú, mily bűnös, mily földi. Óh, hogy permetezik ilyenkor abból az átszegezett kézből, ab¬ból az átszúrt szívből a vér, a minket fehérre és tisztára mosó vér! Amikor nagy fájdalmak érnek és nem tudja az egyik a másikat vigasztalni, a léleknek nincs szava, bennmaradnak a gondolatok, mint jégpáncél alatt a buborékok, ha ilyenkor kézenfogva, belső meleg imádsággal odaállhatunk az élő Isten elé és tőle kérünk vígasztalást! Egy mosoly az Ő szeméből s lelkünk tele egyszerre olvadoz; tavaszi szellők röpködnek felénk balzsamok illatával. Üres, kínzó sebek tátonganak a lel¬künkön, szinte szédülve nézünk beléje, — ah, ha odaállhatunk közös imádságban a mi Istenünk elé! Óh, hogy gördül alá bal¬zsamának olajcseppje és a cseppek gurulnak, szaladnak, amíg elhelyezkednek azokban a kinyílt ajkú sebekben, melyek szom¬jasan várták e gyöngyszemeket, hogy aztán gyógyultan lezá¬ruljanak. Mikor nagyon megbántják egymást a házastársak, álljanak az élő Isten elé bűnt vallani és bocsánatért könyö¬rögni. Ne is legyen érezhető, hogy melyik vallja a bűnt és melyik könyörög a bocsánatért. Körülfog az a fényesség, amely odafent, mint egy sátor, feszül ki és az angyalok alatta abszolúciót énekelnek.
Testvéreim, a házasság az életszentségnek egyik főpályája. Lelki kapcsolat, mellyel Istennek az a célja, hogy több hit legyen ezen a világon, több szeretet, nagyobb áldozat, igazibb hűség; új ismeretek villanjanak fel, új bizonyságtételek szülessenek meg. A házasság eszköz arra, hogy ebben a világban isteni elementumot fogjon fel és kössön le. Úgy áll a világban, mint megannyi rádió felfogó-készülék, hogy az örök szeretet¬nek láthatatlan sugarait felfogja s írássá, üzenetté, élet¬paranccsá, hitvallomássá változtassa át.
De ezt csak akkor tudja megtenni, ha a házasságban élők nemcsak egy test, de egy lélek is. Egy lélekké az egy hit tesz.
Igazi házasság az egyhitű házasság.

Fiatal, boldog édesapa játszik gyermekével emeleti laká¬suk ablakában. Tavaszi világosság özönlik be reájuk, alulról orgona és akácillat szűrődik felfele. A gyermek csupa jókedv és kacagás, az apa csupa áthevült, hálás, komoly öröm. A szoba mélyén kereveten pihen a fiatal anya, törékeny, beteg asszony, akinek minden öröme a gyermek, annyival is inkább, mert több gyermeke nem lehet soha. A fiú pajzánsága egyre fokozódik, s egyszer, mint egy elpattanó aranyhal, kisiklik az apa kezéből, áttöri az üvegablakot és lezuhan az utca kövezetére... Jó né-hány nap múlva láttam az édesapát, amint ült meredten a szobában, szeme előre nézett az ürbe s meghajolva mindegyre utána kapott a levegőnek, mintha gyermekét akarná megmen¬teni. Akkor éreztem meg, mennyire egy az apa és gyermeke. A gyermek elvesztése annyi, mintha élő testéből vágták volna le a drágább, boldogabb félt. Véres csonknak maradt örökre, amely kiált elvesztett jobb része után. Igen, mert atya és fia együvé tartoznak, egymás számára vannak teremtve.
Láttam egy anyát, ki súlyos beteg gyermekét ápolta. Há¬rom nap óta nem aludt, nem pihent már; ott ült gyermeke ágya mellett, kezében tartotta a forró, tapadó kis kezet, föléje hajolt a halvány arcnak és csókjaival hűsítette a kicserepezett ajkakat. Most végre a gyermek néhány percre elaludt, keze kihullott anyja kezéből, pillája lecsukódott, lélekzetvétele nyu¬godt és szabályos. Az anya felkél, hogy néhány percre távozzék a betegágytól. De alig megy ki a szobából, a gyermek hirtelen felébred s valami szívettépő hangon kiált: anyám! Az asszony ott terem édes szóval, simogató kézzel a gyermeke mellett, egy másodperc tizedrésze alatt, mire a gyermek panaszosan sír fel: „olyan nagyon régen voltál mellettem”. Igen, mikor szükség van az anyai szeretetre, mikor a gyermek megérzi, hogy ki neki az anyja: az a néhány perc, ami alatt nélkülöznie kell ezt a testté vált jóságot, olyan hosszú, mintha fáradt, lomha évti¬zedek szállanának el felette. Igen, mert a gyermek az anya közelében él igazán, az neki boldog elementuma, benne virul ki és általa tápláltatik. Napfény és oxigén az anyai szeretet az ébredező kis emberpalánta számára.
Ezt a két képet azért rajzoltam meg, hogy valamiképpen éreztessem meg a bűneset rettentő nagyságát. Micsoda fájda¬lom lehetett Isten atyai szívére, amikor látja, hogy mester¬műve, teremtésének koronája, dicsőségének tükre és örök szeretetének tárgya: az ember, miképpen zuhog be a kárhozatba! Micsoda irtózatos hatalom lehetett az, ami miatt Isten megbán¬tott szentsége maga lökte el magától kárhozat és halál semmi¬ségébe azt az embert, aki örök szeretet és örök bölcseség isteni szenvedélyéből támadt, teremtett mindenségnek koronája volt, micsoda irtózatos hatalom lehet az a bűn! Micsoda hatalom volt az, ami az Isten atyai szívében felébresztette a haragot, az ítélet szigorát és az elvetés keménységét! Micsoda démoni hata¬lom volt, ami az embert Istentől ilyen végletesen eltávolította! Micsoda örömöket pusztított ki az emberi lélekből azáltal, hogy nem érezte az ember többé az Isten közellétének áldott örömét, jelenvalóságának boldog, sugaras, tápláló tényét, a közelvaló és éltető dicsőségének ébresztő és megtartó erejét. Mi¬csoda érzések pusztultak ki ezáltal az emberi lélekből, hogy lett sivataggá az a lélek, ahol az Istenben való örvendezésnek és az ő megtapasztalásának napkeleti tenyészete nőhetett volna. Micsoda rettentő hatalom az a bűn, amelyik miatt nem¬csak elszakad, hanem elszokik Istentől a lélek, nemcsak nélküle él, de nélküle és ellenére kiván élni konokul és megátalkodottan, erőltetve és túlhajtva önnön kárhozatának rettentő végze¬tét. Van-e képetek arról, mivé tette a világot, a lelket a bűn? Óh, milyen halvány, bújdosó fény az, ha a megromlott világban néha felvillant az Isten után való sóvárgás. Az Ő igaz ismere¬tének egy-egy sugara. Rettentő és teméntelen éjszakában pa¬rányi mécslángok ezek, amelyek hiába erőlködnek, hajnallá nem tudnak válni, csak az éjszaka nagyságát mérik. Szántott, vetett, evett, harcolt, szeretkezett, gyermeket nevelt és meg¬halt az ember és tartozása egyre nőtt, adóssága mind nagyobb lett, Istenhez való térése egyre lehetetlenebbé vált. Igy vitte bele az eset, a bűn a világba, abba a tökéletes remekbe a zűr¬zavart, az átkot. Hiba támadt a világkoncepcióban, repedés sza¬ladt végig a mindenség hatalmas boltjain és mállani, omlani kezdett felséges stílusa. Ha nézzük Istennek ehhez a világhoz és ehhez az emberhez való viszonyát, látnunk kell azt a nagy antinómiát, amibe lénye került: szeretete életet akart, embert, mosolygó gyermeket, ártatlanságot, istenarcot, szentsége pedig halált, ítéletet és kárhozatot követelt. Úgy érezzük, mintha egy új teremtés szüksége került volna felszínre: a régi és megrom¬lott világ pusztuljon el, az ember zuhogjon vissza az állat¬világba, az állatok zuhanjanak le az alsóbb fokra, a növény-zetbe, a növényzet tünjön el, csak tenger és szárazföld marad¬jon, azután takartassék egybe az ég is, mint egy tekercs, tünjék el a föld is, hunyjon ki a világosság s ég és föld váljék kietlen, vak, sötét khaosszá, amilyen volt, mielőtt kezdetben teremtette volna az Isten az eget és a földet. Mint ahogy a mester letöröl a tábláról egy képletet, amelybe hiba csúszott, a szobrász szét¬gyúr egy alakot, amely neki nem engedelmeskedik: Istennek semmivé kellett volna tenni a mindent, hogy mégegyszer va¬lami lehessen. Az új teremtés gondolatával a réginek elpusz¬títása jár.
Nos, ezt a dilemmát oldja meg a Golgotha keresztje. A kereszten meghalt valaki, tökéletes ember és tökéletes Isten. Mint tökéletes ember, érez minden szenvedést és hordoz minden terhet, amelyben szent teste megtörettetik. Mint tökéletes Isten, örök szeretettel áldozza szentséges, tiszta életét váltságul má¬sokért. Egy meghalt mindenkiért, benne tehát meghalt, azaz elviselte az ítéletet, megöldököltetett minden bűnös ember. Ő megfizetett s benne megfizetett minden ember. Nem magában, a maga erejéből, hanem „Isten adta őt áldozatul sokért és Isten tulajdonította az Ő szentségét és ártatlanságát sokaknak".
Nem a világot kellett tehát megrontani, csak annak egy darabját, amelyik mégis több volt, mint a világ, mert terem¬tője volt annak. A megváltó Isten ártatlan, tiszta testét kellett megrontani. Nem új eget és új földet kellett teremteni, hanem a megfeszített és feltámadott Krisztusban meg kellett jelennie a második Ádámnak, az új világnak, a beláthatatlan és óriás lelki birodalom titokzatos gyökerének. Ő reá zuhant minden bűn, tehát szenvedése és halála eleget tett minden bűnért és lefizetett minden adósságot. Őbenne fakadt minden érdem, szentség és tökéletesség, s ezt Isten ingyen azoknak tulajdonítja, akiket örök szeretete az ő örök igazsága ítéletéből meg akar menteni. Bűnné tette az igazat érettünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne.
Tehát Isten kibékült a világgal a kereszten. Haragját kiengesztelte a Fiú áldozata és atyai szívéből megeredt az irgalom árja. A kereszt új világteremtés, amelynek a régi, lát¬ható mindenség csak kezdete és talapzata. Befejezés és felsé¬ges kezdet, s egyben drága zálog arról, hogy a „régiek elmúl¬tak, íme újjá lett minden”: Isten kibékült a világgal!
