Cseri Kálmán

Akik a bibliaolvasó kalauz szerint olvassuk a Szentírást,
két teljes hónapig Pál apostolnak ezt a levelét fogjuk most olvasni. Ez a leghosszabb levele az apostolnak, azért is ez az
első a tizenhárom között, mert a terjedelmük szerint állították sorba a Szentírásban Pál apostol leveleit. De nemcsak a hossza a legnagyobb, hanem talán a súlya is ennek a legnagyobb. Ebben mondja ki azokat a legsúlyosabb igazságokat, amiknek a többi leveleiben inkább a gyakorlati alkalmazását adja már. A kegyelemből hit által való üdvösségnek a nagy summája, nagy evangéliuma
ez a levél.
Nem véletlen, hogy az egyháztörténet során Isten többször
éppen ezt a levelet használta fel arra, hogy az alvó vagy deformálódott, eltorzult egyházat és a hitéletet általa megújítsa.
Jó lenne, ha minket is megújíthatna most, és bármilyen deformációban szenved a hitünk, reformálódnánk, újra az eredetihez
visszatalálnánk ezt a levelet tanulmányozva.
Ennek a nyitányát olvastam most. A római gyülekezetet Pál
nem ismerte. Ezt a gyülekezetet nem általa alapította a Szentlélek. Nem tudjuk, hogy jött létre gyülekezet Rómában, szinte
biztos, hogy úgy, hogy az első pünkösd alkalmával Rómából is
lehettek zsidók Jeruzsálemben, akik ott kapták a Szentlélek és
az újjászületés ajándékát, hazatérve hirdették azt az evangéliumot,amit Jeruzsálemben hittel befogadtak, és Isten megáldotta
őket.
Mindegy, hogy hogyan jutott oda az evangélium, óriási jelentősége volt ennek, hogy a világ központjában, az akkori világ
fővárosában volt keresztyén gyülekezet. Részben zsidókból, részben pogányokból verbuválódott, de élt. Annyira élt, hogy olyan érett hitő tagjai voltak, mint Akvila és Prisczilla, akikről a Cselekedetek Könyvéből értesülünk és akikkel Pál apostol Korinthusban találkozott. 50-ben rendelte el Claudius császár, hogy sokféle feszültség miatt a zsidók hagyják el Róma városát, a keresztyénné lett zsidók is.
Ilyen volt ez a kedves iparos házaspár: Akvila és Prisczilla,
akiket aztán Isten Korinthusban hatalmasan használt az evangélium terjesztésére. Ugyanaz volt a szakmájuk mint Pál apostolnak: sátorponyva készítők voltak. Þk alkalmazták az apostolt
először, amikor Korinthusba megérkezett és senkit nem ismert abban a nagy pogány városban. Isten összehozta őket, és voltak imatársai és bajtársai az apostolnak, és tőlük értesült először arról, hogy Rómában eleven keresztyén gyülekezet van. Ez 50-ben történt, ezt a levelet pedig Pál Korinthusból 57-ben írta a római keresztyéneknek.Mivel nem ismerték őt, ezért egy kicsit részletesebben bemutatkozik nekik.

Az ókori levélben az első két mondat mindig a feladót jelölte meg, a címzetteket és egy rövid üdvözlést tartalmazott. Itt is erről van szó, csak egy kicsit kibővíti az apostol.
Nemcsak azt mondja: én, Pál írom ezt nektek ott Rómában, hanem elmondja kinek tartja önmagát, kiknek gondolja a római keresztyéneket, hogyan gondolkozik róluk, és megpendíti ennek a hatalmas
levélnek a főtémáját, mint amikor egy nagy zenemőnek a bevezetőjében már motivumaiban, részleteiben felcsendül az a későbbi főtéma, amelyik majd uralja a zenemővet, és amelyik a végén diadalmasan pontot vagy sokszor felkiáltójelet tesz a zenei mondatnak a végére.
Nos, ezt a hármat nézzük meg most. Mit mond Pál magáról,
mit mond azokról, akiknek írja a levelet, kiknek tekinti őket, és mi ennek a levélnek a főtémája, amelyik itt még csak darabosan, darabjaiban, részleteiben csendül fel, de már felcsendül és nekünk ma is nagyon fontos programunkká válhat.
Kinek tartja magát? "Pál,Krisztus Jézus szolgája, elhívott apostol, akit Isten kiválasztott arra, hogy hirdesse evangéliumát, amelyet prófétái által a szent iratokban előre megígért."
Három fontos megállapítást mond magáról: Jézus Krisztus rabszolgája - ez a szó van itt, elhívott apostol - vagyis küldött, akinek az a feladata, hogy az evangéliumot hirdesse mindenkinek.
Jézus
Krisztus rabszolgálja. Az ókori ember számára rendkívül
sokat mondott ez az egyetlen kifejezés: Jézus rabszolgájának tekintette magát. Mert hogyan lett ő Jézus Krisztus rabszolgája? Így, ahogy ez az ókorban olykor előfordult, hogy jött
egy gazdag ember, és egy rabszolgának kifizette a vételárát annak tulajdonosa részére, és ha tetszett neki azt mondta, mostantól szabad vagy. Azt mondják nagyon gyakran előfordult, hogy
egy ilyen felszabadított rabszolga leborult ez előtt az úr előtt, és azt mondta: Uram, én hálából, most már mint szabad ember, halálomig neked akarok szolgálni. Meg van ennek a szép latin formulája is, ahogyan ezt a legtöbb esetben mondták azon a nyelvterületen. Ez közismert jelent volt, és nem túl ritkán fordult elő.
Akármi miatt valaki fel akart szabadítani egy rabszolgát,
az életében nem dolgozhatott volna össze annyi pénzt, hogy önmaga váltságdíját kifizesse. Magától a rabszolgatartója bolond
lett volna szabadon engedni, de jött valaki, aki azt mondta: megveszem, s jó pénzért eladta, és utána közölte: szabad vagy. Ilyenkor x-okok miatt nagyon sok rabszolga azt mondta: Uram, én most már mint szabad ember, halálomig, hálából neked akarok szolgálni. Erről van itt szó.
Pál úgy lett a Krisztus rabszolgája, hogy fölismerte, hogy Krisztus kifizette az ő váltságdíját. Nem aranyon vagy ezüstön váltattatok ki a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből, hanem drága véren, mintegy szeplőtlen bárányén, a Krisztusén. Amikor Krisztus meghalt a kereszten, Saul-Pálért is meghalt. És Saul-Pál komolyan vette, hogy ő szabad ember. Kiszabadította Krisztus a halálnak, a bőnnek a rabszolgaságából és mint szabad ember hálából egész életében Krisztust akarja szolgálni. -gy
döntött ott a damaszkuszi úton. Ott lett ez világossá számára, s abban a pillanatban leborult ez előtt a jóságos Ír előtt, és azt mondta: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? S attól kezdve azt cselekedte, amit az ő Ura parancsolt. És ezt nem szégyelli.
Nem szégyelli ezzel kezdeni ezt a grandiózus levelet az ismeretlen gyülekezetnek: én, magamat rabszolgának tartom. Önként
vállaltam ezt a státust. A Krisztus rabszolgája vagyok.
Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy Krisztus tulajdonának tekinti magát. Tehát nem a magáé, nem a maga ura, és nem a saját tulajdona. Sem a teste, sem a képessége, sem a nagy mőveltsége, amit igen illusztris iskolákban megszerzett. Semmi nem az övé. Őmindenestül az ő Gazdája rendelkezésére bocsátotta magát, és ezt a gyakorlatban is így élte meg. Ismerjük az életét a Bibliának több könyvéből.
Jézus Krisztus rabszolgája. Nem azzal kezdi, hogy én a nagy
apostol. Nem statisztikát ír a levél elejére, hogy hány gyülekezetet alapított. Őtudta: egyet sem. Mindegyiket Jézus Krisztus alapította ő általa, s tudatosan fogalmazott így. Őa
Krisztus rabszolgája. Krisztus a nagy. Őezzel az alázattal köszönti a rómaikat. És az, hogy rabszolgának tekinti magát, azt is jelenti: feltétlen függést tart eszményinek az ő Urától. Ezt tartja követendő példának más hívők számára is. A rómaiak számára is. -gy mutatkozik be tudatosan és ezzel egy kicsit kérdezi
is őket: vajon ti is azok vagytok? Annak tekintitek magatokat és ezt komolyan is veszitek? És ennek a következményei is meglátszanak az életetekben, hogy Krisztus parancsol, ti pedig engedelmeskedtek. És egy akarattal engedelmeskedtek Neki.
Pál tudja, hogy kihez tartozik. Jézusnak a zászlaja alatt
harcol akkor is, ha minden oldalról odalőnek. Nem rejti véka alá, hogy ki az ő Ura és Parancsolója. Vállalja Jézus Krisztust mindenestől.
Jellemző-e ez ránk? Ezen a felismerésen túl vagyunk-e mindnyájan, hogy Jézus engem is felszabadított? Engem, aki úgy születtem rabszolga szülőktől rabszolgának, a bőn uralma alá, és a bőn uralkodik a gondolataimon, az érzésvilágomon, az egész lényemen. Felismertem és elhiszem: Jézus értem is kifizette a váltságdíjat. Ezt komolyan veszem, és azt mondtam Neki egyszer: Uram, hálából önként a Te szolgád akarok lenni.
Vajon mindannyian elmondtuk-e ezt már? Ezzel kezdődik az a sor, aminek a tagjait itt a római levélben megismerjük. Egy ilyen világos, egyértelmő indulás nélkül nincs folytatás. Ami
itt utána jön, az mind csak ez után jöhet. Ezt nem lehet átugrani. Olyan nagy evangélium az, hogy ezt bármikor pótolhatjuk.
Nem érdemes halogatni, mert az ember lemarad ezekről a csodákról és nem tudjuk: meddig van rá lehetőségünk? Boldog ember az, aki ezzel a nagy felismeréssel odaáll Jézus elé, s noha Þt még nem
ismeri eléggé, mint ahogy Pál sem ismerte Þt igazán ott a damaszkuszi úton, de ezt kimondja: Uram, hiszem, hogy engem is
megváltottál, kiszabadítottál. Hálából Neked akarok élni. A Tied mindenem: testem, lelkem. Rendelkezz velem! Uram, mit akarsz,
hogy cselekedjem? S attól kezdve ezt nem szégyelli, nem is büszke rá - mert nincs mire büszkének lenni. Hálásan vállalja. Jellemző-e ez ránk? Ez az első, amit magáról mond.
A második, azt mondja: "elhívott apostol". Apostolos azt jelenti: küldött. Ami azt jelenti: ő már azt is megtapasztalta, hogy miután így felajánlotta magát Jézus Krisztus szolgálatára, Jézus Krisztus elküldi őt a szolgálatba. Őkomolyan veszi azt, amit mi mondunk. Azt mondja: mostantól kezdve küldött vagy. Ott
mindjárt a damaszkuszi úton, illetve néhány nappal utána Damaszkuszban közölte vele Jézus még azt is, hogy kikhez küldi.
"Téged a pogányokhoz küldelek. Sokat kell majd szenvedned is az
én nevemért, de nagy áldás kíséri a munkádat."
Ővállalja, hogy rabszolga, Jézus pedig hangsúlyozza, hogy
nagy rang és méltóság jár ezzel együtt, az Őküldetésében járhat.
Nem
ő jelentkezett Jézus szolgálatára. Jézus hívta el őt.
Elhívott apostol ... És most Jézus állítja be a küldetésbe. Ez azt is jelenti, hogy van az életének célja. Az ilyen ember élete soha nem válik értelmetlenné, üressé, céltalanná. Ezek az emberek nem szoktak öngyilkosok lenni. Ezek tudják miért vannak a világon, és ha ezer nehézségen kell keresztül haladniuk, akkor is haladnak afelé a cél felé, ami világosan ott lebeg előttük. Þk is elfáradnak, ők is bukdácsolnak olykor, de rátette őket egy
útra Jézus, Őmaga megy előttük ezen az úton, s nekik csak követniük kell az Őnyomdokait. Küldetésben járnak. És ez azt
jelenti: mindig maguk mögött tudhatják küldőjüket.
