MEGNYITOTTA SZÍVÉT

Hogyan nyílik meg egy ember szíve Isten előtt? Hogyan áradhat be a mennyország egy ilyen magunkfajta gondoktól, munkától meghajszolt, megterhelt ember életébe? Hogyan juthat el valaki teljes bizonyosságra affelől, hogy Isten létezik, szeret minket személy szerint, és mindazt megkaphatjuk Tőle, amire szükségünk van?
Olyan kérdések ezek, amik egy evangelizációs hét elején nagyon fontosak és időszerűek. A felolvasott rövid történet ezekre a kérdésekre is választ ad.
Lídia volt az első ember Európa földjén, aki keresztyénné lett. Amit olvastunk, az a történet mondja el az első igehirdetést Európa földjén. Egész röviden nézzük meg, mit tudunk meg ennek az asszonynak a személyéről, azután pedig részletesebben azt, mit tett ő azért, és mit tett Isten azért, hogy mindaz, amiről az előbb röviden említést tettem, bekövetkezzék az életében.
A személyi adatait tartalmazza ez a néhány mondat, amit hallottunk. A neve Lídia, a születési helye Thiatira - a mai Törökország területén, a lakhelye Filippi, amely város abban az időben kezdett kiépülni. Itáliai veteránokat, leszerelt öreg katonákat telepített oda a császár. Kaptak egy kis földecskét, egy kis obsitot, és aztán ki-ki azt csinálta, amit tudott. Rohamosan épült Filippi abban az időben, és ez kedvezett a kereskedésnek is. A közelben sok bíborcsigát találtak, aminek a festékanyagával a gyapjút megfestették, és Filippi hamar híres lett gyapjúfestő iparáról. Lídia foglalkozása gyapjúfestő és kiskereskedő. Családi állapotáról nem tudunk. Valószínűleg hajadon vagy özvegy lehetett, mert ha lett volna férje, azt megemlítették volna abban az időben. A vallása - érdekes ez a kifejezés, amit itt olvastunk. Azt olvastuk: istenfélő asszony volt. Az a szó, ami itt az eredeti szövegben áll, azokat a pogányokat jelzi, akik zsidóvá akartak lenni, vagy már azzá is lettek vallásilag. Lídia tehát ilyen volt. Ennyit tudunk róla egész röviden.
Mit tett ő azért, hogy Isten a számára valóság legyen, és ez az életének fordulatot adjon, hogy kitáruljon körülötte a horizont, hogy a teljes valóságot érzékelje, hogy másoknak is hasznos emberré legyen?
Jellemző rá, hogy mindig valami többre törekedett. Nem érte be annyival, amennyije volt, amit már elért, kereste a többet. Nem volt megszokott, mindennapi az, hogy egy nő nekiinduljon ilyen távolságra, és letelepedjék a szülőföldjétől messze, valahol, ahol most éppen konjunktúra van. Ahol felvirágzik egy város és egy ipar, és ott önállóan kereskedést nyisson. Vállalkozó szellemű ember volt, aki megtanult dolgozni, gondolkozni, takarékoskodni, de közben lelkileg is kereste a többet. Roppant jellemző ez, hogy ő prozelitus volt. Nem érte be azzal a pogány istenvilággal, amelyikben felnőtt. Érzékelte annak a hiányait, vagy a valószerűtlenségét. Ha van Isten, akkor ő szeretné megismerni, ha több van, akkor bizonyítsák be neki. Melyik az igazi, melyik mellett kell döntenie? A döntésre való vágyakozás szintén jellemezte őt. Tehát lelkileg is kereste a többet. A pogányságból vágyakozott kifelé.
Filippiben volt néhány zsidó is - nagyon kevesen voltak, mert nem volt zsinagógájuk, ha lett volna, nem a folyóparton imádkoztak volna - és nem véletlen, hogy Lídia megtalálta ezt a néhány hívő zsidó asszonyt, és velük együtt imádkozott. Szombaton becsukta a boltot, és kiment a városon kívülre, a folyópartra imádkozni. Maga mögött hagyta a munkának minden gondját, kereste a csendet, és a csendben az élő Istent. Kezdte sejteni, vagy már tudta is, hogy több az élet, mint a munka, a pénz, a siker, a kézzel fogható eredmény.
