Kétféle magányosság van: testi és lelki. A testi magányosságban a tér választ el a világtól. Egyedül van a tudós, aki lámpásánál éjszaka fenn virraszt, egyedül van a háziasszony, aki reggelig varrja gyermekeinek ruháját, egyedül van a mártír cellájában, aki várja a felkelő Napot s vele az ítéletet. Mindez azonban nem igazi egyedüllét. A tudós lelkét betölti tárgyának szépsége és az igazság jelenvalósága.
Linné azt mondotta egyszer, hogy legfölségesebb társaságban akkor van, amikor egészen egyedül dolgozik. A háziasszony lelkét betölti családja és minden ruhadarab úgy beszél hozzá, mintha éppen benne járna, csacsogna az, akinek számára készült. A fogoly cellájában fölséges társaságban él, mártírtársainak szellemalakjai lengik körül és a láthatatlan világ minden szépsége és csodája, a történelem minden ihletése úgy veszi körül, mintha egy lelki amphitheatrumnak középpontjában ülne.
Most nem erről a magányosságról beszélünk, hanem arról, amelyik minden emberi léleknek feltétlen velejárója. Arról a magányosságról, amely nélkülözhetetlen út, a legfölségesebb és egyetlen társaság megnyerésére. Fejtegetéseinket így tagozhatjuk: minden léleknek szenvednie kell a magányosság alatt, hogy a szó isteni értelmében társas lény lehessen.
I.
Vannak emberek, kik nem tudnak egyedül lenni. Reájuk nézve kín és halál, ha nem beszélhetnek. Mindegy, akárki legyen az, csak minél többen legyenek és lehetőleg mindig új emberek kerüljenek eléjük. Láttatok embert bizonyára, aki mikor beül a vonat fülkéjébe, már indulás előtt mindenkivel szóba elegyedik, mindenkit felvilágosít arról, hogy ő ki, hova megy, miért megy, miként él otthon, hol és merre vannak rokonai, kik azok, mit tesznek, hogyan élnek. Ezeket a szerencsétlen embereket sohasem lehet egyedül látni. Keresik a tömeget, a látványosságot, betöltik a mulatóhelyeket, zsibonganak az utcákon, tele van velük a világ és ők a világgal. Ezek tulajdonképpen részvétre méltó és szánalmas emberek. Szívből sirasd meg azokat, akik nem tudnak hallgatni, és akik nem tudnak egyedül lenni. Az a bizonyos sokat dicsért közlékenység tulajdonképpen nem egyéb, mint egy üres, kapkodó léleknek kétségbeesett küzdelme aziránt, hogy valaha nehogy egyedül legyen, és ne kelljen találkoznia önmagával. Azt lehet mondani, hogy az ember ott kezdődik, amikor magára eszmél, megérzi a véghetetlen különbséget közte és a világ között, s észreveszi, hogy zajgó tengeráradatban, őrlő munkában, az élet forgatagában tulajdonképpen mérhetetlenül árván és magányosan áll.
Bizonyára tapasztaltátok vagy hallottátok másoktól, hogy olyan emberek, akiknek élete a társaság, a szórakozás, a hiúság vásárának vidám, farsangi tömkelegé, egyszer csak elkomolyodnak. Úgy érzik magukat, hogy a zajló tömegben mérhetetlen ül árvák. Nincs senki, aki megértené őket, de nincs senki, aki érdekelné őket. Hideg, józan felébredés ez, de nagyon üdvösséges. Zajban, örömben, tarka tolongásban elmerült emberek, nevezzétek szentnek a kijózanodásnak és árvaságnak ezt a kínos, szívetekbe markoló percét!
De ugyebár azt is éreztétek, vagy arról is hallottatok, hogy néha az emberi szív munkaközben, amikor életét szétosztja és egészségét őrli, mikor minden idegszála meg van feszítve, és figyelme egyetlenegy dologra pontosul össze: hirtelen valami nagy elhagyatottságot érez. Felveti a kérdést: miért mindez? Honnan jött, hova megy, ki ő, mi értelme van a robotnak, amely felőrli őt, s mintegy gályarabot, a gyötrelem és ítélet padjához szegezi? Ilyenkor érzi meg a gályarab azt, hogy hullámzó Óceán felett, viharokban dobált és megrakott hajón, dőzsölő vagy menekülő emberek között, milyen magányosan áll az evezőpadon, amelyre könnye és verítéke záporban hull. - Bármilyen fájdalmas és szomorú pillanat ez, áldjátok ezt a percet, mert új, fölséges kibontakozásnak és találkozásoknak pálmasoros útja nyílik meg előttetek.
