[Ravasz László püspök beszéde a Széchenyi emlékistentiszteleten, Szegedi Egyházi Híradó 1925 nov. 21.]
A mező olyan volt, mint a többi mező ott az aszályos keleten. Kopár, napégette parlag. De egy áldott szem meglátta benne az elrejtett kincset. Milyen értékes lett egyszerre! Milyen szenvedély ébredt utána a szívben! Odaadta érte mindenét: házát, jószágát, ruháját, ékszereit…
Széchenyi ezt mívelte. A napégette magyar parlag mélyén meglátta az elrejtett kincset, a lelki magyarságot; a magyar jövendőt, amivé válhatnék ez a nép. És odaadta mindenét, csakhogy megszerezze: odaadta érette — magát.
Ezért ő a mi legnagyobb jóltevőnk. A magyar életakarat örök napiparancsát adta ki: Magyarország nem volt, hanem lesz. Tunya, fáradt, nyomorú korba kiáltotta bele: merjetek nagyok lenni! Ne keressétek határaitokon kívül Magyarország javát és hírét: magatokban hevernek a valódi ezüst- és aranybányák munkátlan, nyitatlan, ismeretlenül… Magyarország addig él, míg ez igaz marad. Az ősi és örök magyar életösztönnek szenvedélyes kifejezője ő.
A magyar életeszmény azonban nem politikai, katonai, vagy kulturális eszmény, hanem merőben etikai. A nemzeti lélek szubsztanciájának kell mássá lenni, hogy megmaradhasson magyarnak. Mit tűztek mások népük elé? Azt, hogy gazdag legyen, hatalmas legyen, uralkodjék tengereken, civilizációban elől járjon. Széchenyi eszményül a lélek deliségét, a kiművelt emberfőt, tehát a nemességet tűzte. Magyarország legyen magyarabb, magyarsága legyen műveltebb, műveltsége egészen benső, lelki, etikus.
Ő volt ennek a nemzetnek legnagyobb nevelője.
És nézzétek, aki leginkább hitt népe hivatásában és felsőbbrendűségében, aki a legnagyobbat tulajdonította a maga népének: az ostorozta legkeményebben. Hogy fájhatott neki s mégis vér buggyan a flagellum nyomán, szédülten, zokogva üti azt, akit legjobban szeretett!
Széchenyi a legnagyobb bűnbánathirdető. Van valami benne az utolsó ítélet tragikus hevéből. Olvasd magyar, amit rólad ír: ilyen képet nem festett soha senki. A magyar a hiúság népe, tele van magával, áltatja magát, illúziókon kap. Délibáb asszony gyermekei, kinek sorsát Emese ősanya álmodja. Rest, tunya nép, kelet nagy heverője. Hirtelen fellobbanó, hamvába haló magyar — pásztortűz az őszi éjszakában. Irigy és viszálykodó, megférhetetlen és pártütő… Élete: küzd a nemzeti bűnök ellen. Küzd az álmok ellen — a munka embere, — pedig ő a legnagyobb álmodó; küzd a szó ellen, a tett fanatikusa, pedig ő az izzó rábeszélő; küzd az érzelmi politika ellen, — az igazi reálpolitikus, pedig szakadatlanul hullámzó, exaltált lélek; és küzd pártok ellen, — a magyar lelki egység nagy megtestesítője, pedig teljesen egyedülálló, árva egyéniség.
Milyen könnyen mondom ezt el, milyen ismerős, sőt szokott ez a gondolat: és ebben a próféciában volt keresztrefeszítve másfél emberöltőn át a legérzékenyebb magyar.
Vessétek egybe útnak indulását megérkezésével.
Mikor útrakelt, ezt mondá: Érzem, hogy sokak élete vagyok. Bíztatta magát: Az erős nemzeteket hordoz szívében, s a végén: Egyedül vagyok, teljesen elhagyatva, kerülnek az emberek, mint a bélpoklost. Nem volt senki, akiben hivatottsága erősebben élt volna: ha más nem, én fogom megmenteni a magyart, s a nagy összeomláskor így kiált fel; száguldó csapatok dúlnak szét mindent, amit építénk, — óh, az én füstbe ment életem!
Széchenyi a legszenvedőbb magyar!
Otthagyta a mezőben elásott kincsért mindenét: vagyonát, erejét, idejét, lelki nyugalmát s őrülten, kárhozott lélek gyanánt omlott végleg össze a leghívebb magyar…
A magyar mithosz is ismer egy mezőben elrejtett kincset, egy kardot, amelyre vérnyom vezet, a fehér üsző vére.
A magyar történelem ismer egy másik „mezőben elrejtett kincset”, a nagy parlag alatt: a magyar jövendőt, egy lelki, erkölcsi életprogramot. Friss vér mutatja az útat: a Széchenyi vére.
De Isten mutat nekünk egy harmadik „mezőben elrejtett kincset”, az ő országát, lelki erőknek, megújulásnak kincseit. Vérnyom vezet feléje, a Golgotha keresztjéről lecsurgó vér.
Az első hiú álom a második nélkül. A második erőtlen vergődés a harmadik nélkül.
Tehát először, én magyar népem, azt az elásott kincset keresd meg, amire a Krisztus vére vezet. Azután ahhoz az életprogrammhoz fogj, amit a Széchenyi vére pecsételt el. Végül vérharmatos nyomon megleljük a — kardot. Nem tudom, véres kard lesz-e, vagy a jog és ige kétélű kardja, csak annyit tudok: az Isten kardja lesz.