A Küldőnek a tekintélyével lép itt fel Pál. Sokféle mendemonda terjed Pál apostolról a római gyülekezetben. Ez kiderül
a levél későbbi részeiből. Itt az elején, mikor megpendíti ezt a húrt, igyekszik ezt eloszlatni. Nem bizonygatja, hogy ő kicsoda, meg milyen információkat szerezhetnek be róla, egyszerően megvallja: Jézus elhívott apostola. A Küldő ott áll mögötte. S amit
mond, azt a Küldője hitelesíti. Őmagától semmit nem fog mondani. Amit rá bízott Jézus, azt fogja hirdetni. Ha akarják elhiszik,
ha akarják nem hiszik, ez ki fog derülni majd a szolgálata nyomán.
Azt is jelenti ez, hogy védett az, aki ebben bizonyos.
Tudja azt, hogy Küldője mindenüvé elkíséri. Jézus Krisztus nem úgy szokott minket küldeni, mint némely felelőtlen felnőtt: na, eredj gyerek, aztán boldogulj, ahogy tudsz. Vagy oda találsz, vagy nem ahova küldelek, hanem Őelőttünk megy, meg mögöttünk jön, meg körülvesz minket az Őszeretetével, és soha el nem hagy. Amíg valaki az Őküldetésében jár, az nem marad magára.
Vannak-e tapasztalataink már erről az életformáról: Jézus Krisztus küldetésében járni? Volt-e már olyan, hogy elmentünk
valahova, ahova magunktól soha nem mentünk volna el, vagy legalábbis akkor nem, de nyilvánvaló volt, hogy most Jézus Krisztusküld minket Szentlelkével és áldás volt rajta?
Jó néhány látogatás volt már - őszintén és szégyenkezve
bevallom - amiket halogattam, mert tudtam: kellemetlen, kényelmetlen, nehéz, félek tőle. Néha a feleségem bátorított: most már
tovább nem lehet halasztani, tessék beírni a naptáradba és elmenni holnap, vagy ma, vagy akár mikor.
Néha egy-egy jó barát, aki tudott a problémáról, megkérdezte: voltál-e már ott? Be kellett vallanom, nem. S amikor mégis elmentem szorongva, akkor röpülve jöttem hazafelé, mert tapasztaltam - nem is úgy, ahogy Ady Endre fogalmazta, hanem még
úgyabbul, és hogy ha néha-néha győzök, Őjárt, az Isten járt előttem, kivonta kardját, megelőzött.Küldetésben jártam. És a
magam buta eszével, a magam félénk természetével, halogatós taktikájával soha semmi jót nem tudtam volna csinálni. De a Küldömnek
való engedelmesség során Őelvégzett valamit. Sokszor úgy,
hogy csak néztem: mi történik itt? Egyszerő mondatok hangzanak,
és azokat Őviszi a szívbe és végez el valamit egy ember szívében.Vannak-e ilyen tapasztalataink?
Az csak az indulás, hogy én a Krisztus szolgájának szegődtem
el hálából. Szabadon is szolgálni akarom Þt. Ez meg a folytatás,
hogy akkor Őmeg használ engem. Elkészíti előttem az
utat, adja a számba az ŐIgéjét, a szívembe az Őszeretetét, a
másik iránti mentő felelősséget, és láthatom Őhogyan dolgozik ilyen gyarló eszközökön is. És ha nem restelli, hogy én a Krisztus rabszolgája vagyok, nem restelli ezt sem, hogy elhívott küldöttje. Őáll mögöttem, - most is azért írom ezt a levelet nektek rómaiak, mert az ŐSzentlelke indított rá. S ami itt most
következik, az Tőle van. Legyetek szívesek így hallgatni ezt. Ezzel a határozottsággal, ezzel a bizonyossággal végzi a szolgálatát.
És harmadszor azt mondja el magáról: "kiválasztotta őt Isten
arra, hogy hirdesse evangéliumát, amelyet prófétái által a szent iratokban előre megígért. Az ŐFiáról szól ez az evangélium, Aki test szerint Dávid utódaitól származott, a Szentlélek szerint pedig a halálból való feltámadásával Isten hatalmas Fiának bizonyult."
Ennél tömörebben ezt nem lehetne leírni. Elég az embernek kihámoznia és valamennyire kibontani a tartalmát. Miről van itt szó? Azt mondja: Isten őt határozott célra választotta ki, arra, hogy hirdesse az embereknek, hogy kicsoda Isten és mit akar velük. Hirdesse, hogy mit tett Isten már eddig is érettünk - mindnyájunkért. Ti, akik magatok is pogányok vagytok - írja - és Rómában laktok, és mit akar tenni: Isten nagy tetteit és Isten ígéreteit a cselekvő Istent hirdesse az embereknek. Az Isten evangéliumát.
Ezt nem úgy mellesleg - valami egyéb munka mellett, nem
majd valamikor, ha már úgy őt elfogadták, hanem ezért van, ez a feladata, ez a küldetése, és erről sohasem szabad elfeledkeznünk, hogy minden hívő embernek és a keresztyén egyháznak ez az Istentől kapott feladata.
És mi mindent mond itt el Pál, ezen a tömör mondaton belül? Legalább három pontra szeretném a figyelmeteket ráirányítani.
Először is arról vall akiről szól ez az evangélium, az
örömhír. Ki az a Jézus Krisztus, Akit ő hirdet nekik. Azt mondja: "Jézus Krisztus, a mi Urunk, Aki test szerint Dávid utódaitól
származott, Szentlélek szerint pedig a halálból való feltámadásával Isten hatalmas Fiának bizonyult".
Nem biztos, hogy mindenki értette ezt a levél címzettjei
közül, de azért ő leírja világosan. Azt a Jézus Krisztust hirdeti , Aki egészen olyanná lett, mint mi vagyunk.Ilyen emberré.
Aki test szerint Dávid utódjai közül származik. Őa szenvedő Messiás, Őaz, Akit megígért Isten: jön majd, és segít rajtunk. Vállalta sorsunkat, és meghalt értünk a kereszten, de feltámadott, és feltámadásával bebizonyította, hogy nem egy próféta
volt a sok közül, hanem Isten hatalmas Fia. Benne maga Isten jött el utánunk, hogy segítsen rajtunk.
Ennek az igazságnak mind a két részét hitetlenül fogadták. Ugyanez a Pál apostol a Korinthusbelieknek azt írja: az első
felén a zsidók botránkoztak meg, hogy lehetett az, hogy megfeszítsék Þt, ha Ővolt a Messiás? A másik felén a görögök háborodtak
fel. Micsoda bolondság ilyeneket tanítani, hogy valaki
meghal a másik helyett, aztán feltámad és most is él. Ki hiszi ezt el? Mit beszél ez a csacsogó - mondták Pálnak, amikor erről beszélt Athénben. Þt azonban nem izgatja ki mit szól hozzá, az izgatja: mi az igazság és mire van szükségük az embereknek? Erre
a Jézusra van szükségük, mert ő már tudja, hogy rajta is Ősegített. És bár csak mindenkin úgy segítene, mint ahogy őrajta!
Ez a célja, ezt a feladatot kapta. Ezért beszél Jézusról.
Aztán minek alapján beszél Jézusról? Nem a hasára üt és
mond valamit, hanem azt mondja: "Isten prófétái által a szent iratokban mindezt előre megígérte." A Szentírás alapján mondja mindezt. Akkor még nem volt lezárva az Íjszövetség. Az akkori Szentírás alapján, és eszébe sem jut, hogy annak bármely részlete nem igaz, vagy nem hiteles, vagy nem Istentől származik. A keresztyén, vagy úgynevezett keresztyén egyház akkor indul el a
lejtőn, amikor a Szentírás Istentől való eredetét vonja kétségbe. Pál itt mindenestől Isten Igéjének tekinti az -rást, és annak alapján hirdeti, amit hirdet.
És mi a célja ennek? Az, hogy az Őnevéért hitre és engedelmességre hívjunk minden népet. Hogy higgyenek Jézusban, és engedelmeskedjenek Neki. Ez a cél. Tehát: Jézusról akar beszélni, úgy mint aki tökéletes ember és tökéletes Isten, a szent
írások alapján hirdeti mind ezt és a cél az, hogy a hallgatók megismerjék kicsoda Jézus, és boldogan elkezdjenek engedelmeskedni Neki. Ezért kaptunk mi is Tőle kegyelmet és küldetést. -
Majd erre szeretnék még visszatérni. Ez a két szó az, ami a főtémához tartozik: kegyelem és küldetés.
Egy picit hadd kérdezzem meg itt, hogyan állunk mi ezzel? Természetes-e nekünk az, hogy az Isten tetteiről szeretettel beszélünk másoknak. Nyilván amikor annak ott az alkalmas ideje, amikor valakinek van füle a hallásra, amikor esetleg felvetődik egy olyan kérdés, hogy minden erőltetettség nélkül arról lehet beszélni. De természetes-e ez már nekünk, hogy amikor csak lehet, akkor hirdetem az Isten nagy tetteit? Azt, hogy mennyire
szeret minket, vagy ha valaki el tudja mondani egyes szám első személyben: engem. Hogy tapasztalta meg kicsoda Þ, miért bízik
az ŐIgéjében, miért olvassa naponta a Bibliát, mit értette meg belőle ma - nem tizenöt éve, hanem ma, frissen? Természetesen-e ez? Vagy pedig inkább az vádol minket, hogy most is mondhattunk volna valamit és nem mertük. Azon gondolkoztunk hogyan fogalmazzuk meg, s elment az illető, vagy már másról kezdtünk
beszélgetni. Egy csomó elszalasztott alkalom vádol minket.
Akinek a szíve tele van az evangéliummal, az Isten szeretetéről szóló jó hírrel, annak ez kibuggyan a száján is, mert a
szív teljességéből szól a száj. Nem az e a baj, hogy nincs tele a szívünk Isten iránti szeretettel, az Őtetteinek az ismeretével és megismertetésével, és nem lakozik a Krisztus beszéde bennünk gazdagon, ahogy Pál a Kolossei levélben írja? Jó lenne, ha megújulnánk. Engednénk, hogy Isten megújítson ebben bennünket.
-gy mutatkozik tehát be, azt mondja magáról Jézus Krisztus rabszolgája, elhívott küldöttje, akinek az a feladata, hogy az evangéliumot hirdesse. S mit mond a levél íróiról? Erről már csak röviden. Þróluk is három megállapítást tesz. "Akiket Jézus Krisztus elhívott, akiket az Isten szeret és megszentelt."
Þk is Jézus Krisztus elhívottjai. Valamikor, a teremtés
előtt, az idő előtt Isten örök tanácsában már eldőlt, hogy a Rómában lakók is halhassák az evangéliumot és ők is visszatalálhassanak Istenhez.Tudatosítja bennük. Tudjátok-e azt, hogy titeket
ugyanúgy elhívott, vagy hív, mint ahogy engem. Összetartozunk. Egy nagy családnak a tagjai vagyunk: a hivatalosoknak a családja. Akiket az Isten szeret ... Nem a ti kiválóságotoknak az alapján hívott el, nem érdemeitek elismeréseképpen van a ti elhívásotok. Az Őszeretetéből. Mindent megelőzött az Isten szeretete. Szeretett, kiválasztott, elküldte Jézust örök időtől fogva elvégeztetett, hogy legyen mód a szabadulásunkra, és ez most itt az időben valósul meg.
Ismeritek-e az Isten örök szeretetét? Örökkévaló szeretettel szeretett minket, azért terjesztette ki reánk az Őirgalmasságát. Nem bennünk van az oka az Őszeretetének. Egyedül Ùbenne
van. A római levélnek ez nagyon fontos gondolata. És megszentelt titeket. Szentekké nyilvánított a Krisztusért és szentekké tesz
a Krisztus által és a Szentlélek által. És mindez Rómában történik, a pogányság központjában, ahol nagyon sok bálványtemplom
van, ahol nagyon kevesen ismerik az élő Istent, de ott van egy kis csapat, amelynek tagjait Jézus Krisztus elhívta, az Isten
szereti és világíthatnak ott, mint Istennek szentjei.
-gy tudunk-e mi nézni mindenkire, családunk sokat csepült hitetlen tagjaira, ezzel a szeretettel tudunk-e gondolni és így imádkozni értük? Jézus őértük is kifizette a váltságot, Isten őket is szereti, és ők is szentek lehetnek. Egészen másként tudnánk így szolgálni közöttük.