Istennek a kereszt áldozatában történt kiengesztelődéséről szól az örök evangéliom. Ez az a nagy tény, amiről a bizony¬ságtételek föllege szól.
Ugyanis hiába békült ki Isten a világgal, ha mi nem békülünk ki Istennel. Ezért Krisztusért kérünk, követségben járva: béküljetek ki az Istennel! Ez az evangélium summája, az édes üzenet, a jó hír arról, hogy Isten és az ő világa között valami óriás dolog történt: „Úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött fiát adta érette váltságul, hogy aki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök életet vegyen".
Ezt a tényt azonban személyes életté kell tenni az emberekben. Mit ér egy bagnóban dolgozó emberre az a tény, hogy hazája új, nagy királyt nyert s döntő győzelmet aratott: ha ez a tény az ő életében új fejezetet nem teremt?
Ha én most titeket külön-külön pásztori beszélgetésben, meleg szóval négyszemközt hívnálak fel, béküljetek ki az Istennel, sokan azt felelnék: én nem is haragszom reá. Igen, te nem haragszol reá és haragja súlyát sem érzed, mert reád nézve Isten csak szó, üres szó. De ha van benned vágy arra, hogy Isten úgy karoljon át téged, mint az atya gyermekét, akinek boldogan mutatja egy sugárzó világ szépségét, ha van benned vágy arra, hogy úgy menekülj Istenhez és szárnyai árnyékában úgy pihenj meg, mint anyja ölén a beteg gyermek, akkor azt mondom, kövess el mindent, hogy érezd meg Isten neheztelésének a súlyát, mert ez az első lépés ahhoz, hogy kibé¬külj vele. Te elrejtőztél előle, mint Ádám és Éva a paradicsom¬ban és még nem hallod, hogy a hűvös alkonyatban jár az Úr a kertben, közeledik feléd és nemsokára neveden szólít. Mondd, hogyan tudnál te megállani Ő előtte, ha majd szívedbe döng a bús szólítás: Hol vagy Ádám? Mit tudsz mondani te, hol vagy, mit csinálsz, milyen vagy? Nemde zokogva kell mondanod, hogy árva vagy, elhagyott, tanácstalan, mezítelen, hogy orcája előtt nem állhatsz meg, hozzá méltatlan lettél, ellensége vagy. Nemde arra kell döbbenve eszmélned, hogy tanácsát megron¬tottad, terveit kicsúfoltad, akaratát áthágtad, szentségét megtapodtad és nevét gyaláztad. Úgy-e látod, hogy ahány pa¬rancsa van, annyit szegtél meg, s ahány pillanatja volt életed¬nek, annyiszor szegted meg akaratát. Mindazzal, amit adott, visszaéltél, talentumaidat elástad, ajándékait eltékozoltad. Óh, ha már egyszer eljutottál arra az örömre, arra a magaslatra, hogy érezd neheztelő nézését és előtte vádold magadat, mi¬csoda öröm a felzendülő evangélium: békülj ki az Istennel, mert Ő már kibékült veled! Ő előbb szeretett, érted áldozatot hozott, keresztje alá megújulni vár: fogadd el kinyujtott kezét. Bízd reá magadat, engedd, hogy foglyul ejtsen. Tagadd meg és vesd el magadtól régi énedet, ó-emberedet. Könyörögj, hogy tulajdonítsa neked Szentfia érdemét és ártatlanságát. Ujjongva öltözz fel ennek a drága halálnak javaiba és áldásaiba és élj azokkal a lehetőségekkel, amelyeket Ő szerzett neked és Ő nyujt feléd. Nézd, körülvesz téged egy nagy társaság, vár téged pusztulásnak fenyegetése között a mentőhajó. Hozza feléd az üzenetet az Irás, ez a drága kalauz és csodálatos lám¬pás. Segít kegyelmi eszközeivel Isten legnagyobb intézménye: az Anyaszentegyház. Mindenekfelett pedig elibéd állanak bol¬dog és hű lelkek, akik bizonyságot tesznek egy csodatevő és gyógyító Erőről. Emberek, akiket a Krisztus szerelme szoron¬gat és akik nem tudnak megnyugodni addig, amíg el nem mondják másnak is, amiket láttak és hallottak. Egy nagy királynak képében jönnek ők, Akinek ellene nem lehet állani, Aki hódolatot követel és Aki foglyul ejti a lelkeket. Minél ádázabb ellensége volt valaki, annál roppanóbban törik össze, s annál hűségesebb követője lesz. Minél többet vétett valaki ellene, annál boldogabb zokogással joházik lábaihoz. Mikor Ő ellenségeihez fordul és meg akarja békíteni őket, halála áldo¬zata olyan erős, hogy a győzelem bizonyosan az Övé a te eseted¬ben is. Hogy ki ez a nagy király, aki küldi a követeit a világ¬hoz és küldi tehozzád is, azt egy nagy evangélista, Dwight L. Moody így mondja el:
„El tudom képzelni, hogy mikor Krisztus azt mondta a körülötte lévő kicsiny társaságnak: „Menjetek ki az egész világra és hirdessétek az evangéliumot!” Péter így szólt: „Uram, igazán úgy érted, hogy menjünk vissza Jeruzsálembe és prédikáljuk az evangéliumot azoknak az embereknek, akik megöltek Téged?”
„Igen, — mondta Krisztus — menjetek, vadásszátok fel azt az embert, aki az arcomba köpött, mondjátok meg neki, hogy azért még kaphat egy széket az én országomban. Igen, Péter, menjetek és keressétek fel azt az embert, aki azt a kegyetlen töviskoronát csinálta és a homlokomra tette: és mondjátok meg neki, hogy nekem is lesz egy koronám az ő számára, ha bejő az én országomba és abban nem lesz ám tövis. Hajtsátok fel azt az embert, aki felkapta a nádvesszőt és a kegyetlen tövisekre csapott, hogy a homlokomba szúródjanak és mondjátok meg neki, hogy én királyi pálcát fogok adni a kezébe és uralkodni fog a föld nemzetségein, ha elfogadja az üdvösséget. Kutassá¬tok elő azt az embert, aki oldalamba szúrta a dárdát és mond-játok meg neki, hogy rövidebb út is van az én szívemhez annál. Mondjátok meg neki, hogy én ingyen megbocsátok neki és hogy üdvözülhet, csak fogadja el az üdvösséget ajándékképpen”...
Ő érette kérünk, béküljetek ki az Istennel!

Ezekben a szavakban Jézus két óriás felekezetre osztja a világot. Az egyik felekezetet nevezi vámszedőknek, vagy egye¬beknek, és érti alatta a hétköznapi, az átlag-embert. A másik felekezet alá tanítványait sorozza, legalább is ide hívogatja őket. Egészen más követeléssel áll velük szemben és egészen más jutalmat igér nekik. Természetes, hogy a normális embe¬rek felekezete mérhetetlenül nagyobb, mint a rendkívüli köve¬telményeket vállalóknak csoportja. Természetes dolog az is, hogy ez a két felekezet nem tagozódik hitvallás szerint. Nem lehet azt mondani például, hogy a keresztyénség mindenestől fogva a rendkívüliség hitvallóiból áll, a keresztyénségen kívüli világ pedig a hétköznapi mértékek világa. Azt sem lehet mon¬dani, hogy a keresztyénségen belül, például a kálvinizmus hí¬vei a lelki maximálisták, mindenki más lelki minimálista. Mert kétségtelen dolog, hogy a keresztyénségben nagyon sok köz¬napi mérték van és a kálvinizmusban is.
Viszont az is kétségtelen, hogy a zsidóság a pogánysággal, a keresztyénség a zsidó világgal, a protestantizmus a középkori keresztyénséggel és a kálvinizmus minden más vallással szem¬ben az élet hősies vonalát, rendkívüli vonását leginkább hangsúlyozta. Azért most a keresztyénségről, mint a rendkívüliség hitvallásáról akarok valamit mondani.
Az emberben két óriási erő ütközik meg. Egyik erő a világé. A világ mindenestől akarja az embert. Fel akarja élni, szolgálatába akarja kötözni, úgy, mint ahogy például az őserdő a maga rejtelmes és borzalmas támadásával minden új nö¬vényt, amelyet megáradt termékenysége szül, hatalmába kerít és felél. Az Amazon partjain és Új-Guineában áthatolhatatlan rengetegek mérhetetlen bujaságban tenyésztik az életet, de azért az erdő mélye olyan, mint egy óriás krematórium, oda napfény nem jut, korhadásnak és pusztulásnak szaga terjed s a másodpercenként kizuhogó életözönt az őserdő géniusza, ez a halálos, rémes nemtő, szakadatlanul pusztítja. Igy akarja a világ felélni és elpusztítani az embert, kenyérért, aranyért, sze¬relemért, hatalomért meg akarja venni, hogy aztán az övé legyen. Egyszer úgy áll vele szemben, mint természet, máskor mint társadalom, vagy általános köz: de mindig egyénre éhes és egyént fogyaszt. Viszont az emberben egy másik világerő lobog, amelyik erre a támadásra azzal felel vissza, hogy ő meg az egész világot akarja megszerezni. Természet, társadalom, köz, — akármi legyen a szembenálló világ neve: ő az egészet bírni akarja s az egész felett úrrá akar lenni. Az embernek nem elég a környezete, nem elég a láthatár területén emelkedő világ, távoli óceánokon halad át, új földrészeket keres, s e megúnt planétáról más égitestekre kívánkozik. Kenyerét aranyra kívánja váltani és abból égig érő garmadát rakni. Ha¬talmát hadseregekbe öltözteti és meghódítja vele a világot. Mohóságával minden örömet letarol, hogy a végén mint törött¬szárnyú gólyamadár, megszáradt virágok óriás szénahegyéről új, napsugaras világba költözzék.
Ezt az óriási ellentétet megpróbálták megszüntetni azzal, hogy a kettő közül az egyik akadálytalanul érvényesüljön. Ahol az ember világmeggyőző ereje érvényesült, az élet csú¬csaira kerültek a nagy élvezők, a vérnek és bibornak hősei, az Übermenschek: Kleopatrák, Augustusok, Attilák, Napole¬onok, a renaissance emberei, az örök és teljes individualisták. Vagy pedig a világot engedték érvényesülni, akkor az egyént fölemésztette a természet, a társadalom, a közösség. Igy támadt a színtelen, vértelen, lélektelen gépember, akit az ókorban rab¬szolgának hívtak, ma proletárnak neveznek.
