Azok között a jelzők között, melyekkel Szilassy Aladárt kortársai jellemezték, legtöbbször ez a kifejezés fordul elő: vi¬lági pap. Nem éppen szerencsés kifejezés, de igaz és találó. Azt akarja mondani, hogy hitvallásunk egyik alaptétele az egyete¬mes papság, Szilassy Aladár pedig ennek az egyetemes papság elvének tiszta és példaadó megtestesülése volt. Ha tehát ez ün¬nepi órában meg akarjuk ismerni Szilassy Aladár történeti jelentőségét, le kell szállanunk református hitünk egyik legnagyobb mélységébe: az egyetemes papság gondolatának a mélységébe. Milyen gondviselésszerű összefűzése az alkalom¬nak, hogy erről a tárgyról ifjú lelkészek előtt, egyházkerüle¬tünk ünnepies papszentelési szertartásán beszélhetek! Tétele¬zem tehát beszédemet így: Egyetemes papság az újszövetség szolgálata. Míg ezt kifejtem, fejtegetéseimbe beleszövök két alkalmi szálat: ezt mutatja a Szilassy Aladár élete és ezt kí¬vánja az ifjú lelkészek pályája.
Mindenekelőtt vizsgáljuk meg ezt a fogalmat: szövetség. Valaha atyáinknak ez volt a legfontosabb szavak egyike, ma már sokak előtt üres, jelentéstelen hangábra. Pedig igazuk volt atyáinknak: Ez a legmagasabb rendű és lélektanilag is legtel¬jesebb viszony Isten és ember között. A vér kapcsolata: testvé¬reknél, atyák fiák között, még magában véve nem lelkikapocs s lehetnek egymásra nézve oly idegenek, mintha két külön boly¬gón élnének. A barátság erős, forró szál; de nincs tartóssága; támad és oda lesz, minden szabály nélkül. A házastársi viszony nagyon benső, de csak akkor, ha szövetség; hogyha nem állan¬dósított üzlet, vagy megrögződött kaland.
De nézzétek, a szövetség gondolata mennyire összefügg a kiválasztás gondolatával! Aki köti, kiválaszt egyet, egyetlen¬egyet, száz és millió közül s azt mondja: ez minden. A többit elejti, mint a vőlegény a sok ezer leányarcot, de az az egy olyan fontos lesz reá nézve, mint a nap. A kiválasztás után jön az életközösség. Igazi szövetséget egész életre kötnek; tehát a szövetség felbonthatatlan életkapcsolat. Az egész élet alatt egyik a másikból táplálkozik, egyik a másiknak célja és tárgya, öröme és terhe. A szövetséget csak megtörni lehet, de ez a meg¬törés a legvéresebb megsértése annak, aki hű maradt. És az, aki hű maradt, megbántva, vérig sértve, gyalázattal, árulással és hálátlansággal illetve, mégis tartja a maga hűségét az össze¬tört, véres csonkká vált másik féllel szemben.
Értitek-e, hogy a mi református eleink miért éltek a szövet¬ség fogalmával, midőn ki akarták fejezni az Isten és ember kö¬zötti viszonyt? Azt akarták mondani, hogy ez a viszony örök; nem időhöz kötött: nem lehet felmondani, nem jár le magától; ez a viszony egy nagy kiválasztásnak az eredménye, amelyben nem érdemünk döntött, hanem Isten jótetszése; ez a viszony életközösség, amely a hívőt mássá teszi és Isten alvó dicsőségét kibontja. Ha ezt a viszonyt megrontja valaki, Isten felségét sérti meg s mint a Gonosznak rommá lett martaléka egy harag-jában égő, megbántott Isten elárult hűségének szemrehányása alatt áll.
Megdobban a szívünk, amint megérezzük e gondolatok medrében a legerősebb vallásos szenvedélyek zúgását. Most már tovább mehetünk egy lépéssel és megnézhetjük a szövetség gondolatának két nagy történeti és tipológiai formáját: az ó-szövetséget és az újat; a törvény és kegyelem szövetségét!
