Ravasz László

Csodálkozva kell meglátnia minden lelkipásztornak saját magán, meg másokon is, hogy milyen óriási erő a gyengeség. Azt hiszem, hogy a csecsemőnek mondhatatlan ereje és ha¬talma, amelyik nagyobb és keményebb lánccal kötöz, mint a legzordonabb rabszolgatartó, az erőtlenségében, a tehetetlen¬ségében van. Hány férfit ismerünk, akinek életére elhatározó befolyással van ismételten egy törékeny asszonynak: az édes¬anyának alig sóhajtásban kifejezett kívánsága vagy tiltása, ugyanakkor, amikor hadseregekkel szembenáll és halálos fe¬nyegetésekkor nyugodtan szembenéz. Coriolanust egy megrepedni kezdő anyai szív törte meg; egy hadsereg nem bírt vele. Meg kell figyelni, milyen úrrá lesz egy család felett egy súlyos beteg. Ismertem kemény férfiakat, akik egész életen át különö¬sen halkan beszéltek s e szokásnak az volt a magyarázata, hogy édesanyjuk évtizedeken át gyógyíthatatlan szívbajban szen¬vedett. Mi nagyobb gyengeség, mint mikor a mártír végre összeesik és ronccsá lesz a pusztító hatalom alatt? És mi nagyobb erő, mint a mártír vére?
A lelkipásztor életének csak egyik fele. az aktivitás, másik fele a passzivitás. Figyeljük tehát meg, mit alkot egy lelkipásztor azzal, hogy szenved, micsoda szolgálatokat tesz azáltal, hogy mulasztani kénytelen. Micsoda fegyelmező erő van abban, hogy a lelkipásztor fáradt, agyondolgozta magát, már egy szalmaszál alatt roskadozik. Ezek a halvány, tántorgó, magu¬kat alig vonszoló, erőtlenné vált lelkipásztorok adják a néma, de felejthetetlen apológiát a pásztori szolgálat nagysága és méltósága mellett. A kálvária útjához lényegesen hozzátarto¬zott, hogy Jézus sokszor elesett rajta. A teher alatt eleső lelki- pásztor éppen estével sokszor előbbre viszi gyülekezetét, mintha griffmadárszerűen csapkodna a szárnyával. Néha a lel¬kipásztornak arra az oltárra, amelyre imádságait és szolgála¬tait teszi fel, fel kell tennie egészsége maradékát is. Látni fogja, hogy ez a legnagyobb szolgálata.
De Istennek más ereje is elvégeztetik az ilyen erőtlenség¬ben. A lelkipásztor ráeszmél arra, hogy abból is költött már, ami nem az övé. Valamelyik jámbor szent bőrt lopott egyszer, hogy szegényeinek csizmát varrjon. így tesz az a lelkipásztor is, aki magát gondatlanul a szolgálatban halálra gyötri. Ellopja családjától, gyülekezetének nagy ügyeitől azt az egyszeri és visszavonhatatlan életet és azt mások között kényelmi vagy fényűzési cikként széjjel osztja. A lelkipásztori élet, szellemi és testi erő egy nagy isteni tőke, amiről nem a gondnok ad szá¬mot, nem is a pénztáros vezet könyvet, hanem egyesegyedül maga a lelkipásztor felel. Talentum ez is és úgy kell forgatni, hogy szaporodjék. Isten már sok embert mentett meg azzal, hogy egyszer összeroskadni engedte.
Erőtlenségben elvégezett erő azután az is, hogy szolgálat közben a képesség nő. Valószínűleg mindenki tapasztalta, hogy minél többet prédikál, annál jobban prédikál. Nem lehet egy prédikációra jobban elkészülni, mint egy másik prédikációval. Ha azt várnák tőlem, hogy egy évben 10 prédikációt csináljak, nem azt az útat választanám, hogy minden ötödik vasárnap egy hónapi készülés után felmennék a szószékbe, hanem azt, hogy két hétig minden nap prédikálnék. Csodálatos, hogy mennyire berozsdásodik az igehirdető lelke, ha nem prédikál. Viszont egy-egy pergőtüze az igehirdetésnek új felfedezések¬kel, látásokkal, egyszóval csodákkal és áldásokkal jár.
Végül minden keresztyén élettapasztalás, minden rajtunk és általunk jelentkező isteni hatás erőtlenségben elvégezett erő. Magunkat meg kell üresítenünk, receptívvé, passzívvá ten¬nünk, hogy felfoghassuk a minket kereső erőket. A hit a lélek olyan erőtlensége a kegyelemmel szemben, amelyik egészen megadja és rábízza magát. Az áhitat olyan erőtlensége a lélek¬nek, amelyben teljesen átadja magát egy nagy ismeret, egy boldog tapasztalás hatalmának, ami úgy ráz minket, mint a siketnéma gyermeket a mennydörgés. És az engedelmesség nem egyéb, mint a léleknek mindenről lemondó olyan erőtlensége, amellyel az Igének hódol és neki szolgál. Csakugyan így elég nekünk az Ő kegyelme; olyan elég, hogy minden.

„A mi hitünk meggyőzi a világot“. Soha prófécia még en¬nél felségesebben be nem teljesedett. Néhány üldözött, halvány apostol, mélyszemű és bújdosó koldusa az életnek, a római biro-dalom valamelyik ismeretlen zugában megáll és szemébe mondja a világ legnagyobb hatalmának, a sasos légiók ezreivel dicsekvő császárnak, az istenné tett Kyriosnak: A mi hitünk meggyőzi a világot!
És meggyőzte. Háromszáz év múlva ennek a birodalomnak Augustusa ott térdepel a kereszt lábai előtt és kétezer esz¬tendő múlva — ma — ezen a földön az emberi történelemnek legnagyobb lelki egysége, legnagyobb erkölcsi és szellemi al¬kotmánya az a keresztyénség, amelyről néhány egyszerű kol¬dus azt mondotta: a mi hitünk meggyőzi a világot.
Milyen jól esik hallani erről a történetről nekünk, üldö¬zötteknek, kicsinyeknek, legázolt és igaztalanul elnyomott nemzetnek, a szenvedések és az Ígéretek maroknyi népének! Mintha tavaszi erő feszítené meg vérünk zsilipjeit ma is, mikor a magyar alkotmány kupolás boltja alatt ünnepélyes szertartás között megnyitják a magyar országgyűlést és ebben a messze látszó szimbolikus képben világgá sugárzik az Ige igazsága: a mi hitünk meggyőzi a világot!
A mi hitünk meggyőzi a világot. Testvéreim, nekünk nem ezzel, vagy azzal a nemzettel, nem ezzel, vagy azzal az ember¬ öltővel, nekünk magával a világgal van bajunk. Vele folyik régi perünk, évezredes párviadalunk. Mint egykor Jákób vívott a Láthatatlannal a Jabbok vize mellett, úgy birkózik ezer év éjszakáján át ez a nép itt a Tisza—Duna között a történelem géniuszával, életre halálra. Évezredes birkózás az élet jogáért, nagy per azért, hogy lehessünk, nagy bizonyítás amellett, hogy vagyunk; birkózás egy idegen világgal, amely nem ismer, le¬néz, megőrölni és kitudni vágyik.
Nekünk azt a rejtelmes hatalmat kell meggyőznünk, ame¬lyet világnak, történelemnek nevezünk. Próbáltuk mi ezt a harcot megvívni fegyverrel, de a mi fegyverünk nem győzte meg a világot. Volt idő, mikor azt gondoltuk, hogy nagyha¬talmi állásunk szuronyerdeje megvédi hazánk határait, hogy minden jól van, mert az ágyúk mellett füstölgő kanóccal álla¬nak az éber katonák. Letarolt tavaszunk minden szomorúsága, az elvesztett háborúnak minden nyomora, összetörettetésünk és megcsúfoltatásunk íme, bizonyítja: a világot fegyverrel meggyőzni nem lehet! Nem tudtuk meggyőzni ezt a világot a mi igazságunkkal sem. Hiába volt papiroson megírva, hiába volt mindnyájunk leikébe vésve, hiába tártuk hamis és igaz bírák elé, nem látták meg, sőt még meg se hallgatták; hiába volt az ékesszólás és a kétségbeesés, hiába dörömböltünk és rimánkodtunk, igazságunk halott igazság maradt. Nem hittek mellette az élet bizonyságtételének. A mi igazságunk nem győzte meg a világot.
Egyedül a mi hitünk győzi meg a világot.
Nem látjátok, hogy megkezdette ezt a nagy győzelmet? Ma¬gyarország ezredéves történetében sok fölséges, sok csodálatos esemény van, Nagy Lajos daliái, akik Adriánál száguldoztak, Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára nyögte, de tudjátok meg, hogy alig van csodálatosabb, mint ennek az utolsó öt-hat esztendőnek a története. Ezalatt történt meg az a kibeszélhetetlenül nagy dolog, hogy elhangzott e nemzet felett a feltámadás igéje: Kelj fel, vedd fel a te nyoszolyádat és járj! A mi hitünk meggyőzi a világot.
Mi ez a hit? Először is Istenből táplálkozó és Istenre tá¬maszkodó fundamentumos meggyőződés arról, hogy ennek a nemzetnek sorsát Isten eleve elrendelte. Nem katonák és diplo¬maták, nem politikusok és próféták: maga Isten ír sorsot e nép¬nek s ezt a sorsot megírta és megpecsételte, mielőtt világ lett volna. A mi hitünk halálos bátorság a veszedelmek között; nem tőlünk függ és nem rajtunk múlik sorsunk: Isten kezében van. Fagyos nyugalom, amely a dekrétum fényírását betűzi akkor is, ha összeomlik a világ. Derült, gyermeki bizalom arról, hogy Isten ezzel a nemzettel valami jót és valami szépet gondolt, éle¬tet és dicsőséget tartogat számára. Lehet, hogy próbálja, veri és bünteti, de a szívében van egy felséges tanács, van egy édes terv e sokat kínzott és sokat vérzett nemzet számára. Miért? Óh, nem azért, mert megérdemeltük, nem azért, hogy kiverekedtük, vagy jogunk van hozzá, hanem azért, mert Isten sza¬bad kegyelem, jókedvű és adakozó Isten, az életnek és az Ígéret¬nek Istene.
Ez a magyar hit fiatal, üde, vakmerő és határtalan. Az igazi hit világában nincsenek korlátok, ahol igazi hit van, ott végtelen a lehetőség.
De ez a hit éppen azért, mert Istentől született és Istenre támaszkodik, bármily vakmerő, bármily korlátlan, mégis alá¬zatos és józan. Jézust a Sátán azzal kísértette, hogy vesse le magát a jeruzsálemi templom tetejéről, mert Isten angyalai meg fogják őrizni őt. Testvéreim, az Istent kísérteni könnyű, de Istennek engedelmeskedni nehéz. Isten az ő világát nem vak¬merő kalandokra rendezte be, Isten az ő világának alaptörvé¬nyévé a Getsemánét és Golgothát tette, a vértanúságot, a tűrést és a hit és önfeláldozás győzedelmét. Azt a szent „mindazon¬által“-t, hogy ne az én, hanem a te akaratod legyen meg.
Ez a magyar hit építő, munkás, éltető hit, amelyik mögött ott van az egész ember, ott van az egész nemzet egész szellemi erejével, erkölcsi méltóságával, újjászületett lényének minden igéretével és alkotásával. Ez a hit szent. Nem fér hozzá semmi olyan, ami ellentétben áll az Isten szentségével és a szeplőtelen magyar becsület hófehérségével.
