A FELTÁMADÁS REMÉNYSÉGE

Eddig jutottunk a Thesszalonikai levél tanulmányozásában, amikor néhány héttel ezelőtt abbahagytuk azt, és olyan jó, hogy éppen ez a szakasz következik most, anélkül, hogy ezt bárki így kiszá-mította volna, hiszen ezek a napok azok, amikor a legtöbben megfordulunk valamelyik temetőben, vagy ha nem megyünk is el, eszünkbe jutnak azok a szeretteink, akik már előre mentek és odaát vannak.
Ilyenkor újra és újra megszólalnak kérdések az ember szívében: mi van a halottainkkal, mi lesz a halottainkkal, ha egyáltalán vár még valami jövő rájuk, s vajon mi lesz velünk, ha egyszer a mi szívünk dobban utolsót, és átlépjük az élet és az örök élet mezsgyéjét?
A felolvasott Igéből szeretnék most hagsúlyozni néhány kulcsszót, és utána szeretnék egy szép meglepetést átadni a testvéreknek.
Az első - és talán leghangsúlyosabb - kifejezés ebben az Igében a reménység. Többször is említi az apostol néhány mondaton belül, hogy: azt akarom, hogy reménységetek legyen. Azt nem ígéri - Jézus sem ígérte -, hogy nehézségeik nem lesznek a hívőknek. Lesznek. Őket is érik veszteségek, csalódások. Őket sokszor még több gúny és fájdalom, bántás éri, mint a nem hívőket. Ők is ugyan-úgy meg fognak halni, s az ő szeretteik is sorban meghalnak, és temetéseken kell résztvenniök. Nem kivétel a hívő ember sem ez alól.
A nagy többlet azonban, amit a hite, a Krisztussal való közössége ad, hogy mindezt reménységgel éli át. Hogy ti ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Az igazán hívő embernek van reménysége. Az őskeresztyén szimbolika a reménység jelképének a horgonyt használta. A horgony, amit leengednek a hajóból, és akár a tenger közepén is - akár viharok közepette is - az megtartja. A reménység, amivel bele lehet kapaszkodni valami biztosba. A víz bizonytalan, a víz feneke sokkal biztosabb. Oda kell lehatolni, és valamivel belekapaszkodni úgy, ahogy a vasmacska, a horgony teszi, és akkor, ha tépázza is a szél, a vihar a hajót, mégis megmarad ott egy helyben. A vihar majd elmúlik, a hajó túléli, a horgonyt fel lehet húzni, s tovább lehet menni.
Megrázkódtatások idején különösen is fontos a horgony. Mibe veti a reménységét a hívő ember? Nagyon szépen rímel erre az igeszakaszra a Zsidókhoz írt levélnek az a mondata, hogy két változhatatlan tény által, melyekre nézve lehetetlen, hogy az Isten hazudjon, a mi reménységünket Őbeléje vetjük. S itt van ez a két változhatatlan tény: ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, akkor van olyan reménységünk, ami nem csalfa, vak remény, hanem ami az Isten ígéreteire, sőt az Isten tetteire épül, valóságos tényekre épül, amik nem inognak-binognak, hanem ami biztosan megtartja az embert a gyász, a veszteségek, a sokféle bizonytalanság közepette is.
A reménység tehát egyebek között azt jelenti: túllátok azon, ami éppen most történik körülöttem, bennem és velem, túllátok a láthatókon, és legalább olyan komolyan veszem a láthatatlan Isten tetteit és ígéreteit, mint azokat az eseményeket, amik éppen most történnek velem. Például: ott állok egy ravatal mellett, és a koporsóban az fekszik, akit nagyon szerettem. Ez kézzelfogható, megrázó, szomorú tény, de ugyanilyen kézzelfogható valóságos tény az, amit Isten értünk már tett, és amit nekünk ígért. Például az, hogy Jézus Krisztus meghalt és feltámadott. (Majd erre még visszatérünk).
A Krisztusban hívőket az jellemzi a felolvasott Ige alapján, hogy már itt az Úrral vannak, közösségük van Jézussal, és ezt a közösséget egyáltalán nem zavarja meg a biológiai halál. Ugyanúgy közösségben maradnak vele, és amikor Krisztus másodszor is eljön és feltámadnak azok, akik az Úrban haltak meg, azok mindörökké az Úrral lesznek. Ezt olvastuk itt. Elkezdődik már itt, és kiteljesedik a halál után. Ezért merte Pál apostol leírni nem sokkal a kivégzése előtt: mivel nekem az élet Krisztus, a meghalás nyereség. Még közelebb kerül Krisztushoz.