De alighanem tettetek már olyan tapasztalást is, hogy környezetetekben mindenki mily végtelenül messze áll tőletek. Más dolog érdekli, más dolog lelkesíti azokat. Hiába tudjátok a nevét, hiába ismeritek a történetét, hiába van ezer lánccal mellétek láncolva, mégis arca ismeretlen, lénye távol álló és idegen. Úgy érezzük magunkat, mintha tengeren úszó hajók volnánk: elmegyünk egymás mellett, távolról köszöntgetünk, de a találkozás csak ideig tartó: ismeretlen kikötőkből, ismeretlen révpartok felé hajózunk, s nincs más közösség közöttünk, mint az a pár perc, amikor egymás előtt zászlónkat meghajtjuk. Bizonyára megdöbbenve tapasztaltátok néha azt is, hogy a hozzátok legközelebb állók, a gyermek, az élettárs, a családtag milyen mérhetetlen távol áll tőletek. Más a lénye, más a rendeltetése és bár együtt éltek és szakadatlanul kapcsolatban álltok egymással, közöttetek mégis világok távolsága ásít. Sok ember annyira megdöbben ettől a tapasztalástól, hogy nem is meri bevallani. Pedig örülnie kellene neki, mert egy erőteljes, isteni útmutatás ez arra, hogy minden lélek bezárt, csodálatos világ. Ha egy júniusi éjszakán felnézünk a tiszta égboltra, a csillagok fénye összeszövődik, mint valami öröktől fogva megalkotott égi figurák sugárzanak az egyes csillagképek, a tejút halvány köddé sűrűsödve, mint egyetlenegy hófehér szalag köti át az univerzumot. A csillagok oly közel látszanak egymáshoz, hogy szinte összeérnek és azon tűnődünk, hogy nem folynak egybe s miért nem égetik meg egymást; De mi is tudjuk a csillagászatból, hogy mindezek a csillagképek egymással össze nem függő, egymástól kibeszélhetetlen távol álló, önálló csillagoknak, sőt talán naprendszereknek a mi emberi tekintetünk által egybefogott képe. Más az anyaga, más a pályája, eredete és célja mindeniknek, s csak a mi tekintetünkben mutatnak ideig-óráig való, egészen esetleges alakot. A magányosság a lélek önállóságának, páratlanságának jegye és képe.
Ebből következik az, hogy minél inkább ember valaki, minél teljesebb, különb, egészebb, tehát nagyobb ember, annál magányosabb. A nagy lelkeken valami feltűnő magányosság borong. Veréb sok van, sasnak nehezen akad párja, vakondtúrás száz is akad egy kertben, de Mont Blanc egy egész világrészben csak egy. Milyen magányos lehetett Noé, mikor bárkája az Ararát-hegye fölött úszott! Ábrahám, aki egyedül bújdosik magányos zsellérsége változó terein. Mózes hányszor elzokogja, milyen egyedül áll népe között, s Alfréd de Vigny-nek van egy költeménye arról, hogy a Mózes nagysága miként tör le és riaszt vissza minden feléje kúszó rokonszenvet. A repkény elborítja a romot, de a toronytetőkre sohasem érkezik fel. Milyen magányosság veszi körül a prófétákat, a nagy gondolkodókat, a történelem csúcsain megálló vezér egyéniségeket.
Ennek a megfigyelésnek igazságát mutatja az, hogy a világon legmagányosabb lény maga Jézus volt. Alakja kinyúlik a végtelenségbe, párja, mása nincs sehol. Igéit, amelyek oly egyszerűek és természetesek, hogy a gyermekek szeme felcsillan reá, most kétezer év múltán sem tudjuk egész mélységükben megérteni. A farizeusok egy törvényszegőt és forradalmárt látnak benne; a szaddúceusok megbotránkoznak szigorú szabályain és csökönyös orthodoxiáján. A hatalmasok népbolondítót szimatolnak benne és ellene törnek, a nép meg azt hiszi, hogy elárulja és kifosztja őt. Lénye kiszámíthatatlan, feleletei mindig másképpen hangzanak, mint ahogy az emberek várták; most királynak mondja magát, majd mezítláb és szamárháton vonul be Jeruzsálembe; most megbocsát a bűnös asszonynak és magához emeli a vámszedőket, majd ostorral támad a templom szolgáira és jajt kiált szülőföldje ellen. Lassanként egészen egyedül marad s felszakad ajkán a legszomorúbb Ige, amellyel megmaradt néhány tanítványát is útra bocsátja: íme, eljön az óra és immár eljött, hogy szétoszoljatok, kiki az övéihez és engem egyedül hagyjatok.