Ez a hit az egyetlen fegyver, testvéreim, a győzhetetlen fegyver. Hányszor tördeltük a kezünket, hogy hiába halt meg annyi drága magyar ifjú, hiába hullott a vérnek bíboros mag¬vetése? Miért, miért volt az a sok gyász és élettékozlás? Egy ilyen nap, mint a mai, alapígénk fényében, megéreztet valamit abból, hogy a kihullott vér nem volt hiábavalóság.
Óh, hogy mi idáig jutottunk, hogy él a nemzet lelkiisme¬rete, jobbik énje ösztönös biztossággal választ igaz és hamis között: mindebben benne van a kihullott magyar vérnek tör-ténelemformáló ígérete, a nemzeti lélek mélyén megtermő ál¬dása. És megérteti velünk azt is, hogy a mi hitünk a mi egyet¬len igazságunk. Ha eddig nem ismerték el, eljön az idő, mikor el fogják ismerni.
Testvéreim, ha a mi igazságunk mellett megszólal az élet, a történelem dörgő apológiája, nincs az a fórum, amelyen a bíró fel ne emelkedjék székéből és meg ne hajoljon egy méltatlanul összetört nemzetnek megbántott orcája előtt.
A mi hitünk meggyőzi a világot. Megértettük, úgy-e bár, hogy azok szerint a törvények szerint győzi meg, ahogy annak¬idején az apostoli hit győzte meg a világot. A mi magyar hi¬tünk ennek az evangéliumnak, ennek a nagy győzelmes apos¬toli hitnek egyik élő darabja. A mi magyar hitünk a kereszt igazsága, a mi magyar hitünk a kereszt győzedelme!
A mi hitünk meggyőzi a világot!

Kedves atyámfiai, a keresztyén élet hasonlít a hegymászás¬hoz. Először is azért, mert akkor élet az élet, ha felfele megyünk benne, ha távoli, magas célokat tűzünk magunk elé, s erőnk tel¬jes megfeszítésével haladunk feléjük. De az ilyen távoli, magas célokkal ismét úgy vagyunk, mint a hegymászásnál a csúcsok¬kal. Mikor egy tetőt elértünk, mellünk zihál, arcunk verítékes, s mi kitáguló kebellel, a fenséges kilátón széttekintünk: akkor látjuk meg, hogy egy még nagyobb, még távolabbi hegycsúcs hófehér fensége vár hallgatagon reánk. Mikor életünk egy nagy célját elértük, egyszerre egy másik, még nagyobb cél hívogatása tölti be a lelkünk. Isten így nevel felfelé minket.
Így vagytok ti is. Évek óta egy nagy cél foglalkoztat mind¬nyájatokat: az örkényi templom megépítése. Eleinte ez a gon¬dolat csak titkos és hű fogadalom volt egy elköltözött drága lény emlékezetének megörökítésére. Azután terv lett, majd megkezdett munka. Mennyi gond, mennyi törődés, mennyi aka¬rás és mennyi csalódás járt e munkával! Sokszor azt hittétek, hogy az összeomlott világ maga alá temeti ezt a templomot, mai emberöltőnk egyik legkedvesebb és leggyengédebb alkotá¬sát. De Isten segített, itt vagytok az elkészített munkánál, a templom áll, mint egy felékesített menyasszony. És én, aki e látható templomot felszentelem, kitűzöm előttetek az új cél tá¬voli, hófehér hegyfokát: építsétek meg magatokban és magatok között az Örkényi láthatatlan templomot; épüljetek fel lelki házzá.
Amíg e láthatatlan templomról beszélek, azt is megmuta¬tom, hogy ennek megépítésében és szolgálatában mi a látható templom feladata.
Mi is ez a felépülés? Aki épít, veszi a követ, vályogot, cementet, fát, vasat, rezet. Kiszakítja e világ szerinti állapotá¬ból, természetes környezetéből, átalakítja és egy magasabb cél szolgálatába állítja. Azért minden építésben három mozzanat van: kiszakíttatás, átalakulás és új rendeltetés átvétele.
Tapogasd végig ezt a templomot. És amint simogatod a tég¬lákat, ráismernél-e benne arra a földre, amelyik e falu határá¬ban valahol kalászt ringatott, vagy búzavirág mosolyában ne¬vetett vissza az égre? Kopogtasd végig a gerendákat, tölgyfa¬bútorokat, ráismersz-e benne valami távoli erdő síró és hajla¬dozó fájára, s megtudod-e mondani villám sujtotta-e, vagy pe¬dig madárdal telítette-e, mikor még élt? Kérdezd meg a csilla¬got a torony tetején, hol volt búvóhelye, amikor mint színtelen rézérc valamelyik hegyoldalban várta az életnyitó csákányt? Azt se tudom megmondani, tetszett-e nekik ősi környezetük, vagy pedig arra vágytak, hogy szabaduljanak belőle? Egy bizo¬nyos, hogy fájdalmas volt az elszakíttatás, élet-halál tusája volt az, amíg régi helyükről kimozdultak, s életük hosszú sorában ez volt a legfontosabb nap, ez volt a legnagyobb, sorsukat eldöntő esemény.
Kedves híveim, annak a nagy parancsnak, hogy építtes¬sünk fel lelki házzá, az első törvénye az, hogy bűnös, régi ter¬mészeti életünkből szakíttassunk ki. Bele vagyunk szövődve földi érdekeink, emberi hiúságaink, bűneinknek nagy háló¬zatába. Azt hisszük, az táplál minket és annyira egy vagyunk azzal az őstalajjal, mint a homok a földdel, a fa az erdővel, az érc a hegy kebelével. De jön a nagy hívogatás, az építés szent parancsa, életmentő ténye és nekünk el kell szakadnunk a mi régi világunktól. Köt a szenvedély, tagadd meg; nyűgöz a bűn, fordulj szembe vele. Harag, irigység, másénak elkívánása hajt: légy szelíd, légy jó, légy adakozó. Keres a hétköznap és beszitál és elfed szürke hamújával, mint ahogy lávarétegek elfedik a kristállyá vált szenet, a gyémántot. Jer, hív az ünnepnap, keres a sugár, hogy áthevítsen és belőled színekre törve szóródjék szól. Kezedet, arcodat, lelked ruháját befedi a szenny finom ré¬tege, mint a korom a liliomkelyhet gyárak udvarán. Jer oda, ahol tisztító záporok suhogva mosnának fehérre, mert azt akar¬ják, hogy mosolyod átvilágítsa őket, mint a liliom fehérsége a nyári éj fátyolát. Húz lefelé az álmos, mindennapi munka, a léleknélküli pihenés, lassanként sülyed lefele a lelked nyirkos örök halálba, jer, röppenj fel te fehérszárnyú kócsag, mocsártengerekből felszálló hófehér vágy! A tékozló fiú is le volt kö¬tözve gonosz asszonyok, vidám cimborák közé, majd vályúhoz láncolta önnön bűne és vigasztalan züllése, nézd, mégis kiszaba¬dult. Zákeust lekötötte az arany, a ragadozás, a csakazértis gyűjtése a megátkozott vérdíjnak, lásd egy pillanat alatt lehull a lelkéről a szenny, s nyomorék testéből felcsap az új életnek mosolygó ifjú hőse. Saul le volt nyűgözve, dogmái, előítéletei, átöröklött nagy gyűlöletének ketrecébe és mégis tudod, mily nagyszerű erővel szabadult ki. Recsegett, ropogott lelkének minden hajszálgyökere, de azért kiszakadt régi világából, hogy átültettessék egy újjá. Ez a templom, amelyik itt áll a maga kemény falaival, mint egy kővé vált hitvallás, ez a templom is azt hirdeti, hogy nem azért jöttetek ti ide, örkényi lakók, hosszú vándorútatokon, nem azért telepedtetek le akár mint gazda, akár mint zsellérek, hogy befedjen mint Pompejit és Herkulánumot e világnak hamúesője, nem azért, hogy itt a kenyér és arany harcára lelketek rámenjen, hogy megégjetek e föl¬dön, ahonnét csak néha tekint ki a gondolat, mint a toronytetőre szállt galamb a falu porából, hanem azért, hogy titeket, mint halhatatlan lelkeket, valaki itt megtaláljon, kiemeljen, átala¬kítson és az ő országának láthatatlan templomába beleépítsen.
Ez a nagy építőmester Jézus.
Egészen más szemmel nézi az erdőt egy festőművész és más szemmel egy hajóács. A festőművész azt keresi, hol rejtőzik a hangulat, hol játszik a szépség, mint egy tettenért tündér. A hajóács pedig azt nézi, melyik fából lesz alkalmas árboc, vihar¬ban, vészben, sós tengerárban küzdő hajók számára. Jézus is ilyen szemmel nézi az embereket. Nem azt nézi rajtuk ami szép, nem is azt, ami földi gazdagságának, vagy méltóságának a visszfénye, hanem azt, mire tudja felhasználni az ő országában? Tud-e belőlük élő követ faragni a láthatatlan templom szá¬mára? Ezért egészen más a Jézus értékelése, mint a mienk. Megtörténik, hogy valaki egész életén át kultúrát épített, Bábeltornyokat emelt az ég felé, s Jézus akkor látta meg, akkor fedezte fel benne a rejtezkedő élő követ, midőn egy beomlott sírra néhány szál virágot vetett. Megtörténik, hogy valaki na¬gyon gazdag az emberek szemében, mérhetetlen kincse és mar¬hája van, de Jézus egy szegény koldusban tisztábban felfedezi a számára rendelt anyagot, mint a világ szerinti hatalmat. De ez csak a vége a próbának. Jézus minden lélekhez egyforma bizalommal közeledik és minden lélekben egyformán hisz. Ő járja a világot. Elérkezik az Örökkévaló vándor ide Örkénybe is. Végigmegy a szép udvarházon, tágas termein és a lelkekbe mélyen belenéz. Betér a legegyszerűbb kis konyhába, megsímogatja a gyermekek fejét, ott ül a haldoklók ágyánál és a teme¬tőben megáll a fejfák mellett, ki megy oda és milyen szívvel megy gyászolni. Egyházi és községi tanácstermeken átsuhan és ha megérzitek jelenlétét és az ő nevében határoztok, hirtelen kivilágosodnak az arcok és az ablakok. Ez a templom is állandó alkalom, hogy veletek találkozzék. Mikor harangszava átsuhan a falu felett s úgy simítja el annak redős arcát, mint édesanyá¬tok keze gyermekorcátokról a bánatot: ő hív, ő édesget ide. Mi¬dőn itt letelepszel és felzendül ajkadon a százados zsoltár: alakja felmagasodik előtted, sugárzó feje a magasból néz reád, s te imádságaiddal mintha a térdeit karolnád át.