És itt csendül meg a főtéma, és harmadszor még erről néhány szót. Azt olvastuk az 5. versben: "Ez a Jézus Krisztus a mi Urunk, Aki által kegyelmet és apostolságot kaptunk." Kegyelmet és küldetést kaptunk. Ez az Isten terve minden emberrel, hogy kegyelmet adjon neki és utána küldetés, feladatot. Hogy rendezze a múltját és világossá tegye számára az Istentől eltervezett jövőjét. Nem kötelező rendezni a múltat. Lehet egy életen át nyögni a múltnak a terhei alatt. Tönkre is mennek bele sokan. De le lehet tenni ezeket a terheket a Jézus Krisztus keresztjénél, mert Őkegyelmet kínál nekünk. Aki eljut oda, hogy rászorul a kegyelemre, aki hiszi, hogy neki is szükséges, őreá is érvényes, s aki ezt ki is mondja, hogy megköszöni, az kegyelmet kapott és mindjárt utána kapja a feladatot is, a küldetést. És a Küldője kíséri mindenhova, és az élő Krisztus jelenlétében töltheti ezt a néhány évtizedet is, és majd az örökkévalóságot is.
Kegyelmet és küldetést. Isteni titkokról is szó van itt,
mert a kegyelem mögött ott van az Isten kegyelmi kiválasztása, ott van az elhívása, ott van az Őmegszentelő akarata. Minderről majd egyszer később beszélünk részletesen, de egészen konkrét, napra lebontott feladatokat is jelent. Végezzük-e ezeket?
Az Efézusi levélben azt írja Pál: "kegyelemből van a ti üdvösségetek, a hit által, és ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez, nem a cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék, de Őkészített el nekünk jó cselekedeteket is, hogy azokban járjunk." Kegyelemből adja, és én hittel vehetem komolyan, hogy utána azokban a jó cselekedetekben járjak, amiket Őkészített el nekem. Nem a cselekedetekért kaptam a kegyelmet, hanem miután a
kegyelmet elfogadtam, képes vagyok felismerni azokat a cselekedeteket, amiket Őkészített el ajándékképpen nekem, hogy azt
csináljam, ami az Őakarata. Hogy ne emberek kívánsága, hanem
Isten akarata szerint töltsem a testben hátralevő időt.
Ez a Római levélnek a főtémája. Kegyelemből jó cselekedetekre.Kegyelmet ad és utána feladatot is ad, hogy továbbadjuk
azt, amit kaptunk Tőle. Azt akarja, hogy újra és újra vegyük
Tőle a kegyelmet, mert elég nekünk az Őkegyelme, és adjuk tovább másoknak azt, amit mi úgy kaptunk Tőle. Erre a sáfár-szolgálatra
akar Isten felszabadítani. Felszabadult rabszolgákként,
a Krisztus szolgáiként végezzük-e ezt a szolgálatot?

Sokan olvassuk most bibliaolvasó vezérfonalunk szerint a Jézus szenvedéséről szóló történeteket. Különös, hogy amikor az Ő földi életének első harminc évéről tulajdonképpen nagyon keveset jegyeztek fel az evangélisták, az utolsó napok eseményeit szinte óráról-órára megörökítették. Itt is felgyorsulva peregnek az események, és nagyon sok mindent megtudunk Jézusról és a környezetéről.
Ebből a gazdag szakaszból, amit most hallottunk, egy szempontból vizsgáljuk most Isten hozzánk szóló üzenetét. Mennyit lát az ember a valóságból? Ezeknek a történeteknek a szereplői hogyan élték meg azt, ami körülöttük történt? Mennyit láttak ők abból, ami a szemük előtt volt? Legjobb, ha sorra vesszük a szereplőket, és így vizsgáljuk meg röviden, melyiküket mi jellemzi.
1) Jézussal kezdődik a fejezet. "Amikor mindezekt a beszédeket befejezte Jézus, ezt mondta tanítványainak: Tudjátok, hogy két nap múlva húsvét ünnepe lesz, és az ember Fia elárultatik, hogy megfeszíttessék."
Tárgyilagos, pontos tájékoztatás arról, ami történni fog. Jézus befejezte a tanítást, a továbbiakban a sokaságnak már nem tanított semmit. Feltámadása után tanítványaival töltött még néhány hetet, de amit el kellett mondania, az elhangzott. Most kezdődik az Ő tulajdonképpeni váltságmunkája. Ezt jelenti be a hozzá legközelebb állóknak két nappal a páskaünnep előtt, amit itt a Károlifordítás húsvétnak mond, az a páska-ünnep volt, amit az Egyiptomból való szabadulás emlékére ünnepelt meg Isten népe minden esztendőben.
Ezen az ünnepen emlékeztek arra, hogy annak idején a páskabárány vére megmentette őket a haláltól, miközben az egyiptomi családokban meghalt a legidősebb gyermek, Isten pedig különös módon kiszabadította őket az egyiptomi rabszolgaságból. Nagy örömünnep volt ez. Erre készült az ország, erre készült Jézus is.
Ekkor jelenti be, két nappal az ünnep előtt az övéinek: "az ember Fia elárultatik, hogy megfeszíttessék." Ebből a néhány szóból is kitűnik, hogy Jézus mindent pontosan lát. Az egész eseménysort, és annak a mozgatóját, a mindenható Istent, pontosan ismeri. Tudja, hol az Ő helye az eseményekben, tudja, hogy mi a küldetésének a célja: most fogja betölteni küldetését, amikor majd elhangzik a kereszten: elvégeztetett. Ismeri az események okát: azért van szükség minderre, mert az ember függetlenítette magát Istentől és végzetes helyzetbe került. Ismeri az események célját: azért van szükség minderre, hogy Isten ily módon segítsen az emberen, visszakerülhessen Őhozzá és igazán emberré váljék az Istennel való közösségben. Ismeri ennek a módját: nincs más mód erre, csak az Ő halála. Csak Ő tudja elszenvedni, a mi iszonyatos bűnmennyiségünk igazságos ítéletét, de Ő ezt vállalta helyettünk, hogy nekünk életünk legyen.
Tudja, hogy kicsoda Júdás, benne van ő is az eseményekben: "Elárultatik az Emberfia." És tudja, hogy mi lesz ennek a következménye: Az a szabadítás, amit Ő értünk elvégez, az teljes és tökéletes. Minden és mindenki a helyén van. Önmagát is a helyén tudja Jézus. Mögé lát az eseményeknek, nemcsak jelenségeket észlel, hanem a lényeget látja, és ezt néhány szóba tömörítve, világosan, korrekt módon el tudja mondani a tanítványoknak.
Jézus az, Aki mindent a maga valódi jelentőségében, mélységében, távlatában lát. 2) A következő csoport a vezetők. "Akkor összegyűltek a főpapok, az írástudók, a nép vénei, a főpap házába, akit Kajafásnak hívtak, és tanácsot tartottak, hogy Jézust álnoksággal megfogják és megöljék. De ezt mondták: Ne az ünnepen: hogy zendülés ne legyen a nép között."
A nép vezetői, a viszonylagos hatalom birtokosai, akik terveznek, akik okosak, akiknek sok tapasztalatuk van, rengeteg ötletük. Összeül az agytröszt, és kiagyalják, hogyan kell Jézust eltenni láb alól. Ez már nem vitatéma, ezt már eldöntötték korábban: Jézustól meg kell szabadulni. Most már csak az időpontját, és a módját, a kivitelezést kell megtervezni. Okosan, körültekintően, ravaszul, úgy, hogy az hozzáértő emberekhez méltó. Kiszámítottan. Semmiképpen ne az ünnepen, amikor Jeruzsálem tele van zarándokokkal, még a végén zendülés lenne. Majd utána, amikor lecsengett az ünnep, kiürül a főváros, elfáradtak az emberek. Akkor észrevétlenül, a szó átvitt értelmében is, a sötétség leple alatt. Nyilvánvaló, hogy gyűlölet és féltékenység munkál bennük, de remek tervük van.
Azt hiszik, hogy ők mozgatják az eseményeket, holott a Bibliában több helyen olvassuk azt: ezeknek pedig így kellett lenniük. Ők még a világon sem voltak, az örökkévalóság tanácsában a minket szerető Isten már úgy döntött, hogy Krisztus keresztjének állnia kell, mert nincs más megoldás az ember számára. És ebben a nagy eseménysorozatban ők csak statiszta szerepet kaptak.
Őket is beleépítette a maguk gonoszsága ellenére is Isten a maga szabadító tervébe. És nem akkor történt mindez, amikorra ők időzítették, mert Júdás előbb adta kezükre Jézust, mint ahogy ők tervezték. Tehát még az ünnep előtt, az utolsó órákban megtörtént Jézus kivégzése.
Péntek este hat órakor kezdődött a páskaünnep, és pénteken délben feszítették keresztre Jézust. Hat óra előtt arimátiai József már el is temethette a holttestét.
Másként alakult, mint ahogy ők tervezték, és Jézus előre tudta, hogy másként fog alakulni, ezért jelentette be ezt a tanítványoknak.
Ezeket a vezetőket tehát az jellemzi, hogy a maguk elvakult dühében semmit sem látnak tisztán. Végképp nem látják az események Urát és mozgatóját, a mindenható Istent. Nem ismerik Jézust, kicsoda Ő. Nem ismerik magukat sem. Tulajdonképpen mindent és mindenkit félreismernek. Álomvilágban élnek. Ez aztán majd húsvétkor derül ki a számukra.
3) A harmadik szereplő az a bizonyos asszony, akit Máté nem említ név szerint, de tudjuk a többi evangéliumból, s legrészletesebben János evangéliumából, hogy ő az a Mária volt, aki Bethániában lakott, s akinek a testvére Márta és Lázár volt. Jézus jó barátai voltak ők. Bethánia Jeruzsálem külvárosa volt. A szent városba felmenve Jézus általában náluk szállt meg. Nem sokkal ez előtt az esemény előtt halt meg Lázár és támasztotta fel őt Jézus isteni hatalmával.
És most, amikor Jézus ismét megfordul ebben a faluban, egy Simon nevű férfi hívja meg Őt magához, aki leprás volt, és Jézus korábban meggyógyította. S oda gyűlnek Jézusnak a tisztelői. Simon is nagyon hálás, mert az egészségét, az életét kapta vissza annak idején Jézustól, Lázár is örül, hogy visszakapta az életét, Márta örömmel szolgál, ő mindig a szolgálat embere volt, Mária pedig a szívét kitenné, hogy visszaadta Jézus a testvérét nekik.
És valami nagy gondolata támad. Amit egy életen át összespórolt egy akkori ember, a drága illatos kenetet, amit a saját, vagy valamelyik közeli hozzátartozó esetleges halálára tartogattak, hogy a holttestre kenjék, azt most behozza, összetöri az egészet, és Jézusra keni. Az szokás volt, ha nagyon meg akartak tisztelni egy vendéget, hogy ilyesmiből egy cseppet, egy picit a hajára vagy a szakállára tettek. Annak az illatától is nagyon kellemessé vált az egész környezet. De nem az egészet! Ki hallott még ilyet?! Nem véletlenül háborodnak fel a tanítványok: elment az esze! Micsoda tékozlás!
Mária azonban nem tékozlásnak érzi. Ő olyan hálás Jézusnak. Ő most már annyira bizonyos abban, hogy kicsoda Jézus, hogy Ő az Isten Fia, a világ Megváltója, Akinek azonban fontos három ilyen magára maradt ember, és visszaadja nekik az egyetlen férfit, aki nagyon fontos volt a háznál, Akinek a szeretetét és hatalmát egyszerre tapasztalta meg, hogy mindent oda szeretne adni Neki.
Ebből a társaságból, akikről itt szó van, úgy tűnik egyedül Mária tudja: kicsoda Jézus. Egyedül ő veszi komolyan, ő viszonyul Hozzá úgy, ahogy az embernek Istenhez illik. Azzal a tisztelettel, azzal az alázattal, s mégis azzal a bensőséges szeretettel, bizalommal, összetartozás-tudattal, s azzal, hogy: mindenem a Tied. Én is a Tied vagyok. Semmi sem drága, és a hálámról nem csupán beszélek, hanem azt kifejezésre is akarom juttatni. Ennyire becsüllek Téged, Uram, hogy mindent odaadok Neked.
Az nyilvánvaló, hogy Mária nem tudatosan cselekedte ezt. Ő sem értett sokféle összefüggést ebből a nagy egészből, de a szívével látta a valóságot. Azt látta, hogy kicsoda Jézus, és ezért még akkor is helyesen cselekedett, amikor az nem tudatos és célzott cselekvés volt. Nem tudta ő, hogy Jézus két nappal ezután már a kereszten függ, és halott. És Jézus azt mondja: látjátok, ő előre elvégezte azt, amit egy halottal szoktak. Ne bántsátok őt!