„Mostan azért, ha figyelmesen hallgattok szavamra és meg¬tartjátok az én szövetségemet, úgy ti lésztek nékem valamennyi nép közt az enyéim; mert enyim az egész föld. És lesztek ti né¬kem papok birodalma és szent nép.” (2Móz 19,5-6)
Kiválasztott tehát Isten egy népet s vele örök, belső közös¬ségre lépett. Közölte magát vele: elébe írta szent akaratát és követelte tőle, hogy szentté legyen. Ezért üzent a népnek, taní¬totta és nevelte; a nép pedig dícsérte és imádta őt. Az a valaki, aki Isten és ember között ezt az életkapcsolatot közvetítette: a pap volt. A pap volt Isten élő, állandó üzenete a népéhez, az a lelki vezeték, amely közölte a néppel Isten gondolatait, tanácsát, dön¬tését. Viszont ő volt az, aki a népnek imádatát, dícséretét, hála¬adását és könyörgését Isten elé vitte. Isten és a nép, ez a két távollevő, de örökre kapcsolt szövetséges a pap közbenjáró sze¬mélyében találta meg egymást s élte meg viszonyát: legyetek szentté, mint én szent vagyok!
De ez a közvetítés éppen az ember bűnös természete miatt megromlott. Nem élt a nép belső, szabad személyes életet. Ri¬tus, ceremónia, szertartás lett a szentség. A pap lett az a hivatalnok, aki egyedül képes és egyedül jogos ezt a szertar¬tást érvényesen végrehajtani. Isten és ember között ott áll az egyetlen út: a helyes kultusz s ennek teljhatalmú őre, a pap. Aki Istenhez akar menni, csak a pap útján teheti; akihez Isten szól valamit, az csak a pap útján hallhatja meg. Mintha a két szövetséges: Isten és a nép elfelejtették volna egymás nyelvét s mindketten ki lettek volna szolgáltatva a tolmácsnak, közvetí¬tőnek: a papnak.
Nem veszitek-e észre a papságnak ezt az ó-szövetségi for¬máját a mai világban? Egyik keresztyén egyház az üdvviszonynak ilyen kizárólagos emberi közvetítésén épül. Isten az ő éle-tét, üdvakaratát, szentségét a főpap által közli s az adja tovább, míg eljut mindenkihez. Az örök forrás és a szomjas lélek között egy nagyszerű csőágazat van, mely a főágon kezdve a legutolsó, kis élő csapig elviszi a vizet, de vizet csak általuk lehet találni. Ha ott eldugul, megromlik, kiapad a víz, tanácstalan és tehetet¬len a szomjúság; tehát legfőbb gondja a szomjú léleknek: gon¬dozni az élő üdvcsatornákat és élni a szolgálatával. Nincsen az egyházban, aki nincsen a püspökben s miután az egyházon kívül nincs üdvösség, tulajdonképpen a püspökön, az emberi főpapon kívül nincs üdvösség. Azért hajolj meg előtte, engedel¬meskedj neki, hidd el, amit mond, még ha abszurdum is. Ő végrehajtja a szertartást s abból üdvösség termelődik ki neked is.