II.
De nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van. Ez az fordítja meg egész eddigi szemlélődésünket és világít reá a lélek egyik rejtelmes alaptörvényére. El kell szakadnunk az egész világtól és meg kell éreznünk a teljes árvaságot, hogy megtaláljuk egyetlen örök társunkat, aki a maga számára teremtett minket: Istent. Ki kell vetkőznünk magunkból, hogy őt átkarolhassuk, a sötétséget és lehangoltságot át kell élnünk, hogy azt győzelmes szóval túlkiálthassuk. Panasznak kell ajkunkon feltörnie, hogy a bizalom dacolása fellendüljön bennünk, a nemre igent mondhassunk és a jajra áment. El kell magunktól mindent dobnunk, hajótörötteknek, mezíteleneknek, didergőknek találtatnunk, hogy alámerülhessünk Isten szerelmének csillogó és meleg óceánjában, amely gondolataitól fényes és szeretetétől hevül át. El kell dobnunk magunkról minden terhet, címünket, állásunkat, családi viszonyunkat, ruhát és ékszert, sőt még a testet is, hogy a lélek az első teremtés mezítelenségében és árvaságában összefonódjék örökre és elszakíthatatlanul Istennel. Nincs addig békességünk, nincs bennünk erő és nyugalom, amíg meg nem éreztük, hogy amikor semmik vagyunk, akkor talál reánk Isten és mikor sárba tiportatunk, emel fel azért, hogy csillogó öreg gyémántként beleillesszen az ő dicsősége koronájába.
Úgy is kifejezhetem ezt az igazságot, hogy e világon semmiben sincs békességünk, állandóságunk és erőnk, csak Istenben. Mindent el kell veszítenünk, hogy megnyerjük őt, aki mindennél több. Ha fuldokolnánk is az örömben, de őt még nem bírjuk, szegény és üres lelkek vagyunk, akik nem is tudjuk, mi az igazi öröm. Ha millió kedves arc között járunk és kelünk, beszédjüket hallgatjuk és velük bizalmaskodunk, még mindig társtalanok vagyunk, mert nem halljuk az Isten beszédét és nem bizalmaskodunk vele. Lehet élettársunk, szüléink és gyermekeink, barátunk és bajtársunk, de még mindig nem tudjuk, mi az igazi barátság, mit jelent gyermeknek lenni, milyen fölséges erő az igaz és hű társ, amíg mindezt Istenben meg nem találjuk.
Az élet legdöntőbb ténye a földnek és az örökkévalóságnak legfontosabb kérdése, hogy megérezzük: nem vagyunk egyedül, mert Isten velünk van. Ennek az igazságát a teljes ellenpróba bizonyítja leginkább. Bizonyítja azzal, hogy az Istennel társalkodó ember fedezi fel a testvért, a társat felebarátjában. Csak addig teher reánk a másik ember, amíg Istenhez el nem érkeztünk; mikor tőle jövünk, már ajándék és az élet legnagyobb nyeresége. Istentől jőve talál egymásra elszakíthatatlanul és örökre férj és feleség. Istentől jőve vesszük ölünkbe gyermekeinket, úgy, mint életünk legdrágább ajándékát, legédesebb mását és legnagyobb gazdagságát. Istentől jőve tudjuk meg, mi a barátság, mi a bajtársi viszony, telik el a szívünk hálával és ujjongunk mindenkinek, aki körülöttünk él. Istentől jőve tudunk beszélni másoknak és tudunk meghallgatni másokét. Istenben és Istentől jőve leszünk igazán társas lények, addig csak egymás kínzói és megrontói vagyunk. Istentől jőve lesz az ellenség a legnagyobb, legszentebb ajándék és segedelem. Éles szerszám az Úr kezében, amellyel belső emberünkre a szépség mennyei vonásait mintázza reá.
