Kedves Atyámfiai! Titeket hívlak fel bizonyságul arra, hogy én itt, ebben a szószékben, nem szoktam politikai, egyházpolitikai és felekezeti kérdésekkel foglalkozni. Mindig azt akar¬tam, hogy a mi hitünk örökkévaló, nagy igazságairól tegyek bizonyságot ti előttetek s az volt meggyőződésem, hogy akkor leginkább alkalomszerű az én igehirdetésem, amikor leginkább időfeletti és örökkévaló. Ugyanis azt tapasztaltam, hogy a világon a leggyakorlatibb dolog az eszmény.
Ez azonban nem ment föl az alól a kötelezettség alól, hogy egyházunknak és lelki életünknek egészen konkrét kérdéseivel is ne foglalkozzam. Azért, mert ha a keresztyénség és a refor¬mátus keresztyénség élet, akkor ennek a mindennapi élet leg¬aprólékosabb kérdéseiben is meg kell látszania. Baj volna, ha nekünk lenne szép tündöklő református keresztyénségünk, ami¬ben itt, a Kálvin-téri templomban el-elgyönyörködnénk, amit kiveszünk itt az emlékezések bársonyos kazettájából, mint egy szép, régi, becses ékszert, aztán visszacsukjuk, hazamegyünk és megy tovább minden a régiben.
Ezelőtt két héttel a Sylvester-esti istentisztelet után felol¬vastam ti előttetek a mi budapesti református gyülekezetünk¬nek a statisztikáját. Ebből a statisztikából kiderül az, hogy a mi református egyházunkban, Budapesten a nálunk kötött házasságoknak 76%-a vegyesházasság. Látjuk, hogy a férfiak nagyobb számban kötnek vegyesházasságot, mint a nők. Azt azonban, hogy egész Budapesten a múlt évben hány olyan vegyesházasság köttetett bármely templomban, amelyben az egyik fél református volt és ezekből a házasságokból hány reverzális származott a mi kárunkra, ez idő szerint még nem tudtuk összeállítani, mert állami anyakönyvi adatok kellenek hozzá. Egy azonban köztudomású, hogy a reverzálisokkal Ma¬gyarország összes felekezetei közül legtöbbet veszít a zsidóság, azután az evangélikusok és mindjárt utána mi reformátusok.
Nem helyes, nem okos dolog-e tehát, nem parancsoló köte¬lességem nékem az, hogy itt Ti előttetek a házasság keresztyén megvilágításáról beszéljek és ezt a mindnyájunkat érdeklő kér-dést állítsam oda és kérdezzem meg, mit mond erről a mi egy¬házunk láthatatlan feje, a mi hitünk fejedelme: Jézus Krisztus?
Először arról kell egypár szót szólanom, hogy református fölfogás szerint mi a keresztyén házasság? Igy határozzuk mi ezt meg: A házasság két különböző nemű személyiségnek olyan, az egész földi életre szóló testi és lelki életközössége, amelynek célja az Isten dicsőségének a szolgálata.
Világos ebből minden vád és ellenkező tétellel szemben, hogy mi a házasságot az egész életre szólónak tartjuk és a há¬zasság felbonthatatlansága mellett állunk. Mi csak olyan há¬zasságból szabadítjuk ki saját kérésére az ártatlan félt, amely paráznasággal megtöretett. Látszik ebből továbbá az, hogy a házasságnak lényeges alkotórésze a testi életközösség, de épp oly lényeges alkotórésze a lelki életközösség is. Ha azt kérdez¬zük, hogy melyik hiányozhatik a házasságnál, azt kell felel¬nünk reá, hogy egyik sem. De ha azt kérdezik, hogy melyiknek a minősége döntőbb a házasság sorsára nézve, akkor azt mond¬juk, hogy a lelki életközösségé.
Jaj annak a házasságnak, amelyik csak földi szerelemből áll és amelyik nem lesz lelkek szerelmévé, a lelkek tiszta, mély barátságává. A földi szerelem csak egy rózsabokor, amelynek alján ott alszik Csipkerózsa: a lélek szerelme, a barátság. S jaj annak a házasságnak, amelyiknél elébb lehull a rózsabokorról az utolsó sziromlevél, mielőtt felébredne az alvó királyleány.