Ha vallásos szemléletben ötvöződött ez a gondolat, akkor az életkívánó és egyéniséghajtó erő tobzódó kultuszokban, ke¬leti és másféle misztériumokban tombolta ki magát; a köznek, a Másnak, a nagy Nem-Énnek világereje pedig pusztító aszkézisben, fakírok, remeték, kasztrált hierodulosok termelésében mutatta meg rettentő hatalmát.
A hedonista és az aszkéta, az Übermensch és a gépember két véglete között ingott ide s tova ez emberi életbölcseség ingája. Természetes, hogy kezdettől fogva sem az egyiket, sem a másikat nem tartották végső megoldásnak. Ki kellett egyen¬líteni ezt a rettentő életellentétet, valami bölcs szerződést kel¬lett kötni a két ellenséges nagyhatalom között. Mindegyik tanúsítson lemondást, de mindegyik nyerjen valamit. Józan, megértő, bölcs magatartással kell megindulni az arany középszeren. Ennélfogva részletes, rendszeres életprogrammok tá¬madtak, — a Kohelet, Aristoteles, az utilizmus életbölcsesége — amelynek alapgondolata egy alkú. Szép, szép az élet kívá¬nása, a hatalom, a világ meghódítása, de keressük meg a hatá¬rokat. Ne kívánj nagy dolgokat, ne akarj elérhetetlent, elégedj meg a kevéssel, a kicsinnyel és kerüld a szertelent. Viszont, amid van, próbáld megőrizni, ne légy könnyelmű, ne tékozolj, kíméld a magad erőit, kerüld a megrendüléseket és a válságo¬kat. Igyekezzél mindenkivel békességben élni, de ha nem kerül¬heted el, igazadat vidd a bíró elé. A másét ne bántsd, magadét ne hagyd. Ha muszáj, fizess adót, erőid mértéke szerint áldozz a közjóra is, lehetőleg kevés ingyenmunkát vállalj és ne engedd, hogy nagy felindulások úrrá legyenek feletted, mert meggondolatlan cselekedetre bírnak. A törvényeket tartsd be és élj a törvények védelmével. Aki szeret téged, szeresd, aki gyű¬löl, kerüld. Légy tisztában azzal, hogy mit követelhetsz a világ¬tól és követelésedet hajtsd be száz percentig. Legrosszabb dolog engedményeket tennünk; ennél még csak az a rosszabb, mikor valaki többet ad annál, mint amennyivel tartozik. Fontos dolog, hogy lásd, mi a jogosság, mi az érdem, mi a rend, hogyan tu¬dod kötelezettségedet úgy teljesíteni, hogy buzgóságod magad¬ban kárt ne tegyen, s hogyan tudod azt, ami már éppen múlha¬tatlanul szükséges, másnak szolgálatára adni, anélkül, hogy magad nagyobb kárt szenvednél.
Istenhez való viszonyában ezt a felfogást mindenekfelett az a gondolat jellemzi, mintha Isten volna érettünk és nem mi Ő érette. Eszerint Isten arra való, hogy imádságaimat meghall¬gassa s reám nézve mennyei életbiztosítás legyen. Istent rá lehet bírni arra, hogy az én akaratomat magáévá tegye, főképpen áldozattal, még pedig ceremóniális áldozattal. Lehetőleg üzletinek kell felfogni Istenhez való viszonyunkat, s akkor legjobb megoldás Istennek szertartással fizetni s tőle reális életjavakat kérni. Igy jutunk el az érdem gondolatához, a sakramentális mágiához, vagy legalább is a vallás hasznosságá¬nak: narkotikum-voltának hirdetéséhez.
Azt lehet mondani, hogy ma is egyetemes életprogramm ez. Jogi világunkban feltétlenül ez érvényesül. Nincs kodifikálva az önfeláldozás, mint parancs, de kodifikálva van az önvéde-lemből végzett gyilkosság joga és lehetősége. A tisztes polgári önzésnek a világa ez, amely ha lehet, kibújik a háború alól, de ha nem lehet, legalább hasznot kíván belőle húzni. Csöndesen lenyel ezer keserűséget, elnézi az igazságnak elárultatását, mert az csak másnak árt, a szóemelés pedig neki ártana. Jó magyarnak tartja magát, de azért, ha lehet, letagadja az adóját és nagy nemzeti bűnök ellen, bár tisztán látja káros hatásukat, nem megy küzdelembe, mert esetleg helyzetének, vagy karriér¬jének ártana. Igen jó reformátusnak, vagy római katholikus¬nak hirdeti magát, de az egyházi adót elviselhetetlen teherként nyögi, templomba igen ritkán megy, ám akkor megköve¬teli, hogy kényelmes helye legyen. Kéregető atyafiakat fityinggel fizet ki, vagy pedig jogi formulával küld el magától. Er¬kölcsi életében a tisztaság korlátáit megtartja, vagy legalább is megtartja azokon a pontokon, amelyek látszanak. Barátját, kivált ha javára van, szereti, ellenségét óvatosan és gondosan gyűlöli. Betölti a legmagasabb pozíciót is anélkül, hogy egy szemernyi önfeláldozás lenne benne és úgy érzi, hogy kiválóan érdemes ember, akit nem lehet eléggé kitüntetni. Nem csodál¬koznék, ha a kegyelem királyi trónusa előtt hódolat fogadná és a leghatalmasabb hivatali elöljáró: Isten részéről nyilvános elismerésben részesülne. — Roppant meg fog lepődni, midőn ehelyett a poklok mélységes fenekére vágódik.
Ez a legnagyobb felekezetnek, a mindennapiak felekezetének a típusa.
Jézus környezetét, tanítványait és egész világát az jelle¬mezte, hogy a rendkívüliségre törekedett. Maga soha más pa¬rancsolatot nem adott, csak olyat, amit emberileg lehetetlen betölteni. Ő tette a nagy különböztetést: hallottátok, megmon¬datott a régieknek: ne ölj; én pedig azt mondom tinéktek, ha valaki haragszik az ő atyjafiára, méltó az ítéletre. Ő állította fel azt a követelést: ha valaki asszonyra tekint gonosz kíván¬ságnak okáért, paráználkodott az ő szívében. Ő mondotta: hogyha a te szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt, mert jobb neked vakon menned az életre, mint ép szemmel a gyehennára. Ő mondta azoknak, akik lelkesedtek érette: ha valaki kö-vetni akar engem, vegye fel az ő keresztjét. Máskor pedig azt követelte, hogy a tanítvány gyűlölje meg apját és anyját és testvéreit, szakadjon el tőlük és úgy kövesse Őt. A kedves evan-géliumi ifjúnak, aki minden erényekkel ékes vala és lelkesedve lépett hozzája, azt mondotta: add el mindenedet és oszd ki a szegények között. Pál apostol el tudja képzelni, hogy valaki vagyonát feleteti a szegényekkel, testét tűzre adja és mégsem csinált semmit, ha hiányzik belőle valami, ami az igazi hősies¬ség, az igazi rendkívüliség: a szeretet jézusi szenvedélye. Nem lehet olyan abszolút mértéket állítanunk föl magunkkal szem¬ben, hogy az az élő Isten orcája előtt kevés ne legyen és ha az életünket feláldozzuk, akkor is csak azt tettük meg, amivel tar¬tozunk.
A keresztyénségnek ez a rendkívüli vonása végighúzódik egész történetén. Abban az óriási erőfeszítésben és hatalmas alkotmányban, amelyet a középkor épített ki, hogy mint egy új istenállam, hatalma alá kerítse és megszentelje az egész világot, a keresztyénségnek erre a százpercentes vonására, a rendkívüliség méreteire ismerünk. Azokban a templomokban és katedrálisokban, amelyeket több száz, sőt talán ezer évig épí¬tettek, abban a művészi erőfeszítésben, amivel Krisztus dicső¬ségét agyagban, képben, márványban és színben ki akarták ábrázolni, lehetetlen nem éreznünk ezt a rendkívüli vonást. Ha végiggondoljuk azoknak a hősöknek az erőfeszítését, akik a népvándorlás után Európát, azután pedig el egészen a leg-utóbbi időkig a pogány világot igyekeznek megtéríteni, Bonifáciustól Livingstonig, megannyi hőst és megannyi meglepő, különös rendkívüliséget látunk szemünk előtt elvonulni. Ahol valamely szentnek a tisztelét fedezem fel, mint ásás közben ismeretlen pálmakövületet, mindenütt a keresztyénségnek erre a meg nem alkuvó, izgató rendkívüliségére kell gondolnom. Jeanne D‘Arc alakja éppúgy mutatja ezt a rendkívüliséget, mint a Cevenne-ek között vívott hugenotta-harcok paraszt vezérei, vagy a megcsúfolt és megostorozott magyar protestáns papok. Mindenütt, ahol igazi keresztyénség villan fel és Jézus közvet¬len szelleme árad reánk, csodálkozva állunk meg, mert rendkívüliséget tapasztalunk.
Minden világi bölcseséggel, Kohelettel és Stoával szemben a keresztyénségnek rendkívüli vonását ez a beláthatatlanul nagy és új tétele adja: életmegnyerés önfeláldozás árán. Aki meg akarja nyerni az életet, elveszíti azt, aki pedig elveszíti az életet, megtalálja azt. A két szembenálló világerőt úgy egyen¬líti ki a keresztyénség, hogy a látható életet odaadja egy lát-hatatlan világ hódító erőiért. Isten a tulajdonos; ő adta ideig-óráig az életet s mindazt, ami benne van; tehát én mindennap oltárára teszem, amit kölcsön adott, s engedem, hogy Ő törjön le belőle annyit, amennyivel nagy tartozásomat törlesztgetem. Ennélfogva a keresztyén ember nem takarékoskodik és nem számít a maga nyomorú földi életével, hanem vidáman és boldogan adja oda, mint egyetlen-egy talentumot, hogy rajta örökkévaló javak szolgálatát vásárolja meg. Ha szaporgatja, oltalmazza és védi ezt a talentumot, azért teszi, hogy minél nagyobb alkalmat tudjon megvásárolni vele. Világát nem a jog szempontjából rendezi be, mert minden lélegzetvétele bol¬dog kötelességteljesítés és a jogon örökre áttört a kereszt. Nincs és nem lehet benne a világában az érdem gondolata, mert hiányzik az a megkülönböztetés, hogy mi elég a szolgálatból és mi sok, miután nemcsak a sok, de a legtöbb, sőt a minden is kevés. Ki képzeli el Livingstont úgy, hogy egy társaságnak úti¬számlát nyújt be és napidíjat kér, ha pedig az nem elég ma¬gas, nem megy tovább? Ki képzeli el Bonifáciust, mint aki az¬zal a gondolattal számol, hogy nem lesz-e tolakodó, vagy gya¬korlatlan a teutonok között erőszakos fellépésével és meg tudja-e jogilag okolni az ő küldetését? Elképzelhető-e Kálvin ajakáról ez a nyilatkozat: annyi fizetésért, amennyit tőletek kaptam, elég havonként egyszer prédikálnom.
