Az imádság haszna

Bizonyára ismeritek a szellemes francia filozófus, Voltaire nevét. A XVIII. század egyik legszabadabb szelleme és legelmésebb írója volt. Korának megfelelően Istenben ugyan hitt, de a keresztyénségnek minden történeti és egyházi alakját ádázul támadta. Ő mondta egyszer ezt a cinikus, de jellemző nyilatkozatot: ha Isten nem volna, fel kellene találni.
Azt akarta ezzel kifejezésre juttatni, hogy a vallás rendkívül szükséges dolog. Mondjuk így: egyenesen életszükséglet.
Illő tehát feltenni a kérdést ma egy budapesti gyülekezetben: van-e a hitnek valami gyakorlati értéke? Azt a régi kérdést, amit a XVI. században a Református Káté tett fel: „Ha mindezeket tudod, mi hasznát veszed?” Abban megegyezünk, hogy szükségünk van élelemre, lakásra, ruházatra, kibontakozásra. De van-e szükségünk hívő imádságra? Szentleckénkből láttuk, hogy az Úr Jézus egyszer azt mondotta, csak „egy a szükséges dolog”. Semmi sem olyan szükséges, mint éppen a hit, z imádság, az Úr Jézus Krisztussal való társalkodás. Alapigénk az imádság hasznát mutatja fel előttünk. Megmutatja, milyen döntően hasznos mértéke egzisztenciális vonatkozásban, mégpedig: a, Istennel; b, emberekkel; c, magunkkal és d, holnappal való vitánkban.
Az Istennel való vitában
„Az éneklőmesternek a neginóthra, Dávid zsoltára. Mikor kiáltok, hallgass meg engem igazságomnak Istene; szorultságomban tág tért adtál nékem; könyörülj rajtam és halld meg az én imádságomat!”
Először is azt kell tudnunk, hogy ez a szó neginóth azt jelenti: hárfakíséret. Vannak zsoltárok, amelyeket nagy fúvószenekarokkal kísértek, s megint olyanok, amelyek mellett csak a hárfák halk, meleg zenéje zengett. Rendesen estefelé, az elcsendesedett és magányos templomban, mikor az áldozati oltáron hunyó lángok lobbannak fel, zendültek meg ezek a halk, finom, bensőséges dicsérések és vallomások - a szent líra legszebb darabjai.
A hárfák tisztán, szinte vidáman zengenek, mert a zsoltáros a maga boldog hittapasztalásáról beszél: Isten eddig is meghallgatta s ezután is meg fogja hallgatni. Itt azonban roppant nagy kérdések ágaskodnak fel.
Istennel nagy vitája van az embernek, s azt hiszem, közületek is soknak éppen az imádság kérdésében. Alig van ember, aki ne vetette volna fel magának a kérdést: miért is imádkozom? Vagy fel nem jajdult volna: Hiába imádkozom! Ez a meg nem hallgatott imádság örök problémája. Tulajdonképpen ez az egyetlen imádságprobléma, mert azt, hogy Isten meghallgatja kérésünket, nagyon természetesnek vesszük. Éppen úgy, mint azt, hogy kérés nélkül is jósága és kegyelme ezer jelével halmozzon el. De mikor valami nagyon hiányzik, valami nélkül nem tudunk meglenni, mikor létkérdéssé vált az imádság meghallgatása: egy drága haldokló elvesztése, egy elveszett gyermek hazatérése; akkor a meg nem hallgatott imádság keserűségbe, hitetlenségbe visz.
A hárfák komoran szólnak, beszédük elnyomott jajgatás.
Miért nem hallgat meg Isten? Először hadd utaljak arra, hogy Isten szabados Úr mivelünk és a világgal. Ő nem kötelezte el magát arra, hogy meghallgat, és nekünk semmiféle jogigényünk nincsen annak a megkövetelésére, hogy Isten meghallgasson. A mi emberi voltunk lényege az, hogy teremtmények vagyunk, s már maga a lét is ingyen ajándék, amit tetszése szerint ad és visszavehet. Hogy gondoljuk mi ebből, hogy Isten köteles minket meghallgatni? Az, hogy Isten egyáltalán meghallgat, az saját szuverenitásának korlátozásából, mégpedig kegyelmének és irgalmának szabad jótetszéséből származik. Mégis Isten az imádság meg nem hallgatásával atyai nevelésben részesít.
