Cseri Kálmán

A múltkori szakaszunk ezzel a mondattal kezdődött: „Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, hogy ne szomorkodjatok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük.”
Az előző szakaszban Pál apostol az elhunytakról szólt, és arról a reménységről, amit a velük kapcsolatos jövőre nézve táplálhat magában Isten gyermeke.
A mai szakasz az élőkről, és mindenképpen az élőkhöz szól. Egyszerű tényként állapítja meg, hogy Jézus másodszor is eljön, dicsőségesen visszajön ítélni élőket és holtakat. És ebben a néhány mondatban, amit most hallottunk, arról szól, hogy mit tesznek addig a hitetlenek, és mit tegyenek a hívők.
Az előbbire nézve ezt olvastuk: „Az időről és időpontokról nem szükséges írnom nektek, mert magatok is tudjátok, hogy az Úr napja úgy jön el, mint éjjel a tolvaj. Amikor azt mondják: Békesség és biztonság, akkor tör rájuk hirtelen a végső romlás, mint a fájdalom a várandós asszonyra; és nem fognak megmenekülni.”
Mit jelent ez: időkről és időpontokról? A görög két különböző szót és fogalmat használ következetesen ennek a megkülönböztetésére. Az előbbire használt szó: kronosz, s általában jelenti az időt mint folyamatot. Ezen belül vannak kairoszok, azok az időpontok, amiknek Isten különös súlyt és fontosságot ad. Az időkről és az időpontokról beszél itt. Ez ugyanaz, ahogyan viszonylik egymáshoz a tér és a hely fogalma. A tér - általában, és azon belül pontosan, konkrétan meghatározható helyek vannak. Az idő - a nagy időfolyam, és azon belül Isten elkészít olyan időpontokat, - néha úgy fordítja a Szentírás: alkalmakat, amikor néhány perc alatt több történik egy ember sorsát illetően, mint egyébként hónapok vagy évek alatt.
Mind a kettő fontos, és mind a kettő Isten kezében van. Isten az időnek az ura, Ő teremtette, s majd Ő szab véget neki. A Jelenések könyvéből tudjuk, hogy akkor idő többé nem lészen. Nem véletlenül mondta Jézus: „Én vagyok a kezdet és a vég, az alfa és az ómega.” Az idő ura Isten, és az időn belül az alkalmakat is Ő készíti el. Ő adott nekünk időt, néhány évet, évtizedet, amit ebben a testben töltünk. Dávid király tudatosította magában: „Életem ideje kezedben van.” De ezen belül Ő készít el olyan pillanatokat, perceket, órákat, találkozásokat, alkalmakat, amit így is nevezhetnénk: minősített idő. Az időpont, amikor egészen rövid idő alatt egészen lényeges dolgok történhetnek Isten munkájaként az életünkben.
A Biblia arra figyelmeztet, hogy Isten gyermeke ügyeljen arra is, hogy az idő ura Isten, Neki kell elszámolnunk, hogy mit csináltunk a kapott időnkkel, de arra is ügyeljünk, hogy mikor vannak kairoszok: megszentelt, Istentől elkészített időpontok, amikben különösen fontos ajándékokat akar Isten átadni, vagy igazságokat akar velünk megértetni.
A hitetleneket az jellemzi, hogy egyikre sem ügyelnek. Sem az nem tudatos bennük, hogy az időnket Istentől kaptuk, sem az időpontokra - az Istentől elkészített fontos alkalmakra nem figyelnek oda. Ezért alakulhattak ki ilyen kifejezések: agyonütni az időt. Valamivel üssük agyon. Ez a teljes felelőtlenség.
Aki tudatában van annak, hogy az idő drága kincs, amit Isten adott nekünk és el kell számolnunk vele, annak eszébe sem jut ilyen, hogy valahogy üssük agyon az időt. Most mindegy, hogy ki mit gondol, amikor ezt mondja, de maga a kifejezés nagyon árulkodik és enged belelátni abba, hogy hogyan élhet vagy nem élhet, vagy él vissza a nem hívő ember az idővel, amiről sokszor nem tudja, mire való. Ezért tékozolják el sokan a drága időt. Ezért töltjük mással az időnket, mint amire azt Isten adta. Ezért halogatunk sok mindent, aminek pedig most lenne itt az ideje. Aztán jön a kapkodás, amikor időzavarba kerül az ember, és amiatt ront el dolgokat, amiket nem kellett volna elrontania, hogyha az arra kapott időt arra fordítja.
Szomorúan láthattam ezt a vizsgaidőkben mindig, hogy milyen össze-visszaság uralkodott a vizsgaidejében annak, akinek az életében egyébként is össze-visszaság volt, és nem volt ez tudatos benne: minden napomat Istentől kaptam, és minden nap 24 teljes órát adott, amit nagyon jól ki lehet használni és amivel el kell számolnom. És néhány hétre akarta összezsúfolni azt, amit csak hónapok alatt lehetett volna rendesen elvégezni.
Vagy az építkezésnél, ahol határidők vannak. Már az induláskor szakaszolva van minden, és rossz nézni azt, amikor a kapkodás beindul. Lett volna rá idő, de halogattuk, mert nem olyan nagy feladat az, az idő meg elég sok, de egyszer csak kiderül: nem. A feladat nagy, az idő rohamosan fogy, és a végén már kevesebb marad, mint amennyi a feladat jó megoldásához szükséges.
Jézus Krisztus második eljövetelével kapcsolatosan többször is figyelmeztet a Szentírás minket arra: el ne felejtsük, az idő Istené. Abból ránk bízott egy szakaszt, megajándékozott minket ennyi-annyi esztendővel, évtizeddel, de el kell számolnunk, hogyan töltöttük, mire fordítottuk.
Mindennek rendelt ideje van, és Isten rendeli el, hogy mikor minek van ideje. Aki szeretné, hogy egy kicsit jobban beinduljanak a gondolatai e körül a bibliai állítás körül, olvassa el ma esti csendjében a Prédikátor könyve 3. részét. Van ott egy hosszú felsorolás, de most ne tekintsük azt unalmasnak, inkább álljunk meg minden mondatnál, akár minden szónál, hogy mi mindent említ ott, aminek Istentől rendelt ideje van. És ha a rendelt időben végzünk el valamit, áldás van rajta, örömünk lesz benne, ha nem, akkor sok mindent végérvényesen elmulasztottunk.
Aki kicsi korában nem adta meg a gyermekeinek azt, amit csak akkor lehetett volna, az egy életen át bánhatja, és nem lehet már pótolni, mert gyerekeink gyorsan felnőnek, és húszévesen már hiába szeretné valaki azt belécsöpögtetni, amit hároméves korában kellett volna. Aki a szüleinek nem adta meg azt, amit kellett volna, egyszer csak a temetésükön zokoghatja ki magát. Amit nem fogadtunk el Istentől - amit pedig Ő kínált,- mert nem értünk rá, valami más, megítélésünk szerint fontosabb dolgunk volt, nem biztos, hogy még egyszer kínálja. És amiatt maradt szegényebb az életünk, mert a rendelt időt nem arra használtuk, amire kellett volna.
Vagy, ha nem végzett el valaki egy szolgálatot, amikor annak a rendelt ideje volt, Isten tud küldeni mást, és majd ő elvégzi, és neki lesz öröme abban, hogy engedelmeskedhetett, és ő kapja azt az áldást, amit csak annak a szolgálatnak az elvégzése közben lehetett kapni. Magunkat fosztjuk meg mindig valamitől, hogyha elfeledkezünk az időről és az időpontokról.
Krisztus visszajövetelével kapcsolatosan pedig különösen is fontos ez, mert aki mindezeket nem veszi komolyan, az úgy éli majd át a Krisztus visszajövetelét, hogy Ő úgy jön el, mint a tolvaj, éjjel. Az ilyen ember biztonságban érzi magát, „s akkor tör rájuk hirtelen a végső romlás, és nem fognak megmenekülni.” Ijesztő mondat. Nem sok ilyen van a Bibliában, de ha az igazság ez, akkor Isten igéje ilyen élesen és keményen mondja. Aki nem tudatosítja idejében önmagában, hogy az időm is Isten kezében van, és az elkészített időpontokra, alkalmakra nagyon kell ügyelnem, és ilyen Istentől elkészített időpont a Krisztus második eljövetele is, ami sem korábban, sem későbben nem fog történni, mint ahogy azt Ő jónak látja, és nem tudom, mikor fog történni, aki nem figyel erre, azt meglepi, mint az éjszakai tolvaj, és akkor már nem lehet változtatni semmin. Akkor már nem lehet kapkodni. „Nem menekülnek meg” - ezt a kemény megállapítást olvassuk itt.
A világ valami hamis biztonságban érzi magát. Nem különös, hogy 400 évvel ezelőtt is ezt írták már. Ez egy reformációkorabeli ének, amit most énekeltünk, és azt mondja: „minden rendek vagynak bátorságban. (Alsóbb és felsőbb rendek - és ezt ragozhatjuk - mindenféle életkorúak stb.) Gyönyörködnek csak az álnokságban.” És a következő versben is említi: „esznek, isznak, nagy bátran lakoznak, mennyországról de nem gondolkoznak! Elmúlandó dolgokban forgódnak, azt sem tudják, mely órában azoktól megválnak.” (362. ének).
A Biblia nagyon hangsúlyozza - Jézus Krisztus is hangsúlyozza, hogy komolyan kell vennünk az elmúlandó dolgokat, és úgy kell azokban forgódnunk, hogy azokról is számot tudjunk adni. De a hívő ember tudja: nem ennyi a valóság. Ez erre a néhány évtizedre való,- és utána, az örökkévalóság? Arra is most kell felkészülnöm. Ezért figyelmeztet itt az ige. A világot, a nem hívő embereket azonban az jellemzi, hogy ezzel nem gondolnak.
Mit tegyenek a hívők? A 4. vers így kezdődik: „Ti azonban, testvéreim”. egészen másként kell, hogy gondolkozzék Isten hívő népe, és ebből következően egészen másképp tölti el a testben ezt a néhány évtizedet, és az örökkévalóságot is. „Ti azonban, testvéreim, nem vagytok sötétségben, hogy az a nap tolvajként lephetne meg titeket. Hiszen valamennyien a világosság és a nappal fiai vagytok, nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé. Akkor viszont ne is aludjunk, mint a többiek, hanem legyünk éberek és józanok.”
Isten gyermekei nem a sötétség fiai, hanem a világosság fiai. A nappal fiai. Mit jelent ez? Néhány fontos megállapítást olvashatunk erről az igében. Először is azt: nem tesznek olyan dolgokat, amiket sötétben akarnak tenni és amiket sötétben akarnak megőrizni. Világosságban járnak. 1Jn 1,7: „Ha a világosságban járunk, amint ő maga a világosságban van, közösségünk vagy egymással, és Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” Istenre jellemző az, hogy világosságban van. Az Isten gyermekeit jellemzi az, hogy világosságban járnak. Ez egyrészt jelenti azt, hogy nem csinálnak sötét dolgokat, másrészt jelenti: engedik, hogy Isten Lelke világosságra hozza bennük a sötétség dolgait, és jelentse meg a szívnek tanácsait, s mindaz, ami még elrejtett sötét dolog: bűn, engedetlenség, jöjjön napvilágra, vagyis készek mindig bűnnek vallani azt, ami Isten megítélése szerint bűn. Közben igyekeznek, hogy világosságban járjanak.
A János evangéliumában éppen a Nikodémussal folytatott beszélgetés végén Jézus gyakorlati módon szól erről. „Az ítélet azt jelenti, hogy a világosság eljött a világba, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert gonoszak voltak a cselekedeteik. Mert aki rosszat cselekszik, az gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy le ne lepleződjenek a cselekedetei. Aki azonban az igazságot cselekszi, az a világosságra megy, hogy kitűnjék cselekedeteiről, hogy Isten szerint cselekedte azokat.” (Jn 3,20-21).
Ez jellemzi az engedelmes hívőt: Isten szerint akar cselekedni mindent. Nincs titkolnivalója, nem akar leplezni semmit, sőt, ha Isten őt leleplezi, vagy Isten igéje akár egy hívő testvéren keresztül, akkor nem bújik, nem menekül, nem magyarázgat, nem mentegetőzik, hanem megvallja bűnnek a bűnt. Ennyivel is világosabb az élete, és utána igyekszik továbbra is világosságban járni.
Ez az egyik, ami jellemzi azokat, akik Jézus Krisztust tudatosan, örömmel, hittel várják, és készülnek a Vele való találkozásra. A másik - amit említ az ige -: nem alszik az ilyen ember. Mert akik alszanak éjjel alszanak, mi azonban a nappal fiai vagyunk. Nem engedi el magát, nem szolgáltatja ki magát minden hatásnak, hanem nagyon is éber - ez a szó itt többször is előfordul. Vigyáz, őrködik. Ez a világ sötétben él. Isten gyermeke a sötét világban is világosságban jár és őrködik. Hogy ébren van, és nem alszik, jelenti azt is, hogy teszi a dolgát: végzi azt, amit az ő Ura reábízott.
Emlékezzünk Jézus Krisztus példázatára a bölcs és a bolond sáfárról. A bölcs sáfár idejében kiadta azoknak az ételt, akiknek az eledelét reábízta a Gazda, hogy adja ki, a bolond sáfár azt mondta: halogatja még az én Uram a hazajövetelt, elkezdett enni, inni, a részegesekkel töltötte az időt, sőt verte azokat, akik ki voltak szolgáltatva neki,- és úgy lepte meg őt a Gazda hazajövetele, mint éjjel a tolvaj. Egyszercsak megjelent, és el kellett volna számolni, és súlyos ítélete lett. Nem menekülnek meg - ahogy itt olvastuk.
A gonosz igyekszik elterelni a hívőknek a figyelmét a lényeges dolgokról, az Istentől kapott feladatokról, a szórakoztatóipar szétszórja az emberek figyelmét, hogy ne koncentráljanak, megtanít önmagunkkal foglalkozni, vagy belehajszol valamibe, amiben szétszóródunk. Isten gyermekeit az éber, koncentrált, célratörő, céltudatos, összeszedett magatartás jellemzi. Nem azt jelenti, hogy görcsben van és bármelyik pillanatban attól retteg, hogy jaj, nem most jön-e vissza az Úr Jézus, jaj, megfeleljek neki. Nem ez a megfelelni akarás jellemzi a hívő embert. Pontosan ennek az ellenkezője: a teljes belső felszabadultság, hogy a helyemen vagyok, mert Ő tett a helyemre. Hiszen az időm, életem ideje is az Ő kezében van. Hiszen ma is, és életem minden napján arra figyelek, hogy most minek van a Tőle rendelt ideje. Tudom, hogy mit bízott rám, és végezhetem a munkámat. Sokféle gáncsoskodás, rengeteg akadály közben nem könnyű azt végezni, de azt végezhetem. És ha nem tudom, nem értem, megkérdezhetem Őt. Az Isten fiainak ez a boldog szabadsága jellemzi Isten gyermekeit, és ezen belül van ez a céltudatos, összeszedett, koncentrált magatartás.
Jézusra néznek, nem a nehézségekre, nem a gáncsokra, nem önmagukra, nem az ellenségre. Ismerik az ellenség szándékait - ezt is leírta Pál apostol,- de arra a Jézusra néznek, aki előttünk jár, és félretéve minden akadályt és megkörnyékező bűnt, kitartással futhatjuk meg így az előttünk levő küzdőteret, nézvén a hitnek elkezdőjére és bevégzőjére Jézusra. Mint ahogyan az őr sem engedheti el magát, nem feledkezik bele hangos rádióba, mert amiatt nem fogja hallani, amit neki kell elsőnek meghallania. Nem kezd el szunyókálni, hanem ha megtámadja az álmosság, ébren tartja magát erőszakkal is, és figyel abba az irányba, ahonnan valami baj várható. Ez az éberség jellemzi Isten gyermekeit.
Jellemzi még a józanság. Nem engednek semmiféle mámornak. Sok minden megmámorosíthatja az embert. Olyan sokan megmámorosodnak egészen kicsi sikerektől is. Ez is azt árulja el, hogy nem tudják, hogy Istentől kapták ajándékba, és nem megmámorosodni kell, hanem dicsőíteni Istent és menni tovább a következő feladat megoldására.
Sokszor azonban nem így van, hanem az ember, amikor valami áldást kapott Istentől, amikor sikerült valami, könnyen megmámorosodik. Vannak, akik a munka mámorába menekülnek. Vannak, akiket megmámorosít a pénz vagy a pénzszerzés. Vannak vallási irányzatok, ahol a rajongás lelkülete ad egyfajta ködös mámort. Isten gyermeke azonban józan. Nem is iszik semmiből, amitől megmámorosodhatna. Isten Igéjének a tiszta vizéből iszik, attól józan marad mindig, és egy mámoros, kótyagos, széllel bélelt, reális ítélet alkotására képtelen világban is az ige mércéjét használja, ahhoz szabja magát, annak a világosságához igazodik, és Isten igéjének a tiszta vize józanul tartja.
Persze nem könnyű így élni. Ezt az apostol is tapasztalta, és az első keresztyének is tapasztalták. Sokféle támadás éri emiatt az embert. Miért nem iszik együtt a többiekkel - most ezt értsük sokféle módon. Miért különcködik, hogy józan akar maradni, meg minden helyzetben éber?
A támadásokat kivédeni fegyverekre van szükség. Ezért említi negyedszer az apostol: azoknak, akik várják vissza Krisztust, fel kell fegyverkezniük ezek ellen a támadások ellen. „Mi azonban, akik a nappal fiai vagyunk, legyünk józanok, és vegyük magunkra a hit és a szeretet páncélját, és sisakként az üdvösség reménységét.”
Szó szerint ismétlődik az, amit az első fejezet elején olvastunk, ahol arról volt szó, hogy a thesszalonikaiak hitének és szeretetének híre van, mert a hitük azt mutatja, hogy rendezett kapcsolatuk van Istennel, a szeretetük arról árulkodik, hogy rendezett kapcsolataik vannak az emberekkel. Mindenkivel, még az ellenségükkel is, mert bennük van rend, ha az ellenségeikre gondolnak. Ez nem azt jelenti, hogy nem támadják őket, néha annál jobban támadják, mert nem értik, hogy miért nem viselkedik ellenségesen a hívő. De van egy olyan áthatolhatatlan páncél, ami védi őket, ez a hit és a szeretet páncélja. Rendben vagyok Istennel és naponta erősítem a vele való közösségemet, s engedem, hogy Ő naponta mélyítse a vele való közösségemet. Rendben akarok lenni az emberekkel, jó baráttal, közömbössel és ellenséggel, és ez olyan páncél, ami védelmet ad.
A hithez és szeretethez hozzájön még a reménység, mégpedig az üdvösség reménysége. Amikor az Efézusi levélben Pál apostol ugyanezekről a fegyverekről beszél, akkor azt mondja, hogy az üdvösség sisakja a hívőnek a fejét védi, mint az egyik legféltettebb és értékesebb testrészét, ami ki van szolgáltatva sok mindennek, mert kiáll. Nehéz védeni, de nagyon fontos védeni, az üdvösség sisakja védheti meg.
Ez mit jelent? Azt jelenti, hogy ezek között a harcok között is bizonyos a hívő abban, hogy üdvössége van. Elvehetetlenül üdvössége van. Ha bármit tesznek vele, ezen emberek nem tudnak változtatni. Nem azért, mert ő különb lenne bárki másnál, hanem azért - így folytatódik: „mert az Isten nem haragra rendelt minket, hanem hogy elnyerjük az üdvösséget a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki meghalt értünk, hogy akár ébren vagyunk, akár alszunk, vele együtt éljünk.”
Visszakanyarodik a kiinduláshoz. A levél elején volt szó arról, hogy mit jelent nekünk Jézus Krisztus halála és feltámadása. Hogy mit adott nekünk Isten Jézusért. Ő az egyetlen hivatkozási alap, és Ő őrizhet meg bennünket az utolsó időkben is mindenféle kísértés és támadás közepette. Egyedül Jézus keresztje az, ami nekünk biztos reménységet ad. És az utolsó mondatban még egy kedves feladatot ad a hívőknek: „Vigasztaljátok tehát egymást, és építse egyik a másikat, ahogyan teszitek is.” A múltkor is említettem, hogy a vigasztalás nemcsak azt jelenti, hogy a bánatos embert próbálom valami módon megvigasztalni, hogy kevésbé bánkódjék, hanem jelent bátorítást, biztatást, buzdítást. Nehéz helyzetben tartani a lelket másokban, mégpedig nem valami olcsó vigasszal, aminek van is alapja, meg nincs is, hanem olyan biztos isteni ígéretekkel, amikre ha rááll, akkor megint lesz bátorsága és kitartása, ha minden oldalról támadják, akkor is. Azt mondja: ez a feladatuk a hívőknek, hogy így erősítsék, vigasztalják egymást.
Eszembe jutott egy ószövetségi történet, amelyben szép illusztráció van arra, hogy mit jelent a szó bibliai értelmében egymást vigasztalni. Dávid és Jonatán története ez, amikor Saul király üldözi Dávidot - sokszor üldözte, de most már bezárult a harapófogó Dávid körül, aki egy erdőben bújik meg, és egyre kisebb annak a körnek a sugara, amelyikben az ellenséges katonák közelednek a rejtekhelye felé. Akkor Jonatán Saul seregéből átszökik Dávidhoz rövid időre, hogy megvigasztalja őt. Megerősítse az ő kezét az Úrban - így olvassuk a régi fordításban. És ezt hogy csinálja? Úgy, hogy mond neki egy igét, és azt mondja: az Úr megmondta: király leszel,- akkor most mit remegsz? Ha az apám most megölhet téged, akkor nem leszel király, márpedig az Úr igazat mond! Légy szíves Isten ígéretében bízni. Most nincs időnk tovább tárgyalni - és ment vissza a táborba. Dávid pedig ott maradt és megvigasztalódott. Azt mondta: mégiscsak állhatatosan várni kell tovább. S utána egész különös módon megszabadította őt Isten az ellenségtől, abbahagyták az üldözését, elmentek másfelé.
Ezt jelenti vigasztalni egymást. Ez nagyon fontos feladatunk. Egy-egy összejövetelen, ahol hívők vannak együtt, végezzük-e mi tudatosan ezt? Néha olyan sok felesleges és üres beszéd hangzik, testvérek, a hívők együttléte alkalmával is. Isten Igéje nekünk ezt parancsolja: vigasztaljátok egymást és építse egyik a másikat. A thesszalonikaiaknak utána írhatta: ahogyan ezt teszitek is. Vajon mi tesszük-e? Tesszük sokszor - engem is többen megvigasztaltak már adott esetben a testvérek közül, de sokkal tudatosabban, mélyebben, jobb hatásfokkal kellene ezt végeznünk. Isten igéjére, ígéreteire emlékeztetni a másikat. Azokra az igékre, amiket a Szentlélek eszünkbe juttat, amikre akkor éppen szüksége van a másiknak. Nem könnyű kitartóan várni a mi Urunkat sokféle kísértés és támadás között.
A hitetlenek tehát nem veszik komolyan sem az időt, sem az időpontokat. Isten minket arra figyelmeztet, hogy vegyük ezeket komolyan. És még azt is mondja: úgy készüljünk a mi Urunk Jézus Krisztussal való találkozásra - az Ő visszajövetelére, hogy világosságban járunk, nem alszunk, józanok maradunk, hogy ezeket a fegyvereket felöltjük: a szeretet, a hit, az üdvösség reménységének a fegyverét, és közben nagy gyengédséggel és állhatatosan vigasztaljuk egymást, s engedjük, hogy mások vigasztaljanak minket.

A múlt vasárnap is erről a zsoltárról volt szó, de akkor ennek csak az elejéről emeltünk ki egyetlen gondolatot, azt a nagy örömhírt, hogy Isten a romokon új életet épít, és ebben a szép munkájában felhasznál embereket is, akik készek Neki engedelmeskedni.
Ma az egész zsoltárt vegyük alapul, és ennek alapján nézzük meg, hogy milyen Isten az, Aki ezen az igén keresztül szól az Ő népéhez? Milyennek ismerte meg a zsoltáros az élő Istent, milyennek jelentette ki magát Isten az embernek?
Azért nagyon fontos ezt tudnunk, mert helyes istentisztelet, és igazi, hiteles hívő élet csak helyes Isten-ismeretre épülhet fel. Már pedig mi Istenről mindig csak annyit tudhatunk hitelesen, amennyit Ő nekünk elmondott. Ezért nagyon fontos értenünk, és jól értenünk, hogy mit mond Ő magáról.
A l6. századi egyházreformációra, amire ezen a napon Isten iránti nagy-nagy hálával emlékezünk, egyebek között azért is nagy szükség volt, mert egyre messzebb került az emberek Isten-képe a valóságtól. Egyre hamisabb, torzabb elképzelések terjedtek el a tömegekben az élő Istenről. A reformáció egyik fontos célkitűzése az volt, hogy helyes Isten-ismeretre vezessék el az embereket. Maga Luther is így kiáltott fel: hogyan találhatok kegyelmes Istent? Mert nem olyan kép vált ismertté az élő Istenről, Akiben bizonyos lehetett volna bárki, hogy Ő kegyelmes.
Arról beszéljünk tehát ma a zsoltárt figyelembe véve, hogy ki a mi Istenünk. Mit mond a Szentírás és benne maga Isten az Ő személyéről, tetteiről, terveiről, a világmindenséggel, az emberiséggel, és azon belül személy szerint a mi kicsi életünkkel kapcsolatos szándékairól?
Ebből a gazdag zsoltárból három olyan tulajdonságát szeretném ma hangsúlyozni Istennek, ami a reformátorok tanításában is központi helyet foglalt el. Mit mond ez zsoltár Isten szeretetéről, Isten hatalmáról és Isten dicsőségéről?
1) Mit mond az Ő szeretetéről? Nyilván azt, hogy szereti az embert. Sajnos a Bibliának ezek a legfontosabb üzenetei egy kicsit megszürkültek. Mindenkinek azonnal eszébe jut, hogy egyetlen definíció van az Újszövetségben Istenről, és ez így hangzik: az Isten szeretet, és eszünkbe jut a Jn 3,16 - amit talán legelőször tanultunk meg könyv nélkül a Bibliából, hogy "Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta." De most ne maradjon ez számunkra közhely, hanem ennek a zsoltárnak a konkrétumai alapján nézzük meg, mire alapozza a zsoltáros, hogy ő tudja, ő átéli naponta, hogy Isten szereti. És mi volt a nagy jelentősége a 16. századi reformációban ez igazság újra-felfedezésének, hogy Isten nagyon szeret minket.
Miket mond itt a zsoltáros? "Felépíti Jeruzsálemet az Úr, összegyűjti a szétszórodott Izráelt, meggyógyítja a megtört szívűeket és bekötözi sebeiket." Isten gyengéd szeretetéről tesz bizonyságot. Arról, hogy amikor fájt neki valami, akkor Isten hajolt közel hozzá. Amikor valami miatt nagyon mélyre zuhant, Isten hajolt le utána. Olyan sebeket is be tud kötözni és meg tud gyógyítani az Úr, amikre nincs egyébként gyógyír, amiket nem gyógyít be az idő - mert ez egyébként is hazugság, az idő maga semmit nem gyógyít be, legfeljebb feledtet, Ő azokat is be tudja gyógyítani. Isten csodálatos orvos, és valami különös gyengédség van az Ő szeretetében. Szemmel tartja a sebesülteket, és Neki fáj minden, ami nekünk fáj. Isten nem olyan közömbös, mint az emberek, mint amilyenek mi is vagyunk sokszor mások sebeivel és fájdalmával szemben. Ő együtt érez a nyomorulttal, a szenvedővel, és segítségére jön.
"Támogatja az Úr az alázatosakat." Aki rádöbben, hogy milyen erőtelen, aki valami miatt megingott, az egyszer csak egy erős kart érez a hóna alatt, valakire rátámaszkodhat. Valaki megőrzi az eséstől. Olvasunk ilyet is az Igében: ha már elestem, Ő felemel, ad újrakezdést, újra ad bizalmat, engedélyezi, hogy megpróbáljam azt, ami nem sikerült. Kimondhatatlanul meleg az Ő szeretete, és a kicsiket, az elesetteket, a becsapottakat, a kisemmizetteket mindig különös gyöngédséggel karolja fel.
"Eledelt ad az állatoknak, még a károgó hollóknak is." Isten gondviselő szeretetéről szól ez a különös mondat. Még az állatról is gondoskodik, még arról is, amelyiknek különösebb haszna nincs. Neki mindenkire gondja van, figyelme nem kerül el semmit. De különös szeretettel veszi körül az Ő embergyermekeit. "Békét szerzett határaidon, a búza legjavával tart jól téged."