Tehát a lélek egysége, közössége. Ez így még csak egy szó atyámfiai, meg kell néznünk azt, hogy mit értünk mi a lélek közössége alatt. Értjük alatta az ideáloknak a közösségét, az értékelésnek, az ízlésnek a közösségét, abban való egységet és harmóniát, hogy mit tartunk nagynak, szentnek, jónak, igaz¬nak, mi az életnek értéke, mi a halál, mi a gyermek, mi a külső világ, mi a látszat, mi a lényeg. Ezekre a döntő életkérdésekre való egységet jelenti a lelki közösség.
Hány olyan házasságot láttam én, Atyámfiái, amelyet csak nagy erőfeszítéssel tarthattak fenn, azáltal, hogy az egyik fél, a nemesebbik fél, mondhatatlan megbocsátással, tűréssel, soha meg nem lankadó bizalommal, újra meg újra fellobogó remény¬kedéssel, mindig csak takarja a másik hibáját és valami mond¬hatatlan hősiességgel szépnek, jónak, kedvesnek, szíve szerint valónak látja azt, aki nem az. Fájdalmas erőlködés ez, mely végre is csődöt mond. Az az oka, hogy az a két lélek nincs az örökkévalóságból egymásnak hangolva azáltal, hogy lelkiközöségük lenne ideálokban, igazságokban, értékelésben; nem azonos az örökkévalóságra vonatkozó ízlésük. Jegyezzük meg Testvéreim, ne felejtsük el, hogy ezt az ideálközösséget meg lehet ugyan találni a világnézetben, valamelyes szokásban, ideig-óráig való elméletekben, de mindig frissen, mindig megújíthatóan, mindig üdén csak egyetlen helyen lehet megta¬lálni: a közös hitnek csodamély, csodaszép tükre mellett. Oda kell elmenni, mert egyedül ott terem. Az ideálok a hit bölcsőjében születnek, s a közös hit oltára mellett terem a lelki közös¬ség, a hitestársi barátság összefonódó kápolnavirága.
Nos, a vegyes házasságok két különböző hitű vagy mond¬juk, két különböző felekezetű egyénnek egybekeléséből támad¬nak. Testvéreim, ha valakitől, úgy tőlem távol áll, hogy ehhez a kérdéshez másképpen, mint a legmélyebb, legremegőbb pász¬tori szeretettel nyúljak. Én láttam és látok nagyon boldog ve¬gyes házasságokat, éppen úgy, mint ahogy láttam és látok bol¬dogtalan házasságokat egyfelekezetű felek között. Én tudom azt, hogy a vegyes házasságoknak Magyarországon mily nagy művelődéstörténeti jelentőségük volt, amikor ezt az ezerfelé szétszaggatott, megtámadott országot igyekeztek megmenteni attól az utolsó, végső veszedelemtől, hogy felekezei alapon is végképp meghasonoljék, úgy, hogy reformátusokat és katholikusokat egy életközösségbe, egy családi körbe kötözték össze. Annak, hogy Magyarország ama részein, ahol a múltban a ma¬gyar történelem igazában lejátszódott, a Felvidéken és Er¬délyben, a társadalom sokkal egységesebb, jórészt a vegyes házasságok az okai. De lehetetlen nem látni meg azokat a ne¬hézségeket és kísértéseket, amelyek éppen a vegyesházasságok¬ban jelentkeznek. Igaz ugyan, hogy a vegyesházasság alkalmas arra, hogy a család különböző felekezetű tagjait rászorítsa, hogy egyik a másik felekezetét megbecsülje, de ugyanakkor arra is rászorítja, hogy a saját felekezete iránt közömbös legyen. Benne rejlik az a kísértés, hogy a saját hitünkből las¬sanként eliminálja éppen azokat a vonásokat, amelyekben a mi kálvinizmusunk lényege és tisztasága a legjellegzetesebb, ame¬lyekben legjobban kiütköznek a mi vallásunknak speciális értékei. Éppen azokról a vonásokról van itt szó, amelyek miatt az Isten akarta és tervezte a kálvinizmust, amelyekre gondolt akkor, amikor parancsolta, hogy kiviruljon ezen a földön, miközötünk az, amit történelmi néven kálvinizmusnak nevezünk.