Először arra figyelmeztet, hogy imádságainkban ne legyünk kegyetlenül önzők. Az önző ember képes olyat kérni magának, ami felebarátjának ártalom, és ami Isten szeretetével és gondviselésével összeférhetetlen. Nem volna szép, ha egy örökös azért imádkoznék, hogy minél előbb meghaljon, akitől örökséget vár. Ez az éles példa csak típus, amelyik sok hasonló imádságnak adja a jellemzését. Ó, az ember hamar rászokik arra, hogy egy külön Istent képzeljen magának, aki mindenhatóságát és legfőbb bölcsességét az ő kiszolgálásra fordítja. Vizsgáld meg, a meg nem hallgatott imádság nem szelíd feddés-e a mindenek Atyjától?
Sokszor nem hallgat meg Isten azért, mert keveset kértünk, és Ő többet akar adni. Kérünk tőle kényelmes életet, Ő nehéz életet juttat nekünk, de benne az Ő segedelmének csodáit. Kérünk tőle csupa édességet, Ő keserű itallal táplál, de hitünket, erkölcsi erőnket, benső emberünket táplálja. Lehet, hogy testi romlás árán életszentséget akar juttatni; lehet, hogy az élet eltékozlása által, a legfőbb jót: önmagát. Hány vérig megpróbált ember mondotta nekem: kibeszélhetetlen jótétemény volt, hogy Isten így bánt velem, mert sohasem tudtam volna, hogy ilyen nagy, szent és jó Istenem van. S az élet célja és értelme mégis csak az, hogy ezt a nagy, szent és jó Istent ismerjük, és az Ő ismeretében és szolgálatában boldogan éljünk.
A hárfák vidám zenéje ünnepi himnusszá magasztosul.
Isten megígérte, hogy meghallgat, de csak azt az imádságot, amit Jézus nevében mondunk. jézus nevében könyörögni nem egy liturgiai szólam, hanem belemélyedés a Jézus Krisztus szellemiségébe, megérzése annak, mi a szándéka velünk és a világgal; mit akar itt és az örökkévalóságban; mi az Ő ügye, mit akar szolgálni azzal, hogy az Ő népét imádságra indítja. Jézus lénye maga szakadatlan imádság, főpapi, közbenjáró imádság. Ebbe az imádságba veszi fel az Ő testének, az anyaszentegyház tagjainak az imádságát. Ezt nevezi Pál a Szentlélek esedezésének, aki helyettünk is beszél, mikor nem tudjuk, hogy miképpen könyörögjünk.
A hárfák erős vox angelicá-ja zeng.
Végül a Gecsemáné-kerti imádság álljon szemünk előtt: múljék el a keserű pohár, mindazonáltal ne úgy legyen, amint én, hanem amint te akarod. Ez volt a testté lett Igének imádsága a vele egylényegű Atyához, akkor, amikor vért verítékezve szenvedett a kereszt előtt. Úgy imádkozzunk, hogy imádságunk ámen legyen arra is, ha Isten nem hallgatja meg.
Mindebből azt hiszem világos, hogy a meg nem hallgatott imádság igen sokszor az igazán meghallgatott imádság. Mert minden igazi imádság záradéka: Legyen meg a Te akaratod!
A passió kínszenvedése a győzelmes halál erejébe csap át a hárfákon.