4) Mária sokkal többet látott, mint a többiek. Többet, mint a tanítványok, mert ők a negyedik csoport, akik felháborodnak, hogy mire való ilyen értékeknek ez a tékozlása. Eladhatták volna ezt a kenetet nagy áron, és adhatták volna a szegényeknek.
Ezek a derék tanítványok csak a kenet értékét látják, de nem látják Mária szívét. Nem ismerik az Isten előtti hódolatnak ezt az őszinte, odaadó, semmilyen mértéket nem ismerő, és nem számítgató nagyságát. Ők csak pénzben számolnak. Pozitív a gondolkozásuk. Azt mondják: azt a pénzt oda lehetett volna adni a szegényeknek. Persze. Nem tudjuk, vajon ez jellemezte-e őket úgy általában, most ez jut eszükbe. De itt másról van szó. Nem látnak e mögé a cselekmény mögé, amit itt Mária tett.
Tulajdonképpen önmaguktól nem látják a valóságot. A saját gondolataiktól nem hallották azt, amit mondott. Gondoljunk arra, amikor először jelentette Jézus az Ő halálát a tanítványoknak, Péter hogy felcsattant: mentsen Isten Uram, nem eshetik ez meg Veled! És nem hallotta, milyen butaságot mond. Mi az, hogy nem eshetik meg, ezért jött! Ez a célja, ezért lett emberré, ezért járta végig azt az utat, amit mindannyian, és ezért vállalta a szenvedést. Hogy hogy nem eshetik meg?! Pontosan ez a küldetése! Minden ezt szolgálja. És ezt most meg fogja hiúsítani, hogy Péter szimpátiából félti Őt a szenvedéstől? Oda sem figyelt arra, amit Jézus néhány perccel előtte mondott nekik. Legalábbis nem vette komolyan. Mintha nem mondott volna semmit.
Ennyire nem számított neki, hogy Jézus mit tart igaznak és fontosnak? Mária komolyan vette Jézust, és azt is, amit mondott.
Ó, de sokszor az ember előítélete és magabiztossága az akadálya annak, hogy lássa a valóságot!
5) És végül szó van itt Júdásról. Júdásról, aki mindezek után elmegy a főpapokhoz, és egy kérdése van: "Mit adtok nekem, ha én a kezetekbe adom Őt?" Semmi más nem érdekli. Hol van itt az örökkévaló Isten terve, Jézus engedelmessége, hogy mindez őérte is történik, hogy ő is rászorul, hogy neki sincs más megoldása, mint az, amit Jézus most készül megvalósítani. Hogy egyáltalán ennek a tervezett akciónak milyen az erkölcsi súlya, hogy a barátját, a Mesterét akarja eladni, kiszolgáltatni, Aki őt elhívta, szerette, csak jót kapott Tőle, bízott benne. Rábízta Jézus a kasszát. A tanítványi kör pénztárosa Júdás volt. János meg is jegyzi, hogy többször hiányzott a kasszából és azt ő vette el.
Mindez nem érdekes. A hitbeli súlyát pedig egyáltalán meg sem gondolja. Mit csinál ő most, amire készül? Egy fontos: "Mit adtok nekem ezért?" Ez a csőlátás. Semmit nem lát az ember, csak egy valamit. Egészen beszűkült keresztmetszeten keresztül pontokat. Nem hogy a valóságot nem látja, embereket, arcokat nem lát, de tulajdonképpen semmit nem lát. Amit lát, azt mind tévesen látja. Egy pici részlet az egészből: mennyi anyagi hasznom lesz ebből? Az én pénzem meglegyen, a többi nem érdekes.
Jézus mindent lát a maga mélységében, mindent a maga valós jelentőségében, összefüggésében, távlatában, és mégis ilyen türelemmel, szeretettel szenvedi ezeket az embereket és eseményeket. A vezetők elvakult gyűlöletüktől nem tájékozódnak tisztán, nem látják a valóságot. Mária sem ért sok mindent, de azt tudja, hogy ki Jézus, ezt komolyan veszi, és éppen ezért még akkor is helyesen cselekszik, amikor nem tudja, hogy mit cselekszik. A tanítványok önmaguktól nem látják Jézust, a maguk előítéletei akadályozzák őket. Júdás pedig teljes csőlátásban szenved.
És mi vajon mennyit látunk a valóságból, eseményekből, emberek kijelentéseiből, emberekből, a hozzánk legközelebb állókból, önmagunkból? Csakugyan a valóságot látjuk mi mindig? Olyan gyakran kísértenek bennünket ezek a dolgok is.
Ér valakit egy hirtelen csapás és ez csak dühöt és keserűséget vált ki belőle. Szidja azokat, akik esetleg közvetlen okozói voltak annak a bajnak. Feltételez róluk olyanokat, ami nem is felel meg a valóságnak. Csak ennyit lát belőle. Megaláznak valakit, ő bosszút esküszik azokra, akik megalázták.
Dávidot hogy megalázták, pedig király volt. Hogy gúnyolta és rágalmazta őt egy semmirevaló ember! S amikor azt az embert el akarták hallgattatni, Dávid azt mondja: hagyjátok őt, Isten mondta neki, hogy alázza meg Dávidot, és most kell nekem ez a megaláztatás! Mennyivel többet lát egy ilyen ember! Nemcsak azt, hogy ő miket kiabál rám, és ökölbe szorul mind a két kezem, hanem mögéje lát és azt mondja: miért kiabálhat ilyeneket rám? Úgy látszik Isten jónak látja. Miért látja jónak? Úgy látszik nagyon elbíztam magamat. Legyen áldott az Isten, hogy még idejében megaláz! Mennyivel más szinten éli át az ilyen ember a valóságot. Mennyivel magasabb szervezettségben él meg mindent. Mennyivel magasabbról lát az ilyen ember. Sokkal nagyobb a horizontja. Rálátása van még önmagára is.
Az előző vasárnapon beszéltünk erről, hogy aki a csendben Isten közelébe kerül, kitágul a világ körülötte és önmagát is sokkal jobban fogja látni. Vagy sikert ér el valaki, azonnal dicsekszik. Esetleg tovább nem is jut. Még azok sem jutnak eszébe, akik segítették, hogy ő azt elérje. Az meg talán egyáltalán nem, hogy nem érdemeltem meg, és Isten mégis megengedte. Őt dicsőítem akkor!
Sokféle fokozat van ám itt. És nem mindegy, mennyit látunk a valóságból. Mennyit látunk a körülöttünk élőkből? Ó, de jellemző, hogy egy szülő mennyit lát a gyerekéből. A gyerek most szemtelen és kiállhatatlan. Csak ennyit-e, vagy elkezd gondolkozni: miért ilyen? Nem szokott ilyen lenni. Ennek most valami oka van. Milyen gombócot hordoz magában megrághatatlanul és lenyelhetetlenül? Hogyan segíthetnék neki? Azzal-e hogy hallgatok, vagy kérdezek, vagy most kell elcsattanni egy pofonnak? Mit kell csinálni az ő érdekében? És mivel nem tudom, megkérdezem Istent: Uram, én nem tudok gyereket nevelni. Adj nekem tanácsot! Vannak fokozatok: bosszankodom, hogy milyen szemtelen, és akkor egyik rossz hatás a másikat fokozza, vagy pedig másként éli át az ember.
És mennyit érzékelünk abból, amit Istenről tudunk, a Szentírásból Isten tetteiből, amiket Ő elmond magáról? A papok találták ki? A ráérő emberek, a pihent agyúak összeírták a Bibliát? Szép gyöngyszeme az egyetemes emberi kultúrának? Vagy pedig eljut az ember oda: Istenem, csakugyan ennyire szerettél engem? Mikor meg sem voltam, már mindent elkészítettél, hogy nekem értelmes, gazdag, emberi életem legyen itt és örök életem? És elámult az ilyen ember, s mihelyt engedi, hogy hitelt adjon Isten szavának, Isten Lelke meggyőzi őt arról, mi az igazság, és teljes bizonyossággal tud ezekről az igazságokról másoknak is beszélni. Nem beszélve arról, hogy az élete új tartalmat és tartást kap.
Mennyit látunk mi ebből a világból, magunkból, Istenből, egymásból, az eseményekből?
Isten szeretne egyre magasabbra emelni minket. Nem azért, hogy bárkit is lenézzünk, hanem azért, hogy legyen áttekintésünk. Legyen rálátásunk, legyen hitünk. Ahogy Pál apostol mondja: ne csak a láthatókat érzékeljük, hanem a láthatatlanokat is. Ne csak azt, amit őt érzékszervünkkel tapasztalhatunk, hanem a valóságnak azt a részét is, amit a hitünkkel tapasztalhatunk ugyanolyan valóságnak. Erre akar elsegíteni minket, és ezt a hitet teremti az emberben az, ha hallgatja az Isten tetteiről és kijelentéséről szóló tanítást.
Engedjük, hogy most az ünnepekre készülve, Isten kinyissa a szemünket, és egyre többet lássunk Jézus Krisztus keresztjének a titkából, az Ő irántunk való kimondhatatlan szeretetéből, az Ő ígéreteiből, feltámadásának a jelentőségéből. Hadd nyíljon meg előttünk az a gazdag világ, amit Isten nekünk alkotott, és ahova visszahívogat mindnyájunkat, mert innen mentünk el, az Ő közeléből.

Ismét ádventhez érkeztünk, és ez újra emlékeztet minket az angyalok szavára, akik Jézus Krisztus mennybemenetelekor ezt mondták: „Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, eképpen jön el, amiképpen láttátok Őt felmenni a mennybe.” (Apcs 1,11).
Jézus Krisztusban hinni egyebek között azt is jelenti, hogy boldog reménységgel és rendíthetetlen bizonyossággal várjuk azt a napot, amikor majd újra megjelenik ezen a földön mindenkinek a szeme láttára, feltámasztja a halottakat, magához veszi a Benne hívőket, és ítéletet tart a világ felett. Akkor derül majd ki mindenkinek a számára, milyen dicsőséges Úr Ő. Akkor kénytelenek lesznek hódolni előtte azok is, akik most tagadják. Akkor vége lesz minden nyomorúságnak és szenvedésnek, véget ér a hívők sokféle megaláztatása is, akkor derül ki mindenki számára, hogy érdemes volt Benne hinni, hogy csak úgy volt érdemes élni, ahogyan arra Ő példát és erőt adott. Akkor beteljesedik minden ígérete, amit nekünk mondott, s nevetségessé válik minden kétely és okoskodás, amire ma olyan sokan büszkék. Akkor kiderül, hogy az igazság mégis csak erősebb, mint a hazugság, s akkor magához veszi az övéit, és azok Vele lesznek, Vele leszünk örökkön örökké.
Csodálatos találkozás és egyesülés lesz az. Maradék nélküli beteljesedése mindannak, amit Ő megmondott, megígért, s amit mi sokszor a saját hitetlenségünkkel is küszködve, de az Ő szavára építve, mégis csak várunk. Akkor diadalmaskodik majd igazán Isten kegyelme, mert ilyen magunkfajta, nyomorult emberek megkapják azt a dicsőséges testet, amit Jézusért az övéinek ad, és Jézussal együtt az Ő királyi székébe ülhetünk majd. Nem lesz többé könny, gyász, szenvedés, betegség, fájdalom. Nem érik az embert többé megaláztatások. Isten szeretete és békessége tölt be mindent teljesen.
Mennyire fontos lenne az, hogy ne csak az esztendő utolsó négy hetében, amit ádventi időszaknak nevezünk, legyen friss ez a reménység és várakozás a hívőkben, hanem egész életünkben szüntelen. Hiszen ez az egész nagy világkorszak Jézus Krisztus második eljöveteléig ádventi idő. Várjuk azt, hogy az Ő ígérete beteljesedjék és megjelenjen. Ennek az örömével kellene és lehet élnünk. Ennek a reménysége ad az embernek tartást a szenvedései között. Az ebben való bizonyosság segíti át sok nyomorúságon. Mindennél fontosabbnak kellene lenni, hogy mi már itt Jézushoz és az Ő népéhez tartozzunk, mert csak akkor lesz boldog ez a találkozás nekünk. Enélkül rettenetes ítéletet jelent Jézus Krisztus megjelenése, és az ítéletnek az okán akkor már nem lehet változtatni. Akkor már nem lehet Őhozzá sebtiben megtérni.