A halállal kapcsolatban a Biblia nagyon határozottan tanít valamit, amitől mi viszolygunk. Most nem akarom ezt részletezni, egyszer majd megpróbálom kifejteni. Barátkozzunk ezzel a gondolattal, ez pedig az, hogy a halállal minden emberi kapcsolat elveszíti a jelentőségét, és utána egyetlen egy kapcsolat válik olyanná, ami egészen betölti a hívőt, és ez a dicsőséges Úr Jézus Krisztussal való kapcsolat.
Ez nagyon fájdalmas gondolat, főleg azért, mert nem vesszük komolyan az Úr Jézussal való kapcsolatunkat itt, hanem két lábbal emberi kapcsolatokon állunk. És ha valakit, aki egészen betöltötte egy ember életét, elveszít, az olyan, mintha kirántották volna a lába alól a szőnyeget és hanyatt esett. De ha megtanulunk már itt legalább az egyik lábunkkal masszívan a Krisztussal való közösségen állni, a másik alól kiránthatnak akármit, még mindig maradt talaj a lábunk alatt. A legmeghittebb, a legszorosabb emberi kapcsolat, a házasság is - Jézus tanítása szerint - a halálig tart. Azon túl nem. Azt mondja: ha valakinek meghal a házastársa, ugyanúgy szabad, mint a házasságkötése előtt volt. Most azonban ne menjünk bele ebbe, csak barátkozzunk ezzel, mert ez bibliai tanítás. Az örökkévalóságban egyetlen kapcsolat lesz fontos minden hívőnek: a dicsőséges Úr Jézus Krisztussal való közössége. És aki a házastársa volt, azt nem fogja ott jobban szeretni, mint egy vadidegen embert, aki ugyanúgy Jézus gyermekeként, a Benne vetett hittel halt meg. Mert akkor egy egység lesz a hívők közössége, és ez - most számunkra elképzelhetetlen - mély egységbe kerül a Fővel, a Krisztussal.
Megpendíti Pál ezeket a húrokat itt is, és ezért fejezi be ezt a szakaszt azzal, hogy: attól kezdve mindenkor az Úrral leszünk. Ez a távlata a hívő embernek. Már most Vele vagyok sok bajban, küzdelemben, a gyászomban, a halálom óráján is, az Ő dicsőséges visszajöveteléig és a feltámadásomig is; attól kezdve pedig mindenkor elszakíthatatlanul és minden korábbinál mélyebben.
A végső célja az apostolnak ezzel a tanítással a vigasztalás. Vigasztaljátok egymást. Egyszer kibontottuk ezt a szót, és láttuk, hogy azt jelenti: valakit bátorítani, biztatni. Tartani benne a lelket. Erősíteni, buzdítani, túlmutatni a pillanatnyi eseményeken. Megtanítani távlatosan gondolkozni. Megint csak azt mondom: a láthatatlanokkal is komolyan számolni. Azt lehet megvigasztalni, akinek reménység támad a szívében. Aki a láthatatlanokra is néz.
Benne van még az Igében, hogy akik hitben halnak meg, azok a haláluk után még közelebb kerülnek az Úr Jézushoz, azok jó helyen vannak. Azok már nem nélkülöznek semmit. Akik hit nélkül haltak meg, azoknak az örök sorsát ne kezdjük találgatni, hanem bízzuk őket egészen a kegyelmes Istenre. Ez Isten hatásköre, hogy kinek ad üdvösséget, és kinek nem. Semmiképpen ne tartsunk kapcsolatot a halottainkkal. Tehát kimenve a sírjukhoz, ne számoljunk be arról, hogy mi történt az utóbbi időben. Ne engedjük, hogy a gyerekek rajzokat tegyenek le a nagypapa sírjára, mert amíg itt volt közöttük, addig is örült, ha kis rajzokat rajzoltak neki. Nekünk nem a halottainkkal kell beszélni azoknak a sírjánál, mert nincsenek ott. Vagy ott vannak? Tényleg ezt hiszik? Ha nincsenek ott, akkor nem értelmes dolog ott velük beszélni; de azért sem, mert Jézus határozottan tanítja azt, hogy engedjük el a halottainkat, és engedjük át egészen Őneki.
Mindenféle kapcsolatnak, a legszublimáltabb, kifinomultabb kapcsolattartásnak is súlyos következményei vannak az ember életében. Nekünk ezzel kapcsolatban egy feladatunk van: higgyünk Jézusban, mert Ő azt mondta: aki hisz énbennem, ha meghal is, él az. Ez a mi dolgunk: Őbenne higgyünk minél jobban.