Imádságunkkal szemben Isten atyai megtartása mindig szabadító, mindig ajándékozó, mindig irgalmas. Erről énekel a zsoltáríró is, amikor azt mondja: „szorultságomban tág tért adtál nékem”. Kiszabadítottál szorult helyzetemből, börtönömből, földi igények és kötelékek tőréből. Ez már magában is kibeszélhetetlen ajándék volt, de még nőtt az értéke annak a megismerésével, hogy minden meghallgatott imádság, Istentől vett jel, zálog, pecsét, ígéret arra nézve, hogy Ő csakugyan könyörgést meghallgató és szabadító Isten. Ezt a nagy tapasztalást tette meg a zsoltáríró, és ezt a tapasztalást teszi meg a Jézus nevében imádkozó ember. Kérdezem: van-e valami ennél szükségesebb reánk nézve?
Az emberekkel való vitában
A hárfák lármáznak, szinte megszakadnak.
Igen, mert a zsoltárírónak nagy pere van az emberekkel. Kétségbevonták és megcsúfolták emberi minőségét. Hatalmasok támadtak reá: „Emberek fiai” megszólítás eredeti értelmében nagyuraknak, hatalmasoknak, nemes embereknek fiait jelenti. Tehát a világ szerinti nagyok, a rangnak a pénznek, a hatalomnak birtokosai támadtak reá, meg akarták hiúsítani életét, és hazugságot hazugságra halmoztak.
Mindezzel szemben neki nincs más ereje és védelme, mint az, hogy Istenben erősen áll, kibékült vele, érzi, hogy gyermeke. Neki nem árthatnak, mert „kedveltjévé választotta őt az Úr”. Az ő sorsát csak látszólag ronthatják, s életútját csak ideig-óráig törhetik össze, mert neki imádságmeghallgató Istene van, aki részt ad neki az Ő dicsőségéből, s ebben a világban számára mintegy területenkívüliséget biztosít, mert szárnyaival takarja be és szívére öleli. Az ő ellenségei tulajdonképpen az ő legeredményesebb nevelői. Ugyanez a gondolat jelenik meg Dávid és Góliát párviadalában: az egyik karddal és fegyverrel, az irtózatos fizikai fölény megsemmisítő erejével indul a harcba, a másik egy névvel, egy kaviccsal, de a Seregek Urának és Istenének nevével. És Dávid győzött. Ez a sziklacsúcs, ahol Pál apostol is állott, amikor leírta ezt a mondatot: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” Két nagy magyar szuverén jelmondata volt ez: Szent Istváné és Bethlen Gáboré.
A hárfa hangja csupa győzelem, megnyert csaták szárnyaló szignálja.
Az emberekkel való viszonyunkban az imádság még egy más motívumot is hoz be. A Miatyánk döntő motívumát. Ebben a kérésben: „És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, kik ellenünk vétkeztek”, a „megbocsátunk” szó múltidőben áll. Ez azt jelenti, bocsáss meg nekünk most, ma, mert íme, már megbocsátottunk az ellenünk vétkezőknek. Nem is mertünk volna elibéd állni és bűnbocsánatért könyörögni, amíg szívünk szerint meg nem bocsátottunk ellenségeinknek. Az én megbocsátásom előfeltétele annak, hogy Isten megbocsásson nekem. Tehát nem ígéretről van szó, hogy én majd úgy cselekszem. Ó, az ember nagyon könnyen ígér! Hanem arról van szó, hogy egy megtörtént tényről számolok be, az én megbocsátásomról. Ez is hozzátartozik, mégpedig leglényegesebben a 4. vers nagy hitbizonyosságához: „meghallja az Úr, ha hozzá kiáltok!” Hányszor kiáltottál így hozzá?
A magunkkal való vitában
Az imádság nélkülözhetetlen a magunkkal való vitában. „Haragudjatok, de ne vétkezzetek, beszéljetek szívetekkel a ti ágyasházatokban, és csillapodjatok! Igazságnak áldozatával áldozzatok és bízzatok az Úrban!”