Ezeket az éveket, ezt az időt adta Ő nekünk a megtérésre, s aki most rendezi a Vele való kapcsolatát, az bizonyos lehet a jövőjében. Aki halogatja, az szinte bizonyos, hogy elkésik.
Pontosan erről szól Jézusnak ez a példázata, és ezért kell nekünk nagyon éberen észrevennünk azt, hogy az Ördög milyen ravaszul igyekszik elterelni a figyelmünket erről a csodálatos nagy találkozásról, Jézus második eljöveteléről és a Vele kapcsolatos felelősségünkről. Belehajszol bennünket sokféle tevékenységbe, minden egyébre van időnk és gondunk, csak a legfontosabbról hadd feledkezzünk meg. Ez elé újra és újra különböző akadályokat gördít, nehogy idejében rendezzük az Istennel való kapcsolatunkat. Ha pedig valaki már elindult Jézus Krisztus útján, azt lehetőleg megállítja. Másfelé tereli. Igyekszik visszahúzni a világba, csak fel ne készüljünk idejében a Vele való találkozásra.
Márpedig mivel bizonyos, hogy Jézus visszajön, s mivel bizonyos, hogy nem tudjuk, mikor jön vissza, ezért az egyetlen értelmes magatartás az, ha valaki most, azonnal felkészül erre, és akkor bármikor következik be, a reménysége válik valóra.
Nos, mit mond Jézus ebben a példázatban? Keleten a nagy meleg miatt a lakodalmak többnyire késő este kezdődtek. A menyasszonyt ugyan úgy felöltöztették és felöltöztetik ma is, mint ahogy nálunk, és a szülei házában várta, hogy jöjjön érte a vőlegény, és elvigye őt új otthonukba. A menyasszony barátnői is szépen felöltözködtek, és vele együtt várták a vőlegényt. Mivel erre többnyire sötétedés után került már sor, amikor elviselhető volt a hőmérséklet, mindenki vitte magával a hordozható kis olajmécsesét is. Ez sokkal kisebb volt, mint amit a házban használtak, annyira kicsi, hogy gyakran utána kellett tölteni az olajat, és éppen ezért hozzá tartozott egy kis edényke is, amiben a tartalék olajat vitték magukkal az emberek.
A vőlegény néha késett, megvárakoztatta a násznépet. Itt azt olvastuk: egészen éjfélig nem jött. Éjféltájban hangzott fel a kiáltás: itt van a vőlegény! Akkor azok is, akik közben elaludtak, hamar összekapták magukat, rendbe szedték a lámpásaikat, ami azt jelentette: megtisztították a kanócot a koromtól, utánatöltötték az olajat, s az előírásos rendben igyekeztek az örvendező kíséretben elfoglalni a helyüket.
Ekkor derült ki, hogy öt barátnő nem gondolt valamire. Jézus egész egyszerűen bolondoknak minősíti őket. Hiszen minden értelmes embernek tudnia kellett azt, hogy pici az olajtartója annak a mécsesnek, minden értelmes gondolkozó embere vitte magával a szokásos kis edénykét, benne a tartalék olajjal. Ezek meg anélkül jelentek meg ott. Ez azt jelentette, hogy nem vették igazán komolyan a megtisztelő meghívást és azt a feladatot, hogy ők is kísérhetik a násznépet, és velük együtt örvendezhetnek. Nem készültek fel kellőképpen és idejében erre az egyébként nagyon egyszerű feladatra, amiről mindenki tudhatta előre, hogy mivel jár. Most kezdenek kapkodni, s amíg odajárnak, hogy olajat szerezzenek, addig beérkezik a násznép a menyegzői házba, bezárják a kapukat és ők kívül rekednek.
Mit jelent ez a példázat? A Biblia többször hasonlítja Jézust a vőlegényhez, és a Benne hívőket a menyasszonyhoz. A vőlegény késik. A Bibliából azt is tudjuk: miért késik Jézus második eljövetele. Azért, mert arra vár, hogy minél többen hitre jussanak, és így megmeneküljenek a kárhozatból. Az Ő késésének az oka irántunk való mérhetetlen nagy szeretete. Közben előfordulhat, hogy a legjobbak is elfáradnak és elszunnyadnak. Az öt okos lány is elaludt közben. Amikor azonban felharsan a kiáltás: itt van a vőlegény! az, aki idejében és kellőképpen felkészült, nem jön zavarba. Csak aki akkor kapkod, és akkor próbálja pótolni azt, amit csak előzőleg - korábban - lehetett volna elvégeznie, az marad ki az üdvösségnek az öröméből.
Félelmes ez a két mondat itt: „Akkor bezáratott az ajtó.” De azok még kinn voltak, most szaladgáltak olaj után, s meg is érkeztek, s könyörögtek: Uram, uram nyisd meg nekünk, hát mi ismerjük egymást! S a Vőlegény azt mondja: „nem ismerlek titeket.” S végül kívül maradnak a menyegző örömén, ami azt jelenti: kívül maradnak az Isten országán.
Lehetséges ilyen, hogy valaki, valamikor a hívők közé tartozott, készült is erre a nagy találkozásra, mivel azonban nem kellőképpen és idejében készült fel, mégis kimarad a menyegzőről? E szerint lehetséges. És ma semmi mást nem szeretnék továbbadni, csak ezt a komoly figyelmeztetést.
Jézus a Hegyi beszédben is szól erről, amikor azt mondja: „Nem mindenki, aki ezt mondja nékem: Uram, Uram, megy be a mennyek országába, hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nekem ama napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, és nem a te nevedben űztünk-e ördögöket, és nem cselekedtünk-e sok hatalmas dolgot a te nevedben? És akkor vallást teszek majd nékik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!” (Mt 7,21-23).
Tehát nem az megy be a mennyek országába, aki tud valamit Jézusról. Még az sem megy be, aki ismeri Őt, aki közös akciókban is résztvett Ővele, hanem az megy be, aki folyamatosan cselekszi a mennyei Atya akaratát. Aki Isten akaratát cselekszi. És mi az Isten akarata? Ezt a Szentírás több helyen definítive megmondja, például a Thesszalonikaiakhoz írott 1. levél 4. részének a 3. versében: „Ez az Isten akarata, a ti szentté lételetek, hogy magatokat a paráznaságtól megtartóztassátok.” Isten akarata tehát a mi szentté lételünk. Sok más bibliai helyet idézhetnék még, kettőt említek csupán, hogy otthon utána nézhessünk.
A 2Kor 7,1-ben ugyanezt mondja az apostol más megfogalmazásban: „Mivel azért ilyen ígéreteink vannak, szeretteim, tisztítsuk meg magunkat minden testi és lelki tisztátalanságtól, Isten félelmében vivén véghez a mi megszentelésünket.”
A Zsid 12. része, Péter apostol levele is ugyanezt mondja. Mivel mi várjuk az ismét eljövő Krisztust, s tudjuk, mit jelent a Vele való találkozás, most, naponta, folyamatosan készülünk erre úgy, hogy előrehaladunk a megszentelődésben. Úgy, hogy az életünk minden területén Isten akarata szerint akarunk élni. Most. Nem majd valamikor, mert nem tudjuk, mikor jelenik meg, és egyébként is az a jó nekünk, meg a körülöttünk élőknek is, ha Isten akarata szerint töltjük el a testben hátralevő időt. Ez a találkozás sorsdöntő, ezért arra most és folyamatosan készülünk.
Az a fontos bibliai gondolat szólal itt meg, hogy az üdvösséget nemcsak elnyerni kell, hanem megtartani. Jézus útján, ami egyedül vezet az életbe, nemcsak elindulni kell, hanem járni. Ővele nemcsak kapcsolatba kell kerülnünk, hanem megmaradni a Vele való közösségben.
A szőlőtőről szóló példázatban ezért ismételgeti újra és újra: maradjatok énbennem, én pedig tibennetek. Mert a legjobb hívőkkel is előfordulhat, hogy elsodródnak és visszacsúsznak a világba. Átmenetileg sem szüneteltetheti valaki a Krisztus-követést, mert ez azzal a kockázattal jár, hogy eltompul, elhomályosodik a látása, és nem ott fogja folytatni, ahol abbahagyta. Vagy talán sehol sem fogja folytatni.
Ennek a kockázatára hívja fel Jézus ebben a példázatban a figyelmet, ami az akkori hallgatóknak sokkal érthetőbb volt, mint ma a számunkra. Mert amikor valaki megismeri Isten szeretetét, és átadja neki az életét, akkor kapja Isten Szentlelkét. Ebben a példázatban az olaj a Szentlelket jelenti. Ahogyan azonban az olaj folyamatosan fogy, és ha nem töltik mindig utána, egyszer elfogy, úgy fogyhat el az engedetlenség során a hívő életéből a Szentlélek. Erre a veszélyre hívja itt fel Jézus a figyelmet.
Ha valaki hívő szívvel a világ szerint akar élni, könnyen készületlenül találhatja Jézus Krisztus visszajövetele, és ezzel önmagát zárja ki az üdvösségből.
Tudom azt, hogy ez olyan megállapítás, amit sokkal differenciáltabban, a Szentírás sok más helyéről megvilágítva kellene itt most kifejteni, de ha a példázatnak a mondanivalóját a maga nyers egyszerűségében akarjuk megfogalmazni, akkor itt erről van szó. Arról van szó, amit valaki egyszer így mondott: aki félig Krisztusé és félig a világé, az egészen az Ördögé. Ettől akar minket megmenteni a mi Urunk.
Félig nem tartozhat senki a szabadító Krisztushoz. Vagy egészen és mindenestül alárendelte az életét Neki és akkor már itt boldog minden nyomorúsága közepette is, és boldog lesz az a nagy találkozás, ami az Ő visszajövetelekor következik be, vagy pedig csak hitegeti magát. Hallott valamit a kegyességről, de nem ismeri annak az erejét - ahogy Pál apostol írja - és igazában nem az élet jó illata árad belőle.
Mert ugyebár ez az öt bolondnak minősített lány is meghallotta a hívást, hivatalos volt a menyegzőre. El is fogadták a hívást, felöltöztek szépen, fogták a lámpásukat, elmentek, türelmesen várták a vőlegényt - éppúgy, mint a többi, csak a döntő pillanatban derült ki, hogy készületlenek. Hogy még sem vették egészen komolyan a feladatukat. Hogy nem az elhívatásukhoz méltóan jártak el. Hogy valamit akkor akartak pótolni, amikor arra már nem volt lehetőség. És amíg megpróbálták pótolni, bezáratott az ajtó.
(Csak zárójelben hadd jegyezzem meg, mert szinte mindig elhangzik ez a két kérdés ennél a példázatnál, hogy vajon miért nem adtak az okosok nekik olajat és hogy vajon mit gondolt Jézus, hol kaphatnak éjnek idején tartalék olajat. Minden példázatnak vannak olyan részletei, amiket csak akkor értünk, ha a valóság felől közelítjük meg és nem a kép felől. Miért nem adtak nekik? Azért, mert a döntő pillanatban a maga lelki készenlétét senki sem adhatja kölcsön a másiknak. Az, hogy ő felkészült a Krisztussal való találkozásra, megoszthatatlan. Azt nem adhatja oda a legjobb szándékkal sem a másiknak. Az pedig, hogy ilyenkor indulnak el vásárolni, csak arra utal, hogy ilyenkor már nem lehet. Még ha valahol kapnak is, el fognak késni miatta. Ennek nem most van az ideje. Nem lehet kapkodva pótolni azt, amit egy életen át a megszentelt, engedelmes Krisztusnak alárendelt élet során gyűjthetett valaki. Ez reménytelen vállalkozás. Erre utal Jézus ezzel a részlettel.)
Testvérek, Isten szent és nem csúfoltatik meg. Aki nem veszi komolyan az Ő szavát, az elveszíti az életét. Aki játszik az idővel és úgy gondolkozik, mint a másik példázatban a hűtlen sáfár, aki azt mondta: halogatja még az én Uram a hazajövetelt, s ezért elkezdett az iszákosokkal enni, inni és a többieket sanyargatni, szinte biztos, hogy olyankor érkezik meg a Gazda, amikor nem gondolja. És akkor már nem változtathat a helyzetén.
