A zsoltár első verse a megszokott lajstromozás: azt mondja el, hogy a nagy dávidi gyűjteményből való, az éneklőmester rendelkezésére áll, tehát fel van véve a kultuszba. Ritmus gittithre szól, azaz egy ősi izráeli szüretelő ének, valaha primitív munkaének ütemét vagy hangnemét követi. Magából a zsoltárból azt is következtetik, hogy esti ének. Valami vigiliaféle lehetett, olyankor énekelték, amikor a csillagos ég a Holddal együtt teljes fényében ragyogott Sion felett a nagy csendességben - de Nap nem volt az égen, mert azt meg sem említi.
Maga a zsoltár szemmel láthatólag két elemből áll: egy keretből és egy betétből. Ez a keret a második és a harmadik vers, valamint az utolsó, azaz a tizedik vers. Ezt a részt kórus vagy a gyülekezet énekelte, mert többes számban beszél. A 4-9. vers a tulajdonképpeni zsoltár; szólóének lehetett, mert első személyben beszél.
Miről énekel a kórus?
Isten dicsőségét magasztalja, amely egyaránt tükröződik a természetben és az embervilágban. Az egész mindenséget egy roppant nagy templomnak látja, amely ott terjed bele a végtelenségbe a jeruzsálemi templom felett, s feszíti szét az Úr dicsőségétől tele tölt egeket. Szinte hallja a látható és láthatatlan mennyei seregek énekét, amint az Urat magasztalják. Micsoda ének lehet, amikor a hold és a csillagok énekelnek! Egyszerre szinte megdöbben a zsoltáríró ebben a roppant szimfóniában hirtelen egy gyermekkacagást hall, azután édes gőgicsélést. A szférák rettenetes és harsogó zenéjében halk vox humana. Ez a kettő kikerekíti egymást, és teljessé teszi az isteni dicsőség zenei ábrázolását. Nagy dolog egy bolygó zúgása, de éppen olyan nagy egy magzat az anyaméhben. Csodálatos a nehézkedés törvénye, de egy gyermek megszületésében nem kevésbé játszanak össze a tényezők az anyában, az apában és az egész világban. Ez azt jelenti, hogy a természet vak történelem nélkül és a világ értelem nélküli ember nélkül. „A teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését” (Róm 8,19). Mert a természet és a történelem, a világ és az ember nemcsak feltételezi egymást, hanem magyarázza és megfejti egymást. A szellem fősége az emberben jelenik meg a világ felett.
Az ember és a természet
Ha az embert nem állítjuk szembe a természettel, hanem elegyítjük benne, mint ahogy a materializmus teszi, az ember a maga paránysága következtében elvész a mindenség roppant méretei között. Mi az ember abban a térben, amelyben sok száz millió csillag van, a mi földünknél milliószor nagyobbak, s mégis olyan magányosan elvesznek az űrben, mint egy csónak az üres óceánon? Mi az ember abban a térben, amelyet sok-sok naprendszer csak úgy tölt be, mint néhány marék avarlevél egy őszi kertet? Mi az ember élete, sőt az emberiség élete abban az időben, amelyben öreg Napunk még egy kezdő kis csillag? És mi az emberi nagyság ilyen méretek között, mikor már földünkhöz képest is Nagy Sándor egy marék por, s eltűnt világbirodalmakból és kultúrákból csak néhány kődarab maradt? Arany János tréfás verse szerint:
Ki vagyok én? Senki Pál.
Egy fájó gép, mely pipál.
Vagy egy másik mondás szerint: Mi az ember? Egy kis kozmetikumon átvitt gorilla. „Micsoda az ember - mondom -, hogy megemlékezel róla, és az embernek fia, hogy gondod van reá?” Valóban megkérdezzük Petőfivel a felfuvalkodott embertől: „Kevély ember, miben kevélykedel?” Nézz a csillagokra és tanulj alázatosságot!
A maga képére
Hiszen éppen ez a csoda, hogy Isten, a teremtő Isten megemlékezett az emberről, és gondja volt reá már a teremtéskor. Az ember nemcsak befejezése a természeti rendnek, amiről sokan azt hiszik, hogy ez az egész világ, hanem kezdete egy új világnak, egy új rendnek, a szellemnek. Ennek a szellemnek, amely tud magáról, és önmagával szembeállítja a világot. Erre a csillagok sem képesek. A szellemnek, amely tud Istenről, és Istenben látja önmagát és világát. Erre is csak az ember képes. A szellemnek, amely különböztetni tud jó és rossz között, és szabadon választ - Madách szerint - bűn és erény között. Ez is emberi kiváltság. A szellemnek, amelynek feltétele a szabadság és lényege a rend.
Mindez együttvéve, mint hivatás és képesség, azaz istenkép, amelyről a Szentírás beszél. Ez az emberi minőség, amiben minden más ismert teremtménytől különbözünk. Az ember ezt a szellemi minőséget olyan testben hordozza, amely anyagában, természetében egyezik a többi teremtmények anyagával, természetével, s éppen ez adja meg az ember ellentmondásos, csodálatos és kivételes lényegét, azt, hogy test és lélek, anyag és szellem, s éppen ezért: önmaga. Mindez azt bizonyítja, hogy Isten már a teremtéskor különösen megemlékezett róla, s reá egészen különös gondot fordított. A zsoltáríró ezt így fejezi ki: „kevéssel tetted őt kisebbé az Istennél, és dicsőséggel és tisztességgel megkoronáztad őt!”.