Készülés közben halvány emlékeim ébredtek arról, hogy valamikor régen hallottam ebben a templomban, pontosan erről az igéről egy nagyon jó prédikációt. Kiderült, hogy 28 évvel ezelőtt - így október utolsó napjaiban Joó Sándor éppen erről az igéről prédikált. Éppen ezért nem akarom most ezt tovább magyarázni, hanem az akkor elhangzott igehirdetésnek a nagyobb részét hadd olvassam el. Rendkívül világos, tiszta magyarázata ez ennek a fontos igének.
„Ezekben a napokban a legtöbben kimegyünk egy régen vagy frissen hantolt sírhoz, és megemlékezünk valakiről, aki nekünk igen kedves volt. Jó volt, hogy itt volt, és azóta is hiányzik. Hol van ő most, mi lett vele? Ilyen és ehhez hasonló kérdések sok ember szívében megszólalnak. Ennek a textusnak az alapján, aminek a címéül a Bibliafordítók ezt írták: az elhunytak felől való reménységünk, nézzünk meg, mit tanít Isten nekünk ezekről a dolgokról.
Olyan dolgokról van itt szó, amikről valóban csak Isten kijelentésének a fényénél lehet beszélni. Mintha széthúzódna kicsit az a függöny, amelyik eltakarja előlünk azt a másik láthatatlan világot, és mi Isten engedélyével vethetünk egy pillantást annak a világnak a titkaiba. Egyébként mindannyian e felé a világ felé haladunk. Az apostol így kezdi: nem akarom, hogy bánkódjatok az elhunytak felől, mint azok, akiknek nincsen reménységük. És a végén ezt mondja: ví-gasztaljátok egymást ezekkel a beszédekkel.
Az apostol tehát nem kegyes kívánságot akar kielégíteni, és nem szenzációs leleplezéseket akar közölni a túlvilágról, hanem egyet akar: vigasztalni, reménységet ébreszteni. Mégpedig olyan reménységet, amire feljogosít minket a Jézusban való hitünk. Mert nekünk olyan reménységünk van, aminek a fényében a szomorúság is örömmé változik, ami a halál félelmei közt is megbátorít, ami még a sírok fölött borongó sötét hangulaton is átvilágít.
Thesszalonikában sokan kérdezték: mi lesz a halottakkal? Pál apostol nekik válaszol. Ez a kérdés ilyen formán nekünk is ismerős lehet, hiszen nincs olyan ember, akinek ne lenne halottja. A halál állandóan itt jár közöttünk; minél tovább élünk, annál többször találkozunk vele, és egyszer értünk is eljön. Sokan nem szeretnek erre gondolni, pedig a józan embernek ez természetes. Földi jövőnkre nézve ez az egyetlen dolog, amit teljes bizonyossággal tudhatunk. Hogy mikor jön, hogyan jön, azt nem tudjuk, de hogy jön, a bizonyos. Ezért borzongat meg sokakat a kérdés: mi lesz akkor, ha majd nekem is mennem kell? Mi lesz belőlem, hova vezet az utam?
Alapigénkben ezt olvastuk: „Nem akarom, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak.” Tehát ebben az egyébként titokzatos kérdésben van valami, amit biztosan lehet tudni. Nem vagyunk ráutalva ködös sejtelmekre, fantasztikus spekulációkra. Nem kell bizonytalanságban és tudatlanságban lennünk, Isten tájékoztat minket. Itt olyan tényekről van tudomásunk, amik egészen biztos alapot adnak a halál utáni reménységünknek.
Mik ezek a tények? Az apostol ezt írta: ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott. Tehát két hatalmas tény, két megtörtént esemény van, amire épülhet a reménységünk: hogy Jézus meghalt és hogy Jézus feltámadott.
Melyik mit jelent ebben az összefüggésben?
Jézus meghalt. Gondoljátok csak el, hogy az egyetlen ártatlan, bűn nélküli, tiszta és szent, az egyetlen, Aki nem tartozott a halálnak, mégis meghalt, vállalta a halált, mégpedig a kárhozat halálát, a bűnért való halálbüntetést helyettünk. Tehát akkor minket ezzel feloldott a halál adóssága alól. Minket, akik tartozunk a halálnak. Jézus a saját halálával kifizette az adósságot helyettünk, és az egyszer kifizetett adósságot nem lehet másodszor is megkövetelni. Az Ő halála helyettünk való elégtétel volt, tehát éppen a haláltól megváltó halál. Ő eggyé lett velünk, akik vétkeztünk, hogy mi eggyé lehessünk vele, aki eleget tett a bűnért.