Aztán szól arról is a zsoltár, hogy aki magában bízik, aki önmagában, Istentől függetlenül akarja megvalósítani a terveit és önmagát, azt engedi Isten, de az magára van utalva, érje el azt, amit el tud érni. Aki viszont az Úrban bízik, aki Tőle várja mindazt, amire szüksége van, - miközben elvégzi azt, ami a kötelessége, az csodákat él át, abban egyrészt: gyönyörködik az Úr, másrészt: mindig többet kap, mint amire feltétlenül szüksége van. "Nem a lovak erejében leli kedvét, nem a férfi izmaiban gyönyörködik." Aki a maga izmaiban bízik, az használja az izmait, s eljut valameddig.
"Az istenfélőkben gyönyörködik az Úr, azokban, akik az Ő szeretetében bíznak." - A régi fordításban így olvashatjuk: "Akik kegyelmében reménykednek." Akik tudják, hogy rászorulnak Isten kegyelmére, akik engedik, hogy megajándékozza őket, azok kapnak Tőle ajándékokat.
És az Ő legnagyobb ajándékát a végére tartogatja az Ige, amikor ezt mondja: "Kijelentette Igéjét Jákóbnak, rendelkezéseit és törvényeit Izráelnek." Isten szeretetének a legnagyobb bizonysága, hogy beszél hozzánk, kijelenti magát nekünk, hogy elhúzza a fátylat és enged belátni a mennyei titkokban, hogy beavat minket az Ő dolgaiba, hogy segít értékelni a múltat, megtalálni helyünket a jelenben, és amit tudnunk kell a jövendőről, azt is világosan elmondja az Ő Igéjében. Isten beszélő Isten, nem olyan, mint a néma bálványok.
Ilyen egyszerű képekkel próbálja közel hozni és kézzelfoghatóvá tenni a zsoltáros Isten irántunk való meleg, személyes szeretetét.
A középkori egyházban, a reformáció előtti korban egyáltalán nem ilyennek gondolták el Istent. Egyre inkább elhatalmasodott az a hamis elképzelés, hogy Isten olyan mint egy kereskedő, Aki behajtja a tartozást, visszaköveteli az adósságot, Aki könyvel: van tartozik és követel, számon tartja, ki mivel adós neki, és számon tartja, ki milyen jót tett. Az emberek jó tetteit és a gonosz tetteit egy-egy rublikába felírja, aztán néha egyenleget von, és attól függően, hogy mi az egyenlegnek az eredménye, büntet, vagy jutalmaz.
Tehát az ember teljesítményétől függ az, hogy Isten hogyan viszonyul hozzá. Egyes kiválóaknál előfordulhat, hogy több jót tettek életükben, mint amennyi rosszat. Ezeket a felesleges jócselekedeteket az egyház, mint Istennek a földi képviselője, átutalhatja azoknak, akik több rosszat tettek, mint jót. Persze ezért fizetni kell. Így alakult ki a búcsúcédulákkal való kereskedés.
Tetzel János dominikánus szerzetestől származik ez a két sor, ami aztán Luther Mártont is annyira elkeserítette: "Mihelyt a pénz a perselybe hull, a lélek a tisztítótűzből szabadul és a mennybe kerül." Egyszerű ügylet az egész. Mivel vannak felesleges jó cselekedetek, és vannak bocsánatra szoruló bűnösök, valahogy ki kell egyenlíteni, némi készpénzt kell adni a közvetítésért, ez a búcsúcédulák ára. Leegyszerűsödik az egész. Isten kegyelmét bárki megkaphatja, aki fizet, illetve, akinek volt módja teljesíteni, aki kiérdemelte Isten kegyelmét.
Persze soha nem tudhatja az ember egészen bizonyosan, hogy most éppen hogy áll az Ő könyvelése. Elég jót tett-e már ahhoz, hogy jó legyen Isten előtt, hogy megérdemelje a kegyelmet. Ez egyfajta bizonytalanságot szül, ugyanakkor egyszerűvé is válik a dolog, mert ha lehet rajta pénzzel segíteni, nyugodtan folytathatok tovább mindent, el van rendezve az eddigi életem.
Nos, a Biblia nem tud arról, hogy teljesítményeinktől függne Isten hozzánk való viszonya. Sem az erkölcsi, sem anyagi teljesítményeink nem befolyásolják Istent. Nem azért szeret minket, mert jók vagyunk, mert senki sem lehet az Isten mércéjével mérve jó - ezt mondja a Biblia. Ha megfeszülünk, sem tudunk olyat produkálni, ami mentes lenne a bűntől, amire Isten minősítése is azt mondaná: ez tiszta, igaz, ez idekerülhet a mérleg egyik serpenyőjébe. Képtelen az ember ilyet produkálni, - ezt mondja a Szentírás. Ezért szorulunk rá nagyon az Isten feltétel nélküli szeretetére. Ő egyszerűen szeret, annak ellenére, hogy ilyenek vagyunk, amilyenek. Aztán majd éppen az Ő szeretete változtat meg bennünket, és leszünk egészen mások. Isten annyira szeret, hogy ajándékot kínál azoknak, akik nem érdemelték meg. Ajándékot, amit nem lehet - és nem is kell - megfizetni. Nem szoktak az ajándékért fizetni. Szeretetből kínál ajándékot.
Kié lesz ez az ajándék? Azé, aki elfogadja, aki az Ő "kegyelmében reménykedik." Aki magában reménykedik, az nem fogja elfogadni az ajándékot, de aki az Ő kegyelmében reménykedik - ezt nevezi a Biblia hitnek, hinni azt jelenti: elfogadom, amit Isten nekem kínál. A hit ilyen gyakorlati magatartás a Szentírás alapján. Ezért mondták a reformátorok, hogy mivel minden Isten ajándékaként lehet a miénk, ezért sola gracia: egyedül kegyelemből. És mivel ezt mi a hittel tudjuk elfogadni, ezért sola fide: egyedül a hittel veheti el a bűnös ember az Isten ajándékait. Hiszen Isten nélkül jót cselekedni sem tudunk. Az üdvösség is az Ő ajándéka. Az Efézusi levél 2. részének 8. versét jó lenne mindannyiunknak könyv nélkül megtanulni. "Mert kegyelemből van a ti üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van; Isten ajándéka ez. Nem a cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék. Mert az Ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk."
Nem a mi érdemünk, ha valami jót cselekedhetünk. Egyrészt Ő tesz képesekké arra, hogy végre szerinte való jót cselekedjünk, másrészt Ő készíti el nekünk a jó cselekedeteket, hogy azokkal tudjunk élni és azokban járjunk. Nem a kiválóak kapják ezt, hanem a rászorulók. Aki már tudja, hogy rászorul, és aki örömmel és hálásan fogadja ezt Istentől.
Testvérek, nagyon sokan vannak még ma is, akik nem gondolták ezt végig. A múltkor beszélgettem egy nagyon vallásos emberrel. Szóba jött ez a kérdés is, és azt mondja: igen, ezt ő is így hiszi, hogy az üdvösséget kegyelemből kapjuk, de a kegyelmet ki kell érdemelni. - Hol van erről szó a Bibliában, s mivel tudjuk mi kiérdemelni Isten kegyelmét? S mennyiben kegyelem az, amiért valaki megdolgozott? "Isten ajándéka ez - olvastuk -, nem a cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék."
Az Isten szeretetéről ezt, és még sok ehhez hasonló igazságot mond a Szentírás. Az Isten szeretetéről azt olvassuk Pál apostol Római levelének 5. részében: "Isten abban mutatta meg irántunk való szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk." Ez az Isten szeretetének a csúcsa.
2) Mit mond a zsoltár Isten hatalmáról? Szintén nagyon szemléletes képekkel próbálja ezt érzékeltetni. "Megszabja a csillagok számát, nevet ad mindegyiknek. Nagy a mi Urunk és igen erős, bölcsessége határtalan." Aki kimegy nyáron egy tiszta estén és a csillagos égboltba belecsodálkozik, az először is le kell hogy mondjon arról, hogy meg tudja számolni a csillagokat. Aztán, ha arra gondol, hogy milyen távolságra lehetnek azok tőle, akkor rá kell jönnie, hogy nem tudjuk elképzelni, mennyi egy fényév. Elképzelhetetlen méretek és arányok, és nagyon picinek érzi magát az ember.
Ez a zsoltár azt mondja: Isten mindegyik csillagot név szerint ismeri. Ő nevezte el őket. A névadás mindig a tulajdonjogot is mutatta az ókorban. Ő alkotta mindezeket, Ő helyezte el a maguk helyére, Ő szabta meg a pályájukat, Ő tervezte meg azokat a törvényeket és törvényszerűségeket, amik szerint a mai napig is mozognak. Az Ő tulajdona mindez, mindegyik azt csinálja, amit Ő mond. A későbbiekben olvassuk is, hogy "engedelmeskednek neki."
Isten egyáltalán minden felett Úr. A teremtés jogán is, és azért is, mert Ő teljhatalmú Ura ennek a világnak. Ő az, Aki "beborítja felhőkkel az eget, esőt bocsát a földre, füvet sarjaszt a hegyeken." Ha akarja esik, ha akarja nem esik. A felhők arra húznak, amerre Ő parancsolja őket. És még ha szokatlan jelenségek történnek, azoknak is Ő az alanya. "Olyan havat ad, mint a fehér gyapjú, olyan deret szór szét, amilyen a hamu, darabokban dobálja a jeget, ki állhatja ki hidegét? De ha kibocsátja szavát, elolvasztja azokat, és ha szelet támaszt, már víz csörgedezik."
Palesztinában nagyon ritkán volt hó, jég és dér. De ha Isten úgy akarja: lesz. Váratlanul, meglepetésszerűen. Aztán véget vet neki. Felmelegszik az idő, vagy szelet támaszt, és megszűnik. Istennek ezt a teljes szabadságát - ahogy Kálvin János gyakran írta: szuverenitását szemlélteti a zsoltáros ezekkel a képekkel. Isten teljesen szabad, Aki akarata és tetszése szerint azt tesz ezzel a világgal, amit akar. És magyarázattal sem tartozik nekünk. Milyen címen tartozna? Ő teremtette, az Ő szeretetének a jegye ott van mindenen. Mindent az ember javára tesz. Az embert is Ő teremtette, minden az Ő tulajdona. Azt csinál vele, amit akar. De Ő nem szeszélyesen, és soha nem szeretet nélkül cselekszik. Az Ő szuverén hatalma és az Ő kicsihez lehajló gyengéd szeretete egyszerre érvényesül mindig az Ő tetteiben. Aki ezt igazán átgondolja, és a gondolataiból a szíve mélyére is leengedi, abban valami mérhetetlen nagy bizalom és hála támad Isten iránt. Annak az embernek kinyílik a szeme és kezdi látni ennek a bizonyságait: Ő valóban hatalmas, és úgy parancsol mindennek és mindenkinek, ahogy akarja. De csakugyan a mi érdekünkben teszi mindezt.
Sokszor nem látjuk, hogy most ez kinek volt jó, hogyan lenne jó nekem, mikor késleltet valamit? Éppen tegnap mondta el valaki, hogy már-már kétségbeestek amiatt, hogy elfeledkezett róluk az Úr? Itt vannak nagy gonddal, nagy problémával, nagy családdal, kevés pénzzel és késik, késik - vagy nem is lesz semmi megoldás? S a napokban derült ki, hogy Isten úgy időzítette a megoldást, hogy az nekik így sokkal jobb, mintha néhány héttel vagy hónappal korábban adott volna valami más megoldást. Ez már el volt készítve, s de jó, hogy ki tudták várni, ha sírva is - a szó szoros értelmében. Bíztak az Úrban: Uram, nem értem, nem tudom, miért késel, de mi ezt Reád bíztuk és Tőled várjuk. Ez hitpróba volt. Megvárakoztat bennünket sokszor, de kiderül: az eseményeket Ő mozgatja, és még az Ő ellenségeit is fel tudja használni a maga céljainak a megvalósítására, és azoknak a javára, akiket Ő szeret.
Ilyen és ehhez hasonló titkok nyílnak meg az előtt, aki ezt komolyan veszi, és akinek ez nem üres szólam, hogy Isten szeret és hatalmas, hanem a hétköznapok eseményeiben ismeri ezt fel, s éppen a leghétköznapibb gondjait is ezzel a bizalommal bízza rá Istenre. Mert aki ezt nem tudja így komolyan venni, hogy Isten hatalmas és hatalmát a gyöngéd szeretete mozgatja, és mind a kettőre számíthatunk, az vagy önhitt gőgjében önmagát isteníti, vagy mivel kicsinek látja Istent vagy egyáltalán nem ismeri, kétségbeesik a bajok között. Tartást, kitartást, állóképességet csak ez ad a hívő embernek: minden körülmények között komolyan veszem - ha minden ellentmondani látszik ennek, akkor is, - hogy Ő így szeret. Lehajol és bekötöz, enni ad és számon tart; és Ő olyan hatalmas, hogy a csillagoktól kezdve a felhőkön át az emberekig minden és mindenki azt csinálja, amit Ő jónak lát. És Ő az övéit, a Benne bízókat különös gondoskodással veszi körül.
Isten szeretete és Isten hatalma így határozza meg a Benne bízóknak az életét.
3) És mit mond ez a zsoltár Isten dicsőségéről? Tulajdonképpen az elejétől a végéig erről szól. Ez a kerete. Az első és az utolsó mondata így hangzik: "Dicsérjétek az Urat!" Aztán elmondja: Istenünket dicsőíteni jó és gyönyörűséges. Három szakaszra oszlik ez a zsoltár, mind a három ezzel a felszólítással kezdődik: "Dicsérjétek az Urat! Zengjetek hálaéneket az Úrnak! Jeruzsálem dicsőítsd az Urat! Sion, dicsérd Istenedet!"
Tudjuk a Bibliából, hogy Isten az embert azzal a céllal teremtette, hogy az egész lénye, léte, minden életmegnyilvánulása Istent magasztalja és dicsőítse. Hiszen Tőle kaptunk mindent, hiszen egyedül Őt illeti meg minden dicséret, hiszen mindenünk, amink van, ajándék. Hát akkor mivel dicsekedhetnénk?
A korinthusiak nagyon elbizakodtak, és Pál apostol felsorolja, mi mindenük van, s talán már kezdték kihúzni magukat: bizony, ők gazdag gyülekezet, és a gondolatmenet végén ott van ez a költői kérdés: mid van, amit nem úgy kaptál? És ha úgy kaptad, akkor miért dicsekszel? Mivel mindent úgy kaptunk, ezért egyenesen következik: mindenért Őt dicsőítjük.
Az egyedül kegyelemből, és egyedül hit által: sola gracia, sola fide után ezért következik a reformátorok gondolatmenetében: Soli Deo gloria - egyedül Istené a dicsőség.
Van egy nagyon kemény mondat az Ézsaiás könyvében. Isten azt mondja: "dicsőségemet másnak nem adom." Isten dicsőségét tehát csak elrabolni lehet, és aki dicsekszik, akkor, amikor egyedül az Urat kellene dicsőítenie, az meglopta az Isten dicsőségét, és ennek mindig kemény ítélet a következménye.
Isten tehát gyengéd szeretettel szeret minket, Akit nem a teljesítményeinkkel vehetünk rá erre vagy arra, hanem Akinek tarthatjuk az üres kezünket, és Ő meg akar ajándékozni. Mert ami nélkül szűkölködünk, azt csak ajándékképpen kaphatjuk Tőle, de Ő adja, kínálja. Egyedül kegyelemből. Isten hatalmas, Akinek minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen, csak kevés az istenfélő, aki bízna Benne, aki várná, kérné: mutassa meg az Ő hatalmát, és kevés az alázatos, aki észrevenné, hogy Isten valóban ilyen hatalommal irányítja ezt a világot. Aki ezt komolyan felismeri, vallja, átéli, és eszerint rendezi be az életét, annak az élete végre azt a célt tudja szolgálni, amire Isten minket teremtett: felhangzik benne az Isten dicsőítése, tudja magasztalni az Urat.
Isten segítsen minket, hogy mind a három nagyon hétköznapi, nagyon kézzelfogható valóság legyen nekünk, és így újuljon meg egész életünk!

Eddig jutottunk a Thesszalonikai levél tanulmányozásában, amikor néhány héttel ezelőtt abbahagytuk azt, és olyan jó, hogy éppen ez a szakasz következik most, anélkül, hogy ezt bárki így kiszá-mította volna, hiszen ezek a napok azok, amikor a legtöbben megfordulunk valamelyik temetőben, vagy ha nem megyünk is el, eszünkbe jutnak azok a szeretteink, akik már előre mentek és odaát vannak.
Ilyenkor újra és újra megszólalnak kérdések az ember szívében: mi van a halottainkkal, mi lesz a halottainkkal, ha egyáltalán vár még valami jövő rájuk, s vajon mi lesz velünk, ha egyszer a mi szívünk dobban utolsót, és átlépjük az élet és az örök élet mezsgyéjét?
A felolvasott Igéből szeretnék most hagsúlyozni néhány kulcsszót, és utána szeretnék egy szép meglepetést átadni a testvéreknek.
Az első - és talán leghangsúlyosabb - kifejezés ebben az Igében a reménység. Többször is említi az apostol néhány mondaton belül, hogy: azt akarom, hogy reménységetek legyen. Azt nem ígéri - Jézus sem ígérte -, hogy nehézségeik nem lesznek a hívőknek. Lesznek. Őket is érik veszteségek, csalódások. Őket sokszor még több gúny és fájdalom, bántás éri, mint a nem hívőket. Ők is ugyan-úgy meg fognak halni, s az ő szeretteik is sorban meghalnak, és temetéseken kell résztvenniök. Nem kivétel a hívő ember sem ez alól.
A nagy többlet azonban, amit a hite, a Krisztussal való közössége ad, hogy mindezt reménységgel éli át. Hogy ti ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Az igazán hívő embernek van reménysége. Az őskeresztyén szimbolika a reménység jelképének a horgonyt használta. A horgony, amit leengednek a hajóból, és akár a tenger közepén is - akár viharok közepette is - az megtartja. A reménység, amivel bele lehet kapaszkodni valami biztosba. A víz bizonytalan, a víz feneke sokkal biztosabb. Oda kell lehatolni, és valamivel belekapaszkodni úgy, ahogy a vasmacska, a horgony teszi, és akkor, ha tépázza is a szél, a vihar a hajót, mégis megmarad ott egy helyben. A vihar majd elmúlik, a hajó túléli, a horgonyt fel lehet húzni, s tovább lehet menni.
Megrázkódtatások idején különösen is fontos a horgony. Mibe veti a reménységét a hívő ember? Nagyon szépen rímel erre az igeszakaszra a Zsidókhoz írt levélnek az a mondata, hogy két változhatatlan tény által, melyekre nézve lehetetlen, hogy az Isten hazudjon, a mi reménységünket Őbeléje vetjük. S itt van ez a két változhatatlan tény: ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, akkor van olyan reménységünk, ami nem csalfa, vak remény, hanem ami az Isten ígéreteire, sőt az Isten tetteire épül, valóságos tényekre épül, amik nem inognak-binognak, hanem ami biztosan megtartja az embert a gyász, a veszteségek, a sokféle bizonytalanság közepette is.
A reménység tehát egyebek között azt jelenti: túllátok azon, ami éppen most történik körülöttem, bennem és velem, túllátok a láthatókon, és legalább olyan komolyan veszem a láthatatlan Isten tetteit és ígéreteit, mint azokat az eseményeket, amik éppen most történnek velem. Például: ott állok egy ravatal mellett, és a koporsóban az fekszik, akit nagyon szerettem. Ez kézzelfogható, megrázó, szomorú tény, de ugyanilyen kézzelfogható valóságos tény az, amit Isten értünk már tett, és amit nekünk ígért. Például az, hogy Jézus Krisztus meghalt és feltámadott. (Majd erre még visszatérünk).
A Krisztusban hívőket az jellemzi a felolvasott Ige alapján, hogy már itt az Úrral vannak, közösségük van Jézussal, és ezt a közösséget egyáltalán nem zavarja meg a biológiai halál. Ugyanúgy közösségben maradnak vele, és amikor Krisztus másodszor is eljön és feltámadnak azok, akik az Úrban haltak meg, azok mindörökké az Úrral lesznek. Ezt olvastuk itt. Elkezdődik már itt, és kiteljesedik a halál után. Ezért merte Pál apostol leírni nem sokkal a kivégzése előtt: mivel nekem az élet Krisztus, a meghalás nyereség. Még közelebb kerül Krisztushoz.
A halállal kapcsolatban a Biblia nagyon határozottan tanít valamit, amitől mi viszolygunk. Most nem akarom ezt részletezni, egyszer majd megpróbálom kifejteni. Barátkozzunk ezzel a gondolattal, ez pedig az, hogy a halállal minden emberi kapcsolat elveszíti a jelentőségét, és utána egyetlen egy kapcsolat válik olyanná, ami egészen betölti a hívőt, és ez a dicsőséges Úr Jézus Krisztussal való kapcsolat.
Ez nagyon fájdalmas gondolat, főleg azért, mert nem vesszük komolyan az Úr Jézussal való kapcsolatunkat itt, hanem két lábbal emberi kapcsolatokon állunk. És ha valakit, aki egészen betöltötte egy ember életét, elveszít, az olyan, mintha kirántották volna a lába alól a szőnyeget és hanyatt esett. De ha megtanulunk már itt legalább az egyik lábunkkal masszívan a Krisztussal való közösségen állni, a másik alól kiránthatnak akármit, még mindig maradt talaj a lábunk alatt. A legmeghittebb, a legszorosabb emberi kapcsolat, a házasság is - Jézus tanítása szerint - a halálig tart. Azon túl nem. Azt mondja: ha valakinek meghal a házastársa, ugyanúgy szabad, mint a házasságkötése előtt volt. Most azonban ne menjünk bele ebbe, csak barátkozzunk ezzel, mert ez bibliai tanítás. Az örökkévalóságban egyetlen kapcsolat lesz fontos minden hívőnek: a dicsőséges Úr Jézus Krisztussal való közössége. És aki a házastársa volt, azt nem fogja ott jobban szeretni, mint egy vadidegen embert, aki ugyanúgy Jézus gyermekeként, a Benne vetett hittel halt meg. Mert akkor egy egység lesz a hívők közössége, és ez - most számunkra elképzelhetetlen - mély egységbe kerül a Fővel, a Krisztussal.
Megpendíti Pál ezeket a húrokat itt is, és ezért fejezi be ezt a szakaszt azzal, hogy: attól kezdve mindenkor az Úrral leszünk. Ez a távlata a hívő embernek. Már most Vele vagyok sok bajban, küzdelemben, a gyászomban, a halálom óráján is, az Ő dicsőséges visszajöveteléig és a feltámadásomig is; attól kezdve pedig mindenkor elszakíthatatlanul és minden korábbinál mélyebben.
A végső célja az apostolnak ezzel a tanítással a vigasztalás. Vigasztaljátok egymást. Egyszer kibontottuk ezt a szót, és láttuk, hogy azt jelenti: valakit bátorítani, biztatni. Tartani benne a lelket. Erősíteni, buzdítani, túlmutatni a pillanatnyi eseményeken. Megtanítani távlatosan gondolkozni. Megint csak azt mondom: a láthatatlanokkal is komolyan számolni. Azt lehet megvigasztalni, akinek reménység támad a szívében. Aki a láthatatlanokra is néz.
Benne van még az Igében, hogy akik hitben halnak meg, azok a haláluk után még közelebb kerülnek az Úr Jézushoz, azok jó helyen vannak. Azok már nem nélkülöznek semmit. Akik hit nélkül haltak meg, azoknak az örök sorsát ne kezdjük találgatni, hanem bízzuk őket egészen a kegyelmes Istenre. Ez Isten hatásköre, hogy kinek ad üdvösséget, és kinek nem. Semmiképpen ne tartsunk kapcsolatot a halottainkkal. Tehát kimenve a sírjukhoz, ne számoljunk be arról, hogy mi történt az utóbbi időben. Ne engedjük, hogy a gyerekek rajzokat tegyenek le a nagypapa sírjára, mert amíg itt volt közöttük, addig is örült, ha kis rajzokat rajzoltak neki. Nekünk nem a halottainkkal kell beszélni azoknak a sírjánál, mert nincsenek ott. Vagy ott vannak? Tényleg ezt hiszik? Ha nincsenek ott, akkor nem értelmes dolog ott velük beszélni; de azért sem, mert Jézus határozottan tanítja azt, hogy engedjük el a halottainkat, és engedjük át egészen Őneki.
Mindenféle kapcsolatnak, a legszublimáltabb, kifinomultabb kapcsolattartásnak is súlyos következményei vannak az ember életében. Nekünk ezzel kapcsolatban egy feladatunk van: higgyünk Jézusban, mert Ő azt mondta: aki hisz énbennem, ha meghal is, él az. Ez a mi dolgunk: Őbenne higgyünk minél jobban.
Készülés közben halvány emlékeim ébredtek arról, hogy valamikor régen hallottam ebben a templomban, pontosan erről az igéről egy nagyon jó prédikációt. Kiderült, hogy 28 évvel ezelőtt - így október utolsó napjaiban Joó Sándor éppen erről az igéről prédikált. Éppen ezért nem akarom most ezt tovább magyarázni, hanem az akkor elhangzott igehirdetésnek a nagyobb részét hadd olvassam el. Rendkívül világos, tiszta magyarázata ez ennek a fontos igének.
„Ezekben a napokban a legtöbben kimegyünk egy régen vagy frissen hantolt sírhoz, és megemlékezünk valakiről, aki nekünk igen kedves volt. Jó volt, hogy itt volt, és azóta is hiányzik. Hol van ő most, mi lett vele? Ilyen és ehhez hasonló kérdések sok ember szívében megszólalnak. Ennek a textusnak az alapján, aminek a címéül a Bibliafordítók ezt írták: az elhunytak felől való reménységünk, nézzünk meg, mit tanít Isten nekünk ezekről a dolgokról.
Olyan dolgokról van itt szó, amikről valóban csak Isten kijelentésének a fényénél lehet beszélni. Mintha széthúzódna kicsit az a függöny, amelyik eltakarja előlünk azt a másik láthatatlan világot, és mi Isten engedélyével vethetünk egy pillantást annak a világnak a titkaiba. Egyébként mindannyian e felé a világ felé haladunk. Az apostol így kezdi: nem akarom, hogy bánkódjatok az elhunytak felől, mint azok, akiknek nincsen reménységük. És a végén ezt mondja: ví-gasztaljátok egymást ezekkel a beszédekkel.
Az apostol tehát nem kegyes kívánságot akar kielégíteni, és nem szenzációs leleplezéseket akar közölni a túlvilágról, hanem egyet akar: vigasztalni, reménységet ébreszteni. Mégpedig olyan reménységet, amire feljogosít minket a Jézusban való hitünk. Mert nekünk olyan reménységünk van, aminek a fényében a szomorúság is örömmé változik, ami a halál félelmei közt is megbátorít, ami még a sírok fölött borongó sötét hangulaton is átvilágít.
Thesszalonikában sokan kérdezték: mi lesz a halottakkal? Pál apostol nekik válaszol. Ez a kérdés ilyen formán nekünk is ismerős lehet, hiszen nincs olyan ember, akinek ne lenne halottja. A halál állandóan itt jár közöttünk; minél tovább élünk, annál többször találkozunk vele, és egyszer értünk is eljön. Sokan nem szeretnek erre gondolni, pedig a józan embernek ez természetes. Földi jövőnkre nézve ez az egyetlen dolog, amit teljes bizonyossággal tudhatunk. Hogy mikor jön, hogyan jön, azt nem tudjuk, de hogy jön, a bizonyos. Ezért borzongat meg sokakat a kérdés: mi lesz akkor, ha majd nekem is mennem kell? Mi lesz belőlem, hova vezet az utam?
Alapigénkben ezt olvastuk: „Nem akarom, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak.” Tehát ebben az egyébként titokzatos kérdésben van valami, amit biztosan lehet tudni. Nem vagyunk ráutalva ködös sejtelmekre, fantasztikus spekulációkra. Nem kell bizonytalanságban és tudatlanságban lennünk, Isten tájékoztat minket. Itt olyan tényekről van tudomásunk, amik egészen biztos alapot adnak a halál utáni reménységünknek.