Azonban Jézus nem elégszik meg azzal, hogy meglássa bennünk az alkalmas eszközöket az ő dicsősége szolgálatára, nem elégszik meg azzal, hogy megragadjon és kiemeljen régi világunk viszonylatai közül, hanem át is alakít. Ez az átalakí¬tás nem könnyű dolog, nem is történik meg fájdalom, könny, véres verítékezések nélkül. A fát nagyon meg kell vagdalni éles szekercével, hogy gerendává legyen. Hogy sír a kő, az érc a csá¬kány alatt, amíg végre is enged és olyan formát vesz, amilyet a művész szabott reá. A téglának tüzes kemencében ki kell ég¬nie, hogy a sár pengjen, mint az üveg vagy az érc. Jézus kezé¬ben is ilyen módon alakulunk által. Ha azt akarjuk, hogy úgy gondolkozzunk, mint ő, lassanként el kell fordulnunk ettől a vi¬lágtól és minden javunkat, életünk legfőbb értékét a láthatat¬lan világban kell megtalálnunk. Nem megy ez olyan könnyen! Mennyi fájdalom, mennyi zúgolódás, mennyi fegyelem szüksé¬ges ehhez! Maga Isten jő segítségünkre és iktatja be a fájdal¬mat legszentebb nevelőeszközei közé. Tulajdonképpen a fájda¬lom az ő szerszáma, amivel lelkünket csendesen megdolgozza és átalakítja. Minden szép, jó és nagy szent fájdalomból született. Ez a templom is fájó emlékből származott és egy elveszített földi boldogság emlékei suhannak át e falak között. Isten csen-desen, biztosan, néha hirtelen szakít el attól, amit mi világnak, életnek nevezünk és szoktat hozzá ahhoz, hogy örökkévaló java¬kat fedezzünk fel.
Ezt az átalakító munkát végzi a templom. Jézus iskolája ez, ahova eljárunk, nemcsak gyermekcipőben, hanem roskatag aggastyán korunkban is. Itt ülhetünk le az Ő lábai elé és tanul-juk meg tőle azt a nagy tudományt, hogy aki első akar lenni, legyen az utolsó, aki uraságra számít, szolgáljon mindeneknek, aki követni akarja őt, vegye fel az ő keresztjét és úgy kövesse őt, aki pedig jobb és bal keze felől kíván ülni a dicsőségben, igya meg az ő poharát és keresztelkedjék meg az ő keresztségével. Így tanuljuk meg a nagy leckét, hogy jobb adni, mint venni és nincs annál nagyobb szeretet, mintha valaki életét adja az ő barátaiért. Szelíd és alázatos szívűek leszünk és nyugalmat találunk a mi lelkeinknek.
Végül a felépített lelki házban Isten dicsőségének tömjén¬illata árad és az ótestamentomi kép szerint: az ő jelenléte tölti meg a sátort. Ebben a lelki hajlékban nagyszerű áldozat folyik. Boldog és titokzatos szertartás, amely abban áll, hogy a gyüle¬kezet önmagát mintegy Istennek tetsző kedves áldozatul mutatja be a láthatatlan oltáron.
Nagyon nagy, nagyon mély gondolat ez, kedves atyámfiai. Szép dolog a keresztyén hit igazságainak az ismerete, szép do¬log a templomnak a gyakorlása, de legszebb dolog az Istennek tetsző alázatos élet. Hányszor mondja az Úr, az ótestamentomban: Gyűlölöm és megvetem ünnepeiteket, hárfáitok zöngését nem hallgathatom. De folyjon az ítélet, mint a víz és az igaz-ság, mint a bővizű patak. Jakab apostol hirdeti: A tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet az Isten és az Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban és szeplő nélkül megtartani magát e világtól. Pál apostol pedig így szól a rómabeli gyülekezethez: Állassátok a ti testeteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket.
Testvéreim, látjátok-e ennek a gondolatnak minden szép¬ségét? Milyen az a munka, amit odakünn a mezőn vagy íróasz¬talon Isten dicsőségére, mint valami áhitatos kultuszt hajtunk végre! Milyen szent dolog az, ha valaki életét arra teszi fel, hogy cselekedeteiről, magaviseletéből Isten magasztalása tűn¬jön ki! Milyen szép dolog, ha valaki örömeit Isten oltárára szánja és behinti vele az áldozati tüzet, mint megannyi rózsa¬levéllel! Mennyire megszentelt az olyan fájdalom, amivel Istent dicsérjük, nevét áldjuk és hatalmát, jóságát hirdetjük! Milyenné válhatik a családi életed, hogy ha istentiszteletnek tartod! Hitvestársad immár reád nézve Isten legnagyobb aján¬déka, akiért cserébe te önmagadat adod neki hálából. Milyen szentté válik a házasság, ha az virágbokor, amelyből Isten di¬csőségére gyermekeknek alvó serege ébred fel! Magyarságun¬kat is így kell hordoznunk és mint ünnepi szertartást, szent áldozatot mutatnunk be Istennek. Magyarnak születni nem szé¬gyen, nem is dicsőség, nagy és szent szolgálat. Magyarnak szü¬letni annyit tesz, mint oltáron égni el, vérünket oltárok kövére hullatni.
Az életnek ez a láthatatlan szertartása, igazi istentisztelete nem mehet végbe látható templom és látható istentisztelet nél¬kül. Azért tudjátok meg, hogy ama láthatatlannak ez a pitvara. Nagyon fontos a pitvar, mert a szentélybe csak rajta keresztül lehet lépni, de azért csak pitvar marad mindörökre, amelynek az a rendeltetése, hogy átvigyen a nála nagyobb és teljesebb dicsőségbe. Ez a templom itt boldog és nagy kezdet, áldott alka¬lom, szent lépcső, láthatatlan pitvar, valami nála százszor na¬gyobb, dicsőségesebb számára, ama lelki ház számára, amelynek itt is meg kell épülnie.
Épüljetek fel lelki házzá!

A szőke Duna partján sátortáborokban nyolcezer magyar fiú. Nem volt ilyen hadsereg itt Árpád óta. Mintha egy új hon¬foglalásnak körvonalait látnám — és szemem árja megindul; mintha egy új ezredév gigászi szimfóniájának nyitányát halla¬nám és felzokog bennem a lélek. Óh, ha innen most kiszállhatna Árpád hadserege visszaszerezni a régi hazát! Óh, ha itt most leverhetnők sátor cövekeit az új Nagy-Magyarországnak! Annyi szégyen, annyi bánat, annyi bűn és annyi baj zuhant a magyar földre! — Óh, ha az ezüstkürt szavára útrakelhetnének a hó¬dító, a felszabadító csapatok! Mi kell más nekünk, mint egy hadsereg, amelyik győz! Egy hadsereg, amelyiket nem lehet tőrbecsalni, kiéheztetni, megölni, legyőzni. Tízezer magyar ifjú és egy fővezér... csak ennyit kérek, ebben benne van az új hon¬foglalás, az új ezredév.
Ti még nem vagytok ez a hadsereg, de lehettek. Az a kér¬dés: megtaláljátok-e a vezért, és a vezér megtalál-e titeket? E vezér nélkül a legszebb cserkésztáborozás is egyszerű kirándu¬lás, vagy kalandos portyázás; viszont a vezér tinélkületek nagy, égő szomorúság, rettentő vád és örök ítélet. De ha együtt, egymásra találtok, a világ legszebb hadserege, ezeréves törté¬nelmünk legdicsőségesebb hadjárata lesztek.
Hadd beszéljek először a vezérről. A csodálatos magyar hadseregnek fővezére Krisztus. „Monda az Úr az én uramnak: Ülj az én jobbomon, míg ellenségeidet zsámolyul vetem lábaid alá. A te hatalmad pálcáját kinyújtja az Úr Sionból, mondván: Uralkodjál ellenségeid között!“ Tudjátok meg, fiúk, hogy ebben a mi világunkban egy csodálatos trónkövetelő van. Azt akarja, hogy minden hatalom az övé legyen, akarata törvény legyen, minden lélek neki hódoljon és minden térd előtte hajoljon meg. Szent, örök joga van a lelkekhez: az enyémhez, a tiedhez, a hindú és a magyar cserkészekéhez: Isten még a világ funda¬mentumának felvettetése előtt Neki adott örökségül. Azért te¬remtett, hogy képei, másai, katonái és követői legyünk az ő Egyszülött Fiának. Ez az Egyszülött Fiú, ez a királyfi tartja az ő örökletes jogát. De hangsúlyozza az ő szerzett jogát is. Ő volt az, aki érettünk testbeöltözött: örök dicsőségből leszállt, eljött a siralmak völgyébe, elindult a szenvedések útján. Könnye hullott, vére izzadságként gyöngyözött, szomorú volt a lelke mindhalálig, átszegeztetett a keresztfán s jajszava betölté az eget. Meghalt éretted: tehát számot tart reád, jogot szerzett hozzád. De ez a meghalt, töviskoronás, keresztrefeszített, fiatal szenvedő a Megváltó Isten maga, ki halottaiból feltámadva, átvette az uralkodást ég és föld felett. Legyőzte a bűnt, — mert eleget tett érte és eltörölte, kiengesztelte a haragot; legyőzte a halált, mert feltámadott és ül az Atya jobbján; véres kereszt¬jét diadalmi jellé tette s a gyalázat fájából a dicsőség fája lett; kicsiny volt és naggyá lőn; az elsőket utolsókká tette, az utolsó¬kat elsővé; a kicsinyeket bölcsekké és a bölcseket együgyűkké változtatta. Íme, a sírók szavára mosolyognak, a nagy nevetők felzokognak, koldusok királyi gazdagsággal dicsekszenek s dús királyok aranyhegyeiken nyomorultul vesznek el. Életet adott azoknak, akik érette meghaltak és örökre halottak, akik nél¬küle, vagy ellennére élnek. Neki van a legtöbb katonája, az ő harcvonala át- meg átfonja a földet, neki van legnagyobb ügye: megmenteni és megőrizni az élő Isten egyeduralmát a pénzzel, a vérrel, a hazugsággal szemben. Ő a győzelmes, mert meg¬nyerte csatáját ott, a kereszten és Ö az egyedül dicsőséges, a kezdet és a vég.
Magyar cserkészfiúk: íme, a ti hadvezéretek!
De csak akkor hadvezér ő is, ha vannak katonái. Ha nin¬csenek: már vádló, és nemcsak vádló, hanem bíró is. Nem ví¬gasztalás reám, hogy neked vezéred, ha nekem nem az; nem vígasztalás, hogy Angliában, Amerikában ő a fővezér, ha nem az Magyarországon.
Pedig ő minden erejével katonát, katonát akar. Megjelenik a tantermekben s hallgat, figyel: ki lesz az övé? Végigmegy a cserkésztáborokon: alakja elsuhan a tábortűz füstjében: vár, keres, figyel. Reád mosolyog, mikor jót teszesz, — attól fényes a lelked, mint a tó a hajnali fényben kigyúl előtted alakjának minden szépsége, hősiessége, királyi felsége, mikor valaki bizonyságot tesz róla, vagy bibliádat olvasod. Fölibéd hajol, mikor naplódban lelkedet vizsgálod és szeme komolyan bíztatva figyelmez, mikor lelkiismereteddel tusázol. Különösen keresi a szenvedőket, megalázottakat, szereti azokat a nemzeteket, ame¬lyek sírnak és csúffá tétettek. Ma a magyar fiú a kedvence: ettől vár legtöbbet, vele akar legfényesebb győzelmet nyerni. Sebei égnek a magyar puszták felett: öt bíborcsésze, amiből élet vize és gyógyulás csobog. Felém, utánam, velem, általam, ezzel dörömböl minden magyar fiú szívén és ezek a nagy, toborzó hívogatások szállanak át az ország halotti csendjén, vagy vad tivornyái zsivaján.