És ugyanez a Jézus, aki meghalt, feltámadott. A halálnak azt a sötét falát, amelyik minden oldalról körülveszi és elzárja a földi életet, áttörte, rést ütött rajta. Jézus feltámadásával olyan rés nyílt a halálon, amely nyitva maradt. Ez már sohasem fog újra bezáródni. Megnyílt az út a földi életből a halálon át az örök élet felé. Jézus az első a halottak közül - ezt olvassuk az igében - a zsenge. És ahol első van, ott második és harmadik és beláthatatlan sor van, amelyik Jézussal, az első zsengével összekapcsolódva átvonulhat a résen, a nagy áttörés helyén.
Ez a két hatalmas isteni tény: Jézus halála és feltámadása az alapja a mi reménységünknek a halállal szemben. Ezért folytatja így az apostol: „ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, azonképpen az Isten előhozza azokat is, akik elaludtak, a Krisztus által, Ővele együtt.” Azt jelenti ez, hogy a meghalás fizikai folyamatát el kell ugyan szenvedni, tehát meg kell halnunk, de reménységben halhatunk meg. Abban a reménységben, hogy a meghalás igazi veszedelmét, a kárhozatot, a bűn büntetését már elszenvedte helyettünk valaki: Jézus. Tehát Jézus nem a meghalás fizikai folyamatától váltott meg bennünket, hanem a halál ítélet mivoltától. A halál fullánkjától: a kárhozattól. Sőt: aki hisz a meghalt és feltámadott Krisztusban, máris részesül az Ő megváltó halála és feltámadása áldásában, valami olyan dolog történik vele, mintha már ő maga is meghalt volna Jézussal, és feltámadott volna Vele. Tehát mintha már ő maga is ugyanúgy, mint Jézus, túllenne a halálon, síron, poklon, túl az örök élet világában, ahol Jézus van, együtt az Úrral. - Olvastuk igénkben. Igen, ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, akkor nemcsak mintha, hanem valóban elkezdődött számunkra az örök élet.
Mi a meghalt és feltámadott Krisztusban hiszünk. Hisszük, hogy a meghalt és feltámadott Jézussal összetartozunk. Nos, akkor ránk is érvényes az, amit az apostol így mond tovább: az Isten előhozza azokat, akik elaludtak, a Krisztus által, Ővele együtt. Előhozza a halálból is, amibe bele kellett merülniük. Előhozza, mintegy kihalássza, kiemeli onnan Jézussal együtt. Úgy ahogyan Jézust. Ez az „Ővele együtt” a halál határain innen és túl is érvényes a Benne hívő számára.
Aki a halálon innen Ővele együtt élt, az a halálon túl is Ővele együtt marad mindörökre. A meghalt és feltámadott Jézussal való életközösség, amit már itt a földön megélhetünk a hit által, tovább tart a meghalás után is. Aki hisz Jézusban, az az Ő ígérete szerint: ha meghal is, él. Tehát a meghalás fizikai folyamata sem jelenti számára a halált, hanem a már hitben elkezdődött örök élet teljessé válását. A meghalás a hívő ember számára is egy bizonyos értelemben véve a véget jelenti. Tudniillik a mulandóság végét. Maga az élet azonban, amit Jézusban már megtalált, megy tovább, sőt: ott teljesedik ki teljes pompájában és dicsőségében.
Jelenti azután a meghalás a hitnek a végét is. Hiszen mindent, amit itt hitt az ember, ott már lát. És jelenti a reménység végét is, hiszen minden, amit eddig reménységben hordozott, akkor már beteljesül. Nincs hát szükség többé hitre, sem reménységre.
Íme, ilyen diadalmas, boldog reménységgel tekinthetünk azok után, akik elaludtak, akik hitben haltak meg. Ugye mennyire igaza van az apostolnak, amikor ezt írja: ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reménységük. Mert lehet, hogy bánkódik a hívő is, de sohasem úgy, mint azok, akiknek nincsen reménységük a halállal szemben. Nekünk még a legfájdalmasabb gyászunk bánatát is beragyogja ez a boldog reménység.