Mik ezek a tények? Az apostol ezt írta: ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott. Tehát két hatalmas tény, két megtörtént esemény van, amire épülhet a reménységünk: hogy Jézus meghalt és hogy Jézus feltámadott.
Melyik mit jelent ebben az összefüggésben?
Jézus meghalt. Gondoljátok csak el, hogy az egyetlen ártatlan, bűn nélküli, tiszta és szent, az egyetlen, Aki nem tartozott a halálnak, mégis meghalt, vállalta a halált, mégpedig a kárhozat halálát, a bűnért való halálbüntetést helyettünk. Tehát akkor minket ezzel feloldott a halál adóssága alól. Minket, akik tartozunk a halálnak. Jézus a saját halálával kifizette az adósságot helyettünk, és az egyszer kifizetett adósságot nem lehet másodszor is megkövetelni. Az Ő halála helyettünk való elégtétel volt, tehát éppen a haláltól megváltó halál. Ő eggyé lett velünk, akik vétkeztünk, hogy mi eggyé lehessünk vele, aki eleget tett a bűnért.
És ugyanez a Jézus, aki meghalt, feltámadott. A halálnak azt a sötét falát, amelyik minden oldalról körülveszi és elzárja a földi életet, áttörte, rést ütött rajta. Jézus feltámadásával olyan rés nyílt a halálon, amely nyitva maradt. Ez már sohasem fog újra bezáródni. Megnyílt az út a földi életből a halálon át az örök élet felé. Jézus az első a halottak közül - ezt olvassuk az igében - a zsenge. És ahol első van, ott második és harmadik és beláthatatlan sor van, amelyik Jézussal, az első zsengével összekapcsolódva átvonulhat a résen, a nagy áttörés helyén.
Ez a két hatalmas isteni tény: Jézus halála és feltámadása az alapja a mi reménységünknek a halállal szemben. Ezért folytatja így az apostol: „ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, azonképpen az Isten előhozza azokat is, akik elaludtak, a Krisztus által, Ővele együtt.” Azt jelenti ez, hogy a meghalás fizikai folyamatát el kell ugyan szenvedni, tehát meg kell halnunk, de reménységben halhatunk meg. Abban a reménységben, hogy a meghalás igazi veszedelmét, a kárhozatot, a bűn büntetését már elszenvedte helyettünk valaki: Jézus. Tehát Jézus nem a meghalás fizikai folyamatától váltott meg bennünket, hanem a halál ítélet mivoltától. A halál fullánkjától: a kárhozattól. Sőt: aki hisz a meghalt és feltámadott Krisztusban, máris részesül az Ő megváltó halála és feltámadása áldásában, valami olyan dolog történik vele, mintha már ő maga is meghalt volna Jézussal, és feltámadott volna Vele. Tehát mintha már ő maga is ugyanúgy, mint Jézus, túllenne a halálon, síron, poklon, túl az örök élet világában, ahol Jézus van, együtt az Úrral. - Olvastuk igénkben. Igen, ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, akkor nemcsak mintha, hanem valóban elkezdődött számunkra az örök élet.
Mi a meghalt és feltámadott Krisztusban hiszünk. Hisszük, hogy a meghalt és feltámadott Jézussal összetartozunk. Nos, akkor ránk is érvényes az, amit az apostol így mond tovább: az Isten előhozza azokat, akik elaludtak, a Krisztus által, Ővele együtt. Előhozza a halálból is, amibe bele kellett merülniük. Előhozza, mintegy kihalássza, kiemeli onnan Jézussal együtt. Úgy ahogyan Jézust. Ez az „Ővele együtt” a halál határain innen és túl is érvényes a Benne hívő számára.
Aki a halálon innen Ővele együtt élt, az a halálon túl is Ővele együtt marad mindörökre. A meghalt és feltámadott Jézussal való életközösség, amit már itt a földön megélhetünk a hit által, tovább tart a meghalás után is. Aki hisz Jézusban, az az Ő ígérete szerint: ha meghal is, él. Tehát a meghalás fizikai folyamata sem jelenti számára a halált, hanem a már hitben elkezdődött örök élet teljessé válását. A meghalás a hívő ember számára is egy bizonyos értelemben véve a véget jelenti. Tudniillik a mulandóság végét. Maga az élet azonban, amit Jézusban már megtalált, megy tovább, sőt: ott teljesedik ki teljes pompájában és dicsőségében.
Jelenti azután a meghalás a hitnek a végét is. Hiszen mindent, amit itt hitt az ember, ott már lát. És jelenti a reménység végét is, hiszen minden, amit eddig reménységben hordozott, akkor már beteljesül. Nincs hát szükség többé hitre, sem reménységre.
Íme, ilyen diadalmas, boldog reménységgel tekinthetünk azok után, akik elaludtak, akik hitben haltak meg. Ugye mennyire igaza van az apostolnak, amikor ezt írja: ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reménységük. Mert lehet, hogy bánkódik a hívő is, de sohasem úgy, mint azok, akiknek nincsen reménységük a halállal szemben. Nekünk még a legfájdalmasabb gyászunk bánatát is beragyogja ez a boldog reménység.
Hol vannak hát a halottaink, mi lett velük? Akik Jézusban hittek, Ővele együtt vannak. Ott vannak az Úrnál. Úgy szoktam mondani, hogy Jézus mellett vannak, csak a másik oldalon. Éppen ezért az eltúlzott temetői kultusz nem a hívő embernek a szokása. Persze, hogy halottaink földi maradványait kegyelettel őrizzük, sírjukat rendben tartjuk. Egy-egy virággal is díszítjük olykor, de sohasem azzal a tudattal, hogy most teszünk értük valamit, hiszen ők nem ott vannak a temetőben. Ezért nincs szükség arra sem, hogy érettük imádkozzunk. Hálát adhatunk értük Istennek, megköszönhetjük újra, hogy adta őket Isten nekünk, amíg itt éltek. Megköszönhetjük, hogy ők megérkezhettek oda, ahova mi is úton vagyunk. De vajon mit kérhetnénk még annak a számára, aki a Krisztusban halt meg és Vele együtt van? Akinek a hite látássá, a reménysége beteljesült valósággá lett. Mit kérhetünk még? Nincs szükség a halottakért való könyörgésre, hiszen ők ott vannak már az Úrral. Aki pedig Jézus nélkül halt meg, annak ott már nincs lehetősége a megtérésre, lejárt a kegyelmi idő.
Még valami azonban hiányzik, még valamit várnak, még valaminek történnie kell, és a földön élő hívők is ugyanezt várják. Mi testben, ők lélekben. Arra várunk ugyanis - amit az apostol így ír le: „amikor felhangzik a riadó hangja, a főangyal szava és az Isten harsonája, maga az Úr fog alászállni a mennyből, és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak, azután mi, akik élünk, akik megmaradunk, velük együtt elragadtatunk a felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk.”
Tehát Jézusnak ez az utolsó látható megjelenése még hátra van. Jézus második eljövetele a földön látható, hallható, reális valóság lesz. Meg fogunk tapasztalni valamit az Ő győzelméből. Erre utalnak ezek a képek, amit itt az apostol mond. A visszatérő Jézus végső leszámolására és győzelmére vonatkoznak ezek a kijelentések. Arra, hogy Jézus az Ő isteni szeretetének és dicsőségének a fényében győzelmesen fog megjelenni. Ezzel az isteni ténnyel kapcsolatban említi meg az apostol a feltámadást. Akik elaludtak, feltámadnak. Persze nem úgy, ahogyan sok zavaros elképzelés megjelenítette ezt már. Nem az a test támad fel, amelyik eltemettetett vagy a krematóriumban elégettetett. A testünknek nem az anyaga támad fel, nem az az ötven, hatvan, hetven kilónyi hús, vér, csont, izom. Hiszen ami földből vétetett, a földbe tér vissza, elporlad. És tudjuk Jézustól, hogy hús és vér nem örökölheti az Isten országát. Ami feltámad, az nem a testünk anyaga, hanem a testünknek az a titokzatos formája, lényege, amiről rá lehet ismerni egymásra, amiben kinek-kinek az egyénisége jut kifejezésre. A megkülönböztethető egyedisége.
Az tehát, hogy feltámadunk, azt jelenti: nem olvadunk bele az örökkévalóságban egy nagy lelki masszába, mint az esőcsepp a tengerbe, hanem odaát is megmarad az egyéniségünk. Éppen ez ad komoly alapot a sokak által óhajtott viszontlátás reménységének. Tudnunk kell azonban azt is, hogy ott még sem ez lesz a fontos, hanem az, hogy mindörökké együtt leszünk az Úrral. Aki itt az Úrral él, az mindenkor Ővele lesz odaát. A földön, a halálban, és a halál után is.
Mindez a halál utáni nagy reménység az Úrban nem menekülést jelent a hívő ember számára a földi élet problémái elől. Ellenkezőleg. A feltámadást hívő ember nem olyan, aki a földi világot egy mennyei világért elhanyagolja, hanem mivel be van biztosítva a jövője, még komolyabban veszi a jelent. Hiszen azért érdemes szeretni, küzdeni, szolgálni, lemondani, áldozatot hozni, becsületesnek maradni, mert tudjuk, hogy nem a halálé az utolsó szó, hanem a feltámadott Jézusé. Ha a halállal minden lezáródna, azoknak lenne igazuk, akik önzők, uralkodni vágyók, élvhajhászok. Akik azt mondják: együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk. Éppen az ad erőt a jóra, a tisztára, az igazra, hogy hiszünk az élet halál utáni kiteljesedésében. Éppen ennek a reménységnek a biztató fénye világítja meg az élet legsötétebb útszakaszait is, hiszen bizonyos az út vége, és tudjuk, ez az út hova vezet. Ez teszi igazán felszabadulttá és derültté az egész földi életet is, hiszen a hívő ember tudja, hogy nem fenyegeti már a halál.
Jézus mondta éppen egy meghalt barátja sírjához készülve: „Én vagyok a feltámadás és az élet, és aki hisz énbennem, ha meghal is, él az.”

Erről a zsoltárról beszélgettünk a múlt héten egyik gyülekezeti alkalmunkon. Ez a zsoltár Istent dicsőíti egy nagyon nehéz történelmi korban. Isten jóságáról énekelt akkor, amikor sok sebből vérzett a nép.
Mikor keletkezett ez a himnusz? A babiloni fogság vége felé, amikor a perzsa uralkodó már engedélyt adott arra, hogy hazatérhetnek a fogságból azok, akik akarnak Izráel földjére. Meglepően kevesen vállalkoztak erre az útra, és akik hazatértek, azokat kétségbeejtő kép fogadta. Mindenfelé romokat láttak. Voltak, akik azonnal elveszítették a reménységüket, mások elkeseredetten munkához láttak, és legalább maguknak összetákoltak egy kis kalibát, a többség pedig megállapította, hogy érdemesebb mégis idegen földön maradni. Ott legalább van fedél az ember feje felett és mindennap jóllakhat.
Ekkor hangzott el ez a himnusz: "Dicsérjétek az Urat! Hiszen Istenünkről énekelni jó. Az Úr építi Jeruzsálemet, összegyűjti Izráel elűzötteit; Meggyógyítja a megtört szívűeket és bekötözi sebeiket." Vagyis azt mondja itt a zsoltáros, hogy ne csak a bajokra nézzetek. Ne csupán magatokra nézzetek, hogy kevés az erőtök. Ne csak az ellenség túlerejét méricskéljétek, és ne vesszetek el a múltban, ne kérdezzétek, hogy régi dicsőségünk hol késel az éji homályban. Ne csak a történelmi tragédiákat emlegessétek, mert ebből nem lesz élet. Előre nézzetek! És ami ennél is fontosabb: felfelé! Isten él! Isten cselekszik. Isten változatlanul szeret minket. Mi az Isten népe vagyunk ilyen elesett, nyomorult állapotunkban is. Isten ígéretei érvényesek, Ő nem változtatott meg semmit abból, amit mondott. Nekünk kellene végre megváltoznunk, hogy komolyan vegyük azt, amit ígért. A továbbiakban olvassuk ezt: "Nagy a mi Urunk és igen hatalmas, s bölcsességének nincs határa ... Az Őt félőkben gyönyörködik az Úr, akik kegyelmében reménykednek." Reménykedjetek az Isten kegyelmében! Ez nem csalfa, vak remény, hanem biztos, megváltozhatatlan ígéretre épü-lő, nagyon is valóságos alappal rendelkező reménység. Isten ígéretei valóra válnak. Bízzatok az Úrban! Az Úrban bízzatok végre, Tőle várjatok mindent! Van jövője ennek a népnek, Isten készített neki jövőt.
Ezt a hitet próbálja erősíteni a zsoltáros azokban, akik elcsüggedtek, elkeseredtek, vagy beérik azzal, hogy ma is együnk valamit. Ezért hangsúlyozza, hogy az Úr építi Jeruzsálemet és összegyűjti Izráel elűzötteit.
Miért kell megépíteni Jeruzsálemet? Mert lerombolta az ellenség. És miért engedte meg Isten, hogy lerombolja az ellenség? Erről szól az egész Nehémiás könyve, amit most olvasunk, és erre a kérdésre ad világos választ Nehémiás az imádságában, amivel kezdődik az a könyv. Néhány mondatot hadd olvassak ebből.
"Felette igen vétkeztünk ellened, Istenünk, és nem tartottuk meg a Te parancsaidat, és rendeléseidet és törvényeidet, amelyeket parancsoltál Mózesnek a Te szolgádnak. Oh, emlékezzél meg arról a beszédről, amelyet parancsoltál Mózesnek, mondván: Ha ti vétkeztek, én elszélesztelek titeket a népek között; ha azonban megtértek hozzám és megtartjátok az én parancsolataimat és cselekszitek azokat: még ha az égnek utolsó szélén volnának is szétszórt gyermekeitek, onnan is összegyűjtöm őket és beviszem arra a helyre, amelyet választottam, hogy ott lakozzék az én nevem. És ők a te szolgáid és a te néped, akiket megszabadítottál a te nagy erőd által és erős kezed által!" (Neh 1,7-10).
Miért rombolhatta le az ellenség Jeruzsálemet? Mert a nép megvonta bizalmát Istentől. Bálványokat imádott, minden dombocskán engedték, hogy felállítsa ki-ki a maga bálványszobrát és azt tisztelje, és ezzel elszakadtak az Úrtól. Nem gondolták, hogy ennek történelmi következménye is lesz. Nem akart a nép maradi módon ragaszkodni csupán a tízparancsolathoz, hanem nyitottak voltak és a környező népekből érkező vallási hatásokat befogadták. A nép vezetői toleránsak voltak. Eltűrték, hogy az élő Isten mellett ki-ki azt tisztelje istenként, akit és amit akar. Hiszen a nyitott és toleráns társadalom az a modern.
Csakhogy az Isten szentsége ezt nem tűri! Nem lehet megosztani az Istenhez való hűséget. Vagy csak az Úr az Isten - és akkor Ő nagy túlerővel szemben is védi és győzelemre segíti az Ő népét, vagy ha egyéb isteneket is felsorakoztatnak mellé, akkor ne számítsanak rá. Akkor magára marad a nép és kiszolgáltatottá válik. Ez történt abban az időben. Isten ugyan küldött prófétákat, a próféták igehirdetését azonban elengedték a fülük mellett, őket is maradiaknak bélyegezték vagy bebörtönözték, és akkor jött az ítélet: a babiloni fogság.
Isten azonban az ítéletben soha nem elpusztítani akarja az Ő népét, hanem mindig megtisztítani. Megtartotta évtizedek nyomorúsága alatt is a maradékot, és most, amikor ez a zsoltár elhangzott, ütött a kegyelem órája. Haza lehetett menni újra, hogy megépítsék az új hazát a régi romokon. S ekkor jött a csalódás: kevesen vállalkoznak erre.
Mert meg lehet szokni a rabságot is. Mert a kényelmesség nagy úr. Mert kiderült ebben a történelmi pillanatban, hogy évtizedek alatt kiveszett Izráel fiaiból a nemzeti öntudat, hogy hiányzik a hazaszeretet. Sokaknak csak az számít, hogy ma legyen mit ennünk, esetleg holnap is, és jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok. Inkább maradtak a fogságban, minthogy hazamentek volna építeni. Az életszínvonal nagyobb súllyal esett latba, mint a szabadság és az önállóság.
Kiderült az is, hogy tömegek vannak már, akik egyáltalán nem ismerik Istent. Nem tudják, ki Ő, mit cselekedett eddig, mit ígért a jövőre nézve. Hogy mennyire valóságos tényezője Ő a történelemnek, és az egyes ember kicsi életének is. Bár a fogságban is voltak, akik igyekeztek ápolni a nép Isten-ismeretét és hitét. Na de hát templom nélkül, Biblia nélkül, hívő gyülekezeti élmény nélkül nőtt fel két nemzedék ott a fogságban. S kiderült, hogy sokak már nem is tulajdonítanak jelentőséget annak, hogy ők melyik néphez tartoznak, és nem ismerik azt az Istent, Aki kiválasztotta őket valami szép feladatra. Akik pedig mégis hazamentek, azok egyszerűen nem bírtak a rájuk szakadó temérdek munkával. Ráadásul ellenséges közegben kellett dolgozniok. Akárhova néztek, mindenütt romok ... romok ...
Fájt a szívük, vérzett a szívük, vagy belekeményedett ebbe a szívük. Ezért kezdi a zsoltáros a nép lelkigondozását ezzel: "Az Úr építi Jeruzsálemet, összegyűjti Izráelnek elűzötteit; Meggyógyítja a megtört szívűeket és bekötözi sebeiket." A nép jövője attól függ, hogy ki hiszi ezt el. Ki mer erre ráállni úgy, hogy ezzel a bizonyossággal kezd el dolgozni? Annyi történelmi tragédia után, olyan sok vér és könny után ki mer bízni abban a jövőben, amit Isten készített az Ő népének. Egyáltalán kit érdekel az, hogy Isten mit készített? Kinek realitás az, hogy Isten jövőt készít, lesznek-e, akik beállnak annak a jövőnek a munkálásába, amit Isten készít?
Csak azok képesek erre, akik ismerik az Urat, és akik mernek - ahogy itt olvastuk - kegyelmében reménykedni. Azt hiszem testvérek, hogy nem kell itt hosszasan magyarázni. Akinek van nyitott szeme és érző szíve, az nap mint nap látja, hogy romok között élünk mi is. Mi is idegen istenekbe helyeztük bizalmunkat, rajtunk is végigsöpört sok történelmi vihar, és itt élünk, tengődünk egy kimondhatatlan lelki sivatag közepén. Ugyanaz érvényes ma is tömegekre, mint ami abban az időben ott a fogságban Isten népének a fiaira érvényes volt. Sokakból hiányzik az egészséges nemzetei öntudat, sokan nem tudnak ragaszkodni a gyökereikhez, mert azt sem tudják, mik azok a gyökerek, hol vannak, hogyan lehetne azokból táplálkozni. Hiányzik a másokat őszintén megbecsülő azonosságtudat, identitás, és szinte teljességgel hiányzik a helyes és igaz Isten-ismeret. Tömegek nőttek fel templom nélkül, Biblia nélkül, a hívő gyülekezetben szerzett tapasztalatok és élmények nélkül. (Csak egy ügyetlen kis morzsát hadd mondjak ebből: Beszélgettem valakivel, aki egy ideig itt dolgozott az építkezésen, s kezdte magyarázni nagy öntudattal: én tudom, hogy négyféle vallás van: a zsidó, a katolikus, a keresztyén meg a mohamedán. De maguk melyikhez tartoznak, és a Bibliát melyik hiszi?)
Nincs mit számon kérni. Teljes a lelki-szellemi tájékozatlanság, tudatlanság, sötétség. Romok vesznek körül bennünket. Sokaknak ma is csak az a fontos, hogy tető legyen a fejük felett és valamennyire jóllakjanak. De ki gondol egy egész népnek a jövőjére? Ki kész lemondani ma bármiről egy gazdagabb jövő érdekében? Hányan vannak, akik túllátnak a pillanaton, és képesek távlatosan gondolkozni? Akik túl akarnak nézni a pillanatnyi érdekeiken és egy nagyobb közösségnek: egy nemzetnek az érdekeit tartják szem előtt? Akik nemcsak az anyagiakat látják, hanem a szellemi, lelki értékeket azok fölé is tudják helyezni? És vajon hányan vagyunk, akiket az érdekel, hogy Isten mit akar a mi népünkkel és egyházunkkal? Hányan hisszük masszívan, komolyan, hogy Istennek mindannak ellenére, amivel vétkeztünk ellene, terve van velünk, és jövőt készített és Ő ma is azokban gyönyörködik, akik az Ő kegyelmében reménykednek?
Iszonyatos romok között kell élnünk! Romokban vannak azok az eszmények, amik valamikor emelték a nemzetet. Szentjóbi Szabó László sorai nagyon érvényesek: "Ami hajdan az emberből vitézt csinált, ha most magad úgy viseled, egy bolonddal több lesz veled." Romokban vannak az eszmények, romokban a hit, romokban az erkölcs. Nincs is már ilyen: munkaerkölcs. Van-e olyan: házassági erkölcs? Romokban van a nemek egymáshoz való viszonya, az azonos neműek egymáshoz való viszonya, a nemzedékek egymással való kapcsolata. Romokban van sok minden, amit az életük árán építettek mások. Aki fiatalok között forgolódik, úgy, hogy azok őszintén meg is nyílnak, az kétségbe esve látja, hogy testileg-lelkileg romokban van az ifjúságunk, de már a gyerekek is. Olyan sérüléseket okoznak sokszor a drága szüleik a saját gyermekeiknek, amiket egy életen át nem hevernek ki. Viszik magukkal és újratermelődnek a testilelki defektusok, a deviancia. Romokban van az egészség. Elképesztő, hogy milyen egészségi állapotba kerültünk. Vannak akik a nélkülözés miatt, vannak, akik azért, mert képtelenek bővölködni. Nem tudják, hogy az mire való, mert sok minden más is kellene ahhoz, nemcsak pénz.
Vannak felelős pozícióban levő vezetők, akik emberi jognak deklarálnak közönséges bűnöket. Vannak, akik mozgalmat indítanak emberellenes abnormitások törvényesítéséért, és ez ellen sokan még fel sem emelik a szavukat. Észre sem veszik már. Annyira romokban vagyunk, hogy nem látjuk bűnnek a bűnt, legkevésbé a saját életünkben. Egymásra mutogatni még tudunk, bűnbakot keresni szoktunk, de képtelenek vagyunk arra, amit itt az Ige mond: "Megtartja az Úr az alázatosokat."
És romokban van az egyház is. Megint adatokat kellene mondani, hogy azt lássuk. Csak teljesen ötletszerűen említem, hogy a legtöbb gyülekezetben jóval több a temetés, mint a keresztelés. A reformáció országában a lelkészeknek több mint a fele nem hiszi, hogy az, ami a Bibliában le van írva, igaz. Akárhova néz az ember, mindenütt romokat lát.
Nem tudom - szabad legyen ilyen személyes mondattal folytatni - hogy a te életed milyen állapotban van? Hányan azzal kezdenek egy-egy beszélgetést, ami aztán sírással folytatódik: összedőlt minden az életemben. Összedőltek a remények, és lehet, hogy úgy ülsz itt, hogy egészen bizonyosan tudod, amit szerettél volna megvalósítani, azt már nem fogod megvalósítani. Ahogyan szeretted volna a gyerekeidet nevelni, úgy már nem fogod őket nevelni. Akivel boldog akartál lenni, azzal már nem leszel boldog. Összedőlt sok minden, és sokan azzal vigasztalják magukat, hogy a romon is kizöldül a fű. Örüljünk annak, hogy zöld. De hogy alatta mi van, vagy a helyén mi volt, vagy hogy helyette lesz-e még valami, erre jobb, ha nem gondolunk, hiszen úgy sem lehetett itt már élet. Ki képes arra, nincs arra erőnk. Valahogy kínlódjunk addig, amíg muszáj itt maradni a romokon.
Nagyon sokan ezzel beérik. Tegnap az egyik kórházban kellett istentiszteletet tartanom. Egy résztvevő jött el és Isten elkészített egy nagyon jó beszélgetést. Az illető sorra vette az élete különböző területeit, és mindenütt kiderült: romok, romok, romok. Hálás voltam Istennek, hogy akkor már tudtam, hogy ma itt miről lesz szó, és elmondhattam neki - nem prédikációszerűen, hanem testvéri beszélgetésben azt, hogy az Ige ezt üzeni: az Úr építi meg Jeruzsálemet, összegyűjti az elűzötteket, és Ő meggyógyítja a megtört szívűeket, és bekötözi sebeiket. Építi, összegyűjti, meggyógyítja, bekötözi. És mindezt maga az Úr Isten csinálja mindenkinek az életében, aki ezt engedi.
Nem kötelező elfogadni, el lehet vérezni. Ha neked nem kell Isten, maradhatsz egyedül. Ha nem akarod, hogy Ő építsen újat az életedben, sirathatod a romjaidat holtodig, sőt: örökkön örökké, a kárhozatban is. Nem kötelező Isten ajándékait elfogadni, de ilyen romokon, amiket mi magunk körül csináltunk, csak az Isten tud újat építeni. Istent ez jellemzi a Biblia szerint: épít. Újat épít. Újjáteremti és egyedül Ő tudja újjáteremteni a mi megromlott gondolkozásunkat, jellemünket, szívünket, testünket-lelkünket, egész életünket. Egyedül Ő tudja megújítani az egyházat, és egyedül Ő tud megújítani egy szétzilált, tönkrement és tönkretett népet és nemzetet.
Ki az, aki ezt hiszi? Vagy pedig lemondunk arról, hogy lehet élet a romokon. Vagy nekigyürkőzünk nagy önbizalommal: majd mi, aztán eljutunk odáig, hogy összeeszkábálunk egy kalibát, és örülünk, hogy nem esik az eső a fejünkre, s ezzel vége, kimerült a nagy építés. Vagy pedig bízunk abban, hogy az Úr felépíti Jeruzsálemet. Az Úr összegyűjti a szétszórt népet, bekötözi a megsebzett szíveket és meggyógyítja az embernek a lelkét.
Ehhez azonban eszközökre van szüksége. Azt olvassuk a Nehémiás könyvében - mert ez a zsoltár akkor hangzott el, amikor Nehémiás hazament építeni - amikor meghallotta, hogy Jeruzsálem még mindig romokban van és a kapui megégtek, nincsenek kapuk, amikkel ki lehetne zárni a rossz hatásokat, jöhet-mehet minden hatás szabadon - mint ahogy ma a legtöbb családba, szívbe, gondolatba, sőt az egyházba is -, kontroll nélkül, szűrő nélkül, hiszen az sértő lehet arra nézve, akit kiszűrök magamból. Ez a szellemiség kezd eluralkodni egészen. Ez volt a helyzet akkor is: Jeruzsálem romokban van és nyitott város. S amikor ezt Nehémiás meghallotta, ezt olvassuk az l. fejezetben: "...leültem és sírtam és keseregtem napokon át, s böjtöltem és imádkoztam a menny Istenéhez." És eközben az imádság közben érti meg, hogy mire akarja őt használni Isten.
Istennek tehát emberek kellenek. Olyanok, akik tudnak sírni a romok láttán. Egyáltalán, akik látják a romokat. Akik tudnak sírni ezen a látványon. De akik nem akadnak el ott, hogy sírnak, hanem tudnak böjtölni és imádkozni. Vagyis lemondani bármiről, hogy az a jövő, amit Isten készített, megvalósulhasson. Akik gondolkozás nélkül alárendelik a maguk kényelmét, előrejutását ennek a magasabb isteni célnak. Akik örülnek annak, hogy együtt építhetnek Istennel, hogy használja őket az újjáépítő, újjáteremtő Isten. Akik nem riadnak meg a nehézségektől. Nehémiás munkája során szinte mindennap történt valami újabb nehézség, gond és támadt valami akadály. De ő helytállt egészen addig, amíg felépültek Jeruzsálemnek a falai. Mert ő nem megszedni akarta magát, hanem hűségesen el akarta végezni azt, amit Isten rábízott.