A keresztyénségnek éppen ez a rendkívüli vonása adja meg örök fiatalságát, bátor, vidám derűjét. Vidám, mert nem aggodalmaskodik, bátor, mert nem tünődik és nem okoskodik. Gyermeki bizalommal, de halálos bátorsággal és páratlan hősiességgel veti önnön lényét feladataira. Nem félti magát, tehát engedi, hogy átzuhogjanak rajta nagy, égi szenvedélyek és engedi, hogy ragadja magával az örökkévalóságban nyert lendülete. Dekrétum-ember a keresztyén hívő, akinek mindaz lehet, amit tennie kell. A hála embere a keresztyén hívő, aki örvendez afölött, hogy szabad megtennie, amit meg kell tennie.
De ez adja meg a keresztyén szolgálatnak átütő erejét. Ha valaki magát teljesen eszközül adja Isten akaratának, magá¬ból semmit sem tart vissza, hanem úgy bocsátja egész életét és minden erejét az isteni akarat rendelkezésére, ahogy a szer¬szám bocsátja magát a mester rendelkezésére, érezni fogja, hogy az ő erőtlenségében Istennek ereje dolgozik. A világ át¬alakításában, nagy dolgok létrehozásában az egyetlen, csalha¬tatlan módszer ez: tenni róla, hogy Isten erői akadály nélkül érvényesüljenek rajtunk keresztül. Templomot, egyházat, nem¬zetet, kultúrát, új társadalmat Isten emberek által tud terem¬teni, s azért keresi azokat az embereket, akik feltétlenül átad¬ják magukat neki. Ezek az emberek nem lesznek erősebbek, különbek, érdemesebbek, vagy szerencsésebbek, mint más em¬ber, csak szentek és újak lesznek.
Mindez azért lehetséges, mert Jézus maga a legnagyobb rendkívüliség.
Lehet-e annál rendkívülibb, mint hogy az Isten emberré legyen? Van-e annál kivételesebb gondolat, mint hogy a szent és igaz meghaljon a gonoszok és a sok helyett? Van-e megrendítőbb rendkívüliség, minthogy a halott feltámadjon és az igazi élet halálból támadjon? Van-e annál rendkívülibb gondo¬lat, hogy a kereszt a dicsőség és a győzelem fája legyen? Van-e rendkívülibb gondolat annál, hogy ez a látható világ minden örömével és szépségével, dicsőségeivel és ajándékaival csak kezdet, átmenet, ádventi pitvar és ezen túl bontakozik ki az igazi szépségek, igazi dicsőség, igazi valóság és igazi örömök világa? Van-e rendkívülibb gondolat, mint a keresztyénségnek az az alapgondolata, hogy a megromlott régi emberből egy új teremtés csodája által új, mennyei ember válik? Természete mássá lesz, lelkisége újraszerveződik s lassanként általmegy a sötétségből a világosságba, nyugatról keletre; tévelygő útjáról megérkezik boldog révbe. Van-e rendkívülibb, mint a keresztyénségnek és éppen a kálvinizmusnak az a követelése, hogy az ember ne akarjon semmit, csak amit Isten akar, de mindent akarjon, amit Isten akar és csak azért akarja, mert Isten akarja? Van-e annál rendkívülibb, vakmerőbb, kockázatosabb gondolat, minthogy az ember mindent Isten dicsőségére tegyen?
Ma a keresztyén ifjúság tartja évi konferenciáit. Érettük, számukra választottam ezt a textust. Mi az ifjúság, mint érzék és alkalom erre a rendkívüliségre? Mi az ifjúság, mint arany¬kapu, amelyen át a Hétköznapi Morál szürke földjére lép a Rendkívüliség: az Élet Tavasza, a diadalmas Krisztus...

Mióta világ van, három nagy kérdés foglalkoztatta az em¬beri lelket: a helyes ismeret, a helyes érzelem és a helyes aka¬rat nagy kérdése. A helyes ismeret nagy érdekéből támadt a filozófia, a helyes érzelem érdekét szolgálta a kultusz ezerágú képződménye és a helyes akarás törvényeit írta elő az erkölcs.
Nagyon nagy vállalkozás volt ezt a három különböző vilá¬got egységre hozni; ha egyikkel sikerült is dűlőre jutni, baj volt a másik kettővel. Ha az ismeretben előre is haladt az em¬ber s már-már a saisi fátyolt érintette vakmerő keze: a szíve éhesen, üresen fellázadott: akarata megromlott és mérges gyü¬mölcsöket termett. Máskor meg a helyes érzelem nagy kérdésé¬ben jutottunk közel a megoldáshoz: a szív békés volt és gyö¬nyörtől remegett az istenségbe való beolvadás szent perceiben: de az értelem, mint egy vak Polyphémos, jajgatott és tántor¬gott. Néha úgy volt, hogy felderengett a kívánatos erkölcsi életeszmény és felderengett a törvény, amely nagyobb és fen¬ségesebb a csillagos égnél, — de a szív békételenül és árván zakatolt, az ész pedig szomorúan vallotta be teljes elégtelen¬ségét.
Nos, Jézus nem kisebb programmal jött, mint azzal, hogy e három kérdésre egységes és végleges feleletet adjon. Ez a felelet nem elmélet, hanem gyakorlat és élet. Ő maga, élete, műve, hatása a három nagy kérdésre a teljes felelet: Jézus a helyes ismeret, Ő a kívánatos érzelem és Ő a győzelmes akarat. Ezt mondja alapigénk is: bölcseségül lőn nekünk Istentől, igaz¬ságul és szentségül.
Krisztus bölcseségül lett nekünk. Ez azt jelenti: mindaz, amit Ö mondott, mindaz, amit Ő tett, bölcseségül adatott ne¬künk, vagyis az ő tanítása, személye, története és példaadása a helyes ismeret, önmagunknak és világunknak egyetlen igaz értelme. A testté lett ige a legmagasabb igehirdetés.
Ne gondoljatok valami rejtelmes filozófiára, valami titkos tanra. Ő maga mondotta egyszer boldog ujjongással, hogy az Ő tanításait elrejtette Isten a bölcsek elől és megjelentette a kicsinyeknek és együgyűeknek. Ne gondoljatok valami megkapóan észszerű, a logika gyémánthálózatával egybeszerkesz¬tett világnézetre: bizony sok ember számára bolondság, csúf-ság az, — de a hívő számára Istennek ereje és Istennek bölcsesége. Óh, annyi rendszert talált ki az ember; a filozófia törté¬nete egy örök Bábel-toronyépítés; mikor már égig érne az alkotmány: egyszerre összeomlik, mint egy kártyavár. Viszont az élet legfontosabb kérdéseire, arra, ami igazán lényeges, soha¬sem adott, sohasem hallott az ember különb feleletet, mint amit Jézus hirdetett a világnak. Ezekre a kérdésekre: kicsoda Isten, kicsoda az ember, mi az élet, mi a halál, honnan jöttünk és hová megyünk és itt miképpen viselkedjünk, soha senki sem adott mélyebb, egyszerűbb, igazibb és világosabb feleletet, mint Ő. Feleletei olyan teljesek, újak, meglepők, márványba véshetők és mégis felejthetetlenek, hogy hitem szerint odafenn, a szemtől-szembe látás világában sem fogunk mást, vagy külön¬bet hallani, csak ilyet, sokat, — mindenről, amiről Ő idelenn hallgatott. Lehet-e Istenről felségesebbet mondani, mint azt, hogy ő Atya, aki gyermekeit, a tékozló fiakat hazavárja; lehet-e az Ő országának értékét jobban lerajzolni, mint a mezőben el¬rejtett kincs példázatában? Ki felelt jobban erre a kérdésre: kicsoda az én felebarátom? mint az, aki elmondotta az irgalmas samaritánus történetét; ki döntötte el jobban, mi a nagyobb érték: a test, vagy a lélek, mint aki így szólt: Mit használ vala¬kinek, ha az egész világot megnyeri is, lelkében pedig kárt vall? Hányszor kell megbocsátani, hol a haragnak a határa, van-e mértéke az áldozatnak, mi a keresztyén ember eszménye: mind-mind Ő mondotta meg olyan igaz és ámen igével, amelyet Ő így jellemzett: Az ég és föld elmúlnak, de abból egy betű meg nem másul, el nem töröltetik,
Ő bölcseségül lőn nekünk. Aki azt tudja, amit Ő mondott és tett, eleget tud úgy erre, mint a másvilágra. Minden kér¬désre: most mit kell tennem? — Ő elégséges és végleges felele¬tet ad. Egyetlen egy elméleti kérdésre sem felelt, de az életnek egyetlen egy gyakorlati kérdését sem hagyta válasz nélkül. Akármit mond Platon, Kant, Newton, — az ő bölcseségét sem nem pótolja, sem nem érinti s az ő bölcsesége szempontjából olyan mindegy, mintha valaki déli verőfényben egy, vagy tíz gyufaszálat gyújt. Millió gyufaszál sem teszi fölöslegessé, vagy nem tudja pótolni a napot: soha emberi bölcseség nem fogja pótolni, vagy fölöslegessé tenni Jézust, a helyes ismeret örök kútforrását, ki bölcseségül lőn nekünk Istentől.
De a Jézus ismerete még nem oldja meg a helyes érzelem nagy kérdését. Mert ha általa megismerem az Atyát s maga¬mat, a tékozló fiút: ki veszi el égő szégyenemet és gyötrő bűn-bánatomat? Az Ő élete, szenvedése és halála rettentő vád és szörnyű leleplezés én ellenem: „A názáreti Jézust gonosz kezei¬tekkel fára szögezvén, megölétek“, mondja az első pünkösti beszéd; és nekem is, neked is mondja. Hiszen éppen Jézusban ismerjük meg, milyen az az istenarc, amelyre az ember terem¬tetett, s éppen Őbenne látjuk meg, mint egy tükörben: milyen az övé mellett a mi lelki orcánk. Benne ismerjük meg, mily ret¬tentően megromlott világunk és megromlottunk magunk a bűn¬ben. Benne nyílik fel a szemünk, mint amikor a rom mellett meglátjuk a tündöklő palotát, a tél pusztaságában az elmúlt tavasz szépségét, a kloakában elpusztuló alkoholistában a gön¬dörfürtű, tisztaszemű ifjút, a morgueban kiterített utcaleány¬ban rózsásarcú, fehérruhás konfirmándusunkat. Jaj, itt nem segít az ismerés, sőt itt a gyötrelem forrása épen az, hogy isme¬rünk: tudjuk, hogy Isten igaz bíró és mi bűnösök vagyunk, kik az ő Szent Felségét rettentő módon megsértettük. Jaj nekünk, ha igazsága végigmegy rajtunk, mint az égő tűz a kiaszott tarlón...
