Fiatal, boldog édesapa játszik gyermekével emeleti laká¬suk ablakában. Tavaszi világosság özönlik be reájuk, alulról orgona és akácillat szűrődik felfele. A gyermek csupa jókedv és kacagás, az apa csupa áthevült, hálás, komoly öröm. A szoba mélyén kereveten pihen a fiatal anya, törékeny, beteg asszony, akinek minden öröme a gyermek, annyival is inkább, mert több gyermeke nem lehet soha. A fiú pajzánsága egyre fokozódik, s egyszer, mint egy elpattanó aranyhal, kisiklik az apa kezéből, áttöri az üvegablakot és lezuhan az utca kövezetére... Jó né-hány nap múlva láttam az édesapát, amint ült meredten a szobában, szeme előre nézett az ürbe s meghajolva mindegyre utána kapott a levegőnek, mintha gyermekét akarná megmen¬teni. Akkor éreztem meg, mennyire egy az apa és gyermeke. A gyermek elvesztése annyi, mintha élő testéből vágták volna le a drágább, boldogabb félt. Véres csonknak maradt örökre, amely kiált elvesztett jobb része után. Igen, mert atya és fia együvé tartoznak, egymás számára vannak teremtve.
Láttam egy anyát, ki súlyos beteg gyermekét ápolta. Há¬rom nap óta nem aludt, nem pihent már; ott ült gyermeke ágya mellett, kezében tartotta a forró, tapadó kis kezet, föléje hajolt a halvány arcnak és csókjaival hűsítette a kicserepezett ajkakat. Most végre a gyermek néhány percre elaludt, keze kihullott anyja kezéből, pillája lecsukódott, lélekzetvétele nyu¬godt és szabályos. Az anya felkél, hogy néhány percre távozzék a betegágytól. De alig megy ki a szobából, a gyermek hirtelen felébred s valami szívettépő hangon kiált: anyám! Az asszony ott terem édes szóval, simogató kézzel a gyermeke mellett, egy másodperc tizedrésze alatt, mire a gyermek panaszosan sír fel: „olyan nagyon régen voltál mellettem”. Igen, mikor szükség van az anyai szeretetre, mikor a gyermek megérzi, hogy ki neki az anyja: az a néhány perc, ami alatt nélkülöznie kell ezt a testté vált jóságot, olyan hosszú, mintha fáradt, lomha évti¬zedek szállanának el felette. Igen, mert a gyermek az anya közelében él igazán, az neki boldog elementuma, benne virul ki és általa tápláltatik. Napfény és oxigén az anyai szeretet az ébredező kis emberpalánta számára.
Ezt a két képet azért rajzoltam meg, hogy valamiképpen éreztessem meg a bűneset rettentő nagyságát. Micsoda fájda¬lom lehetett Isten atyai szívére, amikor látja, hogy mester¬műve, teremtésének koronája, dicsőségének tükre és örök szeretetének tárgya: az ember, miképpen zuhog be a kárhozatba! Micsoda irtózatos hatalom lehetett az, ami miatt Isten megbán¬tott szentsége maga lökte el magától kárhozat és halál semmi¬ségébe azt az embert, aki örök szeretet és örök bölcseség isteni szenvedélyéből támadt, teremtett mindenségnek koronája volt, micsoda irtózatos hatalom lehet az a bűn! Micsoda hatalom volt az, ami az Isten atyai szívében felébresztette a haragot, az ítélet szigorát és az elvetés keménységét! Micsoda démoni hata¬lom volt, ami az embert Istentől ilyen végletesen eltávolította! Micsoda örömöket pusztított ki az emberi lélekből azáltal, hogy nem érezte az ember többé az Isten közellétének áldott örömét, jelenvalóságának boldog, sugaras, tápláló tényét, a közelvaló és éltető dicsőségének ébresztő és megtartó erejét. Mi¬csoda érzések pusztultak ki ezáltal az emberi lélekből, hogy lett sivataggá az a lélek, ahol az Istenben való örvendezésnek és az ő megtapasztalásának napkeleti tenyészete nőhetett volna. Micsoda rettentő hatalom az a bűn, amelyik miatt nem¬csak elszakad, hanem elszokik Istentől a lélek, nemcsak nélküle él, de nélküle és ellenére kiván élni konokul és megátalkodottan, erőltetve és túlhajtva önnön kárhozatának rettentő végze¬tét. Van-e képetek arról, mivé tette a világot, a lelket a bűn? Óh, milyen halvány, bújdosó fény az, ha a megromlott világban néha felvillant az Isten után való sóvárgás. Az Ő igaz ismere¬tének egy-egy sugara. Rettentő és teméntelen éjszakában pa¬rányi mécslángok ezek, amelyek hiába erőlködnek, hajnallá nem tudnak válni, csak az éjszaka nagyságát