Arra, hogy valaki másokért nagy dolgokat tegyen, az alkalmas, akinek az életében Isten már előzőleg valami nagy dolgot, ezt a szabadítást elvégezte. Az tudja építeni a közös jövőt igazán, akinek megépült, helyre jött már az élő Istennel való kapcsolata. Az élő hitnek testvérek társadalmi kihatása is van. Mint ahogy a hitetlenségnek is megvan ez a kihatása. Minket vajon használhat-e Isten? Tudunk-e sírni a romokon és folytatódik-e a sírásunk böjtöléssel és imádkozással? Nem úgy, hogy egyszer kiáltok, hanem úgy, hogy imaharcot kezdek, hogy szüntelen imádkozom, hogy keresem: mit akar Isten. Amit megértettem, hogy az én életemben mit akar, azt azonnal engedem. Hogy örömmel fogadom mindazt, amit kínál, s szívesen továbbadom másoknak mindazt, amit már eddig kaptam Tőle. Egyáltalán, hogy munkába állok, munkába vehet, és aztán használhat.
Kiket segít az Isten ebben a csodálatos újjáépítő munkájában? Ez a zsoltár két feltételt említ. Az egyiket már olvastam. "Megsegíti az Úr az alázatosakat." Majd később ezt mondja: "Az őt félőkben gyönyörködik az Úr, akik kegyelmében reménykednek." Megsegíti az alázatosakat, akik nem másokra mutogatnak, hanem a saját romjaik miatt tesznek bűnvallást először - úgy, ahogy Nehémiás is ezzel kezdte: vétkeztünk - és jött egy konkrét felsorolás. Miben voltam én istentelen? Miben szegtem én meg a szent Isten törvényeit? S utána: kegyelmében reménykednek. Vagyis azt mondják: egyedül Tőled várunk mindent, de Tőled várjuk és kérjük minden nyomorúságunk megoldását. Mert Te sokkal többet adhatsz annál, mint aminek a szükségét mi most érezzük, és mint amit egyáltalán meg tudunk fogalmazni és Neked elmondani.
Mert "nagy a mi Urunk és igen hatalmas, s bölcsességének nincs határa." Ő-szinte alázat, ami magában foglalja a bűnbánatot és bűnvallást is, és az a korlátlan bizalom Istenben, hogy Őneki minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen. És ezek után sokkal többet mond ez a biztatás, bátorítás: "Az Úr építi Jeruzsálemet, összegyűjti Izráel elűzötteit, meggyógyítja a megtört szívűeket és bekötözi sebeiket." Akkor ezeknek a meggyógyult embereknek a szívéből felhangzik egészen természetes és spontán módon az Isten-dicsőítés: "Dicsérjétek az Urat! Hiszen Istenünkről énekelni jó; hiszen őt dicsérni gyönyörűséges és illendő dolog!"
Lehetetlen ezt a zsoltárt olvasva nem gondolni Jézus Krisztusra. Őbenne hajolt le Isten egészen olyan mélyre, amilyen mélyre mi zuhantunk. Ő az Isten újjáteremtő keze, Ő az a nagy és erős kar, amivel felemel minket, amivel új életet ajándékoz. Eközben Őt halálosan megsebesítették, és az Ő sebeit nem kötözte be senki. Ő belehalt a sebeibe. De az Ő sebeivel meggyógyultunk. Azért lehetséges az, hogy ma is bármelyikünk sebeit Isten bekötözze és megtört szívét meggyógyítsa, mert Jézus Krisztus helyettünk halt meg a kereszten és a mi megigazulásunkért támadt fel.
Isten azt kérdezi ma tőlünk: látjuk-e a romokat, amik körülöttünk vannak? Látjuk-e a magunk részét abban, hogy ennyi rom van körülöttünk? Bízunk-e abban, hogy Ő ma is ugyanaz az Isten, Aki lenyúl a magasból és bekötözi a sebes szívűeket, és meggyógyítja a betegeket, és újat tud építeni a romokon.
Kiszolgáltatjuk-e magunkat ezzel a bizalommal Istennek? Uram, romok vannak az én életemben itt is, ott is, de köszönöm, hogy valami új épülhet ezeknek a helyén. Te vagy az, Aki megépíted Jeruzsálemet és Aki meggyógyítod az én sebes szívemet is.
Jó lenne, ha egészen személyes imádsággal folytatódna most ez az igehirdetés. Isten elmondta, mit akar, kész-e a szívünk engedni, hogy meggyógyítson? A házasságunkat, a gyerekeinkkel való elromlott kapcsolatunkat, az önmagunkhoz való helytelen viszonyulásunkat. Mindent, amit összekuszáltunk, elrontottunk, tönkretettünk. Ő egészen újat tud teremteni.

Megrendített, amikor az elmúlt héten Joás történetét olvasva, feltűnt, milyen szép kezdete volt az ő uralkodásának és milyen szomorú, tragikus vége lett. Többször láttam már, hogy a hit útján is bekövetkezhet ez emberekkel. Egyértelmű szép indulásuk van, és egy váratlan pillanatban valami törés következik be, és egy idő múlva nem ismer rájuk az ember: hova lett az, aki annak idején olyan komolyan vette az Istennek való engedelmeskedést?
Mi lehet az oka annak, hogy szép indulás után is ilyen szomorú vég következhet be? És ha ez olyan veszély, ami sokunkra - vagy talán mindannyiunkra - leselkedik, hogyan lehet ezt elkerülni? Megpróbálom röviden vázolni Joásnak a szép indulását, aztán nézzük meg a szomorú végét, utána pedig próbáljuk kielemezni: mik lehettek ennek az okai? Joásról azt tudjuk, hogy amikor meghalt az apja, Júda királya Akházia, akkor a nagyanyja, egy hihetetlenül gonosz anyakirálynő magához akarta kaparintani a hatalmat. Ennek érdekében minden királyi sarjat, tehát minden lehetséges trónörököst meggyilkoltatott. Azt hiszem, nem kell tovább az ő arcképét festegetnem: a saját unokáit legyilkoltatta sorra, hogy ő uralkodhassék bizonyos jogszokás szerint az elhunyt fia után. Az utolsó pillanatban mentette ki a gyilkos nagyanya elől az egyik nagynéni a kicsi Joást. Ő is királyfi volt, az egyetlen királyfi, aki életben maradt. Csecsemő volt még, és a dajkájával együtt bementette ez a kedves asszony a templomba. Azért oda, mert ennek az asszonynak a férje Jójada főpap volt.
Ott élt tehát titokban, elrejtve a kis Joás hét évig a templomban egy imádkozó, hívő papi házaspár szeretete és Isten oltalma alatt. Aztán, amikor hét éves lett, palotaforradalommal trónra juttatták, a gonosz Atháliát pedig megölték.
Úgy kezdett el uralkodni, hogy Jójada főpap, aki tulajdonképpen a nevelőapjává lett, bölcs tanácsadókkal vette őt körül. Jójada volt a gyámja.
Joás királyt uralkodásának elején így jellemzi a Szentírás: "Joás az Úr előtt kedves dolgot cselekedett, Jójada papnak egész életében." Látta otthon a jó példát, hallotta a helyes tanítást, és megkapta mindig a szükséges segítséget, és az Isten előtt kedves dolgokat cselekedett. Ezek közül különös részletességgel említi a Szentírás azt, hogy a jeruzsálemi templomot, ami Athália gonosz uralkodása, meg két gonosz előd alatt teljesen tönkrement, renováltatta, és olyan bőven adakoztak az emberek, hogy még a berendezés felújítására is maradt pénz. Az, ahogyan ezt az egész ügyet Joás király képviselte, sok mindent elárult abból, hogy ő valóban Istennek kedves életet akar élni.
Teltek az évek, az évtizedek. Harminckilenc éven át tartott ez, hogy Joás kedves dolgot cselekedett az Úr előtt. Virágzásnak indult az ország, megnyugodtak a kedélyek, fellélegeztek az emberek. Gyönyörű kifejezéseket olvashatunk itt erről, és lelki megújulás is együttjárt ezzel. Több gonosz előd után végre egy istenfélő uralkodó, akin keresztül Isten akarata érvényesül a nép életében.
Egyszer azonban - mint olvastuk -, igen magas korban meghalt Jójada főpap. És ez volt a törés. Itt kezdődött a baj. Alig, hogy eltemették, "eljöttek Júda fejedelmei és meghajtották magukat a király előtt, a király pedig hallgatott rájuk. És elhagyták az Úrnak, atyáik Istenének házát, és szolgáltak az Aseráknak és a bálványoknak, és emiatt a vétkük miatt az Úr haragja felgerjedt Júda és Jeruzsálem ellen. És küldött hozzájuk prófétákat, hogy visszatérítenék őket az Úrhoz, akik bizonyságot tettek ellenük, de nem hallgattak rájuk."
Jójada főpapnak egyedülállóan nagy tekintélye volt. A legsötétebb időkben is halált megvető bátorsággal kitartott Isten mellett, erősítette az emberekben az élő Istenbe vetett hitet, nem tűrte meg a bálványok tiszteletét. Tudta, hogy a nemzet jövője attól függ, hogy ragaszkodnak-e az Úrhoz, vagy pedig megint belemennek ebbe a csapdába, hogy Isten mellett a környező népek pogány bálványszobrait is istenként imádják. Jójada rendületlenül hitte - és erre nézve számos tapasztalata is volt -, hogy az ország politikai és gazdasági fejlődése is függ attól, hogy ők istenfélő, szent életet élnek-e Isten törvényei és igéje szerint, vagy pedig elúsznak megint egyfajta szabadosság felé, és ez szétzilálja az embereket. Hányszor megmutatta Isten, hogy amikor egyedül csak Benne bíztak, óriási túlerővel szemben is védelmet és győzelmet adott az Ő népének. És amikor elkezdtek játszadozni a bálványokkal, otthagyták az Urat, akkor magukra maradtak, és sokszor egészen csekély haderő is tönkretette az országot. Jójadának elege volt abból, hogy mindig a romokból kelljen újat építeni. Most végre virágzik az ország, vigyázzunk erre, és egyebek között ezért is ragaszkodjunk az Úrhoz.
Most azonban meghalt az öreg úr, és egyszerre elemi erővel jelentkezett a kísértés: mégis csak nyissunk a környező világ előtt. Hát nem lehet ilyen maradinak maradni. Mit szólnak ezek itt körülöttünk? Nekünk csak egy Istenünk van, nekik mindegyiküknek több. Mi senkinek sem tudjuk bemutatni Istenünket, ők meg gyönyörű szobrokat s egyebeket faragnak, kiábrázolják azokat. Lehet látni, hogy kiket tisztelnek. Mi mindig beszélünk valami titokzatos, láthatatlan Istenről, Akinek a tetteit elsoroljuk, de azokat ők nem látták. Vagy elhiszik, vagy nem. Nyissunk a világ előtt! Haladni kell a korral, nem lehet így elzárkózni. Még a végén gőgnek minősítik azt, hogy mi csak a magunk egyetlen, láthatatlan Istenében hiszünk és Hozzá ragaszkodunk. Végül is a tolerancia és a pluralizmus nagyon fontos. Keresni kell a kapcsolatot a környezettel, akkor várhatjuk el, hogy ők is tiszteljék a mi Istenünket, ha mi is tiszteljük az ő isteneiket.
Eljöttek a fejedelmek, ezt szépen előadták Joásnak, és bekövetkezett az, amit az egyik magyar reformátor gyönyörűséges szép nyelven így ír: bécsusza-másza az bálványtisztelet újra Isten népének az életébe. Újra felállították a pogány oltárokat, elültették a dombokon a szent fákat, és elkezdődött az Asera-kultusz. Ez volt a legtesthezállóbb, mivel hogy Asera a testiségnek, az érzékiségnek az istene volt. Ez kell az embernek. Lehessen kultikus formában, az istentiszteletek alkalmával is gyakorolni a szabad szerelmet. Hát hol van ennél népszerűbb vallás? Legyen biztosítva mindig a nagy termés, mert ő a termékenységnek az istennője is volt. Aki Aserát tiszteli, az számíthat arra, hogy rossz időjárás esetén is nagy termése lesz.
A test, az érzékiség, a pénz, a siker, az egészség, a dicsőség az, aminél leginkább meg lehet fogni az embert. Ezekbe kapaszkodott bele az Ördög, és így fertőződött meg Júda népének az élete.
Azt olvastuk, hogy Isten haragja felgerjedt emiatt az Ő népére. De milyen csudálatos, hogy Isten a haragjában nem ítél azonnal, hanem noha már felgerjedt, noha a nép már kihívta maga ellen Isten haragját, noha ők már otthagyták Istent, Isten még mindig nem hagyta el az Ő népét, hanem így olvastuk: prófétákat küldött, akik bizonyságot tettek ellenük. Vagyis néven nevezték a dolgokat. Leleplezték a bűnt, a tévedést, és mutatták a kivezető utat. Most még nem késő, innen még vissza lehet fordulni, még kitéphetitek a frissen elültetett fácskákat, amiket Asera tiszteletére ültettetek, még le lehet rombolni az oltárokat, még vár az Úr, még vissza lehet térni. Saját érdeketekben, a nemzet jövője érdekében térjetek meg az Úrhoz!
Mit csináltak a prófétákkal? "De ők nem hallgattak rájuk." És Isten türelme még mindig tart. Arra gondol az Úr: hátha valakin keresztül, aki nagyon közel áll Joás király szívéhez, elérkezik az ige hozzá. És akkor Isten Szentlelke betölti Zakariást, Jójada főpap fiát, akivel Joás együtt nőtt fel a nevelőpapa házában. Egy asztalnál ettek, együtt játszottak. A gyerekkori játszótárs, az élete megmentőjének, nagy jótevőjének az édes fia, ha ő mondja, talán komolyan veszi. És Zakariás mondja. Itt valami szőrnyűség következik: Joás parancsára ott mindjárt a templom pitvarában agyonkövezik Zakariást azért, mert ünneprontó. Mert hirdeti az igazságot, mert a mentő Igét, Isten józanító, hívogató szavát meri közvetíteni a gyerekkori pajtásnak, Joásnak.
Joás szíve itt már annyira megkeményedett, hogy visszapattan róla az Ige. Nem tud elviselni semmilyen kritikát. Még az Isten mentő Igéjével szemben is ellenséges állást tanúsít és visszautasítja azt. Haljon meg az, aki az igazságot hirdeti! Ez már a vég. Ez volt az utolsó lehetőség, amikor még visszafordulhattak volna. Többet nem szólt Isten.
Küld prófétákat még akkor is, amikor már elfordul Tőle a nép, küld még valakit, még egy utolsó utáni lehetőséget is ad, annyira szereti ezt a megvakult és nekivadult népet, de egyszer jön a próféta, aki utoljára hív megtérésre. És ezt már nagy csend követi, Isten engedi Joást menni azon az úton, amelyiken akar. Ez az ítélete.
Nem telik bele egy év, hogy az ősi nagy ellenség, Szíria megtámadja a kis Júdát, s noha - olvastuk - kicsiny sereggel jöttek, mégis nagy győzelmet arattak. Csak úgy tudta megmenteni a helyzetet Joás, hogy a templomnak és a királyi kincstárnak minden kincsét odaadta váltságdíjként. Kifosztották az országot, lemészárolták Joás király minden hadvezérét: a nagy okosokat, akik meghajoltak előtte, és ezt a tanácsot adták: hozzuk be az Asera-kultuszt újra. Joás súlyos betegséget kapott, és egyszer egy belső lázadás folytán az ágyában ölték meg.
Harminckilenc évi gyönyörű építkezést egy esztendő alatt le lehetett rombolni. Valami nagyon szép indulás, és ez a szomorú tragikus vég. Mi lehetett ennek az oka? Szeretném kérni, hogy olvassuk el otthon nyugodtan ezt a fejezetet és engedjük, hogy Isten közvetlenül is világosítsa meg az értelmüket, hogy össze tudjuk szedni mindazt, amire itt figyelmeztetni akar bennünket. Néhányat említek:
1) Úgy tűnik ebből a történetből, hogy Joásnak nem volt személyes hite Istenben. Neki nem volt közvetlen kapcsolata Istennel, hanem minden lelki dolga Jójada főpapon keresztül történt. Az, aki kiskorában a gyámja lett, megmaradt mindvégig lelki gyámjának is. Lehet, hogy ez Jójada hibája is volt, de itt most Joásról van szó. Nem nőtt fel Joás lelkileg oda, hogy közvetlenül kérdezze az Urat, közvetlenül Istennel beszélje meg a dolgait. Jójada mindig megmondta, mit kell csinálni, mi az Úr akarata. Ő azt tette engedelmesen egészen addig, amíg a főpap élt. Akkor azonban bekövetkezett az - amit sokszor lehet szemlélni -, hogy egy ilyen engedelmes ember, akinek azonban nincs közvetlen kapcsolata Istennel, egyszer csak átlendül a másik végletbe, valami féktelen szabadosságba.
Isten őrizzen meg minket ettől, és Isten segítsen mindnyájunkat, hogy legyen nekünk közvetlen, személyes, szoros hitbeli közösségünk az élő Istennel!
Amikor Jézus a kereszten meghalt, kettéhasadt a jeruzsálemi templom kárpitja, ami egyebek közt azt is kifejezésre juttatta, hogy Jézus halálára való tekintettel közvetlenül mehetünk Jézus érdemében az Istenhez. Persze, hogy amikor elindul valaki a hit utján, fontos, hogy legyenek gyámjai, vagy legyen valaki, aki gyámolítja. De meg kell tanulnia közvetlenül beszélni az Úrral. Kérdezni Őt: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Megérteni azt, hogy mit akar Isten. Cselekedni azt, amit megértettem. Ha elrontottam, Neki megvallani bűnömet közvetlenül.
Nem fenyeget minket is az a veszély, hogy valakin keresztül valamiféle kapcsolatunk talán van Istennel, de hiányzik a személyes közösség? Jézus Krisztus erre akar elsegíteni mindnyájunkat.
2) A másik a hiúság csapdája. Alig hogy eltemetik az öreg Jójadát, megjelennek a fejedelmek, és meghajtják magukat a király előtt. Hát mindenki erre vágyik! Nézzenek fel rám, dicsérjenek meg, ismerjenek el, - s ha némi hatalom is van valakinek a kezében, akkor meg különösen is elvárja ezt. Ilyenkor azokat, akik meghajtják magukat, illik valamivel jutalmazni. Leginkább azzal, hogy hallgatott rájuk. Itt derül ki, hogy Joásnak nincs kapcsolata Istennel. Itt derül ki, hogy nem vált beidegződésévé az, hogy bármit hallok, azt mérlegre teszem, és ez a mérleg az, hogy mit mond ehhez képest az Úr. Elmondom Neki: Uram ezt javasolják a fejedelmek, és Te mit javasolsz? Mert én is, meg a fejedelmek is azt akarjuk csinálni, amit Te javasolsz. S nekem mondhat aki, amit akar, az a döntő: mi a Te akaratod. Ez hiányzik Joásból.
Jönnek a hízelgők, hajbókolnak előtte, s az első ötletüket teljesíti. Engedjük be az Aserákat megint, mert az a korszerű. És az Úr? Ki kérdezi Őt? Jójada kérdezte, amíg élt. De most nem kérdezi senki. Itt Joásnak nagyon nagy a felelőssége, mert fontos az, hogy jöjjenek a fejedelmek, és fontos az, hogy akármilyen nagy király is, tanulja meg, hogy a fejedelmek is mondhatnak kritikát, meg javaslatot, meg adhatnak tanácsot, - s adjanak is! Addig jó, amíg nem a Joások döntik el egy személyben, hogy mi legyen. Beszéljük meg, minél többen szóljanak hozzá! De hogy mit fogunk közösen csinálni, azt az Úr dönti el, és az Ő színe előtt beszéljük meg, Őt kérdezzük: Urunk, vannak ötleteink, javaslataink, de mi az, amit Te akarsz? Mert minden egyebet félreteszünk ennek az útjából. - Ez itt teljesen hiányzik.
Isten adjon mindnyájunknak éberséget, hogy az ilyen csapdákba sohase sétáljunk bele! Váljék beidegződéssé az, hogy bármit mondanak, vagy akarunk, vagy tervezünk, azonnal ez ugorjék be: Uram, Te mit akarsz, mert én azt akarom csinálni. Minél többet engedelmeskedik az ilyen ember, annál egyértelműbben érti meg a következő helyzetben, hogy mit akar Isten, s annál inkább az övé lesz az a boldogság, amiről ez a szép hosszú zsoltár énekel: Aki az Úrnak akaratát ismeri, aki az Ő igéje szerint jár, az boldog lesz minden körülmények között (119. zsoltár).
3) Amit még megfigyelhetünk az, hogy szinte észre sem veszik, és már nyakig vannak a bálványtiszteletben. Elhagyták az Urat, szolgáltak az Aseráknak és bálványoknak, és emiatt az Úr haragja felgerjedt ellenük. Akkor ez volt a korszerű. Az számított modernnek, hogy ha valaki a szomszédos népek istenei iránt is érdeklődött, és valamilyen szinten azokat is tisztelte. Ez ma is nagy kísértés. Jójada főpap egyszerű, Istennek szentelt, engedelmes élete után ez nagy nyitást jelentett. Nyitás a világ előtt, nyitás a vallások előtt, nyitás egy színesebb, mozgalmasabb, vidámabb lelkiség előtt.
Csakhogy ezen a nyitott ajtón bejöttek az Aserák is. S ezért kell nekünk ebben a mai korban különösen is ébereknek lennünk. Ma is kísértés ez. Túlságosan egyszerű ez a templom - mondják némelyek. Túl sok régies ének van az énekeskönyvünkben. Még csak tapsolni sem szoktunk az istentiszteleteken. Ritkán tartalmaznak az igehirdetések meghökkentő részleteket. Sokszor túlságosan kemények. Nem történnek csodák az istentiszteleten. Nem ígérünk feltétlenül egészséges, gazdagságot, boldogságot azoknak, akik Jézus Krisztus útján elindulnak.
Nyitni kék - mondják némelyek. Olyan sokféle vallás van körülöttünk, olyan sokféle felekezet van azokon belül, olyan sokféle érdekes új tanítást, szokást, gyakorlatot kínálnak nekünk ingyen - hadd jöjjenek be ezek! És közben nem gondolnak arra, hogy ezzel a nyitással az Aserák is bejöhetnek.
Hány hívő ember vérzett már el ebben a csapdában, akinek az életében nagyon szép indulás volt, és hány gyülekezet ment tönkre emiatt, ahol pedig szép élet folyt.
Testvérek, nekünk nagyon éberen, egymást erősítve, egyedül Istenre kell figyelnünk ebben a szellemi zűrzavarban és lelki konjunktúrában, amiben élünk. Hol vezet a régihez ragaszkodó, merev konzervativizmus, és az új után kapdosó naiv, sokszor kritikátlan nyitottság között a keskeny út, Jézus Krisztus útja?! Mi az, amihez mindenképpen ragaszkodni kell, s mi az, amit nyugodtan el lehet engedni, kínál helyette Isten jobbat, de Ő kínálja? Melyik az az út, amelyik az életre vezet, és nem a tévelygésbe? Ezt nekünk együtt kell keresnünk, megtalálnunk és ezen járnunk.
Itt a legbiztosabb eligazítás számunkra mindig Isten Igéje. Nem véletlen az, hogy ebben a zűrzavarban, céltévesztésben, értékvesztésben, szellemi káoszban Isten prófétákat küld a néphez. Ha valami segíthet még rajtuk, az az Ige! Hangozzék újra, tisztán Isten Igéje! Ha lesz, aki meghallja, még elkerülhető a tragédia. Ha becsukják a fülüket előtte: végük! Az olyan, mintha kikapcsolják a lámpákat, és úgy száguld a kocsi tovább a sötét éjszakában. Nem nehéz megjósolni, mi lesz a vége.
Sajnos, itt ez történt. Olyan félelmesen rímel ez a két sor egymásra: Jönnek a fejedelmek, meghajtják magukat a király előtt, és a király hallgatott rájuk. - Az Úr prófétákat küldött hozzájuk, és ők nem hallgattak rájuk. - A fejedelmekre: igen, a prófétákra: nem. A korszellemre: igen, a Bibliára: nem. A hízelgő beszéd jöhet, a prófétai igehirdetés, amely sokszor kemény és éles, de az életet mentheti meg, az nem kell!
Ennek a folytatása lett az, amit olvastunk. Jön az ellenség, a kis haderő is tönkreteszi Joás seregét. Kifosztják az országot. Betegség, gyilkosság, halál. Ez azóta is sokféle formában így szokott ismétlődni. Pedig ott volt még az az utolsó próbálkozása Istennek, hátha Zakariásra hallgat Joás. Őreá sem hallgatott.
Azt olvassuk a Zsidókhoz írt levél első mondatában: Isten a próféták által sokszor, sokféleképpen üzent nekünk. De elküldte utolsónak az Ő egyszülött Fiát, és Őbenne jelentette ki magát egészen. - Kell-e nekünk az egyszülött Fiú, Jézus? Ő mondta azt: "Senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam" (Jn 14,6).
Igazat mondott Jézus vagy hazudott? Aki azt mondja, hogy Rajta kívül is van üdvösség, aszerint Jézus nem mondott igazat. Itt most élükre vannak állítva a kérdések. És ezt mindnyájunknak el kell egyszer döntenünk. Hisszük azt, hogy Ő az Út, az Igazság és az Élet, és Rajta kívül nincs más út, amin Istenhez juthatunk, egyszerűen azért, mert Rajta kívül nincs más, Aki meghalt helyetted, meg helyettem. Egyedül Ő tett eleget Isten előtt a mi bűneinkért, egyedül Őreá való tekintettel enged minket maga elé Isten, egyedül csak Vele együtt járulhatunk mi Őhozzá. De vele együtt akármilyen mult után mehetünk oda. Hiszed-é ezt?
A Joásnak feltett kérdés valahogy így hangzik a mi számunkra. Ezért kértem, hogy gondolkozzunk ezen még tovább. Engedjük, hogy Isten Igéje ihlesse gondolatainkat. Akár írjuk is le az ezzel kapcsolatos gondolatokat. Néhány hét múlva - ha Isten éltet minket - folytatjuk majd ezt. Vizsgáljuk meg ma: van-e nekünk személyes, közvetlen, hitbeli kapcsolatunk Istennel a Jézus Krisztus által. Van-e nekünk olyan éberségünk, hogy a legügyesebben álcázott csapdákat is észrevesszük és nem megyünk bele sem a hiúságnak, sem semmi másnak a csapdájába, mert ragaszkodni akarunk Istenhez. Vizsgáljuk meg azt is: mit értünk nyitottságon. És amikor nyitunk, ki előtt, mi előtt, és ki-mi jön be azon a nyitott ajtón? Vizsgáljuk meg azt is, hogy vajon nem vagyunk-e mi is így, mint Joás volt: a hajbókolókra hallgatott, az Isten küldöttjeire nem. Minket egyedül Isten Igéje menthet meg! A komolyan vett, megtartott, életre váltott Ige. (Ezért lenne jó, ha ezt a hosszú 119. zsoltárt egyszer nyugodtan végigolvasnánk.)

Egy héten át Isten kegyelméből ennek a történetnek a magyarázatát hallgathattuk itt estéről-estére. Hiszem, hogy egy-egy részlete úgy érkezett meg hozzánk, mint Isten egészen személyes üzenete. Nekem külön is nagy ajándék, ha igehallgatóként beülhetek valahova, mert ritkán adatik meg, és olyan jó volt most egy héten keresztül úgy hallgatni Isten igéjét, hogy mit mond ez nekem. Azt is úgy hallgatom, amit rajtam keresztül mond Isten a gyülekezetnek, mert a gyülekezet egy tagjaként igehallgató is vagyok, de azért más az leülni egy székre, megállni csöndesen hátul, és figyelni: mit mond az Úr?
Most újra nagy élmény volt számomra, hogy nemcsak azt mondta Isten egészen személyesen, ami elhangzott, hanem közben is beszélt a szívemmel, az értelmemmel. Olyan jó volt néhány dolgot máris komolyan venni és másként csinálni.
Maradjunk még ma délelőtt is, itt a megterített úrasztalánál, ennél a gazdag igénél, és ma arra szeretném felhívni a figyelmet, ami olyan szembetűnő különbség az egész történet folyamán a farizeusok és a Jézus által meggyógyított vak ember között.
Mi ez a különbség? Az, hogy a farizeusok mozdíthatatlanok és mozdulatlanok voltak. Ennek a meggyógyított embernek az életét pedig Jézus szava mozgásba hozta és nagyon szép fejlődést, növekedést, gyarapodást, előrejutást figyelhetünk meg nála.
Mit jelentett az, hogy a farizeusok mozdulatlanok és mozdíthatatlanok voltak? Azt, hogy ültek a bírói székben és ítélkeztek. Mindenki felett: Jézus felett, e felett a meggyógyított felett, és úgy általában az emberek felett. Jézussal szemben nem is ítéleteik, hanem előítéleteik voltak. Mint amikor valaki azt megelőzően, hogy a részösszegeket összeadná, már leírja a végeredményt. Jézus nem jöhetett Istentől, mert megszegte a szombat-törvényt.