Testvéreim, általánosítani tulajdonképpen annyit jelent, mint szegényíteni. Gyümölcs, mint olyan, nincs. Van barack, alma, szőlő és mi barackot, almát vagy szőlőt eszünk akkor is, amikor azt mondjuk, hogy gyümölcsöt eszünk. Amikor azt mondjuk, hogy vallásosak vagyunk: katholikusnak, reformá¬tusnak, methodistának vagy baptistának kell lennünk, mert úgy lenni vallásosnak, hogy ezek közül egyik se legyünk, még eddig senkinek sem sikerült. Csak az sikerülhet, hogy ezek közül valamelyiket rosszul valósította meg. Olyan gyümölcsöt én még nem láttam, amelyik nem volt se barack, se alma, se szőlő, de olyant már láttam, amelyiket nem igen érdemes se baracknak, se almának, se szőlőnek nevezni, bár ezek közül valamelyikhez hasonlított. A vegyesházaságok, Testvéreim, mégis mindezek ellenére Isten egy nagy és szent gondolatán alapszanak. Azon a gondolaton, amit én missziói gondolatnak neveznék. Amikor két különböző hitű és világú lelket összefűz azért, hogy egyik hódítsa meg a másikat. Úgy éljék szóval és tettel a saját hitüket, hogy az győzzön, amelyiknek igaza van. Győzzön az, amelyik saját hitében igazabb, jobb és boldogabb tudott lenni. Ezt nevezem a vegyesházasságok missziói fel¬adatának, amit az evangéliumi keresztyénség előír és elvár.
A vegyesházasságok missziói feladatát nemcsak a mi református egyházunk, hanem a többi egyházak is vallják. És különösen két egyházról beszélek, ezek közül az egyik közelebb áll hozzánk, a másik távolabbról érint bennünket: a görög¬keleti orthodox és a római katholikus egyház. Mindkettő szigo¬rúan vallja, hogy a vegyesházasságok kötése az egyháznak nagy missziói munkája, melyben az eredményt a reverzálisok kötésével éri el.
Azt hiszem, nincs senki itt ebben a templomban, aki ne tudná, hogy mit jelent ez az idegen szó, hogy reverzális. Azt jelenti, hogy a házasságot kötő felek a házasság megkötése előtt megegyeznek arra, hogy születendő gyermekeik melyi¬küknek vallását fogják követni. Ez hazánkban új dolog. Ezelőtt alig harminc évvel az egyházpolitikai törvények révén jött a magyar jogéletbe, még pedig túlzó liberális irányzattal szem¬ben szélső klerikális oldalról, még túlzóbb, még liberálisabb indokolással. Azzal az indokolással, hogy a szülőknek joguk van a születendő gyermekük vallásáról szabadon rendelkezni. Az evangéliumi hit erre nézve azt mondja, hogy nincs. Nincs, mert Isten diszponált erről, először akkor, amikor megállapí¬totta a szülők vallását. Másodszor akkor fog intézkedni benne, amikor az a gyermek elég önálló és elég érett lesz arra, hogy ő maga tudjon határozni ebben az életkérdésben.