Hol vannak hát a halottaink, mi lett velük? Akik Jézusban hittek, Ővele együtt vannak. Ott vannak az Úrnál. Úgy szoktam mondani, hogy Jézus mellett vannak, csak a másik oldalon. Éppen ezért az eltúlzott temetői kultusz nem a hívő embernek a szokása. Persze, hogy halottaink földi maradványait kegyelettel őrizzük, sírjukat rendben tartjuk. Egy-egy virággal is díszítjük olykor, de sohasem azzal a tudattal, hogy most teszünk értük valamit, hiszen ők nem ott vannak a temetőben. Ezért nincs szükség arra sem, hogy érettük imádkozzunk. Hálát adhatunk értük Istennek, megköszönhetjük újra, hogy adta őket Isten nekünk, amíg itt éltek. Megköszönhetjük, hogy ők megérkezhettek oda, ahova mi is úton vagyunk. De vajon mit kérhetnénk még annak a számára, aki a Krisztusban halt meg és Vele együtt van? Akinek a hite látássá, a reménysége beteljesült valósággá lett. Mit kérhetünk még? Nincs szükség a halottakért való könyörgésre, hiszen ők ott vannak már az Úrral. Aki pedig Jézus nélkül halt meg, annak ott már nincs lehetősége a megtérésre, lejárt a kegyelmi idő.
Még valami azonban hiányzik, még valamit várnak, még valaminek történnie kell, és a földön élő hívők is ugyanezt várják. Mi testben, ők lélekben. Arra várunk ugyanis - amit az apostol így ír le: „amikor felhangzik a riadó hangja, a főangyal szava és az Isten harsonája, maga az Úr fog alászállni a mennyből, és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak, azután mi, akik élünk, akik megmaradunk, velük együtt elragadtatunk a felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk.”
Tehát Jézusnak ez az utolsó látható megjelenése még hátra van. Jézus második eljövetele a földön látható, hallható, reális valóság lesz. Meg fogunk tapasztalni valamit az Ő győzelméből. Erre utalnak ezek a képek, amit itt az apostol mond. A visszatérő Jézus végső leszámolására és győzelmére vonatkoznak ezek a kijelentések. Arra, hogy Jézus az Ő isteni szeretetének és dicsőségének a fényében győzelmesen fog megjelenni. Ezzel az isteni ténnyel kapcsolatban említi meg az apostol a feltámadást. Akik elaludtak, feltámadnak. Persze nem úgy, ahogyan sok zavaros elképzelés megjelenítette ezt már. Nem az a test támad fel, amelyik eltemettetett vagy a krematóriumban elégettetett. A testünknek nem az anyaga támad fel, nem az az ötven, hatvan, hetven kilónyi hús, vér, csont, izom. Hiszen ami földből vétetett, a földbe tér vissza, elporlad. És tudjuk Jézustól, hogy hús és vér nem örökölheti az Isten országát. Ami feltámad, az nem a testünk anyaga, hanem a testünknek az a titokzatos formája, lényege, amiről rá lehet ismerni egymásra, amiben kinek-kinek az egyénisége jut kifejezésre. A megkülönböztethető egyedisége.
Az tehát, hogy feltámadunk, azt jelenti: nem olvadunk bele az örökkévalóságban egy nagy lelki masszába, mint az esőcsepp a tengerbe, hanem odaát is megmarad az egyéniségünk. Éppen ez ad komoly alapot a sokak által óhajtott viszontlátás reménységének. Tudnunk kell azonban azt is, hogy ott még sem ez lesz a fontos, hanem az, hogy mindörökké együtt leszünk az Úrral. Aki itt az Úrral él, az mindenkor Ővele lesz odaát. A földön, a halálban, és a halál után is.
Mindez a halál utáni nagy reménység az Úrban nem menekülést jelent a hívő ember számára a földi élet problémái elől. Ellenkezőleg. A feltámadást hívő ember nem olyan, aki a földi világot egy mennyei világért elhanyagolja, hanem mivel be van biztosítva a jövője, még komolyabban veszi a jelent. Hiszen azért érdemes szeretni, küzdeni, szolgálni, lemondani, áldozatot hozni, becsületesnek maradni, mert tudjuk, hogy nem a halálé az utolsó szó, hanem a feltámadott Jézusé. Ha a halállal minden lezáródna, azoknak lenne igazuk, akik önzők, uralkodni vágyók, élvhajhászok. Akik azt mondják: együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk. Éppen az ad erőt a jóra, a tisztára, az igazra, hogy hiszünk az élet halál utáni kiteljesedésében. Éppen ennek a reménységnek a biztató fénye világítja meg az élet legsötétebb útszakaszait is, hiszen bizonyos az út vége, és tudjuk, ez az út hova vezet. Ez teszi igazán felszabadulttá és derültté az egész földi életet is, hiszen a hívő ember tudja, hogy nem fenyegeti már a halál.
Jézus mondta éppen egy meghalt barátja sírjához készülve: „Én vagyok a feltámadás és az élet, és aki hisz énbennem, ha meghal is, él az.”