Amikor váratlanul néhány zsidó férfi érkezik oda - Pál apostolék, és elkezdenek számukra teljesen új dolgokról beszélni, akkor Lídia nagyon figyelt. Rendkívül sokat elárul ez a szó is, ami itt van az eredeti szövegben. Nem egyszerűen csak hallgatta Pálék előadását, hanem őrá külön ezt a kifejezést alkalmazza a Szentírás, hogy nagyon figyelt. Azt jelenti ez a szó: kutatni, keresni. Amit hallok azonnal magamra alkalmazni. Az engem érő hatásokat egészen személyessé tenni. Mi közöm nekem ehhez, amiről itt beszélnek? Tudom-e ennek hasznát venni vagy nem? Valóság ez már a számomra, vagy nem? Azonnal összeköti magát az élményeivel, a hallottakkal, az ismeretanyaggal. Lídia ezzel a szenvedélyes figyelemmel hallgatja Pálékat. Vadonatúj dolgokat hallhattak tőlük. Ezt-azt tudhatott ő már az Ószövetségből. Hallhatott valamit a megígért Messiásról, de Pálék arról beszéltek, hogy a Messiás eljött, hogy mindazt, amit Isten ígért, Jézus beteljesítette. Isten a Názáreti Jézusban utánunk hajolt le. Nem örül Isten annak, hogy ilyen mélyre zuhantunk. Fel akar emelni onnan. Emelkedettebb életet kínál nekünk. Isten minden erőnek, minden szeretetnek, minden békességnek a forrása, és bárki megtalálhatja: zsidók és pogányok egyaránt.
Pálnak ez nagyon fontos üzenete volt. Gondoljuk el, hogy Lídiát ez milyen érzékenyen találhatta el. A pogány is jöhet? Őt is ugyanúgy szereti Isten? Neki is kínálja mindazt, ami hiányzik az életéből? És mindezt Jézusban lehet megkapni? Ki az a Jézus? Beszélj még róla, Pál!
Nagyon figyelt Lídia. Nem tudott betelni azzal, amit az apostol mondott. Kereste a többet. Már nem volt pogány, de még nem volt keresztyén. Ebben a helyzetében szomjasan hallgatta a Jézus Krisztusról szóló tanítást. Hallania kellett azt is, hogy nem a személyes teljesítményeink és érdemeink alapján jutalmaz meg minket Isten, hanem Ő ajándékot ad mindenkinek. Annak is, aki nem érdemli, mivel hogy senki sem érdemli. Kegyelemből van minden. És ezt bárki elfogadhatja Tőle.
Aztán Lídia döntött. Itt egyetlen szócska jelzi azt, s mi nem érzékeljük, milyen horderejű döntés volt ez: megkeresztelkedett. Ez azt jelenti, hogy a nyilvánosság előtt beismerte, hogy ő bűnös, nem tud magán segíteni, és örömmel és hálásan fogadja Isten bocsánatát. Nincs más megoldás a bűneire, még ő is, akiről valószínű jó véleménnyel volt a környezete, ő is bűnös. Egyre inkább látja, hogy miben, és nem akar ilyen maradni, kéri Isten megtisztító kegyelmét. Ezért megkeresztelkedik.
Abban az időben az még inkább kifejezte, hogy valaki lezár egy szakaszt és újat kezd. Meghal az eddigi életének, nincs többé a régi Lídia, s nem is akar olyan maradni, mint volt, hanem Jézus Krisztussal egészen újat kezd. És ez a nyilvánosság előtt történik. Ez átgondolt, felelős döntés, amit a következményeivel együtt vállal. Mert ennek következményei lehettek volna. Haragudtak a zsidókra is abban a városban, hát még a keresztyénekre, majd ha lesznek! Ő volt az első. Lehet, hogy az következik ezután: bojkottálják az üzletét. Senki nem vásárol Lídiánál. S akkor mit csinál?