Isten igazsága elégtételt kívánt, még pedig olyan elégté¬telt, ahol a megtorlás egyenlő a bűnnel.
Imé, az Istennek báránya, aki elveszi a világ bűnét, — kiált fel János, mikor látá Jézust őhozzá menni. És felújulnak szí¬vünkben az Ésaiás szavai: betegségünket ő viselte, a mi bűneinknek veresége volt rajta, sebei által gyógyulánk meg.
Ez a titkok titka: Krisztus, a Szent, Igaz áldott nagy szeretetből odaadta magát érettünk a halálnak. Helyettünk elhor¬dozta a bűn büntetését s ezzel tökéletesen eleget tett az Isten törvényének.
Ezt az Ő igazságát tulajdonítja nekünk Isten. Érette és Őbenne olyanokká fogad el minket, mintha mi is ártatlanok, tiszták és igazak volnánk. Nem vagyunk azok, de Isten úgy vesz, mintha azok volnánk. A fogadott fiú sem fiú az örökbe¬fogadás előtt, de ha az apa olybá veszi, úgy fogadja, mintha fiú volna: a vér szerinti és törvényes fiúnak minden jogával, kiváltságával tökéletesen felruháztatik.
Krisztus igazságul lőn nekünk: ezért vagyunk mi fiúk; ezért engesztelődött ki velünk Isten, ezt jelenti az, hogy Jézus bűnbocsánatot és fiúságot szerzett számunkra. Ezért mondjuk azt, hogy benne újonnan születtünk, mert amit Isten úgy vesz, mintha új, más volna, azt Szent Lelke által olyanná át is teremti.
Ez a keresztyén ember érzelmi életének az alapja. Nagy, nagy öröm, ujjongó felszabadulás, kibékülés, gyermeki ottho¬nosság, amellyel a szent és igaz Isten orcája előtt jár-kel s a Jézus nevében a szentek szentjébe annyiszor lép be, ahányszor sóvárgó fiúi szíve imádni kívánja a kegyelem Atyját. Ezért királyfi a keresztyén ember: fel van ékesítve, mint a hazatért tékozló fiú, aki felől atyja ezt parancsolta: húzzatok gyűrűt az ujjára és sarút a lábára!
Innen van az az alázatos, mégis királyi öntudat: Áron vétettetek meg!
De Krisztus lőn nekünk szentségül is. Mi a szent? Szent az, amit Isten a maga lényegével áthatott, amit átistenített. Ezzel egészen új vonást adott reá, elveszíthetetlen és letörölhetetlen jelleget. Az, ami szent, egyszerre kiemelkedik a profán világ¬ból: annak fölibe kerül és úrrá lesz felette. Istennek az a célja velünk, hogy szentté legyünk. „Mert ez az Isten akarata, a ti szentté lételetek". (1Thessz 4,3)
Krisztus a mi szentségünk. Ez azt jelenti: annyi bennünk a szentség, amennyi krisztusi elementum él bennünk. Miután pedig Krisztus, az új élet gyökere és tőkéje az övéiben úgy él tovább, mint a nemes gally a belőle sarjadó szelíd olajfában, azt mondhatjuk: szent az, akiben Krisztus él, őbenne megszen¬teltetik.
A Krisztusban megszentelődő ember krisztusi gondolkodásmódot, krisztusi érzületet, indulatot mutat és krisztusi életet tanusít. Meghódol az ő Urának és egyedül neki szolgál. Magát az Ige törvénye alá hajtja és a Szentírás olvasásában, továbbá buzgó imádságaiban keresi Isten akaratát, hogy azt teljesítse. Családját a Krisztus kis gyülekezetévé teszi s otthonában egy láthatatlan Gazda az úr, kinek ő és házanépe alázattal hajt tér¬det. Keresi azoknak a társaságát, akik életüket Krisztusnak fel¬ajánlották s erről bizonyságot mernek tenni. Alázatosan tuda¬kolja s egyre tökéletesebben megismeri, mi a célja Istennek egyházával, nemzetével. Megkérdezi, mi az Isten programmja ebben az emberöltőben, ővele és kortársaival s egész erejét erre a célra teszi fel. A bűn és ördög ellen állhatatosan tusakodik, nem lép közösségre Béliállal, s bizonyos benne, hogy bár ő csa¬tázik, de a vezér győz. Innen van a keresztyén ember aktívi¬tása, bátorsága, hűsége és hősiessége. Innen ered a mártírok vére, a hősök akarása, a szentek állhatatossága. Ez az alapja annak, hogy a keresztyén ember felül van csalódáson, kétkedé¬sen, kétségbeesésen, mert tudja, hogy az ígéret neki tétetett: „Ime, eljövök hamar; tartsd meg, ami nálad van, hogy senki el ne vegye a te koronádat. Aki győz, oszloppá teszem az én Istenemnek templomában és többé onnan ki nem jő; és felírom őreá az én Istenemnek nevét". Egy oszlop, melynek fundamen¬tuma Isten tanácsvégzése, sugaras capituluma az Isten örök dicsőségébe visz, rajta egy százszor szent név ragyog. Rá van építve az egész világ, úgy áll benne, mint egy csodálatos lelki kariatid. Ez a keresztyén ember.
Mi a bölcseség? Megváltás a tudatlanságtól és sötétségtől. Mi az igazságosság? Megváltás, felmentés a vád és következ¬ményei alól: kegyelemre forduló ítélet, elengedett tartozás. Mi a szentség? Megváltás a bukás, elromlás alól, a Sátán király¬sága alól. Tehát Jézus váltságul lőn nekünk.
Összefoglalva az elmondottakat: Jézus, mint a legmaga¬sabb bölcseség kijelentője, a mi Főprófétánk; mint a tökéletes engesztelő-áldozat bemutatója: a mi Főpapunk, és mint a szent élet fejedelme, a mi Királyunk. Prófétát, főpapot és királyt az ótestamentom népe felkent; a „felkent" szó zsidóul Messiás, görögül Krisztus; — Krisztus, a felkent, a mi tökéletes főpapunk, prófétánk és királyunk, egyszóval: teljes Meg¬váltónk.
A Jelenések könyvében ezt olvasom: A négy lelkes állat és huszonnégy vén leborula a Bárány előtt, mindeniknél hárfák és aranypoharak lévén, jóillatokkal tele, amik a szentek imádságai és énekelének új énekeket: Megváltottál minket Istennek a te véred által minden ágazatból és nyelvből és népből és nem¬zetből.
Jézus azért jött, hogy egyszer a te ajkadon is megzendüljön ez a magasztaló ének.

Patinás történelmi városokban, Velencében, Flórencben, vagy akár Kolozsvárt, vannak házak, kapualjak, ajtók, amelyekhez századok óta egészen hozzászoktak a lakók. Nemzedé¬kek laktak a házban, emberöltők özönlöttek a kapualjon át, a sok fogás megfényesítette a régi ajtó rézkilincsét, anélkül, hogy valakinek feltűnt volna valami e tárgyakon. De egyszer valami ünnepi pillanatban egy-egy szomjas lélek meglepetve látja meg a régi házon, kapun vagy ajtón az elfelejtett és megszokott szép¬séget, örök, friss, csodálatos mivoltában. Szívükre üt a boldog meglepetés, egy ismeretlen, eltünt világ ragyogványai tolulnak szemük elé, mint amikor az izzó levegőből kitornyosulnak a délibáb fénypalotái.
Igy vagyunk ezzel a felolvasott Igével is. Gyerekkorunk¬ban tanultuk, az iskolákban hozzászoktunk, igehirdetésben annyiszor hallottuk, — vajha ti is éreznétek azt, amit tegnap én: micsoda vonalak, micsoda szépség, hogy tündököl benne és mö¬götte egy rejtelmes, láthatatlan világ csodálatos architek¬turája!
Aggodalom és gondviselés, lássuk miképpen függenek össze és miképpen rekesztik ki egymást.
I.
A legutóbbi század természettudománya, minden tagadása és felszínes hitetlensége mellett is, egy nagy isteni törvényt mu¬tatott meg, a teremtésnek egyik csodálatos titkát derítette fel. Azt a titkot, hogy az élet drága és Isten csodálatosan védel¬mezi. Darwin tana az átöröklésről és alkalmazkodásról, nem egyéb, mint dadogó, de nagyszerű elmondása a gondviselés világtényének. Kimutatta ez a tan, hogyan nő a sasnak szárnya évezredek alatt azért, hogy magasba repüljön, s a levegőég királya legyen. Megleste, mint zöldül meg századok alatt a pa-rányi kis leveli béka, hogy a lombok színébe beletakarózzék, s ideges, szemmelláthatóan dobogó szívét elrejtse reátörő óriás ellenségek elől, akikkel szemben nincs más fegyvere, csak rej¬tegető színe. Tőle tudjuk, hogy a tengerben a legszegényebb, legnyomorultabb hal-pária miképpen védi magát azzal, hogy tintát fecskendez ki magából és annak foltjai között nyomorult kis életét eltünteti. A gondviselés tényével foglalatos az egész teremtett világ és egy legyecske életének megvédelmezése a föld birodalmának egészét érdekli.
Természetes, hogy legcsodálatosabb védelmi intézkedések a legmagasabb rendű élet megőrzésére történtek. Legmagasabb rendű élet az emberi; érthető, hogy egész világunk legnagyobb ügye és közös feladata az emberi élet megvédése. Ha nézzük, mi az a valami, ami jobban védi az embert, mint a sast a szárnya, oroszlánt az ereje, leveli békát a színe: valami láthatatlan és igénytelen fegyverre mutathatunk: arra, hogy az ember intel¬ligens lény. Az intelligenciában adta ki Isten az embernek min¬den fegyverét. Csodálatos fegyver ez. Nézzétek miképpen te¬remtett kultúrát, hogy az emberi életet élni érdemesebb, könnyebb és biztosabb legyen. Hogyan óvja és fejleszti az életet, ruházat, táplálkozás, higiénia által, miképpen védi és gyógyítja az orvostudomány ezer és ezer csodatételével és csodaszereivel. Miképpen biztosítja a társadalom rendjét a jog, a tulajdon, a közszabadság és a közhatalom és miképpen igyekszik kiteljesí¬teni és meggazdagítani a felhalmozódó mérhetetlen köz- és ma¬gánjavaknak rendje. Valóban azt kell mondanunk, ha nézzük a városokat, az iskolákat, a gyógyítóhelyeket, katonai, pénz¬ügyi, gazdasági intézményeket, e világnak csodálatos közigaz¬gatását, ezt a mérhetetlen rendező rendet, hogy az Isten gond¬viselése fölségesebb, bonyolultabb és csodálatosabb rendszert a gyarló ember védelmére már ki nem építhet. Szinte fel kell kiáltanunk mindezek láttára: valóban, oktalanabb és értelmet¬lenebb érzés az aggodalmaskodásnál nincs, mikor ilyen nagy¬szerű a gondviselés munkája!
