Régi igazság, sőt egészen közhely az, Atyámfiái, hogy az ember társaslény. Ezt a társaslényt az jellemzi, hogy életét mo¬narchikus formában kívánja élni. Az emberben határozottan monarchikus ösztön szunnyadoz. Nincs mithosz, amelyik az emberi társadalmat ne a királyság eszméje alapján szervezné, nincs népmese, amelyikben a jogrendet ne a király jelentené; nincs társadalom, amelyik legfőbb ponton ne egy személyben szemléltesse magát. A királyban a nép önmagát látja, önmaga öntudatát éli, saját szuverénitását gyakorolja. A király sokak élete; gyűjtőlencse, amely a néplélek összes sugarát egybe¬vonja; szerencsés inkarnáció, amely testbe öltözteti az elvont nemzetállamot és parancsoló, hódító személyiséggé teszi a kö¬dös népfenséget. Ez az oka annak is, hogy a nép az uralkodói jogot Isten kegyelmére alapítja, a király családját elszakítja és kiválasztja a társadalom életéből, hogy történelmi folyto¬nosságát biztosítsa és függetlenítse magát idői hangulatok szeszélyétől.
Boldog nemzet, mely királya arcára tekintve, mint egy csoda-tükörben, önmaga nemesebb mását látja meg. Boldog az a nép, mely királyát szabadon, hálásan, viharosan szeretheti. Ünneplésekben szíve megáradhat és gyermekké lehet, anélkül, hogy szolgalelkűségbe vagy bizantinizmusba esnék. Hódolata lehet igazán őszinte, férfias és tiszta; nem kell megtagadnia önmagában semmit, hogy királyát szerethesse és becsülhesse.
Mindenekfelett boldog az a nemzet, amely koronás királyában magát — éppen a mai korban — nagynak, erősnek, nyertesnek látja és történelmének aranykorszakát szemlélheti fejedelmé¬nek uralkodásában.
Ma egy ilyen boldog nemzet ünnepel nyugaton. Ha semmi közünk nem volna ez országhoz, csak annyit tudnánk róla, hogy ő most a legboldogabb országa Európának: nekünk, a föld legboldogtalanabb nemzetének, akkor is meg volna a jog¬címünk az ünnepre, a mi egyetlen jogcímünk: a más boldogsága.
De nemcsak ennyi a közünk egymáshoz, hogy az egyik bol¬dog s a másik boldogtalan nemzet.
Eltéphetetlen kapcsolatokat teremtett közöttünk az, hogy a boldog nemzet megismert és megszeretett minket. Odajött hozzánk, midőn a jerikói úton feküdtünk és sebeinkbe olajat öntött. Mikor a magyar nemzet olyan volt, mint az elűzött Hágár a Beerseba pusztájában, aki menekült, hogy ne lássa gyermeke haldoklását: ők voltak azok, akik a magyar gyermekek ezreit és tízezreit vitték ki s ültették meleg hajlékba, rakott asztal köré: sápadt orcájukra szeretet mosolygott, lehajtott fejük imádsággal telt levegőben emelkedett fel.
Nekünk semmink sem maradt, csak gyermekeink, mindent ad nekünk, aki ezt segít megtartani.
Ennek a királynak köszönjük meg mindazt, amit nemes holland szívek magyar gyermekekért tettek. Neki köszönjük meg azért, mert tudjuk, hogy az ő meleg lelke élt azokban a jócselekedetekben és az ő jósága érintette meg gyermekeink arcát, mint egy gyógyító simogatás. Béke-országnak, Sálemnek királya, köszönt téged egy megvert, bújdosó nemzet, mert sze¬líd mosollyal kenyeret és bort hoztál elébe.
Azt mondottam, hogy az ember természeténél fogva mo¬narchikus érzelmű. Ezt még lehetne vitatni a földi életre vonat¬kozólag, de vitán felül áll a lelki életre vonatkozólag.
Az ember érzi, hogy ennek a világnak és így neki is gaz¬dája, ura és királya van. Valami mondhatatlan nagy úrnak felségét és dicsőségét érzi mindenütt s ébredő szenvedély hajtja arra, hogy ennek hódoljon és szolgáljon, dicsőségének részese legyen. Ezt a rejtelmes nagy urat meg lehet találni a csillagokban és a porszemben is, ott van igazsága a történelem¬ben, népek támadásában és elenyészésében, de mindenekfelett megjelenik azáltal, hogy ez a rejtelmes nagy úr elibénk jön.
Mikor mi bújdosó, vergődő, reménytelen Ábrámokként haza¬felé tartunk, egyszerre elibénk áll az Ő képmása, Melkhisédek, akinek neve Igazság Királya. Sálemből jön, tehát Békesség Fejedelme. Kell-e teljesebben és világosabban megmondanunk, hogy Krisztus az; Krisztus a magasságos Istennek főpapja, aki kenyeret és bort hoz elibénk: megtöretett testének és kiontatott vérének jegyeit. Ezzel mutatja jogcímét, amellyel meg¬szerzett Magának, hatalmát, amellyel Úr felettünk, titokzatos módszerét, amellyel állandóan táplál és gyarapít, örök egysé¬günket, amelyben Ővele élünk. Ő a mi igaz Királyunk. Igy megy Ő elébe ma a holland nemzet királyasszonyának, ki ural¬kodásának huszonötödik évfordulóját üli. Népe szeretete dicső¬ségbe öltözteti ezt a királyi asszonyt. Koronáján egy kis, de erős és büszke ország dicsősége ízzik. És én mégis tudom, hogy ez a napba-öltözött asszony az Ég Királya előtt leveti koroná¬ját és annak lábaihoz teszi, aki egyedül Úr. Alázatos szolgálóleányként veszi el újra a megbízatást abból az átszegzett kézből. Zsoltáréneklő, bibliátolvasó református asszony; tudja és vallja, hogy ő népének első szolgája, Istennek gyarló eszköze és minden hatalom reá nézve munka, felelősség és hit.
Igy megy e történelmi alkalomkor Sálem királya: Krisz¬tus, a jeles holland nemzet elé, ki mint egykor Ábrám, távoleső harcok között, a Béke hídján megy át. Ez a nemzet az Igének volt a nemzete. Századokkal ezelőtt minden világbirodalmak közt a legnagyobbal szállott szembe, imádkozva és zsoltárt éne¬kelve. II. Fülöp gőgje és hatalma megtört a sárba és vérbefúlt hősök egetverő hitén. Ezt az örökséget kéri számon a király és hozza a maga nagy ajándékait és azokban a holnap nagy fel¬adatait. Hozza mindenekfelett a kenyeret és bort, váltsághalálának bűntörlő hatalmát és megszentelő erejét.
Végül így jön elibénk is, szegény magyar nemzet elé. Olyan legázoltak, olyan koldusok és olyan nyomorultak vagyunk. Nem segít mirajtunk sem nemzetközi jog, sem külföldi kölcsön, sem semmi politikai recept; csak Ő segít rajtunk, kinek lelké¬ből hősök születnek, kinek közelében nagy kiengesztelődések, megbocsátások, megalázkodások támadnak, kinek lelke egység, szándéka alázat, műve elégtétel, célja megújult nemzet. Felejt¬sünk el mindent, de véssük szívünkbe a Vilma királynő jelmon¬datát, amelyet uralkodása vezércsillagául választott: Krisztus minden előtt!