Ilyen kockázattal járt abban az időben keresztyénnek lenni és a hitet vállalni. Ő azonban vállalja. Őt most már egy dolog érdekli: Jézus Krisztusnak igazi tanítványa legyen. Ezt fejezi ki ez a néhány szó, amit így mond Páléknak: "Ha az Úr hívének ítéltek engem". Ő hű, hív akar lenni az Úrhoz. Ragaszkodik Jézushoz. Mindent hajlandó kiengedni a kezéből, csak Jézust nem hajlandó elengedni.
Olyan különös, hogy az első órákban már átéli azt, amit mi sokszor szoktunk énekelni: Csak Te kellesz én Uram, Benned mindent meglelek. Ami eddig fontos volt, azt is hajlandó vagyok elengedni, Benned többet kaptam. Ez az igazi kincs. Ami eddig érték volt az életemben az nem is mérhető ehhez. Az Úr híve akar lenni.
Nem szégyelli újdonsült testvéreit, a hívőket. Vállalja Pálékat. Ezt követően botozzák meg Pál apostolt és Silást, az ő munkatársát, utána börtönbe csukják, kalodába zárják őket. Aztán amikor kiderül: tévedés, kénytelenek bocsánatot kérni és szabadon engedni őket. S akkor mit csinálnak? "Akkor eltávozván a börtönből, elmentek Lídiához és látva a testvéreket, bátorították őket, majd elmentek Filippiből."
Lídia házában már gyülekezet van. Testvérek vannak és Lídia nem szégyelli a testvéreket. Nem szégyelli a hívőket, minden furcsaságukkal együtt is szereti és vállalja őket. És az ő háza az első keresztyén imaház Európa földjén.
Mit tett ő azért, hogy a csoda bekövetkezzék az életében? Mindezt. S mindennek a végén következett az a teljes odaadás: felajánlja a házát. Gyertek, szálljatok nálam, gyertek - a többieknek mondja - hallgassatok itt ugyanarról, ami engem megváltoztatott. Együtt imádjuk az Istent, nem kell már kimenni a folyópartra. Itt nálam is összejöhetünk.
Egy kereskedő, akinek természetszerűleg az a legfontosabb, hogy miből mennyi haszna van, most azon töri a fejét, hogy ő hogyan lehet hasznos másoknak. Egy kereskedő, akinek nem mindegy, mit beszélnek róla, és milyen hitele van a nevének - nem félti a maga hitelét, vállalja Jézust és mindent Őérte. Egy idegen, jött-ment, aki távolról települt oda, nemcsak otthon érzi ott magát, hanem otthont ad másoknak is. Egy társtalan ember társa lesz másoknak.
Hasonlít-e valamiben az életünk Lídiáéhoz? Talán abban hasonlít, hogy mi is valahonnan költöztünk ide. (Én sem Budapesten születtem.) Vagy talán abban, hogy egyedül húzzuk az igát, mint ahogy neki is kellett, és jó lenne, ha megoszthatnánk a gondjainkat valakivel naponta. Vagy talán abban, hogy túl nagy a verseny. Sok a vetélytárs és a vetélytársak sokszor ellenséggé is válnak. De vajon hasonlítunk-e abban is, hogy van megállás a hajszában, hogy "becsukjuk néha a boltot", és kimegyünk oda, ahol imádkozni szoktak?
Keressük az imádkozó hívőket, és keressük egyre inkább az élő Istent, Akit még mindig nem ismerünk eléggé, de Akit meg lehet ismerni egyre jobban?
Olyan sokan gondolják, testvérek, hogy ez fényűzés. Amikor minden percet ki kell használni, minden fillért meg kell fogni, minden lehetőséggel élni kell, ki ér erre rá? Az imádkozgatás, igehallgatás ráérő emberek hasznos időtöltése. De aki nem ér rá? És az erény, ha valaki nem ér rá!
