Cseri Kálmán

Aki szokott néha számadást készíteni magának, azt így év vége felé többnyire vádolni kezdik a mulasztásai. Sok mindent elterveztünk, amit szerettünk volna megvalósítani, aztán itt van az év utolsó estéje és meg kell állapítanunk, hogy elmaradt. Vagy azért, mert halogattuk, vagy el is felejtettük, vagy nem tartottuk igazán fontosnak, és jórészük az ilyen mulasztásoknak már soha többé nem pótolható. Ha lényegtelen dolgok maradnak el, akkor nincs nagy baj. Gyakran azonban az életünk legfontosabb tennivalóit mulasztjuk el halogatás miatt.
Valóban igaz az, amit egyszer így mondott valaki: a sürgős könnyen kiszorítja életünkből a fontosat.
Baranyi Ferencnek van egy megrendítően őszinte költeménye, amelyikben erről vall. Hadd olvassak belőle néhány versszakot:

Valami mindig közbejön: távolban tengő vén apádnaksós parlaggá szikesedett magánya fehérlik utánad,futnál hozzája bűntudattal, autóbuszon vagy gőzösön,futnál hozzája szüntelen, devalami mindig közbejön.Valami mindig közbejön: mosolyognál az elesettre,s nem lelné arcodon helyét a köznapok csip-csup keserve,a csüggedőkre biztatón, a lányokra ingerkedőnmosolyognál szíved szerint, devalami mindig közbejön.Valami mindig közbejön: forró igazra nyílna ajkad,de mielőtt kimondanád, engedsz a langyos féligaznak,hisz a gyereknek bunda kell, meg kiscipő is télidőn,lehetnél hős, nem csak derék, devalami mindig közbejön...Valami mindig közbejön: létfontosságú semmiségekmiatt halasztjuk mindig azt, mi életté tenné a létet,pedig adódna még idő kifogni az adott időn,igen, adódna még idő, devalami mindig közbejön.

Jó lenne, ha ma este becsületesen végig gondolnánk ezt a mondatot, mert ez komoly vád lehet. „Létfontosságú semmiségek miatt halasztjuk mindig azt, mi életté tenné a létet.” Létfontosságúnak tűnő semmiségek, amikor utólag kiderül, hogy valóban semmiségek, kiszorítják a programunkból azt, ami a puszta létet valóban gazdag, emberi, tartalmas életté tehetné.
Nem volt ez jellemző egyikünkre sem ebben az évben? Vajon nem az-e az oka sok most bennünk levő keserűségnek, elégedetlenségnek, hogy nagyon fontos dolgokat mulasztottunk el ebben az évben, amik miatt nem lett igazán életté a létünk. Talán maga Isten maradt ki ebből az évből. Az, hogy komolyan figyeltünk volna Rá minden döntés előtt. Az, hogy folyamatos, napi kapcsolatban maradtunk volna Vele.
Talán elmentünk az ajándékai mellett úgy, hogy mindig újabbakat követeltünk, és hálaadásra soha nem nyílt a szánk. Talán ismeretlen maradt az, hogy mindenekelőtt Neki, de másoknak is igazat adjunk, amikor rámutattak a bűneinkre. Nem éltünk olyan lehetőségekkel, amiket Isten az elmúlt évre készített el, és többet nem fognak ismétlődni. Elmentünk azok mellett, akik pedig a legközelebb vannak hozzánk, úgy, hogy nem vettük észre a szemükben a ki nem mondott kérdést vagy kérést, hiszen a mi szívünkben is ott lett volna sok kérés, amit meg mások nem vettek észre.
Végig rohantuk ezt az évet is úgy, hogy mindig csak teljesíteni akartunk, és most itt vagyunk a végén, és sok mindenről meg kell állapítanunk, hogy „létfontosságú” semmiségek miatt elmulasztottuk azt, ami igazán életté, meleggé, tartalmassá tette volna a létet.
Nagyon fontos az, hogy időnként, és ha máskor nem, legalább így az év végén mérjük fel magunknak becsületesen, hogy mivel töltjük az időnket? Mi jellemez minket alapvetően? Mi az, amit az idén is minden körülmények között feltétlenül megcsináltunk? S mi az, amit annyira halogattunk, hogy a mai napig sem került rá sor? Bizonyos az, hogy amit feltétlenül elvégeztünk, az volt a fontos? Vagy az csak sürgős volt? És kiszorította az igazán fontosat.
Sok mindent nem lehet már pótolni, de legalább azért készítsünk számadást, hogy jövőre ne ismétlődjék ez a súlyos mulasztás, hogy létfontosságúnak tűnő semmiségek kiszorítják az igazi értékeket s meghiúsítják az igazán fontos tennivalókat az életünkben.
Nemrégiben részt vettem egy imaórán. Az imaóra vezetője kérte a résztvevőket, hogy először dicsőítsük Istent, azután vigyük Elé a bűneinket, utána adjunk hálát mindazért, amit kaptunk Tőle, aztán könyörögjünk, és megemlített néhány fontos közös ügyet, és a végén hozzuk Elé személyes kéréseinket. S mi lett ebből a szép programból? Néhány rövid hálaadás után záporozni kezdtek a kérések.
Az jutott eszembe: vajon nem sokunk sokféle mulasztása tükröződik-e ebben a jelenségben? Eszembe jutottak a Biblia nagy imádkozói: Mózes, Ezékiás, Ezsdrás, Nehemiás, Dániel, akiknek az imádságait pontosan az jellemezte, amit az imaóra vezetője mondott. Ezek az emberek mindig azzal kezdik az imádságaikat - legalábbis, amelyeket a Szentírás feljegyzett, hogy dicsőítik Istent, megvallják bűneiket, aztán következik a hálaadás, majd könyörögnek. De miért? Nagy közös ügyekért, mások nyomorúságáért, lelki áldásokat, ajándékokat kérnek Istentől, önmagukról megfeledkezve.
Arra gondoltam, talán nem lenne haszontalan, ha azzal zárnánk ezt az évet, hogy Isten igéjének a mérlegére tesszük ma este az imádságainkat. És nézzük meg ennek alapján egész hitbeli állapotunkat, belső világunkat. Mert az, hogy ki hogyan imádkozik, nemcsak a kegyességére jellemző, abban az egész ember, az ember egész szemlélete, világképe tükröződik. Kik vagyunk mi valójában? Mik azok a lényeges dolgok, amik csakugyan hiányoznak a gondolkozásunkból, a hétköznapi gyakorlatunkból, a hitünkből?
Amit már nem lehet pótolni, arra kérjük Isten bűnbocsátó kegyelmét, de amit még lehet vagy amit másként lehet folytatni, azt folytassuk másként. Ne legyünk fáradtak ahhoz, hogy változzunk, és a múlt bűneiből ennek az évnek a mulasztásaiból tanuljunk a jövőre nézve. És ha Isten megengedi érnünk a következő év szilveszter estéjét, hátha hálát adhatunk azért: Uram, köszönöm, hogy mégis csak mássá formáltál, mint amilyen egy évvel ezelőtt voltam.
Nos, így tegyük mérlegre imádságainkat, benne egész önmagunkat, és legyen a tükör, amibe belenézünk, Dánielnek ez a most olvasott imádsága. Hasonlítsuk össze a magunkéit az övével, a magunk lelkületét az ő lelkületével, ami tükröződik ebből a fejezetből, és engedjük, hogy Isten leleplezze mulasztásainkat, rámutasson hiányosságainkra, és megajándékozzon új programmal. Mondok először valamit Dánielről, aztán a felolvasott imádságáról.
Tizenéves volt, amikor őt is deportálták i.e. 587-ben, amikor Babilonba hurcolták Júdea és Jeruzsálem lakosait. Ott nőtt fel ő is idegen kultúra és idegen ideológia hatása alatt. De tizenévesen is rendkívüli módon ragaszkodott Istenhez. Neki Szentírás volt a Biblia, és amit otthon megtanult a Szentírásból, ahhoz ragaszkodott a fogságban is. Néha elképesztő helyzetekben sem engedett. Még az étkezési szokások tekintetében sem akart eltávolodni Isten igéjétől, a mózesi rendelkezésektől. És Isten csodálatos módon védte, segítette, és felnőtt fejjel a nagy birodalom három legfőbb tisztviselője közül az egyik ő volt.
Életeleme az imádkozás volt. Naponta háromszor kinyitotta szobája ablakát Jeruzsálem felé és leborulva imádkozott. Abban a világban, amelyik hemzsegett a bálványoktól, ő az egy igaz, élő Istenhez ragaszkodott, Benne hitt. Ezt tudták is róla, és Hozzá imádkozott akkor is, amikor ezt megtiltották. Neki ez nem elmélet volt, hanem annyira gyakorlat, hogy tetten lehetett érni, amint a dolgozószobájában térdre borulva imádkozik. Emiatt vetették az oroszlánok vermébe, hogy a kiéheztetett vadak felfalják. Dániel ott is imádkozott, és Isten csodálatosan kiszabadította onnan.
Ő abból élt, hogy az élő Istennel egy vaskosan pogány környezetben is bensőséges, meghitt, naponta megújuló kapcsolata volt. Állandó párbeszédben élt Istennel. Az imádkozás olyan forrás volt, amiből táplálkozott, ami nélkül elpusztult volna. Ezért szánt rá időt, ezért vállalt érte áldozatot, és ezért volt azon olyan gazdag áldás.
Itt is olyan természetesen mondja ezt, mint a mindennapos eseményről való beszámolót: „orcámat az Úr Istenhez emeltem, hogy keressem Őt imádsággal, könyörgéssel, böjtöléssel, zsákban és hamuban.”
Ha itt egy picit megállunk, és valóban tükörnek tekintve belenézünk ebbe, akkor mit látunk? Jellemző volt e erre az esztendőnkre ez a lelkület? Ragaszkodtunk-e ennyire Istenhez? Jellemző-e reánk ez a folyamatos párbeszéd Ővele? Hogy megvan az ideje az imádságnak, de azon kívül is bármikor megszólíthat minket, és bármikor meg tudjuk szólítani Őt, mert közel van, hallótávon belül. A bálványok világában, amelyikben élünk, tudjuk-e, hogy ki az egyetlen, igazi, élő Isten, és meg tudjuk-e Őt vallani mások előtt? Tudunk-e így bízni Benne?
Arra, hogy valaki így ragaszkodjék Istenhez, és ilyen buzgón imádkozzék, nem Istennek van szüksége, hanem nekünk. Pontosan azért, hogy el ne sodródjunk a világban. Azért, hogy amikor valaki ezt megvallja imádságában, amit Istenről hisz, akkor érezze mindig újra a biztos talajt a lába alatt. Tudja újra, hogy kihez tartozik, hogy kire bízta rá magát, és minden körülmények között megújuló reménység legyen a szívében. Ismerős-e nekünk, hogy Isten igéjét Szentírásnak tekintjük? Hogy ami abban van, annak minden szava igaz ma is és érvényes reánk is, mert Dániel így gondolkozott. E nélkül kár beszélni az imádság hasznairól, áldásairól, amig valakiben az az eltökélt ragaszkodás nincs ott az élő Istenhez.
Erre hívogat minket a mi Urunk. Ezért olvastunk itt az igében is az Ő szövetségéről. A szövetségnek, a Vele való összetartozásnak a legnagyobb áldása, védelme, gazdagsága, hogy valaki minden pillanatban ilyen közel tudhatja Őhozzá magát. És ez megvalósítható a legnagyobb hajszában, sok tennivaló és gond között is, temérdek bosszúság ellenére is. Dánielnek is meg volt mindez bőven.
Jellemző volt-e ez ránk? Vagy pedig inkább az jellemző, hogy létfontosságú semmiségek miatt halasztjuk mindig azt, ami életté tenné a létet, s maradt mi volt a puszta lét most az év végén is, ahogy az év elején volt, és az a gazdag élet, amit Jézus Krisztus hozott és kínál nekünk, még mindig ismeretlen a számunkra?
***
És mit tanulhatunk meg az ő imádságából? Azt, hogy mindazok a fontos elemek, amiket az elején említettem, bőven megvannak benne, és ez meg is látszott Dániel gazdag lelki életén.
1) Azzal kezdi az imádságát, hogy elmondja, kinek vallja Istent. Ezt olvastuk az elején: „Kérlek, oh Uram, nagy és rettenetes Isten, aki megtartja a szövetséget és a kegyelmet azok iránt, akik Őt szeretik és teljesítik az Ő parancsolatait.” Végignéztem az előbb említett nagy imádkozók imádságait. Mindegyikük így kezdi. Tisztázza újra önmaga számára, hogy ki előtt borul most le, és leborul előtte, mert látja, hogy milyen nagy ez az Isten.
Nehémiás egyik imádságának az elejét hadd olvassam. „Te vagy egyedül az Úr! Te teremtetted az eget, és az egeknek egeit és minden seregüket, a földet és mindent, ami rajta van, a tengereket minden bennük valókkal együtt; és te adsz életet mindnyájuknak, és az égnek serege Előtted borul le. Te vagy az Úr, az Isten, aki kiválasztottad magadnak Ábrahámot ...” Tisztázza a maga számára, hogy ki előtt borul most le. Kicsoda Isten nekem, kinek ismertem meg, ha már megismertem, és kinek vallom, mert megvallom mások előtt is.
Elsorolja Isten nagy tetteit és ez nem unalmas neki, mert azt nem lehet megunni, hogy annak a hatalmas Istennek a szövetséges társa lehetek, Aki teremtette az eget és a földet. Aki az Ő népét csodálatosan kihozta Egyiptomból. Aki a történelemnek is Ura. Ezeket a nagy tetteket nem lehet elégszer elsorolni. És aki olyan nagy szabadítást szerzett a Golgotán, hogy az elég az én számomra, és mindannyiunk számára is.
Aztán elsorolja, hogy Isten tetteit a maga hétköznapjaiban. Hogyan bizonyította meg Isten újra és újra, hogy Ő jelen levő Úr, hogy ténylegesen uralkodik, hogy hatalma van minden ember szíve indulata és gondolatai felett. A bálványok világában ezzel dicsőíthetjük az Istent, hogy megvalljuk kinek tekintjük Őt. És hogy újra és újra boldogok leszünk, hogy a szövetségébe fogadott bennünket.
Az első tehát, ami Dániel imádságában megvalósul a hitvallás.
2) A második a bűnvallás. „Vétkeztünk és gonoszságot cselekedtünk, hitetlenül cselekedtünk, pártot ütöttünk ellened, eltávoztunk parancsaidtól és nem hallgattunk a te szolgáidra, a prófétákra, akik a Te nevedben szóltak hozzánk. Vétkeztünk ellened: királyaink, fejedelmeink, atyáink és az ország egész népe.” Utána jön még egy hosszú felsorolás, amit nem is olvastam fel az előbb sem, ahol nem ködösít és nem általánosít, hanem néven nevezi a bűnöket, amikkel vétkeztek Isten ellen. Amiknek egy jó részét ő maga nem is követte el, de ő is annak a népnek egy tagja, amelyik az Isten népe, és ő is vállalja ezt, és bűnbánattal vallja meg Istennek.
Jellemző-e ez a ma esti lelkiállapotunkra, hogy készek vagyunk Istennek igazat adni mindabban, amiben az Ő igéjével elmarasztal? Készek vagyunk-e konkrétan megvallani, hogy: igen, Uram, én is hitetlenül cselekedtem, nem bíztam Benned, másokban bíztam? Igen, Uram, én sem hallgattam a Te szolgáidra, akik a nevedben szóltak hozzánk. Hány igehirdetés elment a fülünk mellett! Hadd kérdezzem inkább fordítva: hány igehirdetés változtatta meg az életünket úgy, hogy arra ma is emlékszünk? Arra, hogy ott Isten igéje telibe talált, és azt mondtam: mától kezdve ezt másképp csinálom.
Volt ilyen. El is mondták év közben többen a testvérek közül. De vajon miért nem mindegyik igehirdetést így fogadjuk Őtöle? Itt van felsorolva világosan és ez érvényes mireánk is: királyaink, fejedelmeink, atyáink, akik sok jóra akartak tanítani, és a föld egész népe, mi mindnyájan sokféleképpen vétkeztünk Isten ellen. Ezért folytatja úgy, hogy megérdemeljük a sorsunkat.
Dániel nem lázad, nem tiltakozik. Nem azt mondja Istennek: mi gonoszságot cselekedtem, hogy így bánsz velem? Azt mondja: igazad van, Uram, amikor ideküldtél minket idegen földre, amikor a szégyenünkben nem tudunk mit szólni, megérdemeljük mindazt, amit velünk tettél. Még ennél többet is érdemelnénk, de Te megint a nagy irgalmad és kegyelmed szerint cselekedtél velünk, és nem úgy, ahogyan érdemelnénk.
Testvérek, ez az, ami ellen a legtöbben tiltakozni szoktak. Vajon a mi kemény, gőgös szívünk kész-e ma este őszintén megalázkodni Isten előtt? Őt úgy sem lehet becsapni. Őszintén elmondani: vétkeztem és vétkeztünk ellened ebben, meg ebben, meg sok mindenben, amit észre sem vettünk, és még így sem úgy bántál velünk, ahogyan érdemeltük volna. Legyen áldott a Te neved!
Ez az Isten gyermekeire jellemző magatartás. Ebből jöhet ki valami jó. Az ilyen őszinte bűnvallást szokták követni a csodák. Amikor Isten odafordul újra az Ő népe felé és meglepetésszerűen olyanok történnek, amiket csak Ő tud a nép életében elvégezni.
3) Ezt követően hálát ad azért, hogy az Isten szövetségének annyi ajándéka van. Megköszöni azt a sok jót, amit ennek ellenére adott nekik. Azt hiszem, ha semmi másról nem lett volna ma este szó, csak egy hosszú listát összeállítanánk - de ezt közösen kellene összeállítani -, hogy mi mindent köszönhetünk meg ma este Istennek, hogy annak ellenére, hogy mi olyanok voltunk Hozzá ebben az évben, amilyenek, Ő mégis elhordozott, megőrzött, gondoskodott rólunk. Sok nyomorúságból kihozott, sok betegségből meggyógyított, sok betegség folyamatos hordozásához erőt és türelmet ad, még a velünk történt soksok rosszat, veszteséget, megaláztatást is a javunkra használta, akkor azt hiszem nehezen érnénk a lista végére.
Most karácsony táján különösen is sok elesett, nehéz sorsú testvérünket látogattuk meg, és a sok nyomorúság között ott ragyogott egy fényfolt: talán a legelesettebb, ágyhoz kötött, magatehetetlen valaki, aki teljesen egyedül áll a világban, senkije nincs, egyfolytában arról beszélt, amíg ott voltam: milyen jó az Isten. Sorolta azt a sok mindent, amiért hálát szokott adni. Szerettem volna elsüllyedni ott a betegágy mellett, a széken ülve a magam panaszaival, elégedetlenségével, követelőzéseivel. Egy nyomorult ember, aki tele van hálával. És igaza van! Csupa olyan dolgot sorolt, amiért hálát lehet és kell adnunk. Csak ő látja, mert nemcsak az ajándékokat látja, hanem az ajándékozóval van szoros kapcsolata. És öröm neki, hogy megköszönheti az Ő jóságát, amit a nyomorúságok között is észrevesz.
Azt hiszem, a legértelmesebben akkor töltenénk el a mai estét, ha tudatosan ráállítanánk magunkat a hálaadásra. Vegyem számba vagy ha hajlandó még valaki a családból, vegyük számba: mennyi jót kaptunk az idén is Istentől. Aki ezt kipróbálja, meglátja milyen gazdag lesz az, aki veszi a fáradságot és hálát ad.
4) És itt jönnek Dánielnek a kérései. Ez az imádságának a negyedik szakasza. De milyen kérések ezek? „Uram, a Te igazságod teljessége szerint forduljon el, kérlek, a Te haragod és búsulásod a Te városodtól, Jeruzsálemtől, a Te szentséges hegyedtől, mert a mi bűneinkért és a mi atyáink hamisságaiért gyalázatára van Jeruzsálem és a Te néped mindeneknek mikörülöttünk. És most hallgasd meg, oh Istenünk, a Te szolgádnak könyörgését és világosítsd meg a Te orcádat a Te szent helyeden, amely elpusztíttatott. Uram, hallgass meg! Uram légy kegyelmes! Uram, légy figyelmetes, és cselekedd meg, ne késsél, Te magadért, oh én Istenem; mert nem a mi igazságunkban, hanem a Te nagy irgalmadban reménykedve terjesztjük Eléd kéréseinket.”
Mit kér itt Dániel? A városért, az országért, a népért, a templomért esedezik. És aki ismeri az Ószövetség nyelvét és ezeket a kifejezéseket, az tudja, mit kell érteni rajtuk. Dániel itt azért könyörög Istenhez, hogy adjon lelki ébredést. Hogy a nép e közt a sok nyomorúság között ne keményedjék meg, ne keseredjen el, ne fordítson hátat Istennek, de Isten se fordítson hátat az Ő népének, amely megérdemelné, hanem forduljanak oda egymáshoz. Fordítsa Isten az Ő népe szívét egészen maga felé, és fordítsa az Ő atyai szívét egészen az Ő elesett népéhez. És a többi kérés el is maradhat, mert ha ez megtörténik, annak olyan gyümölcsei, olyan következményei lesznek, amiket fel sem tudna sorolni az ember.
Ébredésért könyörög Dániel. Azért, hogy a nép újra Istennek tekintse Istent, hogy tudja Őt imádni. Kész legyen a bűnvallásra, és akkor valami egészen új kezdődhet. Mert ahol egy nép megtér, és visszafordul Istenhez teljes szívéből, ott újra lesz munkalehetőség, ott másképp történik a javak elosztása, ott nem fog fokozódni a különbség gazdag és szegény között, ott nem lesz megalázott. Ott a kicsi fontos lesz és felkarolják. Ott lesz erkölcs. Egész más lesz a munkaerkölcs. Ott az asszonyok szülnek gyerekeket, és a férfiak hűségesek maradnak az asszonyukhoz. Ott fontos lesz az, aki segítségre szorul, és nem a maga önös érdeke hajtja az embert és állítja szembe a másikkal, hanem ott átélik, hogy mind a szövetségen belül vannak és mind a szövetséges Isten kegyelméből élnek. Mindnyájan koldusok Nélküle, de mindnyájan gazdagok Vele. Ezért könyörög Dániel.
Ide juthat el az, aki azzal kezdi: megvallja kicsoda Isten, megvallja mit vétett Isten ellen, és veszi a fáradságot és felsorolja mind azt a sok jót, amit érdeme nélkül mégis csak kapott Istentől. Utána tud igazán fontos dolgokért könyörögni. Nem a gazdasági fellendülésért imádkozik Dániel mindenekelőtt, mert tudja: az is meglesz, ha az istentelen nép újra visszafordul Istenéhez teljes szívéből. És más lesz az emberi együttélés, és más lesz a közbiztonság. Nem fognak félni az emberek és nem csinálnak börtönt az otthonokból az ablakokra szerelt rácsokkal, mert nem lesz rá szükség, ha visszafordul teljes szívével Istenhez.
Persze, hogy egy egész nép, úgy minden egyedével együtt sose fordult oda Istenhez. De ha ez lesz a jellemző, ha legalább oda eljutnak sokan, hogy ez szükséges ... Ez nem olyan luxus, amit majd nagy jómódunkban megengedhetünk magunknak, hanem ettől függ, hogy lesz-e jómódunk. Hogy ha valóban szíve szerint keresi sok ember az Istent, akkor Isten is az Ő orcáját visszafordítja. Ez nagyon fontos kifejezés, aminek a gazdag jelentését nem is érzékeljük. Ez azt jelenti: rendbe jönnek a dolgok. Az a sok anomália, törvény nélküliség és törvénytelenség, ami miatt szenved az egész társadalom, egyszerre megszűnik, mert rend lesz. Mert Isten az Őt megillető első helyre kerül, és helyükre zökkennek sorba a dolgok. Ide jut el az, aki Istent keresi, annak vallja, aki, aki nem gőgös arra, hogy bűnt valljon és változzék, aki tud hálát adni, annak Isten ilyen nagy szívet ad. Belefér minden és mindenki. Saját magáért nem is imádkozik, hát ő is benne van a népben és ő is az Isten kegyelméből él.
Mi volt jellemző erre az esztendőnkre? S mik azok a jellegzetes mulasztások, hi-ányosságok, amik a most felsoroltak kö- zül hiányoztak belőle és hiányoznak belőlünk? Isten olyan kegyelmes, hogy nem azt mondja, ha eddig nem csináltad, maradj ilyen, hanem azt mondja: látod, ezek hiányoznak. Most kezdhetsz újat. Elkezdhetjük már ma, hogy megvalljuk Őt annak, akinek megismertük, hogy elkezdjük a bűnvallást, a naponkéntit, hogy elkezdjük a hálaadásban való bővölködést, és önmagunkról sokszor megfeledkezve vagy magunkat is beleértve, ilyen igazán fontos kérésekkel állunk a mi Urunk elé. És akkor valóban a létfontosságú dolgokkal telik el majd a hátralevő időnk és nem semmiségekkel.