Alapos tévedés volna így kiáltani fel. Mindenki, aki félt egy drága életet, ha másét nem, az önmagáét, velem együtt vallja, hogy az emberi intelligenciának ez a mérhetetlen nagy és bo-nyolult alkotása az emberi életet egyáltalában nem tudja meg¬védeni. Alig-alig javít valamit a félvad állapotban levő embe¬rek halálozási arányához mérten az egyetemes emberi helyze¬ten a legmagasabb kultúra is. Sőt éppen az a kultúra, amely az emberek egy részének életét védi, hosszabbítja, a másik résznek életét éppen ezáltal rontja és fenyegeti. Nagyok fényűzéséért millió nyomorult munkás élete az ár. Az életet sokszor úgy akarják fegyverrel biztosítani, hogy egy-egy nagy háborúban, mint például a legutolsóban is, annyi ember pusztult el, amennyiből külön hatalmas birodalmat lehetne alkotni. Lehet vala¬kinek a világ gazdagsága a zsebében, a világ tudománya a fejé¬ben, gyermeke életét megóvni nem tudja egy láthatatlan beteg¬ségtől; pedig ezt a betegséget az útszélre kitett poronty lábon járva húzza el. Nem szereti igazán gyermekét, aki nem érezte, hogy nem ő védi és növeli, hanem napról-napra, percről-percre ingyen ajándékul kapja meg a drága életet attól, aki szabados úrként hívja és küldi el az élet e parányi vendégeit. Kicsoda az, kérdezi alapigénk, aki megnövelhetné termetét bár egy arasszal?
Az emberi ész világosan látja, hogy az életet megvédeni nem lehet. Az emberi észnek ez az elégtelen volta azonban még nem minden. Nagyobb baj az, hogy az emberi ész nem képes ugyan megvédeni, de képes arra, hogy a rossznak, a veszede¬lemnek minden lehetőségét lássa. Das Übel der Voraussicht-nek nevezte ezt egyik német pszichológus és messzemenő következtetéseket vont le belőle. Biztosan tudjuk, hogy meg fogunk halni, biztosan tudjuk, hogy ezer meg ezer-féleképpen bármikor meghalhatunk. Biztosan tudjuk, hogy a halálnak sok száz le¬hetősége naponként, percenként mellettünk és körülöttünk van. Ez magában sok lélekre nézve azt jelenti, hogy remegve és gyötörtetve, a félelmek királyának rettentő orcája előtt áll. Üveges szemmel és fenyegetően úgy néz reánk szakadatlanul a halál, mint az óriás kígyó áldozatára, amit gyűrűje már körül¬zárt, csak még össze nem roppintott. Ha e nagy félelem, a Nagy Aggodalom nincs is mindig velünk, előrelátó eszünk minden cselekvésünknél számolhat a sikertelenségnek, a hiábavalóság¬nak ezer meg ezer képével és formájával. Ha talán kivételesen szünetelne is ez örök rémítés, mint ahogy a floridai orkán köze¬pén, ahol a vihar szeme van, mosolyog az ég, vagy ragyognak a csillagok: elvett fájdalmainknak, csapásoknak és csalódások-nak emléke szakadatlanul lelkünkben élhet és megmérgezheti legédesebb perceinket. Minden ok megvan arra, hogy a jelen¬nek aranykapujába két rettentő szörnyeteg álljon: a Tegnap és a Holnap és míg mi szívünket át akarjuk vinni e kapu alatt, hogy megmentsük: most az egyik, majd a másik rém ragadja ki a kezünkből és falja fel vigyorogva. Ha semmid sincs, az fáj, hogy miért nincs. Ha mindened van, remegsz, hogy elveszíted. A szív pedig nyughatatlanul ver és ver addig, amíg egyszer csakugyan igaza lesz: vére kibuggyan a halál fogai között.
II.
„Azért én azt mondom néktek, ne aggodalmaskodjatok a ti éltetek felől, mit egyetek és mit igyatok; sem a ti testetek felől, mibe öltözködjetek. Avagy nem több-e az élet hogynem az ele-del, és a test hogynem az öltözet? Tekintsetek az égi madarakra, hogy nem vetnek, nem aratnak, sem csűrbe nem takarnak; és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat. Nem sokkal különbek vagytok-é azoknál? Kicsoda pedig az közületek, aki aggodalmaskodásával megnövelheti termetét egy arasszal? Az öltözet felől is mit aggodalmaskodtok? Vegyétek eszetekbe a mező liliomait, mi módon növekednek: nem munkálkodnak és nem fonnak: De mondom néktek, hogy Salamon minden dicsőségében sem öltöz¬ködött úgy, mint ezek közül egy“. (Mt 6,25-29) Ez az édes, lehetetlen beszéd mintha valami mennyei könnyelműség zenéje volna. Talán keleten lehetett így beszélni, ahol megtermett úton útfélen az a pár szem gyümölcs és felfakadt az a korty ital, ami az élethez feltétlenül szükséges volt. Lehetett így beszélni Jézusnak a művelődés kezdő fokán, amikor egy vá¬szonlepel elégséges ruha volt télen is, nyáron is. De mit csinál¬janak a nagy városok munkásnegyedeiben éhező proletárok százezrei, mikor az aszfalton nem terem kenyér, ruha nélkül pedig megfagy az ember. Milyen könnyű átmenet ez, talán éppen az Ige aranyhídján arra a gondolatra: hadd éljünk úgy, mint az ég madarai, akiknek terített asztal a mások verítéké¬ből támadt buzavetés. Annak a kommunizmusnak, amely egy meggyengült kultúrában, fagyöngyként támad és vígan él ad¬dig, amíg a megelőző nemzedékek alkotásait és készletét elpusz¬títja, mindig klasszikus hely volt az Ige és kedves bölcsesége az aggodalmaskodás ellen való beszéd. Nézzétek a mezők liliomait, tanították, s aztán az elűzött királyok hermelinjével betakar¬ták meztelen leányaikat, úgy hogy azért felöltözötten is mezí-telenek maradjanak. Ne aggodalmaskodjatok, mit egyetek és mit igyatok, amíg másnak, a múltnak, előző nemzedékeknek munkájából és sáfárkodásából van ennivaló ezen a világon, ke-resd meg a másét és vedd el tőle, igazán nem érdemes mind¬ezért aggodalmaskodni. Nincs ok aggodalmaskodásra, mert van Gondviselés: t. i. az erős gondoskodik magáról, mert leüti a gyengét és elveszi tőle azt, ami az övé volt. Aggasztó-e ez a gyengébbre nézve, vagy nem? Azt az erős nem kérdezi, nem is kiváncsi reá, de nem is ajánlja, hogy ezirányban a gyengébb nyilatkozzék.
Ne aggodalmaskodjatok, bíztatja magát, szeretteit a bohém lélek. Nem szánt, nem vet, nem sző, nem fon, de azért vidáman néz a holnap elébe. Majd lesz valahogy, lehet, hogy egy kicsit koplalni fog, vagy fázni; majd megszánja valaki, ád egy darab kenyeret, vagy behívja, hogy felmelegedjék. Menjünk végig a bohémtanyákon, ahol egyszer dáridó folyik, azután koplalás sunnyog. Halottlelkű gazdák udvarházaiban, ahol Pató Pál nézi, miképpen csorog be a házba az eső, áztatja el a néhány marék szemetes buzát, amit szánalomból adtak be udvarába, de zsindelyt nem üt a résre, s a zsákot nem húzza el a csepegő alól. Erőtlen, munkátlan, fásult vígasztalás: vidám koldusok és szo¬morú Pató Pálok bölcsesége ez.
Mind a három eset a halál bölcsesége, egyik ragadozó állattá tesz, a másik léha élősdivé, a harmadik közömbös fatuskóvá.
III.
Milyen más Jézus tanítása. Drága és édes bíztatását, ami mint valami vidám, hajnali kürt, úgy zeng szét a világban a hegyi beszéd napsütötte ormáról, arra a versre alapítja, ame¬lyik a felolvasott Ige végén van. Keressétek Isten országát és annak igazságát és mindenek ráadásul megadatnak néktek. Egyszerre más levegő csap az arcunkba, szívünk nagyot döng, és érezzük, hogy alulról, a mocsárnak gőzköréből emelkedünk szédületes magasságok felé. Van valami, ami nagyobb, mint az étel és ital, a ruha és az öröm. Nagyobb, mint maga az élet. Olyan nagy, hogy nem is én bírom azt, hanem ő bír engem. Ezt az isteni hangsúlyozást, végső és teljes különböztetést Jézus egy tökéletesen más és új értékrendszernek élénkbe állítását, az Isten országa nevével jelölte. Mindazt, ami e gondolattal össze¬függ és e percben mi reánk tartozik, legteljesebben a Heidelbergi Káté bevezető szavai foglalják egybe: Mind életemben, mind halálomban egyetlenegy vígasztalásom az, hogy én nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisz¬tusnak tulajdona vagyok, aki az ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett és engem az ördögnek minden hatalmától megszabadított és úgy megőriz, hogy mennyei Atyámnak akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le fejemről, sőt szükséges, hogy minden az én boldogságomra szolgáljon.
Ez a Gondviselés tényének nagy keresztyén fundamentuma. Isten minden ő angyalaival vigyáz reám, életem megőrzése leg¬személyesebb ügye, s ezért naponként saját kezével egész vilá¬gomat úgy intézi, mintha kedvemért az egész teremtett mindenséget percenként újjá teremtené. Mindezt nem az én érté¬kemért, hanem önnön dicsőségéért teszi. Nem magamért vagyok drága neki, hanem drága vagyok Krisztusért, aki érettem meg¬halt, vérével megváltott. Annyit érek Isten szemében, amennyit a Krisztus vére ér, olyan drága vagyok, mint az ő Egyszülött Fiának halála, ezért tudom azt, hogy mindenhatóságának egész ereje, örök bölcseségének minden értelme és találékonysága, mérhetetlen szeretetének minden hűsége, gyengédsége és oda¬adása nekem szolgál, engem édesget, altat és ébreszt, táplál és ruház, véd és nevel. Azért én Őt keresem, neki szolgálok, paran¬csait követem. Keresem az Ő országát és annak igazságát: atyai szívének szerelmét, megváltó kegyelmének erejét, szent lelkének társaságát és segedelmét. Eszközül adom magamat néki és egész életem neki szolgál. Ez a szolgálat hősies munka, szakadatlan lemondás, a testnek fegyelmezése és rontása, a lélek kiteljesítése és táplálása. Gyertya akarok lenni és tudom, hogy Ő gyertyatartóba helyez. Életigényem az, hogy az övé lehessek, s ezért életigényemet reményemen felül teljesíti, mert Ő egészen az enyém. Munka, lemondás, áldozat az egész életem és minden percemet tele záporozza a gondviselés ezer csodája.