Nem fényűzés ez, létkérdés! Ott bukunk fel a hajszában mindnyájan e nélkül. És lesz csupa olyan kincsünk, amit a rozsda kikezd, a molyok megrágnak és a tolvajok ellopnak - ahogy az Úr Jézus mondta. És amikor megérkezünk az út végére, ott állunk nincstelenül. És ott állunk egyedül az Isten ítélőszéke előtt, a védőügyvéd, Jézus Krisztus nélkül. Mert, ha itt nem volt rá időnk, ott is nélküle kell megállnunk. Ha itt nem kerestük Őt, hogyan találtuk volna meg? Ha itt nem engedtük, hogy Ő megtaláljon, honnan ismernénk egymást.
Ó, de okosan tette Lídia, hogy néha lehúzta a rolót, s azt mondta: megyünk imádkozni. Hol szoktak imádkozni? Megyek oda! A munkámat is másként fogom végezni és az emberekhez is másként fogok viszonyulni, ha Istennel kapcsolatom lesz. Ő kereste a többet, kereste Istent. Hallgatta, nagyon figyelte, magára vette az igét, az újat is, azt is, amit akkor hallott először - ami talán megbotránkoztatta, amivel szemben kételyei, ellenvéleménye volt, azt is hallgatta, és kereste, hogy mi lehet az igazság.
Így hallgatjuk-e mi is az Igét, magunknak és nem másoknak? Készek vagyunk-e így félretenni sok mindent, hogy ezt a hetet arra szánjuk: Szólj Uram, mert hallja a Te szolgád. Mert annyira jellemez ám minket is az, ami őt, hogy már nem pogány, de még nem keresztyén. Valahol az úton vagyunk. Talán már nem vagyunk egészen pogányok, már nemcsak a babonaságokban bízunk, már nem csak önmagunkban bízunk, már a jó Istenben is bízunk. Néha már kérjük Őt is: segítsen meg. Feljajdulunk fájdalmunkban. Nem tagadjuk az Istent. Tudjuk, hogy van Isten, de talán épp úgy, mint Lídia, nem ismerjük Jézust. Márpedig igazi Isten-ismeretre csak Jézus segíthet el minket. „Aki látott engem, látta az Atyát" - mondta az Úr Jézus. Őbenne mutatkozott be nekünk Isten, és Jézusban lett kézzel foghatóvá számunkra, hogy kicsoda Ő, milyen Ő, hogy viszonyul hozzánk, mit akar velünk. Nem kell, hogy ezek nyitott kérdések maradjanak. Ezekre mindre pontos választ ad, de csak Jézuson keresztül ismerhetjük meg Őt.
Jézusban redukálódott az az isteni magasfeszültség, aminek nem az érintése, még a közele is agyoncsapja a bűnös embert. Jézusban tette hozzáférhetővé, megismerhetővé magát Isten a számunkra. És ez nem csupán elvi ismeret, ez egzisztenciális kérdés, hogy valaki ismerje Őt. Őt megismerni azt jelenti: Vele kapcsolatba kerülni. Akkor kezdenek áradni a menny erői egy ilyen magunkfajta nyomorult ember életébe.
De ehhez csend kell. Ehhez keresni kell azt, ahol imádkozni szoktak, és ehhez hallgatni kell azt, amit Jézusról mások nekünk elmondanak. És dönteni kell - mint Lídia -, hogy vállalom ezt az utat, vállalom Jézust. Aztán eljut az Ő megismerése után a saját maga megismerésére is, ezért keresztelkedik meg, mert látja már konkrét módon, hogy bűnös. Aztán felszabadul arra, hogy adni, odaadni mindenemet. Gyertek a házamba, használjátok mindazt, amim van. Nem magamnak és magamért akarok élni, hanem Őérte és másokért. Óriási nagy szabadság ez és kevés ilyen szabad ember jár ezen a világon.