Ebben az Igében arra kapunk választ, hogy mi volt Isten célja a karácsonnyal. Mi volt a célja annak, hogy az Ige testté lett, Isten Fia emberré lett. Így felel erre alapigénk: hogy ti meggazdagodjatok.
A karácsonyi csoda célja az volt, hogy mi, akik lelkiekben néha nagyon nyomorúságosan szegények vagyunk, elképzelhetetlen gazdagságra tegyünk szert.
Ki fizette meg ennek az árát? Azt olvastuk: Jézus, aki "gazdag lévén szegénnyé lett érettetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok."
Nézzük meg azért most, hogy milyen gazdag volt Jézus Krisztus karácsony előtt, milyen szegénnyé lett, amikor magára vette emberi testünket és eljött ide közénk. Aztán nézzük meg, milyen szegények vagyunk nélküle, mióta Isten ellen fellázadtunk, és milyen gazdagokká lesznek azok, akik hisznek Őbenne.
1) Milyen gazdag volt Jézus? Olyan gazdag, hogy azt emberi szavakkal nem tudjuk leírni. Olvastuk János evangéliumának ezt a gyönyörű bevezető szakaszát. Próbálja megfogalmazni valahogyan a Szentlélektől vezettetve, de nem tudja emberi szavakba önteni azt az isteni gazdagságot, ami a mi Urunk Jézus Krisztust jellemzi.
Pál apostol a Filippi levélbe beledolgoz egy őskeresztyén Krisztus-himnuszt, s abban Jézusról ezt vallja: "Amikor Istennek formájában volt, nem tekintette zsákmánynak, hogy az Istennel egyenlő." Olyan gazdag volt Jézus, hogy az Istennel egyenlő. Őáltala teremtetett minden, Ő előbb volt mindennél, Őreá nézve teremtettek mindenek - ahogy a Kolossé levélben olvassuk. "Hatalma szavával fenntartja a mindenséget" - ahogyan a Zsidókhoz írt levél bevezetője mondja. Próbáljuk körülírni, de nem tudjuk még elképzelni sem, mit jelent a mennyei dicsőségben Istenként uralkodni.
Jézus Krisztus tehát öröktől fogva mindörökké Isten. És amikor isteni természete mellé magára vette a mi emberi természetünket is, akkor is megmaradt mindenható örök Istennek. Kálvin János szépen írja: A test alacsonysága elfedte ugyan isteni méltóságát, de meg nem szüntette azt. Szólt egy szót és bármilyen betegségből meggyógyult az ember. Azt mondta a bénának: kelj fel és vidd haza a hordágyat, amin idehoztak, és az megtette. Azt mondta a démoni lelkektől megkötözötteknek: legyetek szabadok, és megszabadultak. Rászólt a tengerre: hallgass, némulj el, és elállt a vihar és nagy csend lett. És beszólt a sírba: Lázár, jöjj ki, és kijött a megholt, akit négy nappal azelőtt temettek el és már szaga volt. Mindenható isteni hatalma itt is megmaradt, miközben örök isteni természete mellé felvette a mi emberi természetünket.
És ma is ilyen mindenható, örök Isten Ő. Mi nem a kisded Jézuskára emlékezünk karácsonykor, mint ahogy valakinek a születésnapján nem csecsemőkori önmagát ünnepeljük, hanem azt, akinek most a születésnapja van. Karácsony az Úr Jézus születésnapja, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön.
2) Ezt a gazdagságot hagyta Ő ott, amikor eljött közénk karácsonykor a földre. Gazdag lévén szegénnyé lett. Mennyire szegénnyé? Annyira, hogy ugyan úgy indult, mint ahogy mindnyájan. Tehetetlen csecsemő volt, akit be kellett pólyálni. Ráadásul nem rengő bölcsőcskében - ahogy a kedves ének mondja -, hanem egy istálló sarkában egy jászolban.
Amikor a Gonosz kísértette, éhezett. Oly sok este volt, amikor nem tudta, hová hajtja le a fejét. Jézus Krisztus ezen a földön hajléktalan volt, és nincstelen volt, és megvetett volt, és üldözött lett. Ezért tud Ő igazi barátja és segítője lenni mindenkinek, aki otthontalan, szükséget lát, megvetett és megbélyegzett. A tulajdon anyja, Mária nem értette meg, a testvérei azt híresztelték róla, hogy nem beszámítható - le van írva az evangéliumban. Egyik tanítványa besúgta a hatóságnál, a másik letagadta, hogy valaha is ismerte. A meg nem értettek végtelen magányosságát kellett átélnie Jézusnak itt a földön. A halála előtti utolsó napjain minden emberi méltóságától megfosztották. Összerugdosták, véresre verték ártatlanul, szemen köpdösték, aztán bekötötték a szemét és úgy ütötték a fejét. Játszottak vele: ha próféta vagy, mondd meg, hogy most ki ütött meg, és most ki ütött meg ... és a végén hamis vádak alapján egy koncepciós perben halálra ítélték. S akkor meg kellett tapasztalnia, milyen az, amikor az Isten is elhagy valakit. Ennyire szegénnyé lett a mi Urunk.
De miért lett ennyire szegénnyé? Miért engedte ezt Isten - ahogy ezt sokszor szoktuk kérdezni? Itt van alapigénkben a világos felelet: érettetek. Miértünk történt mindez, testvérek. Gazdag lévén szegénnyé lett érettetek, hogy ti az Ő szegénysége által meggazdagodjatok. Mert csak így lehetett eltenni az útból azt a sok akadályt, ami minket Istentől elválaszt. Mert csak Jézus tehetett eleget, és csak így tehetett eleget azért a sok istentelenségért és embertelenségért, amit mi folyamatosan elkövetünk. Mert csak ezáltal menthetett fel minket a halálos ítélet alól és tehetett bennünket Isten gyermekeivé.
Jézus Krisztus, amikor emberré lett, odaállt a mi helyünkre, és a mi bűneink büntetését szenvedte el azért, hogy mi reménytelen halálra ítéltekből Isten szabad és gazdag gyermekeivé legyünk. És aki komolyan hiszi azt, hogy mindez érette történt, és Jézus halála jelenti nekünk az életet, mégpedig az örök életet, annak az életében elérte célját a karácsony. Mert ezért lett az Ige testté, ezért mondott le minden gazdagságáról Jézus és lett emberré, ezért vállalta mindazt a temérdek szenvedést, kínt és megaláztatást, hogy mi Isten gyermekei lehessünk.
3) És erre nekünk mérhetetlenül nagy szükségünk van. Mennyire vagyunk mi szegények? Nagyon nagy szükségünk van arra, hogy Ő gazdagokká tegyen, mert kiáltó, reménytelen az a lelki nincstelenség és szegénység, amibe süllyedtünk. Ennek hosszas fejtegetése helyett hadd mondjak a közelmúlt élményei közül néhányat.
Mennyire vagyunk szegények? Úrvacsorát vittem egy idős, beteg testvérünknek. Ahogy jöttem lefelé a lépcsőn, az egyik ajtó mögül gyűlölettől átitatott hangon a következő ordítás hangzott ki: beléd vágom a kést, te gazember! Nemcsak engem tettél tönkre, a gyerekeinket is ki akarod semmizni egészen? Ez a két ember talán valamikor elhomályosodó szemmel azt mondta egymásnak: szeretlek, és most a szeretet ünnepe előtt két nappal kiderül, hogy ennyire szegények lettek.
Fiúk beszélgetnek a gyerekszobában egy rakás játék tetején. Azt mondja az egyik: állítsuk fel a sorrendet, holnap melyikünk apukájához megyünk először, másodszor és harmadszor. Az egyik gyerek fellázadt: nekem is el kell mennem mind a három helyre? Nem maradhatok az enyémmel még karácsonykor sem? Ennyire szegények lettünk, és ennyire szegénnyé tesszük egymást.
Testvérek veszekednek a konyhában. Pontosan úgy, ahogy a szüleiktől meg a felnőttektől szokták hallani, pedig ők még alig tizenévesek. Egyik fogja a másik hátracsavart karját és nem ereszti el. Ne visíts, mert úgy sem engedlek el addig, amíg meg nem ígéred, hogy kétszer elmosogatsz helyettem. Én is elmosogattam a múltkor helyetted. Tartozol és most behajtom.
Ennyire szegények vagyunk. Nem telik, hogy még egyet adjak. A tartozást be kell hajtani. És ugyanezek a testvérek negyven év múlva beperelik egymást az örökség miatt, és tanúkkal bizonyítják, hogy melyikük hányszor vitt ételt az öreg szüleiknek. Azok a szülők annak idején, amikor a szegénységükből kitaníttatták őket, nem tartották számon mennyi áldozatot hoztak értük.
De ennyire szegények vagyunk. Nem tudunk elengedni semmit, nem felejtünk, számon tartjuk és behajtjuk egymás adósságát. Értse meg a világ: nem telik, nincs. Nincs szeretet, nincs megbocsátás, nincs irgalom, nincs kegyelem. Végrehajtás van, mert koldus szegények vagyunk, és nem tudunk elengedni, megbocsátani, elnézni, várni.
Ilyesmi nincs, és ezért nincs igazi szeretet sem, tartós öröm sem. Ezért nincs fészekmeleg otthon, és biztonságérzés a gyermek meg az öreg szívében. Ezért nincs békesség sem a szívünkben, sem az otthonunkban, sem ezen a világon. Koldus szegény lett az ember és az emberiség, mióta Isten ellen fellázadtunk.
Annyira szegény, hogy valaki ezt mondta: ha meghal a párom, nincs értelme tovább élnem. Más valaki azt mondja: ha nem tudok többé dolgozni, nincs értelme élnem. Hát ez jelenti az életet? Csak egyetlen ember, még ha a legdrágább is? Ennyire hiányzik Isten az életünkből? Vagy ennyire nem jelent Ő semmit? Ennyire nem tudunk távlatosan gondolkozni, nincsenek reményeink? Ennyire kiestünk az örökkévalóságból? Ilyen szegények lettünk?
Olyan szegények, hogy nem telik sokszor egy elismerő mondatra sem. Szegények vagyunk arra, hogy biztatást, bátorítást, vigasztalást adjunk. Hogy helyén mondott igével erősítsük egymást. Nem telik sokszor még egy jó szóra, egy őszinte mosolyra sem. Egy simogatásra sem, még az iránt sem, aki pedig a legközelebb van hozzánk és évek óta kénytelen elviselni egész nyomorult önmagunkat.
Ilyen szegények lettünk, testvérek. Ezért történt a karácsony, hogy ne így pusztuljunk el nyomorultul, hanem azt az isteni gazdagságot, amit mindnyájan elveszítettünk, amikor Istennel szembefordultunk az ősbűnben, azt mégis csak visszakaphassuk. Úgy, hogy nem érdemeljük meg, nem szolgáltunk rá, nem jár, de mivel nagy szükségünk van rá, Isten ezt szeretetből kész visszaadni. Mert Ő gazdag, mert Neki telik: megbocsátani, elengedni, kipótolni, új kezdést biztosítani. Az Ő végtelen kegyelméből telik. És ennek adta bizonyságát karácsony.
"Aki az Ő egyszülött Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna Vele együtt mindent minekünk." Nem kell ilyen szegényen tengődnünk. Lehetünk gazdagok is a Krisztusban és a Krisztusért.
4) Milyen gazdagok? Olyan gazdagok, hogy nemcsak önmagunkat tudjuk adni, hanem mindazt a sok kincset, amit Jézus Krisztus ad a benne hívőknek, tovább tudjuk adni. Mert hinni Jézusban azt jelenti, hogy elfogadja az ember azt, amit Ő kínál. Ami ennél kevesebb, az nem nevezhető a szó bibliai értelmében hitnek. Az még nem hit, hogy valaki elképzelhetőnek tartja, hogy van Isten. Ez az ő magánügye, hogy mit tart elképzelhetőnek, mit nem. Isten léte nem attól függ, hogy mi mit tudunk elképzelni. Hinni azt jelenti: amit Isten kínál, azt én örömmel elfogadom. Mindenek felett az Ő kimondhatatlan ajándékát Jézust. És annak fogadom el, aki. Mint aki az Isten Fia, mint aki örökkévaló Isten. Aki hatalma szavával fenntartja a mindenséget, és aki szeretett minket és önmagát adta érettünk. Aki Jézust így elfogadja, mint az élete megváltóját és Urát, s így engedelmeskedik Neki, annak lesz része naponkénti megajándékoztatásban. Annak minden nap karácsonya van. Minden napra készít valami meglepetést az ő Ura, és az ezzel a gazdagsággal másokat is tud gazdagítani.
Azt mondta egyszer egy tizenéves barátom, miután Jézus Krisztust befogadta az életébe: azóta nem esik nehezemre felmosni az előszobát, meg a WC-t, a többiek helyett sem. Azóta telik. Utólag tudtam meg - nem tőle, hanem mástól -, hogy nem esett nehezére egyszer felmosni annak a nagy háznak az egész lépcsőházát sem, amelyikben laknak. Megkérdeztem tőle, miért tette ezt, s azt mondta: hallottam, beteg a házfelügyelő néni, és az jutott eszembe, hogy felmosok. Nem különös, hogy az ilyen embereknek az jut eszükbe? És nemcsak eszébe jut, hanem meg is teszi. Mert gazdag lett, mert telik. Isten Szentlelke irányítja onnan belülről. És öröm neki, hogy tovább adhat valamit abból, amit ő is kapott. Nem az övé, gazdag lett Krisztusban, és gazdagít vele másokat is.
Egy kiskatona mondta el egyszer, hogy rászálltak és a hite miatt egyfolytában gúnyolták. S valahányszor amiatt - ahogy ő fogalmazta - kiszúrtak velem, mindig dicsőítettem Istent, és imádkoztam őértük. Így is lehet. Ez ad az embernek tartást, és túlárad valami rajta. Átárad valami belőle ebbe a szegény világba, valami felülről való.
Ilyen gazdagokká akar tenni minket a mi Urunk. És ez a magatartás nem a bárgyú ember tehetetlensége, hanem a lelkiekben nagyon gazdagnak a sajátos gesztusa, amit nem lehet csinálni, imitálni, mert vagy van ez a gazdagság, vagy nincs. Nem lehet megjátszani, mintha lenne. De akinek van, az örömmel szolgál vele másoknak.
Fel sem lehet sorolni, milyen gazdagságot hozott nekünk Jézus. Miénk az Ő igazsága. Aki Őbenne hisz, azt Isten olyan igaznak látja, mint az Ő egyszülött Fiát Jézust. Miénk az élet, hiszen Ő maga az élet. Az az élet is, ami felett nincs hatalma a biológiai halálnak. Az örök élet. Ezért mondta Ő Lázár sírjánál, hogy aki hisz énbennem, ha meghal is él az. Mienk az Istennel való közösség. Mienk az a bizonyosság, hogy megbocsáttattak a vétkeink az Ő nevéért. Miénk az Ő békessége, amelyikről Ő maga mondja, hogy nem olyan, amit a világ adni tud, de elvenni sem tudja. És mienk az az öröm, amelyikről azt mondja: a ti örömötök ezzel teljes lesz. Néha nagyon nyomorúságos külső körülmények között és ellenére is.
Egy lelkipásztor mondta el egyszer nagyon őszintén. Vendégszolgálatra hívták egy másik gyülekezetbe. Egy hétig ott is lakott annál a lelkészcsaládnál. Első nap érezte már, hogy ezeknek van valamijük, ami neki nincs. Első látásra megállapíthatta, hogy még az övénél is szerényebb anyagi körülmények között élnek. Minden arról beszélt, hogy itt a forintokat nagyon meg kell számolni. És mégis elégedettek voltak, hálásak, vidámak, figyelmesek egymás iránt, és mindenkiről szeretettel beszéltek. Ott tudta meg azt: mit jelent valójában Isten gyermekeként élni. És ott jött rá arra is, hogy ő még nem az. És ott lett Isten gyermekévé.
Néha nagyon szegényes körülmények között is, nagyon gazdag lelkiekben az, aki már Isten gyermeke. Karácsony ezért történt, testvérek, hogy mi mindannyian Isten gyermekeivé váljunk.
Hogyan olvastuk a János evangéliumában? "Jézus az övéi közé jött, de az övéi nem fogadták be Őt. Akik azonban befogadták Őt, megadta azoknak azt a kiváltságot, hogy Isten gyermekeivé legyenek, akik az Ő nevében hisznek... " (Jn 1,11-12).
Pál apostol szinte itt folytatja a gondolatot a Római levél 8. részében: s mivel gyermekek lettetek, örökösök is. Örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak. (Róm 8,15).
Te Isten gyermeke vagy-e már? Talán sokféle terhet hordozva, de nagy lelki gazdagsággal, amiről te tudod legjobban: úgy kaptad, és szívesen megosztod mindig másokkal. Isten gyermekei vagyunk-e már? Akik Isten családjának a tagjai, akiket az Atya törvényei köteleznek, de akik nem külső kényszerből, hanem belső indíttatásból, az iránta való hálától indíttatva engedelmeskednek Neki mindenben, szívesen és örömmel, és így lesznek áldássá mások számára is.
Azért történt a karácsony, hogy ez mindannyiunk életében valóra váljék. "Ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztusnak kegyelmét, hogy gazdag létére, szegénnyé lett érettetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok." Ismerjük-e valóban a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét?
Bárkivel ma megtörténhet ez a csoda, hogy Isten gyermekévé lesz. Akik Jézust befogadták - azt olvastuk itt. Bárki elmondhatja Neki ma: Úr Jézus, eddig nélküled éltem nagyon szegényes életet, add nekem ezt a gazdagságot. És bárki megújulhat, ha már valamikor régebben Isten gyermekévé lett, de ma senkinek semmi haszna ebből, mert nem adja tovább azt a gazdagságot, amit kapott, vagy maga is elfelejtette, hogy mit kapott Krisztusban, megújulhat abban, hogy elkezd szolgálni mindazzal, amit Őtőle kapott.
Jó lenne, ha most mindjárt tudnánk együtt imádkozni ezért. Van egy szép ének, amelyik kifejezetten ezért könyörög.

Csudálkozván nézi elménk Atyádnak nagy szerelmét,
Álmélkodván is szemléli hozzánk való jó kedvét,
Melyet abban megmutatott, hogy minékünk téged adott;
Azért, édes Krisztusunk, vagy szerelmes Jézusunk.
Szegény bűnös embereknek idvességes reménye,
Benned hívőknek öröme,boldogsága, szépsége:
Jövel, jövel hozzánk, kérünk, mindenkoron légy mivélünk,
Mert csak te vagy Krisztusunk, és kegyelmes Jézusunk.
(227. dicséret 2-3. verse)

A Biblia adventi alakjai közül ma este egy idős házaspárra szeretném a testvérek figyelmét irányítani. Zakariás és Erzsébet ők, Keresztelő János szülei. Csütörtökön már megismerkedtünk velük, és sok érdekes, fontos dolgot megtanultunk az ő történetükből. Ma este egyetlen jellemvonásukat szeretném hangsúlyozni. Azt, hogy hiányzott az életükből valami, amit nagyon lényegesnek tartottak, nem törődtek bele ebbe a hiányba, de nem ők törték össze magukat, hogy akárhogyan is megszerzik, ami hiányzik, hanem Istenre bízták a hiánypótlást. Bizalommal Neki mondták el a kérésüket, és ezt tették éveken, évtizedeken keresztül. Állhatatosan várták, hogy mi lesz Isten válasza. És amikor öregkorukban felelt az imádságukra, az annál nagyobb örömöt jelentett nemcsak nekik, hanem sokaknak másoknak is.
Szeretnék bátorítani mindenkit arra, hogy vegyük számba - ha lehet még karácsony előtt -, hogy mik azok az igazán lényeges dolgok, amik esetleg hiányoznak az életünkből még mindig, és ne törődjünk bele abba, hogy alapvető fontos, létszükségleti dolgok, értékek is hiányoznak, hanem merjük ezt teljes bizalommal Istennek elmondani, és kezdjünk el könyörögni Őhozzá, hogy Ő pótolja ezeket a hiányokat. Aztán legyen türelmünk és hitünk kivárni, amíg Ő válaszol, és tudjuk elfogadni Tőle, amikor adja. Talán nem is azt adja, amit mi hiányoltunk, hanem annál többet, lehet, hogy valami mást, lehet, hogy minket is megvárakoztat, mint ahogy Zakariásékat, de az bizonyos, hogy minden Hozzá küldött imádságra előbb-utóbb felel. Zakariáséknak ez a nagyon fontos hiány a gyermek volt. Nem mindenkinek ez kell, hogy legyen, nekik ez rendkívül fontos volt, és hosszú időn keresztül könyörögtek érte. Megjegyzi a Biblia, hogy különösen Zakariás könyörgött azért, hogy ne maradjon gyermek nélkül a házasságuk, hanem Isten ajándékozza meg őket.
Aztán teltek a napok, az évek, az évtizedek, ő végezte a maga munkáját, annak rendjemódja szerint, és egyszer csak teljesen váratlanul, munkavégzés közben, megjelent egy angyal neki, ő megrémült ettől a látványtól, az angyal pedig ezt mondta: „Ne félj Zakariás; meghallgatásra talált a könyörgésed, feleséged Erzsébet fiút szül, és Jánosnak fogod őt nevezni. Örülni fogsz, boldog leszel, és sokan örülnek majd az ő születésének,” mert ő sokakat visszavezet Istenhez.
Ezt mondta tehát az angyal, és kilenc hónap múlva csakugyan megszületett a kis János. Nagy próféta lett, valóban betöltötte őt Isten Szentlelkével, és sokaknak eredményesen mutatta az Istenhez visszavezető utat.
Ez az egész olyan nagyon egyszerűnek tűnik. Valami nagyon hiányzik neked? Kérd Istentől, várd ki türelemmel, amíg Ő azt megadja, és azután örülj neki.
Nem mindig ilyen egyszerű ez, mint ahogy Zakariásék életében sem lehetett egyszerű évtizedekig várni arra, hogy Isten felelni fog, de az bizonyos, hogy ez ma is érvényes. Annál különösebb az, hogy milyen kevesen indulnak el ezen az úton. Sokkal több ember tud erről, talán még el is fogadják igaznak, mint ahá-nyan járnak ezen az úton.
Ma semmi mást nem szeretnék, csak arra bátorítani mindannyiótokat, hogy induljunk el ezen az úton, mert nagy események történnek akkor az életünkben.
Egyszer valaki szorongva jött el beszélgetni és elmondta: nem bírja tovább elviselni, hogy nincs békessége. Másból sem áll, mint nyugtatgatja magát. Tulajdonképpen az újra és újra fellázadó lelkiismeretét nyomja el. Elmondta, hogy valaki ellen igen súlyos bűnt követett el, azzal az illetővel már tisztázta, az azt állította, hogy meg is bocsátott neki, de ő nem tud megbocsátani magának, s értsem meg, hogy így nem lehet élni, hogy újra és újra, előjön az álmaiban és akkor izzadtan, lihegve ébred. Sokszor munka közben eszébe jut, hogy mi kárt tett ő valakinek az életében, amit soha nem tud már helyre hozni. Magyarázata van erre, de mentsége nincs. Tudok-e valami segítséget?
Elmondtam, amit a magam életében sokszor tapasztaltam már, hogy a bűnbocsánat nagyon komoly dolog. Isten azt nagyon komolyan veszi. És mi sok mindent csinálunk, amit nem lehet többé emberi erőfeszítéssel jóvá tenni, csak isteni kegyelemmel megbocsátani. De ez valóság, hogy Isten megbocsát és békességet ad.
Láttam az arcán, nem elég komoly a számára ez, amit mondok. Megpróbáltam az igével alátámasztani. Kinyitottam János első levelének 1. részét, legyen szíves elolvasni. Itt mondja maga Isten: „ha megvalljuk bűneinket, Ő hű és igaz, és megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden hamisságtól.” Én nem tudom soha többé jóvátenni. Valahányszor ránézek vagy rágondolok az illetőre, az jut eszembe, mit követtem el ellene, és mégis békességem lehet, nem azért, mert bagatellizálok egy súlyos bűnt, hanem azért, mert az ugyanolyan súlyos, vagy még súlyosabb bűnbocsánatot nagyon személyesen, nagyon komolyan veszem. Mert Isten ezt komolyan ígéri és adja.
Azt mondta: nagyon szeretné. Azt javasoltam: mondjuk ezt most el Istennek, de most már ne én, hanem ő. Akarja ezt a békességet? Igen! Jézus ígéri, kérje Tőle, fogadja el. Hosszú szünet, s a befejező mondat: majd talán valamikor később.
Valóban nem érti az ember: ha őt hetente felébreszti álmából a lelkiismeret, ha napközben is vádolja az, amit csinált, ha vágyik arra a békességre, amit Isten kínál, eljön, hogy erről beszéljen, tehát valami valószínűsége mégis csak van a számára, hogy ilyen létezik, s maga Isten mondja az Igében: itt van, tessék. Kéred? Csak ennyit kellene mondani: kérem, köszönöm. S mégsem mondja ki. Talán majd valamikor később ... Mi lehet ennek az oka?
Komoly hiányok vannak az életünkben, s a hiánypótlást mégsem így próbáljuk, ahogy Isten kínálja nekünk. Mutatja az utat, hogy Ő pótolja, de oda kell jönni, kérni, elfogadni és örülni neki. Végeredményben ilyen egyszerűvé tette Ő a szeretetéből és kegyelméből. De ezt a részét nekünk kell megcsinálni.
Most csúnyán mondom: nem dobja hozzánk ezeket az ajándékokat. Ezeket az ajándékokat kézbe akarja adni, de ahhoz tartani kell a kezemet. Csak ennyit kell csinálni, de ezt meg kell tenni. Ez a hit. És akkor pótolja a hiányokat, és rávezet minket arra, hogy egyéb hiányaink is vannak. Többet ad, mint amiről gondoltuk, hogy nélkülözzük. De tartani kell a kezemet. Miért nem tudjuk mi ezt tenni? Néhányat szeretnék említeni az okok közül, aztán gondoljuk tovább és egészítsük ki a listát.
Még mielőtt három feleletet próbálok adni, szeretném megjegyezni, hogy nem érzékeljük igazán, mi hiányzik valóban az életünkből. Sok apróság után töri magát sok ember, és alapvető hiányok megmaradnak az életünkben. Isten különös szeretete az, hogy az alapvető hiányainkra mutat rá. Megadja Ő nekünk sokszor azokat is, amik nélkül el lehetne éldegélni nyugodtan, de vágyik rá a szívünk, de Ő az alapvető, a létfeltételt, az életszükségletet jelentő hiányainkra mutat rá.
Bennem maradt egy kép. Hogyan veszítette el egy ismerősünk a kislányát? Itt voltunk a várban az ostrom alatt, és légiriadó volt. Azt tudtuk, hogy azonnal abba kell hagyni mindent és sietni a pincébe. Sietett is az egész ház, az egyik lakásban azonban egy kislány az alvóbabáját kereste, ő csak azzal együtt hajlandó lemenni. Az édesanyja a nehezen járó nagymamát támogatta és közben félszemmel hátra nézett, s biztatta a kicsit: gyere, gyere. Majd ha feljövünk, megtalálod, hagyd a babát, csak te gyere. Szóltak a szirénák, mindenki futott, s ez a kislány a babát kereste fenn. Megtalálta, aztán jött a babával az édesanyjáék után. Akkor érte találat a lépcsőházat. Rázuhantak a lépcsők és szörnyethalt. Alvóbabával a kezében.
Azóta többször eszembe jutott: mennyit babázunk mi. Alvóbaba nélkül el lehet lenni az óvóhelyen, az élet a fontos. Most minden veszhet, a legnagyobb kincseink is pusztulhatnak, csak az életet mentsük. Most még lehet, de aki elkezd alvóbabát keresni, meg a maga kacatjaihoz ragaszkodni, akármilyen fontos lehet is - megértem, hogy egy kisgyereknek az milyen fontos lehet adott esetben, - de ha akármi fontosabb, mint az élet, rámegy az életünk. Erre mondja Jézus: hiába, ha az ember az egész világot megnyeri is, de a lelkében kárt vall - ezt a kifejezést fordíthatjuk így is: ha életét elveszíti. Megnyert mindent, s közben ő maga elvész. S akkor mi lesz azzal, amit megnyert? Hagyta volna inkább másnak, vagy hagyná azt veszni, csak az életét mentené meg.
Sokszor ez a mi bajunk, hogy az alapvető szükségletekre nem engedjük, hogy Isten ráirányítsa a figyelmünket. Az Ördög gondoskodik arról, hogy szétszórja figyelmünket, hogy mindig újabb kívánságot ébresszen bennünk, felcsillant előttünk célocskákat, amik után törekedni kezdünk, ha azt elérem ... Mindig újabbat tesz elénk, s nem vesszük észre, hogy közben esetleg az életünk vész el. Nincsen igazi valóságérzékünk, és nem helyes sok embernek az értékrendje.
Ha valahol történetesen építkeznek, s azt mondják: ma jön a beton és kiöntenek egy födémet, akkor ott a jó építésvezetőt mi érdekli leginkább? Amiatt háborog-e, hogy nem söpörték össze szépen a járdán a homokot, vagy pedig hagy mindent, megy föl a födémre, és megnézi, hogy a megfelelő mennyiségű és vastagságú vasat szerelték-e bele, és jól van-e összeszerelve, mert egy óra múlva rájön a beton, s azt többet az életben kiigazítani és pótolni nem lehet. Ha rosszul csinálják, esetleg összedől az épület és nem lesz mi előtt sepregetni.
Mi igazán fontos? Adott esetben fontos lehet, hogy tiszta legyen a járda, de most mindegy, hogy milyen, más az igazán fontos.
Engedjük-e, hogy Isten Szentlelke mindig azt tegye nekünk fontossá, amitől valóban az életünk függ? A Bibliának az ádventi üzenetei ezért is nagyon hasznosak, mert a legfontosabbra irányítják a figyelmünket. Arra, hogy egyszer nem lesz többé éjszakánk és napunk, hanem meg kell jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt. És ott semmi nem számít, csak az, hogy ismertük-e Őt már korábban is, és ismerősként azt mondja: gyertek én Atyámnak áldottjai, örököljétek az országot, ami nektek készíttetett, vagy azt mondja: távozzatok tőlem ti átkozottak, nem ismerlek titeket. S ott már nem lehet ismerkedni, s barátságot kötni. Itt lehet megismerkedni Ővele, és itt lehet engedni, hogy a barátaivá fogadjon.
De pontosan erről tereli el az Ördög a figyelmünket azzal a hajszával, amibe mindnyájan belekényszerülünk, azzal, hogy hol itt fáj, hol ott fáj az életünk, s mindig igazítani kell valamit. Valami hiányocskát mindig pótolni akarunk, és alapvető nagy hiányok megmaradnak, s elkísérnek bennünket.
Nos, Isten a mi alapvető hiányunkat akarja pótolni. Magát az életet akarja nekünk adni, mert a szirénák már szólnak, testvérek. Annyi minden figyelmeztet arra, hogy Jézus eljövetele rohamosan közeledik. A legfontosabb rendben van-e? Ő szerinte a legfontosabb maga az élet, az üdvösség.
Hadd kérdezzem, nem frázisszerűen, hanem szívemből, komolyan: van-e neked üdvösséged? Mit tudunk ma este becsületesen válaszolni erre a kérdésre? Van, nincs, nem tudom, szeretném. Mi erre az igaz válasz? Mert hiányozhat sok minden, de enélkül biztos, hogy elpusztulunk. Mégpedig azzal az örök pusztulással, amire a mi Urunk szeretettel figyelmeztetett minket. És hiányzik-e igazán, ha nincs, szenvedünk-e amiatt, hogy soksok olyan lelki kincs, amit Jézus kínál nekünk, még nincs az életünkben?
Nos, ha Ő kínálja, akkor miért nem fogadjuk el? Erre szeretnék három tapasztalatot mondani.
Sokan azért nem fogadják el, vagy nem kérik, mert nem látják értelmét az imádságnak. Vagy hallja Isten vagy nem, vagy van, vagy nincs, minek mondjam? Úgyis hiába. Ha van, s meg akarja adni, majd megadja. Miért kérjek, ha nem vagyok meggyőződve arról, hogy ennek van értelme? S ez tényleg így van. A Zsidókhoz irt levél 11. részének 6. verse így hangzik: „Aki Isten elé járul, hinnie kell, hogy Ő létezik, és megjutalmazza azokat, akik Őt keresik.” Ez kétségtelen: hinnie kell, hogy Ő létezik. S mivel létezik, tud cselekedni, hallja az imádságunkat, mivel szeret és úgy létezik, válaszolni fog rá, és így tovább... Ezzel kezdődik, hogy ezt komolyan venni, hogy Ő létezik.
Zakariás ezt nagyon komolyan vette. Ezért tudott hosszú időn át állhatatosan könyörögni. Van értelme az imádságnak. Nem biztos, hogy azonnal felel Isten. Nem biztos, hogy azt adja meg, amit kértem, sok minden nem biztos, de az bizonyos, hogy hallja és válaszolni fog.
A másik akadály, hogy igen sokan egyszerűen büszkék arra, hogy kérjenek Istentől ajándékot. Én nem kérek. Ha akar, majd ad, vagy megdolgozom érte, és tudnia kell azt, hogy mit érdemlek meg. Ó, ha Isten azt adná, amit megérdemlünk, régen rossz lenne! Vagy pedig: megszerzem én azt magamnak.
A múltkor valaki olyan őszinte felháborodással mondta: nem vagyok én koldus - arról volt szó: kérni Istentől. Nos ez a büszkeség komoly akadálya annak, hogy valaki így, mint Zakariás és Erzsébet éveken át könyörögjön valamiért. De hozzájuthattak volna a kis Jánoshoz másképpen, mint hogy Isten odaajándékozta nekik öreg korukban? Évtizedek alatt ők nem tudták elérni, hogy szülessen egy kis János. És imádságuk meghallgatásaként maga Isten üzeni ezt nekik: meghallgattatott az imádságod, ezért születni fog fiatok. Az imádságuk meghallgatásaként ajándékba kapták. - Az életünk legnagyobb kincseit nem ugyanígy kapjuk ajándékba? A puszta létünket, az életünket. A mi érdemünk, hogy a világra jöttünk? Az időnket, amit Istentől kaptunk, nem úgy kapjuk ajándékba? Nem tudjuk megtoldani egy perccel sem. A képességeinket, a lehetőségeinket, amikkel nap mint nap megajándékoz Isten ... Ez mind adottság. És nyugodtan mondhatjuk az alanyát is: Isten adta és adja mindezeket nekünk.
Boldog ember az, aki mert az Isten koldusa lenni, újra és újra tartani a kezét, s kérni a gazdag Istentől ajándékokat. Jó lenne, ha félretennénk mindenféle büszkeséget, mert a legnagyobb ajándék, az üdvösség, végképp olyan adomány, amit nem érdemeltünk meg, és nem tudunk meghálálni. „Kegyelemből van a ti üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez. Nem a cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” És ez az életünk soksok más ajándékával is így van. (Ef 2,8-9).
Zakariás és Erzsébet nagyon alázatosan és állhatatosan tartották a kezüket. Volt mibe beletennie Istennek az ajándékot. Azért olyan szegény sok tekintetben az életünk, testvérek, mert nincs hova tennie Istennek az ajándékot. Ő adná, de mi nem tartjuk a kezünket.
Van még egy harmadik gyakori ok: van egyfajta ősbizalmatlanság bennünk Istennel szemben. Egymással szemben nagyon gyanakvóak lettünk, s sajnos erre megvan minden okunk. De legalább Istennel szemben ne lennénk gyanakvóak. Sokan azért nem kérnek, mert attól tartanak, hogy nagy árat kell azért fizetni. Most ajándékba kínálja, de vajon mi a szándéka vele? Majd utólag derül ki, esetleg visszaveszi; s én nem akarok lekötelezetté válni.
Az az Isten, Aki erre biztat minket: kérjetek és adatik néktek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik, mert melyik apa az közületek, akinek a fia, ha tojást kér, akkor követ ad neki? Mennyivel inkább a ti mennyei Atyátok - mondja Jézus -, ettől az Istentől nem kell félnünk. Nem kell semmiféle nagy árat utólag fizetni, és így is, úgy is az Ő lekötelezettjei vagyunk. Abból élünk, hogy szeret bennünket. De ezzel ő nem él vissza soha. Ő annyira a szeretet, hogy örül, ha elfogadjuk az Ő szeretetét.
Jó lenne, ha megszabadulnánk a büszkeségtől és ettől a bizalmatlanságtól is, és attól a hitetlenségtől is, hogy hátha Ő nem létezik, s engednénk, hogy az igazán fontos hiányainkat Ő maga pótolja.
Mi hiányzik az életünkből? Sok minden, egész listát állíthatnánk össze. De vajon szokott-e fájni az, ha kiderül, hogy már megint nem voltunk őszinték? Érzékeljük-e annak a hiányát, hogy nincs bennünk igazi szeret, hogy megint bosszúvágy szólalt meg a szívünk mélyén, vagy hamar indulatba jöttünk vagy irigység van bennünk, és így tovább ... Sok olyan dolog hiányzik, amire éhezik a környezetünk. Csendes, egyletes, állandó örömre. Különösen a gyerekek, meg az öregek igénylik ezt. Fáj-e nekünk, hogy sok minden nincs?
Az ádventi evangélium az, hogy Jézus Krisztus mindazt kínálja nekünk, ami nélkül szükülködünk. Az igazi hiánypótlás akkor történik meg egy ember életében, amikor Jézust igazán befogadja.
Olyan kedves ez a karácsonyi ének:
Már lehozta az életet,
Mely Istennél volt készített,
Hogy ti is véle éljetek,
Boldogságban örvendjetek.
Ezt akarja Isten. Mi pedig sok hiányban küszködve, komoran, csüggedten, reménytelenül élünk. Ő kínálja, és ma arra bátorít, hogy tartsuk a kezünket.
Valami nagyon jól szemléltette ezt a számomra. Egyszer valaki elmondta, hogy az édesapjának szüksége lenne egy gyógyszerre, amit azonban csak külföldön lehet kapni. Nem tudok-e olyan legális forrást, ahonnan ezt beszerezhetnék? Éppen itt volt egy külföldi ismerősöm elmentem hozzá és megkérdeztem. Széles mosollyal válaszolt. Benyúlt a táskájába és kivett egy dobozt abból a gyógyszerből. Azt mondta: sajnos nekem is ezt kell szednem, de holnap utazom vissza, szeretném ezt itt hagyni ajándékba a bácsinak. Boldog voltam, megköszöntem, s vittem a bácsinak. Nagyon meglepődtem, amikor a bácsi nézegette az üveget előlről, hátulról, aztán végigmért néhányszor engem, majd megint az üveget. Nem tudtam mi baj van? Határozott mozdulattal visszaadta és azt mondta: nem kell, vigye vissza! Megkérdeztem: nem ezt írta fel az orvos? De igen. Nem az volt a vágyuk, hogy minél előbb meglegyen? De igen. Kiderült, hogy gyanús neki, hogy ilyen gyorsan meglett, s hihetetlen, hogy ingyen, hogy ő nem fizethet érte. Nem megy ő bele ilyen bizonytalan dologba. Inkább nem kell!
Azóta többször eszembe jutott, hogy ott van ajándékként, express, az életmentő, vagy legalábbis az életet segítő gyógyszer, s nem kell, mert büszkeség, bizalmatlanság, gyanakvás van a szívben. Pontosan arra lenne szükség, de nem kell a gyógyszer, mert ... és ennek x-oka lehet.
Nos, Isten ma este ezektől az okoktól akar megszabadítani minket, és azt mondja: Ő küldött ennek a világnak olyan gyógyszert, ami minden nyomorúságunkon segít. Ez a gyógyszer maga Jézus Krisztus. Aki Őt beveszi, aki Őt befogadja, - Ő maga is mondja ezt: aki az ő beszédeit beveszi -, annak az élete minőségileg megváltozik. Abban egy új élet indul el, amelyik felett nem lesz hatalma a biológiai halálnak sem. Ez teljes élet, isteni élet, örök élet. S lehet, hogy a körülményei maradnak - Zakariás és Erzsébet ugyanannyi idős maradt, mint addig volt -, minden marad a régi, csak az ember lesz egészen újjá. És így mindent egészen másként hordoz. Amikor egyszer majd meg kell jelennie a Krisztus ítélőszéke előtt, úgy jelenhet meg, mint aki már megkapta a felmentő ítéletet Jézus érdeméért. Jézus az a gyógyszer, Akit Isten ennek a világnak kínál. Az övéi közé jött, és az övéi nem fogadták be Őt. Akik azonban befogadták Őt, azok Isten gyermekeivé lettek. (Jn 1,12).
Isten segítsen minket, hogy mi az utóbbiak közé tartozzunk! Jó lenne, ha így figyelnénk a karácsony evangéliumára is, jó lenne, ha a világ Királya, az áldott Orvos lenne a középpontban, a mi szívünk meg egészen kinyílna Előtte, s egyszer a saját imádságunkként tudnánk elmondani:

Csak Te kellesz, én Uram,
Benned mindent meglelek.
Támogasd ki elzuhan,
Gyógyítsd meg ki vak s beteg.
Szent szavadra hallgatok,
Tévedés az én bajom,
Én hamisság s bűn vagyok,
Te igazság, s irgalom.

Ez a mai istentisztelet két ok miatt is ünnepélyesebb, mint ahogy szokott lenni csütörtök esténként. Egyrészt, ahogy közeledünk karácsonyhoz, egyre erőteljesebben jön hozzánk közel az ádventnek az örömhíre, másrészt, mint ahogy azt a múlt héten már jeleztük is, ezen a mai istentiszteleten négy felnőtt testvérünk kérte a keresztségnek a sákramentumát. Hadd köszöntsem mindannyiunk nevében szeretettel őket, és az ő kedves hozzátartozóikat, rokonaikat, barátaikat.
Ádventben élünk, az adventus Domini latin kifejezés azt jelenti, hogy az Úr érkezése. Jézus Krisztus érkezésére vártak az emberek az első ádventben az Ő testté létele előtt, és Jézus Krisztus második eljövetelére várunk mi most, a benne hívők, amit megígért, és amihez sok nagyon fontos ígéret beteljesedését is kapcsolta.
Az a történet, amit a Bibliából olvastam, az első ádvent idejéből való. Amikor várta az Ő népe a próféták jövendölései alapján, hogy eljön az Istentől küldött szabadító, Aki majd segít rajtunk. Jézus követe, előhírnöke Keresztelő János volt, az ő születéséről szólt ez a néhány mondat, amit most felolvastam. Hadd mondjam el ennek a történetnek az előzményeit, és utána néhány egyszerű összefüggést vegyünk észre belőle.
Idős szülők gyermekeként látta meg a napvilágot Keresztelő János. Annyira idősek voltak a szülei, hogy már le is mondtak arról, hogy gyermekük szülessék. Hosszú éveken át imádkoztak azért, hogy Isten ajándékozza meg őket gyermekáldással. Ez elmaradt, mindent nem kaphat meg az ember. Bármilyen szomorúságot is jelentett ez nekik, beletörődtek, tudomásul vették.
Akkor történt egyszer, hogy az édesapja, Zakariás, végezte a szokásos papi munkáját a templomban, és váratlanul egy angyal jelent meg neki, aki közölte vele: „Ne félj Zakariás, mert meghallgatta Isten a te könyörgésedet, és a te feleséged Erzsébet fiút szül, Jánosnak nevezd majd őt. Ő örömötökre lesz és vigasságotokra, és sokan fognak örvendezni az ő születésén. És az Izráel fiai közül sokakat megtérít majd az Úrhoz, az ő Istenükhöz.”
Ne kezdjük el találgatni, hogy mennyire lepődhetett meg Zakariás ott, ahogy a templom csöndjében végezte a maga megszokott napi munkáját. Minden esetre ez az egész bejelentés hihetetlennek tűnt. Nem is hitte el. Kérdéseket tett fel az angyalnak, ami leleplezte a hitetlenségét, és ezért büntetésül, figyelmeztetésül a vaskos kételkedésért azt mondta neki az angyal, hogy mivel ennyire nem hittél az Isten ígéretének, és nem hiszed, hogy ami az embereknél lehetetlen, Neki az is lehetséges, addig, amíg a karodra veszed a kisbabát, néma leszel. És ez így is lett.
János születéséig, pontosabban eddig a jelenetig, amiről itt olvastunk, megnémult Zakariás. Úgy értekezett a feleségével, hogy táblára felírta azt, amit mondani akart. Nyilván így számolt be arról is, hogy mi történt a templom csendjében, és bizony nagy volt a csodálkozása, amikor nem sokkal ez után a felesége teherbe esett, és alig várta annak a kilenc hónapnak a végét, hogy a megígért gyermeket, akiről ráadásul még azt is tudhatta, hogy fiú lesz, még a nevét is megmondta Isten, hogy ezt a gyermeket megláthassák és a karjára vehesse.
Amikor megszületett a kis János, egy pillanatig sem volt kétséges számukra, hogy így kell hívni, ez volt Isten akarata. Akkori szokás szerint a nyolcnapos kisgyermeket körülmetélték, ez volt Ábrahám óta a szövetségbe tartozásnak a jele. Egy kicsit megfelelt ez a mai keresztelőnek, azért is olvastam fel ezt az igét. Akkor a rokonság elkezdte adni az ötleteket, hogy milyen nevet kellene neki adni. Nem tudni Zakariás, hogy lesz-e még gyermeked, hát a te nevedet vigye tovább. Legyen ő a kis Zakariás. Zakariás intett: nem. Hát akkor valamelyik rokonodról kell elnevezni, ezt mindig így szokták. Az apa nevét, vagy a nagyapa nevét, legrosszabb esetben egy közeli más rokonnak a nevét. Erzsébet asszony, a nők akkori viselkedésére szokatlan módon a leghatározottabban ezt mondja: nem, János a neve. Miért? Mert ezt mondta Isten. És nekik az elég? Igen. És Zakariásnak is elég most már, ha Isten egyszer mond valamit. Megtanulta, hogy ha kételkedik Isten szavában, annak következményei lesznek. Így hát a táblára ő is azt írta: János a neve. S ebben a pillanatban megszólalt. Először is áldotta Istent, a jelenlévők pedig csodálkoztak. Ennyire létezik Isten? Ennyire valóra váltja az ígéreteit? Ennyire valóságos az, hogy ami elképzelhetetlen az embernek, az Őneki egyszerű? Hogy ami az embereknél lehetetlen, nemcsak szokatlan, az az Istennek lehetséges? És elterjed a híre ennek, hogy milyen nagy az Isten és miket cselekszik még ma is.
Erről szól a történet, és néhány helyre hadd tegyem oda a hangsúlyjeleket, aztán gondoljuk tovább otthon a magunk csendjében, mert üzenetekben nagyon gazdag ez a leírás.
Az első, amire szeretném felhívni a testvérek figyelmét az, hogy hogyan értékelték a kis Jánosnak a születését? Ezt a megállapítást olvastuk itt: „Meghallották az ő szomszédai és rokonai, hogy az Úr nagy kegyelmességet cselekedett ővele.” Hosszú ideig nem született gyermekük, most vénségükre születik egy kisfiú, és ezt úgy minősítik, hogy Isten nagyon kegyelmesen cselekedett velük. Nem azt mondják: micsoda szerencséd van neked, hogy vénségedre mégis csak született gyermeked. Nagy szégyen volt abban az időben, ha egy asszonynak nem volt gyermeke. Nem azon csodálkoznak, hogy milyen kuriózumok történnek, párját ritkítja ez a jelenség. Nem ilyen ízléstelen fogalmazással fogadják a kis Jánost, hogy: na ezt a szép fiút ügyesen összehoztátok, és nem is humorizálnak, hogy miért vártatok ilyen sokáig, hogy egyenest unokátok szülessék és nem is gyermeketek. Efféle idétlenségek távol vannak ettől a megállapítástól. Azt mondják: milyen kegyelmesen cselekedett az Isten veletek.
Isten cselekedett. Ez az Isten munkája. Előre meg is mondta, hogy mit fog cselekedni, és pontosan úgy történt minden. Isten cselekszik. Ő nem valahol fenn a felhők felett lakik, és nézi tétlenül azt, hogy mi hogy fürdünk keserű levünkben, hanem Ő nagyon szeret mindnyájunkat, Ő ajándékokat készít nekünk. Lehet, hogy megvárakoztat - mint ahogy őket is, hiszen hosszú ideig imádkoztak -, és úgy tűnik, nem hallgatja meg Isten. De hogy is kezdte az angyal mondanivalóját Zakariásnak? „A te imádságaidat meghallgatta az Úr.” Nem teljesítette azonnal, de meghallgatta. Nem hiába imádkoztak. Valami miatt ekkorra időzítette Isten. Mert Keresztelő Jánosnak ebben az időben lehetett a legszebb, a legnagyobb, a legrangosabb feladatot elvégeznie, hogy a megváltó Jézus Krisztus hírnöke, követe lehessen.
Isten világában rend van, Őneki nagyon átgondolt tervei vannak és ebben a tervben meg van a magunk helye. Aki hajlandó elfoglalni a maga helyét, az boldog ember lesz. Az a helyén érzi magát. Akit nem érdekel, hogy Isten mit akar vele, nem kérdezi Őt, vagy ha érti is félig-meddig, nem akarja azt, az az ember sohase találja a helyét. Mindig valahol másutt akar boldog lenni, és alig, hogy megérkezik, látja, hogy ott sem boldog, ott sem teljesülnek az álmai. Végigmeneküli az életét, és a végén megállapítja: nem ér az egész semmit, értelmetlen, az emberek meg gonoszok.
Aki viszont figyel Istenre, és azt kérdezi: Uram, mit akarsz cselekedni velem? Mi az én Tőled kapott küldetésem? - az az ember lépten-nyomon felismeri az események mögött az azokat mozgató Istent. S csak így tudja értékelni az eseményeket, hogy milyen kegyelmesen cselekedett az Isten.
Ennyire szeret az Isten kis embereket is, mint Zakariás meg Erzsébet voltak. Ennyire időzíti az életünk eseményeit. Ő ajándékot akar nekünk adni. Nekik egy gyermeket adott.
Így karácsony küszöbén, nem tudom megállni, testvérek, hogy ezt a nagy örömhírt ne hirdessem, hogy nekünk is egy Gyermeket adott. Azt a gyermeket, Aki ott a betlehemi istállóban is a világmindenség szuverén Ura és Királya volt, Aki aztán úgy, hogy nem volt a fejét hova lehajtania, úgy is mindennek az Ura volt, és a keresztre szögezve, tehetetlenül haldokolva is, akár tizenkét sereg angyalnak is parancsolhatott volna, csak nem tette, hogy segítsen rajtunk. Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki csak hisz Őbenne el ne vesszen nyomorultul, hanem örök élete legyen. Teljes, értelmes élete már itt, és kiteljesedő élete a halál után is.
Isten nekünk ezt akarja adni, ezért küldte el Jézust. Ezért teljesedett be az első ádventi váradalom, ezért lett az Isten emberré - ahogy János apostol írja: az ige testté, hogy a Gyermek mindannyiunk számára magát az életet közvetítse.
Kell-e nekünk ez a gyermek, a dicsőséges Jézus Krisztus? Kell-e nekünk az az élet, amit Ő kínál és amit csak Tőle kaphatunk meg? E nélkül tulajdonképpen nem érdemes élni. E nélkül tudniillik nem élet az élet. E nélkül potenciálisan mindenki halott. Amikor Jézus Krisztust befogadja valaki az életébe, akkor tudja meg, hogy mennyire igaz, amit Ő mondott: én vagyok az élet. És annak az embernek teljesedik ki az élete és lesz azzá, akivé őt Isten akarta formálni.
Milyen világosan láttak ezek a kedves szomszédok és rokonok: Milyen nagy kegyelmet cselekedett vele az Isten. Itt Isten cselekedett. Ez a gyermek az Isten ajándéka. Ajándék, amit ez az idős házaspár csak elfogadott, és aztán majd örülhetnek neki.
Arra gondoltam, milyen tanulságos lenne az, ha itt most öt perc szünetet tartanék, és mindnyájan végig gondolnánk, hogy velünk eddig milyen kegyelmesen cselekedett az Isten. Valahol egész máshol is lehetnénk, mint itt, ebben a csendes templomban ezen a hétköznap estén. Lehetnénk valahol egy üzletben, ahol vásárolunk, mert az fontosabb, mint az istentisztelet, lehetnénk kórházban, börtönben. Soksok helyet lehetne még sorolni, hogy a mostaninál sokkal elesettebb állapotban lehetnénk úgy, hogy még soha nem is hallottunk arról, hogy így szereti Isten a világot, és hogy nekünk is az Ő egyszülött Fiát kínálja.
Azt hiszem erre, hogy ma este itt vagyunk, nyugodtan mondhatjuk: milyen nagy kegyelmet cselekedett velünk az Isten. Hallhatjuk az örömhírt, hallhatunk arról, hogy Ő nekünk is mindnyájunknak az életet, a boldog, az értelmes, az örök életet kínálja, és azt, amit semmiért nem lehet megvásárolni és Rajta kívül senkitől nem lehet megkapni, azt mi ingyen, az Ő szeretetéből kaphatunk. Mert Ő ma is ugyanaz, mint Keresztelő János születése idején volt: gazdag és ajándékozó Isten, Aki mindent nekünk akar adni. Akiről azt írja Pál apostol: az Ő egyszülött Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna akkor Vele együtt mindent minekünk! (Róm 8,32).
A második az, hogy amikor felismerik, hogy itt az Isten cselekedett, és kegyelmesen cselekedett velük, önkéntelenül elkezdenek örülni. Pedig ezek nagyon szegény emberek voltak, és mégis betölti az öröm a szívüket. A szomszédok, rokonok, ismerősök pedig együtt örülnek velük, mert ezen csak örülni lehet, hogy az Isten minket számon tart, hogy Őneki fontosak vagyunk, hogy nem feledkezik el rólunk, hogy válaszol az imádságra, hogy többet ad, mint amennyit kértünk, hogy benne vagyunk valahol az Ő örök kozmikus tervében, és mindnyájunkra szüksége van, használni akar. Örvendezzünk, vigadjunk. Mást nem lehet tenni. Akkor is, ha sok gond, teher, szükség, betegség és bármi más megterheli az embert. Mindezek között és mindezek ellenére is oka van az örömre.
Itt most különösen szeretném ezt a kifejezést hangsúlyozni: együtt örültek vele. „Amikor meghallották szomszédai, és rokonai, hogy az Úr ilyen kegyelmesen cselekedett velük, együtt örültek velük.” Tudunk-e mi együtt örülni másokkal? Örülni a mások örömének, sőt örömöt szerezni másoknak, és örülni annak, hogy sikerült örömet szerezni. Nemcsak karácsonykor valamilyen ajándékkal, hanem naponta. Tudunk-e együtt örülni? Nem együtt mulatni, azt még csak-csak tudnak némelyek, de együtt örülni. Amikor látszólag semmi különös oka nincs az embernek az örömre.
Elég ok-e nekünk, hogy látjuk, hogy Isten cselekszik? Hogy várjuk, hogy Isten cselekedjék, s úgy imádkozunk Hozzá, hogy szent kíváncsisággal várjuk az Ő megoldásait? Uram, itt vagyok megint egy zsákutcában. A magam butasága miatt kerültem bele, de Te biztosan mutatsz nekem szabadulást ebből. Vagy: megint megaláztak, kigúnyoltak, ki tudja hol, most hangosan nevetnek rajtam, és ez fáj. Te hogyan tudsz engem megvigasztalni? - Megint megoldhatatlan feladatok tornyosulnak előttem, kérem Tőled a segítséget és várom. Előre hálát adok érte. Örülök annak, hogy vagy és én Hozzád tartozhatom, hogy a Te szövetségedben lehetek. Ismerős-e ez nekünk? Az együtt örülés, és a hívő embernek a belső biztonságérzete.
Éppen ez a harmadik, amiről szól alapigénk: Zakariáséknak nagyon fontos volt, hogy a kis Jánost minél előbb az Isten szövetségébe beiktassák. Ennek a szertartása volt a körülmetélkedés akkor, és ennek a szertartása a keresztelkedés ma.
Amikor Isten előlegezi a bizalmat ilyen magunkfajta embernek, vagy akár egy kisgyermeknek, és kész befogadni az Ő szövetségébe. Ábrahám óta a körülmetélés volt a szövetség jele. Egy pici jel a testen, ami félreérthetetlenül mutatja, hogy ez az ember az Isten szövetséges társa. Ugyanilyen jel a keresztvíz, ami félreérthetetlenül utal arra, hogy rászorulunk, hogy megtisztuljunk, mert így nem kerülhetünk Isten közelébe sem, nem hogy a szövetségébe, de nem tudjuk magunkat megtisztítani, Isten viszont kegyelmesen megbocsátja a bűneinket, és megtisztít minket.
Idézem János első levele 1. részéből ezt a mondatot: „Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” Ezért adta nekünk karácsonykor a gyermeket, hogy aztán felnövekedvén a világ megváltójaként megtisztítson minket minden bűntől.
Aki tudja azt, hogy rászorul arra, hogy Isten őt megtisztítsa, aki tisztában van azzal, hogy nem tudja magát megtisztítani akármennyi jót cselekszik akkor sem, és aki hittel elfogadja: Istenem, köszönöm, hogy Te Jézus haláláért nekem is megbocsátasz, az az Isten előtt tiszta. Nem önmagában, hanem Jézusért, Jézussal együtt. Mert attól kezdve ők összetartoznak, szövetségben élnek. Ennek a jele a keresztvíz. Mint ahogy a jegygyűrű jelzi, hogy két ember úgy döntött, hogy egy életen át össze akarnak tartozni, és egymást segíteni, a keresztvíz arra utal, hogy valaki úgy döntött, hogy egy örök életen át Istenhez akar tartozni, és az Ő kedvébe akar járni. Ez a szövetség védi, és ez a szövetség kötelezi sok mindenre.
Óriási dolog, ha valaki tudja, hogy mit jelent az, hogy meg van keresztelve. Nagyon sokakat megkereszteltek gyermekkorukban úgy, hogy a mai napig sem érzékelik ennek a jelentőségét. Azt hiszik, egy darab papír van a zsebükben, pedig egy szabályosan kiállított csekk van ott, amit ha bemutatnak, nagy összeget vehetnek fel érte. Ehhez hasonlóak azok, akik nem tudják, mit jelent a keresztség. Hogy Isten elfogadott engem, csak még én nem fogadtam el Őt. Akkor én is tegyem ezt. Ő az én Uram, legyen az én mennyei Atyám, én meg az Ő engedelmes gyermeke. Ettől kezdve érvényes a szövetség. Élvezhetem ennek a védettségét, és kereshetem annak a kedvét, Aki szeretett engem, és önmagát adta érettem.
Nagy dolog a keresztség, és nagyon jó, hogy ennek az igének ettől a részletétől most minden erőltetés nélkül megérkezhetünk ezekhez a gondolatokhoz.
Itt történik azonban a baj. Eljön a nyolcadik nap, akkor történt a körülmetélés, összejön a rokonság. Ez kedves, szép családi ünnep volt mindig, és akkor jönnek az ötletek. Mi is legyen a végleges neve ennek a fiúnak? Van már neve! Nem akkor adtak neki nevet, akkor véglegesítették vagy már azon a néven szólították meg. Nem ma fognak nevet adni ezeknek a testvéreinknek, a nevükön fogom szólítani őket. Ez nem névadás. Ez szövetségkötés.
De vannak, akik mást javasolnak. Mert a hagyományból az következik, hogy ő is Zakariás legyen. Nagyon kedves dolog ez és vannak hagyományok, amiket sokkal jobban kellene ápolnunk, de ha Isten mást mondott, akkor Erzsébet asszony szerint azt kell csinálni, amit Isten mondott. Mindenki néz Zakariásra, hátha ő mégis hagyománytisztelőbb, de ő is azt mondja: János a neve. Miért? Ezt mondta Isten. S ti most már mindig azt akarjátok csinálni, amit Isten mondott? Azt bizony! Mert mindig kiderült, hogy Ő igazat mond, hogy Ő jobban tudja, mi jó nekünk, mint mi magunk, és Ő a mi szövetségesünk. Hogy akarnánk mást csinálni, mint amit legfőbb jóakarónk és szövetségesünk javasol és kínál?
Nem könnyű dolog ez, és a mi most keresztelendő testvéreinknek is különösen végig kell gondolniok, hogy jön a környezet, jönnek a tanácsadók, támadnak az ötletek. Mindenki így csinálja! Ez először is sose igaz. Nincs olyan, amit mindenki ugyanúgy csinál. Másodszor: mi van, ha sok mindenki vagy a legtöbben úgy csinálják? Jó-e az nekem - nem ez a fontos kérdés? Ha nem jó, akkor nem csinálom úgy, ahogy a többség. Nem beszélve arról, hogy ha Isten valamit világosan megmondott, akkor eleve azt mondom az én szövetségesemnek, hogy azt fogom csinálni Uram, amit megértek, úgy, hogy ez a Te akaratod.
Néha ez nem könnyű. Sok mindenkivel szembe kell esetleg helyezkednünk, mint ahogy itt Erzsébetnek és Zakariásnak is szembe kellett helyezkedni. És ezt mindig nagy szeretettel kell csinálni. Megértve azoknak a jóindulatát, akik a tanácsokat adják. Csak ők azt nem tudják, hogy valaki, aki az egész világ felett uralkodik, Ő fogadta be a szövetségébe az embert. És aki Őt érti, az érti mindig jól, hogy most mit kell tennie. És a többieknek is az lesz a legjobb, hogy ő mer engedelmeskedni Isten megértett akaratának.
Ezt sokan próbálgatjuk, és ebben úgy gondolom valamennyien egyetértünk. S ha ez így történik, hogy valaki a többieket szeretve mindig feltétlenül Istennek engedelmeskedik, akkor abból sok jó dolog származik. Hármat is említ a Biblia, most ezeket már nem részletezem.
Az első, hogy megoldódik Zakariás nyelve. Elgondoltam: de jó lenne, ha az ünnepeket erre is használnánk, hogy végre megoldódik a nyelvünk, hogy feloldódunk egymással, hogy hajlandóak vagyunk beszélgetni. Megkérdezni a másikat a gondjairól, hogy végig is hallgatjuk. És úgy hallgatjuk végig, hogy érdemes elmondania. Megoldódik a nyelve.
A másik nagy áldás, hogy elgondolkoznak az emberek: ki is ez az Isten? Mégis csak van Isten! Ha cselekszik, akkor csak van! Ha ezt Ő cselekedte, Ő mondta és csupa ilyen nagy dolgokat cselekszik, és ilyen igaz dolgokat mond, akkor jobban kellene Őt keresnünk. Elgondolkoznak az emberek.
A harmadik: terjed az evangélium. Elhirdettetett az egész tartományban, hogy miket cselekedett Isten. Ez az örömhír elhirdettetik - ez a szó van itt.
Valakinek feloldódik a nyelve, valami gát felszakad, emberek közelebb kerülnek egymáshoz. Megtanuljuk közölni önmagunkat. Azután elgondolkoznak sokan azon, hogy keresniük kellene Istent, és keresik is. Terjed az örömhír, hogy egyre többen legyenek olyanok, akik mernek Istenhez imádkozni, akik várják, hogy Ő azt meghallgatja, akiket Ő megajándékozhat, felismerik az események mögött Istent, tudnak örülni annak. Az Ő szövetségében vannak, ragaszkodnak az Ő igéjéhez, és azt csinálják, amiket Ő mond. Utána őket is felhasználja Isten másoknak a javára. S el lehet mondani róluk, amit a kis Jánosról így mondott a jövendölés: az Izráel fiai közül sokakat megtérít az Úrhoz, és sokan fognak örvendezni az ő születésén.
Gondoljuk tovább ezeket a dolgokat. Isten áldja meg a szívünkben mindezt, s jellemezzen mindannyiunkat már az ünnep előtt, meg az ünnep után is ez az öröm, amiről itt szó van.