Még azt is hajlandó volnék állítani, hogy az evangéliumellenes mozzanat nem annyira a reverzálisban, mint inkább a reverzális kezelésében rejlik. Ha egyszer elismerjük a szülők¬nek fennebb vitatott jogát, akkor annak meg kell lennie mind¬addig, míg a gyermek vallásos nevelése befejeződött. Bármely pillanatban hozzájárulnék egy olyan törvényhez, mely a szü¬lőknek azt a jogát, hogy gyermekeik vallását közös megegye¬zéssel szabadon meghatározhatják, a gyermekek hetedik élet¬évéig kiterjeszti. De kihasználni azt az időpontot, mikor a földi szerelem a legtürelmetlenebb s szenvedélye kitolja az öntudatból a gátló képzeteket, beledobni a serpenyőbe az egy¬házból való exkommunikálás gondolatát akkor, mikor a lélek leginkább vonzódik az egyház fedele alá; serdülő korban szent fogadalmat tétetni a nőkkel, hogy házasságukat saját papja, (róm. kath. lelkész) előtt kötik meg, s mikor eljön ez a nap, kiderül, hogy ez más szóval annyit jelent, hogy a református fél vagy reverzálist ad, vagy ágyasságnak bélyegeztetik a házasság és elkövetője a hitközösségből kirekesztetik: minden egyéb csak nem evangéliumi, azaz szabad és benső lélekmegnyerés.
Testvéreim, ennek a kérdésnek én ahhoz az oldalához, ame¬lyik az illető egyház és a saját híve közötti viszonyt illeti, nem szólok hozzá. Én nem kérdezem, hogy önérzetes katholikus, vagy görög keleti orthodox egyházbeli ember hogyan marad¬hat meg saját vallásában, mikor az a vallás az ő boldog, szent, tiszta házasságát ágyasságnak nevezi, gyermekeit törvényte¬lennek, feleségét, tűzhelyének papnőjét saját anyakönyveiben törvényes hitvesül nem írja.
Nem kérdezem másodszor, hogy ezeknek az illusztris egy¬házaknak egyházi férfiai, papjai akkor, mikor ilyen vegyes¬házasságot — hivatalos minőségükben — ágyasságnak, az ilyenből született gyermekeket törvénytelennek tartják, hogy lehet az, hogy viszont amikor mint társadalmi emberek jelen¬nek meg az ilyen házasságban élő egyéneknél, mily őszinte tisztelettel, udvariasan hajolnak meg az illető asszonynak anyai és hitvesi méltósága előtt. Bizonyára felháborodnának és kezük ökölbe szorulna, ha valaki az ő elméleti álláspontjuk¬nak gyakorlati következményeit levonná. Csodálkozom ezen azért, mert ha én egy viszonyt, mint egyházi ember törvény¬telennek és helytelennek tartok, mint társadalmi ember sem fogok másképpen cselekedni.
Mondom, ez a két dolog engem nem érdekel. Itt engem ebben a dologban csak két tény érdekel. Először az, hogy mind a két egyház azt állítja és hirdeti, jóhiszeműen és bizonykodva hirdeti, hogy ez a szabály általánosan érvényes és alóla nin¬csen kivétel. Sokszor mintha meleg emberi érzéssel kísérné eze¬ket a vergődő lelkeket, akik nyögnek és szenvednek ennek a törvénynek súlya alatt s fáj nekik, hogy nem segíthetnek rajtok.
A másik tény pedig az, Testvéreim, hogy eddigi lelkipász¬tori gyakorlatomban minden egyes esetben, amikor a református fél határozottan azt mondotta: Nagyon sajnálom, de ilyen áron inkább kész vagyok feláldozni boldogságomat is: én nem tudok belemenni egy olyan határozatba, amelyik miatt meg kell tagadnom, meg kell gyaláznom egy drága, szomorú édesanyát: az én anyaszentegyházamat, ezt a lenézett, annyit üldözött, vérbe és könnybe takart anyaszentegyházat, amelyik a maga szegénységében és rongyaiban is híven viselt, táplált engem, imádkozott érettem és amelyiknek mosolygó arca üdvö¬zölt életem első percében a bölcsőmben és amelyiknek szomorú tekintete könnytől fátyolozva tekint reám, amikor utolsó útamra visznek ki a temetőbe, nagyon sajnálom, de ezt az egy¬házat nem tagadhatom meg: minden egyes esetben, amikor a református félnek volt bátorsága megmondani ezt, rövid időn belül az esküvő megtörtént vagy katholikus, vagy református templomban.