Ha a gondviselést emberi nyelven életigényem érvényesí¬tésének nevezem, e ponton megállva, ezt mondhatom: Isten vagy megadja ezt az érvényesítést vagy nem.
Ha nem, akkor a megváltott ember így sóhajt fel: reám jött a próba áldott, szent ideje. Érzi, hogy Isten kézen fogja és aláviszi a szenvedés tornácaiba. Lenn zúgnak a kínok sötét habjai, meztelenül és dideregve áll a kiválasztott lélek, de tudja azt, hogy ezzel résztvesz abban a nagy és szent megáldoztatásban, amin érette ment keresztül Krisztus az ő szívének Királya. És megöldököltetése, rettentő szenvedése, életének leghősiesebb alkotásává, fölséges kultuszává lesz, szabadulássá és győzelemmé. Innen születtek a legragyogóbb imádságok, a legremekebb zsoltárok, a legmélyebb és legboldogabb szemléle¬tek. Ez a keresztyén élet nadirja, amelyik éppen azért az örök zenit. Itt válik életigazsággá a Római levél tétele: Akik az Istent szeretik, azoknak mindenek egyaránt javokra vannak. Ez a szent, nagy és végső kivételeknek formája: az egészen személyes gondviselés csúcspontja, azé a gondviselésé, amely a Getsemáné kertjében és a kereszten az Egyszülött Fiút ölelte, áldotta, védte és győzelemre vitte.
Vagy pedig Isten megadja életigényem teljesülését. Van ruhám, kenyerem, hajlékom. Néha kevesebb, máskor több, de íme, még mindig és mindnyájunknak megvan. Gyermekeimet megőrzi. Sírok között is állandóan vezérel boldog igéretek felé. Körülvesz „mindenható és mindenütt jelenvaló ereje, mely ál¬tal mennyet és földet, minden teremtménnyel egyetemben, me¬lyet mintegy saját kezével fenntart és igazgat, hogy fák és füvek, eső és szárazság, termékeny és terméketlen esztendők, étel és ital, egészség és betegség, szegénység és gazdagság min¬den az Ő atyai kezéből jő“. (Heidelbergi Káté.) Tehát minden pillanatban ajándékkal köszönt be hozzám. Minden pillanat¬ban drága alkalmat ad, hogy hálás, meleg pillantással reá tekintsek. Mindig mutatja, hogy ő van, ő él, gazdag, törődik velem, szeret és áld, sohasem lehetek egyedül, sohasem lehetek elhagyott, sohasem lehetek tehetetlen és reménytelen. Nagy vígság, erős bizonyosság, acélos hit és reménység tölti el a lelkemet, hogy ilyen uram és királyom van. Tudom, hogy ő harcol helyettem, ő perel perlőimmel, övé a siker és a győzelem. Nekem az a parancsom van, hogy akaratát teljesítsem és telje¬sedéséért szüntelenül imádkozzam. Ez az életnek mindennapi rendes formációja.
Az utóbbi a szabály, az előbbi a kivétel. Emez az élet, amaz a halál nagy alkalma. De Isten mindenütt, itt is, ott is ugyanaz: Megváltó Isten, aki gondot visel reánk.
Ne aggodalmaskodjatok!

Az egész képen különös félhomály borong. Éjszaka játszód¬nak le az események, egy hegycsúcson és egy zúgó tavon. A hegyen egy mozdulatlan ember örök csendessége, a tavon egy széltől hányatott hajó néhány utasának ijedő félelme, zaklatott története. És estétől reggelig végbemegy egy csomó nagy taní¬tás: kész prédikáció. Estétől reggelig, a hit útja négy jelenetben. Erről beszélünk ma, a reformáció emlékünnepén.
I.
Jézus az ötezer ember megvendégelésének csodáját végzi. Mindnyájan evének és megelégedének és felszedék a maradék darabokat tizenkét kosárral. Közben azonban este lett és Jézus kényszerítette tanítványait, hogy hajóba szálljanak és menje¬nek a túlsó partra. A tanítványok útrakeltek és Jézus elment a hegyre imádkozni.
A magasban imádkozó magános Jézus az első jelenet hőse. Nem tudta a szétoszlott sokaság, nem tudták a hajóban ülő tanítványok, a gyermekek, akiket megáldott, a betegek, akiket meggyógyított, a farizeusok, akiknek elvette álmait, a főpapok, kiknek hatalmát fenyegette, hogy fenn, a magasban, csendes éjszakában, sugárzó egyedüliségben imádkozik Jézus. Ha ez az imádság nem volna láthatatlan, nagyobb és dicsőségesebb tűz égne ott, a hegytetőn, mintha egy új nap hullott volna le az égről. Gondoljátok el, mit jelent ez az imádság! Először egy nagyszerű párbeszéd a Szentháromság két személye között: az Atya és a megváltó Isten között. Ez az imádság nem más, mint a harmadik személynek, a Szentiéleknek kiáradása és visszaömlése az Atyából és a Fiúból. Micsoda titkok úszhattak e két tenger egybeszakadtában! Micsoda örömek, tanácsok, tervek és szándékok! Hogyan gyönyörködhetett az Atya a Fiúban és miképpen ujjonghatott a Fiú az Atyában, hogyan érezte a Fiú, miképpen adja neki az Atya lelkeknek beláthatatlan seregét világokon keresztül, hogyan örülhetett az ajándékozás örömé¬nek és hogyan vihette az ajándékozott lelkeket a Fiú vissza az Atyának, — mutatta meg fényesnek és tisztának helyreállított dicsőségükben a foglyul ejtett győzedelmes sereget.
De ez csak a felülről nézett kép. Alulról nézve, azt látjuk, hogy ott, a hegyen egy ember imádkozik. Egy ember, aki bizo¬nyára panaszolhatott fájdalomról, csalódásról, szükségről, meg-aláztatásról. Beszélhetett arról, mennyire fáj a szíve ezért a népért, amelyik szét van szórva, mint a pásztor nélküli nyáj, a népért, amelyiknek szíve megkeményedett, füle be¬dugult, szeme vakká lett. Kibuggyanhatott keserűsége amiatt, hogy a tanítványok hite gyenge, erkölcsük ingadozó; elsuhanhatott Keresztelő János árnyéka, akinek feje kevéssel azelőtt úgy hullott a porba, hogy nemcsak Cezárea rendült meg, hanem megrendült a föld is. Nagy, ostromló könyörgés és hálaadás lehetett benne a kicsinyek és az együgyűekért, a gyer¬mekekért, azért a parányi aratásért, amit a Szent és Igaz két csupasz tenyerén Istennek be tud mutatni. Felhők tornyosul¬hattak ez imádságban a jövendő felől: mi lesz a holnappal, ki védi meg őket, ha elhagyja nyáját a pásztor, mit mondjanak üldözőik előtt, megállanak-e mindhalálig, nem hull-e le koro¬nájuk? Mindenekfelett pedig benne volt a hívő embernek Atyjában való megnyugovása, a hit bizonyosságának égő és boldog daca. Diadalmas ténye annak a tudatnak: ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?
Lenn aludtak kicsinyek és nagyok, bölcsek és tudatlanok, virrasztottak az aggodalmaskodók, vagy a keservesek. Álmo¬dott, vagy vergődött tovább az élet. A Genezáret taván pedig, mint egy fekete árnyék, suhant egy csónak. Szövétnek libegett az orrán, olyan volt, mint egy úszó csillag, amelybe nagy árnyé¬kok fogóztak, magukkal lerántva őt, vonszoltatták lomha tete¬müket vele. De az imádság odafenn s ez a csónak idelenn, érez¬zük, szorosan összefügg.
Testvéreim, ez az első jelenet hangulata, tanítása és vígasz¬talása. Idelenn reánkereszkedő sötétségben folyik az élet; olya¬nok vagyunk, mintha Isten nem törődnék velünk, mintha ma-gunk vívnánk létünk nagy harcát. Megelégedettek és ínségesek, gőgösek és alázatosak, királyok és koldusok űzik játékaikat, vívják harcaikat, hordozzák szenvedéseiket, s életünk hajója sötét tavon megy ismeretlen ígéretek túlsó partja felé. Érzed-e, hogy fenn, a csúcson túl minden magasságokon Jézus főpapi imádsága ég és árad érted? A Fiú könyörög érted az Atyához, az Atya ajándékoz téged neki, ő felvesz szenvedéseibe, megtusakodik éretted és győzelmi örömmel belekiáltja a szentek szentjébe a te nevedet. Intézmények, nemzetek, egyházak, sor-sotok fordulhatott, nappalról alkony ereszkedhetett reátok, vár¬hat éjszakai út, — tudjátok-e, hogy odafenn, a dicsőség hegyén, mint egy láthatatlan csipkebokor, lángol az egyszeri és tökéle-tes áldozat imádsága, ég és nem emésztődik meg! Magyar református egyházam, tudod-e, hogy míg törékeny hajód, parányi hunyó mécsesek fényét hordozva, árnyékgombolyagként úszik a vizeken, odafenn imádkozik érted, futásodat kíséri és sorso¬dat kormányozza Jézus, aki maga szerzé ezt az útat és aki maga kényszeríté tanítványait ebbe a hajóba ülni. Zúghatnak a habok és hánykódhatik a tenger, csak zengjen az ének a hajó fedélzetén:
Hullámok ha rémítenek
Mérhetetlen víz felett
S a habok közt szíved remeg,
Hogy sírod is ott leled,
Ha aludni látod öt,
Ki reményed és erőd,
Sion, sohase feledd el,
Ö megvívhat tengerekkel.
II.
A második jelenet már mozgalmasabb. A hajó megy a ten¬ger közepén és egyszerre egy csodálatos alak tűnik fel a vize¬ken. Fény és sugár alakja, de ismeretlen a fény, szomorú és sá-padt a sugár. Mintha sírok felett villózó lidércfény lenne, olyan vonzó, olyan szép és mégis olyan szomorú. Megrémülnek a hajóban ülők, kísértetnek tartják a képet, amelyik csalogat, naiv lelkeket vígasztal, áltat, vagy megejt.