Ádventben élünk, nemcsak olyan értelemben, hogy mindössze két hét választ el bennünket a karácsonytól, hanem úgy is, hogy tudjuk: ez az utolsó nagy világkorszak, aminek a végét Jézus Krisztus második eljövetele jelzi. Ennek az időszaknak az eredeti elnevezése így hangzott: adventus Domini - az Úr érkezése. A mi Urunk érkezésére várunk hívő szívvel, aki ezt megígérte, és ennek az érkezésnek az idején sok jelentős kozmikus esemény történik majd. Jézus második eljövetele vet véget a bűn rettenetes rontásának, s akkor kezdődik el az a kor, amelyikben nem lesz többé könny, gyász, szenvedés, fájdalom, betegség, jajkiáltás, ahol az Isten szeretete és békessége tölt be mindent teljesen, és a benne hívők hite látássá lesz, és örökkön örökké ebben a világban élnek majd.
Azon a napon Isten ítéletétől csak az ment meg mindenkit, ha Jézus Krisztushoz tartozik. Hadd kérdezzem meg itt mindjárt: te Jézushoz tartozol-e már?
A Biblia ezt az állapotot nagyon pontosan körülírja, ez nem valami sejtelmes, megfoghatatlan, a fantáziánkra bízott állapot. Azt mondja: olyan, mint a menyasszonynak a helyzete. A menyasszony ujján a gyűrűvel döntött. Eldöntötte azt, hogy a világon élő 5,5 milliárd ember közül egy az, akihez tartozik, és ezzel az eggyel olyan kapcsolatba került, amilyenbe nem kerülhet mással. Ez a döntése határozza meg az egész életét. Ettől kezdve nem mehet el akárkivel sétálni, vagy nem ülhet be bárkivel moziba. Legalábbis azt meg kell magyarázni a vőlegényének. Még nem teljesedett be a kapcsolatuk, még hátra van a házasságkötés, de a döntés már megszületett, és ez meghatározza az egész életét. Ugyanígy meghatározza a Krisztusban igazán hívőknek az egész gondolkozását, viselkedését, életét az, hogy döntöttek. Krisztushoz tartoznak, és noha még hátra van a beteljesedés, a Bárány menyegzője még később következik, de már összetartoznak, és az egész felelősségüknek, gondolkozásmódjuknak, értékrendjüknek, viselkedésüknek a meghatározója ez a közösség.
Nos, ilyen értelemben elmondhatjuk-e mindnyájan, hogy Krisztushoz tartozunk? Ő határoz meg mindent az életünkben?
Az Ő második eljöveteléről szóló tanításaiban Jézus Krisztus hangsúlyozza, hogy ne engedjük elaltatni magunkat, ahogy erről két héttel ezelőtt részletesen szóltunk, ne engedjük, hogy az Ördög szétszórja a figyelmünket, ne engedjük, hogy földre szegezett tekintettel kelljen végigélnünk ezt a néhány esztendőt, amikor sokkal tágasabb a horizont, amikor hatalmas ígéretek beteljesedését várjuk, s amikor a mostani, pillanatnyi terheinket, gondjainkat, döntéseinket is az határozhatja meg, hogy mi Jézushoz tartozunk, és már most az Ő jelenlétében élünk, s várjuk a Vele való közösség beteljesedését is.
"Aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül" - mondja itt Jézus. Tudniillik pontosan Tőle akar elszakítani minket a Gonosz, és ennek érdekében sok mindent felhasznál.
Ebből az ádventi igéből, amit most felolvastam, ezt az egyetlen gondolatot szeretném most kiemelni: Jézus Krisztus az állhatatosságban akar megerősíteni bennünket. Aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül.
Mit jelent állhatatosnak lenni? Azt, hogy valaki kitartó, nemcsak elkezd valamit, aztán valahogy elsekélyesedik és abbamarad, hanem kitartóan folytatja és be is fejezi. Állhatatosnak lenni azt jelenti, hogy eközben elszántan ellenáll minden olyan csábításnak, ami abba akarja hagyatni vele azt, amit elkezdett. Azt jelenti: ragaszkodik valaki ahhoz, akibe a bizalmát vetette, és ragaszkodik mindahhoz, amit ez az illető mondott. Előlegezi neki a bizalmat, és ebbe nem engedi, hogy bármi megingassa.
Állhatatosnak lenni azt jelenti, hogy valakinek a szeme előtt cél lebeg, és erről a célról le nem veszi a tekintetét. Annak megfelelően cselekszik a mában, amit a holnaptól remél és el akar érni. Ennek érdekében vállal mindent. Jézus itt ezt a célt a Vele való tökéletes közösségben, az üdvösségben jelöli meg. Aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül. Az állhatatos hívő nem kockáztatja az üdvösségét semmiért. Ígérhetnek neki, amit akarnak, hívogathatják vagy fenyegethetik, ő tántoríthatatlanul megmarad azon az úton, amelyen áldott Vőlegénye, a dicsőséges Krisztus elindította.
Természetesen az állhatatosság várakozást is jelent, és várni néha nagyon nehéz. Különösen, ha sokáig kell várni, és ha közben még gyötrik is az embert, s bolondnak nevezik azért, mert vár, és azért mert bízik abban, akire vár. Sokszor egyedül marad ezzel a reménységével és várakozásával, és ez egyáltalán nem könnyű dolog. Az állhatatos hívő azonban azért állhatatos, azért van állóképessége és ellenállóképessége, mert tud valamit, amit a világ nem tud. Valami titkot tud. Tudja a kijelentést, ismeri az ígéreteket, ismeri Krisztust, és ennek a tudatában egészen másként tud állni, megállni és ellenállni sokféle csábítás között.
Az állhatatos ember nem lazít menet közben soha. Nem vonja kétségbe annak a szavait, akibe a bizalmát vetette, és nem engedi megingatni magát semmitől.
Könnyű ezt így elsorolni, de néha nem könnyű megvalósítani.
Odysseus jutott eszembe, aki akkor, amikor a szirének szigete mellett hajóztak el, megparancsolta az embereinek, hogy kötözzék őt az árbochoz, hogy ha elgyengülne se engedjen a szirének csábos énekének, és ne térjenek el kitűzött céljuktól.
Nos, a Krisztust váró, Benne igazán hívő embereket ez az eltökéltség, ez az elszántság jellemzi. Olyan bizonyos a cél, annyira fontos az, amit a mi Urunk ígért, és annyira tisztában vagyunk a magunk sokféle gyöngeségével, és azzal, hogy minden gonoszra képesek vagyunk, hogy ha kell, az árbochoz kötöztetjük magunkat, csak a célt el ne vétsük, hogy megérkezzünk oda, ahova Ő hívott.
Rettenetes az, testvérek, hogy ez az eltökéltség, ez az átgondolt, megalapozott, összeszedett elszántság mennyire hiányzik ma az emberekből, mindenféle korosztályból. Olyan kevesen vannak, akik tudják hova tartanak. Még a hívők előtt is sokszor elhomályosodik az a cél, amit Jézus tűzött ki, és elhomályosodik a mi Urunk, és olyan kevesen tudják elmondani éppen a kritikus helyzetekben, a kisértetések, támadások között azt, amit a Zsidókhoz írt levél mond a Krisztusért sokat szenvedő hívőknek: "Félretéve minden akadályt és megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőteret, nézvén a hitnek elkezdőjére és bevégzőjére Jézusra." Nem az akadályokra, nem a minket gúnyolókra, nem a magunk gyengeségeire, hanem arra, Aki előttünk ezt az utat kitaposta, és Aki az út végén vár, de hisszük, hogy menet közben is már kísér, az élő Jézus Krisztusra.
Ezek után hívhat bárki, ígérhet bármit, erről az útról a hívő nem tér le. Átmenetileg sem. Még gondolatban sem játszik azzal a lehetőséggel, hogy mi lenne, ha letérne. Mi lenne, ha abbahagyná. Ezzel saját állhatatosságát erőtleníti meg, és előbb-utóbb lehet, hogy a gondolatból tett lesz. Ezzel megszegényíti magát, megszegényíti a környezetét, ahogy két hete láttuk, mert amit az alatt kaphatna az ő Urától, nem tudja továbbadni, mint sáfár és megszomorítja azt a Jézust, Akinek mindent köszönhet, Aki úgy szeretett bennünket, hogy az életét adta oda értünk.
Nos, térjünk vissza megint a bibliai hasonlatra: a menyasszonynak a csendes, elszánt, állhatatos várakozásához hasonlítja ezt több helyen is a Biblia. Belegondoltam: elutazik valahova távolra hosszabb időre a vőlegény, mert a munkájából ez következik, és várja otthon a menyasszony. És akkor elkezdi a család a maga jó szándékú tanácsolását: nem jön az már vissza. Elfeledkezett rólad. Azt hiszed, Ő is úgy ragaszkodik hozzád, ahogy te Őhozzá? Telebeszélik a fejét, megingatják a bizalmát, igyekeznek aggodalmaskodást elültetni a szívébe. Nem könnyű ezt hallgatni, és így megmaradni. Jön valaki, aki tudni véli, hogy már mást szeret a vőlegény, látta is valakivel. Egészen bizonyos azért nem jön ilyen sokáig, mert már van valakije. Nem is érdemli meg az ilyen, hogy várjál rá, leányom. Miatta fogsz pártában maradni. Huncut volt ennek már az apja is...
A menyasszony azonban eltökélten, csendes hűséggel vár. Nehéz ezeket a gonosz szövegeket hallgatni, amiket a világ duruzsol ma is a hívők fülébe.
Mi tarthatja meg mégis állhatatosságban a Krisztusban hívőket? Az, hogy ha újra és újra eszükbe jut a Vőlegény szava. Az Ő drága Igéje, amelyikkel megmondta: Ne félj, mert megváltottalak, megvettelek, a jegyesem vagy; neveden hívtalak, enyém vagy! Becses vagy az én szemeimben és én szeretlek. (Tessék elolvasni az Ézsaiás 43-at tovább is, ne csak mindig az első versét.) Isten szerelmi vallomása és hűségéről való bizonyosság ez a néhány mondat. A Krisztusban hívő egyháznak, a Krisztus menyasszonyának ezekbe az igékbe kell kapaszkodnia.
Ezért életveszélyes támadás ma, amikor a Biblia hitelességét támadja a világ és a hitetlen teológia is. Mert a menyasszony lába alól a legbiztosabb talajt akarja kihúzni. És aki ebbe belemegy, biztos, hogy elveszíti az állhatatosságát, s azzal esetleg az üdvösségét is. Mert Jézus azt mondta: aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül. És a Vőlegény azt üzeni: eljövök hamar. A Biblia utolsó mondatait olvasgassuk el többször is ebben az ádventi időben. És az állhatatos menyasszony, ha sírva is, mert néha sír a hívő a reá hulló sok gyalázat és támadás miatt, akkor is ragaszkodik az ő Urához, és látomása egykor dicsőn beteljesül, s a győzedelmes egyház Urával egyesül.
Ugyanilyen támadások érik ma a Krisztusra váró hívő népet. A hosszú várakozásban el lehet fáradni. A sok támadás kikezdheti az állhatatos hívőnek a hitét is. Meginoghat. Sokféle ellenséggel kell szembenéznünk. Az egyik reformátor írta ezt a két sort: "Vagyon három ellenségem: Ördög, világ, saját testem." A saját testem lök bele a világba. A világ vonz és csalogat: gyere közénk, csak nem akarsz egy valaki mellett ilyen elkötelezetten megmaradni? Gyűjts tapasztalatokat, ismerj meg másokat is. Másnak is vannak szeretői! Nemcsak egy Isten van, vannak egyéb istenek. Vannak más vallások, tetszetős ideológiák. Vannak vallások, amik csodás élményeket ígérnek. Ne szűkülj be csak a Krisztus megismerésére. Hátha nincs is. Mióta késik az Ő visszajövetele. Hátha soha nem jön el, s te most erre tettél föl mindent? Ha visszajön is, érdemes addig tapasztalatokat gyűjtened. Annál jobban fogsz örülni majd az Ő visszajövetelének.
Van-e fületek, testvérek, kihallani ebből a hazugságot, a hamisságot? Ezekből a szépen csengő ajánlatokból, amiket bibliai igékkel is meg tud támogatni a világ és a Gonosz. És van-e erőnk állhatatosan ellenállni a saját testünk kívánságainak, amik szintén Krisztustól elfelé sodornának?
Ismerjük-e az ellenséget - akár ezt a hármat, amit ez a reformátor említett? Ismerjük-e a mi drága Szövetségesünket, azt a Krisztust, Akiről nemcsak Pál apostol mondhatta el, hanem mindnyájan: szeretett engem, és önmagát adta érettem.
A világ legalább a kettősségbe akar becsalogatni minket. Nem baj, ha Krisztushoz is ragaszkodunk egy kicsit, de azért élvezzük a szabadságunkat. Mit mond erre a Szentírás? "Ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világban vannak, mert ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete." (1Jn 2,15) Világon a Biblia nem a teremtett világot és nem az embereket érti, hanem az Istentől elszakadt gondolkozásmódot. A világias, Istentől függetlenedett autonóm, önmagának törvényt szabó embernek a büszke gondolkozását. Azt mondja: ne szeressétek ezt, mert akkor már nem szeretitek az Atyát.
Ne legyetek kétszívüek. A Krisztusban hívő ember és gyülekezet - ha igazán várja az ő Urát -, teljes szívével Őt szereti. S már csak azért sem lesz hűtlen hozzá, mert azzal megszomorítaná Őt, Aki minket nagyon szeret, s Akit mi nagyon szeretünk.
Itt szeretnék rámutatni az ádventi várakozás a különös jellemvonására: ez a várás, ez az eltökélt állhatatos, mindennel dacoló várás a szeretetnek a jele. Akit nagyon szeret az ember, azt várja. S akit nagyon vár, azt bizonyos, hogy szereti.
Egy fiatal édesapa mondta el egyszer: az egyik gyermekével, annak egy bizonyos életkorában, különösen meleg, szoros lelki kapcsolata volt. A kisfiú azt kérte tőle, hogy amikor este hazajössz, mindig nézz be rám. A foglalkozása miatt néha későbben jött haza - legalábbis a fektetés táján vagy után, és ezt meg is igére, és ez meg is történt. Egy alkalommal azonban különösen későn jött haza. A felesége már lefektette a gyerekeket, mondta: ma nagyon későn jön édesapa, aludjatok el nyugodtan. Valóban nagyon későn jött, első útja a gyerekszobába vezetett. A felesége óvta: ne zavard őket, már úgyis alszanak. De megígértem neki - felelte. Benyitott halkan a szobába, és mit látott? A kis rácsos ágyban, az ágy sarkában ült a négyéves fia és aludt. Két oldalról kezével kitámasztotta magát, de elnyomta az álom és a feje félrebillent. Ahogy az apja fölé hajolt, egy pillanatra felébredt, elmosolyodott és ennyit mondott: hazajöttél. Azzal eldőlt mint egy zsák, és reggelig nyugodtan aludt.
Ez a hűséges várás! Amikor kitámasztom magam és virrasztok. Mert megígérte, hogy be fog nézni, és én nagyon szeretem őt, és tudom, hogy ő is nagyon szeret engem. Lehet, hogy közben elnyom a buzgóság, és félrebillen a fejem, de amikor megjön felébredek: beteljesedett a várakozás. És egy újabb bizonyíték arra, hogy szerethetem, bízhatom benne, és ő is megtartja amit ígér: ő is szeret engem.
Ez a nagyon mély, szavakkal szinte leírhatatlan szeretetkapcsolat az, ami a Krisztust váró hívőt az ő visszatérő Urához köti. Ez a szeretet határozza meg a menyasszony-egyháznak, a hívő népnek minden mozdulatát, minden gesztusát, minden gondolatát. Itt szó sincs semmiféle kényszerről. Itt nem az ítélettől való rettegés tartja vissza a bűntől. Itt a Vőlegény iránti szeretet, az iránta való hála, az Ő igéjébe, szavába vetett feltétlen bizalom az, ami ébren tartja az embert minden nehézség ellenére. Vagy még ha elalszik is - mint ahogy láttuk, hogy az öt okos lány is a példázatban elaludt -, de mihelyt felharsant a kiáltás: ímhol jön a vőlegény, kipattant a szemük, készen volt a lámpás és mentek a menyegzőbe.
Elfáradhat a hívő is, meglankadnak a legkülönbek is, a kérdés az: ott van-e a szívünkben ez a megalapozott, átgondolt, olthatatlan szeretet Jézus Krisztus iránt.
A tulajdonképpeni ádventi kérdés ez: szereted-e Jézust? Aki nem vágyik a Vele való együttlétre naponta, az nem szereti Őt. Akiben nem él erőteljesen a vágy, hogy egyszer majd színről-színre is találkozunk, nem szereti Őt. Aki jól érzi magát a világban Jézus nélkül is, nem szereti Őt. Aki nem készül felelősen az esküvőre, a Vele való találkozásra, nem szereti Őt. Ezért olvastam fel két hete azt a jól ismert mondatot: "Az a mondásom ellened - mondja az Úr Jézus -, hogy az első szeretetedet elhagytad. Térj meg azért, és az előbbi cselekedeteket cselekedd." (Jel 2,4-5).
Olyan nagy az Ő kegyelme, hogy még tart az ádvent. Még ad lehetőséget a megtérésre abból, ami minket Jézustól elvont. De ezt komolyan kell vennünk, hogy minél inkább közeledik valaki a világhoz, annál inkább eltávolodik Jézustól. És a kétszívü-eket utálja az Úr. A kétszívüek önmagukat szakítják el Jézus Krisztustól.
Természetesen a menyasszonynak ez a várakozása lemondást is jelent. Például a vőlegényét így váró menyasszony nem bújik össze egy férfival sem egyetlen éjszakára sem. Ez megszegényíti az életét? Jó lenne már egyszer azt is világosan látnunk, testvérek, hogy aki a hűtlenségről mond le, az nem szegényebb lesz, hanem gazdagabb. Aki bármilyen bűnről mond le, annak nem szegényebb lesz az élete, az ismeretei, a tapasztalatanyaga, hanem annak minden ilyen lemondás azzal való közösségét erősíti és mélyíti el, akihez tartozik, akinek mindent köszönhet, akit vár, és aki egészen bizonyos, hogy beteljesíti, amit ígért.
Mindannyian sokféle nyomorúsággal találkozunk. Iszonyatos nyomorúságokról olvashatunk, hallhatunk, és sokan a magunk életében is át kell, hogy éljük ezeket. Olyan emberi, családi, anyagi, hitbeli, egészségi problémák, amik sokszor megoldhatatlanoknak tűnnek. Amikor ennyi nehézség van körülöttünk, érdemes akkor nekünk effélékről elmélkednünk? A mindvégig való állhatatosság, a Jézus iránti szeretet nem olyan elméleti kérdések, amik nem segítik előbbre az embert és az emberiséget?
Aki igazán érti a Szentírást, ahhoz szabja az életét, és a maga életében is engedi, hogy annak az igazságai teljesedjenek, az ennek pontosan az ellenkezőjét tapasztalja. Pontosan ez a fajta elszántság, ez a fajta célra nézés, ez a Jézus iránti teljes szívből fakadó szeretet az, ami az embernek erőt ad a terheihez, ami inspirálja őt, és erősíti, hogy a mások nyomorúságán segítsen, ami megtanítja együtt szenvedni a szenvedővel még akkor is, ha tehetetlen, és ami megtanítja bízni és szabadítást kérni attól az Istentől, Aki soha nem tehetetlen. Akinek még az is lehetséges, ami az embereknél lehetetlen. Amikor Jézus arról szól, hogy mi mindent jelenthet a hívőnek az, ha őt igazán szereti, akkor ilyen óriási dolgokat mond: "Aki ismeri az én parancsolataimat és megtartja azokat, az szeret engem; aki pedig engem szeret, azt szereti az én Atyám, én is szeretem azt, és kijelentem magamat annak. Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet: és az én Atyám szereti azt, és ahhoz megyünk, és annál lakozunk." (Jn 14,21,23).
Lehet-e ennél nagyobb ígéret, hogy már itt, ennek az utolsó mai világkorszaknak temérdek nyomorúsága között az Atya és a Fiú egy ilyen nyomorult emberhez, mint mi vagyunk, bejön és nálunk lakozik. És ebben a Krisztussal való valóságos közösségben hordozhatjuk a terheinket, szenvedhetjük el a gyászunkat, a magánynak, a kiszolgáltatottságnak, a megaláztatottságnak sokféle nyomorúságát, az anyagi gondokat, az egészségi problémákat, és hogy ha egy nagyobb közösség jövőjével is foglalkozunk, az azzal járó gondokat is, - mindent. S egyszer majd ez a közösség, ami már itt, így kicsiben elkezdődhet, ez teljesedik ki és lesz véglegessé a számunkra. S mivel ebben bizonyos az ádventi hívő, azért szabadul fel minden ereje arra, hogy itt ezen a földön másokért éljen. Be van biztosítva a jövője, állja szavát a vőlegénye, már most ahhoz tartozik, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, nem kell tehát izgulnia egy sor kérdés miatt, ami másokat gyötör. Szabad a szeretetre.
Itt van a közvetlen összefüggés: ha valaki az előbb említett módon teljes szívéből szereti Jézust, az lesz képes szabadon, folyamatosan, önmagát felülmúló módon szeretni a többieket. Végső soron a testben hátralevő időt erre adta nekünk Isten. "Imádni az Istent és egymást szeretni." (Ady)
Aki mindvégig állhatatos marad Krisztushoz, azt segíti el ilyen életre.