Az, hogy mit is tett itt Jézus ezzel a nyomorult emberrel, akin senki nem tudott segíteni, az, hogy miért is cselekedte ezt, az, hogy ez a csoda újra azt bizonyítja, hogy Ő Isten küldetésében, isteni teljhatalommal jár és mindent a javunkra tesz, hogy ez messiási jel volt, hogy a vakon születettnek a látását odaajándékozta - egyáltalán nem foglalkoztatta őket. Őket egy dolog érdekelte: mikor történt? Szombaton! S ebből az következik, hogy az egész esemény és az egész ember - Jézus - elítélendő. Ők már csak tudják!
Hangsúlyozzák is ezt több alkalommal: mi tudjuk. Ők Izráel bírái, ők az igazság birtokosai, azonkivül kiváló hazafiak, nagyszerű vallásos emberek. Ők tudják. Egyáltalán nem vizsgálják meg, hogy ami most történt, az el kellene, hogy gondolkoztassa őket. Hogy amit tudni vélnek, azt hátha még sem jól tudják. Hátha éppen ez a nagy csoda, amit Jézus tett, kellene, hogy rábírja őket, hogy módosítsák a gondolataikat, levessék az előítéleteiket. Ők azonban nem akarnak módosítani semmin. Nem akarnak változni, mássá lenni. Ők tökéletesek, igazak. Mozdíthatatlanul igazak. Ők tudják, hogy mi a jó és mi a rossz, mi igaz és mi hamis. Ülnek a bírói székben és ítélkeznek.
E felett az ember felett is. A tárgyalás végén közlik vele: "Te mindenestől bűnben születtél és te akarsz minket tanítani? És kiközösítették őt."
Az ilyen mozdíthatatlanul igazak mindig taníthatatlanok is. Nem azt nézik, hogy ami elhangzott az igaz lehet-e vagy sem, hanem, hogy ki mondta. Vagy egyezik-e azzal, amit ők már tudtak, mert csak az lehet igaz, amit ők tudnak. Az ilyen ember előtt az igazság leglényegesebb mozzanatai is rejtve maradnak. Taníthatatlan, fejlődésképtelen, nem lehet rajta segíteni. Közben önmagukat sem hallják. Többször is kénytelenek beismerni, hogy valami fontosat nem tudnak. Egy mondaton belül hangzik el ez: "Mi tudjuk, hogy Mózessel beszélt az Isten: erről pedig azt sem tudjuk, honnan való." Ez pedig nagyon fontos volt. A próféták eredete nagyon fontos. Nekik illett volna tudniok, hogy honnan való Jézus. De kénytelenek beismerni: nem tudjuk. Lényeges dolgokról fogalmuk sem volt. Miközben kimondják: azt sem tudjuk, maguk sem veszik komolyan. Csak az harsog mindig a szívükben és a szájukon: Mi tudjuk.
Hogy valójában ott mi történt, hogy kicsoda Jézus, hogy mire utal ez az egész csoda, hogy a számukra is nyitva van az az ajtó, amelyiken beléphetett ez a volt vak koldus - mindez rejtve marad előttük. Ők igazak, és a maguk igazsága, önigazultsága odaragasztja őket a bírói székhez.
Ezért mondja Jézus az utolsó mondatban ilyen szomorúan: nem lehet rajtuk segíteni. Mert ha tudnátok, hogy vakok vagytok, akkor lehetne segíteni. Így azonban, hogy azt mondjátok: látunk, a ti bűnötök megmarad.
És mit tudunk meg erről a vak emberről? Azt, hogy kezdetben ő is mozdulatlanul ült ott az út szélén. Azt olvassuk az elején, hogy ott ült az úton és koldult nap mint nap. Egyszer azonban megállt előtte Jézus, és a szó szoros értelmében kezébe vette az életét. Sarat kent a szemére, s adott egy egyszerű parancsot neki: Menj el a tóhoz és mosd le. S ez az ember - csodák csodája - komolyan vette ezt, amit Jézus neki mondott. Elment, lemosta és akkor történt a csoda: megnyílt a szeme. Ez után többen rákérdeztek: mi történt. Ő elmondta. Talán neki is esemény volt, amikor életében először ejtette ki Jézus nevét. Egy ember, akit Jézusnak hívnak, az segített rajtam. Ő volt a Szabadító, hiszen a neve is azt mondja.
Emiatt tárgyalás lesz. A tárgyaláson kénytelen újra és újra vallomást tenni nemcsak a maga gyógyulásáról, hanem a gyógyítójáról, Jézusról is. S minél többször elmondja és átgondolja, annál jobban megerősödik abban, hogy nem akárki ez a Jézus. Vállalja Jézust. Vállalja miatta a szidást is. Sőt vállalja azt a kockázatot, hogy esetleg törvényen kívülivé válik, mert akkor már kiadtak egy rendelkezést, hogy aki Messiásnak, Krisztusnak vallja Jézust, azt ki kell közösíteni. És ez az ember Krisztusnak vallja. Ki is közösítik. Ez nagy ütés volt. És amikor ettől az ütéstől tántorogva megy az utcán, szembejön vele Jézus. Megszólítja, és ez az ember elkezdi kérdezni Őt: kicsoda az az Emberfia, az Isten Fia, Akiben hinnem kellene? A történet vége: leborulva imádja, mert felismerte benne az Isten Fiát.
Figyeljük ezt a szép fejlődést? Először hall egy egyszerű parancsot Jézustól. Azt komolyan veszi. Utána megtörténik a csoda: lát. Ezután erről kénytelen beszámolni. Megvallja, vállalja Jézust, vállal érte kellemetlenségeket is, a kiközösítést is, de nem marad egyedül. Aztán kérdezgeti Jézust. És a végén felismerve, hogy Ő ki, imádja.
Ma semmi mást nem szeretnék mondani, csak azt: menjünk végig ezen az úton! Mindnyájan, akik itt vagyunk, menjünk végig ezen az úton. Mert ez az emberré válás útja. Ez a szabadulás útja. Ez az egyetlen út, amelyik az életre vezet. Ez a hazatalálás útja. Ezt nyitotta meg előttünk Jézus. Ezért lett az Ige testté, ezért szenvedett Ő, ezért halt meg a kereszten, hogy amikor utolsó erejével kimondja: elvégeztetett, akkor ketté hasadjon a kárpit a jeruzsálemi templomban, ami mindenkinek azt hirdette: megnyílt az út a bűnös ember számára az élő Istenhez. Nem a teljesítményeinkkel verekedhetjük be magunkat valahogy a mennyországba, hanem Jézusra való tekintettel bemehet oda bárki.
Ezen az úton akar minket végigvezetni a mi Urunk, és ezért vagyunk mi most itt. Aki ennél kevesebbel beéri, annak épp úgy fogalma sincs arról, hogy kicsoda Jézus, mint ahogy ezeknek a farizeusoknak nem volt.
Éppen ezért azt kérdezi ma tőlünk Isten - ezen az igén keresztül -, hogy hol vagy te most? Vajon nem ugyanilyen bírói székben ülünk-e, mint ezek a farizeusok, és nem ítélkezünk-e a rokonaink felett, a kollegák felett, a mindenkori vezetők felett - mert ugye hogy beszélhet úgy, hogy lehet úgy öltözködni, hogy lehet úgy viselkedni, és minden szakmák felett természetes, hogy a mi szakmánk az egyetlen igazi és megbecsülendő, s azon belül a szaktudásunk és tapasztalataink feltétlenül lekörözik az összes többiét. Mi tudjuk ...
Ezek az emberek azok, akik általában meg sem várják, hogy a másik végigmondja a problémáját, vagy a kérdését, már felelnek. Nem arra, hanem valami másra. Nem tudják, hogy valójában mit akart kérdezni. De ők tudják ... Ezek az emberek azok, akik pillanatok alatt átrendezik a másik lakását és életét. Mert ők tudják ...
Egyszer a lelkészi hivatalban beszélgettem valakivel és kihívtak egy pár percre a másik helyiségbe, s mire visszamentem, sok minden másutt volt. Akkor még volt ott egy nagy virág, azt az illető odahúzta az ablak elé, mert annak fény kell, a székek és az asztal sem volt jó helyen. S elmagyarázta, hogy ennek ott a helye. Csendesen tudomásul vettem, mert nem akartam a lényegről elterelni a beszédet. Ott állt előttem egy ilyen mindent tudó ember. A virágtól nem lehetett kinyitni az ablakot, úgy húzta oda, és így tovább. Fogalma sem volt, hogy mi miért van ott, hogy az valami miatt kialakult. Ő tudja, és ő jobban tudja.
Ezek azok az anyukák, akik amikor hazaérnek, és látják, hogy lavórok és lábasok vannak szanaszét a földön, akkor felháborodnak, megszidják a gyerekeket, és előadást tartanak a rendszeretetről. Eszükbe sem jut - miért is jutna eszükbe -, hogy távollétükben csőtörés volt felettük. Átázott a födém. A gyerekeket meg kellene puszikálni azért, hogy oda, ahol a legjobban csöpögött a víz, hamar edényeket tettek. De ez eszükbe sem jut. Gondolkozni, kérdezni nem szokott az ilyen ember, mert ő tudja ... Tudja, hogy annak nem ott a helye. Sorolhatnék még sok derűs vagy tragikus példát.
Mert ugyebár, mi tudjuk, hogyan kell gyereket nevelni. Bocsánatot kérek, ha idézek valakit, de máig keserű emlékem, aki olyan fennen mondta: tudom, hogyan kell gyereket csinálni és a mai napig sem született gyermekük. Mi tudjuk, hogyan kell karriert csinálni, tudjuk, hogy kell pénzhez jutni, tudjuk hogy kell a jövedelem egy részét eltüntetni az adóhatóság elől, tudjuk hogy kell jó partihoz juttatni a gyerekünket, és tudjuk, hogy kell "azt" kipróbálni a házasságkötés előtt. Tudjuk, meddig lehet elmenni az ivásban, a nőzésben, a csalásban - ugye csak bizonyos határig. Természetesen a templomozásban is, mert nem szabad azt túlzásba vinni. Mi mindent tudunk, csak éppen közben lefagyott a mosoly már mindenkinek az arcáról, megszűntek az apró meglepetések, nincs már otthon őszinte, meghitt beszélgetés - kinek van arra ideje ennyi minden mellett? Csak éppen aludni nem tud már az illető, és tele van félelemmel, s nem tudja, mit hoz a holnap. Berendezkedik egy látszatra, amit minden áron fenn kell tartani, mert ő tudja, hogyan kell ilyen világban élni.
S ez, hogy "mi tudjuk", egészen nyilvánvalóan prédikálja, hogy különbek vagyunk mint mások. Azért tudjuk jobban. Az ilyen ember könnyen vetemedik még arra is, hogy ítélkezik Isten felett is: hogyan engedhette meg Isten, miért tűri ezt vagy azt, miért vannak háborúk, éhínség, halál és betegség? S közben annyira vakok az ilyen emberek, hogy nem veszik észre: miattuk vannak otthon háborúk, hogy ők ölték meg közös elhatározással a magzataikat, hogy ők határozták el, hogy azzal a hazugsággal kell továbbjutni azon a holtponton, hogy ők tiporják le az örömöt otthon mindenkinek a szívében, és teszik tönkre magukat, hajszolják egyre jobban, mert igyekeznek minél több olyan kincset gyűjteni, ami egyszer egyik pillanatról a másikra nem fog érni semmit, s közben semmijük nincs abból, ami örökkévaló érték lenne és már ebben az életben életté tenné a puszta létüket, s megmaradna a halál után is.
Vakoknak vak vezetői ők. Nem látják a leglényegesebb dolgokat, és amikor jön valaki és beszél erről az örökkévaló igazi kincseket rejtő és kínáló világról, akkor azon vagy mosolyognak, vagy kiközösítik, mert nem értik, hogy ez a látó ember miről beszél. Ezért hangzik el Jézusnak ez a kemény ítélete: "Ha tudnátok, hogy vakok vagytok, nem volna bűnötök; mivel azonban azt mondjátok, hogy látunk: a ti bűnötök megmarad."
Nem tudom, testvér, hogy az elmúlt héten mit határoztál el, miben fogsz változni. Nekem Isten egy-két pontra odatette az ujját és már elkezdődött valami új. Legyen áldott az Ő neve! De aki mozdíthatatlanul igaz, azon nem lehet segíteni. Aki tudja, és az Istennél is jobban tudja, hogyan kell élnie, az a maga igazságában fog elveszni.
Vajon nem olyan vagy-e, hogy azt kell mondani, amit valaki egyszer nagyon kedvesen az egyik rokonának mondott: ne légy már olyan megátalkodottan jó!
Amíg valaki nem hajlandó szembenézni magával és meglátni valódi arcát az Ige tükrében, addig nem lehet segíteni rajta. A szabadulás ott kezdődik, amikor valaki azt mondja: igen, Uram, csakugyan vak vagyok! Csakugyan sáros vagyok! Megyek és megmosakodom ott, ahol Te mondod, hogy érdemes.
Vajon nem hasonlítunk-e ehhez a vakhoz az ő kezdeti állapotában? Amikor ott ült az úton és koldult. Nem az jellemez-e bennünket, hogy ülünk és várjuk, hogy jöjjenek hozzánk mások. Hogy szeressenek bennünket, hogy vegyenek már végre észre. Hogy lássanak meg, hogy adjanak: egy kis elismerést, vigasztalást, dicséretet, biztatást, bátorítást - mikor mire van szükségünk. Nem vesszük észre, hogy ez koldus-állapot. Ülök és koldulok egy morzsányi elismerést vagy szeretetet, vagy bármit. Már gazdag lehetnék, és én vihetném másoknak ugyanezt.
Nos, ebből az állapotból ezt az embert Jézus szava mozdította ki. Ez az egészen egyszerű parancs: Menj el és mosd le ezt a sarat a szemedről.
Belegondoltam, hogy azért sok mindent mondhatott volna erre ez az ember. Mondhatta volna: Uram, ne nevettess ki engem! Miért kell gúnyt űznőd belőlem? Mászkáljak itt sáros arccal, mosakodjam meg, és akkor mi lesz? Vagy mondhatta volna: kikérem magamnak, mosakodtam már reggel. Vagy miért kentél össze, akkor nem kellene lemosni. Nekünk mindig ilyen nagy ötleteink vannak, amikor Jézus valami egyszerű parancsot mond. Ő nem okoskodott, elment és megmosakodott. S akkor történt valami olyasmi, amire nem számított, amit az ember fantáziája el sem tud képzelni. Mert egyetlen kicsi lépés az engedelmesség utján messzebbre visz, mint bármilyen sok ismeretnek a felhalmozása. (Ezzel nem a tanulás és a művelődés ellen beszélek.)
Arról van szó, hogy amit Jézus egyszerűen és személyesen nekünk mond, amíg azt nem csinálom meg, nem történik csoda. Ezzel kezdődik. Az első csoda az, hogy szóra érdemesít engem. Megáll egy vak koldus előtt, és személyesen neki mond valamit. De ez amit mond, ez Ige. Ennek teremtő ereje van. Hinni azt jelenti: megcsinálom. Itt akadunk el sokszor, testvérek. Jézus egyszerű dolgokat mond, és vagy amiatt, vagy a megátalkodott jóságunk miatt nem tesszük azt meg.
Ha például azt mondaná: menj el és békülj meg a te atyádfiával. Akkor most ne nagy elméleteket akarjunk előre megérteni. Fel kell ülni a buszra és elmenni, s meglátjuk, mi következik utána. Én ezt a héten kipróbáltam egy másik összefüggésben, hogy mi következik utána, mikor valami pici lépést megteszek Jézus parancsára.
Azt mondja: kelj fel ezentúl egy kicsit korábban és vedd elő a Bibliádat. Ez olyan rangon aluli parancs? Olvastam már a Bibliából - mondják erre némelyek. Nem lehet rajta segíteni. Ha Ő ezt mondja, akkor ezzel kezdjem el. - Kezdj el járni a gyülekezetbe. És ott mit mondanak nekem? Sokkal műveltebb vagyok, mint azok a papok. Ez könnyen lehet igaz, de itt nem erről van szó. Arról van szó, hogy Jézus akar valami újat kezdeni velünk, és az első lépés ahhoz ez: menj el és mosd le a sarat a Siloám tavában. Nem kérdezi miért, megy. Után a csodák sorozata következik. Vidd vissza azt, ami nem a tied, de ott van nálad. Kényelmetlen, kellemetlen - néha már eszébe jutott az embernek, de halogatja. Ha Jézus ezt mondta, ezt kell megcsinálni.
Valami egészen egyszerűt, de a legkisebb engedelmesség elindít, vagy tovább visz minket ezen az úton. Régi sérelmeket végre szívből megbocsátani és elfelejteni. Lemondani a magunk igazának a védéséről. Próbáljátok ki! Elhagyni végre azt a szokást, amivel az idegeikre megyünk a családtagjainknak. Végre odafigyelni arra, aki beszél hozzánk. Ilyen egyszerű dolgokkal szokott ez kezdődni.
Hallottam egyszer a maga egyszerűségében is megrendítő bizonyságtételt. Néhányan beszélgettünk. Volt ott néhány számomra ismeretlen férfi is, s egyik azt mondta a másiknak, akit nem ismertem: na, ha te olyan nagy hívő lettél, magyarázd el most nekünk a predestinációt, meg azt, hogyan üdvözülnek azok a pogányok, akik sose hallottak Istenről. Mire ez a másik egyáltalán nem jött zavarba és azt mondta: ezeket most még nem tudom elmagyarázni nektek, de azt tudom, hogy Isten minden bűnömet megbocsátotta Jézus haláláért, s mióta ezt tudom, azóta végigalszom az éjszakákat, utána kibékültem a szüleimmel, azóta sietnek haza a családom tagjai és azt mondják jó otthon lenni. Változatlanul köszönök és előre köszönök a szomszédnak akkor is, ha nem viszonozza, mert egyszerűen szeretem. És ha ma meghalnék, bizonyos vagyok abban, hogy Jézushoz, a mennybe kerülnék. Nem azért - tette hozzá -, mintha különbnek tartanám magam bárkinél, sőt én tudom legjobban, milyen ocsmány a múltam, de még annak a golgotai rablógyilkosnak is azt mondta az Úr: ma velem leszel a Paradicsomban. - Azt kérdeztem magamtól: Kálmán, el tudod ezt mondani? Sok mindent nem tudok - és nem kezdek mellébeszélni, mesélni, beismerem, hogy azt nem tudom. De van, amit tudok egészen bizonyosan, azt, hogy Jézus érdeméért bocsánatot kaptam, s emiatt békesség van bennem, azt, hogy ez megváltoztatta mindenkihez való viszonyulásomat, azt, hogy azóta sokkal jobb élni és minden egészen más, és tudom, hogy olyan életem van, amin a biológiai halálom sem fog változtatni semmit. Mert helyet készített nekem a mennyben. El tudod-e ezt mondani?
Ezek a farizeusok mozdíthatatlanul igazak voltak. Ennek a meggyógyított embernek az életében mozgást indított el Jézus szava. Az első mozdulata a néhány lépés volt, ami az első parancsnak való engedelmességet jelentette, aztán mindezt követte az a sok szép mozzanat, amit láttunk, és a végén eljutott oda, hogy imádta is Őt.
Hol vagyunk mi most, testvérek? A bírói székben-e, ahol ítélkezünk egyfolytában, mert mi már csak tudjuk ... Vagy ott az út szélén-e, ahol koldulunk és állandóan elégedetlenkedünk, követelőzünk, s mindenkit vádolunk, mert nem adják meg azt, ami nekünk jár? Vagy pedig ezen az úton haladunk szépen már, a mi Urunk, Jézus Krisztussal?
Kérlek, ha a bírói székben ülsz, akkor szállj le onnan gyorsan, mert aki ott ül, annak egyszer ez a szék a vádlottak padjává lesz. Mert ez a szelíd Jézus egyszer úgy jön majd el, mint a világ ítélő bírája. És akik addig ítélkeztek mások felett, - most a szó ilyen értelmében, nem jogi értelmében - azok a vádlottak padjára kerülnek és semmit nem tudnak felhozni a mentségükre. Csak a maguk igazával maradnak ott, és az semmit nem számít. Aki leszáll onnan és most megalázza magát Isten előtt és mások előtt is, az pedig majd ezzel az igaz Bíróval együtt hirdeti ki az ítéletet ezen a világon. Nem a maga igazáért, hanem a Jézustól kapott igazságért.
Testvérek, aki nem akar leszállni, kérem ne úrvacsorázzék. Mert az ilyen emberekre mondja az Ige: ítéletet esznek és isznak maguknak. Akinek nincsenek bűnei, aki jobban tudja, mint a többi, aki bármiben különbnek tartja magát, ne jöjjön ide! Aki el tudja mondani egészen őszintén és személyesen: Isten, légy irgalmas nékem, bűnösnek, az jöjjön ide. Az viszont bátran jöjjön, akkor is, ha akármilyen hosszú a bűnlistája, mert meg van írva, hogy Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől. (1Jn 1,7).
Nem tudom, hogy kinek mit mondott Isten ezen a héten, vagy akár ezen a mai napon. Amit mondott, azt vegyük komolyan s meglátjuk mi követi majd az engedelmességet.

Hogyan nyílik meg egy ember szíve Isten előtt? Hogyan áradhat be a mennyország egy ilyen magunkfajta gondoktól, munkától meghajszolt, megterhelt ember életébe? Hogyan juthat el valaki teljes bizonyosságra affelől, hogy Isten létezik, szeret minket személy szerint, és mindazt megkaphatjuk Tőle, amire szükségünk van?
Olyan kérdések ezek, amik egy evangelizációs hét elején nagyon fontosak és időszerűek. A felolvasott rövid történet ezekre a kérdésekre is választ ad.
Lídia volt az első ember Európa földjén, aki keresztyénné lett. Amit olvastunk, az a történet mondja el az első igehirdetést Európa földjén. Egész röviden nézzük meg, mit tudunk meg ennek az asszonynak a személyéről, azután pedig részletesebben azt, mit tett ő azért, és mit tett Isten azért, hogy mindaz, amiről az előbb röviden említést tettem, bekövetkezzék az életében.
A személyi adatait tartalmazza ez a néhány mondat, amit hallottunk. A neve Lídia, a születési helye Thiatira - a mai Törökország területén, a lakhelye Filippi, amely város abban az időben kezdett kiépülni. Itáliai veteránokat, leszerelt öreg katonákat telepített oda a császár. Kaptak egy kis földecskét, egy kis obsitot, és aztán ki-ki azt csinálta, amit tudott. Rohamosan épült Filippi abban az időben, és ez kedvezett a kereskedésnek is. A közelben sok bíborcsigát találtak, aminek a festékanyagával a gyapjút megfestették, és Filippi hamar híres lett gyapjúfestő iparáról. Lídia foglalkozása gyapjúfestő és kiskereskedő. Családi állapotáról nem tudunk. Valószínűleg hajadon vagy özvegy lehetett, mert ha lett volna férje, azt megemlítették volna abban az időben. A vallása - érdekes ez a kifejezés, amit itt olvastunk. Azt olvastuk: istenfélő asszony volt. Az a szó, ami itt az eredeti szövegben áll, azokat a pogányokat jelzi, akik zsidóvá akartak lenni, vagy már azzá is lettek vallásilag. Lídia tehát ilyen volt. Ennyit tudunk róla egész röviden.
Mit tett ő azért, hogy Isten a számára valóság legyen, és ez az életének fordulatot adjon, hogy kitáruljon körülötte a horizont, hogy a teljes valóságot érzékelje, hogy másoknak is hasznos emberré legyen?
Jellemző rá, hogy mindig valami többre törekedett. Nem érte be annyival, amennyije volt, amit már elért, kereste a többet. Nem volt megszokott, mindennapi az, hogy egy nő nekiinduljon ilyen távolságra, és letelepedjék a szülőföldjétől messze, valahol, ahol most éppen konjunktúra van. Ahol felvirágzik egy város és egy ipar, és ott önállóan kereskedést nyisson. Vállalkozó szellemű ember volt, aki megtanult dolgozni, gondolkozni, takarékoskodni, de közben lelkileg is kereste a többet. Roppant jellemző ez, hogy ő prozelitus volt. Nem érte be azzal a pogány istenvilággal, amelyikben felnőtt. Érzékelte annak a hiányait, vagy a valószerűtlenségét. Ha van Isten, akkor ő szeretné megismerni, ha több van, akkor bizonyítsák be neki. Melyik az igazi, melyik mellett kell döntenie? A döntésre való vágyakozás szintén jellemezte őt. Tehát lelkileg is kereste a többet. A pogányságból vágyakozott kifelé.
Filippiben volt néhány zsidó is - nagyon kevesen voltak, mert nem volt zsinagógájuk, ha lett volna, nem a folyóparton imádkoztak volna - és nem véletlen, hogy Lídia megtalálta ezt a néhány hívő zsidó asszonyt, és velük együtt imádkozott. Szombaton becsukta a boltot, és kiment a városon kívülre, a folyópartra imádkozni. Maga mögött hagyta a munkának minden gondját, kereste a csendet, és a csendben az élő Istent. Kezdte sejteni, vagy már tudta is, hogy több az élet, mint a munka, a pénz, a siker, a kézzel fogható eredmény.
Amikor váratlanul néhány zsidó férfi érkezik oda - Pál apostolék, és elkezdenek számukra teljesen új dolgokról beszélni, akkor Lídia nagyon figyelt. Rendkívül sokat elárul ez a szó is, ami itt van az eredeti szövegben. Nem egyszerűen csak hallgatta Pálék előadását, hanem őrá külön ezt a kifejezést alkalmazza a Szentírás, hogy nagyon figyelt. Azt jelenti ez a szó: kutatni, keresni. Amit hallok azonnal magamra alkalmazni. Az engem érő hatásokat egészen személyessé tenni. Mi közöm nekem ehhez, amiről itt beszélnek? Tudom-e ennek hasznát venni vagy nem? Valóság ez már a számomra, vagy nem? Azonnal összeköti magát az élményeivel, a hallottakkal, az ismeretanyaggal. Lídia ezzel a szenvedélyes figyelemmel hallgatja Pálékat. Vadonatúj dolgokat hallhattak tőlük. Ezt-azt tudhatott ő már az Ószövetségből. Hallhatott valamit a megígért Messiásról, de Pálék arról beszéltek, hogy a Messiás eljött, hogy mindazt, amit Isten ígért, Jézus beteljesítette. Isten a Názáreti Jézusban utánunk hajolt le. Nem örül Isten annak, hogy ilyen mélyre zuhantunk. Fel akar emelni onnan. Emelkedettebb életet kínál nekünk. Isten minden erőnek, minden szeretetnek, minden békességnek a forrása, és bárki megtalálhatja: zsidók és pogányok egyaránt.
Pálnak ez nagyon fontos üzenete volt. Gondoljuk el, hogy Lídiát ez milyen érzékenyen találhatta el. A pogány is jöhet? Őt is ugyanúgy szereti Isten? Neki is kínálja mindazt, ami hiányzik az életéből? És mindezt Jézusban lehet megkapni? Ki az a Jézus? Beszélj még róla, Pál!
Nagyon figyelt Lídia. Nem tudott betelni azzal, amit az apostol mondott. Kereste a többet. Már nem volt pogány, de még nem volt keresztyén. Ebben a helyzetében szomjasan hallgatta a Jézus Krisztusról szóló tanítást. Hallania kellett azt is, hogy nem a személyes teljesítményeink és érdemeink alapján jutalmaz meg minket Isten, hanem Ő ajándékot ad mindenkinek. Annak is, aki nem érdemli, mivel hogy senki sem érdemli. Kegyelemből van minden. És ezt bárki elfogadhatja Tőle.
Aztán Lídia döntött. Itt egyetlen szócska jelzi azt, s mi nem érzékeljük, milyen horderejű döntés volt ez: megkeresztelkedett. Ez azt jelenti, hogy a nyilvánosság előtt beismerte, hogy ő bűnös, nem tud magán segíteni, és örömmel és hálásan fogadja Isten bocsánatát. Nincs más megoldás a bűneire, még ő is, akiről valószínű jó véleménnyel volt a környezete, ő is bűnös. Egyre inkább látja, hogy miben, és nem akar ilyen maradni, kéri Isten megtisztító kegyelmét. Ezért megkeresztelkedik.
