Az egész képen különös félhomály borong. Éjszaka játszód¬nak le az események, egy hegycsúcson és egy zúgó tavon. A hegyen egy mozdulatlan ember örök csendessége, a tavon egy széltől hányatott hajó néhány utasának ijedő félelme, zaklatott története. És estétől reggelig végbemegy egy csomó nagy taní¬tás: kész prédikáció. Estétől reggelig, a hit útja négy jelenetben. Erről beszélünk ma, a reformáció emlékünnepén.
I.
Jézus az ötezer ember megvendégelésének csodáját végzi. Mindnyájan evének és megelégedének és felszedék a maradék darabokat tizenkét kosárral. Közben azonban este lett és Jézus kényszerítette tanítványait, hogy hajóba szálljanak és menje¬nek a túlsó partra. A tanítványok útrakeltek és Jézus elment a hegyre imádkozni.
A magasban imádkozó magános Jézus az első jelenet hőse. Nem tudta a szétoszlott sokaság, nem tudták a hajóban ülő tanítványok, a gyermekek, akiket megáldott, a betegek, akiket meggyógyított, a farizeusok, akiknek elvette álmait, a főpapok, kiknek hatalmát fenyegette, hogy fenn, a magasban, csendes éjszakában, sugárzó egyedüliségben imádkozik Jézus. Ha ez az imádság nem volna láthatatlan, nagyobb és dicsőségesebb tűz égne ott, a hegytetőn, mintha egy új nap hullott volna le az égről. Gondoljátok el, mit jelent ez az imádság! Először egy nagyszerű párbeszéd a Szentháromság két személye között: az Atya és a megváltó Isten között. Ez az imádság nem más, mint a harmadik személynek, a Szentiéleknek kiáradása és visszaömlése az Atyából és a Fiúból. Micsoda titkok úszhattak e két tenger egybeszakadtában! Micsoda örömek, tanácsok, tervek és szándékok! Hogyan gyönyörködhetett az Atya a Fiúban és miképpen ujjonghatott a Fiú az Atyában, hogyan érezte a Fiú, miképpen adja neki az Atya lelkeknek beláthatatlan seregét világokon keresztül, hogyan örülhetett az ajándékozás örömé¬nek és hogyan vihette az ajándékozott lelkeket a Fiú vissza az Atyának, — mutatta meg fényesnek és tisztának helyreállított dicsőségükben a foglyul ejtett győzedelmes sereget.
De ez csak a felülről nézett kép. Alulról nézve, azt látjuk, hogy ott, a hegyen egy ember imádkozik. Egy ember, aki bizo¬nyára panaszolhatott fájdalomról, csalódásról, szükségről, meg-aláztatásról. Beszélhetett arról, mennyire fáj a szíve ezért a népért, amelyik szét van szórva, mint a pásztor nélküli nyáj, a népért, amelyiknek szíve megkeményedett, füle be¬dugult, szeme vakká lett. Kibuggyanhatott keserűsége amiatt, hogy a tanítványok hite gyenge, erkölcsük ingadozó; elsuhanhatott Keresztelő János árnyéka, akinek feje kevéssel azelőtt úgy hullott a porba, hogy nemcsak Cezárea rendült meg, hanem megrendült a föld is. Nagy, ostromló könyörgés és hálaadás lehetett benne a kicsinyek és az együgyűekért, a gyer¬mekekért, azért a parányi aratásért, amit a Szent és Igaz két csupasz tenyerén Istennek be tud mutatni. Felhők tornyosul¬hattak ez imádságban a jövendő felől: mi lesz a holnappal, ki védi meg őket, ha elhagyja nyáját a pásztor, mit mondjanak üldözőik előtt, megállanak-e mindhalálig, nem hull-e le koro¬nájuk? Mindenekfelett pedig benne volt a hívő embernek Atyjában való megnyugovása, a hit bizonyosságának égő és boldog daca. Diadalmas ténye annak a tudatnak: ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?
Lenn aludtak kicsinyek és nagyok, bölcsek és tudatlanok, virrasztottak az aggodalmaskodók, vagy a keservesek. Álmo¬dott, vagy vergődött tovább az élet. A Genezáret taván pedig, mint egy fekete árnyék, suhant egy csónak. Szövétnek libegett az orrán, olyan volt, mint egy úszó csillag, amelybe nagy árnyé¬kok fogóztak, magukkal lerántva őt, vonszoltatták lomha tete¬müket vele. De az imádság odafenn s ez a csónak idelenn, érez¬zük, szorosan összefügg.