Aki nagyon ráérősen gondolkozik Isten dolgairól, és halogatja az Ő hívására adott egyértelmű választ, az el fog késni. Erre figyelmeztet itt Jézus Krisztus. És aki elfogadta ugyan Isten kegyelmét, de nem rendeli alá az egész életét folyamatosan az Ő akaratának, az nem marad meg a kegyelemnek a védettségében. A hívő életből nem lehet szabadságra menni. Aki elindult Jézus után és visszatér a világba, csak átmenetileg - úgy mond -, hogy még egy kicsit élvezzen ezt, meg azt, megismerje azt is, az a legnagyobbat kockáztatja: az üdvösségét.
Ezt nevezi a Biblia lelki paráznaságnak, házasságtörésnek. Amikor valaki szövetséget kötött Jézussal és utána elmegy kacérkodni egy cédával, aki biztos, hogy be fogja csapni. Erre mondja itt: mivel ilyen ígéreteink vannak, tisztítsátok meg magatokat minden testi és lelki paráznaságtól. Mert aki éppen a Krisztus második eljövetelére való tekintettel és arra készülve nem veszi komolyan a naponkénti megszentelődést, a neki való folyamatos engedelmeskedést, az önmagát fosztja meg attól a gazdagságtól, amit a Krisztussal való közösség jelenthetne, és másokat foszt meg attól, amit nekik ebből továbbadhatna. Lehet, hogy így, visszacsúszva a világba, lesznek haverjai, de elveszíti az egyetlen, igaz barátot: Jézust.
Lehet, hogy így lesznek sikerei, de ama napon meg kell állapítania, hogy mégis igaz: mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, de az életét elveszíti. És így valószínűleg nem lesz része a Krisztus gyalázatában, de ama napon nem lesz része a Krisztus dicsőségében sem. Veszélyes játék ez, életveszélyes, örök élet veszélyes játék, ne játsszunk ezzel!
Mivel az olaj itt Isten Szentlelkét jelenti, akinek van olaja, sok olaja, tartalék olaja, az annak a hívőnek a példája, aki Isten Szentlelkének engedve elindult Jézus útján, aki Lélek szerint jár, és aki arra törekszik, hogy beteljesedjék Szentlélekkel. (Gal 5,16-18., 25; Ef 5,17-18.)
Egy bizonyos Krupka nevű írásmagyarázó érdekes tapasztalatát jegyzi fel ezzel a példázattal kapcsolatban: „Egyszer úgy olvastam végig az Újszövetséget, hogy minden helyet, ahol Jézus visszajöveteléről van szó, zölddel megjelöltem. A végére csupa zöld lett a Bibliám. Az Újszövetség kétszáznyolcvan fejezetében több mint háromszáz ilyen helyet találtam. De feltűnt az is, hogy csaknem minden ilyen bibliai hely a naponkénti megszentelődésre is biztat. Ekkor értettem meg: Jézus visszatérésnek kérdésénél nem annak az időpontja a fontos, hanem az, hogy komoly megszentelődéssel készüljünk rá. Nem számolgatni kell, hanem megszentelődni. Az első keresztyének csodálatos ereje összefüggött azzal is, hogy nagyon várták a láthatóan, személyesen megjelenő Krisztust.”
Itt a megterített úrasztalánál szeretném most hirdetni azt az örömhírt, hogy az ajtó még nyitva van. Még most lehet pótolnunk azt, amit eddig elmulasztottuk. Még most átrendezhetjük a feladataink sorrendjét, az életünk egész értékrendjét. Kikerülhetnek onnan olyan dolgok, amikről már most is látjuk, hogy egyáltalán nem olyan fontosak, és a fontosságukat messze meghaladó helyet, teret, időt foglalnak el, és odakerülhet az első helyre az, hogy legyen olaj a lámpásban, Isten Szentlelke ott legyen bennünk. És hogy amit lélekben kezdtünk el, azt ne testben folytassuk. Hogy ha a Lélek által élünk, akkor a Lélek szerint is járjunk - ahogy az apostol írja. Hogy megtanuljuk ezt az Istenben bízó, Neki engedelmeskedő, megszentelt életet. Valahogy úgy, ahogy a Jelenések könyvében írja az Úr Jézus az efézusi gyülekezethez: „Az a mondásom ellened, hogy az első szeretetedet elhagytad. Emlékezzél meg azért, honnét estél ki, és térj meg, és az előbbi cselekedeteket cselekedd. Ha pedig nem, hamar eljövök ellened, és a te gyertyatartódat kimozdítom helyéből, ha meg nem térsz.” (Jel 2,4-5).
Ha valaki még soha nem tért meg, akkor térjen meg a bűnből, a Jézus nélküli állapotból. Ha valaki megtért, de visszacsúszott a világba, térjen meg az engedetlenségéből, és folytatódjék, vagy kezdődjék el igazán ez a fajta megszentelődés, amiről itt az Ige szól.
Olyan jó lenne, ha ma meg tudnánk ténylegesen köszönni, hogy előttünk még nyitva van az ajtó, és ha nem halogatnánk azt, amire a mi Urunk hív. Mert ez a tény maga, hogy még nyitva van az ajtó, és ma újra hív minket, arról beszél, hogy mennyire szeret, s arról, hogy az Ő hűsége sokkal nagyobb, mint a mi hűtlenségünk.
Jó lenne, ha ma radikálisan meg tudnánk tagadni mindazt a testi és lelki paráznaságot, amiről itt az Igében olvastunk, ami minket Őtőle távol tart, és úgy szívünk szerint, teljes szívből odatérnénk Hozzá. Mondjon a világ amit akar, csak Jézusnak ne kelljen majd ama napon azt mondania: nem ismerlek titeket. Szakítsunk bátran mindennel és mindenkivel, ami és aki Jézustól tart távol, mert ettől az életünk függ. És inkább itt bántsanak bennünket amiatt, hogy komolyan vesszük a mi Urunk Jézus Krisztust és az Ő beszédeit, minthogy egy örökkévalóságon át bántson minket az, hogy nem vettük komolyan és már nem vehetjük többé komolyan.

A mozgalmas karácsonyi történetből ma a pásztorok alakját emeljük ki. Isten először nekik jelentette ki Jézus Krisztus földre jöttét, és először ők hirdették azt másoknak. Ők hallhatták elsőként a karácsonyi evangéliumot, és ők hirdették azt ezen a földön először azoknak, akik még nem hallották.
Nézzük meg először röviden, milyen volt az a kor, amiben ők éltek, s aztán azt vizsgáljuk meg, miért éppen őket részesítette Isten ebben a kiváltságban.
Azt szoktuk énekelni karácsony éjszakájáról: csendes éj, mindenek nyugta mély. Azokat a heteket azonban egyáltalán nem ez jellemezte. Tudjuk a Bibliából, hogy Augustus császár cenzust rendelt el, ami azt jelentette, hogy mindenkinek a származási helyén kellett jelentkeznie azért, hogy ott, miután kifaggatták, vallatták, olykor fizikálisan is bántalmazták, közöljék vele a felemelt adójának az új összegét. Ez egyáltalán nem valami nagy csenddel járt. Nem volt csend sem az utakon, sem a szívekben. Ellenkezőleg: mindenki küzdött, harcolt valamiért. A hatóság harcolt a magasabb adóért, az ember védte magát és küzdött a maga igazáért. Akkor is voltak konjunktúralovagok, akik ebben a zavaros időben szerettek volna rövid idő alatt meggazdagodni. József pedig küzdött egy csendes sarokért, ahol a felesége megszülné első gyermekét. Általános felfordulás, nagy hangzavar, az emberek túl kiabálták, és túl licitálták egymást, ahogy azóta is a karácsony előtti hetekben.
Istennek tetszett ebben a nagy hangzavarban ezt a csendes, de erőteljes üzenetet meghirdetnie, amit itt így olvastunk: „Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.” Három nyelven, a három nagy kultúrának hangzik el a karácsonyi örömhír. Üdvözítő — ez a rómaiaknak volt egyértelmű, hogy a világ királya érkezett meg. Úr — Küriosz, a görögök nevezték így isteneiket, de ismerős volt ez a zsidó füleknek is, hiszen Jahve szent neve helyett mindig ezt olvasták a Szentírásban: Úr. És Krisztus — héberül Messiás —, az Isten teljhatalmú képviselője, a világ ítélő bírája, akiben maga a Mindenható végzi el a munkáját itt közöttünk.
Ezen az egyébként egyáltalán nem csendes éjen mégis valahol, ahol csend volt, ott kinn a mezőn, elhangzott az angyali üzenet. „Az angyal pedig ezt mondta a pásztoroknak: Ne féljetek, hirdetek nektek nagy örömet, mely az egész nép öröme lesz: Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában. A jel pedig ez lesz számotokra: találtok egy kisgyermeket bepólyálva feküdni a jászolban.”
Miért éppen a pásztorokat részesítette Isten ebben a kiváltságban, hogy közvetlenül Isten angyalától hallhatták ezt a világra szóló nagy hírt? Korábban a juhpásztor nagyon megbecsült foglalkozás volt. Ebben az időben azonban már az egyik legmegvetettebbé vált. A farizeusok a pásztorokat együtt emlegették a vámszedőkkel és a bűnösökkel. Hatóság előtt pásztor ember nem tanúskodhatott, annyira nem volt hitelük. Annál különösebb, hogy Isten ezeknek a megvetett pásztoroknak jelentette ki önmagát először. Mert Isten előtt nincsen különbség kicsi és önmagát nagyra tartó emberek között. Isten előtt nincs megbecsült és megvetett, csak ember. Sőt Jézus Krisztus mindig a megvetettekhez, a kisemmizettekhez, az elesettekhez, a senkikhez hajolt a legközelebb. Ilyen szabadító érkezett Őbenne karácsony éjszakáján. Minél jobban érzi valaki, hogy rászorul az Ő segítségére, annál hatalmasabban mutatja meg neki az Ő szeretetét.
Úgy tűnik azonban, hogy ezek a pásztorok különösen alkalmasak voltak arra, hogy a karácsonyi evangéliumot ők fogadják először. Három észrevételt szeretnék említeni. Először is abban az általános felfordulásban és hangzavarban, ezek az emberek nagy csendben végezték a munkájukat, és ott érkezett el hozzájuk Isten kijelentése. Aki egy zajos korban is tud csendben maradni, az előbb hallja meg az evangéliumot. Mert Isten mindig a csendben beszél az emberrel. A csendben jelenti ki önmagát. Sokszor azért nem halljuk Őt, mert olyan nagy a zakatolás bennünk, vagy olyan harsányak vagyunk, hogy önmagunktól nem halljuk Isten kijelentését. Azért van az, hogy ritkán érti sok ember Isten szavát, mert nem keressük tudatosan a csendet, félretéve sok minden mást, az előtte való elcsendesedést. Sokan még a Bibliát is zaklatottan és nyugtalan körülmények között veszik a kezükbe, aztán úgy teszik le, hogy igazában nem is értették meg Istent.
Ezek a karácsonyi pásztorok bátorítsanak most minket arra, hogy tudatosan keressük a csendet. Azt a csendet, amelyikben megcsendülhet Isten halk és szelíd szava, és amelyik szükséges ahhoz, hogy igazán kijelentéseket kapjunk. A fokozódó lármában és hajszában csak tudatosan, programszerűen lehet a csendet megtalálnunk. Akár kora reggel, amikor csend van a szívünkben, meg a kis konyhában, és oda el lehet húzódni Istent keresni, akár napközben is, ahogy az ismerősöm vezette be a gyakorlatában, hogy reggeli igéjét egy cédulára felírja, és amikor bemegy a munkahelyre, beteszi a köpenyzsebbe. Azt mondja: nincs az a zűrös nap, hogy ne lenne néhány olyan perc, amikor ki lehet menni a folyosóra, és újra elolvassa az Igét, amit reggel már befogadott és néhány mondattal beszélhet az ő Urával. Ez más, több, összehasonlíthatatlanul más, mint akármiféle lazítási, relaxációs gyakorlat. A relaxációban az ember önmagával marad összezárva, itt pedig az élő Isten elé kerül, és Vele kerül kapcsolatba.
És sokkal jobban kellene a továbbiakban keresnünk a csendet az Úr napján. Lenne minden vasárnap valóban az Övé. Egész más lenne az egész hetünk. Hányan mondják el: életre szóló áldásokat kaptak, amikor félretéve sok mindent, elmentek egy-egy csendes hétre, s ott az egész életük Isten világosságába került.
