S.O.S.

Mindenki ismeri ezt a három betűt: S.O.S. Segélykiáltás halálos veszedelem idején. Egy angol szólás kezdőbetűiből van összetéve: Save our souls. S ez a mondás a Bibliából van véve. Talán épen ebből a zsoltárból. Ez adja az indítást nekem arra, hogy ezt a zsoltárt egy hívő lélek, vagy hívő lelkek segélykiáltásaként tartsam halálos veszedelem idején. Vajon benne van-e a mi kiáltásunk is?
Meg kell vallanunk, hogy elég megrázó ez a kiáltás. Azért, mert most váratlanul halljuk meg. Belezúgott a világba, és mi nem értettük. Azért, mert a mi emberi segélykiáltásunk ez, és nem akarunk tudni róla.
Ki kiáltja el?
I.
Egy ember, akit fokozatosan elhagyott Istene. Egy ember, aki talán millió és millió ember helyett évezredeken át S.O.S.-jeleket küld az űrbe, és hívja haza az őt elhagyó Istent. „Térj vissza Uram, mentsd ki lelkemet!”
Itt jegyzem meg, hogy a zsoltár hárfa kardal, meginóth, és úgynevezett nyolcados zsoltár: seminith. Ebből az következik, hogy az istentiszteletnek volt alkotó része, s egyik darabja annak az énekgyűjteménynek, amely még az első templom idejéből való, és Dávid gyűjteményének neveztetett. Ma biztosan már nem tudják, mért nyolcados ez a zsoltár. Egészen különös eset, hogy a róla való igehirdetésem 8 strófából áll.
Tehát egy ember jajkiáltása, akit fokozatosan hagy el Istene. Ennek az elhagyásnak az első stációja a bűn. „Uram, ne feddj meg engem haragodban, és ne ostorozz engem búsulásodban. Könyörülj rajtam…” Igen. Innen indult ki minden. Adva volt a romlott emberi természet; adva volt ebben a bűbájos világban ezer kísértés; adva volt a Sátán lángeszű stratégiája, és ő elbukott. Hiába volt az Ige zengése; hiába az egyház tanácsa, feddése, vezetése; hiába az erkölcsi világ ezer tanítása; ő prédául esett. Nem egy bűnt követett el, hanem Istennel lassanként szakított. Lelkét elfoglalta a hitetlenség, megüresedett Istentől, az üres helyet betöltötte a világ szerelme, elhatalmasodtak rajta gonosz szenvedélyei, s egyre halványuló erkölcsi ösztöne legfeljebb ahhoz segítette, hogy titokba tartsa, elkendőzze bűneit. Képmutató lett. A következő lépés már az arcátlan dicsekedés lett volna.
Most itt van. Kezén látszik a vérfolt, mint Lady Macbeth kezén, vagy az Ágnes asszony lepedőjén. Hiába mossa, nem tudja tisztává tenni. Úgy érzi, beszennyeződött minden sejtje, agya velejéig, a szíve gyökeréig, és nincs az a gőzfürdő, amiből megtisztulva jöhetne elő. Az időtől nem várhat gyógyulást - az emberek elfelejthetik, de ő nem, ő egyre élesebben emlékezik. Szemrehányó szemmel néznek reá az éjszakában a csillagok és a rég halott tanúk vagy vádlók. Mi lenne, ha Isten igazsága szerint bánna el vele?
Ül az önvád hideg, fekete kövén, s elkiáltja az S.O.S.-kiáltást: „Térj vissza hozzám Uram, és mentsd meg lelkemet!”
II.
Az Istentől elhagyott ember végzetes útjának második stációja: a szenvedés. „…Gyógyíts meg engem Uram, mert megháborodtak csontjaim! Lelkem is igen megháborodott, és te, óh, Uram, míglen?” „Elfáradtam sóhajtozásomban, egész éjjel áztattam ágyamat, könnyhullatással öntöztem nyoszolyámat. Szemem a bánattól elbágyadt, megvénhedett minden szorongatóm miatt.” Ezek a versek a testi és lelki szenvedést összefogják. A zsoltáríró nem különböztet köztük. Együtt is járnak ezek a szenvedések. Nagy lelki kínok között felőrlődik a test, és a nagy testi szenvedésekben, például halálos betegségben tulajdonképpen már nem a test szenved igazán, mert azt lehet érzésteleníteni, hanem a lélek szenved.