Testvéreim, ez az első jelenet hangulata, tanítása és vígasz¬talása. Idelenn reánkereszkedő sötétségben folyik az élet; olya¬nok vagyunk, mintha Isten nem törődnék velünk, mintha ma-gunk vívnánk létünk nagy harcát. Megelégedettek és ínségesek, gőgösek és alázatosak, királyok és koldusok űzik játékaikat, vívják harcaikat, hordozzák szenvedéseiket, s életünk hajója sötét tavon megy ismeretlen ígéretek túlsó partja felé. Érzed-e, hogy fenn, a csúcson túl minden magasságokon Jézus főpapi imádsága ég és árad érted? A Fiú könyörög érted az Atyához, az Atya ajándékoz téged neki, ő felvesz szenvedéseibe, megtusakodik éretted és győzelmi örömmel belekiáltja a szentek szentjébe a te nevedet. Intézmények, nemzetek, egyházak, sor-sotok fordulhatott, nappalról alkony ereszkedhetett reátok, vár¬hat éjszakai út, — tudjátok-e, hogy odafenn, a dicsőség hegyén, mint egy láthatatlan csipkebokor, lángol az egyszeri és tökéle-tes áldozat imádsága, ég és nem emésztődik meg! Magyar református egyházam, tudod-e, hogy míg törékeny hajód, parányi hunyó mécsesek fényét hordozva, árnyékgombolyagként úszik a vizeken, odafenn imádkozik érted, futásodat kíséri és sorso¬dat kormányozza Jézus, aki maga szerzé ezt az útat és aki maga kényszeríté tanítványait ebbe a hajóba ülni. Zúghatnak a habok és hánykódhatik a tenger, csak zengjen az ének a hajó fedélzetén:
Hullámok ha rémítenek
Mérhetetlen víz felett
S a habok közt szíved remeg,
Hogy sírod is ott leled,
Ha aludni látod öt,
Ki reményed és erőd,
Sion, sohase feledd el,
Ö megvívhat tengerekkel.
II.
A második jelenet már mozgalmasabb. A hajó megy a ten¬ger közepén és egyszerre egy csodálatos alak tűnik fel a vize¬ken. Fény és sugár alakja, de ismeretlen a fény, szomorú és sá-padt a sugár. Mintha sírok felett villózó lidércfény lenne, olyan vonzó, olyan szép és mégis olyan szomorú. Megrémülnek a hajóban ülők, kísértetnek tartják a képet, amelyik csalogat, naiv lelkeket vígasztal, áltat, vagy megejt.
A tanítványok összebújnak s rámutatnak — ujjuk fehérlik a vizió fényében — fantazma, „elmúlandó állat", kísértet az.
Amint ülünk éltünk hajójában s evezünk a háborgó éjsza¬kán, megjelenik egy halvány, fényes árny: Jézus. Hány meg hány lélek számára csupán sugárzó, szomorú kísértet! Sokak számára nem egyéb, mint egy befejezéshez közelgő történelem¬nek légfelségesebb viziója, tündöklő ábrándja. Múltak nagy omladékai között él, sírokból, századok és évezredek véres ár¬kainak aljáról, porladó csontok, összetört koronák, leomlott várak és behorpadt templomok kövei közül emelkedik fel, mint a történelem legszebb emléke, a legédesebb emberi illúzió. Fázva bújnak össze a hitetlen emberek, mély, nagy szomorúság ül szívükre. Sajnálják magukat és nem állják ez óriás lidércnek vádoló nézését. Babonássá teszi őket ez a jelenség, sajogni kezd bennük ezer meg ezer tett, szó, szándék és mulasztás em¬léke. Valami fájó látvány nézni, mint megy a hajó a semmiségbe, előtte, utána egy meghiúsult álom fénylő kísértete jár.
Éjféli órája az emberiségnek, vajjon mikor tünsz el már?