A Biblia tanúsítása szerint Isten azt akarja, hogy mi mindannyian gazdag emberek legyünk. Nem csak olyan értelemben, hogy ami a létfenntartásunkhoz szükséges, az ne hiányozzék, hanem úgy is, hogy ismeretekben, tájékozottságban, de szeretetben, békességben, örömben, reménységben is gazdagok legyünk mindnyájan.
Isten azt akarja, hogy mi tágas világban éljünk, hogy az egész valóságot megismerjük és komolyan vegyük; ne csak annak egy szűk részét, amit anyagiaknak neveznek. Ne csak a halálig lássunk, hanem azon túl is. Ne csak néhány évtizedre rendezkedjünk itt be, hanem készüljünk fel az örökkévalóságra is, hogy csakugyan otthon legyünk itt e világban, és otthon legyünk a mennyekben is.
A szomorú tény azonban az, hogy igen sok ember ennek a nagy gazdagságnak csak egy kis töredékére tart igényt. Csak egy része kell neki, miközben egyfolytában panaszkodik, hogy mennyire hiányzik neki az, amit visszautasított. Kellene békesség, belső biztonságérzés, kellene reménység. Sok minden kellene, s holott Isten mindezt kínálja, sokaknak azonban nem kell, így ennek a hiánya miatt szenvednek, s azt gondolják, hogy az a valóság, amit ők annak érzékelnek, s ez tartja meg majd az életüket.
Ez a töredék jelenti sok embernek az életet. Ahogy azt az ismert rigmus is mondja: az ember-élet semmi más, csak jó evés és jó ivás. Sokaknak csakugyan ennyi az élet. Közben érzik, hogy több az, de hol van az a több, s hogyan lehetne szert tenni arra?
A felolvasott igében Jézus Krisztus erre válaszol: mi jelenti igazán az életet? Vagy ahogy itt az új fordításban olvastuk: mi tartja meg az embernek az életét? Mi az, ami tartást ad már itt is, miközben jobbról-balról pofonok érnek bennünket, viharok zúgnak el felettünk, veszteségek is érnek. Mi az, ami tartást ad, és mi az, ami megtart ezen a rövid földi életen túl, a halálon túl az örökkévalóságban?
Hogyan lehetne kigyógyulnunk abból, hogy a nagy gazdag valóságnak egy töredékét azonosítjuk az egésszel és azt mondjuk: ennyi az élet. S közben éppen az élet hiányzik az ilyen emberekből.
Hadd olvassak fel néhány sort Weö-res Sándornak a Parainézis c. verséből, amelyikben ő is ezen elmélkedik, és keresi a választ erre a kérdésre.
Azért szánom én a mai embert,
mert a szíve nem bír öregedni.
Homo sapiens, kétlábú testvér,
de szerény, de koldus lett a vágyad!
Hajdanában a tökélyre vágytál,
ma a boldogsággal is beérnéd -
és még ezt se képzeled nagyobbnak,
mint hogy bendőd bírja Marcsa főztjét,
és ágyékod bizseregni tudjon,
s legyen életedben holmi limlom,
mit tiédnek, birtoknak becézhess. -
Isten vendége vagy a világon!
Mért nem hagyod, hogy a házigazda
minden termét sorra nyitogassa,
minden kincsét rendre megmutassa?
Letelepszel az előszobában,
s ott békében nyújtóznál örökre.

Több a valóság, mint amit mi annak képzelünk. Ebből a néhány sorból is kitűnik az, amit a Biblia sokféle megfogalmazásban közvetít nekünk: Isten hívogat minket a teljes életre. Azt akarja, hogy az Ő gyermekei legyünk, akik örököljük mindazt a gazdagságot, ami az Övé. Fel sem tudjuk fogni: mi az, hogy isteni gazdagság s mit jelentene Isten szerint gazdagnak lenni. Pedig Isten minket erre hívogat: kínálja mindazt, ami hiányzik nekünk. Mindent nekünk akar adni.
Jézus Krisztusról mondja egy helyen a Szentírás: Isten, „Aki az Ő egyszülött Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, hogy ne ajándékozna Vele együtt mindent minekünk.” (Róm 8,32). Isten valóban azt akarja, hogy gazdag emberek legyünk a szó mindenféle értelmében. Mi az oka mégis annak, hogy sokszor nagyon szegényes, beszűkült életünk van? Mi az oka, hogy emberek tönkreteszik magukat abban a hajtásban, amivel ezt a néhány rövid évtizedet eltöltik összegyűjtenek maguknak sok mindent, amit egy ideig élvezhetnek, aztán egyszer csak kiderül, hogy az, ami nekik olyan nagy kincs volt, amire ráment az egészségük, a békességük, a házasságuk, talán az életük vagy a hitük is, az egyszer csak teherré, semmivé válik.
Többször megkértek már ismerősök, hogy segítsek, amikor egy-egy hagyatékot fel kellett számolni, egy-egy lakást ki kellett üríteni. Valamit kezdeni kellett a holmival. Egyszer különösen is nehéz volt ez nekem, mert akármihez nyúltunk, arra gondoltam, hogy valamikor annak, aki már nincs itt, ez érték volt. Emiatt nem ért rá sok mindenre, ami az életét meggazdagíthatta volna. Ezeket gyűjtötte, ahelyett, hogy a szeretteit egybe tartotta volna, és beszélgetett volna velük. A szó szoros értelmében a padlótól a mennyezetig tele volt rakva a szoba, keskeny ösvény volt, amin be lehetett hatolni. Felhalmozta, amit mi most viszünk a MÉH-be, és ezért nem ért rá soha templomba menni, Isten igéjét hallgatni, s ki tudja milyen végzetes következménye lett ennek a számára az örökkévalóságot tekintve? Hogy van ez, hogy sokszor értéktelen limlomért odaadjuk az üdvösséget vagy a békességet, vagy az egészséget?
Azt olvastuk itt a versben:
Isten vendége vagy e világon!
Mért nem hagyod, hogy a házigazda
minden termét sorra nyitogassa,
minden kincsét rendre megmutassa?
Letelepszel az előszobában,
s ott békében nyújtóznál örökre.
Gondoljuk el: meghív valaki bennünket talán egy vacsorára vagy valami családi ünnepre, s mi elfogadjuk a meghívást, mert nem akarjuk őt megbántani. Elmegyünk, de megállunk az előszobában. Lehet, hogy ezt eltűrnék és ott maradunk magunkra, de benn a szobában szépen megterített asztal van gazdag terítékkel, lakomával, és most csak egy nagyon szerény analógiát mondok ahhoz, amit az üdvösség, az Istennel való közösség jelent: oda van készítve mindenkinek a széke mellé két kilógramm tiszta arany, csak úgy ajándékba, mert a gazdának telik, és mert szereti azokat, akiket meghívott. Mi azonban ott maradunk az előszobában. Ezzel nemcsak őt bántjuk meg, ezzel magunkat fosztjuk meg valamitől, amit senki más nem kínál nekünk. Ilyen csomagot az életben soha többé senki nem ad. A miénk lehetett volna, ha bemegyünk.
Sokszor csakugyan az a helyzet, hogy letelepszünk az előszobában s azt gondoljuk: ennyi az élet: hogy a bendőd bírja Marcsa főztjét, és ágyékod bizseregni tudjon, s összeszedegessél néhány limlomot, amit birtoknak becézel s azt hiszed gazdag vagy. Egyszer pedig eljön az a pillanat - mert egyszer mindannyiunk életében eljön, amiről itt az alapigében olvastunk: megáll a szívünk, s meg-állapítja valaki a halál beálltát. S akkor mi lesz azokkal a holmikkal, amiket összegyűjtöttünk? Ami nekünk esetleg érték volt, az az utánunk jövőknek kacat. Csak gondot okozunk vele, fáradságot, munkát, bosszúságot. Semmit nem ér.
Itt most nem arról van szó nyilván - és szeretném, ha senki nem értené félre a Bibliának ezt a fontos tanítását -, hogy az ember ne dolgozzék, ne takarékoskodjon, ne gyűjtsön magának, a gyermekeinek. Itt arról van szó: mi jelenti számunkra az életet? Csakugyan az-e, amit néhány év, évtized alatt összegyűjthetünk, vagy esetleg ennél több az élet, és ha több, akkor az miért nem a miénk, vagy miért nem kell? Vagy, ha kellene, hogyan lehet a miénk?
Isten erre a teljes életre akar minket elsegíteni, hogy valóban ne csak a halálig lássunk, hanem azon túl. Ne csak a kényelmünk legyen fontos, hanem ismerjük az áldozatot is, a másokért hozott szíves áldozatot. Ne csak a kenyérre gondoljunk, ami nagyon fontos, és Jézusnak is fontos volt mindig, de éppen Ő mondta: nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, ami a lelkét táplálja. Ne csak a pillanatra gondoljunk, hanem az örökkévalóság távlatából értékeljük a dolgokat. Ne érjük be annyival, amit sokan életnek neveznek, és azt gondolják az tartja meg az életüket.
Jézus ezt mondta nekik: „Vigyázzatok, és őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert ha bőségben él is valaki, életét akkor sem a vagyona tartja meg.” Túl sok gazdag ember házában nem jártam. De egy-két családlátogatás alkalmával voltam olyan helyen, ahol ránézésre is látszott: itt van pénz. Az egyik legszuperebbül berendezett lakásban történt az, hogy a másfélórás beszélgetés végére kivétel nélkül mindenki sírt. Nekem is sírni lett volna kedvem. Kiderült: keresztbe-kasul mindenki keserű a másikkal szemben. Nem mondom azt: gyűlöli, de majdnem. Kiderült, ott nincs egy ember az illusztris társaságban, aki azt mondaná: én boldog vagyok, mert a helyemen érzem magam, tudom, hogy mi végre vagyok a világon, és azt csinálhatom. Senki nem volt, aki azt mondta volna: de jó dolog másokért élni, vagy másokért áldozatot hozni. Mindenki magát sajnálta és siratta. Kétségbeejtő volt!
Ott pedig valóban volt gazdagság. Hazafelé az jutott eszembe, amikor egy ideig nagyon szegények voltunk, és talán a legkedvesebb gyerekemlékeim abból az időből vannak, amikor esténként, még a villamos árammal is spórolva, valami halvány pilácsnál beszélgettünk körül ülve a vaskályhát, és olyan jóízű beszélgetések voltak azok, amit el nem mulasztottunk volna. Sokat tanultunk, éreztük, hogy összetartozunk, s a beszélgetés általában imádsággal végződött, és átéltük azt, hogy nem vagyunk egyedül és kiszolgáltatva abban a gonosz világban sem, hanem a mindenható Isten oltalma alatt vagyunk. De jó dolog élni! De jó dolog szeretni Istent! De jó dolog szeretni egymást! Ott hallottam a szüleimtől először: imádkozhat valaki az ellenségeiért is. Nem azért, hogy az Isten verje meg őket, hanem hogy az Isten szeretete segítse ki őket a gyűlölködésből.
Szegénységben valami nagy gazdagság, amott meg a gazdagságban valami iszonyatos hullaházszag. Mindenki félholt. Az a neve, hogy él, pedig halott.
Jézus Krisztus minket erre a gazdagságra akar elsegíteni, amelyik nem biztos, hogy a külsőben is megmutatkozik, bár Ő azt akarja, hogy ne nélkülözzünk. Isten azt akarja, hogy akármilyenek a körülményeink, mégis otthon érezzük magunkat ebben a világban. Ne az előszobában tartózkodjunk, hanem menjünk be, ahova hív: az Isten országába, a Vele való közösségbe, ahol olyan kincsek várnak, amikről nem is tudtunk. Ahol olyan értékeket készített el nekünk ajándékba, amik értékek már itt, ebben a földi életben és megmarad az értékük a halálunk után is. Ahol maga az élet vár bennünket!
Mi jelenti valakinek az életet? A Biblia kiigazítja ezt a kérdést: ki jelenti? Az jelenti az igazi teljes életet mindenkinek, Akiről Pál apostol ebben az esetben éppen börtönből, betegen, cserben hagyva írta a Filippi gyülekezetnek: nékem az élet Krisztus, és még ha kivégeznek, az is nyereség. Valaki, aki nem fél az élettől és nem fél a haláltól. Aki otthon érzi magát itt e világban, és tudja, hogy elkészített otthona van a mennyekben. Aki nagyon is számba veszi a dolgokat a haláláig, de ott nem akad el, mert tudja, hogy folytatása következik, és túllát azon, tudja, mi vár rá. Tudja, hogy ki vár rá. Az a Krisztus várja ott is, Akitől itt is csupa jót és szépet kapott. Akiről ugyanebben a levélben állítja: mindenre van erőm a Krisztusban, Aki engem megerősít. És én tudok szűkölködni, tudok bővölködni. Minden körülmények között elégedett vagyok, mert: mindenre van erőm a Krisztusban, Aki engem megerősít. Mert nékem az élet Krisztus.
„Őrizkedjetek a kapzsiságtól, mert ha bőségben él is valaki, életét akkor sem a vagyona tartja meg.” És elmond Jézus szokása szerint szemléltetésként egy példázatot. Azt mondja: volt egy gazdag ember, aki nagyon jó szemű, talpra esett, erre az életre való ember volt. Felmérte, hogy úgy fejlődhet gazdaságilag, ha az eddigi szűk kereteket megszünteti, tágasabbakat teremt magának. Olyan bő termése volt, hogy nem tudta hova tenni. A régi raktárakat lerombolta, újakat épített, megtöltötte, és akkor azt mondta: Én lelkem, sok javad van sok évre eltéve, pihenj, egyél, igyál, vigadozzál!
Itt jön egy: de. Egy nagyon hangsúlyos de. „De az Isten ezt mondta neki: Bolond, az éjjel elkérik tőled a lelkedet, kié lesz mindaz, amit felhalmoztál? Így jár az, aki magának gyűjt, és nem Isten szerint gazdag.” Meglepő Istennek ez a minősítése. Egy ember, aki senkinek nem árt, semmi rosszat nem tesz, aki tudja, hogyan kell gazdálkodni - bár mindenki így tudná ezt ma is - és mégis azt mondja: bolond. Valaki, aki halad a korral, aki építkezik, konstruktív élete van. Gyarapszik, gazdagodik nem mások rovására, s mégis azt mondja Isten: bolond.
Miért mondja ezt? Mert ez a példázatbeli ember néhány alapvetően fontos összetevőről elfeledkezett. Elfeledkezett például Istenről. Nem tudom, feltűnt-e nekünk, hogy hatszor említi önmagát ebben a rövid példázatban s egyetlen egyszer sem gondol Istenre. Én ... én ... én. Amikor kiderül, hogy nagy termése van, és nem tudja hova tenni, akkor sem az jut eszébe, hogy megköszöni Istennek, vagy Őt kérdezi: mit csináljak vele? Tudja ő azt. Lerombolja a régit, felépíti az újat. Számol, azt gondolja: mindennel. Számol az idővel, a mennyiséggel, a lehetőségekkel, a szükséglettel, csak Istennel nem. Csak azzal nem számol, Aki ezt a számítást egyetlen tollvonással áthúzhatja, és át is húzta. Az éjjel elkérik a lelkedet, kié lesz mindaz, amit itt gyűjtöttél? Aki Istennel nem számol, aki nem Istennel számol mindenekelőtt, az feltétlenül elszámítja magát.
Aztán nem gondolt a másik emberre sem. Állandóan magáról beszél. Az én csűröm, az én gabonám, az én tervem, az én építkezésem. Én ... én ... én. Mintha egyedül lenne a világon és senki más nem lenne. Pedig ez, hogy nem tudja hova tenni a feleslegét, elgondolkoztathatná azon: bizonyos, hogy Isten neki szánta ezt a felesleget? Nem arról van szó, hogy nála tette le, de valaki másnak szánta? Nem arról van szó, hogy bekapcsolja őt Isten a gondviselő szeretetébe és eszközként használja mások gazdagítására? Ó, de boldogok azok az emberek, akik ezt felismerik és így adnak tovább sok mindent abból, amijük volt és van. Akik gondolnak a másikra.
Hallottam egy idős asszonyról, aki egy faluban élt és akinek feltűnt, milyen sok magányos, idős beteg van a faluban, akikről nem gondoskodnak. Aztán elkezdett előbb az egyiknek, aztán a másiknak, aztán egyre többeknek ebédet küldeni, gondoskodó szeretettel. Egy idő után már nem futotta a tartalék, meg a férjének a keresete. A férje iparos ember volt, de volt egy-két hold földecskéjük is. S akkor megbeszélték, hogy el kellene adni abból a földecskéből, hogy a falu szegényeiről legyen, aki gondoskodjék. Ez aztán a világ szemében tiszta bolondság. Felelőtlenség - ilyeneket szoktak mondani. Ők hívő emberek voltak, s úgy látták, most ez az ő útjuk. Lassan eladogatták a kis földecskét, ahelyett hogy ragasztottak volna hozzá, de éveken át a falu elhagyatott szegényeinek volt meleg étel, szeretet, és az, amire szükségük volt. A világ szemében tiszta bolondság, de azt hiszem, ha ott leszünk az Úr Jézus előtt, erre a nénire sokan fognak mutatni: beteg voltam és meglátogatott, éheztem és ennem adott, elkeseredtem és megvigasztalt.
Kinek mennyi az élet? Csak annyi-e, hogy még szerezni hozzá és én ... én... én ..., vagy pedig látja a többit is, akikért élhet, akikért áldozatot hozhat. Nem kötelező. Ezt nem is lehet kötelezővé tenni, de onnan belülről fakad, ha valakinek gazdag a szíve. Ehhez előbb a Krisztus gazdagsága kell, hogy megjelenjék egy ember életében, és akkor telik. Telik erre is, meg a megbocsátásra is. Telik sok adósság - most a szó sokféle értelmében értsük ezt - elengedésére, mert Istenben lesz gazdag az ilyen ember.
Aztán kiderül az is: nem gondolt a lelkére ez a gazdag ember. Pedig beszél a lelkéről, de ilyeneket mond: én lelkem, pihenj, egyél, igyál, vigadozzál! Még amikor a lelkét szólítja meg, akkor is a testére gondol. Gabonával akarja jól tartani a lelkét. Egyél, igyál én lelkem! Csak testiesen tud gondolkozni az ilyen ember. Nem tud kilépni annak a szűk kereteiből, pedig a léleknek is szüksége van táplálékra, Isten élő igéjére. A lélek is szomjas. Felnő körülöttünk egy lelkileg kitikkadt nemzedék, amelyiknek az Isten igéje élő vízére van szüksége ahhoz, hogy életben maradjon és életet tudjon továbbadni. A léleknek is szüksége van pihenésre, üdülésre. Azt mondja az ige: aki mást felüdít, az maga is üdül. Elfeledkezik a lelkéről. Pedig, ha azzal törődne, az kihat a testre is.
Olyan sokat beszélnek évek óta a pszichoszomatikáról, hogy bizonyos lelki okok testi tünetekben jelentkeznek az ember életében. Módszeresen idegesítenek, de én fegyelmezett ember vagyok, nem csapok a földhöz soha tányért, s egyszer csak kilyukad a gyomrom. Gyomorfekélyem lesz. De ez másként is hat ám! Ha a lélek megkapja a táplálékát, ha naponta az Istennel való közösségben felüdül, akkor még fizikailag is többet bír az ember és jobban el tudjuk viselni egymást és a nehézségeket.
S végül, nem gondolt ez a gazdag az örökkévalóságra. Azt mondja: sok évre eltéve sok javad van. S Isten azt mondja: honnan tudod, hogy te sok évig fogsz még élni? A reggelt nem éred meg. Ma éjjel elkérik a lelkedet s akkor mi lesz? Hova kerülsz, és mi lesz azzal, ami miatt nem törődtél az örökkévalósággal?
Vajon az életünkben ott van-e Isten az első helyen és számolunk-e vele? Vajon a szemünk nyitva van-e, hogy a másik embert mindig észrevegye és szívesen adjunk tovább abból, amit mi is úgy kaptunk Istentől? Vajon nekünk feladatot jelent-e a lelkünk, meg a gyermekeink lelke, és a körülöttünk élőknek a lelke, lelki világa, lelki terhei? Vajon úgy élünk-e ebben a valóban arasznyi életben, hogy közben az örökkévalóságra is gondolunk?
Mi jelenti az életet és mi tartja meg az életet? Azt mondtuk: nem mi, hanem ki. Isten, Aki az Ő egyszülött Fiának nem kedvezett, hanem Őt érettünk odaadta, hogyne ajándékozna Vele együtt mindent minekünk. Aki gazdag akar lenni, aki a reá bízottak életét is gazdaggá akarja tenni, annak Jézusra van szüksége, mert csak Vele együtt kapunk meg mindent. Mert Ő maga az élet - ahogy mondta is: Én vagyok az élet. Akinek az életébe Ő belép, ott jelenik meg az a teljes, gazdag, bibliai szóval: örök élet, ami már itt kiteljesít bennünket, és ami megmarad a halál után is.
Boldog ember az, aki nem halogatja ennek a gazdagságnak az elfogadását. Hinni azt jelenti: valaki azt, amit Isten kínál, örömmel elfogadja. Bárcsak ma este elmondanánk többen ezt az imádságot: Úr Jézus, hiszem, hogy Te vagy az élet, és én nélküled küszködöm. Gyere és tedd gazdaggá az életemet!