Az ember a csúcson
„…Megkoronáztad őt! Úrrá tetted őt kezeid munkáin, mindent lábai alá vetettél.” Három főfunkciója van az általános kegyelem világában az így felmagasztalt embernek. Az ember először is a teremtett mindenség, az univerzum prófétája. Rajta át érkezik a világba az igazi isteni ismeret, amely a legnagyobb lángelmének sem kevés, s az intelligencia határállomásán pislákoló együgyű értelemnek sem sok abban az adagolásban, ahogy Isten adja. Azután ő végzi a mindenség főpapi szolgálatát; ő mutatja be Istennek szentelt dicséretének áldozatát és az Istenről vallást tevő ajkaknak gyümölcsét (Zsid 3,15). Végül ő viseli a koronát, az Isten szuverenitásának kölcsönzött szimbólumát. Ez azt jelenti, hogy ő hozza a törvényt: felismeri és kihirdeti Isten akaratát; ő hajtja végre: az országot az egyetemes munka közösségében, mint az Isten iránti engedelmesség nagy szertartását; ő ítéli meg az országokat és lelkeket, mert ő a világ bírája Isten Igéjével az ajkán.
Ez még mind az általános kegyelem világa. A világ és az ember úgy, ahogy Isten rendelte a teremtés alapkoncepciójában. A bűneset előtti tökéletesség és tisztaság. Ez a szellem uralma, a humánum a maga eredeti minőségében, az ember, mint Isten szövetséges társa és boldog barátja.
A bukás
De az ember elbukott és megromlott. Elbukásának körülményeit csak a szent történetből ismerjük, de eredményét saját szemünkkel látjuk. Prófétasága sötét tudatlansággá, bálványozássá, babonássággá vagy hitetlenséggé torzult. Főpapi szolgálatában nem Istennek, hanem a világ fejedelmének vagy önmagának adott dicsőséget. Bálványisteneknek tömjénezett! Királysága kegyetlen zsarnoksággá, durva ököljoggá vagy véres háborúk beláthatatlan sorozatává vált: aki bírja, marja, s az erősebb kizsákmányolja a gyengébbet, az ember embertársának farkasa. Kapóra jöttek az elméletek: az ember állat, az állat vegyi gép. S az állat-ember közül vagy egynéhány istenné tette magát, a többi egyszerű géppé vált; rosszul olajozott géppé. Mi lett az emberből!
A váltság
És akkor történt, hogy egy új teremtés kezdeteképpen Isten maga emberré lett. Emberi testet öltött magára a betlehemi gyermekben. Egy csecsszopó szája által erősítette meg hatalmát Isten az ő ellenségei miatt, hogy a gyűlölködőt és a bosszúállót elnémítsa. Ez a csecsszopó száj egyet mondott a bölcsőben és a kereszten: Atyám. Ez a csecsemőszív egyet tett a bölcsőben és a kereszten: szeretett. Erről csakugyan megemlékezett Isten, mert azt mondotta róla: „Ez az én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm, őt hallgassátok!” Csakugyan gondja volt reá, mert nem hagyta a sírban, és nem engedte, hogy az Ő szentje rothadást lásson.
Megkoronázta Őt töviskoronával, és úrrá tette kezének munkáin. Őt is hármas tisztre kente fel. Főprófétánkká tette, mert benne végleges és teljes az Isten kijelentése: senki sem ismeri az Atyát, csak a Fiú, és akink a Fiú meg akarja jelenteni. Aki engem lát, az Atyát látja. Főpappá tette, aki bemutatta a kereszten az egyszeri és tökéletes áldozatot, s azóta ártatlan vérével szakadatlanul engesztel, és közbenjárásával szakadatlanul könyörög érettünk. És királlyá tette, vagyis ajándékozott neki olyan nevet, amely minden földi név felett való, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, és minden nyelv vallja, hogy Ő Úr az Atya Isten dicsőségére.
Az általános kegyelem világa így teljesedett be a Krisztusban, ami azt jelenti, hogy csak az a humánum, ami Krisztusból való.
Te
Isten Krisztusban emlékezett meg rólad és gondol reád. Mikor még világ sem volt, kiválasztott és Krisztusnak ajándékozott. Mielőtt megszülettél volna, Krisztus már meghalt érted: jöttödkor már az Ő szövetsége várt, a kiontatott vér szövetsége. Azóta tied mindaz, amit az Atyáról és önmagáról kijelentett. Sőt, téged Isten ugyanabban a kenetben részesít, amellyel Fiát kente föl. Tehát részt ad az Ő prófétai tisztéből: gondold el, te hirdetheted ennek a világnak mindazt az igazságot, vigasztalást, adhatod azt a békességet, amit Krisztus ígér az övéinek; főpapi tisztéből, mert magad megtagadásával és az Ő keresztjének hordozásával a legmagasabb áldozatot végzed; végül királyi tisztéből, mert bűn és halál ellen vele vitézkedel és vele győzedelmeskedsz.
Ez a keresztyén ember hármas tiszte. Erre vár minket Isten. Akarsz-e próféta, főpap és király lenni? Légy gyermekem! Légy keresztyén!
És közben szakadatlanul keresi a kicsinyt, hogy naggyá tegye; a bűnöst, hogy megváltsa; az együgyűt, hogy világosságot gyújtson benne; az ellenséget, hogy fiává fogadja. Téged. Ki akar békülni veled; szeretetközösséget akar, hiszen - ez a titkok titka - azért teremtette az embert, hogy legyen, aki tudja, hogy szereti őt, s Ő az, aki szereti őt.
Lekció
1Móz 1,26-28