Az imádság a legnagyobb önfegyelmező erő. Egyedül ez vonja meg tisztán azt a finom határt: meddig mehetünk, mit nem léphetünk túl. Lám, az Ige magát a haragot nem kifogásolja, csak a belőle eredő vétket. Nem áll ez ellentétben a Hegyi Beszéd lélektanával, ahol a rosszindulat, a harag, a gyűlölet már magában hordja a vétket, a gyilkosságot. Itt a harag még csak a lélek emóciója, felháborodása, az érzelmi világ reakciója a sérelem ellen, az igazságtalanság ellen, az istentelenség ellen. Luther egyszer azt mondotta: neki legjobb barátja az ő haragja. Ő csak akkor tud igazán írni, prédikálni, imádkozni, ha haragszik. A harag itt a szenvedélyes lélek felindulását, megrendülését, az elrejtett tűzhányó háborgását jelenti, amelyiket éppen az imádság állít meg a vétkezés határvonalánál. „Beszéljetek szívetekkel ágyasházatokban, és csillapodjatok!” Magába szállást követel ez, az Ige csendességét, befelé nézést, önvizsgálatot, s az Isten arca előtt megnyert békességet. Jellemünk kialakítását munkálja, segít megfegyelmezni magunkat azzal, hogy indulatunkban Isten elé állít. A bűn gyakorlata az, hogy az indulatba jövő ember feledkezzék el Istenről. Isten gyakorlata az, hogy az indulatba jövő ember emlékezzék meg Istenről. Egy falusi verekedésnél egy fiatal legény, amikor jogos felháborodásában ellenfelére rontott, hogy széjjeltépje, ezt a kiáltást hallja a háta mögött: „Feri, emlékezz az édesanyádra!” És a kés kihullott a kezéből. Ne engedjétek, hogy érzelmi életetek elvaduljon. Káromkodás, szitkozódás helyett befelé tekintés, imádkozás, vagy ahogy alapigénk mondja: igazságban való áldozás legye. Képmutatás nélkül, tisztán, átlátszóan, életünk fellobbanásaiban, keserűségeiben, drámai és tragikus pillanataiban folytassuk a magunk megáldozását, óemberünk megöldöklését, testünknek tűzredobását. Tömjént, tömjént a szívedből, a testedből, önmagadból az áldozati tűzre, hadd szálljon a füstje, s mind többet nyerj abból az életből, amit csak ennek az életnek eltékozlása által lehet megszerezni.
Forró líra csitul a hárfákon halk átszellemüléssé.
A holnappal való vitában
Végül az imádság a legnagyobb segedelem a holnappal való vitában. Miből áll ez a vita? Az ember természetes aggodalmaskodásából, divatos kifejezés szerint: pesszimizmusából a holnapra vonatkozólag. „Kicsoda láttat velünk jót?” Mikor azt hisszük, holnap egész biztosan éhen fogunk halni, egészen biztosan halálos betegség pusztít el, egészen biztosan a legrosszabb állapot marad meg, vagy a legrosszabb lehetőség következik el. Az ilyen született pesszimistával nagyon nehéz beszélni. Vannak közöttük primitív, babonás lelkek, akik azért tételezik fel mindig a legrosszabbat, mert azt hiszik, hogy ezzel nem következik be. Kabala nekik a rossz jóslat. Az is lehet, hogy készítgetik magukat a baj elhordozására. Sokszor csak rossz szokás. Mindig csak rosszat tételeznek fel és rosszat jósolnak magukra, családjukra, nemzetükre, az egész világra, de mégis tisztes jó egészségben, tűrhető anyagi viszonyok között, kevés munkával és elég szórakozással, sokak által irigyelt külső életet élnek. Világos, hogy mindennap száz meg száz cáfolatot kapnak arra nézve, hogy a megjósolt rossz nem következett be, sőt éppen ellenkezőre fordult, de erről a sok ezer bizonyítékról tökéletesen megfeledkeznek, azonban, ha egyetlenegyszer megtörténik, hogy az előre látott, megjósolt, talán kihívott rossz, tényleg bekövetkezik, vagy egyáltalában a mi nyomorult életünk mellett csapás és próbatétel egyre-másra következik ránk: akkor szinte triumfálnak, magukat igazolva látják, és büszkélkednek: no, ugye, hogy igazam volt? Talán még a világ vége is egy kis örömet okozna nekik, hogy tényleg olyan súlyos körülmények között ment végbe, mint ahogy ők elgondolták.