Az volt még a kérdésünk, mit tett Isten annak érdekében, hogy Lídiában ez bekövetkezzék? Így olvastuk ezt: "Egy Lídia nevű istenfélő asszony, egy Thiatiraból való bíborárus hallgatott minket. Ennek az Úr megnyitotta a szívét, hogy figyeljen arra, amit Pál mondott."
Az Úr megnyitotta a szívét. Mit jelent ez, s hogyan történik ez? Ez pontosan úgy történik ma is, hogy miközben valaki mindezt csinálja, amit Lídia, egyszer csak teljesen meg lesz győződve arról, hogy Jézus Krisztus él, hogy rászorulok az Ő szeretetére, hogy Ő régóta kínálja már nekem, és én ostoba, eddig nem fogadtam el ezeket az ajándékokat. Hogy mindaz, amit róla a Szentírás mond, igaz, szó szerint, így, ahogy le van írva, és én ehhez a Jézushoz akarok tartozni. Itt, halálom óráján, és utána az örökkévalóságban is.
Ez a Szentlélek munkája. Egyszer csak létrejön ez a bizonyosság az ember életében. Nem lehet tetten érni, hogyan. Ezt nem lehet utánozni. Ez teremtés. Itt a semmiből hoz létre valamit Isten. Az ember hitetlen szívében egyszer csak ott lesz a hit. A hit nem hiedelem vagy hiszékenység, hanem meggyőződés. A hit biztosabb ismeret, mint a tudás. Biztosabban tudom azt, amit hittel Isten szavára igaznak elfogadtam, mint amit könyvekből, meg mesterektől megtanultam. Jobban kihat az életemre, jobban áthatja az egész szellemi műhelyemet, meghatározza a reflexióimat, az egész lényemet. Itt valami egészen bizonyos dologról van szó.
Lídia tudta, hogy mit vállalt, és mindent kész volt vállalni ezért az igazságért. És ez az egész Isten műve: megnyitotta Lídia szívét.
Ha nagyon utána kutatunk a dolgoknak, és a sorok mögé is látunk, akkor azt kell mondanunk, hogy minden, ami eddig történt, Isten műve. Mert Ő oltott vágyat Lídia szívébe, Ő készített el neki olyan asszonyokat, akik már tudták, kihez imádkoznak, és mutatták az élő Istenhez vezető utat ennek a kereső pogánynak vagy félpogánynak is. Isten volt az, Aki nem engedte Pálékat másfelé menni, hanem a megelőző mondatokban olvassuk: kényszerítette, hogy akkor éppen Filippibe menjenek. Ott volt szükség erre az evangéliumra. Isten volt az, Aki Pálnak a szájába éppen azt a mondanivalót adta, amire ott volt szükség. S közben Ő volt az, Aki megnyitotta Lídia szívét. Mindent Ő végzett el. Egyáltalán mindent Ő nyit meg. Ő nyitotta meg Elizeus szolgájának Géhá-zinak a szemét, hogy lássa azt is, ami már a láthatatlan világhoz tartozik, Ő nyitotta meg az emmausi tanítványoknak az értelmét, hogy értsék a Irásokat, s ne csak hallgassák Jézus tanítását, hanem értsék is és befogadják, és kiviruljon az életük tőle. Ő nyitja meg előttünk az Igét, hogy értsük a Bibliát, Ő nyit ajtókat az Ige előtt, amikor az hangzik, és Ő nyitja meg ma is a Lídiáknak a szívét.
De hát, ha mindent Isten csinál, akkor mi az ember felelőssége és feladata? Az, hogy hallgassa az Igét. Aki megnyitja a fülét Isten Igéje előtt, annak Ő megnyitja a szívét. Aki befogadja az Igét, az befogadja Jézust. És akinek így Ő megnyitja a szívét, az utána nagyon sok mindenét meg tudja nyitni, ami be volt zárva.