Ebben a szenvedésben, ha egyszer Isten elhagyott minket, mint valami termékeny talajban, gonosz kísérő jelenségek támadnak, s ezek azok, amiket igazán nehéz elviselni. Elfog az elhagyatottság kietlen érzése, egyedül én szenvedek, s ezt nem tudja senki megosztani énvelem. Egyszerre idegenné, szinte ellenséggé válik az addig legkedvesebb lény is: hogyne, ő nem szenved, ő nem hal meg; én, csak én! Mit tudja ő, hogy mi van velem? Egyre keserűbbé válik bennünk az az igény és követelés: hát akkor tűrjetek és hagyjátok, hogy gyötörjünk titeket mi gyógyíthatatlan szenvedők. Megdöbbentő bosszúállás ez. Az embereket eleinte közömbösnek látjuk, aztán kíváncsiságuk zavar, tapintatlanságukat tolakodásnak érezzük. Felháborít, hogy állandóan vigasztalni akarnak, s ezzel minimalizálják szenvedésünk nagyságát, mintha nem is olyan nagy dolog volna elhordozni azt, amit mi hordozunk. Hirtelen megvillan a lelkünkben egy démoni gondolat: talán örülnek is neki. Érezzük, hogy terhükre vagyunk. Illenék, hogy kevesbítsük az önfeláldozásukat, és mi egyre többet követelünk azzal az érzéssel, hogy ők már a kevesebbet is sokallták. Eljutunk a teljes belső megromláshoz, feltételezzük, hogy örülnek szenvedésünknek.
S talán nem oktalanul. Sohasem mondtad ellenséged szenvedéseinek látására: úgy kell neki, Isten nem ver bottal? Nem divatos szólás-e: a legtisztább öröm a káröröm? S mikor meghal a gyógyíthatatlan betegünk, az első érzésed nem a megkönnyebbülés?
S.O.S. Mentsd meg Uram a lelkünket! Az enyémet és a szenvedőét!
III.
A harmadik, még borzalmasabb stáció: a halál. „…Nincs emlékezés rólad a halálban” - mondja alapigénk. Alig van mindennapibb dolog a halálnál. Egyszer kiszámítottam, hogy egy év alatt kb négyannyi ember hal meg a világon, mint amennyi Magyarország összes lakossága. Ebből egy napra több mint száztízezer halál esik. Egy órára, addig, amíg ez Kálvin téri istentisztelet tart, majdnem ötezer halál. S egy percre, amíg a csendességet tartjuk 80 halál. Csak azért mondom, hogy nagyon megszoktuk. De van-e ennél a rettenetesen megszokott dolognál fontosabb, életbevágóbb, mikor az egyetlen egy lény hal meg, akit legjobban szeretsz a világon? Akiért élsz? Tudod-e, hogy még ennél is fontosabb reád nézve, mikor te halsz meg?
Elgondoltad-e egyszer nyugodtan, mit jelent ez: meghalni úgy, hogy Isten távolodik tőlünk? Amikor bekövetkezik, amit a zsoltáríró mond, hogy nincs emlékezés rólad a halálban. Amikor a halálban nincs Isten? Gondolj arra a rettenetes magányosságra, ami akkor körülveszi a lelket! Tökéletesen izolálja és szembeállítja az egész mindenséggel, magával a léttel. Mindenki van, csak te szűnsz meg lenni. Mindenki valami, egyedül csak te vagy semmi. Nincs-e ebben valami olyan szörnyű kegyetlenség, olyan becsapás, olyan árulás - hát akkor miért születtünk, miért akartunk élni -, hogy minden halálnak egy szörnyű üvöltésben, egy csillagsöprő káromkodásban kellene kifejeződnie? Diákkoromban egy nyári délben jöttem a berlini Königsbrückén a királyi palota felé, s néztem, hogy a palota tetejének oromfalán egy lengő deszkapallón dudorászva miként dolgozik a csatornafestő. Egyszer a palló megbillen, és az ember dermesztő halálordítással zuhan le a mélybe, s a sekély Spreenek a vize kezdett pirossá válni. Annyi halál egy évben, 40 millió és annyi halálordítás: S.O.S.
IV.