Ezek a pásztorok foglalkozásukból következően is a csendben voltak, és ezen az éjszakán, ebben a nagy csendben hangzott el a karácsonyi evangélium.
A másik, amit megfigyelhetünk: „Pásztorok tanyáztak azon a vidéken a szabad ég alatt, és őrködtek éjszaka a nyájuk mellett.” Amikor más aludt, ők akkor is ébren voltak. Amikor más végignyújtózott kényelmesen a nyoszolyáján, ők akkor is a szabad ég alatt, áldozatok árán is, őrizték a rájuk bízott értékeket. Isten itt nem alvókat ébresztett, hanem azokat hívja, akik ébren voltak.
A sötétben való virrasztás, a vigília, Isten gyermekeinek áldott tulajdonsága. A ránk bízott értékek őrzése egy tékozló világban a hívő ember jellemző sajátja. Az éberség, vigyázás, józanság, akkor, amikor ki ettől, ki attól mámorosodott meg, fontos feltétele annak, hogy Isten beszélhessen velünk és használhasson bennünket. Amikor azt harsogják sokan, hogy „eladó az egész világ”, és sokan önmagukat, a becsületüket is áruba bocsátják, vannak-e olyan pásztorok, akik a szellem sötét éjszakájában is őrködnek és vigyáznak a rájuk bízott értékekre? Önmagukra, a lelkükre, a gyerekeikre, mindarra, amit Istentől kaptak.
És megtudunk itt egy harmadikat is a pásztorokról, és erről kicsit részletesebben szeretnék szólni: Készek voltak áldozatok árán is meggyőződni arról, hogy amit Isten Igéjeként hallottak, az igaz, „Miután elmentek tőlük az angyalok a mennybe, a pásztorok így szóltak egymáshoz: Menjünk el, egészen Betlehemig, és nézzük meg, hogy is történt mindaz, amiről üzent nekünk az Úr. Elmentek tehát sietve, és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő kisgyermeket.”
Az egész, amit hallottak olyan meglepő. Annak előtte nekik sem volt még találkozásuk angyalokkal. Minden olyan furcsa, olyan különös. Az üzenet is, amit mondtak. Nem beszélve a jelről: egy pólyás egy állatetető jászolban. Hogy kerül oda? És hogy lehet egy pólyás az eljövendő Messiás? Ők is várták a Messiást, tudták, hogy a világ uralkodója lesz. Egy tehetetlen kisbaba képében jön el? Ehhez hasonlót még életükben nem hallottak. Mivel azonban az Isten küldöttjétől hallották, érezték: ennek igaznak kell lennie. De bizonyos-e, hogy igaz? Meg kell róla győződni! És szinte pillanatok alatt nagyon aktívakká váltak: „Menjünk el, nézzük meg!”
„Elmentek ezért sietve” — és ebben semmi nem tartja vissza őket. Sem az, hogy most éjszaka van és alkalmatlan az idő, sem az a megfontolás: mit fognak ott szólni. Kinevetnek bennünket. Jövünk keresni egy jászolban fekvő kisbabát, aki állítólag a Messiás. Honnan vettétek, agyrémnek fogják tekinteni a többiek. Az sem tartja őket vissza, hogy fáradtak. Az sem, hogy megviselte őket ez a nagy élmény. Nincs akadály ez előtt a vágy előtt, hogy meg akarok győződni arról, hogy amit Isten Igéjeként hallottam, hogyan igaz?
Lássuk meg, amit az Úr mondott nekünk! Az Úr mondta — ebben nem kételkednek. De olyan furcsa, amit mondott. Isten Igéje nagyon sokszor messze eltér a mi gondolatainktól. De meg akarnak győződni róla, mert tudják, hogy ez nagyon fontos. Ismerős-e nekünk ez a fajta aktivitás? Ami Isten Igéjéből indul ki, amire az sarkall minket, hogy meg akarok győződni arról: mit cselekedett az Isten? Egyelőre nem értem, amit hallottam, de feltételezem: igaz. Nem akarok kimaradni ebből a nagy eseményből. Nem véletlenül vagyok én a címzettje. Nekem üzent valamit az Úr! Nem hagyhat hidegen az, amit hallottam! Menjünk el, nézzük meg, győződjünk meg!
S miután elmentek, csakugyan meggyőződtek és rendíthetetlen bizonyossággá vált bennünk, hogy minden pontosan úgy igaz, ahogyan megüzente nekik az Úr! És akkor már nem fér meg bennük az öröm és a bizonyosság, hanem elhirdetik másoknak is és dicsőítik az Istent.
Ezeknek az egyszerű, megvetett, lenézett embereknek az élete egy más dimenzióba került át. Először ők hallották az angyaloktól a karácsonyi örömhírt, most pedig ők válnak angyalokká — ez a szó azt jelenti: küldött —, és Isten küldöttjeiként hirdetik tovább ugyanazt, hogy ez valóban így igaz! Mi meggyőződtünk róla.
Ehhez azonban az kellett: menjünk el egészen Betlehemig! Menjünk el egészen Jézusig. Csodálatos élmény lehetett az angyallal való találkozás, de érezték, ez csak félút. Hallottunk valamit, amit értünk is, nem is, hisszük is, nem is. Ki az, akiről ez az angyal beszél? Ha valóban meg lehet találni, menjünk el, nézzük meg! Ez hiányzik sok vallásos ember életéből. Azért nem jelent sokaknak semmit a vallásosságuk. Éppen az élet kritikus helyzeteiben, a próbák alatt ugyanúgy átkozzák az Istent, mint a hitetlen. Ugyan olyan erőtlenül roskadnak össze a hirtelen rájuk szakadó terhek alatt, mint akik egyedül kell, hogy hordozzák azt, mert ők is egyedül vannak. Mert még nem volt igazán személyes, egzisztenciális találkozásuk az élő Krisztussal. Mert elakadtak valahol félúton. Meghallották az üzenetet, és azzal véget ért minden. A menjünk el, nézzük meg, győződjünk meg — hiányzik nagyon sokakból.
Ne haragudjatok, ha azt mondom: eljöttünk ma ebben az esőben is ide a templomba, de ez csak félút! A templomtól el kell találni még Jézusig! Itt is lehet Vele találkozni. Csak nehogy azt higgye valaki, hogy ezzel mindent megtett, hogy ma reggel ide eljött. Akkor tesz meg mindent, ha azt mondja: menjünk el, győződjünk meg! Hiszem is, meg nem is. Sok furcsa, nehezen érthető van az evangéliumban, megvizsgálom. És lássuk meg: mit cselekedett az Isten? Akkor lehet eljutni Jézus Krisztusig. A jó szándékig sokan eljutnak, de nem lesz belőle cselekedet. Elvileg sokan egyetértenek azzal, amit a Biblia mond, csak éppen nem teszik, nem ahhoz igazítják az életüket. És éppen a kritikus pontokat, ahol eltér az életgyakorlatuk attól, azokat nem hajlandók becsületesen felülvizsgálni és ott változtatni radikálisan.
Mintha a pásztorok — miután hallották a csodálatos angyali kijelentést — elkezdtek volna tanakodni arról: igaz, nem igaz, ébren vagyunk, vagy csak hallucinálunk? Hát aztán, ha igaz is, kit érdekel az? És tovább is ott maradtak volna. Az életük nagy fordulata maradt volna el. Soha nem váltak volna „angyalokká”, Isten küldöttjeivé, akikben továbbáradt a karácsonyi evangélium és a karácsonyi öröm.
Menjünk el egészen Betlehemig — azt mondják —, egészen Jézusig!
Hol lehet Ővele találkozni? A hívők közösségében. „Ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” Áldozatok árán is keresni azokat az alkalmakat, ahol Jézus ott van. Ahol lehet Vele találkozni. Ez mindnyájunknak áldozatba kerül. Az Igében lehet Vele találkozni. Ott szólal Ő meg. Amikor megelevenednek a Szentírás betűi. Amikor egészen személyessé válik néhány mondat egy igehirdetésből. És az ember azt mondja: köszönöm, Uram, most már értem. — A bűnbánatban lehet Vele találkozni, az Ő keresztjénél. Amikor valaki világosan látja már, hogy nem a körülményeim a hibásak, én vagyok: hazug, parázna, tolvaj, hiú, dicsőségvágyó. Isten, légy irgalmas nékem, bűnösnek! Ebben a pillanatban találkozik Krisztussal, aki azt mondja: megbocsáttattak a te vétkeid. Eredj el békességgel. — És az Ő kicsinyeinek való szolgálatban lehet találkozni Vele. Amikor az ember valami olyat tesz, amit meg sem köszönnek. Amit soha senki nem fog viszonozni, amiről senki nem is tud, nem is fogják megdicsérni — nem is pályázik rá. Mert itt már együtt él azzal a Krisztussal, akivel találkozott. Ezt már Neki teszi, hálából. Menjünk el, egészen Betlehemig! — mondják ezek a pásztorok, és ott következik be a nagy fordulat számukra.
Túl egyszerű ez? Az is elég furcsa volt — gondoljuk meg —, hogy az angyal azt mondja: találtok egy pólyás babát, ez a jele annak, hogy az Isten beteljesítette a Messiásra vonatkozó ígéreteit. Mindenkinek a szívében ott lehetett: tessék már valami tetszetősebb jelet mondani. Éppen egy pólyás baba?! De nem okoskodnak. Még nincs meggyőződés bennük, de azért mennek el, hogy legyen. Menjünk el, lássuk meg! Mit cselekedett az Úr? És meglátták: mindent pontosan úgy hallottak és láttak, ahogyan az Úr megüzente nekik. Komolyan vették az Igét — amit az angyaltól hallottak — és ebből levonták a következtetéseket.
Nem ez hiányzik az életünkből? Igazán komolyan venni, amit akár csak a karácsonyi evangélium is mond, és levonni a következtetéseket. Karácsonykor Isten lejött erre a földre Jézus Krisztus személyében. Az ember kezdjen el gondolkozni: miért kellett lejönnie? Innen oda nem vezet út? Nem! Azért kellett az Istennek lejönnie, mert csak fentről lefelé vezet út. Innen az ember soha nem tud felkapaszkodni Istenhez. — Isten Jézus Krisztusban elmondta nekünk, Ő kicsoda. Miért, hát magunktól nem tudunk rájönni? Nem! Az ember soha nem ismerheti meg magától az Istent! — Jézus Krisztus — noha bűnt nem követett el — az életét oda áldozta helyettünk. Micsoda furcsa mondat. Miért kellett ezt csinálnia? Én nem tudok eleget tenni a bűneimért? Nem! Csak Ő tudott eleget tenni. Végre le kellene már vonnunk a konzekvenciákat azokból a hittételekből, amiket többé-kevésbé ismerünk, s többé-kevésbé elfogadtunk, csak a következtetésig nem jutunk el. Mint ezek a derék pásztorok. Ha ez így igaz, ahogy hallottuk, akkor menjünk el, lássuk meg, egészen Jézusig! És meglátták. És teljes meggyőződéssel tudták aztán másoknak tovább mondani az igazságot.
Hogyan is jutottak ők el erre a meggyőződésre? Erről szeretnék még néhány mondatot mondani, mert elterjedt egy téveszme ma az egész világon és annak pontosan ellentmond ez a Szentírásbeli leírás. Ezek a pásztorok nem hosszas keresgélés után találtak rá az Úr Jézusra, mert ügyesek voltak, vagy, mert a véletlen, úgy vezette őket, hanem komolyan vették azt az Igét, amit hallottak és biztosra mentek. Pontos útbaigazítást kaptak. Furcsák ugyan a mondatok, de elfogadják. De nem az ő nagy keresésüknek a gyümölcse lett, hogy végre rábukkantak, hanem mivel komolyan vették, amit hallottak, egyenesen odamentek és megtalálták.
Nos, a téveszme, amire gondoltam, az, hogy az embernek keresnie kell az igazságot, önmagát, a megoldást az életére, Istent és ebből a keresésből sokféle szellemi irányzat egyenesen célt kovácsol. Egy életen át keresnie kell, és az az igazán értékes élet, amelyik szüntelenül keres. Öncéllá válik a keresés. Az ember óhatatlanul azt kérdezi: és mikor talál? Arra teremtette volna Isten az embert, hogy keressen? Keressen egy életen át, és erre még büszke is legyen? Az ember önhittsége rejtőzik emögött a téves gondolkozás mögött.