Ha a mi hitünk szerint téves is ez a felfogás, mégis van benne valami következetesség és nagyvonalúság. A katholikus egyháznak jól áll a katholicizmus, de nekünk bántóan rosszul. Pedig nem látjátok-e ezt az ó-testamentomi papság-fogalmat minálunk is, torzan, összetörve? Nem érezzük-e, hogy vallásunk, hitünk sokhelyütt már csak a templomba szorult s egész tar-talma kultusszá vált? Hát az ilyen kultusz nem egy pár hiva¬talnoknak, papnak a monopóliuma? Olvasod-e a bibliát magadnak, családodnak, vagy csak itt hallod? Teszel-e te bizonyságot igehirdetéssel és imádsággal, ámbár kegyelmes úr, egyetemi tanár, iparos vagy napszámos vagy? Nem tűnik-e fel neked, hogy hitünk egész tartalma némely gyülekezetben üres, élette¬len játékká vált, a szavak szürke szertartásává? Hol teremtett új életet, új jellemet az ige? Kik azok, akik megvallják, hogy újjászülettek? Mire vagyunk képesek azzal a bibliával, amivel őseink hont foglaltak, seregeket toboroztak, háborút viseltek és kultúrát csináltak? Megállítja-e az egykét? Segít-e a reverzálisokon? Pótolja az államsegélyeket? Becsalja-e a templomba a proletárok ezreit, a tudósok, előkelő szellemek százait? Van-e erőnk a szekták ellen s van-e hatalmunk okkultista bűbájosság ellen? A pap csak mint liturgus nélkülözhetetlen — még.
„Óvá lett az első szövetség; ami pedig megavul és megvénhedik, közel van az enyészethez”.
De Isten nem engedte szövetségét végképp megromlani. Új szövetséget kötött: a kegyelem szövetségét. A kegyelem szövet¬ségét Isten az elhívottakkal, a kiválasztottakkal köti. E szövetségnek lényege az, hogy a pap, aki az ó-testamentomban a ritu¬ális közvetítő, csak árnyék és élőkép, aki a Krisztust ábrázolja.
Krisztus a közbenjáró: az emberré lett Isten, tehát benne mindaz megvan, amit Isten ad nekünk, viszont az ő tette az, amit mi Isten iránt tehetünk és adhatunk. Krisztus a láthatat¬lan főpap, a nagy áldozó s egyszersmint áldozat; a maga szep¬lőtelen életét a kereszt véres áldozatában odaadta érettünk s ezt az elégtételét, az ő érdemét Isten örök szeretete nekünk tulajdonítja, azaz érette úgy fogad el minket, mintha a Krisz¬tus igazsága, szentsége a mienk volna.
Nos, ez a Krisztus az, aki által mindenki közvetlen élő összeköttetésbe kerül az Atyával. A hívő a hit által a Krisztus élő tagja s így az ő felkenetésének részese. Életét hálaáldozatul Istennek mutatja be és tartja azt a szövetséget, amit vele a Krisztus vére által kötött az Atya. Többé nem külső szertartás e szövetség megélése, hanem belső kibontakozás: az új ember elhatalmazása a régi fölött. Adom az én törvényemet az ő elmé¬jökbe és szívökbe írom: úgy támad belőle, mint rózsából az illat, pacsirtából a dal, magból a kalász, a beoltott, nemes gyümölcs¬fából a kívánatos gyümölcs.
Látjátok a keresztyén embert, amint gyakorolja az ő egye¬temes papságát, amint részt vesz a Krisztus felkenetésében? Igehirdető az ilyen ember, mert olvassa, éli, alkalmazza az igét; a világ azt mondja: bibliás ember; az angyalok: próféta. Liturgus ez az ember: egy hálából Istennek áldozott életet állít az Úr láthatatlan oltárára s illattételében Isten és ember lelke ünnepiesen összeér. Király ez az ember, mert a bűn és ördög ellen magában és a világban szabad lelkiismerettel harcol s halál után Krisztussal minden teremtmény felett ural¬kodik.
Ennek az új világnak csodálatos beköszöntése volt az újtestamentom. Mikor pedig a történelem folyamán megromlott s megint a régi, ó világ lett a győztes: valami bűbájos tavasz¬ban újra kitört a jég és hó bilincseiből, romok és kövek közül. Ez volt a reformáció. Azóta is, valahányszor az egyházban megromlik az újszövetség elve, mindig nagy, drága bizonyság¬tevők jelennek meg, akiknek lényéből megújulás árad.