mérik. Szántott, vetett, evett, harcolt, szeretkezett, gyermeket nevelt és meg¬halt az ember és tartozása egyre nőtt, adóssága mind nagyobb lett, Istenhez való térése egyre lehetetlenebbé vált. Igy vitte bele az eset, a bűn a világba, abba a tökéletes remekbe a zűr¬zavart, az átkot. Hiba támadt a világkoncepcióban, repedés sza¬ladt végig a mindenség hatalmas boltjain és mállani, omlani kezdett felséges stílusa. Ha nézzük Istennek ehhez a világhoz és ehhez az emberhez való viszonyát, látnunk kell azt a nagy antinómiát, amibe lénye került: szeretete életet akart, embert, mosolygó gyermeket, ártatlanságot, istenarcot, szentsége pedig halált, ítéletet és kárhozatot követelt. Úgy érezzük, mintha egy új teremtés szüksége került volna felszínre: a régi és megrom¬lott világ pusztuljon el, az ember zuhogjon vissza az állat¬világba, az állatok zuhanjanak le az alsóbb fokra, a növény-zetbe, a növényzet tünjön el, csak tenger és szárazföld marad¬jon, azután takartassék egybe az ég is, mint egy tekercs, tünjék el a föld is, hunyjon ki a világosság s ég és föld váljék kietlen, vak, sötét khaosszá, amilyen volt, mielőtt kezdetben teremtette volna az Isten az eget és a földet. Mint ahogy a mester letöröl a tábláról egy képletet, amelybe hiba csúszott, a szobrász szét¬gyúr egy alakot, amely neki nem engedelmeskedik: Istennek semmivé kellett volna tenni a mindent, hogy mégegyszer va¬lami lehessen. Az új teremtés gondolatával a réginek elpusz¬títása jár.
Nos, ezt a dilemmát oldja meg a Golgotha keresztje. A kereszten meghalt valaki, tökéletes ember és tökéletes Isten. Mint tökéletes ember, érez minden szenvedést és hordoz minden terhet, amelyben szent teste megtörettetik. Mint tökéletes Isten, örök szeretettel áldozza szentséges, tiszta életét váltságul má¬sokért. Egy meghalt mindenkiért, benne tehát meghalt, azaz elviselte az ítéletet, megöldököltetett minden bűnös ember. Ő megfizetett s benne megfizetett minden ember. Nem magában, a maga erejéből, hanem „Isten adta őt áldozatul sokért és Isten tulajdonította az Ő szentségét és ártatlanságát sokaknak".
Nem a világot kellett tehát megrontani, csak annak egy darabját, amelyik mégis több volt, mint a világ, mert terem¬tője volt annak. A megváltó Isten ártatlan, tiszta testét kellett megrontani. Nem új eget és új földet kellett teremteni, hanem a megfeszített és feltámadott Krisztusban meg kellett jelennie a második Ádámnak, az új világnak, a beláthatatlan és óriás lelki birodalom titokzatos gyökerének. Ő reá zuhant minden bűn, tehát szenvedése és halála eleget tett minden bűnért és lefizetett minden adósságot. Őbenne fakadt minden érdem, szentség és tökéletesség, s ezt Isten ingyen azoknak tulajdonítja, akiket örök szeretete az ő örök igazsága ítéletéből meg akar menteni. Bűnné tette az igazat érettünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne.
Tehát Isten kibékült a világgal a kereszten. Haragját kiengesztelte a Fiú áldozata és atyai szívéből megeredt az irgalom árja. A kereszt új világteremtés, amelynek a régi, lát¬ható mindenség csak kezdete és talapzata. Befejezés és felsé¬ges kezdet, s egyben drága zálog arról, hogy a „régiek elmúl¬tak, íme újjá lett minden”: Isten kibékült a világgal!
Istennek a kereszt áldozatában történt kiengesztelődéséről szól az örök evangéliom. Ez az a nagy tény, amiről a bizony¬ságtételek föllege szól.
Ugyanis hiába békült ki Isten a világgal, ha mi nem békülünk ki Istennel. Ezért Krisztusért kérünk, követségben járva: béküljetek ki az Istennel! Ez az evangélium summája, az édes üzenet, a jó hír arról, hogy Isten és az ő világa között valami óriás dolog történt: „Úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött fiát adta érette váltságul, hogy aki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök életet vegyen".
Ezt a tényt azonban személyes életté kell tenni az emberekben. Mit ér egy bagnóban dolgozó emberre az a tény, hogy hazája új, nagy királyt nyert s döntő győzelmet aratott: ha ez a tény az ő életében új fejezetet nem teremt?