A hárfák úgy kopognak, mintha gyöngéden végig akarnának pálcázni.
Az embernek a holnappal való vitájában az Úr Jézus a Hegyi Beszédben nagyon erőteljes hangon beleszólt: Keressétek Isten országát és annak igazságát, és ne törődjetek a honlapi nappal, elég minden napnak a maga baja. A zsoltáríró pedig azt mondja, hogy az Úr arcának világossága nagyobb öröm a szívben, mint amikor sok az ő búzájuk és boruk. A döntő vallomás van ebben, hogy Isten bírása a legfőbb jó. Nem a bor, nem a búza, nem a ruha, nem a lakás, nem a kibontakozás, hanem az Isten arcának világossága. „Hozd fel reánk arcodnak világosságát, óh, Uram! Nagyobb örömet adsz így szívemnek, mint amikor sok az ő búzájuk és boruk.” Ez az Ige az ároni áldás második szólama: „Világosítsa meg az Úr az Ő orcáját terajtad”. Ezt a világosságot az jellemzi, hogy minél sötétebbé válik a világ, annál ragyogóbban tükröződik eléd. Vészben, viharban, összeomlásban Isten arcának a világossága a maga növekedő erejével és világosságával a legboldogabb tapasztalás és a legbizonyosabb menedék. Ó, a mi szemeink lassan megvakulnak, elvész ennek a világnak minden hiú dicsősége, megfakulnak a színei, kiapadnak a fényforrások, de az Isten arcának a világossága soha el nem múlik, a halálban nagyobb, mint az életben, és a mennyben ezerszer nagyobb, mint a földi világban. Ez a sóhajtás: „Hozd fel reánk arcodnak világosságát!” azt is jelenti, hogy ez a világosság reánk hull, minket is megfényesít, ennek a derűnek, ennek az örömnek mi is hordozói vagyunk. Évek óta nem volt ilyen köd Budapesten, mint most. Az emberek szinte tapogatózva járnak, mint a vakok. De ezek közül a támolygó világtalanok közül hányan hordoztak a lelkükben egy verőfényes képet egy szép májusi napról Budapesten, amikor egy felhőfolt sem volt az égen, amikor úgy kelt fel a Nap felettünk, mint egy hős az ő ágyasházában, amikor tele volt fénnyel, meleggel, örömmel a föld, a szív, a világ. S ez csak egy halvány képe annak, hogy ködbe, gyászba, pesszimizmusba, szenvedésbe, éhségbe, ruhátlanságba, lakásínségbe, üldöztetésbe belezuhant budapesti nép ilyen szép piros hajnalfényben fürödhetne, ha engedné, hogy Isten megvilágosítsa az Ő arcát rajta.
A hárfák ujjonganak, mint az ébredő tavasz harsonái.
Isten hozza ezt a világosságot, sőt el is hozta, hiszen azért ünnepeljük ádvent utolsó vasárnapját, s két nap múlva szent karácsonyt, mert a világosság eljött, számunkra jött el, szívünket nyitogatja, és be akarja tölteni egész életünket. hát nem a legfontosabb, a legszükségesebb dolog az imádság, amely ezt a világosságot hozza úgy, mint a fényhullám a felkelő nap világosságát?
S nincs-e valami nagyon kedves, nagyon gyermeteg, mégis hihetetlenül fölséges és irigylésre méltó boldog a befejező vers nyugalmában: „Békességben fekszem le, és legott elalszom: mert te Uram egyedül adsz nékem bátorságos lakozást”.
Úgy alszom, mint egy gyermek. Mint az Isten gyermeke.
A hárfa elhalkul, majd megáll. Az áldozati tűz utolsót lobban, s a templomban megül a Csend, az Isten áldó jelenléte.
Budahegyvidék