Még egy fok van hátra: a kárhozat. Alapigénk azt mondja: „A Seólban kicsoda dicsőít téged?” A zsidó tanítás szerint a Seól az alvilág hely, ahol a halottak: jók, rosszak, szomorú, árnyékos életet élnek. Igen, mert a zsidó kegyesség erre a világra rendezkedett be, a halál utáni élet nem érdekelte. Ezt babiloni és perzsa hatásra a középkori keresztyén vallásos képzelet színezte ki a poklokról szóló tanításaiban. A keresztyén műveltség elvetette ezt az egész képrendszert, s csak csodálatos művészi emlékei maradtak fenn, köztük alpesi magasságban és fenségben a Dante Infernója. De ezzel nem tettük túl magunkat a bibliai kijelentésen. Isten Igéje szerint van kárhozat és van Sátán. Eszerint a kárhozat nem egy hely, hanem egy állapot. Lelkek állapota, közössége, társadalma elszakíthatatlan egysége, amelynek feje a Sátán, Isten halálos ellensége. Úgy függnek össze a Sátánnal a kárhozott lelkek, mint a megváltott lelkek Krisztussal. Tehát a kárhozat egy olyan lelki közösség, ahol mindenekfelett való bizonyság ugyan az Isten léte, de mindenekfelett való gyűlöletnek a tárgya is. Ahol az ateizmus gyógyszer vagy ópium volna, de lehetetlen hozzá folyamodni, mert Jakab apostol levele szerint, az ördögök is hiszik, hogy Isten van, és rettegnek tőle. Egy olyan lelki közösség, ahol az egyik elkárhozott a másikra nézve minden gyötrelemnek, utálatnak és büntetésnek a forrása, de nem tudnak sem védekezni egymás ellen, sem megszabadulni egymástól. Egy olyan lelkibirodalom, amelynek egyetlen szenvedélye van: ártani, ártani, ártani. Ahol nincs pihenés, nincs változás, nincs halál. Ahol nincs igazság és nincs szeretet, és ahol nincs megváltás. És ez a rettenetes birodalom részeire bontva, felaprózva megjelenik a mi emberi társadalmunkban, a mi szívünkben, kiütközik családi életben, emberi sorsban, politikai viszonyokban, világtörténelemben, s mutatja azt: m i a végső stáció, és hová juthat a züllő ember. Nem kellene-e, hogy láttára igazságra, jóságra és szeretetre vágyó ember, maga az ember, az emberiség a maga egészében, a teremtett mindenséggel együtt rettenetes fohászkodással kiáltson: csak ez ne következzék el! S.O.S.! Térj hozzám vissza Uram, aki elhagytad ezt a földet, és mentsd meg a mi lelkeinket!
E visszatérés ábrázolás érdekében segítünk magunkon egy olyanforma szemlélettel, hogy mi egy szigeten vagyunk, ahonnét eltávozott az Isten. Idegen és ellenséges világ vesz körül. Legborzasztóbb a magunk lelkiállapota. Ezen a szigeten vannak azok a rettenetes stációk, amelyekről beszéltem: a bűn, a szenvedés, a halál, a kárhozat. S a végén ez a sziget, rajta minden ember, minden élőlény, fák, füvek, virágok, körülötte a zúgó tenger, felette áthúzó fellegek és az örök csillagok, zokogva kiáltják: Térj vissza hozzám! S.O.S.! Mentsd meg a mi lelkeinket!
És Isten visszatér. Az a csodálatos, hogy visszatér, mikor minden oka meg volna, hogy örökre elhagyjon. Úgy tér vissza, mintha nem is hagyott volna el, vagy mintha csak azért kelt volna útra, hogy minket megtaláljon. Halljátok meg, egyenesen azért jött, hogy megkeressen, és magához vegyen. Jött személyesen, megtestesülve, a Jézus Krisztusban. Hogy mi megismerjük; hogy Ő mindent megtegyen értünk; hogy egyszerre testvérünk s ugyanakkor Istenünk legyen. Ez a tény, s ennek jó híre az evangélium.
V.
Természetes, hogy ez bűnbánattal kezdődik. Azt gondolnák az emberek, hogy ez a legkönnyebb, pedig ez a legnehezebb. Jön Valaki hozzánk, halálra ítélt fegyencekhez, aki már kiállotta a mi büntetésünket. Eltépett levél kezében a halálos ítélet, amelyet felvitt a fára; jön Valaki, aki kezességet vállalt értünk az ítélőszéknél, és letette az életét értünk; jön Valaki, aki lefizette a tartozásunkat mindnyájunkért tökéletesen. S mindezt ingyen. Azért, mert szeretett. Azért, mert drágák voltunk neki mi, ennek a szigetnek, ennek a tartománynak rettenetes népe. S most tisztán, fehéren vesz fel a hajójába. Ó, de áldott bárka, öreg bárka: anyaszentegyháznak hívják. Tele van zsoltárral, az Ige lámpása világoskodik benne, s csendesen visz haza minket.