Abban az időben az még inkább kifejezte, hogy valaki lezár egy szakaszt és újat kezd. Meghal az eddigi életének, nincs többé a régi Lídia, s nem is akar olyan maradni, mint volt, hanem Jézus Krisztussal egészen újat kezd. És ez a nyilvánosság előtt történik. Ez átgondolt, felelős döntés, amit a következményeivel együtt vállal. Mert ennek következményei lehettek volna. Haragudtak a zsidókra is abban a városban, hát még a keresztyénekre, majd ha lesznek! Ő volt az első. Lehet, hogy az következik ezután: bojkottálják az üzletét. Senki nem vásárol Lídiánál. S akkor mit csinál?
Ilyen kockázattal járt abban az időben keresztyénnek lenni és a hitet vállalni. Ő azonban vállalja. Őt most már egy dolog érdekli: Jézus Krisztusnak igazi tanítványa legyen. Ezt fejezi ki ez a néhány szó, amit így mond Páléknak: "Ha az Úr hívének ítéltek engem". Ő hű, hív akar lenni az Úrhoz. Ragaszkodik Jézushoz. Mindent hajlandó kiengedni a kezéből, csak Jézust nem hajlandó elengedni.
Olyan különös, hogy az első órákban már átéli azt, amit mi sokszor szoktunk énekelni: Csak Te kellesz én Uram, Benned mindent meglelek. Ami eddig fontos volt, azt is hajlandó vagyok elengedni, Benned többet kaptam. Ez az igazi kincs. Ami eddig érték volt az életemben az nem is mérhető ehhez. Az Úr híve akar lenni.
Nem szégyelli újdonsült testvéreit, a hívőket. Vállalja Pálékat. Ezt követően botozzák meg Pál apostolt és Silást, az ő munkatársát, utána börtönbe csukják, kalodába zárják őket. Aztán amikor kiderül: tévedés, kénytelenek bocsánatot kérni és szabadon engedni őket. S akkor mit csinálnak? "Akkor eltávozván a börtönből, elmentek Lídiához és látva a testvéreket, bátorították őket, majd elmentek Filippiből."
Lídia házában már gyülekezet van. Testvérek vannak és Lídia nem szégyelli a testvéreket. Nem szégyelli a hívőket, minden furcsaságukkal együtt is szereti és vállalja őket. És az ő háza az első keresztyén imaház Európa földjén.
Mit tett ő azért, hogy a csoda bekövetkezzék az életében? Mindezt. S mindennek a végén következett az a teljes odaadás: felajánlja a házát. Gyertek, szálljatok nálam, gyertek - a többieknek mondja - hallgassatok itt ugyanarról, ami engem megváltoztatott. Együtt imádjuk az Istent, nem kell már kimenni a folyópartra. Itt nálam is összejöhetünk.
Egy kereskedő, akinek természetszerűleg az a legfontosabb, hogy miből mennyi haszna van, most azon töri a fejét, hogy ő hogyan lehet hasznos másoknak. Egy kereskedő, akinek nem mindegy, mit beszélnek róla, és milyen hitele van a nevének - nem félti a maga hitelét, vállalja Jézust és mindent Őérte. Egy idegen, jött-ment, aki távolról települt oda, nemcsak otthon érzi ott magát, hanem otthont ad másoknak is. Egy társtalan ember társa lesz másoknak.
Hasonlít-e valamiben az életünk Lídiáéhoz? Talán abban hasonlít, hogy mi is valahonnan költöztünk ide. (Én sem Budapesten születtem.) Vagy talán abban, hogy egyedül húzzuk az igát, mint ahogy neki is kellett, és jó lenne, ha megoszthatnánk a gondjainkat valakivel naponta. Vagy talán abban, hogy túl nagy a verseny. Sok a vetélytárs és a vetélytársak sokszor ellenséggé is válnak. De vajon hasonlítunk-e abban is, hogy van megállás a hajszában, hogy "becsukjuk néha a boltot", és kimegyünk oda, ahol imádkozni szoktak?
Keressük az imádkozó hívőket, és keressük egyre inkább az élő Istent, Akit még mindig nem ismerünk eléggé, de Akit meg lehet ismerni egyre jobban?
Olyan sokan gondolják, testvérek, hogy ez fényűzés. Amikor minden percet ki kell használni, minden fillért meg kell fogni, minden lehetőséggel élni kell, ki ér erre rá? Az imádkozgatás, igehallgatás ráérő emberek hasznos időtöltése. De aki nem ér rá? És az erény, ha valaki nem ér rá!
Nem fényűzés ez, létkérdés! Ott bukunk fel a hajszában mindnyájan e nélkül. És lesz csupa olyan kincsünk, amit a rozsda kikezd, a molyok megrágnak és a tolvajok ellopnak - ahogy az Úr Jézus mondta. És amikor megérkezünk az út végére, ott állunk nincstelenül. És ott állunk egyedül az Isten ítélőszéke előtt, a védőügyvéd, Jézus Krisztus nélkül. Mert, ha itt nem volt rá időnk, ott is nélküle kell megállnunk. Ha itt nem kerestük Őt, hogyan találtuk volna meg? Ha itt nem engedtük, hogy Ő megtaláljon, honnan ismernénk egymást.
Ó, de okosan tette Lídia, hogy néha lehúzta a rolót, s azt mondta: megyünk imádkozni. Hol szoktak imádkozni? Megyek oda! A munkámat is másként fogom végezni és az emberekhez is másként fogok viszonyulni, ha Istennel kapcsolatom lesz. Ő kereste a többet, kereste Istent. Hallgatta, nagyon figyelte, magára vette az igét, az újat is, azt is, amit akkor hallott először - ami talán megbotránkoztatta, amivel szemben kételyei, ellenvéleménye volt, azt is hallgatta, és kereste, hogy mi lehet az igazság.
Így hallgatjuk-e mi is az Igét, magunknak és nem másoknak? Készek vagyunk-e így félretenni sok mindent, hogy ezt a hetet arra szánjuk: Szólj Uram, mert hallja a Te szolgád. Mert annyira jellemez ám minket is az, ami őt, hogy már nem pogány, de még nem keresztyén. Valahol az úton vagyunk. Talán már nem vagyunk egészen pogányok, már nemcsak a babonaságokban bízunk, már nem csak önmagunkban bízunk, már a jó Istenben is bízunk. Néha már kérjük Őt is: segítsen meg. Feljajdulunk fájdalmunkban. Nem tagadjuk az Istent. Tudjuk, hogy van Isten, de talán épp úgy, mint Lídia, nem ismerjük Jézust. Márpedig igazi Isten-ismeretre csak Jézus segíthet el minket. „Aki látott engem, látta az Atyát" - mondta az Úr Jézus. Őbenne mutatkozott be nekünk Isten, és Jézusban lett kézzel foghatóvá számunkra, hogy kicsoda Ő, milyen Ő, hogy viszonyul hozzánk, mit akar velünk. Nem kell, hogy ezek nyitott kérdések maradjanak. Ezekre mindre pontos választ ad, de csak Jézuson keresztül ismerhetjük meg Őt.
Jézusban redukálódott az az isteni magasfeszültség, aminek nem az érintése, még a közele is agyoncsapja a bűnös embert. Jézusban tette hozzáférhetővé, megismerhetővé magát Isten a számunkra. És ez nem csupán elvi ismeret, ez egzisztenciális kérdés, hogy valaki ismerje Őt. Őt megismerni azt jelenti: Vele kapcsolatba kerülni. Akkor kezdenek áradni a menny erői egy ilyen magunkfajta nyomorult ember életébe.
De ehhez csend kell. Ehhez keresni kell azt, ahol imádkozni szoktak, és ehhez hallgatni kell azt, amit Jézusról mások nekünk elmondanak. És dönteni kell - mint Lídia -, hogy vállalom ezt az utat, vállalom Jézust. Aztán eljut az Ő megismerése után a saját maga megismerésére is, ezért keresztelkedik meg, mert látja már konkrét módon, hogy bűnös. Aztán felszabadul arra, hogy adni, odaadni mindenemet. Gyertek a házamba, használjátok mindazt, amim van. Nem magamnak és magamért akarok élni, hanem Őérte és másokért. Óriási nagy szabadság ez és kevés ilyen szabad ember jár ezen a világon.
Az volt még a kérdésünk, mit tett Isten annak érdekében, hogy Lídiában ez bekövetkezzék? Így olvastuk ezt: "Egy Lídia nevű istenfélő asszony, egy Thiatiraból való bíborárus hallgatott minket. Ennek az Úr megnyitotta a szívét, hogy figyeljen arra, amit Pál mondott."
Az Úr megnyitotta a szívét. Mit jelent ez, s hogyan történik ez? Ez pontosan úgy történik ma is, hogy miközben valaki mindezt csinálja, amit Lídia, egyszer csak teljesen meg lesz győződve arról, hogy Jézus Krisztus él, hogy rászorulok az Ő szeretetére, hogy Ő régóta kínálja már nekem, és én ostoba, eddig nem fogadtam el ezeket az ajándékokat. Hogy mindaz, amit róla a Szentírás mond, igaz, szó szerint, így, ahogy le van írva, és én ehhez a Jézushoz akarok tartozni. Itt, halálom óráján, és utána az örökkévalóságban is.
Ez a Szentlélek munkája. Egyszer csak létrejön ez a bizonyosság az ember életében. Nem lehet tetten érni, hogyan. Ezt nem lehet utánozni. Ez teremtés. Itt a semmiből hoz létre valamit Isten. Az ember hitetlen szívében egyszer csak ott lesz a hit. A hit nem hiedelem vagy hiszékenység, hanem meggyőződés. A hit biztosabb ismeret, mint a tudás. Biztosabban tudom azt, amit hittel Isten szavára igaznak elfogadtam, mint amit könyvekből, meg mesterektől megtanultam. Jobban kihat az életemre, jobban áthatja az egész szellemi műhelyemet, meghatározza a reflexióimat, az egész lényemet. Itt valami egészen bizonyos dologról van szó.
Lídia tudta, hogy mit vállalt, és mindent kész volt vállalni ezért az igazságért. És ez az egész Isten műve: megnyitotta Lídia szívét.
Ha nagyon utána kutatunk a dolgoknak, és a sorok mögé is látunk, akkor azt kell mondanunk, hogy minden, ami eddig történt, Isten műve. Mert Ő oltott vágyat Lídia szívébe, Ő készített el neki olyan asszonyokat, akik már tudták, kihez imádkoznak, és mutatták az élő Istenhez vezető utat ennek a kereső pogánynak vagy félpogánynak is. Isten volt az, Aki nem engedte Pálékat másfelé menni, hanem a megelőző mondatokban olvassuk: kényszerítette, hogy akkor éppen Filippibe menjenek. Ott volt szükség erre az evangéliumra. Isten volt az, Aki Pálnak a szájába éppen azt a mondanivalót adta, amire ott volt szükség. S közben Ő volt az, Aki megnyitotta Lídia szívét. Mindent Ő végzett el. Egyáltalán mindent Ő nyit meg. Ő nyitotta meg Elizeus szolgájának Géhá-zinak a szemét, hogy lássa azt is, ami már a láthatatlan világhoz tartozik, Ő nyitotta meg az emmausi tanítványoknak az értelmét, hogy értsék a Irásokat, s ne csak hallgassák Jézus tanítását, hanem értsék is és befogadják, és kiviruljon az életük tőle. Ő nyitja meg előttünk az Igét, hogy értsük a Bibliát, Ő nyit ajtókat az Ige előtt, amikor az hangzik, és Ő nyitja meg ma is a Lídiáknak a szívét.
De hát, ha mindent Isten csinál, akkor mi az ember felelőssége és feladata? Az, hogy hallgassa az Igét. Aki megnyitja a fülét Isten Igéje előtt, annak Ő megnyitja a szívét. Aki befogadja az Igét, az befogadja Jézust. És akinek így Ő megnyitja a szívét, az utána nagyon sok mindenét meg tudja nyitni, ami be volt zárva.
Ilyenkor szoktak kinyílni az ökölbe zárt kezek. Amikor a keserűség, a sok sérelem, a sok elszenvedett megaláztatás sokszor már egy életre ökölbe szorítja az ember kezét - most jelképesen is értsük. S amikor kinyitja egy Lídia szívét, akkor oldódik a görcs, és nem ökölbe szorítja, hanem imára kulcsolja. Elkezd imádkozni azért, akit addig meg tudott volna fojtani.
És akinek Isten megnyitja a szívét, annak megnyílik a szája is. Néhányszor tanúja lehettem, amikor egy néma ember elkezdett beszélni. Tudott ő beszélni addig is, csak nem látta értelmét. Mindig visszapattant a többiekről, amit mondott. Valami miatt hallgataggá vált. És megnyílik az ilyen ember szája sokszor úgy is, hogy elsőnek az a mondat jön ki rajta, ami olyan nehezen hagyja el az ajkunkat: ne haragudj, bocsánatot kérek, én voltam a hibás. Ez a mondat általában csodákat szokott tenni. Ez után szokott megnyílni az ember pénztárcája is, hogy a keveset is megossza a rászorulóval.
Sok minden megnyílik még, mert az ilyen ember ismeri fel azt: megnyílt előtte a menny. Újra van bejárása Istenhez. Ez nem valami jelképes leírás, amit az evangéliumok a nagypénteki események során közölnek, hogy Jézus halálakor kettéhasadt a kárpit, ami elválasztotta a szentek szentjét, Isten jelképes trónját a szentélytől, az emberektől, hanem ez ténylegesen bekövetkezett. Nem választ el többé minket semmi Tőle. Nem választanak el a bűneink, mert Jézus azért halt meg a kereszten. Nem választ el a hitetlenség, mert Ő hitet ad a szívbe, miközben hallgatjuk az Igét. Nem választanak el azok, akik méltatlanul viselkedtek és csak botránkoztattak másokat. Semmi nem választ el. A Lídiák közvetlenül mehetnek a mindenható Istenhez Jézus érdeméért, Jézussal együtt, Aki megnyitotta a szívüket.
Megnyitotta-e már a miénket? Vajon ezt követően nyílnak-e azok a dolgok, amik nem jó, hogy bezárva maradnak? Vajon megnyithatja-e - akár ma este a tiédet?
Volt egy ismerősöm, aki nagyon régóta hallgatta már Isten Igéjét, de semmi változás nem következett be az életében. Néha mondta is: nem tudok hinni, vagy nem tudok ennél jobban hinni. Egyszer egy őszinte beszélgetés során derült ki, hogy hallgatja ő, de van egy vaskos tolózár a szívének az ajtaján belülről. Valami, amin nem akar változtatni. Valami, amit önmaga előtt is tagadott. S amikor ezt a tolózárat félrehúzta, akkor nyílt ki a szíve igazán. Mert azért a hozzájárulásunk is kell. Akaratunk ellenére nem adja ezeket az ajándékokat Isten.
Mindent Ő cselekszik, mint ahogyan Ő cselekedett Lídia életében is. A feladatunk az, hogy hallgatni az Igét. Félretéve olykor más tennivalókat is. Keresni az imádság helyét és az imádkozók közösségét, és egyszer csak eközben megtörténik a csoda. A teremtés, az újjáteremtés - ahogy az Úr megnyitotta Lídia szívét, úgy megnyithatja a mienket is. Mert előzőleg ugyanez az Úr Jézus nyitotta ki előttünk a mennynek a kapuját. Azért jött utánunk, azért hagyta ott a mennyei dicsőséget, azért hívott ide ma este is minket és készíti ezt a hetet, mert azt akarja, hogy felismerjük: nyitva van a menny, és eljussunk oda, hogy megnyithatja a szívünket is, és aztán megnyílnak sorra a zárak, a bezárt ajtók, és ilyen boldog Lídiák leszünk a talán számunkra idegen környezetben, talán továbbra is magányosan, ugyanazokkal a gondokkal és terhekkel, de egészen más szívvel. Megnyitott szívvel.

Az utóbbi hetekben sok minden a gyerekekre irányította a figyelmünket. Új tanév indult, mindenki egyengette gyermeke előtt a megfelelő iskolába vezető ösvényt. Mi is hívogatjuk hetek óta a hitoktatásra, a gyermek-istentiszteletre, konfirmációra a gyülekezet fiataljait. Nyáron pedig újra megengedte Isten, hogy több csendeshéten is egy hétig együtt lehettem a gyülekezet egy-egy gyermekcsoportjával, úgy, hogy lakva ismertük meg egymást, vagyis sokkal mélyebben, mint ahogy itt egy-egy órán, vagy futó beszélgetések során.
Ez sok tanulsággal szolgált. A velük folytatott beszélgetés mintegy tükröt tartott elém, s mint szülő is láthattam jellegzetes szülői mulasztásokat, és azoknak a sokszor végzetes következményeit. Valamit ebből szeretnék most elmondani. Nagyon gazdag ez a csokor. Ha Isten segít, majd több alkalommal is lesz erről szó.
A felolvasott Ige szavaival élve, ma csupán arról hadd legyen szó: mivel tartoznak a szülők gyermekeiknek?
Senki ne vonja ki magát most mindjárt az igehirdetés alól, ha ő még nem szülő, hanem gyermek, vagy ha neki nincsenek gyermekei, mert a Biblia nagyon világosan szól arról is, hogy a gyermekek is tartoznak a szüleiknek - majd erről is lesz szó valamikor, és még hangsúlyosabban szól arról, hogy mi mindannyian adósok vagyunk. Csak egy mondatot hadd idézzek Pál apostoltól: "Senkinek semmivel ne tartozzatok, csak azzal, hogy egymást szeressétek!" Az "egymás" nemcsak vér szerinti rokonokra vonatkozik. A szeretet a Biblia nyelvén azt jelenti, hogy megadom a másiknak mindig azt, amire éppen szüksége van. Mi ezzel tartozunk egymásnak. Vagy pedig jelentsem ki: nem akarok és nem tudok szeretni. De aki a szeretetről szaval, az vegye komolyan, hogy adós. Isten minket mindannyiunkat egyszer és mindenkorra eladósított, mert amit Ő adott nekünk és értünk, az visszafizethetetlen és meghálálhatatlan. Úgy törleszthetjük, hogy egymásnak igyekszünk megadni azt, amire éppen a másiknak szüksége van. Ha történetesen az ellenségünk, akkor is. Aki Jézus Krisztus tanítványának vallja magát, az tudja, hogy ez is a kötelességei közé tartozik: szeressétek ellenségeiteket.
Most tehát csak egy szeletéről lesz szó az egésznek, de jó lenne, ha mindannyian úgy hallgatnánk, mint akik tükörbe néznek: mivel is tartozunk? Ma azonban ezt szeretném kiélezni, hangsúlyozni, hogy mivel tartoznak a szülők a gyermekeiknek.
Tartozni azt jelenti: valamit meg kellene adnom a másiknak, ami neki jár. Meg kellett volna adni, és lehet hogy még pótolhatom, lehet, hogy már soha többé nem, vagy lehet, hogy éppen most van annak az ideje, hogy amivel tartozom, azt adjam oda, mert azt senki mástól nem kaphatja meg, és Isten rajtam kéri számon, hogy amivel tartoztam, azt törlesztettem-e, megadtam-e?
Azt mondotta valaki, hogy olyanná lett ez a világ, mint amikor egy éjszaka valaki egy nagy kirakatban kicseréli az árcédulákat, és reggelre kelve a járókelők csodálkozva látják, hogy egy télikabát 25 Ft-ba kerül, egy műanyag vállfa pedig 10.000 Ft-ba, s lehetne még tovább sorolni az összevisszaságot. Össze csereberélték az árcédulákat. És ez valóban így van. Az egész élet alapját képező erkölcsi értékeknek sok ember szemében nincs becsük. Haszontalan hitványságokért ugyanezek az emberek néha hihetetlen áldozatokat hoznak.
Egy egész nemzet jövőjét meghatározó eszmei értéket a tömegek semmibe vesznek, és beígért, aztán meg sem tartott anyagi értékeket nagy áron megvásárolnak, esetleg a jövővel fizetve érte. Összecserélték az árcédulákat. Emberek tömegei nem érzékelik: minek van valóban értéke, és mi az, ami csillog-villog, de kacat. Mire van múlhatatlanul szükség ahhoz, hogy éljünk, és ennek érdekében inkább lemondunk sok minden másról, és mi az, ami pillanatnyilag lehet, hogy kellemes lenne, de nincs igazán hosszú távon értéke, és ezért nem érdemes érte olyan árat fizetni, amilyet kérnek.
Nos, a szülők tartoznak azzal, hogy a gyermekeiket megtanítsák arra, minek van valódi értéke és minek nincs. És tartoznak azzal a gyermekeiknek, hogy igazi értékeket gyűjtsenek nekik. "Nem a gyerekek tartoznak a szülőknek, hogy kincseket gyűjtsenek, hanem a szülők a gyermekeknek".
Abban az értékzavarban, amiben élünk, minden a gyermekét szerető, és érte felelősséget érző szülőnek kötelessége valódi értékeket gyűjteni neki, olyan áron is, hogy csillogó kacatokat eldob, vagy belülről kiépíti benne azt az ítélőképességet, hogy ő maga is vesse meg azt, ami után mindenki más kap, de ő tudja, hogy annak nincs igazi értéke, és erről lemondva is, igazi értékeket gyűjt, azokat becsüli meg és azokat ápolja.
Hogy ez mennyire nem így van, arra nézve hadd mondjak egy-két tapasztalatot az említett nyári élményeimből.
Igen sok szülő igyekszik a gyermekét megkímélni minden fizikai megterheléstől, de egyáltalán nem kíméli olyan lelki túlterheléstől, amibe sokszor belenyomorodik a gyereknek az idegrendszere. Hányszor lehet látni olyan anyukákat az utcán, akik viszik a két-három szatyrot a kezükben, plusz a gyermek iskolatáskáját. A gyerek meg baktat mellette minden csomag nélkül. Annak a hátitáskának a kicsike hátán lenne a helye, akár hány éves is, és esetleg a három szatyor közül még egyet ki is vehetne az édesanyja kezéből. Mégpedig úgy, hogy ez legyen neki természetes, magától értetődő. Mert, ha ez most nem válik beidegződéssé, amíg ő kicsi, akkor ő később is gátlástalanul át fogja dobni a munka terheit másoknak a vállára, és fel lesz háborodva, hogy ha nem veszik át tőle.
Olyan világosan beszél erről a Biblia. A Galata levélben olvashatjuk ezt: "ki-ki a maga terhét hordozza." Itt a porció szó van, görögül: fortion. Minden katonának a hátizsákja. Azt neki kell vinni. Néhány mondattal később olvassuk: "egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét". Itt meg egy egészen más kifejezés van, amelyik a hajóterhet jelenti. Amikor akkora teher zuhan valakinek a vállára, hogy az alatt csak összeroskadni lehet, akkor álljak oda mellé, az én vállamat is igazítsam az ő terhe alá, és hordozzuk együtt. De a porcióját meg kell tanulni mindenkinek magának vinni. Hegynek felfelé is, amikor nehezebb, meg iszonyatos hőségben is, amikor csurog a verejték. A másiknak is megvan a porciója, és arról is csurog a verejték. Meg kell tanulni mindenkinek milyen az: hegynek fölfelé nagy hőségben súlyt cipelni.
Mert ha ettől megkíméli a szülő a gyermekét, azzal megszegényíti őt. Teljesen hamis az az elképzelés, hogy szeretni azt jelenti: minden szenvedéstől megkímélem. Vagy szenvedek helyette. Szeretni azt jelenti: vele együtt szenvedek, szenvedünk - mindnyájan. Mert akkor fog majd tudni sírni a sírókkal és mellé állni annak, aki rászorul a segítségre.
Most azonban nem is ezt akarom fejtegetni, ez csak az egyik része tehát, hogy a fizikai terhektől lehetőleg igyekszik megkímélni sok szülő a gyermekét úgy, hogy közben esze ágában sincs a gyereket ténylegesen megterhelő és megnyomorító lelki terhektől megkímélni. Amiktől viszont meg kellene. Esze ágában sincs, hogy megkímélje olyan tv-filmektől, amiket nem tud feldolgozni, és emészthetetlen gombócként ott marad benne, és kárt okoz neki. Esze ágában sincs vigyázni arra, hogy a gyerek előtt ne szidjon olyanokat -egyáltalán senkit sem -, akiket ő szeret: a nagyszülőket, a szomszédokat, az unokatestvéreket, az elvált apukát vagy anyukát, vagy keresztbe-kasul mind a kettőt a másik helyen. Ezt nem tudja megemészteni. Úgy megterheli, hogy éjszaka kiabál, tizenévesen is bevizel, és nem tud elaludni. Mert olyan iszonyatos teher szakadt ezzel rá, hogy abban nem hogy segítene a drága szülő, hanem ő tette rá a gyerekére, nem beszélve arról, hogy az egyedül maradt szülő a gyermekével osztja meg a belső gondjait, terheit, válságát, vagy még a bűneit is. Iszonyatos terhet tesz a gyermekre, s az belenyomorodik.
Miközben fizikailag teljesen feleslegesen, rossz pedagógiával, szeretetlenül meg akarja kímélni mindentől, aközben lelkileg felelőtlenül megterheli és túlterheli. Nem tudja minek mi az ára. Összekeverték az életében az árcédulákat.
Egy másik példa. Mindent elkövet sok szülő, hogy a betegségektől védje a gyermekét, de semmit nem tesz azért, hogy lelki fertőzésektől védje. Pedig olyanok is vannak. Mivel Isten minket úgy teremtett, hogy lelkünk is van, s a lélek épp úgy élni akar, az élethez feltételek kellenek, vagy az életét megnehezítheti és lehetetlenné teheti sok minden. Némelyek betegesen félnek a betegségektől. A testitől. És mintha lelki betegségek nem lennének, és a gyermekeink lelkét nem fenyegetné semmi. Nem is gondolnak arra, hogy egy-egy társaságban milyen lelki fertőzést kaphat, s ha azt kap, akkor nem engedem oda. Vagy egy-egy televizió-műsor vagy rémtörténeteket leíró könyv olvasása során milyen fertőzést kaphat. Ennek a fertőzésnek megvannak a tünetei. Tapasztalni lehet a következményeit.
Volt, aki hangosan kiabált álmában, dobálta magát, vagy néhány percig tudott csak nyugton feküdni, állandóan forgolódott, hangosan és nyugtalanul. Normális dolog ez? Ez valaminek a következménye. Kiderült később, hogy ezek a gyerekek nagyon sok kemény zenét hallgatnak, okkult témájú könyveket olvasnak, aminek a kapcsán lelki fertőzést kaptak.
De kit érdekel ez? Ennek nincs jelentősége sok szülő számára. A testi egészség nagyon fontos, a lelki egészség eszébe sem jut sok szülőnek. Az első hírt megkapjuk: influenzajárvány közeledik. Kapjon influenza elleni védőoltást, de lelkileg nem védem a még súlyosabb, még veszedelmesebb hatásoktól. Már pedig ennek a közvetlen következményei: agresszió, félelmek, kényszermozgás, kényszergondolatok jelentkeznek, és mindnyájan szenvedünk tőle.
Amerikában van most egy szörnyű gyilkosságsorozat, és azt írják, pontosan úgy követik el a gyilkosságokat, ahogyan egy most játszott, nagyon népszerű filmben azt szemlélni lehet. De azért nem fogják betiltani a filmet. Fognak még sok hasonlót gyártani, és bemutatni, és a kedves szülők nézik a gyerekeikkel együtt, vagy engedik nyugodtan nézni, mert ők már nem bírják a napi munka után és lefekszenek, elalszanak, a gyerek meg hadd nézze! Kit érdekel az, hogy közben milyen lelki fertőzést szed össze, hogyan ficamodik ki emiatt az egész értékrendje, hogy deformálódik a kis lelke, amelyik még puhább, mint a mienk, még nem olyan kemény, cserzett. Közben a szülő elhiteti magával, hogy mindent megtesz a gyermekéért és mindent megad neki, s megvédi a fúvó széltől is. Az lehet, csak a lelki baktériumoktól nem, amik kikezdik az egészségét és tönkreteszik már fiatalon.