Egyetlen-egyszer áll az anyaszentegyház egy ily nagyfon¬tosságú döntő kérdésben az ő fia és leánya elé, amikor az ily vegyesházasságok megkötése előtt reverzálist kérnek tőle, ak¬kor áll az anyaszentegyház elébe azzal a kéréssel, hogy: Ne tagadj meg, gondolj reám. Gondolj arra, hogy olyan egyház¬nak vagy tagja, amelynek hősei hitükért gályákra mentek. Kérdezem, hátha a te ereidben is csörgedezik egy csepp abból a vérből, amelyik kétszázötven évvel ezelőtt korbácsütésre ser¬kent ki egyik ősödnek a testéből, aki otthagyta a feleségét, gyermekeit, lemondott a hírről, dicsőségről, hogy egyedül ma¬radjon Krisztusával, egyetlenegy nyereségével, legfőbb becsületügyével, — és akkor te képes vagy látszólagos nyomások súlya alatt megtagadni ezt az anyaszentegyházat? — Azt az egyházat, amely bölcsőnktől fogva koporsónkig szakadatlanul csak áld bennünket? Lehet, hogy te nem tudod, mert te olyan konok vagy, hogy nem akarod meglátni, de ha eljössz hozzám, én megmutatom neked, hogy téged a református egyház, még akkor is hogy áld, nevel, vezérel, ha te nem is nyitsz be a templom ajtaján. Még akkor is, ha káromlod, ha megbántod őt, ha elhagyod őt, azért, mert anya. Modern, huszadik századbeli ember, egyetlen-egyszer jut alkalmad arra, hogy megmutat¬hatnád, van-e benned erő, van-e parányi hősiesség, van-e ben¬ned akarat csak egy szemernyi? Micsoda gyávaság ezt az egy alkalmat is elszalasztani!
Most már valaki közületek azt kérdezhetné: jól van, ez a lelkipásztor olyán meggyőződéssel beszél a reverzális ellen, hát ő maga nem vett-e és nem vesz soha reverzálist a református egyház javára? Veszek. Arról, hogy önvédelemből bele va¬gyunk kergetve egy olyan harcba, melyet legkevésbbé mi aka¬runk tovább folytatni és amelyet református egyházunk adna fel a legszívesebben — nem beszélek. De veszek reverzálist kötelességszerűen és boldogan egyetlen-egy esetben: akkor, hogyha egy proselitus lélekről van szó. T. i. olyan lélekről, amelyik az én egyházam felé huzódik, amelyik nincsen már otthon a maga egyházában, amelyik szeretne én felém, az én egyházam felé szállani, annak a fészkére vágyik és emelgeti szárnyait, hogy hazulról elröppenjen ide. És hogy ezt a kiröppenést még biztosabban megtegye, előre küldi azt, aki őnála drágább, na¬gyobb: a születendő gyermekét, hogy az, mint egy parányi főpap, húzza és vonja maga után abba az új egyházba, amelyik¬ben igazi hazáját találja fel.
Amikor így jön valaki én felém, akkor kitárom a szíve¬met és kitárom az ajtót és felujjongok: enyém vagy már, ide tartozol én hozzám, hogyha még talán szertartásosan nem is vettünk át. Egy szék üres itt mi közöttünk, ahova tégedet várunk, te vagy nekünk a legkedvesebb!
Ebből következik az is aztán, hogy én miképpen nézek azokra, akik református létükre reverzálist adtak? Miután becsületes embereknek akarom tartani őket, felteszem, hogy azért adnak reverzálist, mert már itt minálunk nem érzik jól magukat, mert a lelkük oda vágyik abba az egyházba, mert szeretnének átköltözni oda. Miután én tisztelem az embereknek meggyőződését, ha már nem tudom megváltoztatni, szomorúan tárom ki az ajtóm és lehajtott fővel nézem, míg a távozó testvér elmegy az én házamból. Nem átkozom meg, csak megsiratom, mint egy lehullott csillagot.
De ha ez a gyermekét más felekezetnek eligérő testvér itt marad az én egyházamban, presbiteri széket akar ülni, közöt¬tünk vezérkedni, ágálni akar, teszek róla, hogy egy nagyon hirtelen kinyitott ajtó figyelmeztesse a távozás erkölcsi köte¬lességére.