A végére értünk Pál apostol Thesszalonikába írott első levelének, és itt a végén az apostol mindannak, amit előzőleg elmondott, levonja a következtetését, és egészen gyakorlati kérdésekről ír a gyülekezetnek. Itt teszi fontos kérdéssé a számukra azt, hogy milyen mélyre engedték magukban Isten igéjét. Mennyire látszik meg rajtuk az, hogy többet tudnak a valóságról, mint azok, akik nem ismerik Jézus Krisztust. Hogy az ő horizontjuk összehasonlíthatatlanul tágasabb. Hogy ők nemcsak a valóság egy töredékén, a láthatókon tájékozódnak, hanem ismerik a valóság másik nagy szektorát: a láthatatlanokat is. A szellemi valóságokat, legfőképpen magát Istent, aki maga is Lélek.
Azzal kezdődött a levél, hogy befogadtátok az Isten igéjét, aztán a második fejezetben azt olvastuk: az az ige, amit ti Isten szavaként vettetek komolyan, munkálkodik is bennetek, kifejti a hatását bennetek. A végén most azt kérdezi: mennyiben látszik ez meg rajtatok, illetve arra bátorítja őket, hogy látszódjék meg rajtuk.
Isten befogadott igéjének az intenzitását és az extenzitását fejtegeti itt Pál apostol. Milyen mélyre hatolt bennük az az ige, és mennyire érinti az életük különböző területeit. Áthatja-e az egészet? Mert nincs olyan, hogy valaki vasárnap keresztyén, hétfőtől szombatig meg - micsoda ...? Mit kell itt mondani? Vagy mindig keresztyén, vagy soha nem az. Keresztyén, azt jelenti: krisztusi, Krisztushoz hasonló. Vagy meglátszik rajta, hogy kihez tartozik, ki az abszolút tekintély a számára, kit szeretne képviselni mások előtt és a Tőle kapott ajándékokat továbbadni másoknak, vagy pedig ezt nem lehet időnként mímelni. Vagy áthatja a szentség az ember egész életét, vagy nem szent az élete.
Ezért mondja ebben a befejező himnuszban: „Maga pedig a békességnek Istene szenteljen meg titeket mindenestől, és a ti egész valótok, mind lelketek, mind testetek feddhetetlenül őriztessék meg Jézus Krisztus eljövetelére.” Isten minket mindenestől meg akar tisztítani, és mindenestől meg akar áldani. És egész valónkat be akarja tölteni önmagával.
A levélnek ez az utolsó szakasza tehát erről, szól és erre hívogat minket Isten. Ezt a lehetőséget kínálja fel, és egyben erre a feladatra bátorít, hogy a mi egész valónkat szolgáltassuk ki Őneki. Mindaz, ami Istenből árad, az Ő igéje, az Ő megigazító kegyelme, az Ő érthetetlen nagy szeretete, minden, minden egészen hasson át minket. Ne csak egy kicsi sarkot akarjunk biztosítani Őneki, és az életünk többi területe felett megőrizni magunknak az uralmat. Vagy mindenestől kiszolgáltatjuk magunkat neki, és akkor csodák történnek, akkor Ő átalakít, megtisztít, az örök életre alkalmassá tesz, és már itt is használ mások javára,- vagy pedig sose fogjuk megismerni a vele való közösségnek az erejét, azt a tartást, amit Ő éppen a terhek alatt, a nehéz időkben ad. Azt a békességet, amiről Jézus azt mondta, hogy én nem úgy adom nektek, mint ahogy a világ adja, ez egészen más. Azt az örömöt, amire azt mondta: az én örömömet adom nektek, hogy a ti örömötök teljes legyen minden körülmények között. Soha nem fogja megismerni az ember, ha nem nyitja ki magát egészen Isten előtt. Itt vagyok, Uram, köszönöm, hogy így, ahogy vagyok, elfogadsz. Csinálj velem, amit akarsz. Teremts rendet a fejemben, a szívemben, az asztalomon, az életemben, a gazdálkodásomban, a terveimben. Mostantól kezdve az legyen, amit te akarsz.
Ekkor kezdődnek a csodák, és ezek után valósulhat meg az, amit itt az apostol ír a gyülekezetnek, és ami enélkül csak illúzió, vagy az ember nyugodtan legyinthet rá és azt mondja: úgysem lehet ezt megvalósítani, elképzelhetetlen ez mint program, hogy: mindenkor ö-rüljetek, szüntelen imádkozzatok, minden helyzetben hálákat adjatok. Ez csak így valósítható meg, de így megvalósítható.
Azt kérdezi tehát az apostol: nagyszerű, thesszalonikaiak, hogy az Isten igéje eljutott hozzátok, nagyon jól tettétek, hogy azt befogadtátok és kezditek hozzáigazítani az életeteket, ugye már is látjátok, milyen hatóerő az, hogyan alakul át a gondolkozásotok, a jellemetek, az egymással való kapcsolatotok. Nos, most az a feladat, hogy egészen mélyre hatoljon és átitassa az életeteket, és kiterjedjen az élet minden területére. Igazán intenzíven hasson, és teljes extenzitásban áthassa az életeteket.
Valahogy úgy van ez, mint az esővel is. Ilyen nagy szárazság után, mint ami itt évek óta nyaranta volt, egy-egy kis permet nem használ a gyökereknek. Sok városi ember azt gondolja, hogy ha az aszfalt nedves lett, akkor az már eső volt. Az egy kis harmat volt, ami a port sem mosta ki a levelek pórusaiból. Ahhoz, hogy a gyökerekig jusson, többnapos áztató, nyugodt, lassú eső kell, aminek le kell szivárogni oda két-három méter mélységbe, és az aztán majd meglátszik a fákon, ha gyümölcsfákról van szó, akkor a gyümölcsben is.
Nos, sokszor mi csak megpermetezgetjük az életünket az Igével. Egy-egy karácsonyi prédikáció, egy-egy születésnapon elővett és felolvasott zsoltártöredék ilyen permet. Ige az, jó az, de az kellene, hogy folyamatosan áztassa az életünket, mi pedig akarjuk is azt, hogy mélyre menjen, csak ítélje el Isten mindazt, ami rossz az életünkben, s amit Ő elítélt, azt kivetem az életemből. Amit Ő kínál, az biztos jó, azt máris örömmel fogadom. Amit Ő tanácsol, azt kipróbálom, nem halogatom, nem futkározom utána még tanácsért, ha megértettem, mi az Ő akarata. Erre biztatja itt Pál a thesszalonikabelieket. Azt mondja: akkor lesz igazán boldog életük, és akkor lesz áldott másoknak, a gyülekezetnek az élete is.
Készülés közben újra és újra eszembe jutott az énekeskönyvünk utolsó énekének egyik sora: „Ha nem te szólsz, Uram, a szó fülig ha érhet.” És ebben benne van, hogy sokszor még a fülünkig sem ér el Isten igéje. Még itt is valami máson gondolkozunk.
Emlékszem arra, hogyan szégyelltem magam utána, amikor egy istentiszteletről úgy mentem ki, hogy fogalmam sem volt, miről volt szó. Valami teljesen betöltött, és egész végig azon gondolkoztam. Máig szégyellem magam. Lehet, hogy valami nagyon fontosat akart ott Isten mondani nekem, s lemaradtam róla. A fülig sem ér, vagy legfeljebb a fülünkig ér, és a fülünket bosszantja vagy gyönyörködteti. Vagy egy kicsit beljebb hatol, és már az értelmünkig is elér, talán még egyet is értünk vele, de ebből még mindig nem lesz életváltozás. Ha engedjük, hogy leszivárogjon mélyebb rétegekbe, a szívünket is megmozgassa, az már sokkal több. De ettől a kezünk, lábunk még mindig mozdulatlan maradhat. Az igazi az, ha az egész valónkat áthatja. Olyan szép ez a kifejezés itt: „a ti egész valótok, mind lelketek, mind testetek.” És: maga a békességnek Istene szenteljen meg titeket mindenestől.
Boldog ember az, aki elkezd vágyakozni erre, és engedi, hogy Isten így munkálkodjék benne. S miután itt a levél végén az apostol ezt hangsúlyossá teszi, néhány - talán mondhatnánk - érdekes, vagy különös konkrétumot említ a gazdag élet sokféle kérdéséből. Például: hogyan szoktatok viselkedni. Ha az összes többi másként csinálja, ti, ha Jézushoz tartoztok, emígy fogjátok csinálni.
Meglepett engem ma, amikor belemélyedtem ebbe a részbe, hogy mennyire más normák érvényesülnek a keresztyén gyülekezetben, mint a világban. Gondoljuk el: akkor ugyanígy, vagy még inkább érvényes volt az, hogy nagy pogány tengerben élt egy maroknyi keresztyén Thesszalonikában. (Aztán egyre többen lettek, mert mindnyájan mint egy-egy kis apostol hirdették az evangéliumot, de egyelőre még kevesen voltak.) Nagy pogány tengerben egy kis keresztyén közösség, és a legtöbb dologban másként viselkedtek és jártak el, mint a többiek. Nem azért, mert ellenkezni akartak velük, hanem mert azok a normák, amiket Jézus Krisztustól tanultak, hallottak, és ami lassan vérükké vált, egészen más magatartásra indították őket.
Néhány tényleg egészen gyakorlati dolgot említ itt az apostol. Elsorolom először az Ige alapján, aztán utána majd alkalmazzuk magunkra. Azután meg, aki jónak látja, kezdje el gyakorolni.
Az első, amit említ: hogyan viszonyulnak a feletteseikhez. A legtöbbünknek vannak feletteseink, vagy mondjuk azt: mindnyájunknak. „Kérünk titeket, testvéreim, hogy becsüljétek meg azokat, akik fáradoznak közöttetek, és előjáróitok az Úrban, és intenek titeket; és az ő munkájukért viseltessetek irántuk megkülönböztetett szeretettel.”
A múltkor valaki azt mondta: a vezetőket szidni kell. Megkérdeztem: függetlenül attól, hogy milyenek vagy hogy viselkednek? Függetlenül attól. A vezetőket szidni kell, bírálni kell. Nem idézem most azokat a jelzőket, amikkel olykor illetni szoktuk akár a családunkban az elöljárókat, akár a munkahelyi vagy magasabb pozícióban levő elöljárókat. Illik lebecsülni, mert ha én jobban tudnám, akkor máris egy kicsit fölé kerekedtem, ágaskodtam valahogy. És itt mit mond? Azt mondja: vegyétek tudomásul, hogy ilyenek, fogadjátok el őket, vagy szenvedjétek el őket? Nem ezt mondja. Azt mondja: „Viseltessetek irántuk megkülönböztetett szeretettel. Még akkor is, ha intenek titeket.” Szegény vezetőknek ez is nehéz feladat, hogy néha inteniük kell a beosztottjaikat. Nagyon hálátlan feladat.
„Ti meg viseltessetek irántuk megkülönböztetett szeretettel.” Itt a gyülekezet vezetőire gondol az apostol, de azt hiszem, minden erőltetés nélkül átvihetjük ezt minden egyéb összefüggésre. Családon belül vonatkozik ez elsősorban a gyermekekre: viseltessetek a szüleitek iránt megkülönböztetett szeretettel. Munkahelyen belül, ahol a legtöbb beosztott okosabbnak tartja magát, mint az elöljárója, viseltessetek irántuk így. El egészen az ország vezetőiig, vagy bizonyos világszervezetek felelős vezetőiig.
Aztán kire figyelnek? A világ kikre szokott figyelni? Elsősorban a hangadókra, mert ők a leghangosabbak. Néha jobb lenne, ha elhallgatnának, de nem teszik, ezért hangadók ők, és aztán előbb-utóbb a legtöbben rájuk figyelnek oda, vagy azokra, akikre érdemes odafigyelni akármi miatt.
S mit ír Pál apostol a thesszalonikai gyülekezetnek: „Ti különösen is figyeljetek oda a legkisebbekre: a félénk szívűekre, az erőtlenekre, meg azokra, akik iránt türelmeseknek kell lennetek.” A kicsikre, akik nem hívják fel magukra a figyelmet. Akik néha a magatartásukkal is azt mondják: bocsánatot kérek, hogy vagyok. Akiket éppen ezért sok mindenki elfelejt, elhanyagol, vagy csak beléjük törli a lábát, köszörüli rajtuk a nyelvét, mertúgy sem tudnak visszaütni. Azt mondja: a gyülekezetben ez a norma: minél kisebb, annál jobban figyeljetek oda. Minél elesettebb, annál buzgóbban erősítsétek, foglalkozzatok vele. Minél több türelem kell hozzá, annál több türelemmel hordozzátok és szeressétek.
Innen már csak egy lépés a következő. Háromszor is előfordul a felolvasott részben: mindenki iránt. Mindenki. A világ hogy csinálja? Aki nekem rokonszenves. Vagy akiből valami hasznot remélek. Keresem a barátságát, mert már a számításaim készen vannak, hogy majd egyszer benyújtom a számlát. Valami szívességet teszek, mert ugye szívességet várhatunk érte, és nekem éppen tőle lesz szükségem szívességre.
Nagyon sokszor ilyen számításokra épülnek az ilyen kapcsolatok. Azt mondja Pál: a gyülekezetben nem. Ott nincs személyválogatás. Hát mit gondoltok ti -írja a Korinthusi levélben - Isten minek alapján válogatott össze titeket? Itt most a legkiválóbbak társasága van együtt? A legokosabbak ülnek itt együtt, a legszebbek, a leggazdagabbak? Nem inkább a világ elesettjeit válogatta ki Isten? - Korinthusban rengeteg rabszolga és dokkmunkás lett keresztyénné. Tehát Pál méltán mondhatta: a nincsteleneket, a semmiket, a senkiket válogatta össze Isten. Meg ott vannak köztük a gazdagabbak is, de nem ez volt a szempont. Mindegyikőtöket egyformán szeret.
Az úrvacsora egyebek között ezt is kifejezésre juttatta a gyülekezetben. Teljesen mindegy, hány éves, milyen az iskolai végzettsége, vagyonos vagy nem vagyonos. Ugyanúgy rászorul Isten kegyelmére, és egy falat kenyeret, egy korty bort kap, és átéli: Isten megbocsátott a Krisztusért. Nincs különbség. Mindenki iránt - személyválogatás nélkül. Lehet személyes rokonszenv és ellenszenv, de ez nem döntheti el azt, hogyan viszonyulok hozzá.
Aztán azt mondja: nagyon érdekes, ki hogyan reagál az őt ért sérelmekre. A legtöbbször azt mondjuk: amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. Ha te úgy, akkor én így, vagy még ígyebbül. És mit ír a gyülekezetről? „Vigyázzatok” - (muszáj vigyázni, mert bennünk van ez, és benne vagyunk ennek a sodrában,) azt mondja: állj! Nem ez a ti utatok. - „Senki senkinek rosszért rosszal ne fizessen, hanem mindig jóra törekedjetek mind egymás iránt, mind mindenki iránt.” Tehát a gyülekezeten belül egymás iránt, meg a gyülekezeten kívül a még nem keresztyének, a nem hívők iránt is. Nincs különbség. És ha ő rosszat tett velem, akkor tudom a kötelességemet. Akkor az a kötelességem, hogy jót tegyek vele.
Szilágyi Sándor bácsi idős lelkipásztor, aki hosszú éveket töltött nehéz börtönökben, jegyzi fel a naplójában, hogy amikor az egyik vallató tiszt különös durvasággal bánt vele és különösen ravasz kérdéseket tett fel neki, ő válaszolgatott szelíden, de az egyszer csak rámordult: „miért ilyen maga, hiszen mi ellenségek vagyunk.” Sándor bácsi azt mondta: de jó, hogy mondja, akkor tudom, mihez tartsam magam. mihez? Az én Uram azt mondta: szeressétek ellenségeteket. És ez az idős lelkész testvérünk nemcsak mondta, hanem élte is. Még abban a pokolban is.
Ez a norma érvényes a keresztyén gyülekezetben. Ha te rám kiáltasz: ellenségek vagyunk, akkor én tudom mihez tartani magam: Szeressétek ellenségeiteket! Meg van írva a Hegyi beszédben. Vajon természetessé vált-e már ez a gondolkozásunkban és magatartásunkban egyaránt?
Aztán jön ez a felsorolás, ami valóban képtelenség, ha valaki nem ismeri Jézus Krisztust: „Mindig örüljetek. Szüntelen imádkozzatok. Mindenben há-lákat adjatok, mert ez az Isten akarata a Krisztus Jézusban tihozzátok.” - A világ azt mondja: örülök, ha van rá okom. Imádkozom, ha van rá időm, és hálát adok, ha van miért. És az apostol azt mondja: nektek mindig van okotok az örömre. Hát ki a ti örömötök forrása? Jézus Krisztus. Vele együtt élitek a mindennapjaitokat, s ezért van okotok mindig az örömre. Mellesleg ő maga írta a börtönből és betegségből a Filippi levél 4. részében: örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek; elmondja, hogy ő is ott örvendező és boldog szívvel van, noha sokféle szenvedésben van része.
A hívő ember mindig kapcsolatban van az ő Urával, és tulajdonképpen folyamatos párbeszédben él. Nem kell ahhoz külön hely, külön póz, hogy imádkozni kezdjen. A villamoson kapaszkodva is tud. Meg aztán reggel otthon, ha van nyugalom, meg este is. Mindig. Akármikor. Ez nem túlzás, hogy szüntelen imádkozzatok. Nem azt jelenti, hogy mindig imaszöveget mormolok, hanem azt jelenti, hogy mindig kapcsolatban maradok Vele. Megszólítható vagyok, bármikor mondhat nekem valamit, s tudom, hogy én is bármikor, a legképtelenebb időkben, - éjjel kettőkor, ha felébredek,- mondhatok Neki valamit, és azt Ő hallja, hiszen mi összetartozunk, és ezt nem én képzelem be magamnak. Ő mondta, és ennek a tapasztalatából élek.
Erről a nem hívő világ mit sem tud, hogy soha nem vagyok egyedül, hogy mindig hallótávon belül van az én Uram, aki azt mondta: neki adatott minden hatalom mennyen és földön. Ilyen nagy barátom van, és én kellő tisztelettel, de ezzel a bizalommal szólhatok Hozzá akármikor, akármiről. Aztán legfeljebb közben, miközben mondom, derül ki, hogy most butaságot mondok, ez az, amiért nem kell tovább könyörögnöm. De kiderült, s most már tudom. S úgy derült ki, hogy mondtam Neki, s Ő nem sértődött meg, nem nevet ki, nem gúnyol ki, ellenben sokszor többet ad, mint amennyit kértem.
Végül utal még az apostol a különbségek között arra, hogy milyen távlatban gondolkozik a keresztyén gyülekezet, a hívő ember. Milyen távlatai vannak a világnak? Azt mondja a világ: valahogy csak kihúzzuk a télig, valahogy kihúzzuk a nyugdíjig, vagy kibírjuk a halálig, vagy kibírjuk egy másik ember haláláig. S mit mond itt az apostol? Azt mondja: „Mind lelketek, mind testetek feddhetetlenül őriztessék meg a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére.”
Nem ilyen szűk a horizont, hanem a végtelenbe nyúlik, és az időn túl pontos, határozott, Isten által megígért esemény van. Jézus dicsőséges második eljövetele, és a hívő ember felelősségének ez az alapja. Egyebek között azért is vagyok most becsületes, mert ott el kell számolnom, s ez nem félelemmel tölt el, hanem az a helyzet, amit Jézus több példázatban mond, hogy a hívő boldog örömmel készül erre a találkozásra, mint ahogy a menyasszony várja az esküvője napját, amikor a vőlegényével egybekelhet. De felelőssé teszi a hívőt ez a találkozás. És ez a reménységének az alapja is. Sok mindent megtehetnek velem: megalázhatnak, kisemmizhetnek, fenyegethetnek, de én túllátok mindezen, s látom az út végén ezt a nagy találkozást, ami egy új kezdetet is jelent. Egy új nagy eseménysornak a kezdetét. Éppen ezért ez a békességnek a biztosítéka is. Nem kell aggódnom. Sok baj történhet itt, mint ahogy Arany János versében van: a folyó szélén néha a holt víz kanyarul hátra, de az egésznek az iránya mégis csak az, hogy előrehalad. Sok minden mintha az Isten akaratát keresztezné, ellenkezne vele, mintha a gonoszság diadalmaskodna - sokszor diadalmaskodik is,- de a hívő tudja, hogy a végső diadal az Isten szeretetéé, az igazságé: Jézus Krisztusé.
Ezért tud aztán másként viszonyulni a kicsikhez is, a feletteseihez is, az ellenségéhez is, önmagához is, mert Jézus Krisztussal rendeződött a kapcsolata.
Hogy vagyunk mi ezzel? Nem akarom most részletezni, és újra elsorolni, hogy melyik viszonyulásban mi jellemez minket, csupán a kérdéseket ismétlem meg: vajon a vezetőinkkel, a feletteseinkkel szemben hogyan viselkedünk? A kicsikre hogyan gondolunk, a családban elkezdve már, aki éppen erőtelen, a család öregjeire és a gyerekekre? Mennyi visszaélés, szeretetlenség terhel minket? Hogyan gondolkozunk a rosszakaróinkról? Tudjuk-e a kötelességünket: szeressétek ellenségeiteket? Helyén van-e az életünkben az: mindenki iránt. Olyan sok mindenki iránt teljesen közömbösek vagyunk. Elég a magunk terhe, az is fáraszt. Most még mindenkinek a gondját, baját vegyem magamra? Mindenkiét nem kell, csak személyválogatás nélkül azokét, akiknek a gondjáról-bajáról tudunk, és akiknek a gondján-baján könnyíthetnénk.
És van-e nekünk már Jézus Krisztussal ilyen természetes, meghitt, mély kapcsolatunk, amelyikből fakad ez, hogy tényleg ott van az öröm a szívünkben akkor is, amikor felmérgesítettek? Valóban jellemző-e az, hogy minden helyzetben tudunk hálát adni? Jellemez-e az imádságos párbeszéd folyamatosan? Jellemez-e, hogy a prófétálást, vagyis az igehirdetést nem vetjük meg, hanem Isten szavaként fogadjuk, és aztán engedjük, hogy áthassa a mi egész valónkat?
Isten segítsen minket, hogy ez valóság legyen mindnyájunk életében!

Kedves testvéreim, egy ideig most a bibliaolvasó kalauz szerint a Mikeás könyvét fogjuk olvasni és a kis próféták könyveit tanulmányozva többen panaszkodnak, hogy milyen nehezen érthető azoknak a szövege. Ha már sokan ezt olvassuk, akkor nézzük meg egy kicsit közelebbről ennek a könyvnek a mondanivalóját, és aki éppen más rend szerint szokta olvasni a Szentírást, annak is hasznos lehet az, amit Isten ezen keresztül tanít nekünk.
Mikeásról magáról nem sokat tudunk, csak annyit, hogy Krisztus előtt 750 és 720 között végezte a maga prófétai munkáját a déli országrészben Júdában. Akkor ugyanis már két részre szakadt a kicsi Izráel: az északi rész megőrizte a régi nevet, Izráel néven emlegették, a déli részt pedig Júdának nevezték. Sajnos egymással is viszálykodott a két országrész, és így még könnyebben esett áldozatul annak a két nagyhatalomnak, amelyik jobbról, balról állandóan fenyegette őket. Észak-keletről Assziria, délnyugatról Egyiptom. Aztán hol az egyiknél, hol a másiknál kerestek segítséget egymás ellen, vagy valami harmadik, negyedik ellenség ellen.
Amikor Assziriában királyváltozás volt, Izráel megtagadta az adófizetést a nagy birodalomnak, ezért kegyetlen megtorlásban részesült, és több éves csatározás után 722-ben Assziria valósággal megsemmisítette azt a kis népet és országot. A népet deportálták és gyakorlatilag megszűnt annak a tíz törzsnek az élete. Maradt a kis Júda, amelyik igyekezett ajándékokkal kedveskedni Assziriának, hogy őt ne bántsa. Ha mégis félni kellett Assziriától, igyekezett Egyiptom kedvébe járni, hogy legyen egy nagy szövetségese. Ez a kétfelé tekintgetés egyre jobban elvonta az emberek figyelmét arról, Akiben történelmük során soha nem csalódtak, Aki nagy túlerővel szemben is sokszor megvédte őket: az élő Istenről.
Mivel úrrá lett a félelem ebben a bizonytalanságban, elszabadultak az indulatok. Az emberek úgy gondolkoztak, hogy bizonytalan a holnap, lehet hogy nincs is holnapunk, ezért ma kell megszedni magunkat, ma kell megtorlást venni a sérelmekért, ma kell mindent gyorsan elintézni. Egyfajta ideges türelmetlenség lett úrrá a népen. Elszabadult a harácsolás, egymás kezéből is kicsavarták a javakat, megerősödött az erőszakosság, sokféle visszaélés, korrupció - olvastuk itt az előbb hallott szakaszban is, hogy a bíró is pénzért úgy ítélt, ahogyan jónak látta, vagy ahogyan kívánták tőle. Az egyházba is beáradt a szenny, a papok pénzért tanítottak, a próféták közül sokan pénzért azt mondták, amit az akart hallani, aki megfizette őket. Ekkor küldte Isten Ézsaiást és Mikeást, hogy hirdessék a megtérés evangéliumát.
Hirdessék azt, hogy ha minden így marad, ahogy most van, akkor nem így fog maradni, hanem rosszabb lesz. Ez lejtő, amin lefelé csúszik a nép. Most még meg lehet állni, de ott a lejtő alján összetörik magukat és vagy Assziria, vagy Egyiptom, vagy egy harmadik fölfalja őket, mert a bűnt büntetés követi, ez ugyanolyan törvény, mint a nehézkedés. Isten nem akarja, hogy elvesszen az Ő népe, most még meg lehet állni. Ha megkapaszkodnak Isten igéjében, ha megpróbálják kinyitni a szemüket, tájékozódni és Isten akaratához igazítani a gyakorlatot, akkor akárkik fenyegetik, akkor is megőrzi őket. Kell-e nekik ez a szabadítás, kell-e újra a szabadító Isten?
Ézsaiás a legfelsőbb körökben - közvetlen a király mellett, Ezékiás mellett állva hirdette ezt, kortársa Mikeás pedig - aki afféle parasztpróféta volt, az egyszerű nép soraiban. Igehirdetésük tartalma ugyanaz volt - érdemes összehasonlítani a két könyvet.
Mikeás kíméletlenül néven nevezte a népnek a bűneit. Két nagy csoportban látta ő a bűnöket: az erkölcsi bűnöket, amik ebből a bizonytalanságból, meg az emberi szív gonoszságából következtek, és a vallási bűnöket. Vallásilag kétféle gondolkozás érvényesült akkor: voltak a modernek és voltak a hagyományőrzők.
A modernek azt mondták: haladni kell a korral. Nem lehet megrekedni egy primitív szinten, hogy még mindig csak azt a bizonyos láthatatlan Istent imádjuk. Az összes többi népnek körülöttünk sok istene van, nekünk meg csak egy és őt sem tudjuk megmutatni. Azok meg tudják mutatni isteneiket. Szépen kifaragják őket, aranyfüsttel befuttatják, fénylik a sok istenszobor, visszaveri a napfényt. Büszkék az isteneikre. Mi nem tudjuk ezt produkálni, csak beszélünk arról, hogy milyen nagy tetteket hajtott végre Isten. Nem szabad megtagadnunk Istent, de nyitni kell. Fel kell sorakoztatni mellé a többi istent is. Hűségesek maradunk szövetséges Istenünkhöz, de a fejlődés abból áll, hogy a többiekéből is átveszünk valamit. Ha Assziria kedvébe kell járni, akkor asszir isteneknek állítunk szobrot, építünk szentélyt. Ha Egyiptom kegyeit keressük, akkor onnan lehet importálni isteneket.
És mit mondtak a tradicionalisták, a hagyományőrzők? Azt mondták: nem kell ilyen nagy ügyet csinálni a vallási kérdésekből. Sokkal egyszerűbb ez ennél. Elmondjuk a megtanult imádságokat, bemutatjuk a kötelező áldozatot, évente háromszor elmegyünk a sátoros ünnepen a templomba, s el van intézve minden. Letudtuk a vallásos kötelességeinket, megadtuk Istennek, ami az övé, s most már várhatjuk, hogy Ő megadja nekünk, ami nekünk jár a szövetségen belül.
Erre Ézsaiás a legmagasabb körökben, Mikeás az egyszerű nép soraiban felemelte a szavát és elkezdtek prédikálni. S mind a kettővel szemben elmondták azt, amit most olvastunk a Szentírásból.
Mikeásra különösen is jellemző az, hogy a maga egyszerű nyerseségével néven nevez mindent: kíméletlenül leleplezi a nép bűneit, de úgy, hogy közben újra és újra tetten érhető, hogy a szíve vérzik ezért a népért. Nem kíméli, de úgy, hogy közben alig várja, hogy feleslegessé váljék ez az igehirdetés, hogy komolyan vegye a nép, amit Isten üzent, és Isten végre ne hajtsa azt az ítéletet, amit kilátásba helyezett. A szíve vérzik ezért a népért, ezért nevezi néven a bűneit, mert látja, mert Isten megmondta, hogy most még elkerülhető az ítélet, most még meg lehet állni a lejtőn. El lehet fogadni a szabadítást, de nem tudni, hogy meddig. Most kell abbahagyni a bűnöket, s elfogadni az Istentől kínált kegyelmet.
Mert miközben hat fejezeten keresztül keményen pellengérre állítja a nép bűneit, az utolsó fejezet erról szól: Az Úr nem tartja meg haragját örökké, mert abban telik kedve, hogy kegyelmet ad. Nem abban, hogy elveri a port az Ő népén. Azért tudatosítja bennük a bűneiket, hogy bűnbánatra jussanak, mert Istennek abban telik kedve, hogy kegyelmet adjon. De kegyelmet csak az tud kapni, aki azt elfogadja, és csak az fogadja el, aki tudja, hogy rászorul. Ez volt Mikeás célja, ez volt Isten célja Mikeás által, hogy a nép rádöbbenjen bűneire és őszinte bűnbánatra jusson.
Ebből a gazdag könyvből, amit mindenkinek érdemes elolvasni, s akár ma délután egy szűk óra alatt nyugodtan végigolvashatjuk, három olyan üzenetcsoportot szeretnék kiemelni, ami a gerincét adja Mikeás igehirdetésének.
1) Az első, hogy a nép bűneit konkrétan néven nevezve újra és újra elsorolja. Miért volt erre szükség? Azért, mert bekövetkezhet mindenkinek és minden népnek az életében az, hogy annyira eltompul lelkileg, hogy már nem érzékeli bűnnek a bűnt. Már nem fáj neki az, ha vétkezik Isten és embertársai ellen. Meg lehet szokni a bűnt, néha egy-egy világos pillanatban felriad az ember lelkiismerete, de aztán egy konyakkal, vagy valami ócska szöveggel nyakon önti a felriasztott lelkiismeretet és elaltatja újra. Ne zavarja az ember nyugalmát, és ne csináljon botrányt a társadalomban. Mindenki így csinálja, a nép szabja a törvényt, vagy ki-ki magának szabja a törvényt. Nincs törvény gyakorlatilag. Isten törvényét rég nem ismeri senki, vagy nem veszi komolyan. Innen már csak egy lépés az, amikor nemcsak hogy nem érzi bűnnek a bűnt valaki, hanem erénynek minősíti azt. Aki többet lop, az ügyesebb. Világos, nem? Úgy csinálja, hogy később derüljön ki, megszedte magát és utána derül ki. Ügyesebb. Aki bátrabban tör házasságot, az felszabadult, modern ember. Nincsenek gátlásai, nem lesznek szorongásai. Erényt csinálunk a bűnből.
Ezért tart Mikeás tükröt a nép elé. Nézzetek bele, ezt, amit csináltok, így hívják, emezt meg így hívják. Ennek ez lesz a következménye, ennek meg ez, s ezt biztosra vehetitek. De most még abba lehet hagyni. Ez volt az ő igehirdetése.
a) Ostorozta mindenek előtt azokat a szociális bűnöket, amikbe belesüllyedt a társadalom akkor. Néhány idézetet hadd olvassak az igehirdetéseiből.
„Jaj azoknak, akik álnokságot és gaztetteket terveznek fekvőhelyükön, és korán reggel végrehajtják, mert van hozzá hatalmuk! Megkívánják a mezőket, és elrabolják, a házakat is elveszik, kihasználják az embert és házát, őt magát és birtokát.”
A törvényesített rablás, amikor valami ideológia épül arra, amit Mikeás úgy nevez: rablás. Visszaélés a hatalommal. Mivel egy picit erősebb vagyok, mint a másik, úgy érzem, ez felszabadít arra, hogy bármit tehetek vele, amire képes vagyok. Miért hagyja? S miért alakultak így a dolgok, hogy én vagyok felül, ő meg alul?
Kicsit később ezt olvassuk: „Ti ellenségként támadtok népemre, letépitek a ruhát, a köntöst a gyanútlan járókelőkről, népem asszonyait kiűzitek otthonukból, gyermekeiktől elveszitek országomat örökre.”
Nem ismerősek ezek a képek? A retikült kitépitek a gyanútlan járókelők kezéből, semmi következménye nem lesz. Mindenki tehetetlenül nézi, az egyén is, a hatóság is. Ez van, ilyenek a közállapotok. Az asszonyokat kiűzik az otthonukból, kénytelenek ők is reggeltől estig valahol másutt hajszolni magukat, és a gyerekeik - ha vannak -, vagy „a gyerek” úgy nő fel, hogy soha nem volt igazán édesanyja, édesapja. Ezt látom azokon a gyerekeken, akikkel nap mint nap beszélgethetek. Nincs igazi apa-élményük, anya-élményük, fészek-élmé-nyük, család-élményük sokaknak. (Isten kegyelméből vannak, akiknek van.)
„A gyerekeket pedig megfosztjátok az én országomtól.” Nem hall a gyerek az Isten országáról. Felnőnek ezrek, milliók úgy, hogy az úgynevezett keresztyén szülőktől sose hallottak igét, sose hangzott otthon imádság. Megfosztjuk a gyermekeinket attól, ami a legtöbbet jelenthetné nekik. S ez fel sem tűnik. Ilyen a korszellem, rákényszerítenek a körülmények - magyarázatunk van bőven.
„Még mindig van bűnös ház, amely bűnös kincsekkel van tele, és van átkozott, hamis véka! S vajon jóváhagyhatom-e a hamis mérleget és a zacskóba rejtett hamis súlyokat? Hiszen gazdagságuk csupa rablott holmi.” Nyugodtan be lehet helyettesíteni itt is ezeket a megszokott, általánossá vált csalásainkat, és azt, hogy mi minden van otthon, ami nem tiszta úton került oda. Házuk tele van bűnös kincsekkel, és így tovább. És ez odavezet, hogy elhatalmasodik a bizalmatlanság, „a jó barátnak se tárd fel a szívedet, az öledben ülő elől is rejtsd el a gondolataidat.” Hát már senki előtt nem nyithatom ki magam? Mindenkitől félni kell, hogy vissza fog élni vele? Igen. „Mert a fiú gyalázatosan bánik apjával, a lány anyja ellen támad, az embernek saját háza népe is ellensége lesz.” Ide juthat az a nép, amelyik Isten törvényére nem figyel, hanem maga szabja a törvényt.
b) Aztán folytatja a vallási bűnökkel: „Ne prédikáljatok - mondják ők. Ne prédikáljatok ilyeneket! Nem érhet minket ilyen szégyen! Talán elfogyott az Úr türelme? Ilyeneket tenne velünk?” - Hallgassanak a Mikeások! Ez ünneprontás: néven nevezni a dolgokat. Hát az Isten jó Isten, talán elfogyott volna a türelme, és megbüntetne bennünket?
„Ezt mondja az Úr azokról a prófétákról, akik félrevezetik népemet, akik békességet hirdetnek, ha van harapnivalójuk, de hadat indítanak az ellen, aki nem ad nekik enni: olyan éjszaka száll rátok, és olyan sötétség, amelyben nem lesz jövendölés.” Majd később így szól: „Ha lenne valaki, aki borról és részegítő italról prédikál, az lenne ennek a népnek a prófétája!” - Ez kell! Igazolni a bűnöket, beállni abba a kórusba, amelyik Istennel nem törődve mondja azt, amit hallani akarnak: ebből meg lehet élni. Emiatt nem lesz baja senkinek, az ilyen simabeszédű még népszerű is lehet.
De vannak itt súlyosabb dolgok is: „Kiirtom országod városait, és lerombolom minden erődödet. Kiirtom varázsszereidet a kezedből, nem lesznek többé jelmagyarázóid. Kiirtom bálványszobraidat és szent oszlopaidat az országból. Nem borulsz le többé kezed csinálmánya előtt.” - A varázslás és a mágia is virágzásnak indult Mikeás korában, mert amilyen mértékben elfordul egy nép Istentől, olyan mértékben fordul oda az okkult praktikákhoz, és kezd az ördögtől segítséget remélni, anélkül, hogy ezt is nevén nevezné és így fogalmazná, hanem tudományos mezbe öltöztetve népszerűsíti ezeket az áltudományokat. Ez után ítélet jön. Ettől az ítélettől akarja megőrizni Isten az Ő népét, azért küldte Mikeást, azért tartja a tükröt és nevez néven mindent. Ez volt a próféták feladata mindig. Nagyon hálátlan feladat, de életmentő feladat.
Nem öncélú dolog, és nem haszontalan időtöltés az sem, hogy Isten most mi elénk milyen tükröt tart. Vajon nem hasonlók vesznek körül bennünket is, s vajon nem hasonlók terhelnek-e minket is? Amikor sok olyat, ami miatt tömegek szenvednek már, egyáltalán nem tekintünk bűnnek. Nem bűn az, hogy gyerekek tömege megy tönkre amiatt, hogy nincs harmonikus, lelkiekben is gazdag házas és családi élet, hogy emberek, akik valamikor örök hűséget fogadtak egymásnak egyszerűen cserbenhagyják egymást, és nem veszik észre, milyen lélekgyilkosságot követnek el ezzel a gyerekeik ellen. Hétről-hétre találkozom ezeknek a szörnyűségeknek az áldozataival. Egy ilyen gyerek nem lát maga előtt olyan modellt, amihez úgy igazodhatna, hogy ő is boldog lesz, meg az útódait is boldoggá tudja tenni. A következményekkel nem szá-molunk. Ma, most nekem ez a kényelmes, vagy ez tetszik és felmentem magam valamivel. Arra meg végképp nem gondolnak emberek, hogy emögött egy másik hasonló bűn van, hogy teljesen felelőtlenül, Isten megkérdezése nélkül kötöttek annak idején házasságot.
Sokan felháborodnak amiatt, ha valamit, amit Isten igéje bűnnek minősít, ma valaki szintén bűnnek nevez. Szakemberek társaságában kellett előadást tartanom arról, hogy mit tanít a Szentírás a homoszexualitásról. Fel volt háborodva mindenki, hogy ezt a Szentírás bűnnek nevezi. Hiszen az betegség, sőt emberi jog! Aki Isten igéjéhez igazodik, annak egyre nehezebb lesz a maga életében is azt megvalósítani és egyre hálátlanabb másoknak is továbbadni.
Azt, hogy a korrupció, a lopás, a csalás miért bűn, egyszerűen nem értik a tizenéveseink. Még azok sem, akik idejárnak. Mi rossz van abban? Ha egyszer megtehette, ha szüksége volt rá, ha megkívánta, ez nem elég ok arra, hogy mindjárt meg is valósítsa? Sokszor mi is szépen leplet borítunk az ilyesmire. Nem akarunk ünneprontók lenni, nem akarunk kilógni a sorból. Csúszunk a tömeggel, lefelé a lejtőn.
Milyen nagy kegyelmű Isten, hogy figyelmeztet minket: lejtő, az alján biztos pusztulás vár arra, aki nem áll meg, s hogy most még meg lehet állni. Hogy a magunk életében levő sok hamisságot is leleplezhetjük, és ez a mai nap lelki nagytakarítás ünnepi napjává válhat, amikor engedjük, hogy Isten sok mindentől megszabadítson, ami beszennyez.
2) Mikeás igehirdetésének a másik fontos mondanivalója az, amit alapigénkben foglal össze. Egyetlen mondatba belesűríti, hogy mit kíván Isten. Tudniillik nagyon sokan azt mondták, amikor már védekezni nem tudtak az ő konkrétumokra épülő igehirdetése ellen, hogy jó, jó, csinálnánk, amit Isten kíván, de honnan lehet azt tudni, mit akar Isten? Nem tudjuk, hogy mit kíván. Erre Mikeás azt mondja: ne tréfáljatok, ha a Tízparancsolatot ismeri valaki, már tudja, hogy mit kíván az Isten, s azt illik és lehetséges mindenkinek megismernie. De ha akarjátok, ennél rövidebben is összefoglalom nektek: „Megmondta neked, hogy mi a jó, és hogy mit kíván tőled az Úr! Csak azt, hogy élj törvény szerint, törekedj szeretetre, és légy alázatos Istened előtt.”Az ószövetségi kijelentés alapfogalmaival találkozunk itt.
„Élj törvény szerint” - azt jelenti, hogy valakinek az abszolút tekintély Isten és az Ő kijelentett igéje. Amit Ő mond, az az igaz, s teljesen mindegy, ki milyen tanácsot ad nekem, hogy a magam kívánságai merre sodornának, hogy miket várnak el tőlem, hogy ki hogyan csinálja, engem minden esetben az érdekel: mond-e erről valamit Isten igéje. És mond, mert az élet minden kérdésére kitér, csak ismerni kell! Ha valakiben ez eldőlt, és ez férfias, eltökélt, következetesen alkalmazott gyakorlat, akkor az minden helyzetben felismeri: itt most mit kíván az Úr? Csak ezt kellene elhatároznunk, hogy én az Isten igéjéhez akarok igazodni mindenben. Amit Isten mond, ahhoz akarom igazítani magamat. Teljesen mindegy, hogy éppen mi a korszellem, mi az ügyeletes ideológia. Isten örök igazsága érdekel engem. Micsoda kiváltság, hogy Ő ezt kijelentette, tudomásunkra hozza, és helyzetről-helyzetre az Ő Szentlelkével alkalmazza ránk!
Aki ezt komolyan akarja venni, ez szabályozza az Istennel való kapcsolatát. A prófétai igehirdetés mindig azt mondta: a nép jövője és pillanatnyi erkölcsi és hitbeli magatartása között közvetlen ok okozati összefüggés van. Vagyis ha egy nép Isten törvényéhez ragaszkodik, annak a népnek van jövője. Akármit akarnak vele csinálni, Isten gondoskodik róla. Ha egy nép fittyet hány az Isten szent akaratára és igéjére, az a nép elveszett. Nincs kire számítson. Mert érdek nélkül csak az élő Isten szeret minket és segíthet bennünket. Ezért olyan kemény a prófétai igehirdetés és ezért kezdi ezzel Mikeás.
b) S mivel folytatja? „Törekedj szeretetre.” A régi fordítás így próbálja visszaadni ezt a nehezen lefordítható kifejezést: „szeresd az irgalmasságot”. Ha az előbbi az Istennel való kapcsolatunkat szabályozza, ez utóbbi az egymással való kapcsolatunkat. Azt jelenti: irgalmas szeretettel közeledjem mindenkihez. Vagyis: fogadjak el mindenkit olyannak, amilyen. Ne legyenek igényeim, feltételeim. Ő olyan. Igyekezzem abban a bajában segíteni, amiben éppen most van. Hát ki segítsen, ha nem az, aki már tud a bajáról? Én tudok róla. Legyek kész megosztani mindenemet, amit én is úgy kaptam Istentől. Legyek kész az áldozatra is, hogy még annál is többet adok, mint amennyit szoktak. Annyit adok, amennyire szüksége van. Pótolja azt nekem Isten. Személyválogatás nélkül. Erre a magatartásra csak új természettel képes az ember. Ez az irgalmas szeretet Jézus Krisztusra jellemző. Akiben csakugyan él a Krisztus, az tud így járni-kelni.
c) A harmadik, amit említ: „légy alázatos Istened előtt.” Vedd komolyan, hogy csak Ő az Isten, Őt istenítsd, s rajta kívül senki mást ne! Élj az Ő törvénye szerint, éld a hétköznapjaidat irgalmas szeretettel egy ilyen harácsoló, mohó, törvény nélkülivé váló világban, mint ami volt akkor, és van ma is, és az Isten előtt maradj nagyon kicsi. Akkor lesz Ő egyre nagyobb az életedben, és akkor kapsz Tőle egyre több ajándékot.
3) A harmadik csoport Mikeás igehirdetésén belül: az ígéretek. Ezekről most nem akarok részletesen beszélni - úgy is elolvassuk majd otthon remélem ezt a szép kis könyvet. Három nagy ígéret szólal meg a könyve második felében.
Az első az eljövendő béke birodalomról, aminek volt akkor időszerű, aktuális üzenete is, mert háborúk után volt a megnyomorított kis nép, és mindenki arra áhítozott le lehessen szüretelni, ami termett, és élvezhessük, amit leszüreteltünk, és ne kelljen már félni, hogy melyik oldalról ki támad ránk, hogy nyugodtan alhassunk. Mikeás megjövendöli, hogy ha megtértek Istenhez, Ő elhozza ezt a békeidőt. De olyan ennek a fogalmazása, amiből nyilvánvaló, hogy arra a távolabbi, messiási nagy békebirodalomra is vonatkozhat, amit a visszatérő Jézus Krisztus hoz majd nekünk. (4. rész).
A másik nagy ígéret kifejezetten messiási igéret. Mikeás könyvében van megjövendölve, hol születik majd meg a szabadító Jézus, az Isten Messiása. És amikor később, Heródes idejében jönnek a napkeleti bölcsek, hogy hol kell a zsidók királyának megszületni, addig forgatják a könyvtekercseket, míg Mikeás 5. részéhez nem érnek, s ott van, hogy Betlehem, bár te kicsi falu vagy a többi között, belőled származik a legnagyobb, a Krisztus, az Isten Messiása.
A harmadik igéret, amivel befejeződik ez a könyv. Hat fejezeten keresztül keményen ostorozza a nép bűneit, és a hetedikben felragyogtatja Istennek a bűnbocsátó szeretetét és kegyelmét. „Kicsoda olyan Isten, mint te, aki megbocsátja a bűnt, és elengedi népe maradékának büntetését? Nem tartja meg haragját örökké, mert abban telik kedve, hogy kegyelmet ad. Újra irgalmas lesz hozzánk, eltapossa bűneinket, a tenger mélyére dobja minden vétkünket!” (7,18-20).
Ilyen a mi Istenünk! Jó, ha mi is néven nevezzük a bűnt, elsősorban a magunk életében, de ha Isten indít rá, másokéban is, csak ezzel a szeretettel, ahogyan azt Mikeás tette. Nagyon fontos, hogy ne éljünk együtt a már felismert bűnökkel, hanem engedjük, hogy Isten azokat törölje az életünkből, mert az Ő bocsánata ilyen radikális. A tenger mélyére veti, a háta mögé dobja, eltapossa - ilyen képekkel szemlélteti a próféta, hogy a bocsánat az tényleges.
Az, hogy Isten erről beszélt ma velünk, azt mutatja, hogy újat lehet kezdeni. Még van lehetőségünk valami egészen újat kezdeni Ővele. Ezt kívánja tőled az Úr: keresd az Ő törvényét, tanulj meg irgalmas szeretettel élni, és alázatosan járj Ővele.