Ilyenkor szoktak kinyílni az ökölbe zárt kezek. Amikor a keserűség, a sok sérelem, a sok elszenvedett megaláztatás sokszor már egy életre ökölbe szorítja az ember kezét - most jelképesen is értsük. S amikor kinyitja egy Lídia szívét, akkor oldódik a görcs, és nem ökölbe szorítja, hanem imára kulcsolja. Elkezd imádkozni azért, akit addig meg tudott volna fojtani.
És akinek Isten megnyitja a szívét, annak megnyílik a szája is. Néhányszor tanúja lehettem, amikor egy néma ember elkezdett beszélni. Tudott ő beszélni addig is, csak nem látta értelmét. Mindig visszapattant a többiekről, amit mondott. Valami miatt hallgataggá vált. És megnyílik az ilyen ember szája sokszor úgy is, hogy elsőnek az a mondat jön ki rajta, ami olyan nehezen hagyja el az ajkunkat: ne haragudj, bocsánatot kérek, én voltam a hibás. Ez a mondat általában csodákat szokott tenni. Ez után szokott megnyílni az ember pénztárcája is, hogy a keveset is megossza a rászorulóval.
Sok minden megnyílik még, mert az ilyen ember ismeri fel azt: megnyílt előtte a menny. Újra van bejárása Istenhez. Ez nem valami jelképes leírás, amit az evangéliumok a nagypénteki események során közölnek, hogy Jézus halálakor kettéhasadt a kárpit, ami elválasztotta a szentek szentjét, Isten jelképes trónját a szentélytől, az emberektől, hanem ez ténylegesen bekövetkezett. Nem választ el többé minket semmi Tőle. Nem választanak el a bűneink, mert Jézus azért halt meg a kereszten. Nem választ el a hitetlenség, mert Ő hitet ad a szívbe, miközben hallgatjuk az Igét. Nem választanak el azok, akik méltatlanul viselkedtek és csak botránkoztattak másokat. Semmi nem választ el. A Lídiák közvetlenül mehetnek a mindenható Istenhez Jézus érdeméért, Jézussal együtt, Aki megnyitotta a szívüket.
Megnyitotta-e már a miénket? Vajon ezt követően nyílnak-e azok a dolgok, amik nem jó, hogy bezárva maradnak? Vajon megnyithatja-e - akár ma este a tiédet?
Volt egy ismerősöm, aki nagyon régóta hallgatta már Isten Igéjét, de semmi változás nem következett be az életében. Néha mondta is: nem tudok hinni, vagy nem tudok ennél jobban hinni. Egyszer egy őszinte beszélgetés során derült ki, hogy hallgatja ő, de van egy vaskos tolózár a szívének az ajtaján belülről. Valami, amin nem akar változtatni. Valami, amit önmaga előtt is tagadott. S amikor ezt a tolózárat félrehúzta, akkor nyílt ki a szíve igazán. Mert azért a hozzájárulásunk is kell. Akaratunk ellenére nem adja ezeket az ajándékokat Isten.
Mindent Ő cselekszik, mint ahogyan Ő cselekedett Lídia életében is. A feladatunk az, hogy hallgatni az Igét. Félretéve olykor más tennivalókat is. Keresni az imádság helyét és az imádkozók közösségét, és egyszer csak eközben megtörténik a csoda. A teremtés, az újjáteremtés - ahogy az Úr megnyitotta Lídia szívét, úgy megnyithatja a mienket is. Mert előzőleg ugyanez az Úr Jézus nyitotta ki előttünk a mennynek a kapuját. Azért jött utánunk, azért hagyta ott a mennyei dicsőséget, azért hívott ide ma este is minket és készíti ezt a hetet, mert azt akarja, hogy felismerjük: nyitva van a menny, és eljussunk oda, hogy megnyithatja a szívünket is, és aztán megnyílnak sorra a zárak, a bezárt ajtók, és ilyen boldog Lídiák leszünk a talán számunkra idegen környezetben, talán továbbra is magányosan, ugyanazokkal a gondokkal és terhekkel, de egészen más szívvel. Megnyitott szívvel.