A gyalom szót városi ember valószínűen nem ismeri. Körháló ez, a halak tömeges kifogására való. Csónakon beeveznek a halászok a vízre és a gyalmot elhelyezik úgy, hogy a víznek egy nagy darabjai kerítik körül vele. A gyalom felső szálán úszók vannak, az alsón nehezékek csüngnek, ennélfogva a háló, mint egy függőleges fal mozog a vízben. Elhelyezése után a halászok ki jenek a partra és kezdik húzni a háló két végét. A bekerített, vízterületen levő halak tarka összevisszaságban kerülnek bele a hálóba és izgalmas küzdelem után ott ficánkolnak a homokos parton. Gyorsan neki látnak a halászok és kiválogatják a szárazra került halmennyiséget. A szép és jó darabokat edénybe vagy kosarakba gyűjtik, s a fiatalját, vagy az ehetetlent visszadobják a vízbe.
Jézus ilyen halászatot láthatott, midőn elgondolkozva mondotta: hasonlatos az Isten országa a gyalomhoz s ezzel az ő világának néhány alaptörvényét állítja meglepő világossággal elibénk. Azt a tényt, hogy Isten országa egy nagy gyűjtőhely, amelyben jók és rosszak, értékesek és értéktelenek vannak együtt. De éppen ebből az összefogásból és elegyes állapotból kerül ki a lelki életnek tündöklő igazsága: az eleve elrendelés az egyházban. Három nagy gondolat körül csoportosul ez a tanítás: az egyetemes bűnösség ténye. Isten szuverén jótetszése és az egyház missziója.
I.
Hasonlatos Isten országa a gyalomhoz. Ezzel Jézus mindenekfelett megállapít egy tényt, amelyet nem lehet letagadni, hogy Isten országában, ebben a nagy lelki közösségben jók és rosszak egyaránt találhatók. Az egyház tagjai nem szentek, nem tökéletesek, bár a józanész azt következtetné, hogy az egyház a jók egybegyűjtésére és a rosszak távoltartására létesült.
Isten országában és annak földi képében, az egyházban két dolgot kell élesen megkülönböztetni. Először azt, hogy az igaz egyház szentségre és tisztaságra törekszik. Másodszor azt, hogy e célját a földi életben tökéletesen sohasem éri el. Mindig megvolt az egyházban az a törekvés, hogy csak tiszták, szentek és igazak lehessenek a tagok. Minél élénkebb és bensőbb volt a gyülekezet kapcsolata a láthatatlan fővel és benne a testvéreknek egymáshoz való viszonya, annál határozottabban és követelőbben hirdette ezt a programot. Az őskeresztyénségben lehetetlen észre nem vennünk szívós és halálos komoly törekvést arra, hogy csak a szentek és igazak maradhassanak meg a gyülekezetben. Az ötödik és hatodik században annyira ment ez a törekvés, hogy keresztyénné csak hosszadalmas és titokzatos próbák után, a legszentebb misztériumokba való beavatás után válhatott valaki. A reformáció tulajdonképpen azért támadt, hogy az egyház tisztaságát, szentségét megmentse akár szakadások árán is. És ma is varrnak szekták, amelyekben nem lehet mindenkinek belépni, nagyon megrendítő, egész életet átalakító megváltozások, elhatározások és fogadástételek árán juthat oda valaki. Az egyháznak manapság elhanyagolt, de természetéből következő isteni tevékenysége: az egyházfegyelem, szintén azt a célt szolgálja, hogy a tiszta búza közül a konkoly már a mi látható világunkban lehetően kiválogattassék.