Boldog nép, boldog ifjúság az, amelyikről elmondhatjuk az igével: „A te néped készséggel siet a te sereggyűjtésed napján, szentséges öltözetekben; hajnalpír méhéböl támad ifjúidnak harmatja“
Magyar ifjúság! Krisztus sereggyűjtésének napjait, éveit éljük most. Ez a kéthetes táborozás is az ő toborzása volt. Ki megy el innen úgy, hogy találkozott a Fővezérrel, felesküdött neki és színeit viseli? Siess hát készséggel a hívó szóra: beállani az ő seregébe. Szentséges öltözetben: vegyétek fel Isten minden fegyverét: körülövezvén derekaitokat igazlelkűséggel, felöltözvén az igazságnak mellvasába és felsarúzván lábaitokat a békesség evangéliumának készségével, mindezekhez fölvevén a hitnek paizsát, amellyel ama Gonosznak minden tüzes nyilát megoldhatjátok, az idvesség sisakját is felvegyétek és a Lélek¬nek kardját, mely az Istennek beszéde. (Ef 6,13-17)
Mindenekfelett pedig a tisztaság fehér ruhájába, — moso¬gasd bűnbánatod könnyeivel, hogy megfehérítse a Bárány vére...
Tízezer magyar fiú a Krisztus fővezérsége alatt megmenti Magyarországot, visszaszerzi régi határait, megépíti új dicső¬ségét és új medret ás történelmének… Még van sok üres hely, még zúg és zeng a toborzó!
Hajnalpír méhéből támad ifjaidnak harmatja. Úgy-e, éj¬szaka nem látszik a harmat? Csak nedves a föld, a fű, a fa, a kő, mintha ezer meg ezer könny áztatta volna. De ha felkél a királyi nap: a mező mintha millió gyémánttal volna telehintve. Minden harmatcsepp mintha parányi nap volna: csupa fény, csupa tűz; másolja a napot s fénye alvó szépségeit szivárvánnyá bontja.
Nagy magyar éjszakánkban nedves a föld, a fű, a kő, a fegyverek, a fejfák, mintha millió meg millió könnycsepp, egy óriási magyar sírás áztatná könnyeivel, minden magyar lélek — egy könnycsepp. De jelenjék csak meg látóhatárunkon királyi szépségében diadalmas urunk, fölkelő napunk, a Krisz¬tus: minden magyar lélek tükrözi, másolja őt s alvó szépségeit szivárvánnyá bontja. Nézzétek, gyémántmező a nagy magyar parlag. Hajnalpír méhéből támadt ifjainknak harmatja.

Azok között a jelzők között, melyekkel Szilassy Aladárt kortársai jellemezték, legtöbbször ez a kifejezés fordul elő: vi¬lági pap. Nem éppen szerencsés kifejezés, de igaz és találó. Azt akarja mondani, hogy hitvallásunk egyik alaptétele az egyete¬mes papság, Szilassy Aladár pedig ennek az egyetemes papság elvének tiszta és példaadó megtestesülése volt. Ha tehát ez ün¬nepi órában meg akarjuk ismerni Szilassy Aladár történeti jelentőségét, le kell szállanunk református hitünk egyik legnagyobb mélységébe: az egyetemes papság gondolatának a mélységébe. Milyen gondviselésszerű összefűzése az alkalom¬nak, hogy erről a tárgyról ifjú lelkészek előtt, egyházkerüle¬tünk ünnepies papszentelési szertartásán beszélhetek! Tétele¬zem tehát beszédemet így: Egyetemes papság az újszövetség szolgálata. Míg ezt kifejtem, fejtegetéseimbe beleszövök két alkalmi szálat: ezt mutatja a Szilassy Aladár élete és ezt kí¬vánja az ifjú lelkészek pályája.
Mindenekelőtt vizsgáljuk meg ezt a fogalmat: szövetség. Valaha atyáinknak ez volt a legfontosabb szavak egyike, ma már sokak előtt üres, jelentéstelen hangábra. Pedig igazuk volt atyáinknak: Ez a legmagasabb rendű és lélektanilag is legtel¬jesebb viszony Isten és ember között. A vér kapcsolata: testvé¬reknél, atyák fiák között, még magában véve nem lelkikapocs s lehetnek egymásra nézve oly idegenek, mintha két külön boly¬gón élnének. A barátság erős, forró szál; de nincs tartóssága; támad és oda lesz, minden szabály nélkül. A házastársi viszony nagyon benső, de csak akkor, ha szövetség; hogyha nem állan¬dósított üzlet, vagy megrögződött kaland.
De nézzétek, a szövetség gondolata mennyire összefügg a kiválasztás gondolatával! Aki köti, kiválaszt egyet, egyetlen¬egyet, száz és millió közül s azt mondja: ez minden. A többit elejti, mint a vőlegény a sok ezer leányarcot, de az az egy olyan fontos lesz reá nézve, mint a nap. A kiválasztás után jön az életközösség. Igazi szövetséget egész életre kötnek; tehát a szövetség felbonthatatlan életkapcsolat. Az egész élet alatt egyik a másikból táplálkozik, egyik a másiknak célja és tárgya, öröme és terhe. A szövetséget csak megtörni lehet, de ez a meg¬törés a legvéresebb megsértése annak, aki hű maradt. És az, aki hű maradt, megbántva, vérig sértve, gyalázattal, árulással és hálátlansággal illetve, mégis tartja a maga hűségét az össze¬tört, véres csonkká vált másik féllel szemben.
Értitek-e, hogy a mi református eleink miért éltek a szövet¬ség fogalmával, midőn ki akarták fejezni az Isten és ember kö¬zötti viszonyt? Azt akarták mondani, hogy ez a viszony örök; nem időhöz kötött: nem lehet felmondani, nem jár le magától; ez a viszony egy nagy kiválasztásnak az eredménye, amelyben nem érdemünk döntött, hanem Isten jótetszése; ez a viszony életközösség, amely a hívőt mássá teszi és Isten alvó dicsőségét kibontja. Ha ezt a viszonyt megrontja valaki, Isten felségét sérti meg s mint a Gonosznak rommá lett martaléka egy harag-jában égő, megbántott Isten elárult hűségének szemrehányása alatt áll.
Megdobban a szívünk, amint megérezzük e gondolatok medrében a legerősebb vallásos szenvedélyek zúgását. Most már tovább mehetünk egy lépéssel és megnézhetjük a szövetség gondolatának két nagy történeti és tipológiai formáját: az ó-szövetséget és az újat; a törvény és kegyelem szövetségét!
„Mostan azért, ha figyelmesen hallgattok szavamra és meg¬tartjátok az én szövetségemet, úgy ti lésztek nékem valamennyi nép közt az enyéim; mert enyim az egész föld. És lesztek ti né¬kem papok birodalma és szent nép.” (2Móz 19,5-6)
Kiválasztott tehát Isten egy népet s vele örök, belső közös¬ségre lépett. Közölte magát vele: elébe írta szent akaratát és követelte tőle, hogy szentté legyen. Ezért üzent a népnek, taní¬totta és nevelte; a nép pedig dícsérte és imádta őt. Az a valaki, aki Isten és ember között ezt az életkapcsolatot közvetítette: a pap volt. A pap volt Isten élő, állandó üzenete a népéhez, az a lelki vezeték, amely közölte a néppel Isten gondolatait, tanácsát, dön¬tését. Viszont ő volt az, aki a népnek imádatát, dícséretét, hála¬adását és könyörgését Isten elé vitte. Isten és a nép, ez a két távollevő, de örökre kapcsolt szövetséges a pap közbenjáró sze¬mélyében találta meg egymást s élte meg viszonyát: legyetek szentté, mint én szent vagyok!
De ez a közvetítés éppen az ember bűnös természete miatt megromlott. Nem élt a nép belső, szabad személyes életet. Ri¬tus, ceremónia, szertartás lett a szentség. A pap lett az a hivatalnok, aki egyedül képes és egyedül jogos ezt a szertar¬tást érvényesen végrehajtani. Isten és ember között ott áll az egyetlen út: a helyes kultusz s ennek teljhatalmú őre, a pap. Aki Istenhez akar menni, csak a pap útján teheti; akihez Isten szól valamit, az csak a pap útján hallhatja meg. Mintha a két szövetséges: Isten és a nép elfelejtették volna egymás nyelvét s mindketten ki lettek volna szolgáltatva a tolmácsnak, közvetí¬tőnek: a papnak.
Nem veszitek-e észre a papságnak ezt az ó-szövetségi for¬máját a mai világban? Egyik keresztyén egyház az üdvviszonynak ilyen kizárólagos emberi közvetítésén épül. Isten az ő éle-tét, üdvakaratát, szentségét a főpap által közli s az adja tovább, míg eljut mindenkihez. Az örök forrás és a szomjas lélek között egy nagyszerű csőágazat van, mely a főágon kezdve a legutolsó, kis élő csapig elviszi a vizet, de vizet csak általuk lehet találni. Ha ott eldugul, megromlik, kiapad a víz, tanácstalan és tehetet¬len a szomjúság; tehát legfőbb gondja a szomjú léleknek: gon¬dozni az élő üdvcsatornákat és élni a szolgálatával. Nincsen az egyházban, aki nincsen a püspökben s miután az egyházon kívül nincs üdvösség, tulajdonképpen a püspökön, az emberi főpapon kívül nincs üdvösség. Azért hajolj meg előtte, engedel¬meskedj neki, hidd el, amit mond, még ha abszurdum is. Ő végrehajtja a szertartást s abból üdvösség termelődik ki neked is.
Ha a mi hitünk szerint téves is ez a felfogás, mégis van benne valami következetesség és nagyvonalúság. A katholikus egyháznak jól áll a katholicizmus, de nekünk bántóan rosszul. Pedig nem látjátok-e ezt az ó-testamentomi papság-fogalmat minálunk is, torzan, összetörve? Nem érezzük-e, hogy vallásunk, hitünk sokhelyütt már csak a templomba szorult s egész tar-talma kultusszá vált? Hát az ilyen kultusz nem egy pár hiva¬talnoknak, papnak a monopóliuma? Olvasod-e a bibliát magadnak, családodnak, vagy csak itt hallod? Teszel-e te bizonyságot igehirdetéssel és imádsággal, ámbár kegyelmes úr, egyetemi tanár, iparos vagy napszámos vagy? Nem tűnik-e fel neked, hogy hitünk egész tartalma némely gyülekezetben üres, élette¬len játékká vált, a szavak szürke szertartásává? Hol teremtett új életet, új jellemet az ige? Kik azok, akik megvallják, hogy újjászülettek? Mire vagyunk képesek azzal a bibliával, amivel őseink hont foglaltak, seregeket toboroztak, háborút viseltek és kultúrát csináltak? Megállítja-e az egykét? Segít-e a reverzálisokon? Pótolja az államsegélyeket? Becsalja-e a templomba a proletárok ezreit, a tudósok, előkelő szellemek százait? Van-e erőnk a szekták ellen s van-e hatalmunk okkultista bűbájosság ellen? A pap csak mint liturgus nélkülözhetetlen — még.
„Óvá lett az első szövetség; ami pedig megavul és megvénhedik, közel van az enyészethez”.
De Isten nem engedte szövetségét végképp megromlani. Új szövetséget kötött: a kegyelem szövetségét. A kegyelem szövet¬ségét Isten az elhívottakkal, a kiválasztottakkal köti. E szövetségnek lényege az, hogy a pap, aki az ó-testamentomban a ritu¬ális közvetítő, csak árnyék és élőkép, aki a Krisztust ábrázolja.
