Kálvin tér, 1956 szilveszter
Az Erős vár a mi Istenünk kezdetű éneket a reformáció Marseillaise-ének nevezik. Mi is így énekeljük. A magyar kálvinizmus zászlóéneke azonban a 90. zsoltár, a felolvasott Ige költői és zenei feldolgozása. Megkülönböztetett becsben állott az Ótestamentumban is. Ezt bizonyítja, hogy Mózesnek, az Isten emberének tulajdonították, főképpen azért, mert eszmei és hangulati hátterét Mózes első könyvének három első fejezete adja: a teremtés, a bűnbeesés, s elindulás a váltság felé. Tegyük fel tehát magunknak a kérdést: milyen Isten az, akiben mi bízunk, és nézzük meg ennek az Istennek hatalmát, szentségét, szeretetét. Hatalmát a mulandó világgal szemben, szentséges igazságát a bűnnel szemben, s atyai szeretetét megváltott gyermekei iránt.
I.
Az első vers vallja az örökkévaló Isten hatalmát és dicsőségét. Azt, hogy mielőtt lett volna a világ, Ő ugyanaz volt, aki lesz akkor is, ha majd elmúlik a világ, mint egy szappanbuborék. A teremtett mindenség tűnő epizód az Ő életében. Mi lehetünk akkor mi?
Ez az Isten mégis a mienk. Ismerhetjük és bízhatunk benne. Hajlékunk volt nemzedékről nemzedékre: atyáink és unokáink „hajléka”, biztonságos lakozása, védelme, igazi otthona, sziklacsúcs kőszáli sasnak, meleg fészek az eresz alján fecskefiókáknak.
És amikor még nem volt ez a világ, hogyan kormányozta, rendezte Isten teremtő gondolatával, eleve elrendelésével, előhívó, vajudtató, mintázó akaratával. Felcsúcsosodik a hitvallás crescendója: „öröktől fogva, mindörökké te vagy Isten!”
Ebből az Istenből ismerjük meg a mi mulandóságunkat. Az állatnak nincs mulandósági érzése, sem a tiszavirágnak, sem a századokig elő óriás hüllőknek. Mulandósági érzése csak annak van, aki Istenben az örökkévalóságot szemlélni képes. A 90. zsoltár írója megrendítő képekkel fejezi ki ezt az érzést. A nemzedékek sodra ott suhan Isten lábai előtt, mint tovasiető hullámok. Hegyek formáltatása és eltűnése csak moccanások a föld színén. Nemzetek támadása és elenyészése olyan, mint egy tűnő álom a felébredőnek, mint egy hulló szirom a nyárban, avarlevél az őszben. A zsoltárírónak ezer esztendő volt a legnagyobb idő, egy éjjeli őrjárat a legkisebb; felcseréli s azt mondja: ez a történelem.
Miért sietsz, miért türelmetlenkedel? Várj, tűrj, remélj, ha ez az Isten adott lakozást az Ő ismeretében! A legnagyobb dolgok kicsinyekké válnak!
II.
A zsoltár - s éppen ebben rejlik kijelentés jellege - a mulandó és örökkévaló, Isten és ember közötti ellentétet nemcsak létezési, gondolati, elméleti különbségnek tartja, hanem akaratinak, erkölcsinek, lelkiismeretinek is. Az eset óta Isten és az ember úgy áll szemben egymással, mint két hatalmi szféra, hiszen a bűneset lényege éppen az volt, hogy a nyomorult ember, a teremtmény hatalmi szféráját szembeállította az élő Isten hatalmi szférájával, s a parányt lázadásra bírta a Minden ellen. Ebben van a bűn vakmerősége s kockázata, s egyúttal bukása és kárhozata, hogy a teremtő Isten szentsége és igazsága ellen a mulandó ember arcátlan vakmerősége lázad fel.
Ezt siratja el a zsoltáríró a 8-11-ig tartó versekben. Mikor Isten maga elé veti a mi álnokságainkat, orcája világosságába vonja titkos bűneinket. Bizony, kiderül, hogy mi azt a drága alkalmat, amit életnek nevezünk, gonosz kalandra használtuk fel: arra, hogy szembeszálljunk Urunkkal, Atyánkkal! Ó, pedig milyen gyönyörű alkalom volt! Megjelenni ebben a mulandó, de annál csodálatosabb világban; találkozni ennek felséges Gazdájával; meghallgatni, mit mond nekünk; miért vagyunk, miért élünk; elmondani neki hálánkat, dicséretmondásunkat, s e földi élet mulandó hajóhídjáról átlépni az örökkévalóság szigetére, a szemtől-szemben látás közösségébe és tartományába.
Ehelyett mi megemésztjük esztendeinket, mint a beszédet; képzeld el: egy jajszót, egy részeg kurjantást, egy vad hadikiáltást, egy káromkodást, és hetven-nyolcvan esztendő közén - melynek nagyobb része nyomorúság és fáradság - elrepülünk, mint egy elhajított, összetört, tisztátalan cserépedény az örök halál kénes lánggal égő förtelem mocsarába!
„Ki tudhatná a te haragodnak erejét és a te félelmetességed szerint való bosszúállásodat?”
III.
„Taníts minket bölcs szívvel élni!” - fordul meg a zsoltár röpte.
„Taníts meg” - ez azt jelenti, hogy mi erre magunktól képtelenek vagyunk. Csak Isten taníthat meg rá.
De Ő megtaníthat, mert egyebet sem tesz, csak azon fáradozik, hogy mi bölcs szívhez jussunk. A bölcs szó a Bibliában nem filozófust jelent, még tudóst sem, hanem az Istent igazán ismerő, vele kibékült, kiegyensúlyozott boldog embert. Mi, az újtestamentumi kijelentés birtokában azt mondjuk: a Krisztusban megváltott embert. Nem a homo sapienst, hanem a Homo Renatust, azt az embert, aki felöltötte és hordozza a világban a Krisztus-arcot.
Ó, hogy tanított és tanít most is! Igéjével - mennyi világosság és mennyi erő árad belőle; életével - hiszen egy nagy felkiáltás: így éljetek, hozzám jöjjetek, bennem higgyetek; kereszthalálával, hulló vérével, áldozatának foganatával; közbenjárásával: ezeken könyörülj; feltámadásával: én élek és ti is élni fogtok; mennybemenetelével: „Menjetek el, tegyetek tanítványokká minden népeket, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek, és íme, én veletek leszek a világ végezetéig!”
Le van győzve a két ősi ellenség: a halál és a bűn. A megszabadított ember egy új világ, egy új teremtés részese: az élet és a szentség örököse. Előtte áll a lét nagy alkalma: ismerni és szeretni Istent, ezt megmondani Istennek és megmondani az embereknek.
És ha ezt az egyetlen óriási alkalmat, az örökkévalóságot millió darabokra, őrjáratokra, évekre, napokra, pillanatokra törtjük, lényege ugyanaz marad: alkalom arra, hogy ismerjük és szeressük Istent, s ezt mondjuk meg neki és az embereknek. Így az osztott idő kitágul osztatlan örökkévalósággá, és minden apró dolga a legnagyobbá, amit Isten naggyá emel át az Ő dicsősége birodalmába.
Örvendez és vigad a lélek, gyönyörködik annak látásában, miképpen dolgozik rajtunk, fiainkon, mindig új nemzedékeken az Isten keze, sőt a mi kezünk apró, tétova munkái is állandóvá lesznek, ha benne és általa Isten dolgozik.
Lekció
2Móz 33,16-23