És most hátra nem tekintve, a már elesetteket nem vádolva, előre nézek s azokhoz szólok, akiket még meg lehet menteni ezektől a rettentő dilemmáktól és soha be nem gyógyuló erkölcsi sebektől. Hirdetem és üzenem nekik, hogy a reverzális jelenlegi joggyakorlatában református hívő csakis vele egy felekezetűt, protestáns csak protestánst vehet házastársul. Az a sok szégyen, ami ezen a ponton ért, azok a sötét veszedelmek, amelyek e ponton ólálkodnak, egyházunk becsületügyévé teszik az egyhitű házasságot.
És ezt javallja az Élet Igéje, amidőn alapigénkben elmondja, milyen az a házasság, amelynek magva a közös, aktív hit.
Testvéreim, igazán boldog házasságot csak azok élhetnek, akik nemcsak a szerelemben, hanem az igazságban is egyek, akiknek a lelke úgy egybefonódik és egyik a másikat úgy át¬hatja, ahogy a vérük egybeömlik a földi szerelemben.
A házasságot igazán megszentelni csak akkor lehet, hogyha a két társ az élő Isten orcája elé együttesen áll oda. Hogyha a hitvesemmel, aki nékem a legjobb barátom, leghűségesebb se-gítőtársam, az engem leginkább megértő lény, akinek én papja vagyok és aki nékem pásztorom, odaállunk az élő Isten elé na¬ponként és elmondjuk, amit egymás ellen vétettünk. Én azt hiszem, hull-hull alá az örök irgalom és megbocsátásnak illatos rózsalevele. Ha kézenfogva odaállunk a mi élő Istenünk, a mi Krisztusunk, az átszegezett kezű főpásztor elé és együtt mond¬juk el, hogy a mi lelkünk mily szomorú, mily bűnös, mily földi. Óh, hogy permetezik ilyenkor abból az átszegezett kézből, ab¬ból az átszúrt szívből a vér, a minket fehérre és tisztára mosó vér! Amikor nagy fájdalmak érnek és nem tudja az egyik a másikat vigasztalni, a léleknek nincs szava, bennmaradnak a gondolatok, mint jégpáncél alatt a buborékok, ha ilyenkor kézenfogva, belső meleg imádsággal odaállhatunk az élő Isten elé és tőle kérünk vígasztalást! Egy mosoly az Ő szeméből s lelkünk tele egyszerre olvadoz; tavaszi szellők röpködnek felénk balzsamok illatával. Üres, kínzó sebek tátonganak a lel¬künkön, szinte szédülve nézünk beléje, — ah, ha odaállhatunk közös imádságban a mi Istenünk elé! Óh, hogy gördül alá bal¬zsamának olajcseppje és a cseppek gurulnak, szaladnak, amíg elhelyezkednek azokban a kinyílt ajkú sebekben, melyek szom¬jasan várták e gyöngyszemeket, hogy aztán gyógyultan lezá¬ruljanak. Mikor nagyon megbántják egymást a házastársak, álljanak az élő Isten elé bűnt vallani és bocsánatért könyö¬rögni. Ne is legyen érezhető, hogy melyik vallja a bűnt és melyik könyörög a bocsánatért. Körülfog az a fényesség, amely odafent, mint egy sátor, feszül ki és az angyalok alatta abszolúciót énekelnek.
Testvéreim, a házasság az életszentségnek egyik főpályája. Lelki kapcsolat, mellyel Istennek az a célja, hogy több hit legyen ezen a világon, több szeretet, nagyobb áldozat, igazibb hűség; új ismeretek villanjanak fel, új bizonyságtételek szülessenek meg. A házasság eszköz arra, hogy ebben a világban isteni elementumot fogjon fel és kössön le. Úgy áll a világban, mint megannyi rádió felfogó-készülék, hogy az örök szeretet¬nek láthatatlan sugarait felfogja s írássá, üzenetté, élet¬paranccsá, hitvallomássá változtassa át.
De ezt csak akkor tudja megtenni, ha a házasságban élők nemcsak egy test, de egy lélek is. Egy lélekké az egy hit tesz.
Igazi házasság az egyhitű házasság.