A múltkori szakaszunk ezzel a mondattal kezdődött: „Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, hogy ne szomorkodjatok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük.”
Az előző szakaszban Pál apostol az elhunytakról szólt, és arról a reménységről, amit a velük kapcsolatos jövőre nézve táplálhat magában Isten gyermeke.
A mai szakasz az élőkről, és mindenképpen az élőkhöz szól. Egyszerű tényként állapítja meg, hogy Jézus másodszor is eljön, dicsőségesen visszajön ítélni élőket és holtakat. És ebben a néhány mondatban, amit most hallottunk, arról szól, hogy mit tesznek addig a hitetlenek, és mit tegyenek a hívők.
Az előbbire nézve ezt olvastuk: „Az időről és időpontokról nem szükséges írnom nektek, mert magatok is tudjátok, hogy az Úr napja úgy jön el, mint éjjel a tolvaj. Amikor azt mondják: Békesség és biztonság, akkor tör rájuk hirtelen a végső romlás, mint a fájdalom a várandós asszonyra; és nem fognak megmenekülni.”
Mit jelent ez: időkről és időpontokról? A görög két különböző szót és fogalmat használ következetesen ennek a megkülönböztetésére. Az előbbire használt szó: kronosz, s általában jelenti az időt mint folyamatot. Ezen belül vannak kairoszok, azok az időpontok, amiknek Isten különös súlyt és fontosságot ad. Az időkről és az időpontokról beszél itt. Ez ugyanaz, ahogyan viszonylik egymáshoz a tér és a hely fogalma. A tér - általában, és azon belül pontosan, konkrétan meghatározható helyek vannak. Az idő - a nagy időfolyam, és azon belül Isten elkészít olyan időpontokat, - néha úgy fordítja a Szentírás: alkalmakat, amikor néhány perc alatt több történik egy ember sorsát illetően, mint egyébként hónapok vagy évek alatt.
Mind a kettő fontos, és mind a kettő Isten kezében van. Isten az időnek az ura, Ő teremtette, s majd Ő szab véget neki. A Jelenések könyvéből tudjuk, hogy akkor idő többé nem lészen. Nem véletlenül mondta Jézus: „Én vagyok a kezdet és a vég, az alfa és az ómega.” Az idő ura Isten, és az időn belül az alkalmakat is Ő készíti el. Ő adott nekünk időt, néhány évet, évtizedet, amit ebben a testben töltünk. Dávid király tudatosította magában: „Életem ideje kezedben van.” De ezen belül Ő készít el olyan pillanatokat, perceket, órákat, találkozásokat, alkalmakat, amit így is nevezhetnénk: minősített idő. Az időpont, amikor egészen rövid idő alatt egészen lényeges dolgok történhetnek Isten munkájaként az életünkben.
A Biblia arra figyelmeztet, hogy Isten gyermeke ügyeljen arra is, hogy az idő ura Isten, Neki kell elszámolnunk, hogy mit csináltunk a kapott időnkkel, de arra is ügyeljünk, hogy mikor vannak kairoszok: megszentelt, Istentől elkészített időpontok, amikben különösen fontos ajándékokat akar Isten átadni, vagy igazságokat akar velünk megértetni.
A hitetleneket az jellemzi, hogy egyikre sem ügyelnek. Sem az nem tudatos bennük, hogy az időnket Istentől kaptuk, sem az időpontokra - az Istentől elkészített fontos alkalmakra nem figyelnek oda. Ezért alakulhattak ki ilyen kifejezések: agyonütni az időt. Valamivel üssük agyon. Ez a teljes felelőtlenség.
Aki tudatában van annak, hogy az idő drága kincs, amit Isten adott nekünk és el kell számolnunk vele, annak eszébe sem jut ilyen, hogy valahogy üssük agyon az időt. Most mindegy, hogy ki mit gondol, amikor ezt mondja, de maga a kifejezés nagyon árulkodik és enged belelátni abba, hogy hogyan élhet vagy nem élhet, vagy él vissza a nem hívő ember az idővel, amiről sokszor nem tudja, mire való. Ezért tékozolják el sokan a drága időt. Ezért töltjük mással az időnket, mint amire azt Isten adta. Ezért halogatunk sok mindent, aminek pedig most lenne itt az ideje. Aztán jön a kapkodás, amikor időzavarba kerül az ember, és amiatt ront el dolgokat, amiket nem kellett volna elrontania, hogyha az arra kapott időt arra fordítja.
Szomorúan láthattam ezt a vizsgaidőkben mindig, hogy milyen össze-visszaság uralkodott a vizsgaidejében annak, akinek az életében egyébként is össze-visszaság volt, és nem volt ez tudatos benne: minden napomat Istentől kaptam, és minden nap 24 teljes órát adott, amit nagyon jól ki lehet használni és amivel el kell számolnom. És néhány hétre akarta összezsúfolni azt, amit csak hónapok alatt lehetett volna rendesen elvégezni.
Vagy az építkezésnél, ahol határidők vannak. Már az induláskor szakaszolva van minden, és rossz nézni azt, amikor a kapkodás beindul. Lett volna rá idő, de halogattuk, mert nem olyan nagy feladat az, az idő meg elég sok, de egyszer csak kiderül: nem. A feladat nagy, az idő rohamosan fogy, és a végén már kevesebb marad, mint amennyi a feladat jó megoldásához szükséges.
Jézus Krisztus második eljövetelével kapcsolatosan többször is figyelmeztet a Szentírás minket arra: el ne felejtsük, az idő Istené. Abból ránk bízott egy szakaszt, megajándékozott minket ennyi-annyi esztendővel, évtizeddel, de el kell számolnunk, hogyan töltöttük, mire fordítottuk.
Mindennek rendelt ideje van, és Isten rendeli el, hogy mikor minek van ideje. Aki szeretné, hogy egy kicsit jobban beinduljanak a gondolatai e körül a bibliai állítás körül, olvassa el ma esti csendjében a Prédikátor könyve 3. részét. Van ott egy hosszú felsorolás, de most ne tekintsük azt unalmasnak, inkább álljunk meg minden mondatnál, akár minden szónál, hogy mi mindent említ ott, aminek Istentől rendelt ideje van. És ha a rendelt időben végzünk el valamit, áldás van rajta, örömünk lesz benne, ha nem, akkor sok mindent végérvényesen elmulasztottunk.
Aki kicsi korában nem adta meg a gyermekeinek azt, amit csak akkor lehetett volna, az egy életen át bánhatja, és nem lehet már pótolni, mert gyerekeink gyorsan felnőnek, és húszévesen már hiába szeretné valaki azt belécsöpögtetni, amit hároméves korában kellett volna. Aki a szüleinek nem adta meg azt, amit kellett volna, egyszer csak a temetésükön zokoghatja ki magát. Amit nem fogadtunk el Istentől - amit pedig Ő kínált,- mert nem értünk rá, valami más, megítélésünk szerint fontosabb dolgunk volt, nem biztos, hogy még egyszer kínálja. És amiatt maradt szegényebb az életünk, mert a rendelt időt nem arra használtuk, amire kellett volna.
Vagy, ha nem végzett el valaki egy szolgálatot, amikor annak a rendelt ideje volt, Isten tud küldeni mást, és majd ő elvégzi, és neki lesz öröme abban, hogy engedelmeskedhetett, és ő kapja azt az áldást, amit csak annak a szolgálatnak az elvégzése közben lehetett kapni. Magunkat fosztjuk meg mindig valamitől, hogyha elfeledkezünk az időről és az időpontokról.
Krisztus visszajövetelével kapcsolatosan pedig különösen is fontos ez, mert aki mindezeket nem veszi komolyan, az úgy éli majd át a Krisztus visszajövetelét, hogy Ő úgy jön el, mint a tolvaj, éjjel. Az ilyen ember biztonságban érzi magát, „s akkor tör rájuk hirtelen a végső romlás, és nem fognak megmenekülni.” Ijesztő mondat. Nem sok ilyen van a Bibliában, de ha az igazság ez, akkor Isten igéje ilyen élesen és keményen mondja. Aki nem tudatosítja idejében önmagában, hogy az időm is Isten kezében van, és az elkészített időpontokra, alkalmakra nagyon kell ügyelnem, és ilyen Istentől elkészített időpont a Krisztus második eljövetele is, ami sem korábban, sem későbben nem fog történni, mint ahogy azt Ő jónak látja, és nem tudom, mikor fog történni, aki nem figyel erre, azt meglepi, mint az éjszakai tolvaj, és akkor már nem lehet változtatni semmin. Akkor már nem lehet kapkodni. „Nem menekülnek meg” - ezt a kemény megállapítást olvassuk itt.
A világ valami hamis biztonságban érzi magát. Nem különös, hogy 400 évvel ezelőtt is ezt írták már. Ez egy reformációkorabeli ének, amit most énekeltünk, és azt mondja: „minden rendek vagynak bátorságban. (Alsóbb és felsőbb rendek - és ezt ragozhatjuk - mindenféle életkorúak stb.) Gyönyörködnek csak az álnokságban.” És a következő versben is említi: „esznek, isznak, nagy bátran lakoznak, mennyországról de nem gondolkoznak! Elmúlandó dolgokban forgódnak, azt sem tudják, mely órában azoktól megválnak.” (362. ének).
A Biblia nagyon hangsúlyozza - Jézus Krisztus is hangsúlyozza, hogy komolyan kell vennünk az elmúlandó dolgokat, és úgy kell azokban forgódnunk, hogy azokról is számot tudjunk adni. De a hívő ember tudja: nem ennyi a valóság. Ez erre a néhány évtizedre való,- és utána, az örökkévalóság? Arra is most kell felkészülnöm. Ezért figyelmeztet itt az ige. A világot, a nem hívő embereket azonban az jellemzi, hogy ezzel nem gondolnak.
Mit tegyenek a hívők? A 4. vers így kezdődik: „Ti azonban, testvéreim”. egészen másként kell, hogy gondolkozzék Isten hívő népe, és ebből következően egészen másképp tölti el a testben ezt a néhány évtizedet, és az örökkévalóságot is. „Ti azonban, testvéreim, nem vagytok sötétségben, hogy az a nap tolvajként lephetne meg titeket. Hiszen valamennyien a világosság és a nappal fiai vagytok, nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé. Akkor viszont ne is aludjunk, mint a többiek, hanem legyünk éberek és józanok.”
Isten gyermekei nem a sötétség fiai, hanem a világosság fiai. A nappal fiai. Mit jelent ez? Néhány fontos megállapítást olvashatunk erről az igében. Először is azt: nem tesznek olyan dolgokat, amiket sötétben akarnak tenni és amiket sötétben akarnak megőrizni. Világosságban járnak. 1Jn 1,7: „Ha a világosságban járunk, amint ő maga a világosságban van, közösségünk vagy egymással, és Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” Istenre jellemző az, hogy világosságban van. Az Isten gyermekeit jellemzi az, hogy világosságban járnak. Ez egyrészt jelenti azt, hogy nem csinálnak sötét dolgokat, másrészt jelenti: engedik, hogy Isten Lelke világosságra hozza bennük a sötétség dolgait, és jelentse meg a szívnek tanácsait, s mindaz, ami még elrejtett sötét dolog: bűn, engedetlenség, jöjjön napvilágra, vagyis készek mindig bűnnek vallani azt, ami Isten megítélése szerint bűn. Közben igyekeznek, hogy világosságban járjanak.
A János evangéliumában éppen a Nikodémussal folytatott beszélgetés végén Jézus gyakorlati módon szól erről. „Az ítélet azt jelenti, hogy a világosság eljött a világba, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert gonoszak voltak a cselekedeteik. Mert aki rosszat cselekszik, az gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy le ne lepleződjenek a cselekedetei. Aki azonban az igazságot cselekszi, az a világosságra megy, hogy kitűnjék cselekedeteiről, hogy Isten szerint cselekedte azokat.” (Jn 3,20-21).
Ez jellemzi az engedelmes hívőt: Isten szerint akar cselekedni mindent. Nincs titkolnivalója, nem akar leplezni semmit, sőt, ha Isten őt leleplezi, vagy Isten igéje akár egy hívő testvéren keresztül, akkor nem bújik, nem menekül, nem magyarázgat, nem mentegetőzik, hanem megvallja bűnnek a bűnt. Ennyivel is világosabb az élete, és utána igyekszik továbbra is világosságban járni.
Ez az egyik, ami jellemzi azokat, akik Jézus Krisztust tudatosan, örömmel, hittel várják, és készülnek a Vele való találkozásra. A másik - amit említ az ige -: nem alszik az ilyen ember. Mert akik alszanak éjjel alszanak, mi azonban a nappal fiai vagyunk. Nem engedi el magát, nem szolgáltatja ki magát minden hatásnak, hanem nagyon is éber - ez a szó itt többször is előfordul. Vigyáz, őrködik. Ez a világ sötétben él. Isten gyermeke a sötét világban is világosságban jár és őrködik. Hogy ébren van, és nem alszik, jelenti azt is, hogy teszi a dolgát: végzi azt, amit az ő Ura reábízott.
Emlékezzünk Jézus Krisztus példázatára a bölcs és a bolond sáfárról. A bölcs sáfár idejében kiadta azoknak az ételt, akiknek az eledelét reábízta a Gazda, hogy adja ki, a bolond sáfár azt mondta: halogatja még az én Uram a hazajövetelt, elkezdett enni, inni, a részegesekkel töltötte az időt, sőt verte azokat, akik ki voltak szolgáltatva neki,- és úgy lepte meg őt a Gazda hazajövetele, mint éjjel a tolvaj. Egyszercsak megjelent, és el kellett volna számolni, és súlyos ítélete lett. Nem menekülnek meg - ahogy itt olvastuk.
A gonosz igyekszik elterelni a hívőknek a figyelmét a lényeges dolgokról, az Istentől kapott feladatokról, a szórakoztatóipar szétszórja az emberek figyelmét, hogy ne koncentráljanak, megtanít önmagunkkal foglalkozni, vagy belehajszol valamibe, amiben szétszóródunk. Isten gyermekeit az éber, koncentrált, célratörő, céltudatos, összeszedett magatartás jellemzi. Nem azt jelenti, hogy görcsben van és bármelyik pillanatban attól retteg, hogy jaj, nem most jön-e vissza az Úr Jézus, jaj, megfeleljek neki. Nem ez a megfelelni akarás jellemzi a hívő embert. Pontosan ennek az ellenkezője: a teljes belső felszabadultság, hogy a helyemen vagyok, mert Ő tett a helyemre. Hiszen az időm, életem ideje is az Ő kezében van. Hiszen ma is, és életem minden napján arra figyelek, hogy most minek van a Tőle rendelt ideje. Tudom, hogy mit bízott rám, és végezhetem a munkámat. Sokféle gáncsoskodás, rengeteg akadály közben nem könnyű azt végezni, de azt végezhetem. És ha nem tudom, nem értem, megkérdezhetem Őt. Az Isten fiainak ez a boldog szabadsága jellemzi Isten gyermekeit, és ezen belül van ez a céltudatos, összeszedett, koncentrált magatartás.
Jézusra néznek, nem a nehézségekre, nem a gáncsokra, nem önmagukra, nem az ellenségre. Ismerik az ellenség szándékait - ezt is leírta Pál apostol,- de arra a Jézusra néznek, aki előttünk jár, és félretéve minden akadályt és megkörnyékező bűnt, kitartással futhatjuk meg így az előttünk levő küzdőteret, nézvén a hitnek elkezdőjére és bevégzőjére Jézusra. Mint ahogyan az őr sem engedheti el magát, nem feledkezik bele hangos rádióba, mert amiatt nem fogja hallani, amit neki kell elsőnek meghallania. Nem kezd el szunyókálni, hanem ha megtámadja az álmosság, ébren tartja magát erőszakkal is, és figyel abba az irányba, ahonnan valami baj várható. Ez az éberség jellemzi Isten gyermekeit.
Jellemzi még a józanság. Nem engednek semmiféle mámornak. Sok minden megmámorosíthatja az embert. Olyan sokan megmámorosodnak egészen kicsi sikerektől is. Ez is azt árulja el, hogy nem tudják, hogy Istentől kapták ajándékba, és nem megmámorosodni kell, hanem dicsőíteni Istent és menni tovább a következő feladat megoldására.
Sokszor azonban nem így van, hanem az ember, amikor valami áldást kapott Istentől, amikor sikerült valami, könnyen megmámorosodik. Vannak, akik a munka mámorába menekülnek. Vannak, akiket megmámorosít a pénz vagy a pénzszerzés. Vannak vallási irányzatok, ahol a rajongás lelkülete ad egyfajta ködös mámort. Isten gyermeke azonban józan. Nem is iszik semmiből, amitől megmámorosodhatna. Isten Igéjének a tiszta vizéből iszik, attól józan marad mindig, és egy mámoros, kótyagos, széllel bélelt, reális ítélet alkotására képtelen világban is az ige mércéjét használja, ahhoz szabja magát, annak a világosságához igazodik, és Isten igéjének a tiszta vize józanul tartja.
Persze nem könnyű így élni. Ezt az apostol is tapasztalta, és az első keresztyének is tapasztalták. Sokféle támadás éri emiatt az embert. Miért nem iszik együtt a többiekkel - most ezt értsük sokféle módon. Miért különcködik, hogy józan akar maradni, meg minden helyzetben éber?
A támadásokat kivédeni fegyverekre van szükség. Ezért említi negyedszer az apostol: azoknak, akik várják vissza Krisztust, fel kell fegyverkezniük ezek ellen a támadások ellen. „Mi azonban, akik a nappal fiai vagyunk, legyünk józanok, és vegyük magunkra a hit és a szeretet páncélját, és sisakként az üdvösség reménységét.”
Szó szerint ismétlődik az, amit az első fejezet elején olvastunk, ahol arról volt szó, hogy a thesszalonikaiak hitének és szeretetének híre van, mert a hitük azt mutatja, hogy rendezett kapcsolatuk van Istennel, a szeretetük arról árulkodik, hogy rendezett kapcsolataik vannak az emberekkel. Mindenkivel, még az ellenségükkel is, mert bennük van rend, ha az ellenségeikre gondolnak. Ez nem azt jelenti, hogy nem támadják őket, néha annál jobban támadják, mert nem értik, hogy miért nem viselkedik ellenségesen a hívő. De van egy olyan áthatolhatatlan páncél, ami védi őket, ez a hit és a szeretet páncélja. Rendben vagyok Istennel és naponta erősítem a vele való közösségemet, s engedem, hogy Ő naponta mélyítse a vele való közösségemet. Rendben akarok lenni az emberekkel, jó baráttal, közömbössel és ellenséggel, és ez olyan páncél, ami védelmet ad.
A hithez és szeretethez hozzájön még a reménység, mégpedig az üdvösség reménysége. Amikor az Efézusi levélben Pál apostol ugyanezekről a fegyverekről beszél, akkor azt mondja, hogy az üdvösség sisakja a hívőnek a fejét védi, mint az egyik legféltettebb és értékesebb testrészét, ami ki van szolgáltatva sok mindennek, mert kiáll. Nehéz védeni, de nagyon fontos védeni, az üdvösség sisakja védheti meg.
Ez mit jelent? Azt jelenti, hogy ezek között a harcok között is bizonyos a hívő abban, hogy üdvössége van. Elvehetetlenül üdvössége van. Ha bármit tesznek vele, ezen emberek nem tudnak változtatni. Nem azért, mert ő különb lenne bárki másnál, hanem azért - így folytatódik: „mert az Isten nem haragra rendelt minket, hanem hogy elnyerjük az üdvösséget a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki meghalt értünk, hogy akár ébren vagyunk, akár alszunk, vele együtt éljünk.”
Visszakanyarodik a kiinduláshoz. A levél elején volt szó arról, hogy mit jelent nekünk Jézus Krisztus halála és feltámadása. Hogy mit adott nekünk Isten Jézusért. Ő az egyetlen hivatkozási alap, és Ő őrizhet meg bennünket az utolsó időkben is mindenféle kísértés és támadás közepette. Egyedül Jézus keresztje az, ami nekünk biztos reménységet ad. És az utolsó mondatban még egy kedves feladatot ad a hívőknek: „Vigasztaljátok tehát egymást, és építse egyik a másikat, ahogyan teszitek is.” A múltkor is említettem, hogy a vigasztalás nemcsak azt jelenti, hogy a bánatos embert próbálom valami módon megvigasztalni, hogy kevésbé bánkódjék, hanem jelent bátorítást, biztatást, buzdítást. Nehéz helyzetben tartani a lelket másokban, mégpedig nem valami olcsó vigasszal, aminek van is alapja, meg nincs is, hanem olyan biztos isteni ígéretekkel, amikre ha rááll, akkor megint lesz bátorsága és kitartása, ha minden oldalról támadják, akkor is. Azt mondja: ez a feladatuk a hívőknek, hogy így erősítsék, vigasztalják egymást.
Eszembe jutott egy ószövetségi történet, amelyben szép illusztráció van arra, hogy mit jelent a szó bibliai értelmében egymást vigasztalni. Dávid és Jonatán története ez, amikor Saul király üldözi Dávidot - sokszor üldözte, de most már bezárult a harapófogó Dávid körül, aki egy erdőben bújik meg, és egyre kisebb annak a körnek a sugara, amelyikben az ellenséges katonák közelednek a rejtekhelye felé. Akkor Jonatán Saul seregéből átszökik Dávidhoz rövid időre, hogy megvigasztalja őt. Megerősítse az ő kezét az Úrban - így olvassuk a régi fordításban. És ezt hogy csinálja? Úgy, hogy mond neki egy igét, és azt mondja: az Úr megmondta: király leszel,- akkor most mit remegsz? Ha az apám most megölhet téged, akkor nem leszel király, márpedig az Úr igazat mond! Légy szíves Isten ígéretében bízni. Most nincs időnk tovább tárgyalni - és ment vissza a táborba. Dávid pedig ott maradt és megvigasztalódott. Azt mondta: mégiscsak állhatatosan várni kell tovább. S utána egész különös módon megszabadította őt Isten az ellenségtől, abbahagyták az üldözését, elmentek másfelé.
Ezt jelenti vigasztalni egymást. Ez nagyon fontos feladatunk. Egy-egy összejövetelen, ahol hívők vannak együtt, végezzük-e mi tudatosan ezt? Néha olyan sok felesleges és üres beszéd hangzik, testvérek, a hívők együttléte alkalmával is. Isten Igéje nekünk ezt parancsolja: vigasztaljátok egymást és építse egyik a másikat. A thesszalonikaiaknak utána írhatta: ahogyan ezt teszitek is. Vajon mi tesszük-e? Tesszük sokszor - engem is többen megvigasztaltak már adott esetben a testvérek közül, de sokkal tudatosabban, mélyebben, jobb hatásfokkal kellene ezt végeznünk. Isten igéjére, ígéreteire emlékeztetni a másikat. Azokra az igékre, amiket a Szentlélek eszünkbe juttat, amikre akkor éppen szüksége van a másiknak. Nem könnyű kitartóan várni a mi Urunkat sokféle kísértés és támadás között.
A hitetlenek tehát nem veszik komolyan sem az időt, sem az időpontokat. Isten minket arra figyelmeztet, hogy vegyük ezeket komolyan. És még azt is mondja: úgy készüljünk a mi Urunk Jézus Krisztussal való találkozásra - az Ő visszajövetelére, hogy világosságban járunk, nem alszunk, józanok maradunk, hogy ezeket a fegyvereket felöltjük: a szeretet, a hit, az üdvösség reménységének a fegyverét, és közben nagy gyengédséggel és állhatatosan vigasztaljuk egymást, s engedjük, hogy mások vigasztaljanak minket.