Dunamelléki Egyházkerület, Szilassy Aladár lelkirajza és történeti jelentősége éppen az, hogy ennek az újszövetségnek volt ő szerény és alázatos, tiszta és áldott képviselője. Kezdője volt akkor, midőn legnagyobb szükség volt reá, apológetája és vezére, mikor nagyon támadták, példája és kezessége annak az igazságnak, amelynek szószólója volt. Ezért nagy, áldott prófétaság volt az élete: bizonyságtevés. Az Ige az ő lényében vala¬hogy felolvadt s ő sokszor nem mondta, de hallgatag személyé¬ből valahogy kisugároztatta. Vígasztaló és felemelő volt a tár¬sasága; mikor kis, sötét dolgozószobámba lépett, az az érzésem volt, mintha kisütött volna a nap. Amíg emlékeznek rá, úgy fog hatni, mint egy mély ige: sebre öntött olaj, betegnek sza¬bott orvosság, éhező szájnak egy darab kenyér. És ki ne érezte volna, hogy egy áldozattá váló élet füstfellegében jár? A sok apró és nagy szolgálat mind megannyi lemondás, önmegtaga¬dás, mind egy-egy darab egy életből, amely égő szent és kedves áldozatul, okos istentiszteletül Istennek volt ajánlva. Valami nagy komolyság volt benne, mikor vidáman, nevetve járt: egy Istennek eljegyzett élet, egy részletekben lefizetett halál komolysága. Végül milyen győzelem az ő élete! Nyert csata, dicső¬ség. Bizonyítás. Legszebb apológia, formáló példa. Azért képe ő az egyetemes papságnak, mert Krisztus főpapságában az élő Istennel szövetségre lépve, ő maga Krisztusban való élete által prófétai, papi és királyi tisztet teljesített…
Fiatal lelkésztársaim, nem lehet pap addig valaki, amíg az egyetemes papság, a világi papság emez előfeltételeit el nem éri. A mi pályánk tragikuma az, ha pappá lesz valaki, aki nem élő tagja a Krisztusnak. Szilassy Aladár hallgatott és igehirdető volt; a hitetlen pap beszél, de zengő gép csupán, ahelyett, hogy próféta lenne. A hitetlen pap megvetendő és felesleges samán, aki elárulja Krisztus ügyét: döntő bizonyítékokat szolgáltat ellene az Ő ellenségeinek. A hívő ember Krisztusnak adott áldo¬zat, a hitetlen pap elveszi az oltár kincseit: azokat a lelkeket, akiket meghódíthatott volna. A hívő ember megannyi győze¬lem: halálban, gályán, szegénységben, ki-kigyúl rajtok az Isten diadalmas mosolygása, mint havasokon a napfény, de a hit nél¬küli pap vesztett csata, besározott zászló, Isten ügyének meg¬csúfolása és csúfos elbukása. A hitetlen pap a Júdás ordinációja, az Antikrisztus bérence, farkas az aklon belül.
Viszont az egyetemes papság elve teszi áldottá, hathatóssá a különös papi szolgálatot. Nem felséges dolog-e: világossággá válni sötétségben ülők számára; úttá lenni eltévelyedettek kö¬zött, testbeöltözött Igeként állani és járni a világban? Prédi¬kációink csak refrénje egyetlen nagy bizonyságtételünknek: az egész életünknek. Ez a leghasznosabb élet. Nem felséges dolog-e: naponkint megáldoztatni a szolgálatban és érezni azt, hogy könnyeinkből mosoly, háborúságainkból béke, megoszlattatásunkból új élet diadalmas épülete támad? Ez a legterméke-nyebb élet, bár külsőleg csendes elfogyás. És nem felséges dolog-e, érezni, hogy Krisztus általunk küzd, kormányoz, győz? Kardnak lenni az ő kezében, pásztorbotnak a világ felett, kor-mánypálcának, amivel Ő országol? Lehet külsőleg szegény, alá¬zatos, szürke és lenézett élet, de ez a legdicsőségesebb élet!
Legyetek világosság, legyetek áldozat, legyetek győzelem!