Krisztus a közbenjáró: az emberré lett Isten, tehát benne mindaz megvan, amit Isten ad nekünk, viszont az ő tette az, amit mi Isten iránt tehetünk és adhatunk. Krisztus a láthatat¬lan főpap, a nagy áldozó s egyszersmint áldozat; a maga szep¬lőtelen életét a kereszt véres áldozatában odaadta érettünk s ezt az elégtételét, az ő érdemét Isten örök szeretete nekünk tulajdonítja, azaz érette úgy fogad el minket, mintha a Krisz¬tus igazsága, szentsége a mienk volna.
Nos, ez a Krisztus az, aki által mindenki közvetlen élő összeköttetésbe kerül az Atyával. A hívő a hit által a Krisztus élő tagja s így az ő felkenetésének részese. Életét hálaáldozatul Istennek mutatja be és tartja azt a szövetséget, amit vele a Krisztus vére által kötött az Atya. Többé nem külső szertartás e szövetség megélése, hanem belső kibontakozás: az új ember elhatalmazása a régi fölött. Adom az én törvényemet az ő elmé¬jökbe és szívökbe írom: úgy támad belőle, mint rózsából az illat, pacsirtából a dal, magból a kalász, a beoltott, nemes gyümölcs¬fából a kívánatos gyümölcs.
Látjátok a keresztyén embert, amint gyakorolja az ő egye¬temes papságát, amint részt vesz a Krisztus felkenetésében? Igehirdető az ilyen ember, mert olvassa, éli, alkalmazza az igét; a világ azt mondja: bibliás ember; az angyalok: próféta. Liturgus ez az ember: egy hálából Istennek áldozott életet állít az Úr láthatatlan oltárára s illattételében Isten és ember lelke ünnepiesen összeér. Király ez az ember, mert a bűn és ördög ellen magában és a világban szabad lelkiismerettel harcol s halál után Krisztussal minden teremtmény felett ural¬kodik.
Ennek az új világnak csodálatos beköszöntése volt az újtestamentom. Mikor pedig a történelem folyamán megromlott s megint a régi, ó világ lett a győztes: valami bűbájos tavasz¬ban újra kitört a jég és hó bilincseiből, romok és kövek közül. Ez volt a reformáció. Azóta is, valahányszor az egyházban megromlik az újszövetség elve, mindig nagy, drága bizonyság¬tevők jelennek meg, akiknek lényéből megújulás árad.
Dunamelléki Egyházkerület, Szilassy Aladár lelkirajza és történeti jelentősége éppen az, hogy ennek az újszövetségnek volt ő szerény és alázatos, tiszta és áldott képviselője. Kezdője volt akkor, midőn legnagyobb szükség volt reá, apológetája és vezére, mikor nagyon támadták, példája és kezessége annak az igazságnak, amelynek szószólója volt. Ezért nagy, áldott prófétaság volt az élete: bizonyságtevés. Az Ige az ő lényében vala¬hogy felolvadt s ő sokszor nem mondta, de hallgatag személyé¬ből valahogy kisugároztatta. Vígasztaló és felemelő volt a tár¬sasága; mikor kis, sötét dolgozószobámba lépett, az az érzésem volt, mintha kisütött volna a nap. Amíg emlékeznek rá, úgy fog hatni, mint egy mély ige: sebre öntött olaj, betegnek sza¬bott orvosság, éhező szájnak egy darab kenyér. És ki ne érezte volna, hogy egy áldozattá váló élet füstfellegében jár? A sok apró és nagy szolgálat mind megannyi lemondás, önmegtaga¬dás, mind egy-egy darab egy életből, amely égő szent és kedves áldozatul, okos istentiszteletül Istennek volt ajánlva. Valami nagy komolyság volt benne, mikor vidáman, nevetve járt: egy Istennek eljegyzett élet, egy részletekben lefizetett halál komolysága. Végül milyen győzelem az ő élete! Nyert csata, dicső¬ség. Bizonyítás. Legszebb apológia, formáló példa. Azért képe ő az egyetemes papságnak, mert Krisztus főpapságában az élő Istennel szövetségre lépve, ő maga Krisztusban való élete által prófétai, papi és királyi tisztet teljesített…
Fiatal lelkésztársaim, nem lehet pap addig valaki, amíg az egyetemes papság, a világi papság emez előfeltételeit el nem éri. A mi pályánk tragikuma az, ha pappá lesz valaki, aki nem élő tagja a Krisztusnak. Szilassy Aladár hallgatott és igehirdető volt; a hitetlen pap beszél, de zengő gép csupán, ahelyett, hogy próféta lenne. A hitetlen pap megvetendő és felesleges samán, aki elárulja Krisztus ügyét: döntő bizonyítékokat szolgáltat ellene az Ő ellenségeinek. A hívő ember Krisztusnak adott áldo¬zat, a hitetlen pap elveszi az oltár kincseit: azokat a lelkeket, akiket meghódíthatott volna. A hívő ember megannyi győze¬lem: halálban, gályán, szegénységben, ki-kigyúl rajtok az Isten diadalmas mosolygása, mint havasokon a napfény, de a hit nél¬küli pap vesztett csata, besározott zászló, Isten ügyének meg¬csúfolása és csúfos elbukása. A hitetlen pap a Júdás ordinációja, az Antikrisztus bérence, farkas az aklon belül.
Viszont az egyetemes papság elve teszi áldottá, hathatóssá a különös papi szolgálatot. Nem felséges dolog-e: világossággá válni sötétségben ülők számára; úttá lenni eltévelyedettek kö¬zött, testbeöltözött Igeként állani és járni a világban? Prédi¬kációink csak refrénje egyetlen nagy bizonyságtételünknek: az egész életünknek. Ez a leghasznosabb élet. Nem felséges dolog-e: naponkint megáldoztatni a szolgálatban és érezni azt, hogy könnyeinkből mosoly, háborúságainkból béke, megoszlattatásunkból új élet diadalmas épülete támad? Ez a legterméke-nyebb élet, bár külsőleg csendes elfogyás. És nem felséges dolog-e, érezni, hogy Krisztus általunk küzd, kormányoz, győz? Kardnak lenni az ő kezében, pásztorbotnak a világ felett, kor-mánypálcának, amivel Ő országol? Lehet külsőleg szegény, alá¬zatos, szürke és lenézett élet, de ez a legdicsőségesebb élet!
Legyetek világosság, legyetek áldozat, legyetek győzelem!

Tudjuk, mert sokszor tapasztaltuk, hogy Isten minden lélekkel külön foglalkozik és négyszemközt a legnagyobb dolgo¬kat jelenti ki. Azt is tudjuk, — tegyetek erről bizonyságot a világ minden részéről összegyűlt pásztorok, — hogy Isten gond¬viselését minden gyülekezetre, minden egyházra kiterjeszti és szeretetének csodáit, személyes nevelői munkájának bizonysá¬gát minden egyház történetében, szenvedéseiben és győzelmeiben számtalanszor megbizonyítja. „Ki beszélhetné el az Úr nagy tetteit?" (Zsolt 106,2) De mindennél nagyobb bizonyossággal valljuk, hogy a mi egyetemes keresztyén anyaszentegyházunk a maga ökuménikus egységében, mint a Krisztus dicsőséges teste, Isten különös kegyelmének: a specialissima gratiának tárgya. Istennek van üzenni valója az egyetemes egyháznak minden időben.
A felolvasott Ige csodálatos ünnepi nyitány egy ilyen egye¬temes üzenethez. Tulajdonképpen hét gyülekezethez szól, de ez a hét akkor az egész keresztyénséget jelentette. A legszomo¬rúbb időben hangzott el, a legkegyetlenebb üldözések előestéjén. Domitiánus sötét alakja fenyegető árnyékképpen magasodott fel és eltakarta a napot. A helyzet hasonló volt a Heródes idejé¬hez, amikor poroszlói elindultak, hogy a bethlehemi gyermeke¬ket megöljék. A létében fenyegetett és a bárd alatt főlehajtva álló keresztyénségnek üzeni Krisztus a pathmosi látóval a szabadítást, a győzelmet és a dicsőséget.
Stockholm, Észak diadémja, Pathmos szigetétől térben és időben mérhetetlenül távol van. Kétezer esztendő történetének millió meg millió csodája fekszik közöttük. Nem hét gyüleke-zetből áll ma a keresztyénség, hanem sok-sok millióból. Néhány kisázsiai város helyett az egész föld kerekségén hódít és ural¬kodik a Krisztus neve. Világunknak ez a legnagyobb szellemi hatalma, kultúránknak vezérszólama a keresztyénség, s nem képzelek szélesebb lelki horizonát, mint amit innen Stockholmból lehet belátni a mai napon. Mily kicsinyeknek tetszenek még a niceai zsinat méretei és távlatai is a mienkhez képest, pedig itt nincs az egész keresztyénség képviselve! Úgy hasonlít Pathmos Stockholmhoz, mint egy marék búzaszem ahhoz az aratás-hoz, ami belőle századok múlva támad, mikor már egy egész ország búzaföld lett. Hol van az a fizikai hatalom, vagy poli¬tikai erő, ami a keresztyénséget fenyegethetné, mikor minden politikai hatalmak között ma legnagyobb a keresztyénség ereje? Mi fenyegethetné mártíromsággal a keresztyénség hit¬vallóit, pásztorait és püspökeit, mikor az egész művelt világ¬ban legnagyobb külső tisztelet őnekik jár ki és legnagyobb tekintéllyel ők bírnak?
Azonban ez a különbség csak látszólagos. Nem emelkedik-e itt is, ott is olyan gondolat, mintha a keresztyénség küldetését bevégezte volna és feladatát megoldotta volna? Eszerint Path¬mos hajnali szürkület volt, Stockholm biborban úszó alkonyat, amelyik után éjszaka következik. Nem látjuk-e jeleit annak, mintha a keresztyénség missziói ereje elveszett volna? Kultú¬rát tudott csinálni, de kétezer esztendő alatt néhány millió zsidót nem tudott megtéríteni. Szeretném kiábrázolva látni, melyik tömeg nagyobb: az-e, amit a keresztyénség pogány lelkekből, primitív népek között meghódít, vagy pedig az, amit keletről és délről beszűrődő győzelmes pogány világnézetek a legműveltebb lelkek között meghódítanak? Nem lehet-e beszél¬nünk arról, hogy ez a grandiózus keresztyénség magában mérhetetlenül sok pogányságot és hitetlenséget rejt? Milliók és milliók vannak, akik a keresztyén egyházban születnek, abban halnak meg, de egy életen át közömbösek Krisztus iránt: nem ismerik, vagy tudomásul sem veszik Őt. Nem tudom, nem lehet-e állítani azt, hogy a keresztyénség ellenségeinek száma, tudományban és művészetben egyre nő és ragyogó szellemek¬nek hódol az emberi műveltség, akik tagadják a Krisztus fel¬ségjogát? Hadd kérdezzem meg, miért nem sikerült a keresztyénségnek a gazdasági rendet csakugyan keresztyénné tenni? S miért van az, hogy tőke és munka harcában a régi pogány¬ság harcol, lüktet tovább? Materialista kommunizmus küzd a materialista kapitalizmus ellen és ha arra kiváncsi valaki, hogy kultúránk és az emberi psyche a keresztyén máz alatt is mennyire pogány: pillantson bele a világháborúba és az azt követő béke borzalmaiba…
Pathmos sötét árnyékai közül kicsillog a vértanúk hitének a fénye. Stockholm ragyogó díszleteit árnyékozza be a keresz¬tyénség egyetemes bűnbánata. Jaj nekünk, akik átszegeztük Őt; sirassuk meg, amit ellene tettünk mi, ennek a földnek min¬den nemzetsége. Stockholm tündöklő serege, főpapok és írás¬tudók, a világ összes tájairól, jertek, tartsunk nagy bűnbánatot és valljuk meg, hogy bennünk és általunk a keresztyénség a lét és nemlét kérdése elé érkezett. Arról van szó, hogy az evan¬gélium Istennek ereje-e, vagy pedig az emberi léleknek egyik legszebb költeménye? Mi a keresztyénség? Az emberi művelő¬dés egyik legérdekesebb emléke vagy pedig élet és jövendő? Kihalt filozófiai rendszerek közé tartozik-e, mint valami spiri¬tuális múzeumba, vagy pedig világkovász, amelyik még ezután fog igazán nagy dolgokat mívelni? Alkonyat népe vagyunk-e, vagy pedig a virradaté: senilitás látszik-e a keresztyénségen, vagy pedig gyerekcipőit levetve, most indul férfiképpen győ¬zelmes harcra, mint egy királyfi, aki jő az ő ágyasházából?