A múlt vasárnap is erről a zsoltárról volt szó, de akkor ennek csak az elejéről emeltünk ki egyetlen gondolatot, azt a nagy örömhírt, hogy Isten a romokon új életet épít, és ebben a szép munkájában felhasznál embereket is, akik készek Neki engedelmeskedni.
Ma az egész zsoltárt vegyük alapul, és ennek alapján nézzük meg, hogy milyen Isten az, Aki ezen az igén keresztül szól az Ő népéhez? Milyennek ismerte meg a zsoltáros az élő Istent, milyennek jelentette ki magát Isten az embernek?
Azért nagyon fontos ezt tudnunk, mert helyes istentisztelet, és igazi, hiteles hívő élet csak helyes Isten-ismeretre épülhet fel. Már pedig mi Istenről mindig csak annyit tudhatunk hitelesen, amennyit Ő nekünk elmondott. Ezért nagyon fontos értenünk, és jól értenünk, hogy mit mond Ő magáról.
A l6. századi egyházreformációra, amire ezen a napon Isten iránti nagy-nagy hálával emlékezünk, egyebek között azért is nagy szükség volt, mert egyre messzebb került az emberek Isten-képe a valóságtól. Egyre hamisabb, torzabb elképzelések terjedtek el a tömegekben az élő Istenről. A reformáció egyik fontos célkitűzése az volt, hogy helyes Isten-ismeretre vezessék el az embereket. Maga Luther is így kiáltott fel: hogyan találhatok kegyelmes Istent? Mert nem olyan kép vált ismertté az élő Istenről, Akiben bizonyos lehetett volna bárki, hogy Ő kegyelmes.
Arról beszéljünk tehát ma a zsoltárt figyelembe véve, hogy ki a mi Istenünk. Mit mond a Szentírás és benne maga Isten az Ő személyéről, tetteiről, terveiről, a világmindenséggel, az emberiséggel, és azon belül személy szerint a mi kicsi életünkkel kapcsolatos szándékairól?
Ebből a gazdag zsoltárból három olyan tulajdonságát szeretném ma hangsúlyozni Istennek, ami a reformátorok tanításában is központi helyet foglalt el. Mit mond ez zsoltár Isten szeretetéről, Isten hatalmáról és Isten dicsőségéről?
1) Mit mond az Ő szeretetéről? Nyilván azt, hogy szereti az embert. Sajnos a Bibliának ezek a legfontosabb üzenetei egy kicsit megszürkültek. Mindenkinek azonnal eszébe jut, hogy egyetlen definíció van az Újszövetségben Istenről, és ez így hangzik: az Isten szeretet, és eszünkbe jut a Jn 3,16 - amit talán legelőször tanultunk meg könyv nélkül a Bibliából, hogy "Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta." De most ne maradjon ez számunkra közhely, hanem ennek a zsoltárnak a konkrétumai alapján nézzük meg, mire alapozza a zsoltáros, hogy ő tudja, ő átéli naponta, hogy Isten szereti. És mi volt a nagy jelentősége a 16. századi reformációban ez igazság újra-felfedezésének, hogy Isten nagyon szeret minket.
Miket mond itt a zsoltáros? "Felépíti Jeruzsálemet az Úr, összegyűjti a szétszórodott Izráelt, meggyógyítja a megtört szívűeket és bekötözi sebeiket." Isten gyengéd szeretetéről tesz bizonyságot. Arról, hogy amikor fájt neki valami, akkor Isten hajolt közel hozzá. Amikor valami miatt nagyon mélyre zuhant, Isten hajolt le utána. Olyan sebeket is be tud kötözni és meg tud gyógyítani az Úr, amikre nincs egyébként gyógyír, amiket nem gyógyít be az idő - mert ez egyébként is hazugság, az idő maga semmit nem gyógyít be, legfeljebb feledtet, Ő azokat is be tudja gyógyítani. Isten csodálatos orvos, és valami különös gyengédség van az Ő szeretetében. Szemmel tartja a sebesülteket, és Neki fáj minden, ami nekünk fáj. Isten nem olyan közömbös, mint az emberek, mint amilyenek mi is vagyunk sokszor mások sebeivel és fájdalmával szemben. Ő együtt érez a nyomorulttal, a szenvedővel, és segítségére jön.
"Támogatja az Úr az alázatosakat." Aki rádöbben, hogy milyen erőtelen, aki valami miatt megingott, az egyszer csak egy erős kart érez a hóna alatt, valakire rátámaszkodhat. Valaki megőrzi az eséstől. Olvasunk ilyet is az Igében: ha már elestem, Ő felemel, ad újrakezdést, újra ad bizalmat, engedélyezi, hogy megpróbáljam azt, ami nem sikerült. Kimondhatatlanul meleg az Ő szeretete, és a kicsiket, az elesetteket, a becsapottakat, a kisemmizetteket mindig különös gyöngédséggel karolja fel.
"Eledelt ad az állatoknak, még a károgó hollóknak is." Isten gondviselő szeretetéről szól ez a különös mondat. Még az állatról is gondoskodik, még arról is, amelyiknek különösebb haszna nincs. Neki mindenkire gondja van, figyelme nem kerül el semmit. De különös szeretettel veszi körül az Ő embergyermekeit. "Békét szerzett határaidon, a búza legjavával tart jól téged."
Aztán szól arról is a zsoltár, hogy aki magában bízik, aki önmagában, Istentől függetlenül akarja megvalósítani a terveit és önmagát, azt engedi Isten, de az magára van utalva, érje el azt, amit el tud érni. Aki viszont az Úrban bízik, aki Tőle várja mindazt, amire szüksége van, - miközben elvégzi azt, ami a kötelessége, az csodákat él át, abban egyrészt: gyönyörködik az Úr, másrészt: mindig többet kap, mint amire feltétlenül szüksége van. "Nem a lovak erejében leli kedvét, nem a férfi izmaiban gyönyörködik." Aki a maga izmaiban bízik, az használja az izmait, s eljut valameddig.
"Az istenfélőkben gyönyörködik az Úr, azokban, akik az Ő szeretetében bíznak." - A régi fordításban így olvashatjuk: "Akik kegyelmében reménykednek." Akik tudják, hogy rászorulnak Isten kegyelmére, akik engedik, hogy megajándékozza őket, azok kapnak Tőle ajándékokat.
És az Ő legnagyobb ajándékát a végére tartogatja az Ige, amikor ezt mondja: "Kijelentette Igéjét Jákóbnak, rendelkezéseit és törvényeit Izráelnek." Isten szeretetének a legnagyobb bizonysága, hogy beszél hozzánk, kijelenti magát nekünk, hogy elhúzza a fátylat és enged belátni a mennyei titkokban, hogy beavat minket az Ő dolgaiba, hogy segít értékelni a múltat, megtalálni helyünket a jelenben, és amit tudnunk kell a jövendőről, azt is világosan elmondja az Ő Igéjében. Isten beszélő Isten, nem olyan, mint a néma bálványok.
Ilyen egyszerű képekkel próbálja közel hozni és kézzelfoghatóvá tenni a zsoltáros Isten irántunk való meleg, személyes szeretetét.
A középkori egyházban, a reformáció előtti korban egyáltalán nem ilyennek gondolták el Istent. Egyre inkább elhatalmasodott az a hamis elképzelés, hogy Isten olyan mint egy kereskedő, Aki behajtja a tartozást, visszaköveteli az adósságot, Aki könyvel: van tartozik és követel, számon tartja, ki mivel adós neki, és számon tartja, ki milyen jót tett. Az emberek jó tetteit és a gonosz tetteit egy-egy rublikába felírja, aztán néha egyenleget von, és attól függően, hogy mi az egyenlegnek az eredménye, büntet, vagy jutalmaz.
Tehát az ember teljesítményétől függ az, hogy Isten hogyan viszonyul hozzá. Egyes kiválóaknál előfordulhat, hogy több jót tettek életükben, mint amennyi rosszat. Ezeket a felesleges jócselekedeteket az egyház, mint Istennek a földi képviselője, átutalhatja azoknak, akik több rosszat tettek, mint jót. Persze ezért fizetni kell. Így alakult ki a búcsúcédulákkal való kereskedés.
Tetzel János dominikánus szerzetestől származik ez a két sor, ami aztán Luther Mártont is annyira elkeserítette: "Mihelyt a pénz a perselybe hull, a lélek a tisztítótűzből szabadul és a mennybe kerül." Egyszerű ügylet az egész. Mivel vannak felesleges jó cselekedetek, és vannak bocsánatra szoruló bűnösök, valahogy ki kell egyenlíteni, némi készpénzt kell adni a közvetítésért, ez a búcsúcédulák ára. Leegyszerűsödik az egész. Isten kegyelmét bárki megkaphatja, aki fizet, illetve, akinek volt módja teljesíteni, aki kiérdemelte Isten kegyelmét.
Persze soha nem tudhatja az ember egészen bizonyosan, hogy most éppen hogy áll az Ő könyvelése. Elég jót tett-e már ahhoz, hogy jó legyen Isten előtt, hogy megérdemelje a kegyelmet. Ez egyfajta bizonytalanságot szül, ugyanakkor egyszerűvé is válik a dolog, mert ha lehet rajta pénzzel segíteni, nyugodtan folytathatok tovább mindent, el van rendezve az eddigi életem.
Nos, a Biblia nem tud arról, hogy teljesítményeinktől függne Isten hozzánk való viszonya. Sem az erkölcsi, sem anyagi teljesítményeink nem befolyásolják Istent. Nem azért szeret minket, mert jók vagyunk, mert senki sem lehet az Isten mércéjével mérve jó - ezt mondja a Biblia. Ha megfeszülünk, sem tudunk olyat produkálni, ami mentes lenne a bűntől, amire Isten minősítése is azt mondaná: ez tiszta, igaz, ez idekerülhet a mérleg egyik serpenyőjébe. Képtelen az ember ilyet produkálni, - ezt mondja a Szentírás. Ezért szorulunk rá nagyon az Isten feltétel nélküli szeretetére. Ő egyszerűen szeret, annak ellenére, hogy ilyenek vagyunk, amilyenek. Aztán majd éppen az Ő szeretete változtat meg bennünket, és leszünk egészen mások. Isten annyira szeret, hogy ajándékot kínál azoknak, akik nem érdemelték meg. Ajándékot, amit nem lehet - és nem is kell - megfizetni. Nem szoktak az ajándékért fizetni. Szeretetből kínál ajándékot.
Kié lesz ez az ajándék? Azé, aki elfogadja, aki az Ő "kegyelmében reménykedik." Aki magában reménykedik, az nem fogja elfogadni az ajándékot, de aki az Ő kegyelmében reménykedik - ezt nevezi a Biblia hitnek, hinni azt jelenti: elfogadom, amit Isten nekem kínál. A hit ilyen gyakorlati magatartás a Szentírás alapján. Ezért mondták a reformátorok, hogy mivel minden Isten ajándékaként lehet a miénk, ezért sola gracia: egyedül kegyelemből. És mivel ezt mi a hittel tudjuk elfogadni, ezért sola fide: egyedül a hittel veheti el a bűnös ember az Isten ajándékait. Hiszen Isten nélkül jót cselekedni sem tudunk. Az üdvösség is az Ő ajándéka. Az Efézusi levél 2. részének 8. versét jó lenne mindannyiunknak könyv nélkül megtanulni. "Mert kegyelemből van a ti üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van; Isten ajándéka ez. Nem a cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék. Mert az Ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk."
Nem a mi érdemünk, ha valami jót cselekedhetünk. Egyrészt Ő tesz képesekké arra, hogy végre szerinte való jót cselekedjünk, másrészt Ő készíti el nekünk a jó cselekedeteket, hogy azokkal tudjunk élni és azokban járjunk. Nem a kiválóak kapják ezt, hanem a rászorulók. Aki már tudja, hogy rászorul, és aki örömmel és hálásan fogadja ezt Istentől.
Testvérek, nagyon sokan vannak még ma is, akik nem gondolták ezt végig. A múltkor beszélgettem egy nagyon vallásos emberrel. Szóba jött ez a kérdés is, és azt mondja: igen, ezt ő is így hiszi, hogy az üdvösséget kegyelemből kapjuk, de a kegyelmet ki kell érdemelni. - Hol van erről szó a Bibliában, s mivel tudjuk mi kiérdemelni Isten kegyelmét? S mennyiben kegyelem az, amiért valaki megdolgozott? "Isten ajándéka ez - olvastuk -, nem a cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék."
Az Isten szeretetéről ezt, és még sok ehhez hasonló igazságot mond a Szentírás. Az Isten szeretetéről azt olvassuk Pál apostol Római levelének 5. részében: "Isten abban mutatta meg irántunk való szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk." Ez az Isten szeretetének a csúcsa.
2) Mit mond a zsoltár Isten hatalmáról? Szintén nagyon szemléletes képekkel próbálja ezt érzékeltetni. "Megszabja a csillagok számát, nevet ad mindegyiknek. Nagy a mi Urunk és igen erős, bölcsessége határtalan." Aki kimegy nyáron egy tiszta estén és a csillagos égboltba belecsodálkozik, az először is le kell hogy mondjon arról, hogy meg tudja számolni a csillagokat. Aztán, ha arra gondol, hogy milyen távolságra lehetnek azok tőle, akkor rá kell jönnie, hogy nem tudjuk elképzelni, mennyi egy fényév. Elképzelhetetlen méretek és arányok, és nagyon picinek érzi magát az ember.
Ez a zsoltár azt mondja: Isten mindegyik csillagot név szerint ismeri. Ő nevezte el őket. A névadás mindig a tulajdonjogot is mutatta az ókorban. Ő alkotta mindezeket, Ő helyezte el a maguk helyére, Ő szabta meg a pályájukat, Ő tervezte meg azokat a törvényeket és törvényszerűségeket, amik szerint a mai napig is mozognak. Az Ő tulajdona mindez, mindegyik azt csinálja, amit Ő mond. A későbbiekben olvassuk is, hogy "engedelmeskednek neki."
Isten egyáltalán minden felett Úr. A teremtés jogán is, és azért is, mert Ő teljhatalmú Ura ennek a világnak. Ő az, Aki "beborítja felhőkkel az eget, esőt bocsát a földre, füvet sarjaszt a hegyeken." Ha akarja esik, ha akarja nem esik. A felhők arra húznak, amerre Ő parancsolja őket. És még ha szokatlan jelenségek történnek, azoknak is Ő az alanya. "Olyan havat ad, mint a fehér gyapjú, olyan deret szór szét, amilyen a hamu, darabokban dobálja a jeget, ki állhatja ki hidegét? De ha kibocsátja szavát, elolvasztja azokat, és ha szelet támaszt, már víz csörgedezik."
Palesztinában nagyon ritkán volt hó, jég és dér. De ha Isten úgy akarja: lesz. Váratlanul, meglepetésszerűen. Aztán véget vet neki. Felmelegszik az idő, vagy szelet támaszt, és megszűnik. Istennek ezt a teljes szabadságát - ahogy Kálvin János gyakran írta: szuverenitását szemlélteti a zsoltáros ezekkel a képekkel. Isten teljesen szabad, Aki akarata és tetszése szerint azt tesz ezzel a világgal, amit akar. És magyarázattal sem tartozik nekünk. Milyen címen tartozna? Ő teremtette, az Ő szeretetének a jegye ott van mindenen. Mindent az ember javára tesz. Az embert is Ő teremtette, minden az Ő tulajdona. Azt csinál vele, amit akar. De Ő nem szeszélyesen, és soha nem szeretet nélkül cselekszik. Az Ő szuverén hatalma és az Ő kicsihez lehajló gyengéd szeretete egyszerre érvényesül mindig az Ő tetteiben. Aki ezt igazán átgondolja, és a gondolataiból a szíve mélyére is leengedi, abban valami mérhetetlen nagy bizalom és hála támad Isten iránt. Annak az embernek kinyílik a szeme és kezdi látni ennek a bizonyságait: Ő valóban hatalmas, és úgy parancsol mindennek és mindenkinek, ahogy akarja. De csakugyan a mi érdekünkben teszi mindezt.
Sokszor nem látjuk, hogy most ez kinek volt jó, hogyan lenne jó nekem, mikor késleltet valamit? Éppen tegnap mondta el valaki, hogy már-már kétségbeestek amiatt, hogy elfeledkezett róluk az Úr? Itt vannak nagy gonddal, nagy problémával, nagy családdal, kevés pénzzel és késik, késik - vagy nem is lesz semmi megoldás? S a napokban derült ki, hogy Isten úgy időzítette a megoldást, hogy az nekik így sokkal jobb, mintha néhány héttel vagy hónappal korábban adott volna valami más megoldást. Ez már el volt készítve, s de jó, hogy ki tudták várni, ha sírva is - a szó szoros értelmében. Bíztak az Úrban: Uram, nem értem, nem tudom, miért késel, de mi ezt Reád bíztuk és Tőled várjuk. Ez hitpróba volt. Megvárakoztat bennünket sokszor, de kiderül: az eseményeket Ő mozgatja, és még az Ő ellenségeit is fel tudja használni a maga céljainak a megvalósítására, és azoknak a javára, akiket Ő szeret.
Ilyen és ehhez hasonló titkok nyílnak meg az előtt, aki ezt komolyan veszi, és akinek ez nem üres szólam, hogy Isten szeret és hatalmas, hanem a hétköznapok eseményeiben ismeri ezt fel, s éppen a leghétköznapibb gondjait is ezzel a bizalommal bízza rá Istenre. Mert aki ezt nem tudja így komolyan venni, hogy Isten hatalmas és hatalmát a gyöngéd szeretete mozgatja, és mind a kettőre számíthatunk, az vagy önhitt gőgjében önmagát isteníti, vagy mivel kicsinek látja Istent vagy egyáltalán nem ismeri, kétségbeesik a bajok között. Tartást, kitartást, állóképességet csak ez ad a hívő embernek: minden körülmények között komolyan veszem - ha minden ellentmondani látszik ennek, akkor is, - hogy Ő így szeret. Lehajol és bekötöz, enni ad és számon tart; és Ő olyan hatalmas, hogy a csillagoktól kezdve a felhőkön át az emberekig minden és mindenki azt csinálja, amit Ő jónak lát. És Ő az övéit, a Benne bízókat különös gondoskodással veszi körül.
Isten szeretete és Isten hatalma így határozza meg a Benne bízóknak az életét.
3) És mit mond ez a zsoltár Isten dicsőségéről? Tulajdonképpen az elejétől a végéig erről szól. Ez a kerete. Az első és az utolsó mondata így hangzik: "Dicsérjétek az Urat!" Aztán elmondja: Istenünket dicsőíteni jó és gyönyörűséges. Három szakaszra oszlik ez a zsoltár, mind a három ezzel a felszólítással kezdődik: "Dicsérjétek az Urat! Zengjetek hálaéneket az Úrnak! Jeruzsálem dicsőítsd az Urat! Sion, dicsérd Istenedet!"
Tudjuk a Bibliából, hogy Isten az embert azzal a céllal teremtette, hogy az egész lénye, léte, minden életmegnyilvánulása Istent magasztalja és dicsőítse. Hiszen Tőle kaptunk mindent, hiszen egyedül Őt illeti meg minden dicséret, hiszen mindenünk, amink van, ajándék. Hát akkor mivel dicsekedhetnénk?
A korinthusiak nagyon elbizakodtak, és Pál apostol felsorolja, mi mindenük van, s talán már kezdték kihúzni magukat: bizony, ők gazdag gyülekezet, és a gondolatmenet végén ott van ez a költői kérdés: mid van, amit nem úgy kaptál? És ha úgy kaptad, akkor miért dicsekszel? Mivel mindent úgy kaptunk, ezért egyenesen következik: mindenért Őt dicsőítjük.
Az egyedül kegyelemből, és egyedül hit által: sola gracia, sola fide után ezért következik a reformátorok gondolatmenetében: Soli Deo gloria - egyedül Istené a dicsőség.
Van egy nagyon kemény mondat az Ézsaiás könyvében. Isten azt mondja: "dicsőségemet másnak nem adom." Isten dicsőségét tehát csak elrabolni lehet, és aki dicsekszik, akkor, amikor egyedül az Urat kellene dicsőítenie, az meglopta az Isten dicsőségét, és ennek mindig kemény ítélet a következménye.
Isten tehát gyengéd szeretettel szeret minket, Akit nem a teljesítményeinkkel vehetünk rá erre vagy arra, hanem Akinek tarthatjuk az üres kezünket, és Ő meg akar ajándékozni. Mert ami nélkül szűkölködünk, azt csak ajándékképpen kaphatjuk Tőle, de Ő adja, kínálja. Egyedül kegyelemből. Isten hatalmas, Akinek minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen, csak kevés az istenfélő, aki bízna Benne, aki várná, kérné: mutassa meg az Ő hatalmát, és kevés az alázatos, aki észrevenné, hogy Isten valóban ilyen hatalommal irányítja ezt a világot. Aki ezt komolyan felismeri, vallja, átéli, és eszerint rendezi be az életét, annak az élete végre azt a célt tudja szolgálni, amire Isten minket teremtett: felhangzik benne az Isten dicsőítése, tudja magasztalni az Urat.
Isten segítsen minket, hogy mind a három nagyon hétköznapi, nagyon kézzelfogható valóság legyen nekünk, és így újuljon meg egész életünk!