VI.
De neki még dolga van a szigeten. Megy tovább. Megtalálja a nagy szenvedőket, és betér hozzájuk. Lehet, hogy palotában laknak, lehet, hogy sárkunyhóban; lehet, hogy a szemétdombon haldokolnak, vagy a hegycsúcsokra vannak szegezve, mint Prométheusz. Neki mindegy. Ő a szenvedőhöz jött. Úgy jön hozzájuk, ahogy levették a keresztről: véresen, izzadtan, porosan. Átszegezett kezéből csepeg a vér, oldalából vér és víz folyik, homlokán még ott piroslanak a töviskorona rubinszemei. Ő a legnagyobb szenvedő. S mikor melléd ül, először is minden szenvedésed elhalványodik az övé mellett! Mi jajgatunk az élet karmolásaira, s Ő némán imádkozik értünk a kereszt kínjai között.
Azután egyszerre megvilágosodik előttünk, hogy a szenvedés révén rokonai és barátai lettünk. Ez a legegyenesebb út Őhozzá. Alkalomra, szeretetre és a jóságra. Azért szenvedsz, hogy jót tégy. Szelídséggel, hálával, hittel, példaadással szeress.
Azután harmadszor feltárul előttünk egy titok. A szenvedés lakodalmas készület. Benne vetjük le a használt, ócska, foltos ruhánkat, fájó óemberségünket. S benne öltözzük fel a menyegzői ruhát, az Ő dicsőséges testét. Aztán most avattatunk bele a legnagyobb szolgálat titkaiba. Megtudjuk,, hogy a szenvedés a legnagyobb hatalom a világon, mert az egyetlen megváltó erő. Végül eljutunk odáig, hogy a szenvedés titokzatos nász, az Úr Jézus és a szenvedő között. Tövisei és sebei e látható világban bántanak, rózsái a láthatatlan világban virulnak. Nem azt mondom, amit az ótestamentumi agyonfáradt ember az alkalmatlan kíváncsiskodónak, akik úgy cselekedtek vele, mint Jóbbal a barátai: távozzatok éntőlem, hanem azt mondom: hozzátok sebeiteket, vele fogjuk fel, együtt fogjuk fel a Krisztus sebeinek vérét!
VII.
„Nincs emlékezés rólad a halálban”, mondja az Ige. De hát hol van világosabb emlékezés Isten hatalmáról, dicsőségéről, mint a golgotai halálban és a húsvéti sírban? „Hol van halál a te fúllánkod és koporsó a te diadalmad?” Hiszen én olyan tört cserépedény vagyok, amelyben Krisztus él. S amily mértékben hull szét ez az edény, olyan mértékben nő, terjed, szabadul fel a benne élő Krisztus. Ha énbennem csakugyan Krisztus élt, akkor Ő imádkozott, Ő szeretett, Ő szolgált, Ő bocsátott meg, Ő mondta el a dicséretet az Atyáról, és vallotta az iránta való olthatatlan szeretetét. Ennek a Krisztusnak, a bennem élő Krisztusnak, a halálban fel kell szabadulnia, lehánynia magáról az utolsó gátat, és egyesülnie azzal a Krisztussal, akiben immár elrejtőzködöm addig, amíg dicsősége ebben a világban megjelenik.
VIII.
És a kárhozat szigete? Isten igazságosságának, szentségének, az élet komolyságának, az Ige megmásíthatatlanságának ez a rettenetes és rejtelmes képe arra való, hogy egyre mélyebben imádkozzam: Uram, ne vígy kísértetbe, Uram, bocsásd meg a vétkeimet! Arra való, hogy az emberek lássák, hogy a saját szívökbe, azokkal való viszonyukban, akiket legjobban szeretnek, közösségi életükben, társadalmukban, az egész teremtett mindenségben, milyen rettenetes fenyegetés a Sátán királysága, s milyen biztos menedék, mennyire egyetlenegy segedelem a Krisztus királysága.
Azért olyan harsogó a hitbizonyosság végső szava ebben a zsoltárban: „meghallgatja az Úr az én könyörgésem szavát”.