Hiszem azt, hogy a stockholmi konferencia résztvevői ünne¬pélyesen megvallják: mi hiszünk a győzelmes és eljövendő Krisztusban. Hisszük azt, hogy Ő a föld királyainak a feje¬delme és véren fundált királyságát e földön látható formában is meg fogja építeni, mielőtt láthatatlan királysága építését betetőzné. Ezt a hitünket arra alapítjuk, hogy Stockholmnak is ugyanaz a Krisztusa, aki Pathmosé volt. Ő a „kezdet és a vég, aki volt, aki van és eljövendő”. És ez a Krisztus egészen a mienk. Mienk a hű tanúbizonyság, a halottak közül az Első¬szülött, Akiben Isten igazságát, szépségét és erejét bírjuk. Nem kereső nép vagyunk, hanem szerencsés megtalálók, beati possidentes a lélek birodalmában. Kinek van hatalmasabb, bőkezűbb is győzelmesebb királya, mint nekünk? Ki vethet árnyékot Reá és ki nyujthatja ki kezét az Ő királyi pálcája felé? És Ő egészen a mienk. Van-e benne valami, ami nem volna a mienk? Ő a maradék nélküli és teljes jótétemény, ki mindenkiért min¬denét adta. Szeretett minket úgy, mint ahogy Isten tud sze¬retni. Szenvedett értünk úgy, ahogy egy fájó emberi szív tud szenvedni, akire reázuhan a világ bűne és annak ítélete. És ki¬ömlött érettünk tiszta vére az utolsó csöppig. E vérben min¬dent érettünk adott: elégtételét, áldozatát, hiány nélkül fizet¬vén le a mérhetetlenül drága árt: a váltságpénzt. Nem tapad ez árhoz semmi sajnálkozás, semmi kénytelenség; önkéntes, bol¬dog, tékozló áldozat ez, minden kegyelemnek, minden életnek, minden győzelemnek és dicsőségnek forrása. Erre a vérre volt válasz a mártírok szenvedése. A vérnek ebbe a misztikus responsoriumába olvadjon bele a mi lelkünk is. Szóljon hozzánk akár Pathmosban, akár Stockholmban azonegy drága üzenet¬ként, mint hívő, megváltó evangélium és feleljen reá hitünk, szolgálatunk, egész életünk, mint hálaáldozat.
„Annak, Aki minket szeretett és megmosott bennünket a mi bűneinkből az Ő vére által és tett minket királyokká és papokká az Ő Istenének és Atyjának: Annak dicsőség és hata¬lom mindörökkön örökké. Ámen”.

[Ravasz László püspök beszéde a Széchenyi emlékistentiszteleten, Szegedi Egyházi Híradó 1925 nov. 21.]
A mező olyan volt, mint a többi mező ott az aszályos keleten. Kopár, napégette parlag. De egy áldott szem meglátta benne az elrejtett kincset. Milyen értékes lett egyszerre! Milyen szenvedély ébredt utána a szívben! Odaadta érte mindenét: házát, jószágát, ruháját, ékszereit…
Széchenyi ezt mívelte. A napégette magyar parlag mélyén meglátta az elrejtett kincset, a lelki magyarságot; a magyar jövendőt, amivé válhatnék ez a nép. És odaadta mindenét, csakhogy megszerezze: odaadta érette — magát.
Ezért ő a mi legnagyobb jóltevőnk. A magyar életakarat örök napiparancsát adta ki: Magyarország nem volt, hanem lesz. Tunya, fáradt, nyomorú korba kiáltotta bele: merjetek nagyok lenni! Ne keressétek határaitokon kívül Magyarország javát és hírét: magatokban hevernek a valódi ezüst- és aranybányák munkátlan, nyitatlan, ismeretlenül… Magyarország addig él, míg ez igaz marad. Az ősi és örök magyar életösztönnek szenvedélyes kifejezője ő.
A magyar életeszmény azonban nem politikai, katonai, vagy kulturális eszmény, hanem merőben etikai. A nemzeti lélek szubsztanciájának kell mássá lenni, hogy megmaradhasson magyarnak. Mit tűztek mások népük elé? Azt, hogy gazdag legyen, hatalmas legyen, uralkodjék tengereken, civilizációban elől járjon. Széchenyi eszményül a lélek deliségét, a kiművelt emberfőt, tehát a nemességet tűzte. Magyarország legyen magyarabb, magyarsága legyen műveltebb, műveltsége egészen benső, lelki, etikus.
Ő volt ennek a nemzetnek legnagyobb nevelője.
És nézzétek, aki leginkább hitt népe hivatásában és felsőbbrendűségében, aki a legnagyobbat tulajdonította a maga népének: az ostorozta legkeményebben. Hogy fájhatott neki s mégis vér buggyan a flagellum nyomán, szédülten, zokogva üti azt, akit legjobban szeretett!
Széchenyi a legnagyobb bűnbánathirdető. Van valami benne az utolsó ítélet tragikus hevéből. Olvasd magyar, amit rólad ír: ilyen képet nem festett soha senki. A magyar a hiúság népe, tele van magával, áltatja magát, illúziókon kap. Délibáb asszony gyermekei, kinek sorsát Emese ősanya álmodja. Rest, tunya nép, kelet nagy heverője. Hirtelen fellobbanó, hamvába haló magyar — pásztortűz az őszi éjszakában. Irigy és viszálykodó, megférhetetlen és pártütő… Élete: küzd a nemzeti bűnök ellen. Küzd az álmok ellen — a munka embere, — pedig ő a legnagyobb álmodó; küzd a szó ellen, a tett fanatikusa, pedig ő az izzó rábeszélő; küzd az érzelmi politika ellen, — az igazi reálpolitikus, pedig szakadatlanul hullámzó, exaltált lélek; és küzd pártok ellen, — a magyar lelki egység nagy megtestesítője, pedig teljesen egyedülálló, árva egyéniség.
Milyen könnyen mondom ezt el, milyen ismerős, sőt szokott ez a gondolat: és ebben a próféciában volt keresztrefeszítve másfél emberöltőn át a legérzékenyebb magyar.
Vessétek egybe útnak indulását megérkezésével.
Mikor útrakelt, ezt mondá: Érzem, hogy sokak élete vagyok. Bíztatta magát: Az erős nemzeteket hordoz szívében, s a végén: Egyedül vagyok, teljesen elhagyatva, kerülnek az emberek, mint a bélpoklost. Nem volt senki, akiben hivatottsága erősebben élt volna: ha más nem, én fogom megmenteni a magyart, s a nagy összeomláskor így kiált fel; száguldó csapatok dúlnak szét mindent, amit építénk, — óh, az én füstbe ment életem!
Széchenyi a legszenvedőbb magyar!
Otthagyta a mezőben elásott kincsért mindenét: vagyonát, erejét, idejét, lelki nyugalmát s őrülten, kárhozott lélek gyanánt omlott végleg össze a leghívebb magyar…
A magyar mithosz is ismer egy mezőben elrejtett kincset, egy kardot, amelyre vérnyom vezet, a fehér üsző vére.
A magyar történelem ismer egy másik „mezőben elrejtett kincset”, a nagy parlag alatt: a magyar jövendőt, egy lelki, erkölcsi életprogramot. Friss vér mutatja az útat: a Széchenyi vére.
De Isten mutat nekünk egy harmadik „mezőben elrejtett kincset”, az ő országát, lelki erőknek, megújulásnak kincseit. Vérnyom vezet feléje, a Golgotha keresztjéről lecsurgó vér.
Az első hiú álom a második nélkül. A második erőtlen vergődés a harmadik nélkül.
Tehát először, én magyar népem, azt az elásott kincset keresd meg, amire a Krisztus vére vezet. Azután ahhoz az életprogrammhoz fogj, amit a Széchenyi vére pecsételt el. Végül vérharmatos nyomon megleljük a — kardot. Nem tudom, véres kard lesz-e, vagy a jog és ige kétélű kardja, csak annyit tudok: az Isten kardja lesz.

Beszédemet hitvalló őseink egyik sötét, de megrendítően igaz szemléletével kezdem. Eszerint a bűnbeesett és megromlott világ az Isten kárhoztató ítéletének súlya alatt nyög. Olyan, mint egy égő ház, sülyedő hajó, földalatti vulkánok ostromára szétmálló sziget. Fölötte az isteni igazságnak, a méltán megér¬demelt büntetésnek száraz fénye, emésztő csendje ül.
De Isten az önnön vétkében elpusztuló világból mégis meg¬ment valamit. Szánó, tiszta könyörületből, válogatás nélkül, jó¬tetszése szerint, nem az érdemre nézve, egyedül örök végzését követve, némelyeket kiment az életre, hogy legyenek örök irgalmának példái, új, dicsőséges világteremtésének zsengéje, kegyelmének törékeny, de drága edényei.
Akiket így kiválasztott, azok láthatatlan, mentő kezébe belefogóznak. Belefogóznak úgy, mint a gyermek az apai kézbe, mely az égő házban megragadja a fiát; mint a vízbefúló a mentő deszkaszálba, mint a sülyedő szigetlakók a régvárt tutajba. Isten nem csalja meg őket, nem dobja vissza, hanem szívére szorítja és angyali seregek ujjongása között viszi át az ingathatatlan kőszálra, ahol örök biztonságba helyezi őket.
Hitnek nevezik az elválasztottaknak azt a döntő életak¬tusát, amellyel megragadják Isten mentő kezét. Aki hisz, örök élete van; aki nem hisz, azon elárad és végbemegy az Isten haragja. (Jn 3,36)
Az alvó hitnek felébresztésére Isten egy csodálatos eszközt használ: a prófétát. A próféta a testbeöltözött isteni üzenet; bizonyíték és garancia, hogy él az Isten és kezét kinyujtotta, a próféta megérkezett és benne a magát feltáró isteni kegyelem. A prófétai személy az a híd, amely a halál partjáról az élet partjára visz át.