Ha én most titeket külön-külön pásztori beszélgetésben, meleg szóval négyszemközt hívnálak fel, béküljetek ki az Istennel, sokan azt felelnék: én nem is haragszom reá. Igen, te nem haragszol reá és haragja súlyát sem érzed, mert reád nézve Isten csak szó, üres szó. De ha van benned vágy arra, hogy Isten úgy karoljon át téged, mint az atya gyermekét, akinek boldogan mutatja egy sugárzó világ szépségét, ha van benned vágy arra, hogy úgy menekülj Istenhez és szárnyai árnyékában úgy pihenj meg, mint anyja ölén a beteg gyermek, akkor azt mondom, kövess el mindent, hogy érezd meg Isten neheztelésének a súlyát, mert ez az első lépés ahhoz, hogy kibé¬külj vele. Te elrejtőztél előle, mint Ádám és Éva a paradicsom¬ban és még nem hallod, hogy a hűvös alkonyatban jár az Úr a kertben, közeledik feléd és nemsokára neveden szólít. Mondd, hogyan tudnál te megállani Ő előtte, ha majd szívedbe döng a bús szólítás: Hol vagy Ádám? Mit tudsz mondani te, hol vagy, mit csinálsz, milyen vagy? Nemde zokogva kell mondanod, hogy árva vagy, elhagyott, tanácstalan, mezítelen, hogy orcája előtt nem állhatsz meg, hozzá méltatlan lettél, ellensége vagy. Nemde arra kell döbbenve eszmélned, hogy tanácsát megron¬tottad, terveit kicsúfoltad, akaratát áthágtad, szentségét megtapodtad és nevét gyaláztad. Úgy-e látod, hogy ahány pa¬rancsa van, annyit szegtél meg, s ahány pillanatja volt életed¬nek, annyiszor szegted meg akaratát. Mindazzal, amit adott, visszaéltél, talentumaidat elástad, ajándékait eltékozoltad. Óh, ha már egyszer eljutottál arra az örömre, arra a magaslatra, hogy érezd neheztelő nézését és előtte vádold magadat, mi¬csoda öröm a felzendülő evangélium: békülj ki az Istennel, mert Ő már kibékült veled! Ő előbb szeretett, érted áldozatot hozott, keresztje alá megújulni vár: fogadd el kinyujtott kezét. Bízd reá magadat, engedd, hogy foglyul ejtsen. Tagadd meg és vesd el magadtól régi énedet, ó-emberedet. Könyörögj, hogy tulajdonítsa neked Szentfia érdemét és ártatlanságát. Ujjongva öltözz fel ennek a drága halálnak javaiba és áldásaiba és élj azokkal a lehetőségekkel, amelyeket Ő szerzett neked és Ő nyujt feléd. Nézd, körülvesz téged egy nagy társaság, vár téged pusztulásnak fenyegetése között a mentőhajó. Hozza feléd az üzenetet az Irás, ez a drága kalauz és csodálatos lám¬pás. Segít kegyelmi eszközeivel Isten legnagyobb intézménye: az Anyaszentegyház. Mindenekfelett pedig elibéd állanak bol¬dog és hű lelkek, akik bizonyságot tesznek egy csodatevő és gyógyító Erőről. Emberek, akiket a Krisztus szerelme szoron¬gat és akik nem tudnak megnyugodni addig, amíg el nem mondják másnak is, amiket láttak és hallottak. Egy nagy királynak képében jönnek ők, Akinek ellene nem lehet állani, Aki hódolatot követel és Aki foglyul ejti a lelkeket. Minél ádázabb ellensége volt valaki, annál roppanóbban törik össze, s annál hűségesebb követője lesz. Minél többet vétett valaki ellene, annál boldogabb zokogással joházik lábaihoz. Mikor Ő ellenségeihez fordul és meg akarja békíteni őket, halála áldo¬zata olyan erős, hogy a győzelem bizonyosan az Övé a te eseted¬ben is. Hogy ki ez a nagy király, aki küldi a követeit a világ¬hoz és küldi tehozzád is, azt egy nagy evangélista, Dwight L. Moody így mondja el:
„El tudom képzelni, hogy mikor Krisztus azt mondta a körülötte lévő kicsiny társaságnak: „Menjetek ki az egész világra és hirdessétek az evangéliumot!” Péter így szólt: „Uram, igazán úgy érted, hogy menjünk vissza Jeruzsálembe és prédikáljuk az evangéliumot azoknak az embereknek, akik megöltek Téged?”
„Igen, — mondta Krisztus — menjetek, vadásszátok fel azt az embert, aki az arcomba köpött, mondjátok meg neki, hogy azért még kaphat egy széket az én országomban. Igen, Péter, menjetek és keressétek fel azt az embert, aki azt a kegyetlen töviskoronát csinálta és a homlokomra tette: és mondjátok meg neki, hogy nekem is lesz egy koronám az ő számára, ha bejő az én országomba és abban nem lesz ám tövis. Hajtsátok fel azt az embert, aki felkapta a nádvesszőt és a kegyetlen tövisekre csapott, hogy a homlokomba szúródjanak és mondjátok meg neki, hogy én királyi pálcát fogok adni a kezébe és uralkodni fog a föld nemzetségein, ha elfogadja az üdvösséget. Kutassá¬tok elő azt az embert, aki oldalamba szúrta a dárdát és mond-játok meg neki, hogy rövidebb út is van az én szívemhez annál. Mondjátok meg neki, hogy én ingyen megbocsátok neki és hogy üdvözülhet, csak fogadja el az üdvösséget ajándékképpen”...
Ő érette kérünk, béküljetek ki az Istennel!