Ezzel szemben áll az a tény, hogy az egyház mindenkori alakulatában voltak elveszett, lázadó lelkek. A tizenkét tanítvány közül egy áruló volt. Korinthusban Pál prófétai lelke alig tudta megtartani a gyülekezetét a bálványimádástól. A Jelenések Könyvében fehér kövecskékkel hívatnak meg és vérrel pecsételtetnek el az egyház igazi tagjai. A misztériumok beavatottjai közül sok áruló és visszaeső volt. A tiszta gyülekezetek eszményképüket egészen sohasem érték el és a legszigorúbb egyház fegyelem sem tudja helyreállítani a kívánt eszményi állapotot. A veszedelem nemcsak a tisztátalanok, hanem a tiszták részéről is fenyegetett. A belső életről nem lehet ítéletei mondani, ez már a római jognak is alapvető törvénye volt. Hány bűnöst, elveszettet emelt fel Jézus! Viszont egyetemes tapasztalás, hogy a szentek gyülekezetének hangsúlyozása mellett nagyon sok farizeusi gőg, felfuvalkodottság és a tökéletességben való hivalkodás költözik bele a szívekbe. Nézzünk meg egy-egy ilyen szektát, micsoda gőggel tud lenézni azokra az emberekre, akik szabályaikat nem követik és rendeleteiknek nem engedelmeskednek. Milyen megdöbbentő, mikor egy egyház a kerítésén kívül levőket a halál és kárhozat martalékának nevezi, és azzal hivalkodik, hogy egyedül benne van az üdvösség és akik hozzá tartoznak, azok üdvözültek és szentek.
Tovább vihetjük a fejtegetést és megállapíthatjuk, hogy mindaddig, amíg az egyház tagjai testben járnak, közöttük jók és rosszak, értékesek és értéktelenek egyaránt lesznek. Hányszor történik meg, hogy egyébként hívő és jóra igyekvő emberek a földi gyarlóság átka alatt egymást kölcsönösen elveszetteknek, gonoszaknak és kárhozottaknak tartják. Hányszór történik meg, hogy emberek, akik hitbeli közösségben tudtak élni egymással sokáig, egy időn túl nem tudják egymást elszenvedni és egyik a másikat Isten elveszett gyermekének tartja. Soha, soha mindaddig, míg e földi testet magunkról le nem vetjük, önmagunkat szenteknek és igazaknak éppen úgy nem tarthatjuk, mint ahogy nem mondhatjuk másokról, hogy elveszettek és kárhozottak. Isten országának nagy hálójában úgy vagyunk egybefogva, hogy a jók mellett, ott vannak a rosszak is. Emberi ítélet szerint a jó sokszor rosszá válik, a rossz sokszor jóvá. Szálljunk tehát magunkba és gondoljuk meg, hogy keresztyén emberhez méltatlan dolog a farizeusi gőg. És a bűnbánó publikánus Isten szemében ezerszer többet ér, mint az őt lenéző tökéleteskedő. A tékozló fiú hazatértére az Atya lakodalmat rendezett, míg bátyja irigységtől eltelten tett szemrehányást azért, hogy állhatatossága és engedelmessége jutalmául neki sohasem jutott még egy kecskefia sem.
II.