Ma téged a magyar nemzeti hadsereg tábori püspökévé szentelünk. Ne lásson senki és ne láss te magad se e hivatalban soha mást, mint prófétai tisztet. Nem méltóság ez; soha annyi méltóságos magyar nem volt a világon, mint most; de nem volt soha annyi méltatlan sem. Nem hivatal ez; eggyel több, vagy kevesebb aktagép ezen az országon úgy sem segít. Nem legfőbb lelki rendőr; Aeolus barlangjában lehetett láncra verni a szele¬ket, de a lélek viharfiókáit szabályrendelettel megkötni nem lehet. Nem ünnepi liturgus, ki ősi, szent ceremóniák édes bal¬zsamával gyógyítgatja vagy zsibbasztja a bűnös, fáradt, beteg embert.
Nem, hanem próféta, akinek tiszte: életet menteni. Testvé¬rem, vagy új magyar próféta leszel, vagy hiába jöttél. Ember¬nek fia, őrállóul adtalak téged az Isten házának, mondja az ige. Hadd alkalmazom hát küldetésedre ezt a gondolatot.
Ebben van először a te küldetésednek méltósága és ha¬talma. Isten nem szól arról, hogy a prófétát melyik fizetési osz¬tályba sorozza és milyen javadalmat biztosít neki, hanem maga elé állítja és azt mondja neki: „ha szót hallasz számból, intsd meg őket az én nevemben“.
A próféta tekintélye az élő Istentől származik, s annak az igének az igazságán nyugszik, amit népének hirdet. Isten nem néma Isten; neki mondanivalója van e világ számára és azt nem hallgatja el. Úgy áll szemben a világgal, mint az orvos a beteggel, a pásztor a nyájjal, az atya gyermekével, a bíró a vádlottal szemben; úgy áll szemben a világgal, mint a mester a művével szemben: függetlenül, félelmesen, szuverénen. Hiába van más véleményen a beteg, mint az orvos: hiába akar mást a nyáj, mint a pásztor, hiába vannak egyéni érdekei és meg¬győződései a gyermeknek, vádlottnak, szemben az atyával, vagy a bíróval, hiába tiltakozik, vagy keres egérútat a műtárgy: a tőlük független és őket formáló transcendens gondolatnak te¬kintélye, érvénye és igazsága teljes mértékben megáll minden lázadás ellenére. Istennek tervei, szándékai vannak e világgal, parancsai, döntései, törvényei vannak számára, s aki ezeket hirdeti, az Ő nevében, az Ő tekintélyével szól. Aki az Isten gon¬dolatait szólja, a kötés, az oldás hatalmát, a kulcsok hatalmát bírja. Lehet, hogy nem kedves a beszéde, lehet, hogy személye nem népszerű, mint ahogy nem az az ostor, a metszőkés, a pal¬los és a keserű orvosság, de az a fő, hogy Isten ereje, az igaz¬sága szólaljon meg benne.
Honnan veszi ezt az igét a próféta? „Ha szót hallasz a számból”. A prófétát a hit teszi, amellyel megérti, felveszi az Isten akaratát. Isten minden igéjét elmondotta: ott van a Szentírásban: próféta a Szentírás embere. Isten minden paran¬csát megadta: ott van a történelemben: próféta az, aki által Isten szakadatlanul szól: a reá figyelő lélek lelkiismeretében. Próféta az, akinek lelkiismerete permanens isteni hatalom, aki¬nek lelke hallgató kürt s azon át onnan felülről leharsan a Lát¬hatatlan Kormányos kebeldöngető napiparancsa a világ sötét, izzó gépházába.
Azután figyeljük meg a próféta alázatosságát és kicsiny¬ségét. Ő eszköz, aki kötelességét teljesíti, de az eredményt Isten adja. Egyedül Isten tudja, ki fog hinni és fog-e valaki hinni a szavának. Előtte is titok, megtér-e az a nemzedék, amelyik rábí¬zatott? Ezért a próféta sohasem öntelt: tudja, hogy ő eszköz, s ha van eredmény: Istené a dicsőség érte. De sohasem pesszi¬mista, mert tudja, hogy kinek hisz és kinek szolgál. A Cassandrák lehetnek kétségbeesettek, de a Keresztelő Jánosok soha, mert tudják, hogy Isten a kövekből is támaszthat fiakat Ábra¬hámnak. Titok emberei, tehát várnak és hisznek; kockázat em¬berei: szűkszavúak és lankadatlanok. Mindig előre néznek, tehát szakadatlan meglepetések között élnek, sohasem tűnőd¬nek, aggodalmaskodnak, tehát szüntelen látásokban van részük.
De azért a prófétára nem közömbös, mi lesz a népével. Nem közömbös azért, mert mindenek felett szereti a népét. Isten azok közül választja prófétáit, akikben szenvedélyesen izzik népének szerelme. Könnyű szeretni egy kedves, jó, nagy és dicső népet; de a próféták rendesen bűnös, meggyalázott, condorlott és arculvert nép közé küldetnek. Óh, tragikus küldetés! Ütni azt, akit csókol a lelkünk, szeretni azt, akit eszünk meg¬vet, gyötörni, akit szánunk s megtagadni, aki drágább az édes¬anyánknál, szolgálni, akit szégyellünk... Óh, prófétai szeretet tragikus mélységei!
Ez visz át a prófétai tiszt harmadik, legtragikusabb vonására: a próféta óriási felelősségére. „Ha azt mondom a hitetlen¬nek: halálnak halálával halsz meg, és te meg nem inted és nem szólasz... az a gonosztevő az ő vétke miatt hal meg, de vérét a te kezedből kívánom meg. De ha te megintetted a hitetlent és ő meg nem tért hitetlenségéből...: ő az ő vétke miatt meghal, de te megmentetted a te lelkedet”. Lehet-e nagyobb felelősség, mint szolgálni egy népet, amely mindennél drágább nekünk, tudva azt, hogy vérét rajtunk veszi meg az Isten? Mi más ez, mint annyiszor halni meg, ahány elvész közüle; annyi terhet, kínt, szégyent hordozni, amennyit az egyesek összesen hordoz¬nak, mi más ez, mint annyiszor érezni a csatavesztés fájdal¬mát, ahány sikertelen szót szólunk; mi más ez, mint kollektív emberré válni s idegszálankint tépetni darabokra. A nép örül, nevet, rohan a vesztébe, a próféta egy óriási segélykiáltás: hiába, hiába! A nép züllik, aljasodik, a próféta tántorog népé¬nek bűne és szégyene alatt. A próféta a másokért hordozott fáj¬dalmak embere.
És ha ő a hibás a pusztulásbán? Hányszor látjuk, hogy még nem is igaz ez a gondolat s mégis: prófétahalál. Felsír az Illés panasza, megjelenik a Széchenyi és Teleki László árnyéka, a Verbőczy roncsa. És ha igaz, hogy a küldött hibájából vész el a nemzet? Azt hiszem, nincs nagyobb és teljesebb kárhozat, mint számot adni Isten előtt egy népért, amely miattunk ve¬szett el.
Itt áll előtted a prófétai tiszt a maga teljes nagyságában, amit az ige így fejez ki: hogy visszatérítsd a hitetlent az ő gonosz útjáról, hogy éljen.
Nincs más prófétai aktus, csak ez az egyetlen: felébresz¬teni az éltető hitet.
Ennek pedig egyetlen útja van: megmutatni az ítélő, haragvó, igaz és szent Istennek minden kegyelmét, jóságát, gyöngédségét, nagy örök szerelmét. Miként vált ez az örök szeretet egy áldott karácsonyestén mosolygó gyermekarccá. Hogyan ült ez Egyszülöttön minden öröm, fény, béke és szépség. Milyen jó, szelíd, édes és áldott volt. Lényéből hogyan áradt mennyei tavasz, béke, jóakarat, kiengesztelődés. Miként lett vaknak világosság, bénának szárny, siketnek égi zene, betegnek gyógyulás, bűnösnek bocsánat, sírónak öröm, halottnak élet. Sza¬vaiból, tetteiből miképpen intett felénk az új, helyreállított, régi tökéletességébe visszahelyezett világ…
Tudod, kinek nevében jött, ki jelent meg benne. Tudod, mennyire szerette azokat, akikhez küldeték. Tudod, miként vette magára népe bűnét, átkát, keresztjét. Tudod, hogy a vér¬díjat ő fizette le, nem büntetésből, hanem áldozatból. Megvál¬tott minket drága áron, hogy mindenestől, magával együtt, visszaadjon Istennek. „Vérünket az Ő kezeiből kívánta meg“, de ez nem a mi vérünk volt, hanem az Ő átszegezett testének tiszta, szeplőtelen áldozati vére…
Igy lett úr a lelkek felett. „Annak okáért az Isten is felmagasztalá Őt és ajándékoza neki olyan nevet, amely minden név fölött való, hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére”. (Fil 2,9-11)
Ő a mi prófétánk, főpapunk és királyunk. Neki növekednie kell, nekünk meg alászállanunk. (Jn 3,30)
Benne légy te új magyar próféta. Négyszázéves magyar álom vált valóra a nemzeti hadsereg megszületésében: óh, be szomorú szüret; szőlőskertünk oda van, ez a maroknyi gyü¬mölcs minden nyereségünk. De a magyar katona lelke tiszta legyen, zászlaja fehér, szíve imádkozó. Reszkessen benne a Zrinyi fényes álma, zokogjon a bújdosó kurucok kesergője, lüktessen benne a magyar honvédek kicsorduló tüze, a Petőfi vére, ez a szilaj piros nóta, mindenekfelett legyen minden ma¬gyar katona a Jézus Krisztus jó vitéze. Hegyen állva, emeld fel két karod az égre, te vagy a testté lett magyar imádság, a régi kép szerint: „És lőn, mikor Mózes felemelé kezét az égre, Izráel győz vala.“ (2Móz 17,11)

Régi igazság, sőt egészen közhely az, Atyámfiái, hogy az ember társaslény. Ezt a társaslényt az jellemzi, hogy életét mo¬narchikus formában kívánja élni. Az emberben határozottan monarchikus ösztön szunnyadoz. Nincs mithosz, amelyik az emberi társadalmat ne a királyság eszméje alapján szervezné, nincs népmese, amelyikben a jogrendet ne a király jelentené; nincs társadalom, amelyik legfőbb ponton ne egy személyben szemléltesse magát. A királyban a nép önmagát látja, önmaga öntudatát éli, saját szuverénitását gyakorolja. A király sokak élete; gyűjtőlencse, amely a néplélek összes sugarát egybe¬vonja; szerencsés inkarnáció, amely testbe öltözteti az elvont nemzetállamot és parancsoló, hódító személyiséggé teszi a kö¬dös népfenséget. Ez az oka annak is, hogy a nép az uralkodói jogot Isten kegyelmére alapítja, a király családját elszakítja és kiválasztja a társadalom életéből, hogy történelmi folyto¬nosságát biztosítsa és függetlenítse magát idői hangulatok szeszélyétől.
Boldog nemzet, mely királya arcára tekintve, mint egy csoda-tükörben, önmaga nemesebb mását látja meg. Boldog az a nép, mely királyát szabadon, hálásan, viharosan szeretheti. Ünneplésekben szíve megáradhat és gyermekké lehet, anélkül, hogy szolgalelkűségbe vagy bizantinizmusba esnék. Hódolata lehet igazán őszinte, férfias és tiszta; nem kell megtagadnia önmagában semmit, hogy királyát szerethesse és becsülhesse.
Mindenekfelett boldog az a nemzet, amely koronás királyában magát — éppen a mai korban — nagynak, erősnek, nyertesnek látja és történelmének aranykorszakát szemlélheti fejedelmé¬nek uralkodásában.