Mindig ilyen helyzetbe jutott az ember és az anyaszentegyház, valahányszor Jézus csodatevő és isteni személyisége elve¬szítette reá nézve óriás realitását. Valahányszor csak kísértet volt már az élő, igaz Úr. Sápadt, villózó emlék, aki ott bújdosott a renaissance márványpalotái között, császárok csarnokaiban, kolostorok boltívei alatt, haditanácsok, békekongresszusok, vér-törvényszékek asztala mellett, de a fázó, didergő, részeg, vagy haragvó világ legfeljebb félelemmel tekint reá, mint egy haza¬járó rémre, vagy gyönyörködik benne, mint egy lelki délibáb¬ban. Humanizmusnak a korában, racionalizmusnak idejében, a XVI. században épúgy, mint a XX-ikban, az összeomló Bizánc¬ban és a világpolitikát csináló bíborosok, vagy inkvizitorok szobájában úgy jár hatalom nélkül, árnyékképpen Jézus alakja, mint egy kihült égitest a felhők között. Óh, ma is, itt is feltekintenek reá, de közömbösek iránta, erejét nem látják, sze¬mélyisége melegét nem érzik, csak belebámulnak lényébe, mint a pásztor a rejtelmesen sugárzó holdba, amelyet odafenn úszó óriási hamvvedernek érez... Nem halvány-e az arcod, mintha kísértetet látnál?
III.
A harmadik jelenet egy kiáltással kezdődik: Bízzatok, én vagyok, ne féljetek! A látomás megszólal, tele lesz élettel, erő¬vel, személyiséggel és kiáltásának ez az értelme, mint minden isteni szónak: bízzatok. Bízzatok, én vagyok, és én vagyok! Minden hatalom az enyém és ti az enyémek vagytok, hozzátok és értetek jövök, megmentő, orvos, kormányos és hadvezér vagyok. Megérkezem hozzátok úgy, mint barát a kedves körbe, mint pásztor eltikkadt nyájához, mint orvos az elalélt beteg¬hez, mint kormányos a tévelygő hajóra. Bízzatok bennem, egye¬düli valóság, az igazi valóság én vagyok, mert én az Ige vagyok. Mindaz, amit láttok: halvány, derengő körvonalai a partnak, mély habjai víznek, kihunyó csillagok és közelgető nap, mind fátyol, mind árnyék; kezemnek munkája volt a világ fundamentuma, én szőttem mindezt palástul magamnak, fátyolul arcom elé, kárpitul szentélyem ajtajára. Lehet álom a föld, az ég, kísértet a nap, lidérc a csillagtábor, — igazán, örökre egyedül én vagyok. Beszédem igazság és élet, szavamból egy jotta el nem múlik és meg nem másul, én és az Atya egy vagyunk, — bízzatok, ne féljetek!
És jön a nagy megmozdulás. Ime, feláll valaki a sötét hajó¬ban, alakja kinyúlik, arcán fény támad: Péter, a hitvalló, aki kéri az élet bizonyságát Jézustól és nyújtja a hit próbáját a maga részéről. Hiszi, hogy akit lát, Jézus, az Isten Fia. Hiszi, hogy övé minden hatalom és szíve örök szeretet. Kikéri parancsát és e parancsra ráteszi életét. Ha azt mondja Jézus: halj meg értem, meghal; ha azt mondja: feszülj keresztre, elszen¬vedi; ha azt mondja: borítsd lángba a világot, megteszi. Ha azt mondja: rohanj a tűzbe, nem gondolkozik. Ha azt mondja: jövel a vizeken hozzám, rálép a vizekre.
Óh, ez a lépés, a hitnek eme nagy ténye: egy ember, aki levonja következményét annak, hogy van Jézus és parancsot adott nekünk. Ez minden reformáció, ez az örök reformáció. Mi mást tett Pál, mint hogy egy ilyen hívásra rátette életét, kilé¬pett csónakából a habokra és ment Jézus felé. Nézd, alakja hogyan jár a világtörténelem hullámain, mintha kőlépcsőn ha¬ladna fölfelé. Mi más Luther nagy lépése, mint hogy kilépett a biztos védőcsónakból és az ő Urának hívó szavára föltette életét. Nagy volt a parancs, mint Péteré. Nemcsak tengeren kellett járnia, hanem tüzes kemencéken kellett átmennie, földrengé¬sek éjszakáján omladozó templomokban kellett ágyát vetnie és ott aludni. Kitört vulkánok peremén kellett nyugodtan megállania és kezében tartani egy virágcserepet, vagy egy papiros¬lapot: új tavaszok oltóágát, új világ fundálásának alkotmány-levelét. Mit míveltek mást a gályarabok, mint hogy kiléptek a biztos helyről, rá a szenvedésnek, halálnak tengerére, mártir-arccal, lobogó hittel, nagy bizalommal, mert tudták, hogy aki parancsolt nekik, cserben nem hagyja és meg nem csúfolja őt.