Vagy egy másik példa: Nem tudtam, hogy ennyire szokássá lett, hogy a kedves szülők tömik a gyerekeiket édességekkel. Volt gyerek, aki - mint a szenvedélybeteg - nem bírta ki egy napig sem édesség nélkül. Mint a kábítós. Ugyanakkor egyáltalán nem volt étvágya az egészséges táplálékra, a jól elkészített főzelék nem kellett, csoki kellett volna mindig. De ugyanígy a lelki étvágy sem jött meg. Nincs hozzászokva normális lelki táplálékhoz, ahhoz, hogy lelkileg is eszünk, hogy életben maradjunk. Hogy Isten Igéjének a tiszta vízét isszuk, mert víz nélkül elpusztul minden élet. És naponta isszuk, mert az az egészséges. Hogy a tiszta és hamisítatlan tejre vágyakozzunk - ahogy Péter apostol írja. Vagyis az Isten szeretetéről szóló tanításra, amit nem kevernek össze semmivel. A maga egyszerűségében isszuk, esszük, faljuk, és közben erősödünk, növekszünk lelkileg, és teherbíró, viharálló, - másoknak is szolgálni tudó - emberekké válunk. Ez ismeretlen.
Ismeretlen az is - s nem árt, ha tudjuk és szégyelljük magunkat -, hogy idejáró gyerekek többségénél is szokatlan otthon az asztali imádság. Hát nem Istentől fogadjuk el a napi élelmet? Olyan természetes, hogy jóllakhatunk naponta többször, miközben sok ezren éhen halnak naponta ezen a világon?
Tehát tömjük őket édességgel, vitaminokkal és ugyanakkor a lelkük táplálása egyszerűen kimarad. Nincs a családban igeolvasás, nem tartozik a hetirendhez, hogy együtt megyünk templomba, és ott az fontos: mi hangzik el, s tudjuk, hogy azt Isten mondja nekünk. Nem tartozik a mindennapokhoz, hogy együtt elcsendesedünk a nagy zűrzavarban, és csöndes imádságban megszólítjuk Istent. Ismeretlen a gyülekezet közösségében való növekedés és a rászorulók iránti szeretetteljes segítőkészség és a nekik való szolgálat. Ez nem tartozik hozzá.
Volt egy félelmetes mondat, ami még máig is belehasít a szívembe. Valami apró szívességet kért egyik gyerek a másiktól az asztalnál. Nem ért el valamit, amit az odaadhatott volna. Ímmel-ámmal odaadta. Nem sokkal ezután egy másik hasonló kérést is bátorkodott az illető mondani, mire amaz az öklével az asztalra csapott és azt mondta: nem vagyok én a te szolgád!
Lehet, hogy nem erre nevelték otthon, de hogy ezt látja maga körül, az valószínű. Vagy, ha állítjuk, hogy nem ezt látja, akkor honnan hozta? Akkor viszont be kell ismernünk, hogy így születünk. A bűnt nem megtanuljuk, hanem velünk születik. Velejéig romlott a természetünk. Akkor minden olyan pedagógiai, szociológiai és egyéb feltételezés hazug, amelyik az ember ősi jóságáról mond szólamokat. Akkor innen kell kiindulni: ilyen vagyok. Nem vagyok én a te szolgád, egy pohár vizet sem adok neked. Ott pusztulj el. Te szolgálj nekem!
Látjuk-e ezeket a deformitásokat a gyermekeink lelkében, s vajon néha nem tőlünk látnak-e, hallanak-e effélét? Nem mentség, hogy fáradt voltam, egész nap az idegeimen tapostak és akkor még otthon is az fogadott ... Törekszünk-e arra, hogy ők ne ilyenek legyenek? Ne így nőjenek fel, hogy segítsük ki őket ebből, segítsük oda őket ahhoz a Jézus Krisztushoz, Aki egyedül tud megszabadítani bennünket ettől a végzetes deformáltságtól, amit a Biblia bűnnek nevez, s egyedül tud új természetet, új szívet adni nekünk.
Nem sorolom tovább, - bár még jó néhány dolgot feljegyeztem. Hadd olvassak el egy zsoltárból néhány verset, ami egyszer, amikor apai bűneimmel viaskodtam, Isten ajándékaként elém került. Akkor volt - ilyen vasárnap reggel - napi ige a 112. zsoltár.
"Boldog az az ember, aki féli az Urat, és az Ő parancsaiban igen gyönyörködik. Hős lesz annak gyermeke a földön; és a hívek utódai megáldatnak. Gazdagság és bőség lesz annak házában, igazsága mindvégig megmarad. Az igazakra világosság fénylik a sötétben: attól, Aki irgalmas, kegyelmes és igaz."
Miről van itt szó? Azt mondja az ige: ha egy szülő féli az Istent, ha egy szülőnek szent a mindenható Úr Isten, és ezzel a tisztelettel figyel rá, ezzel a komolysággal engedelmeskedik neki - az Ő parancsaiban igen gyönyörködik, így tanulja meg egyre jobban, mi Isten akarata, és igazítja újra és újra ahhoz az életgyakorlatát, ez a szülő teszi a legnagyobb jót a gyerekével. Mert az ilyennek a gyerekét Isten megáldja.
Mi az áldás? Az áldás az a többlet, amit Isten ajándékként ad valakinek, amiért nem dolgozott meg, amit nem érdemel meg, amire nem szolgált rá, amit nem vásárolhat meg sehol, semmi pénzért, amit nem tud ő maga megtermelni, amit csak elfogadni lehet. De ami mindannál többet ér, amire áldás nélkül magától eljutott. Az áldás olyan értékek összessége, amik már itt valóban gazdaggá tesznek lelkileg egy embert, igazán boldoggá teszik nehéz körülmények között is, és ami megmarad a halál után is.
Az áldás az igazi érték. Ezt csak Istentől lehet kapni ajándékba. Ezt mi nem tudjuk a gyerekeinknek adni. Ezt tőlünk nem örökölhetik. Hát akkor hogy juthatnak hozzá? Úgy, hogy én mint szülő teljes szívemmel Isten felé fordulok, szent komolysággal Neki engedelmeskedem, és egyszer csak a gyerekem áldást kap Tőle. Itt van leírva: az az ember, aki féli az Urat, az Ő parancsolataiban gyönyörködik, hős lesz annak a gyereke a földön, és a hűségesek utódai megáldatnak.
Ezzel egyebek közt azt is érzékelteti velünk Isten, hogy nem mi adunk meg a gyerekeinknek mindent. Mi legfeljebb keserű önmagunkat tudjuk adni, néhány tapasztalatot, amire ők sokszor oda se figyelnek, mikor nagy előadást tartunk a nagyon gazdag tapasztalattárunkról, de áldást és életet csak az Isten tud nekik adni. Aki valóban jót akar a gyerekének, és mindent meg akar neki adni, az maga forduljon oda az Istenhez, és alázza meg magát előtte, vallja be a maga szegénységét, mulasztásait és tartozásait, amit fel sem tudunk sorolni, (mennyi mindent, amivel tartoztunk, nem adtunk meg a körülöttünk élőknek), és engedjük, hogy Isten újra és újra meggazdagítson minket, hogy aztán legyen mit adnunk másoknak. És azt adjuk, amire éppen szükségük van. Ne zavarjon az minket, hanem legyen életprogrammá, hogy senkinek semmivel ne tartozzatok, hanem csak azzal, hogy egymást szeressétek. Így tudunk majd igazi értékeket adni azoknak, akiknek tartozunk értékeket gyűjteni.
Mert egyszer, testvérek, mindannyiunk életében eljön az a pillanat, amikor mindaz, amiért itt futottunk, amiért az egészségünkkel - talán még a becsületünkkel is - fizettünk, semmivé válik. Értéktelen kacattá. Olyan lommá, amiket itt az elmúlt napokban kiraktak a lomtalanítás során, még annál is használhatatlanabb lomokká. És egy valami fog számítani: van igazi kapcsolata valakinek az élő Jézussal vagy nincs? Mert abban a pillanatban semmire nem lehet hivatkozni. Sem a diplomáinkra, sem az aranyérmeinkre, sem a szép testünkre, sem a nagy tudományunkra, akkor mindez egy pillanat alatt semmivé válik ezzel az egész világmindenséggel együtt. Egy valami számit: Jézussal állhatunk-e oda az élő Isten elé vagy egyedül reszketünk ott. És hogy melyik valósul meg a gyerekeink életében, az itt dől el, és nagyrészt rajtunk múlik.
A szülők tartoznak gyűjteni kincseket a gyermeknek és nem a gyermekek a szülőknek. Olyan kincseket adunk-e nekik tovább, vagy úgy élünk-e, hogy Isten olyan kincset adjon majd nekik, amik már itt gazdagokká teszik őket akkor is, ha sok nehézség lesz az életükben, vagy szerény anyagiak között élnek, és ami kincs marad a halál után is.
Isten segítsen minket, hogy gyűjtsünk oly kincset, amely már itt is az, és odaát is az marad. Jó lenne, ha ezt ma elkezdenénk, s nem maradna elmélet, vágyálom, hanem elindulna egy csendes, megváltozott gyakorlat. Úgy élünk, hogy Isten megáldhassa azokat, akiket ránk bízott.

A gyermek-istentiszteleteken most a Mózes 2. könyvét tanulmányozzuk, és mivel tíz órakor most tanévnyitó istentisztelet lesz, a gyerekek menetrendjébe igazodunk bele. Ugyanannak az Igének néhány gondolatát hadd mondjam el most a testvéreknek is. Nyilván a gyerekeknek kicsit másként lesz majd erről szó.
Röviden az előzményekről. Krisztus előtt 1500 táján történt az, hogy az Egyiptomban élő Izraelt az egyiptomiak rabszolgasorba döntötték. Hirtelen nagyon nehézzé vált a népnek a sorsa. Hajcsárok sanyargatták, kínozták őket. A legnehezebb építkezéseket végeztették velük. Nem is volt ehhez szokva az a nép, de még ha lett volna is, nem lehet az ilyesmit megszokni. Szenvedtek nagyon és kétségbeesetten kiáltottak Istenhez. Ahhoz az Istenhez, Akit jószerivel alig ismertek, hiszen 400 évi otttartózkodás alatt rendszeres tanítás nem folyt és elhalványodott ennek a népnek az Isten-képe, a helyzetük pedig egyre rosszabb és kilátástalanabb lett.
Akkor csillant fel valami szabadítás félének a reménysége, amikor feltűnt Mózes. Kiderült, hogy noha a királyi udvarban él és a király lányának a fogadott fiaként szerepel, mégis ehhez a megvetett néphez húz. Közülük való. Talán számíthatnak rá. Egy személyi összeütközésnél nem az egyiptomi félnek, hanem a zsidónak az oldalára állt. Nagy meglepetés volt ez és felcsillant a remény. Viszont, mivel ez az összetűzés gyilkossággal végződött, Mózesnek menekülnie kellett. Amilyen gyorsan feltűnt, olyan gyorsan kellett eltűnnie.
Ez a fejezet, ami ma következik a gyerekek menetrendje szerint, Mózes útjának a további részéről számol be. Igyekezett minél előbb átlépni a határt. A szomszédos Midján földjén telepedett le, ott elszegődött Midján papjához, aztán megszerette a lányát, feleségül vette, és őrizte apósának a juhait.
Akkor történt ez a nevezetes esemény, ami egy életre meghatározta aztán Mózesnek az egész sorsát, jövőjét. Ahogy ott legeltette a nyájat, feltűnt neki, hogy ég egy csipkebokor. Ez többször előfordult nagy szárazság idején. A kiszáradt bokrok tűzet fogtak valamitől. De jó ideje égett már, és nem égett el. Ilyet még nem látott. Akkor határozza el: odamegyek, hogy lássam e nagy csodát: ég, de nem ég el.
Ahogy közeledik, hallja saját nevét. Ki az, aki szólítja őt? Az illető mindjárt be is mutatkozott: Én vagyok atyádnak, Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene, és Jákobnak Istene.
Ezeket a neveket hallotta ő, amikor egészen kicsi volt, és még az édesanyja, mint fogadott dajka, gondozhatta őt. Beszélt neki az atyákról, az atyák Istenéről, Izráel Istenéről, Aki előbb volt mindenkinél, hiszen Ő teremtett mindent, ami létezik, az Ő szavával. Rettenetes erejű és hatalmú Isten. Ő választotta ki az ősatyát, Ábrahámot. Ő hívta el valahonnan nagyon messziről, és Ő telepítette le őket a tejjel és mézzel folyó Kánaánban, ahonnan aztán egy éhínség idején Ábrahám unokája: Jákób, családostól lement Egyiptomba.
Most újra hallja az ősök nevét. Eszébe jut az ősök Istene. Az a hatalmas Isten, Aki azonban nagyon tud szeretni. Mózes alaposan ismerte az egyiptomi istenvilágot, ott azonban nem lehet olvasni arról, hogy bármelyik isten tudna szeretni. Vagy akarna szeretni. Ez teljesen ismeretlen és értelmetlen tevékenysége lenne bármelyik istennek. Nem szólva arról, hogy ez az Isten beszél. Most hallotta a saját nevét Tőle. Most mutatkozott be neki. Az egyiptomi istenek némák. Aztán Isten folytatta tovább.
Az Úr pedig ezt mondta: Láttam népem nyomorúságát Egyiptomban, meghallottam kiáltásukat a sanyargatók miatt, és ismerem fájdalmukat.
Ez teljesen új volt Mózesnek, aki egy egészen más vallási világban nőtt fel, és évtizedekig azt tanulta. Láttam, hallottam, ismerem. Erre csak egy személy képes. Egy élő személy. Hát Isten létezik? Ennyire létezik? Látja a nép nyomorúságát, hallotta kiáltásukat. Mózes is hallotta. A szíve szorult össze, és átélte a tehetetlenségét. Tehetetlen dühében ugrott neki annak az egyiptominak, és kicsit nagyobbra sikerült az ütés és agyonütötte. Ezzel semmi jót nem tett a népért, sőt még nehezebb lett utána a helyzetük.
Isten mindezt látta és hallotta, akkor miért nem segített?
Isten folytatja, és azt mondja: Le is szállok, hogy kiszabadítsam őket Egyiptom hatalmából és visszavigyem arra a földre, ahonnan eljöttek.
Hogy Istennek erre már kész terve van? Csak így, ennek semmi akadálya nem lehet? Kiszabadítom, visszaviszem. Nincsenek feltételek, nem függ semmitől? Megcsapta Mózest az Isten mindenhatóságának a szele. Átélte, hogy kinek a jelenlétében van ő, kit hallgat most ott. Isten szabadítást készített az Ő népének.
400 évvel ezelőtt hitték az emberek, és hallotta még Ábrahám ezt, hogy ott telepíti le őket. Onnan elsodródtak, eltelt majdnem fél évezred, és Isten ennyire számon tartja ígéreteit? Nem felejti el? Ennyire megbízható?
Egyre több mindent feleleveníthetett, felfrissíthetett Mózesben ez a néhány mondat. Akkor hangzik el a megbízatás: Most pedig menj el! Elküldelek a Fáraóhoz. Vezesd ki népemet Egyiptomból! Azt már nem! - Kapásból ez Mózes válasza. Erről szó sem lehet! De hogy is van ez? Szóval nemcsak egy globális szabadítási tervet készített Isten, hanem az egyes személynek az életéről is terve van? Kész van a munkaprogram Mózes számára? Pontosan megjelöli Isten, mi a feladata? A másik, harmadik emberét is? Ő ezt így csinálja? Ennyire személyes kapcsolatba kerülhet valaki az élő Istennel?
Egyelőre Mózes még tiltakozik. Nem ismeri Istent. Meg kell ahhoz Őt ismerni, hogy merjen bízni benne az ember, és így komolyan vegye, amit mond, és tegye, amit parancsolt. Elkezd alkudozni: mit mondok majd, ki küldött engem? Isten megmondja neki, hogy ki küldte. Ez is kevés. És ha nem hisznek nekem? Akkor majd teszel csodákat. Ekkor eszébe jut Mózesnek valami, amivel bizonyosan kibújhat a feladat alól: Uram, én beszédhibás vagyok, nem tudok igazán szépen beszélni. Erre Isten azt mondja: a te öcséd, Áron viszont tud. Ő ékesen szóló. Majd én mondom neked, te mondod neki, ő meg mondja a Fáraónak.
Mózes látja: nincs kibúvás, és azzal a szándékkal megy haza, hogy mindezt elmondja otthon, és indul Egyiptomba engedelmeskedni Istennek.
Ennyi a történet, amit nagyrészt ismertünk, most inkább csak felfrissítettük. Ennek alapján néhány gondolatot szeretnék most megpendíteni, aztán otthon gondoljuk tovább és Isten Lelke mélyítse el bennünk.
1) Mózes a cselekvő Istennel találkozott. Azzal az Istennel, Akiről Jézus ezt mondja a János evangéliumában: az én Atyám mindezideig munkálkodik, én is munkálkodom. Oly sok hiábavaló vitát folytattak és folytatnak az emberek Isten létéről. A Biblia nem vitatkozik Isten létéről: van vagy nincs. A Biblia Isten jelenlétéről tesz bizonyságot. Arról, hogy Ő tevékenyen jelen van ebben a világban, amelyet alkotott. Ez a világ: a természet, a történelem és az egyes ember élete is az Isten akcióinak a színhelye, mert Ő aktív, tevékeny Isten.
Nem tudom, észrevettük-e, hogy minden mondatban három-négy ige állítmány is van. Azt mondja Isten: láttam, hallottam, ismerem fájdalmát. Leszállok, megszabadítom, visszaviszlek titeket. Téged pedig küldelek - és már adja is Mózes szájába a mondanivalót, mit kell a Fáraónak mondani. Isten cselekszik. Aki ennyire cselekszik, az mégis csak van. Erről azonban a Biblia nem vitázik, és javasolom, hogy ha valakinek bizonyságot teszünk Istenről, ne kezdjük bizonygatni: Ő van. Azt úgy sem tudjuk bebizonyítani, főleg annak nem, aki nem akarja azt komolyan venni. De merjünk vallani arról, hogy Isten hogyan van jelen a mi életünkben. Hogyan éljük át az Ő jelenlétét. Hogyan hallgatta meg a mi imádságunkat is. Hogyan mutatta meg az Ő szabadítását. A nagy szabadítást - ha már átéltük - a bűnből és az ördögi kötelékekből, és a hétköznapok apróbb szabadításait is. Isten jelenlétéről és munkájáról kell nekünk bizonyságot tennünk.
Egyszer a Zsidókhoz írt levél 11. részéről beszélgettünk valahol. Ott a 6. vers így hangzik: „Aki Isten elé járul, hinnie kell, hogy Ő létezik és megjutalmazza azokat, akik Őt keresik.” Valaki elmondta, hogyan tapasztalta meg az előző napokban azt, hogy Isten létezik. Valaki önkéntelenül összecsapta a kezét és azt mondta: én eddig is tudtam, hogy létezik, de hogy ennyire?! - Ez hiányzik sokszor a hittudatunkból, hogy Ő ennyire létezik. Meg még annál is jobban. És egészen valóságosan uralkodik. Ő ma is tud ilyen félreérthetetlenül szólni hozzánk az Igén keresztül úgy, hogy olyan gondolatokat ad, a Szentlelke megvilágosít bennünket, irányítja a Reá figyelő embert.
Hinni tulajdonképpen azt jelent, hogy valaki ezt komolyan veszi: Isten létezik. Ennyire valóságosan létezik. Az ilyen ember számol Istennel, és számít Rá. Akkor is, ha éppen minden arról látszik tanúskodni, hogy nincs, vagy elfeledkezett rólam. Vagy már többé nem számíthatok rá. Az olyan nehéz helyzetekben is, mint amilyenben itt volt Isten népe, ahogy erről olvastunk. Hinni ezt jelenti. Nem azt, hogy elképzelhetőnek tartom, hogy ... Nem azt, hogy biztosan van egy végső oka mindennek. Hinni azt jelenti: a személyes Istenre számítok. Minden helyzetben, akkor is, amikor az ellenségei diadalmaskodnak és úgy tűnik elfeledkezett rólam az én Istenem. - Isten bátorítson minket, hogy így merjünk hinni!
A 135. Zsoltár irónikusan állítja szembe a bálványokat, az ember csinálta úgynevezett isteneket, és az egy, igaz, élő Istent. Csak egy-egy mondatot olvasok: „Tudom én, hogy milyen nagy az Úr, nagyobb a mi Urunk minden istennél. Amit csak akar az Úr, megteszi az égen és a földön, és a mélységes tengerekben.” „A pogányok bálványai ezüstből és aranyból vannak. Emberi kéz csinálta őket. Van szájuk, de nem beszélnek. Van szemük, de nem látnak. Van fülük, de nem hallanak. Lehelet sincsen a szájukban!”
Ezzel szemben a mi Istenünk olyan, Aki ezzel kezdi a bemutatkozását: Láttam nyomorúságodat, meghallottam kiáltásodat, készen van a szabadítás terve, sőt készen van számodra is egy életprogram, ha kell, boldog leszel, ha visszautasítod, azt minden ember megszokta bánni.
Röviden ez, ahogy Isten Mózesnek bemutatkozott.
2) Ha ezt tovább részletezzük, akkor álljunk meg ennél is: láttam nyomorúságukat, és ismerem fájdalmukat. Ezt akkor mondja Isten, amikor a nép meg volt győződve róla, hogy elfelejtkezett róluk az Istenük. Mindent megenged az ellenségeiknek. Vagy talán már nem is Ő engedi meg, hanem megy minden öntörvényüleg, itt a hazugság és a gyilkosság diadalmaskodik. Senki nincs, aki uralja a helyzetet. Elszabadult a pokol, egyre inkább visszazuhanunk a káoszba.
Amikor ezt éli át az ember, akkor komolyan venné azt, hogy Isten mindezt látja. Látja a fájdalmamat és látja az ellenségeim gonoszságát. De látja azt a fájdalmat is, amit esetleg én okoztam, és ismeri az én gonoszságomat is. Lehet, hogy egy ideig nem szól, de akkor is lát mindent, és mindennek következménye lesz. A hívő ember tudja, hogy soha nem az Isten háta mögött él, hanem mindig Isten színe előtt zajlik az élete.
Milyen nagy békességet és reménységet ad ez azoknak, akik komolyan veszik a nyomorúságaikban, és milyen biztos alapja ez a felelősségnek, amikor szeretnénk valamit az Isten háta mögött tenni vagy gondolni.
Láttam nyomorúságukat. De ugyanakkor látja vétkeinket is. És hallottam kiáltásukat. Akkor miért nem felelt rá hosszú ideig? Ezt Ő tudja. Az az Ő dolga, hogy mikor felel a kiáltásra. De azt ígérte, így olvassuk az Ézsaiás könyvében, „mikor kiáltanak, én már megfeleltem, ők még beszélnek, és én már meghallgattam.” Aki hittel kiált, az biztosra veheti, hogy Isten hallotta. Aztán majd valamikor felel. Ezt kivárni, az a hitnek a próbája sokszor.
A Bibliából több történetet idézhetnék ennek a szemléltetésére. Valaki nagyon könyörgött valamiért, aztán telik az idő, és egyszer csak Isten még nagyobb ajándékot vagy szabadítást ad, mint amit kért. S akkor tudomására hozza - például Dánielnek -, hogy amikor imádkoztál, azt ott már meghallgattam. Most jött el az ideje annak, hogy az nyilvánvalóvá legyen. Ezt kivárni, ahhoz kell az alázatunk és hitünk. Mindenkit csak bátorítani szeretnék, hogy kiáltson Istenhez ezzel a bizonyossággal, mert Ő azt hallja és meghallgatja.
3) Azután az is nagy örömhír, hogy szabadítást készített akkor, amikor még a bajok kellős közepén ott szenved a nép. Már kész van a szabadítás. És innen most ugorjunk az Újszövetség mezejére:
Így készített Isten szabadítást a tőle messze sodródott embernek is, aki a bűn kényszerébe került. Aki nem tud mást tenni, csak vétkezni, Isten ellen cselekedni. Jézus neve azt jelenti: szabadító és a Máté 1,21-ben azt olvassuk, amikor megígéri az angyal Józsefnek, hogy majd Máriának fia születik Istentől, hogy nevezd Őt Jézusnak, mert Ő szabadítja meg az Ő népét annak bűneiből. Jézus az a szabadító, Aki visszaviszi a benne hívőket az ígéret földjére, az elveszített Kánaánba, az Istennel való közösségbe: az üdvösségbe. A Biblia üdvösségen az Istennel való közösséget érti.
Van-e neked már üdvösséged? Ebben a valóságos közösségben élünk-e Istennel?
4) Aztán ez is meglepte Mózest, talán ez lepte meg leginkább, hogy ennyire személyes terve van Istennek ővele. Hogy ő nyugodtan legelteti az apósnak a nyájait, és közben kiderül, hogy Isten már elvégezte: neki a Fáraóhoz kell mennie, a népet Egyiptomból kihoznia. Tiszta képtelenség, ez elképzelhetetlen! Még kimondani is rettenetes! Éppen ő menjen a Fáraóhoz, leütteti a fejét azonnal, ha még mindig számon tartják, mit csinált.
Elsőre a legtöbbször tiltakozik az ember Isten megbízása, parancsa ellen. De Mózes szép példa abban, hogy végül is annak ellenére, hogy fél, meg nem ért egészen egyet Isten tervével, mégis teljesíti azt, és így lesz az ő népének áldott vezetője.
De lehet kérdezni Istent: Uram, mi a terved velem? Lehet kérdezni Istent: Uram, mi a terved a gyerekeimmel? A legtöbb szülő mániákusan meg van győződve: amit ő elgondolt, annak kell megvalósulnia a gyerek életében, attól lesz boldog. Ami neki nem sikerült, azt szeretné látni a gyerek életében megvalósulni, függetlenül attól, milyen képességei vannak, vagy hogy mi Isten terve vele.
Az szereti igazán a gyerekét, aki ezt kérdezi újra és újra: Uram, Te mit akarsz vele? Hol a helye az életben, milyen pályát válasszon? Te kit szerzel neki segítőtársnak, hozzáillőt? Teljesen mindegy, nekem szimpatikus vagy nem. Te mit akarsz? Az igazán hívő szülő ebben a szabadságban jár, és tudja, ezzel tesz jót a gyermekének.
Van Istennek személyre szóló terve velünk. Izgat-e, érdekel-e minket, hogy ez mi, és készek vagyunk-e engedni neki?
Mózes itt Isten kezében lesz eszköz, és hamar meg kell tanulnia, ha nem engedelmeskedik, nem használható. Alkalmassága nem a személyes adottságaitól függ, hanem az engedelmességétől. És ez velünk is így van, ami megint csak felszabadulás és boldogság az engedelmes hívő ember számára.
5) Végül arra szeretnék még rámutatni - és itt megint a gyerekeink, unokáink, vagy ha nem vér szerintiek is a gyermekek és fiatalok, de Isten felelőssé tett minket érettük, azoknak a sorsa jön elénk. Kiderül ebből a történetből, hogy Mózes végül is azért érthette meg mindezt, és azért tudta ezt teljesíteni, mert volt alapozás az életében. Kiskorában az édesanyjától sokat hallott Istenről. Közben évtizedek teltek el, erre a kisgyerek-korban kapott ismeretre, Igére rárakódott az egész egyiptomi sötétség - mert hihetetlenül sötét az egyiptomi vallásos világ, az egyiptomi istenvilág a mérhetetlenül sok okkult motívumával. Mindez rárakódott, s úgy tűnt az egész nincs sehol. Egyszer azonban - amikor Isten személyesen megszólította, mintegy lefújta a port arról, ami kisgyerek-korban a szívében felhalmozódott, és a hamu alatti parázs lángra lobban. Egyszerre ismerősen cseng először az ősatyák neve: Ábrahám, Izsák, Jákob, aztán az élő Isten neve: a Jahve, a vagyok, aki vagyok. Egyszerre használható lesz Mózes.
Az alapozás nagyon sokat jelent. Igét mondani a gyerekeknek. Ne izgasson minket, hogy gúnyosan elhúzza a száját, - ne unalmasan mondjuk, hanem érdekesen, és ne hosszan, de hitelesen. Igét ... Igét csöpögtetni a szívükbe. Isten tetteiről hadd halljanak. Nem kell bizonygatni: van vagy nincs, arról kell beszélni: mit tett. Őértük is mit tett, el egészen a legnagyobbig: a keresztig. Mit tett értünk? Igét mondani a gyerekeknek! Istennel megismertetni, Őt bemutatni. Az Ő tetteiről élményszerűen beszélni, mint akik magunk is részesei vagyunk az Ő tetteinek. Az ilyen ember tud igazán, hitelesen, meggyőzően bizonyságot tenni. Egyszer majd kikel a szívükbe hullott mag. Ne izgasson minket, hogy nem látjuk, hogyan kelt ki. Eljön az ideje, mint ahogy Mózesnél is eljött. A mi dolgunk a magvetés. Csiraképes, jó magot kell vetni. Tiszta, igaz igét. Isten szeretetéről, tetteiről, ígéreteiről hadd halljanak minél többet.