A tanítványok összebújnak s rámutatnak — ujjuk fehérlik a vizió fényében — fantazma, „elmúlandó állat", kísértet az.
Amint ülünk éltünk hajójában s evezünk a háborgó éjsza¬kán, megjelenik egy halvány, fényes árny: Jézus. Hány meg hány lélek számára csupán sugárzó, szomorú kísértet! Sokak számára nem egyéb, mint egy befejezéshez közelgő történelem¬nek légfelségesebb viziója, tündöklő ábrándja. Múltak nagy omladékai között él, sírokból, századok és évezredek véres ár¬kainak aljáról, porladó csontok, összetört koronák, leomlott várak és behorpadt templomok kövei közül emelkedik fel, mint a történelem legszebb emléke, a legédesebb emberi illúzió. Fázva bújnak össze a hitetlen emberek, mély, nagy szomorúság ül szívükre. Sajnálják magukat és nem állják ez óriás lidércnek vádoló nézését. Babonássá teszi őket ez a jelenség, sajogni kezd bennük ezer meg ezer tett, szó, szándék és mulasztás em¬léke. Valami fájó látvány nézni, mint megy a hajó a semmiségbe, előtte, utána egy meghiúsult álom fénylő kísértete jár.
Éjféli órája az emberiségnek, vajjon mikor tünsz el már?
Mindig ilyen helyzetbe jutott az ember és az anyaszentegyház, valahányszor Jézus csodatevő és isteni személyisége elve¬szítette reá nézve óriás realitását. Valahányszor csak kísértet volt már az élő, igaz Úr. Sápadt, villózó emlék, aki ott bújdosott a renaissance márványpalotái között, császárok csarnokaiban, kolostorok boltívei alatt, haditanácsok, békekongresszusok, vér-törvényszékek asztala mellett, de a fázó, didergő, részeg, vagy haragvó világ legfeljebb félelemmel tekint reá, mint egy haza¬járó rémre, vagy gyönyörködik benne, mint egy lelki délibáb¬ban. Humanizmusnak a korában, racionalizmusnak idejében, a XVI. században épúgy, mint a XX-ikban, az összeomló Bizánc¬ban és a világpolitikát csináló bíborosok, vagy inkvizitorok szobájában úgy jár hatalom nélkül, árnyékképpen Jézus alakja, mint egy kihült égitest a felhők között. Óh, ma is, itt is feltekintenek reá, de közömbösek iránta, erejét nem látják, sze¬mélyisége melegét nem érzik, csak belebámulnak lényébe, mint a pásztor a rejtelmesen sugárzó holdba, amelyet odafenn úszó óriási hamvvedernek érez... Nem halvány-e az arcod, mintha kísértetet látnál?
III.
A harmadik jelenet egy kiáltással kezdődik: Bízzatok, én vagyok, ne féljetek! A látomás megszólal, tele lesz élettel, erő¬vel, személyiséggel és kiáltásának ez az értelme, mint minden isteni szónak: bízzatok. Bízzatok, én vagyok, és én vagyok! Minden hatalom az enyém és ti az enyémek vagytok, hozzátok és értetek jövök, megmentő, orvos, kormányos és hadvezér vagyok. Megérkezem hozzátok úgy, mint barát a kedves körbe, mint pásztor eltikkadt nyájához, mint orvos az elalélt beteg¬hez, mint kormányos a tévelygő hajóra. Bízzatok bennem, egye¬düli valóság, az igazi valóság én vagyok, mert én az Ige vagyok. Mindaz, amit láttok: halvány, derengő körvonalai a partnak, mély habjai víznek, kihunyó csillagok és közelgető nap, mind fátyol, mind árnyék; kezemnek munkája volt a világ fundamentuma, én szőttem mindezt palástul magamnak, fátyolul arcom elé, kárpitul szentélyem ajtajára. Lehet álom a föld, az ég, kísértet a nap, lidérc a csillagtábor, — igazán, örökre egyedül én vagyok. Beszédem igazság és élet, szavamból egy jotta el nem múlik és meg nem másul, én és az Atya egy vagyunk, — bízzatok, ne féljetek!
És jön a nagy megmozdulás. Ime, feláll valaki a sötét hajó¬ban, alakja kinyúlik, arcán fény támad: Péter, a hitvalló, aki kéri az élet bizonyságát Jézustól és nyújtja a hit próbáját a maga részéről. Hiszi, hogy akit lát, Jézus, az Isten Fia. Hiszi, hogy övé minden hatalom és szíve örök szeretet. Kikéri parancsát és e parancsra ráteszi életét. Ha azt mondja Jézus: halj meg értem, meghal; ha azt mondja: feszülj keresztre, elszen¬vedi; ha azt mondja: borítsd lángba a világot, megteszi. Ha azt mondja: rohanj a tűzbe, nem gondolkozik. Ha azt mondja: jövel a vizeken hozzám, rálép a vizekre.
Óh, ez a lépés, a hitnek eme nagy ténye: egy ember, aki levonja következményét annak, hogy van Jézus és parancsot adott nekünk. Ez minden reformáció, ez az örök reformáció. Mi mást tett Pál, mint hogy egy ilyen hívásra rátette életét, kilé¬pett csónakából a habokra és ment Jézus felé. Nézd, alakja hogyan jár a világtörténelem hullámain, mintha kőlépcsőn ha¬ladna fölfelé. Mi más Luther nagy lépése, mint hogy kilépett a biztos védőcsónakból és az ő Urának hívó szavára föltette életét. Nagy volt a parancs, mint Péteré. Nemcsak tengeren kellett járnia, hanem tüzes kemencéken kellett átmennie, földrengé¬sek éjszakáján omladozó templomokban kellett ágyát vetnie és ott aludni. Kitört vulkánok peremén kellett nyugodtan megállania és kezében tartani egy virágcserepet, vagy egy papiros¬lapot: új tavaszok oltóágát, új világ fundálásának alkotmány-levelét. Mit míveltek mást a gályarabok, mint hogy kiléptek a biztos helyről, rá a szenvedésnek, halálnak tengerére, mártir-arccal, lobogó hittel, nagy bizalommal, mert tudták, hogy aki parancsolt nekik, cserben nem hagyja és meg nem csúfolja őt.
Óh, ez a lépés, ez a járás nem könnyű, nem játék. Íme, Péter is megrémül és merülni kezd. A hideg habok ajkáig érnek, feje fölött összecsapnak, csak két remegő keze áll ki a vízből, mint az imádság a bűn fellegéből. De éppen az a hit pró¬bája, hogy aki a szent látomást élő személynek vette, hite igazolódik, mert az élő Jézus megtartja, fölemeli. Jertek, megtar¬tott lelkek és tegyetek vallást! Micsoda sereg, a bizonyságoknak milyen fellege! Jönnek a nagy szomorkodók és kiáltják: Összecsapott fejünk fölött a szenvedések árja, de Ö megraga¬dott, kiemelt, ismerjük Öt, az Örömszerzőt! Jönnek a bűnösök, kámzsásan, hamúval és vallják: ajkunkig ért a förtelem és fejünk fölött összecsapott bűneink özöne: de Ö megragadott, kiemelt, íme, homlokunkon az ő vére piroslik, fejünkön koronája fénylik. Mi tudjuk, ki a Kegyelem! Jönnek a kicsinyek, a tör-pék, a megpróbáltak, a parányiak és kiáltják: fejünk fölött összecsapott az ellenséges világ, mert erőtelenek, kevesek vol¬tunk, de Ő fölemelt: tudjuk ki az Erő. Jönnek nemzetek és zen¬gik: Úgy volt, hogy minden elveszett; Mohi, Mohács, Trianon, de ö utánunk nyúlt s általvitt sebes tűzön és nagy árvízen. Jön¬nek egyházak, jön a magyar református egyház és énekli a maga diadalénekét: íme, élünk mint ismeretlenek, és mégis ismeretesek, mint megholtak és ím élők; mint ostorozottak és meg nem ölettek. Mint bánkódók, noha mindig örvendezők, mint szegények, de sokakat gazdagítók, mint semmi nélkül va¬lók és mindennel bírók (2Kor 6,9-10), — mi tudjuk, kinek hittünk és ki a mi Urunk. Óh, a harmadik jelenet felhajnalló, örök reformáció, megújulás történelemben, egyházakban és egyénekben. Reszketsz-e te is, fölemelt lélek, zúgó tenger felett, árból kimentett szegény Péter, kinek nincs egyebed, mint bol¬dog hited, amivel görcsösen átkaroltad azt, aki éretted jött és utánad jött? Milyen boldog öröm ez a reszketés, ha egy nem¬zetet, ha egy egyházat jár át!
IV.
A negyedik jelenet a boldog megérkezés. A hegyek fölött kezd támadni a nap, a víz elcsitul, hogy maga is pihenőre tér¬jen, elalszik, mint a makrancos gyerek: mosolyog, szépet álmo¬dik. A hajóban boldog csapat ül a Mester lábainál s hallgatja az igét, s a közelgető parton fénylőszemű sereg jön üdvözölni az érkezőket. Óh, drága megoldás, óh, szent diadal! Látom úszni életem hajóját boldog megérkezésnek partja felé. Velem van Jézus, a hű kormányos; magam, családom, gyermekeim lábainál ülünk. A közelgő partok tündöklőbbek, mint a leg¬édesebb remény. Millió arc mosolyog felém, előrement testvé¬reim, elődeim arca, várnak reám és köszöntenek. Mikor a partra lépek, alakom sugárrá válik és elveszek a fényes sereg¬ben, mint örökre megtaláltatott.
Látom úszni népem hajóját, ezt a tört árbócú tépett zászlajú, szegényes tutajt. De Jézus ül a tutajon s egy nép az ő lábainál. — Egyetlen nagy szertartás folyik ott: szóban, tett¬ben, gondolatban hitvallás arról, hogy Jézus az Isten fia. Közelget az Igéret partja, — körvonalait még nem veszem ki, de ez a rozzant tutaj mintha nőne, árbocai felmagasodnának, zászlói lengenének; közeleg a megérkezéshez egy útra kelt nemzet!
Látom magyar református egyházam hajóját. Nóé bárkája ez! Viszi az élet és ígéret magvait. Csitul a hullámok bordaverő ostroma, apad és tükörré simul a vízözön. Ablakunkból galambok surrannak ki s olajágat hozva érkeznek meg és int a közelgő Ararát, az igéret hegye. A parton füstöl az oltár, áldoz a nép s föléjük borul a szövetség jegye: a szivárvány. Este indultunk el, egész éjjel sötétségben jártunk, reggelre meg¬érkeztünk.