Egy nagy igehirdető ilyen ellenpróbaképpen kimutatja, hogy Istennel való közösségünkben mivé válnak életünk nagy elkülönítői. Azok a tényezők, amelyek egyébként magányosságunkat szokták előkészíteni és betetőzni.
Ilyen nagy elszigetelő először a fájdalom. Mikor valami nagy fájdalom ér, egyszerre mintha különszakadnánk az egész világtól. Ügy érezzük, hogy senkinek sem volt akkora fájdalma, mint nekünk s még a vigasztalás is bánt, mert azt a feltevést érezzük meg mögötte, hogy, a mi fájdalmunkban egyáltalában meg lehet vigasztalódni. Ebben az árvaságunkban milyen közel áll hozzánk a fájdalmak embere: Jézus, akit Isten azért küldött hozzánk, hogy ezerszer nagyobb kínjaival megszégyenítsen, s mindennél nagyobb diadalával megvigasztaljon. Megszégyelljük magunkat előtte és nem panaszkodunk, mint ahogy a közkatona nem sír a maga kicsiny sebéért, ha királyát halálos sebből vérezni látja, melyet azzal szerzett a király, hogy megmentette az ő kicsiny életét.
A másik nagy elszigetelő a bűn. Kerüljük az embereket, mert nem tudjuk elmondani, hogy mi van a szívünkben. Szinte megőrjít a titkolózás, mert szeretnénk lelkűnkön könnyíteni, viszont félünk tőle, nehogy bele lássanak a szívünkbe és kitalálják, mit rejtegetünk benne. Nem tudnánk elviselni a kárörömet, az ítélet igazságát, a közömbösséget, vagy a nem elég mély részvétet. Milyen jó, hogy a szív emez egyedüllétében hozzánk lép Jézus, aki csupa megértés, tisztító szemrehányás és megbocsátó irgalom. Hogy ismerte ő a bűnt, hogy ismer minket és mennyire meg tud gyógyítani! Nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van, mint irgalom, kegyelem és bocsánat.
Harmadik nagy elszigetelő az érzelmi, vagy a szellemi előkelőség. Ilyenkor azért érezzük magunkat árváknak, mert senki sincs, aki méltó volna hozzánk, aki megértene és megbecsülne. Körülöttünk mindenki közönséges és hétköznapi, s mi árván állunk, mint sziklacsúcson a fenyő. Milyen jól esik, ha Jézusban hű barátra találunk, mint a sziklacsúcs fenyőjének is bizonyára jól esik, ha kéklő magasságból sas száll reá és ágai közé rakja fészkét. Ő a legelőkelőbb, a legkiválóbb szellem és mégis, mennyire megért, mennyire meg tud becsülni, milyen jó benne így nálunk ezerszer különb testvérre ismerni! Nagysága lassanként megaláz, szeretete megindít és áthevít, közelében igazán nőni kezdünk és megtanuljuk szeretni mindazt, amit ő szeretett: a kicsinyt, az elhagyottat, a fogyatékosat, a gyarlót, a hétköznapit és közönségeset, egyszóval az embert.
Végül legnagyobb elszigetelő a halál. Ott fekszünk ágyunkon tehetetlenül, martalékul dobva. Az emberi arcok eltűnnek, ismerős arcok idegenekké válnak, a képek elmosódnak és a hangok összezavarodnak. Mindenki él, csak mi halunk meg, s ezért mindenki más, mint mi. Alattunk mélyen, ritmikusan zajlik tova a nagy életfolyam, s mi úgy érezzük, mintha ég és föld között lebegnénk, ahova nem jöhet fel senki. De egyszer elönthet boldog, édes érzés, mert közelünkbe lép Valaki, aki azért jött a túlsó partról, hogy átvigyen oda. Lényéből úgy árad az élet, mint a sugár a napból, közelléte olyan biztatás és olyan diadal, hogy egész valónk megmámorosodik az ő szavától: én vagyok a feltámadás és az élet! Át kell kelnem a sötét folyón, a víz bizony keserű és hideg, de az ő ölében gyermekded bizalom önt el. Annyit hallottam róla, s úgy sóvárogtam látni orcáját, milyen öröm, hogy most elhanyatló fejem az ő erős vállára hajlik és sugárzó arcának visszfénye ott reszket elhomályosuló szemeimben! A magányosság egyetlen út az igaz és hű társhoz, Jézushoz, a mi megváltó Istenünkhöz. Tanulj meg magányosnak lenni, hogy megtaláld legfőbb társadat: Jézust.