Abból nőhet ki azután olyan hit, amiről a Zsidókhoz írt levél 11. része ír. De mielőtt Mózes nagy hitéről ír, a szüleinek a nagy hitét említi meg. Hivő szülők imádkoztak ezért a kisgyerekért, akit el kellett volna pusztítaniok akkor az egyiptomi előírások szerint, hittel vállalta az édesanyja, hogy a világra hozza, hittel vállalták, hogy nem engedelmeskednek a gyilkos parancsnak, hittel csepegtették a szívébe az igét, s aztán egyszer saját hit lett ebből, de erre az igére épült fel Mózes hite, és így lehetett ő Isten alkalmas eszköze.
A Zsidókhoz írt levél 11. részéből néhány verssel szeretném befejezni. A 23. verstől olvasom: „Hit által rejtegették Mózest születése után három hónapig szülei, mert látták, hogy szép a gyermek, és nem féltek a király parancsától. Hit által tiltakozott Mózes, amikor felnövekedett, hogy a Fáraó leánya fiának mondják, mert inkább választotta az Isten népével való együttsanyargatást, mint a bűn ideig-óráig való gyönyörűségét. Mert nagyobb gazdagságnak tartotta Egyiptom kincseinél a Krisztusért vállalt gyalázatot, mert a megjutalmazásra tekintett. Hit által hagyta el Egyiptomot, nem félt a király haragjától; mert erős szívű volt, mint aki látta a láthatatlant.”
Ez a hitnek a lényege: „Mint aki látta a láthatatlant.”
Induljanak el a gondolataink és szánjunk ma még időt arra, hogy újra gondoljuk mindezt. Induljanak el onnan, hogy Isten ennyire létezik. És aki Isten elé járul, annak hinnie kell, hogy Ő létezik és megjutalmazza azokat, akik Őt keresik, Ő cselekvő Isten ma is. Lehet hozzá kiáltani, meg lehet értenünk, mi a terve velünk, meg a reánk bízottakkal. Adja az Ő Igéjét a szánkba, ha nem szégyelljük Őt, ha nem félünk különféle királyok parancsától, hanem féljük a hatalmas és mindenható Istent, azt, Aki úgy szerette ezt a világot - benne minket és a gyermekeinket is -, hogy az Ő egyszülött Fiát adta.

A múlt héten elballagtak negyedikeseink és holnap megkezdődnek az érettségi vizsgák. A ballagáson könnyes szemű anyukák és mosolyogni próbáló apukák elmélkedtek arról, hogy milyen szép nagy lány, és milyen embernyi fiatalember cseperedett a picikéből. Amikor tegnap a Baár-Madas Gimnázium végzős tanulói bevonultak ide istentiszteletükre, azon gondolkoztam, hogy megnőni még csak megnövünk a legtöbben, az idő is elszáll felettünk, de vajon érettek leszünk-e valójában? Ha lenne lelki érettségi vizsga is, hányan állnánk meg azon?
Azért is hagytuk fenn a tegnapi díszítést, hogy emlékeztessen minket arra, hogy Isten időnként minket is vizsgáztat. Nem árt tükörbe néznünk, magunknak is tudatosítanunk, hogy nem éktelenkednek-e ott a kiskorúságnak a jegyei rajtunk? Valóban érettek vagyunk mi?
Szép ez a mondás, amit itt virágokból kiraktak a gyerekek, meg tanáraik. Szenczi Molnár Albert írta ezt, amikor a zsoltárfordítást befejezte, a munkája végére: Laus viventi Deo — ez a Baár-Madas jelszava: Dicsőség az élő Istennek. De most ezen túl emlékeztessen minket ez az alkalom arra, hogy izgulunk itt az érettségizők sikeréért. De vajon a lelki érettség tekintetében hogyan állunk mi?
Isten Igéje nagyon fontosnak tartja, hogy mindannyian lelkileg érett, kiforrott felnőttekké váljunk. Kiskorú, éretlen emberekkel nem lehet sem országot, sem jövőt építeni, de a kiskorú keresztyének alkalmatlanok az Isten országának az építésére is. Egyszerűen használhatatlanok mások javára. Életkérdés az, hogy ne maradjunk lelkileg éretlenek.
Min lehet lemérni, hogy valaki kiskorú-e még, vagy már érett? Az a két Ige, amit most hallottunk, nagyon világosan felsorolja ennek az ismérveit. Nem tudom, emlékszik-e még valaki arra, hogy tavaly ilyenkor az először felolvasott Igéről volt szó, most Isten kegyelmét kérve próbáljuk kibontani, és megérteni ezt a másodikat.
Mielőtt megpróbálom egyszerűen leolvasni a most hallott Igéről a lelki nagykorúság jegyeit, hadd mondjak két példát arra, hogy egészen egyszerűvé váljék ez a kérdés: mire is gondoljunk lelki kis-, illetve nagykorúságon?
Abban az időben, amikor még nem volt ilyen könnyű Nyugatra utazni, egy iskolai diákcsoportot kivittek tanulmányútra. Mindenki kuporgatta már itthon a kis valutácskáit, meg beváltotta, amit lehetett, hogy majd ott kinn, mit vesz belőle. Roppant jellemző volt, hogy melyik diák mire költötte el. Tanulmányt kellett volna róla írni.
Voltak közel húsz éves gyerekek, felnőttek — hogy mondja az ember, — akik elköltötték azt a kicsi pénzt mindenféle csecsebecsékre. Olyasmikre, amiket, vagy amikhez nagyon hasonlót itthon is lehetett volna venni, és amiknek nem sokáig veszi hasznát az ember, vagy gyakorlatilag semmi hasznát nem veszi. Volt egy fiú, aki tudta mit akar venni. A későbbi munkájára, hivatására gondolva feltétlenül szeretett volna megvenni egy olyan könyvet, amit csak ott kinn lehetett akkor kapni, és amire neki gyakorlatilag egész életében szüksége lesz. Szépen utánajárt, mindenkitől eziránt érdeklődött. Megtalálta és az utolsó fillérig erre költötte a pénzét.
Melyik a kiskorú és melyik a nagykorú gondolkozású ember?
Az-e, aki megvesz mindent, ami csillog, vagy az, aki tudja mit akar? Aki sok mindenről, vagy minden egyébről lemond egy valamiért, ami neki fontos, amit használni akar mások javára is.
A másik személyes emlékem. Amikor az első gyülekezetbe kihelyeztek segédlelkésznek és legelőször vasárnap kellett prédikálni, rettenetesen izgultam. Volt ott egy másik segédlelkész is, és volt egy aranyos, kedves főnökünk. A segédlelkész kolléga jött-ment körülöttem az istentisztelet előtt és egyfolytában magyarázott: ez nagyon kritikus gyü-lekezet ám, itt vigyázni kell minden szóra! Jól meggondoltam-e mit fogok mondani? Kértem, hagyjon békén, már csak néhány perc választ el az istentisztelet kezdetétől, szeretném még egyszer átgondolni mit mondok. De nem lehetett leállítani, a végén már teljesen oda nem tartozó dolgokat is mondta, mondta, mondta.
Eltelt néhány hónap, eljött a karácsony, s karácsony másnapjára engem osztottak be. Akkor is nagyon féltem. Látta a főnököm mennyire izgulok és roppant tapintatosan mindenkit magához hívott, aki ott velem akart beszélni az istentisztelet kezdete előtti percekben. Presbitereket, gyülekezeti tagokat is szépen távol tartotta tőlem és hagyta, hogy egy sarokban még átnézzem a mondanivalómat. Aztán harangozás előtt egy perccel odajött és csakúgy, mintha mellesleg közölne valamit, mondta: tudod, azért szeretem nagyon ezeket az ünnep másnapi istentiszteleteket, mert ezek olyan családiasak. Itt már kevesebben is vagyunk, azok jönnek el, akik a legtöbbet imádkoznak értünk. A múltkor arra gondoltam, ha hirtelen elveszíteném a fonalat és nem tudnám folytatni, elkezdhetnénk beszélgetni. Olyan ez, mint egy házi istentisztelet.
Mintha egy nyugtató injekciót adtak volna, kiment belőlem egy csomó feles feszültség. Most nem nagy produkcióra készülünk, olyan ez, mint egy házi istentisztelet. Ha véletlenül nem tudnám folytatni, elkezdünk beszélgetni.
Számomra azóta is a jellegzetesen kiskorú ember képe az a fiatal kolléga, aki mondja, mondja a magáét, fogalma sincs, hogy a másiknak most mire lenne szüksége, mi jó, mi kellemetlen neki. Neki az jut eszébe, és szövegel egyfolytában.
A nagykorú ember az, aki a főnök volt akkor. Aki egy pillanat alatt felméri mi a helyzet, tudja mire van szüksége a másiknak, észrevétlenül azt nyújtja neki egy magasabb ügy érdekében. Nemcsak az ő érdekében, abban is. De, hogy nyugodt legyen és most ne úgy menjen fel a szószékre, hogy összeverődnek a térdei, meg remeg a hangja, ahhoz ezt kell most adni neki. Mert egy fontosabb ügy van előtte, annak az istentiszteletnek, az evangélium ügyének, a résztvevők lelki ügyének az ügye. Mindez talán nem tudatosan abban a pillanatban, de már nagykorúvá lett lelkileg és úgy viselkedik adott esetben, szinte gondolkozás nélkül is, ahogy nagykorú ember viselkedik.
Ijesztő testvérek, hogy a lelki kiskorúságnak milyen sok tünetével kell nap mint nap találkozni olyanoknál is, akik egyébként több diplomás emberek, meg évtizedek tapasztalatai lehetnének már a hátuk mögött, és olyan éretlenül viselkednek bizonyos helyzetekben, hogy az kétségbeejtő. És ezzel nagyon sokat ártanak másoknak is, Istennek is, a maguk hitelének is.
Nos, mit mond a felolvasott Ige arról, hogy mi a kiskorúság és a nagykorúság közti különbség? Négy ilyet szeretnék említeni egyszerűen sorba haladva az Igén és leolvasva, ami ebben benne van.
Azzal kezdi a levél szerzője, hogy „Nekünk sok mondanivalónk van, amit nehéz megmagyarázni, mivel hogy eltompult a hallásotok.” Károli így fordítja ezt: „Restek lettetek a hallásra.” Eltompult a hallásotok. A lelkileg kiskorú ember egyik jellemvonása az, hogy nehezen hall. Könnyen beszél — mondja a magáét örökké, kell, nem kell, szükséges, nem szükséges, mondja, de nehezen hall. A másikra való odafigyelés, a gondolkozva hallgatás szinte ismeretlen számára.
Ezzel nagyon meg tudjuk nehezíteni, meg károsítani is egymást. Tele van a lelkileg kiskorú ember önmagával és ezért nem fér bele más. Sem információk, sem a másiknak a terhe, vagy egyáltalán a másik helyzetébe nem is akarja beleélni magát. Eszébe sem jut. Annyira kiskorú, hogy észre sem veszi milyen kiskorú. Fel sem tűnnek neki azok a kóros jegyek, amik erről árulkodnak. Mondja a magáét mint egy síró csecsemő.
Egyszer keresztelő volt itt, és az előfordul olykor, hogy valamelyik kisbaba elkezd sírni. Ez magától értetődik. Az azonban, ami ezt a sírást kísérte, az számomra új volt. A keresztmama hangosan elkezdte nyugtatni: ne sírjál, látod, hogy nincs ok a sírásra, na miért sírsz? Ebből a picike leginkább csak azt érezte: valami feszültség van. Ez a feszültség áradt a keresztmamából, akin lehetett érezni, hogy szégyennek tartja, hogy az ő karján sír egy gyerek. Ezzel kompromittálja őt. Ezzel az indulattal mondogatta ezt neki, teljesen hiába, mert egy néhány hónapossal még nem lehet beszélni.
És ha most nem sértődtök meg, hadd kérdezzem meg: és veletek lehet? Velünk lehet beszélni? Csakugyan odafigyelünk mi egymásra? Mindig az a fontosabb nekünk, amit ő akar mondani, vagy alig hogy elkezdte, már ami reflexiónk. Szavába is vágunk. Hát az csak fontosabb, amit én akarok mondani, mint amit ő. Még nem is tudom mi a problémája, már hozzászólok. Hányszor lehet ezt hallani? Értjük pontosan mire gondol a másik, mielőtt hozzászólunk az ügyéhez?
Hányszor van az megbeszéléseken, hogy rengeteg idő elmegy azzal, hogy miután a szavába vágott, elmondta a magáét, kiderült nem arra a válasz, és nem ahhoz illik, amit ő mondott, mert még nem is tudjuk mit akart mondani, akkor újra elkezdi, és talán akkor engedik végigmondani. Akkor egyeztetni kell a szempontokat, békíteni az egymással szembe kerülőket, ahelyett, hogy egyszer higgadtan végighallgattuk volna mit akar mondani.
A lelkileg kiskorú ember beszél amit tud. A lelkileg érett ember tudja, hogy mit beszél. Ránk mi jellemző?
Nagyon sokszor mi is mondjuk a magunkét és nem azt, amire ott szükség van. És ez ugyanígy jelentkezik akkor is, amikor Istenre kellene hallgatnunk. A lelkileg kiskorú embernek az is nehezére esik, hogy hallgassa és megértse Istent. Ha nem, legjobb esetben mondja a magáét.
Gyakran előfordul, hogy valakinek a vallásosságát igazolandó mondják az ismerősei: de ő szokott imádkozni. Az a tapasztalatom, hogy először is ez a legtöbb esetben nem felel meg a valóságnak. Nem szokott imádkozni. De még ha szokott is ... most ez olyan sokat jelent? És szokott-e Istenre hallgatni? Vagy csak monologizál? Azért van Isten, hogy őt meghallgassa és teljesítse a kívánságait? Ilyen Isten nincs! Az élő Isten nem ilyen. Az Ő szentsége és irántunk való szeretete ezt nem tőri!
Jól néznénk ki, ha Ő mindig azt tenné velünk, amit mi óhajtunk! Annyi ostobaságot is kérünk magunknak. Az Ő szeretete sokkal nagyobb annál és megvéd attól, hogy kívánságaink teljesüljenek.
Akinek nem vált természetessé, hogy előbb figyelek: Uram, mit akarsz Te velem? Aztán majd elmondom, ami a szívemben van. De lehet, hogy akkor már nem is fogom elmondani, mert többet értek a valóságból, mint ha Őt nem kérdeztem volna. A lelkileg kiskorú ember Istenre sem figyel igazán.
Egyszer tanúja voltam egy családi jelenetnek. Hazajött az apuka és ragyogó arccal újságolta a gyerekeknek: gyerekek, a holnapi kirándulásunk elmarad, mert ... tovább nem tudta mondani, mert olyan hisztériát csapott az egyik lánya, hogy egyszerűen nem lehetett hallani az apuka szavát. Bömbölt, üvöltözött... rettenetes volt! Amikor nagy nehezen lecsillapodott és apuka befejezhette a mondatot, akkor kiderült, azért nem lesz kirándulás holnap, mert váratlanul teljesül ennek a hisztisnek a hónapok óta dédelgetett álma. Ugyanis valami távoli rokon valami csodaautón holnap megérkezik és valami csodahelyre elviszi a gyerekeket. Erről ábrándoztak hónapok óta. Most ez teljesedik. Na de ha nem hallgatja végig a mondatot? Kár volt a hisztiért. Nem kellett volna üvöltözni, ha befejezheti a másik, s aztán ahhoz szólok hozzá.
Arra gondoltam, miközben ez a jelenet lejátszódott, hogy vajon nem vagyok én is ilyen sokszor? Isten mondani akar nekem valamit, én az elején kétségbeesem, vagy felháborodom, és ezért sosem értem meg mit akart velem. Azt mondja: ebből a külföldi útból most nem lesz semmi. S jön az elkeseredés. Na de a folytatás még hátra van. Azért, mert ... mert valami jobbat készített el nekünk. Ezt már meg sem hallgatjuk.
Ebből a házasságból most nem lesz semmi. Felháborodás. Na de várd ki a végét! Ő valami jobbat, a jót készítette el. Ebből az üzletből most nem lesz semmi. Na de már gondolatban elköltöttük azt a nyereséget, ami ennek kapcsán ütötte volna a markunkat. Na de Isten meg akar óvni valamitől, azért nem engedi meg, és elkészített valami tisztát és jobbat. De ha nem figyelünk oda ... mint a kiskorú ember, akkor nem lehet velünk beszélni.
Nos, ez az első, amit itt az Ige említ. A lelkileg kiskorú nehezen hall és könnyen beszél, az érett korú ember tud hallgatni, meghallgatni, végighallgatni, figyelni, gondolkozni, s esetleg, ha szükség van valamire, akkor megszólalni.
A második, amit olvastunk: „Ennyi idő múltán már tanítóknak kellene lenne, mégis arra van ismét szükségetek, hogy titeket tanítson valaki az Isten beszédeinek alapelemeire” — vagyis azt írja itt a levél szerzője az olvasóknak: emberek, ti annyi prédikációt hallottatok már, Isten oly sok csodáját láthattátok, olyan sok ajándékot kaptatok Tőle, itt az ideje, hogy adjátok tovább másoknak. Most már kellene, hogy legyen mondanivalótok. Titeket Isten Lelke megvigasztalt, körülöttetek élnek vigasztalásra szoruló emberek, akiken nem segít az, hogy fogadja őszinte részvétem. Ez nem vigasztalás, ezek vigasztaló szavak, de nekik vigasztalásra lenne szükségük. Reménységre, perspektívára ...
Nincs semmi mondanivalótok a számukra? Ami rajtatok segített ... Nem gondoljátok, hogy az segítene nekik is? Nem merítek vagy nem tudjátok elmondani? Vagy mi az oka annak, hogy nektek már rég tovább kellene adni másoknak azt, amit kaptatok Istentől, és erre újra és újra ott nyűglődtök és nyafogtok: kérek még! Ez a lelki kiskorúság. Nekem kellene már útba igazítanom mást, és ehelyett én is eltévedtem. Vagy állok egy helyben és nézem, hogy mások eltévednek. Nekem kellett volna megszólalnom abban a kritikus pillanatban — és ez megelőzött volna valami nagy bajt, és hallgattam. Pedig talán még eszembe is jutott mit kellett volna mondani. A kiskorú embert ez jellemzi. Nem járatos az igazság igéjében — mondja itt később az evangélista.
Hadd kérdezzem ezt is egészen személyesen, kérve, hogy ne sértődjetek meg, hanem ismerjünk magunkra, ha rólunk szól az Ige: gondot okozunk másoknak, vagy hordozzuk másoknak a gondját? A kiskorú ember gondot okoz, és egy ideig ez természetes. Csak azt mondja: itt már ki kellene nőni. Ennyi idő múltán nektek már mások gondját kellene hordoznotok és megint ti okoztok gondot.
Hadd kérdezzem így: teher vagy te itt a gyülekezetben vagy teherhordó? Kinek a terhét hordozzuk itt a gyülekezetben? Úgy jövünk-e ide mindig, mint akik csak várnak, vagy úgy jöttünk ide ma is, mint akik hoztunk valakit ide, és már tegnap imádkoztunk azért, hogy eljöjjön és izgultunk, hogy a találkahelyen találkozzunk, és most is imádkozunk, hogy megszólítsa őt Isten és adjonneki új életet és megoldást, mint ahogy nekünk adott. Ez jellemző? Ki van itt, akit így, ilyen céllal hoztunk ide? Csak fogyasztunk még mindig lelkileg vagy már termelünk is? értékeket tudunk létrehozni, amik mások életét gazdagítják. Minden hivalkodás nélkül, egészen természetesen, mivel hogy ez lenne a természetes a nagykorúság idején, amikor nem én cumizok, hanem én cumiztatok mást. Amikor már nem én bömbölök: kérek, adjanak szeretet, megértést, elismerést, hanem én adok másoknak szeretetet, elismerést, bátorítást. Mindenkinek azt, amire szüksége van, mert felnőtté lettem lelkileg. A kiskorúság vagy a nagykorúság ismérveit vesszük észre magunkon? Aztán így folytatja harmadikként: „mint akiknek tejre van szükségük, nem kemény eledelre. Aki ugyanis tejen él, járatlan az igazság igéjében, mivel kiskorú.” A tej, a könnyen emészthető, rágást nem igénylő lelki táplálék. A kemény eledel az, amivel már meg kell küzdeni. Meg kell rágni, emészteni, nehezebb lenyelni is. Nem megy le olyan könnyen, mint egy korty tejecske. A tej az az evangélium, amelyik arról szól mit tett Isten értünk, a kemény eledel az az evangélium, amelyik arról szól mit vár Isten tőlünk.
Sokan vannak, akik mindig csak az elsőt szeretik hallani. Kell arról beszélni 30 évesen is 80 évesen is. Egész életünkben szükségünk van a tejre. Na de kell mellé még valami, hogy bírja az ember a munkát. Kell a kemény eledel is. Kell arról nekünk újra és újra hallanunk és újra és újra örülnünk annak, hogy Isten így ahogy vagyok szeret, elfogadott, terve van velem. Jóságos az Úr, na de egyszer csak megszólal a jóságos Úr és azt mondja: most pedig menj el, és ezt mondd el másoknak is. De Uram, annak! Ki fog nevetni, nem fogja megérteni. Egyébként is olyan cinikus. De ahhoz küld az Úr. Megyek vagy nem? Lehet küldeni vagy nem, lehet velem beszélnie vagy nem? Kész vagyok továbbadni amit én is úgy kaptam, vagy nem? Szeretem őt és adom neki azt, ami rajtam is segített, vagy bevallom: nem szeretem őt. Gyerek maradok a hitben vagy felnőtté váltam?
A tejnek itala az, hogy Krisztus meghalt értünk, a kemény eledel az, hogy Krisztus élni akar bennünk, és ez csak olyan áron történik, hogy nekünk félre kell állnunk. A magunk régi természete tűnjön el, hogy érvényesülhessen bennünk Jézus Krisztus áldott természete. Ez azzal kezdődik, hogy előbb megértem, hogy meghalt értem. Szeretett engem és önmagát adta érettem, de azzal folytatódik — ha növekedni akarok — hogy akkor éljen bennem is, és tudjam Őt vinni másokhoz. Másokat meg vezetni Őhozzá. Tejnek itala és kemény eledel.
Végül azt olvastuk az Igében: „A nagykorúaknak kemény eledel való, mint akiknek érzékszervei a gyakorlat következtében már alkalmasak a jó és a rossz megkülönböztetésére.” A diakrizis — görög — szó fordul itt elő a Biblia eredeti szövegében. Amikor valakinek van ítélőképessége. Amikor tájékozódik azt mondja ez igaz, ez hamisítvány. Amikor odafigyel azt mondja: ez megfelel Isten akaratának, ez idegen attól. Tehát ezt fogom csinálni, ezt meg nem fogom csinálni. De mindenki erre akar rábeszélni. Ahogy mondani szokták: mindenki ezt csinálja. Sajnálom, én akkor is ehhez tartom magam. Az érett embernek van lelki stabilitása. Tudja magát mihez tartani, mert tudja magát Kihez tartani.
Olvastuk az Efézusi levélben ezt a mondatot: „hogy többé ne legyünk kiskorúak, akik mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódnak és sodródnak az emberek csalásától, tévútra csábító ravaszságától”. Hanem mit csináljunk, folytatja: „hanem az igazsághoz ragaszkodjunk és növekedjünk fel mindenestől Őhozzá, Aki a fej, a Krisztushoz.” Megismertem az igazságot, ragaszkodom az igazsághoz, és miközben engem is tépáznak különféle szellemi szelek, és próbálnak ide-oda hányni-vetni, velem nem bírnak, mert ragaszkodom az igazsághoz, Aki maga Krisztus.
Testvérek, nagyon viharos időket élünk. Mindenkit sodornak ezek a habok, de különösen sok áldozatot szednek a fiatalok közül. Hétről-hétre látnunk kell, hogy ez egyre nehezebb lelkigondozói és pásztori feladat. Egyre nagyobb a világnak a kínálata a különböző vallások, eszmerendszerek, tanítások mindig azt kínálják, ami kelendő, mindenki el akarja adni a portékáját, és így van szó szerint, ahogy itt olvastuk: ide-oda sodródnak emberek, aztán utólag kapkodnak. Egy-egy külföldi útról hazatérve olyan lelki fertőzéseket hoznak magukkal fiataljaink, hogy alig győzzük kikezelni őket, ha még kezelhetők, mert nem minden esetben lehet már a betegség előrehaladott volta miatt a lelki gyógyuláshoz elsegíteni. És mi oda sem figyelünk erre. Sőt azt mondjuk, hogy az a modern, aki maga dönti el, hogy valami jó vagy rossz. Nekem ne mondja meg senki! Én nagykorú ember vagyok — ez a mániája a XX. századi embernek, hogy ő nagykorú. És akkor sorozatosan történnek olyan tragédiák, amilyenre gyerekkoromból nagyon sokra emlékszem.
Egy osztálytársam, meg egy iskolatársamnak a temetésén is ott kellett lennünk, és soksok félkezű és csonkolt, meg megvakult fiú volt a baráti körömben tizenévesen, mert a háború utáni években nagyon gyakori volt, hogy találtak egy kézigránátot és megvizsgálták. Mondták a szülők, meg a tanítók, hogy nem, és miért nem, de majd ő rájön. S hát ha nem az ő kezében fog felrobbanni. Hát ha ez, ami az ő kezébe került, nem fog felrobbanni. És így tovább ... Jöttek ugyanazok az okoskodások, amiket szellemi szinten ma is lehet hallani. És felrobbantak a kézigránátok és mentünk a temetésre, meg attól kezdve látogattuk a beteg és megnyomorodott testű osztálytársunkat.
És ugyanez történik szellemiekben. Ahelyett, hogy ragaszkodnánk Jézushoz, ahelyett, hogy engednénk, hogy gyakorlás közben kifejlődjenek az érzékszerveink a jó és rossz között való különbségtételre, s mindarra ami Jézustól való azt mondanánk, hogy ez jó, ezt kérem, az összes többire azt mondanánk: ez nem jó, ezt nem kérem, ehelyett kísérletezgetni kezdünk és jön belőle sok lelki sérülés és nyomorúság. Az érett ember nem szórakozik a kézigránátokkal. A gyerekekre jellemző ez.
Ezt a négy ismérvet hozza elénk Isten Igéje. A kiskorú nem tud hallani, ő csak beszél, mondja a magáét. A nagykorú embernek van füle az odafigyelésre, és ha megszólal, akkor mond is valamit. Mégpedig azt, amire ott van szükség. A kiskorú mindig csak kapni akar, követel, minden kevés neki, a nagykorú megtanul továbbadni, vagy megtanulja akár az utolsót is odaadni a másiknak, ha annak arra van szüksége. A lelkileg kiskorú ember tejet követel és képtelen a kemény eledelt megemészteni, a lelkileg érett ember a keményebb Igét is befogadja. Isten ítéletes szavait, a próbatételeket, a nehéz embereket, a kényes feladatokat is, ha azt Istentől kapja. És eközben erősödik. Minél nehezebb feladatot végez el engedelmességből, annál több erőt ad neki Isten a következő még nehezebb feladathoz, és annál használhatóbb lesz Isten kezében. A lelkileg éretlen ember sodródik ide-oda, ahova a szél fújja, vagy ahova az emberek ravaszsága vonzza, a lelkileg érett ember ragaszkodik valamihez, ami, Aki neki az igazság: Jézushoz, és nem lehet onnan elsodorni.
Olyan szépen írja az Efézusi levélben Pál: Jézushoz növekedjünk fel. Amikor lelki érettkorúságról van szó, végső soron erről van szó: Jézushoz kell nekünk egyre inkább hasonlítanunk. Ő volt az a tökéletes, lelkileg érett, nagykorú, Aki nemcsak azért volt az, mert Isten és Isten Fiaként járt itt közöttünk, hanem mert az Ő emberi természete is ilyen volt. Ő volt az, Aki soha nem önmagának volt fontos — a múlt vasárnap láttuk a példákat, hogy még a kereszten is, még Kajafás udvarán is másokért van ott, másokért szól, másokra néz, másokért tesz valamit. Ő volt az, Aki azt mondta az embereknek, amire szükségük volt. Mindig akkor jelent meg az életükben, amikor az a legalkalmasabb volt. Neki kell növekednie bennünk, nekünk pedig félreállni az útjából, és akkor érett, nagykorú emberekként tudnánk élni az Ő dicsőségére és mások javára.