Óh, ez a lépés, ez a járás nem könnyű, nem játék. Íme, Péter is megrémül és merülni kezd. A hideg habok ajkáig érnek, feje fölött összecsapnak, csak két remegő keze áll ki a vízből, mint az imádság a bűn fellegéből. De éppen az a hit pró¬bája, hogy aki a szent látomást élő személynek vette, hite igazolódik, mert az élő Jézus megtartja, fölemeli. Jertek, megtar¬tott lelkek és tegyetek vallást! Micsoda sereg, a bizonyságoknak milyen fellege! Jönnek a nagy szomorkodók és kiáltják: Összecsapott fejünk fölött a szenvedések árja, de Ö megraga¬dott, kiemelt, ismerjük Öt, az Örömszerzőt! Jönnek a bűnösök, kámzsásan, hamúval és vallják: ajkunkig ért a förtelem és fejünk fölött összecsapott bűneink özöne: de Ö megragadott, kiemelt, íme, homlokunkon az ő vére piroslik, fejünkön koronája fénylik. Mi tudjuk, ki a Kegyelem! Jönnek a kicsinyek, a tör-pék, a megpróbáltak, a parányiak és kiáltják: fejünk fölött összecsapott az ellenséges világ, mert erőtelenek, kevesek vol¬tunk, de Ő fölemelt: tudjuk ki az Erő. Jönnek nemzetek és zen¬gik: Úgy volt, hogy minden elveszett; Mohi, Mohács, Trianon, de ö utánunk nyúlt s általvitt sebes tűzön és nagy árvízen. Jön¬nek egyházak, jön a magyar református egyház és énekli a maga diadalénekét: íme, élünk mint ismeretlenek, és mégis ismeretesek, mint megholtak és ím élők; mint ostorozottak és meg nem ölettek. Mint bánkódók, noha mindig örvendezők, mint szegények, de sokakat gazdagítók, mint semmi nélkül va¬lók és mindennel bírók (2Kor 6,9-10), — mi tudjuk, kinek hittünk és ki a mi Urunk. Óh, a harmadik jelenet felhajnalló, örök reformáció, megújulás történelemben, egyházakban és egyénekben. Reszketsz-e te is, fölemelt lélek, zúgó tenger felett, árból kimentett szegény Péter, kinek nincs egyebed, mint bol¬dog hited, amivel görcsösen átkaroltad azt, aki éretted jött és utánad jött? Milyen boldog öröm ez a reszketés, ha egy nem¬zetet, ha egy egyházat jár át!
IV.
A negyedik jelenet a boldog megérkezés. A hegyek fölött kezd támadni a nap, a víz elcsitul, hogy maga is pihenőre tér¬jen, elalszik, mint a makrancos gyerek: mosolyog, szépet álmo¬dik. A hajóban boldog csapat ül a Mester lábainál s hallgatja az igét, s a közelgető parton fénylőszemű sereg jön üdvözölni az érkezőket. Óh, drága megoldás, óh, szent diadal! Látom úszni életem hajóját boldog megérkezésnek partja felé. Velem van Jézus, a hű kormányos; magam, családom, gyermekeim lábainál ülünk. A közelgő partok tündöklőbbek, mint a leg¬édesebb remény. Millió arc mosolyog felém, előrement testvé¬reim, elődeim arca, várnak reám és köszöntenek. Mikor a partra lépek, alakom sugárrá válik és elveszek a fényes sereg¬ben, mint örökre megtaláltatott.
Látom úszni népem hajóját, ezt a tört árbócú tépett zászlajú, szegényes tutajt. De Jézus ül a tutajon s egy nép az ő lábainál. — Egyetlen nagy szertartás folyik ott: szóban, tett¬ben, gondolatban hitvallás arról, hogy Jézus az Isten fia. Közelget az Igéret partja, — körvonalait még nem veszem ki, de ez a rozzant tutaj mintha nőne, árbocai felmagasodnának, zászlói lengenének; közeleg a megérkezéshez egy útra kelt nemzet!
Látom magyar református egyházam hajóját. Nóé bárkája ez! Viszi az élet és ígéret magvait. Csitul a hullámok bordaverő ostroma, apad és tükörré simul a vízözön. Ablakunkból galambok surrannak ki s olajágat hozva érkeznek meg és int a közelgő Ararát, az igéret hegye. A parton füstöl az oltár, áldoz a nép s föléjük borul a szövetség jegye: a szivárvány. Este indultunk el, egész éjjel sötétségben jártunk, reggelre meg¬érkeztünk.