Ma egy ilyen boldog nemzet ünnepel nyugaton. Ha semmi közünk nem volna ez országhoz, csak annyit tudnánk róla, hogy ő most a legboldogabb országa Európának: nekünk, a föld legboldogtalanabb nemzetének, akkor is meg volna a jog¬címünk az ünnepre, a mi egyetlen jogcímünk: a más boldogsága.
De nemcsak ennyi a közünk egymáshoz, hogy az egyik bol¬dog s a másik boldogtalan nemzet.
Eltéphetetlen kapcsolatokat teremtett közöttünk az, hogy a boldog nemzet megismert és megszeretett minket. Odajött hozzánk, midőn a jerikói úton feküdtünk és sebeinkbe olajat öntött. Mikor a magyar nemzet olyan volt, mint az elűzött Hágár a Beerseba pusztájában, aki menekült, hogy ne lássa gyermeke haldoklását: ők voltak azok, akik a magyar gyermekek ezreit és tízezreit vitték ki s ültették meleg hajlékba, rakott asztal köré: sápadt orcájukra szeretet mosolygott, lehajtott fejük imádsággal telt levegőben emelkedett fel.
Nekünk semmink sem maradt, csak gyermekeink, mindent ad nekünk, aki ezt segít megtartani.
Ennek a királynak köszönjük meg mindazt, amit nemes holland szívek magyar gyermekekért tettek. Neki köszönjük meg azért, mert tudjuk, hogy az ő meleg lelke élt azokban a jócselekedetekben és az ő jósága érintette meg gyermekeink arcát, mint egy gyógyító simogatás. Béke-országnak, Sálemnek királya, köszönt téged egy megvert, bújdosó nemzet, mert sze¬líd mosollyal kenyeret és bort hoztál elébe.
Azt mondottam, hogy az ember természeténél fogva mo¬narchikus érzelmű. Ezt még lehetne vitatni a földi életre vonat¬kozólag, de vitán felül áll a lelki életre vonatkozólag.
Az ember érzi, hogy ennek a világnak és így neki is gaz¬dája, ura és királya van. Valami mondhatatlan nagy úrnak felségét és dicsőségét érzi mindenütt s ébredő szenvedély hajtja arra, hogy ennek hódoljon és szolgáljon, dicsőségének részese legyen. Ezt a rejtelmes nagy urat meg lehet találni a csillagokban és a porszemben is, ott van igazsága a történelem¬ben, népek támadásában és elenyészésében, de mindenekfelett megjelenik azáltal, hogy ez a rejtelmes nagy úr elibénk jön.
Mikor mi bújdosó, vergődő, reménytelen Ábrámokként haza¬felé tartunk, egyszerre elibénk áll az Ő képmása, Melkhisédek, akinek neve Igazság Királya. Sálemből jön, tehát Békesség Fejedelme. Kell-e teljesebben és világosabban megmondanunk, hogy Krisztus az; Krisztus a magasságos Istennek főpapja, aki kenyeret és bort hoz elibénk: megtöretett testének és kiontatott vérének jegyeit. Ezzel mutatja jogcímét, amellyel meg¬szerzett Magának, hatalmát, amellyel Úr felettünk, titokzatos módszerét, amellyel állandóan táplál és gyarapít, örök egysé¬günket, amelyben Ővele élünk. Ő a mi igaz Királyunk. Igy megy Ő elébe ma a holland nemzet királyasszonyának, ki ural¬kodásának huszonötödik évfordulóját üli. Népe szeretete dicső¬ségbe öltözteti ezt a királyi asszonyt. Koronáján egy kis, de erős és büszke ország dicsősége ízzik. És én mégis tudom, hogy ez a napba-öltözött asszony az Ég Királya előtt leveti koroná¬ját és annak lábaihoz teszi, aki egyedül Úr. Alázatos szolgálóleányként veszi el újra a megbízatást abból az átszegzett kézből. Zsoltáréneklő, bibliátolvasó református asszony; tudja és vallja, hogy ő népének első szolgája, Istennek gyarló eszköze és minden hatalom reá nézve munka, felelősség és hit.
Igy megy e történelmi alkalomkor Sálem királya: Krisz¬tus, a jeles holland nemzet elé, ki mint egykor Ábrám, távoleső harcok között, a Béke hídján megy át. Ez a nemzet az Igének volt a nemzete. Századokkal ezelőtt minden világbirodalmak közt a legnagyobbal szállott szembe, imádkozva és zsoltárt éne¬kelve. II. Fülöp gőgje és hatalma megtört a sárba és vérbefúlt hősök egetverő hitén. Ezt az örökséget kéri számon a király és hozza a maga nagy ajándékait és azokban a holnap nagy fel¬adatait. Hozza mindenekfelett a kenyeret és bort, váltsághalálának bűntörlő hatalmát és megszentelő erejét.
Végül így jön elibénk is, szegény magyar nemzet elé. Olyan legázoltak, olyan koldusok és olyan nyomorultak vagyunk. Nem segít mirajtunk sem nemzetközi jog, sem külföldi kölcsön, sem semmi politikai recept; csak Ő segít rajtunk, kinek lelké¬ből hősök születnek, kinek közelében nagy kiengesztelődések, megbocsátások, megalázkodások támadnak, kinek lelke egység, szándéka alázat, műve elégtétel, célja megújult nemzet. Felejt¬sünk el mindent, de véssük szívünkbe a Vilma királynő jelmon¬datát, amelyet uralkodása vezércsillagául választott: Krisztus minden előtt!

Hogy a zenének a világtitokhoz valami köze van, minden korok nagy gondolkozói sejtették. Pythagoras a görög bölcsé¬szet hajnalán arról beszélt, hogy a világ lényege számokból áll. A szám pedig a néma zene. Platon arról álmodozott, hogy a csillagok, s az egész égi világ csodálatos zengő rendszer: ami a szemnek a fény, az a fülnek a zene; a szférák zenéje innen ma¬radt reánk. Schopenhauer azt fejtegette, hogy a világ legbensőbb lényegét, az önmagát marcangoló értelmetlen akaratot legtisztábban a zene ábrázolja. Minden más művészet ez aka-ratnak tükörképeit, az eszméket szemlélteti. Magában a zené¬ben azonban a világlényeg szólal meg közvetlenül, kép, szim¬bólum, anyag és szó nélkül. A zene a legegyetemesebb világ¬nyelv, amelyik mindig azt mondja, milyen az emberi lélek. Ez az oka talán, hogy minden zene alapjában véve szomorú.
Ezek felett a mélységek felett jár a zsoltáríró, midőn így szól: ének volt reám nézve minden parancsolatod bújdosásom hajlékában.
Bújdosásom hajléka. Előttünk áll egy sátor, vagy kunyhó, kietlen pusztaságban. A zarándok, ki már talán azt sem tudja honnan jő, hova megy, betér oda egy éjszakára. Körülötte óriási csend, néha egy-egy sakál vonít, elkésett madár csipog, egyébként mérhetetlen magányosság száll fáradt, szomorú szívére, s a csend fölötte égig ér, mint egy obeliszk, amely a mennyezetet tartja.
Ebben a nagy csendben megzendülnek az Isten parancso¬latai. A puszta csendje halk, édes dallammá válik, mint bal¬zsam ömlik a szívére az az édes gondolat, hogy Isten vele van. Fáradt feje ölébe ring, közelébe, ide, szőnyegére telepedett. Látja a csillagos eget, fényük zenévé változik: s dícséri azt, aki előhívta ezt az arany nyájat és legelteti, hogy egy híja sincs. Dallammá válik a cél, amely hivogatja, az otthon, amely elbo¬csátotta. Istennek minden rendelése, törvénye, akarata meló¬diává válik, azaz közvetlenül szívével fogja fel akaró, intéz¬kedő, hű és teremtő Istenének minden szépségét, nagyságát és erejét. Nem édes-e ez a tapasztalás?
De van ennek az igének mélyebb jelentősége is. A zene cso¬dálatos visszaemlékezés és csodálatos remény.
Ugyanis ezt a világot Isten szépnek, tökéletesnek, boldog¬nak teremtette, de a világ siralmasan megromlott. Elveszett belőle a harmónia, az alapeszme, megromlott kivitele. A zene édes, fájó visszaemlékezés arra, amit elveszítettünk: az aka¬dálytalan és szeplőtelen lélekközlés világába. Innen van benne mindaz, ami fájó. A moll hangnem a bűneset óta zeng a világban.
De azt is tudjuk, hogy Isten nem hagyja így a világot, ma még romlott, meghasonlott mindenségben élünk, de tudjuk, hogy Isten küzd a győzelemért, mint a dallam a hangzavarral. Egyszer csak fel fog harsanni a győzelem, amit Isten szakadat¬lanul hall, s amit mi is egykor hallani fogunk. Ezért van a zenében ujjongás, erő, diadalérzet. Ezért a reménységnek örök hitvallása a zene.
Ha a zenének ez a természete, érthető, hogy nagy a ha¬talma. Arion lantjával vizi szörnyeket szelidített meg, Orfeusz vadállatokat. Ismerős legenda, hogy Orfeusz lantjára elindul¬tak a kövek és várossá épültek. A várat ostromló Józsué kürt¬zenéjére leomlottak Jerikó falai. A zene tehát a legnagyobb nevelő, a legnagyobb építő hatalom, a leggyőzelmesebb fegy¬ver. Hiába űzték ki az utolsó kurucot, amíg tárogató van e föl¬dön, itt sír a Rákóczi lelke. A zene az örök forradalom.
A reformációnak alig volt nagyobb ténye, mint hogy újra a gyülekezet ajkára adta az éneket. Eladdig a kántor és a pap a nép helyett énekelt. Most megszólalt maga a nép. A világ leg-nagyobb hitvallása a reformáció zsoltárai voltak, amelyek futótűzként terjedtek és felgyújtották a régi világot.
Én tudom azt, hogy mit jelent az, ha egy gyülekezet éne¬kel. Láttam meghaló gyülekezetet Erdélyben. Először az ének halt el az ajkukon, azután az imádság, végre a magyar szó. Aki énekelni tud, nem lehet prédája a hitetlenségnek.
És a mi énekeink, zsoltáraink és dícséreteink csodálatosan szépek. A szövegük néha darabos, kezdetleges, de erőtől duz¬zad és magyar tűztől izzó, dallamaik pedig a világ legszebb énekkincse. Goudimel, aki zsoltárdallamainkat szerzette, korá¬nak legnagyobb zeneszerzője volt. Szent Bertalan éjszakáján a vak düh és a véres misszió áldozatául esett. Ne mondják, hogy a református istentisztelet zeneietlen. Egy nagy holland theológus szerint ne vádolja az erdőt némasággal, aki megölte a csalogányt.
A zsoltár hitvallás, harsogó, erős, lélekbevágó. A zsoltár imádság, gazdag, egetostromló, alázatosan, de bízvást kopog¬tató. A zsoltár halk felelet arra az égi dallamra, amely onnan felülről zeng alá Isten ezer kijelentésére. Szent Cecilia a Ra¬fael képén összetöri az orgonát, mikor meghallja, hogy onnan felülről az angyalok dícséneke felelgetve hatalmaz el rajta. Zsoltárainkat a mi orgona-lelkünk annál jobban zúgja, minél inkább halljuk reá a választ onnan felülről. Ének volt reánk nézve minden parancsolatod, ének legyen az életem minden szava, addig az utolsóig, amely akkor harsan fel, s olvad bele az égi összhangba, mikor földi ajkam örökre elhallgat.