Ha ezt a tényt alapigénk szerint világosan látjuk, meg kell keresnünk ennek magyarázatát is. E magyarázat első tétele az, hogy itt Isten eleve elrendeléséről van szó. Nem a halász teremti a halat jónak vagy rossznak. A hal nem is a maga szabad akaratából lesz fogassá vagy pedig cápává. Ez Isten eleve elrendelésének a dolga. Isten bizonyos lelkialkattal teremti az embereket és némelyeket olyanná teremt, hogy rajtuk kegyelmét, másokat olyanná, hogy rajtuk igazságát mutassa meg. Keresztyén hitünk tanítása szerint minden lélek egyformán bűnös. Ezekből a bűnös lelkekből Isten kiválaszt némelyeket, akiken megkönyörül. Ezeknek megadja legnagyobb ajándékát, a hitet, amellyel elfogadhatják a feléjük nyújtott kegyelmet. Meglátják bűnös voltukat és szégyenben égve vezekelnek érette. Szemük felnyílik a kegyelem világosságának meglátására. Meglátják, hogy öröktől fogva elkészíttetett számukra a váltság, a szabadulás és elfogadják a feléjük nyúló kegyelmet. Isten nem azt kérdezi tőlünk, hogy mi magunkat szenteknek, igazaknak tartjuk-e, hanem azt kívánja, hogy bűnösöknek és elveszetteknek tartsuk, s akkor Ő Jézus Krisztus áldozatáért úgy fogad el minket, mintha valóban igazak és szón tok volnánk. Természet szerint való Egyszülött Fiáért fiává fogad, adoptál minket, azaz kiterjeszti reánk az életnek, a dicsőségnek és az üdvösségnek mindazt a drága ígéretét, amely természet szerinti örökös birtoka az Egy szidott nők, a Fiúnak. Jaj tehát annak a gyülekezetnek, vagy annak az embernek, aki magát szentnek és tökéletesnek tartja, másokban csak a hibát és a fogyatkozást látja, aki maga ül bírói székbe és átveszi a szent és kegyelmes Isten királyi hatalmát, hogy azt nyomorultan és nevetségesen a saját balgatag értelme es romlott szíve szerint gyakorolja. Olyan szánalmas, sőt olyan végzetes dolog ez, mintha a régi királyok udvarában részeg udvari bolondok ültek volna a megüresedett királyi trónra és a fölségesnek képében, de ereje, bölcsessége, joga es hatalma nélkül ítéltek volna elevenek és holtak fölött. Kit választott Isten ki és kit nem, ezt eldönteni mi nem tudjuk. Reánk csak az tartozik, ég-e az orcánk önvádunk füzében és félelemmel és rettegéssel, s mégis menekülő gyermek módjára belesimulunk-e a felénk kitáruló atyai karba?
A gyalom példája azt is mutatja, hogy Isten nemcsak a kiválasztást, hanem az ítéletet is magának tartotta fenn. Nem emberek ítélnek hitem és üdvösségem felöl, hanem egyedül Isten.
Ez az ítéletmondás két fórumon megy végbe. A földön az ő Igéjével ítél, azzal a kijelentéssel, amely mindnyájunknak a kezében van és Jézus Krisztusnak királyi pálcája. Rólam nem mondhat senki véleményt, csak Isten az ő Igéjében, amely éppúgy kezében van az egyház hivatalon szolgáinak, amint kezemben van nekem is. Éppen ebből az Igéből tudom ellenőrizni, hogy az egyház szolgái tisztán, az Ige szerint ítélnek-e felőlem, vagy pedig emberi tekintetekért meghamisítják az Igét és kedveznek vagy ártanak nekem. Kettőnk nagy pőrét maga Isten dönti el a második fórumon, az örökkévalóságban, ahol nagy csodák várakoznak reánk. Ahol csodálkozni fogunk azon, hogy sokan nincsenek ott, akikről pedig azt hittük, hogy bizonyára ott lesznek. De csodálkozni lógunk azon, hogy sokan ott lesznek, akikről idelenn bizonyára hittük, hogy odafenn nem találnak helyet s ahol mindenekfelett azon fogunk csodálkozni, hogy mi magunk, minden bűneink ellenére, mégis ott fenn vagyunk. Járjuk tehát földi életünket ezzel a kettős érzéssel. Élénk bűnbánattal önmagunk és bizakodó nagy szeretettel felebarátaink iránt, mindenekfelett azonban azzal a bizonyossággal, hogy felőlünk egyedül Isten ítél, s az ő ítélete éppen olyan igazságos, amilyen kegyelmes.
III.
A gyalom példázatában van harmadszor valami mélységes nagy vigasztalás és édes biztatás s mindkettő az egyház missziói természetéből fakad. Ez a vigasztalás többféle elemből áll. Elő szór annak a megismerése, hogy Isten rendezi és ítéli ezt a világot. Nem hagyja magára, szakadatlanul neveli és formálja, míg a rosszból is jót hoz ki. Éppen ezért az ón életemben legnagyobb áldások egyike az, amit a rossz emberek hasznának nevezünk. Isten százszor jobban nevel minket ellenségeinkkel, mint barátainkkal. Akinek nincs ellensége, olyanná válik, mint egy kolonc, amelyhez még nem ért hozzá a művésznek a keze. Ellenségeinket használja fel Isten eszközül arra, hogy meg- tanítson önismeretre, fegyelmezzen a helyes és igaz úton, megóvjon kísértésektől, megtanítson arra, hogy nem emberektől, hanem Istentől függünk, gyakoroljon az élet legmagasabb leckéjében: miképpen lehet a rosszra jóval felelni, a kődobást kenyérrel viszonozni és jó cselekedettel, bocsánattal, eleven szenet gyűjteni ellenségeink lejére. Végül, a saját életemben minél teljesebben megtanulom csodálni Isten mérhetetlen irgalmát, amellyel éppen én rajtam könyörült; minél jobban alámerülök az isteni szeretőt ki kutathatatlan melységeibe; minél boldogabban ujjongok a legnagyobb csodán: hogy engem megváltott, újjá teremtett és megszentelt, annál derültebb reménnyel nézek a világ végső kifejlődése elé és hiszem azt, hogy aki velem ezt meg tudta tenni, megtalálja a szabadításnak és megváltásnak útját másokkal szemben is, akár jobbak nálam, ami valószínű, akár rosszabbak, amit alig tudok elképzelni.
Isten országa hasonlatos a gyalomhoz. Ebben az Igében a vigasztaláson kívül van egy drága biztatás és buzdítás. Az tudniillik, hogy siessek és már ebben a világban ismerjem fel, kicsoda ment meg engem? Az egész földi élet legfőbb kérdése és legnagyobb alkalma az, hogy reálépjünk a szabadulás útjára. Fogjuk meg a felénk nyújtott kezet és bízzuk reá magunkat orré az erős égi karra. Ma inkább, mint holnap, mert a holnapról nem bizonyos senki. A mai nap pedig mindig felénk nyújtja a szabadulás drága alkalmát. Minden pillanatban érkezik egy csónak hozzánk, minden ponton kitárul előttünk egy bűbájos kapu. Mindenik esengve hív, mint sürgős és utolsó alkalom, s mindeniken az a nagy sietség érzik, amellyel Isten kiválogatja és magához kapcsolja azokat, akik az övéi. Isten országa olyan csodálatos, hogy benne átváltozhatunk veszendő telkekből élő lelkekké. Tulajdonképpen általa kivesz minket Isten a bűn szennyes és rejtelmes árjaiból, hogy szemtől-szembe lásson, hogy megérezzük keze melegségét, hogy megnyugodjunk és helyet találjunk az ő nagy szüretelő kosarában. Most is keze simogat, most is nézése sugárzik reád, most is kegyelme vesz körül. Most is ki van nyújtva feléd szabadító keze. Lélekben alázatosan, bűnbánó csókkal borulj reá e szabadító kézre. Tehát Isten kezében én is eszköz lehetek az ő országának megépítésére. Tudod-e, hogy tőled bizonyságtételt vár, mert lelkek fognak frissen beléd tapadni, mint a kötő méhrajnál a királynőbe a méhek? Tudod-e, hogy példád drága magvetés, amelynek beláthatatlan lehet az aratása? Tudod-e, hogy sok lélek számára te vagy a háló, te vagy a kaptár? Isten eltévedt madarainak szent lépvesszője lehetsz. Gondold meg, hogy e világon a rossz emberek számának általad kell megfogyatkoznia, a boldog és jó emberek számának általad kell meggyarapodnia. Neked nemcsak magadért kell a menekvés, hanem azokért, akik számára út, példa és rév lehetsz. Majd mikor jön a végső számbavétel, ne csak te menekülj meg, hanem általad más is, s tudd meg, hogy te nem menekülsz meg, ha valaki általad meg nem menekült.