Ezeknek a pásztoroknak nem kellett keresniük Jézust. Az Igét kellett komolyan venniük. Elindultak, és kiderült, hogy Jézus kereste őket. Hiába keresnénk Istent, magunktól sose találnánk meg. De Ő ezt sehol sem mondja. Sőt Jézus így jelentette be a programját: „Azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megmentse, aki elveszett.” Nem Istent kell keresnünk, Ő nem veszett el! Ő a helyén van! Ő megtalálható ott, ahol elhagytuk. Minket kell keresnie, mert mi jöttünk el onnan. Mi estünk ki a fészekből, az atyai házból, és tévelyedtünk el. És Ő keres minket mérhetetlen nagy szeretettel. A keresés önmagában még nem erény és nem érték. Különösen, ha valaki egy életen át keresni akar úgy, hogy lemond arról: talál.
Azért említem ezt meg, mert hova tovább illetlenségnek tűnik, ha egy hívő ember, aki találkozott Jézus Krisztussal, be mer számolni arról, hogy megtalálta az életének az értelmét, tartalmát, gazdáját, urát és megváltóját Jézusban. És látszik is rajta, hogy valami nagy kincset talált, mert tovább már nem keres, hanem azzal, amit talált, gazdagít másokat. Szolgál nekik. Ez lett a célja. Micsoda életcél az, hogy egy életen át keresek úgy, hogy lemondok arról: találjak.
Jézus minket Önmagához hív, és aki Őt megtalálja, Benne olyan kincset lel, amivel aztán egy életen át tud sáfárkodni másoknak. Ez lesz a célja, a feladata, hogy mindazzal, amit Őbenne kapott, másokat gazdagítson.
Több filozófia, vallás és teológiai iskola tanítja ezt. Buddha, aki halála előtt is azt mondta: én még mindig az igazságot keresem. Persze, hogy a hiányérzet keresésre indítja az embert. Jézus azonban így szól: én vagyok az igazság. És Őt meg lehet találni, és Benne sokkal többet talál az ember, mint amit elképzelni is tud. Amit szem nem látott, fül nem hallott és ember szíve meg sem gondolt, azt készítette Ő el azoknak, akik komolyan veszik az Igét, és az Ige nyomán elmennek egészen Betlehemig, egészen Őhozzá. Őbenne megtalálják az örök életnek a kincsét.
A karácsonyi evangélium tehát arra bátorít minket, hogy sokkal tudatosabban keressük a csendet, mert Isten a csendben beszél az emberekkel. Arra bátorít, hogy ne féljünk éjszaka is őrködni egy tékozló és szellemileg egyre jobban besötétedő világban, mert Isten eközben beszél velünk, és ezután használ minket. És arra sarkall, ne érjük be annyival, hogy hallottunk valamit Őróla. Ne legyünk kis igényűek a lelkiekben, hanem menjünk el, nézzük meg, egészen Jézusig akarjunk eljutni, és aztán egészen Ővele töltsük el ezt az életet, és majd az örök életet is. Akkor lesz jellemző reánk is az, ami ezekre a pásztorokra: minden egyszerűségük és megvetettségük ellenére boldog hírnökeivé váltak a karácsonyi csodának és meggyőződéssel, meggyőzően tudták hirdetni másoknak is azt az Igét, amit először hallottak és hittek is, nem is, értették is, nem is, de amiről utána meggyőződtek, ami az életüket megváltoztatta és szerették volna, hogy mások életét is megváltoztassa. Dicsőítették az Istent és elmondták másoknak is: minden pontosan úgy van, ahogyan Ő megmondta.
Engedjük, hogy bátorítson minket most még az ének is:

Ó, Sion, ébredj, töltsd be küldetésed,
Mondd a világnak: hajnalod közel!
Mert nem hagy az, ki népeket teremtett,
Senkit sem éjben, bűnben veszni el.
Légy örömmondó, békekövet,
Hirdesd: a Szabadító elközelgetett!
(397,1 dicséret)

Két héttel ezelôtt láttuk, mi a különbség az Isten Lelkétôl való újjászületés és minden egyéb emberi igyekezet között. Láttuk azt, hogy a természeti ember gátlás nélkül kiéli a maga természetes hajlamait. A kultúrembernek már vannak bizonyos gátlásai, és igyekszik fékezni, csitítatni ezeket a hajlamokat, de a természete ugyanaz, ezért kell fékeznie azt. A vallásos ember életének a folyója még magasabb gátak között folyik, ô nemcsak az emberi, hanem az örökkévaló jutalomról és büntetésrôl is tud. De ez még a természetét nem változtatta meg. Új természetet az kap, aki onnan felülrôl, Isten Szentlelkétôl újjászületik. Vagyis: akinek Isten az Ô természetét adja, akiben Jézus Krisztus lakik a hit által, és az ilyen emberben Jézus jelleme kezd kiformálódni.
Erre hívott el minket a mi Urunk, és pontosan a lelki kisigényűségtôl vagy igénytelenségtôl óv minket, és arra bátorít ma újra, hogy legyünk igényesek, és mindazt, amit Ô kínál, bizalommal fogadjuk el.
Aki Jézus Krisztussal a hit által egyesül, úgy ahogy arról a közelmúltban sokszor volt szó, abban az Ô jelleme kiformálódik. Pál apostol így mondja: "Láthatóvá válik Jézus élete, a a mi halandó testünkben." Ha egyet lapozunk a Bibliában, itt a második korinthusi levél 4. részében olvashatjuk ezt: "Mindenkor testünkben hordozzuk az Úr Jézus hálálát, hogy a Jézus élete is látható legyen a mi testünkben. Mert mi, akik élünk, mindig halálra adatunk Jézusért, hogy a Jézus élete is látható legyen, a mi halandó testünkben."
Itt folytassuk a gondolatmenetet és azt nézzük meg ma, hogy mi ennek az újjászületésbôl eredô, Jézussal való közösségnek a lényege, hogyan is történik ez, és mi ennek a célja, a haszna?
Nos mi a lényege? Az, hogy a Jézusban hívô ember annyira eggyé válik Ôvele, mint amilyen egy Ô az Atyával. Ez a teljes belsô hitbeli egység a lényege az újjászületésnek, és az, hogy eközben a hívô ember jelleme teljesen átalakul, kibontakozik benne Jézus Krisztus természete. Láttuk, hogy sajnos megmarad a régi romlott természetünk is, de nem az uralkodik többé. A cél az, hogy az egyre inkább visszaszoruljon, és minden élethelyzetben Jézus Krisztus természete jusson szóhoz.
Isten tehát minket nem csupán megtanítani akar valamire, hanem át akar alakítani valakivé, hogy "az Ô Fia ábrázatához hasonlatosak legyünk." Hogy Krisztus indulata legyen bennünk, új indítékokat ad, új célokat tűz elénk, újfajta eszközöket bocsát a rendelkezésünkre. Egészen más lelkület, lelkiség lesz az ilyen emberben. Mert nemcsak az a megváltás célja, hogy a bűntôl vagy a bűnbôl megszabadítson minket, hanem hogy önmagunktól megszabadítson, és egészen uralomra jusson bennünk Jézus Krisztus.
A Szentlélek, akit az újjászületésben a hívô ember kap, Isten személyével visz kapcsolatba minket. Ez a lényege az újjászületésnek.
És hogyan történik ez? Nem könnyű elsô hallásra megérteni Pál apostolnak ezt a mondatát: "Mi pedig az Úrnak dicsôségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsôségrôl dicsôségre, úgy, mint az Úrnak Lelkétôl." Három mozzanatot említ itt egymásután.
Úgy történik az ebben való növekedés, Krisztus természetének az erôsödése bennünk, hogy Ôt, az Ô dicsôségében szemléljük. Ez az, aminek semmi értelmét nem látja a rohanó, úgynevezett modern ember. De a régi ember sem látta, mert amíg valaki nem kerül Istennel kapcsolatba, nem látja milyen gazdagságot jelent az, ha egyre szorosabb a Vele való kapcsolat. Éppen ezért nincs ideje soha a legfontosabbra. Minden sürgôs feladatra van, de a legfontosabb mindig elmarad. Hogy tudniillik a testben hátralevô idôt is Istennek kedvesen, értelmesen töltse el, és utána is élete legyen, és ne az örök halál ásítson rá. Ez az amire nagyon sok embernek nincsen ideje, és ezt hangsúlyozza itt ez a mondat: meg kell tanulnia az újjászületett embernek szemlélni az Úr dicsôségét. Vagyis egyre jobban megismerni, kicsoda Jézus. Egyre jobban felismerni, hogy Ô az a dicsôséges Úr, akinek Ôt a Szentírás kijelenti. Örökkévaló Isten, a világ Megváltója, a megígért Messiás, a mi személyes életünk felkarolója, megtisztítója, Megváltója is. Benne maga Isten hajolt le hozzánk. Szeretett minket és önmagát adta értünk. Valóban feltámadott a harmadik napon. Felment a mennybe, ott most is értünk imádkozik, és egyszer majd megjelenik dicsôségben, és azokat, akik Benne hisznek, magához veszi. Mindezt - és még ennek a részleteit is - jelenti az, hogy valaki Ôt megismeri, elismeri, szemléli az Ô dicsôségében. Tehát Jézus személye lesz egyre fontosabb az ilyen embernek.
A másik mozzanat az, hogy eközben munkálkodik az illetôben Isten Lelke. Tehát nem én csinálok valamit. Én engedem, hogy Ô egyre teljesebben kijelentse magát nekem, és közben az Ô Szentlelke nagy átalakító munkát végez bennem. "Elváltozunk az Úrnak Lelkétôl." Krisztus jellemének a bennünk való kiformálódása, vagy ahogy egyszerűbben szoktunk mondani: a megszentelôdésben való elôrehaladás mindig természetfeletti módon történik az ember életében. Aki a saját erejébôl akar Jézus jó tanítványa lenni, az bizonyos, hogy még nem az. Jézus igazi tanítványaivá minket Ô maga természetfeletti módon tesz.
A harmadik - amit említ itt - hogy ugyanazon ábrázatra változunk el. Tehát Jézushoz válik hasonlóvá az ilyen ember. Ennek a kezdete az újjászületés, amikor mindazt visszakapja a hívô Jézusban, amit a bűnesetben elveszítettünk, de félre kell tenni még egészen a régi természetet, hogy csakugyan minden élethelyzetben Jézus uralkodjék.
Itt szeretnék visszakanyarodni az elôzôhöz, és valamit megemlíteni, ami könnyen félreérthetô, de a Szentírásnak fontos tanítása. Abban az emberben erôsödik meg igazán Jézus Krisztusnak a természete,akinek mindennél fontosabb lesz az Ô személye. Tehát, aki nem feltétlenül tenni akar Ôérte azonnal valamit, hanem a Jézusnak való szolgálatot is megelôzi a Vele való közösségnek, kapcsolatnak az erôsítése és ápolása. Ez az, ami félreérthetô. Tudniillik aki fáradozni akar Jézusért vagy másokért, a szakadatlan tevékenység, a nagy segíteni akarás a régi természetnek az akciója is lehet, mert mindebben én nôhetek nagyra. Én leszek hôs, vagy mártír. És aztán véget nem érô módon lehet is beszélni arról: mennyit szolgált, mennyit segített az ember. Vagy ha ô nem mondja, mondják mások. Dicsérik, és ô örömmel hallgatja. Amikor azonban valaki mindent alárendel Jézus uralmának, azt a jót is, amit ô magától akar csinálni, és csak azt teszi, amire az Isten benne lakó Szentlelke indítja, akkor már nem ô cselekszik, hanem a benne élô Krisztus, s akkor Ô lesz nagy, és egyedül Ôvé lesz a dicsôség.
Mi nagyon nehezen mondunk le a magunk dicsôségérôl. Ezért tévesztik össze sokan a jószándékból, segíteni akarásból származó akciókat az új természetnek a szolgálatával. Értékes amaz is, csak másról van szó. S az elôbbinél mindig megvan annak a veszélye, hogy megnô az ember és elhomályosodik Isten dicsôsége.
Ezért igaz az, hogy a Krisztussal való kapcsolatunk elôbb jár és fontosabb, mint a Neki való engedelmesség. Miért? Mert van, amikor nincs minek engedelmeskedni. De a Vele való közösség akkor is fontos. Az engedelmesség alkalmi állapot, a Vele való közösség állandó állapot. És csak a Vele való szoros közösségben érti meg minden hívô ember, mit jelent adott esetben engedelmeskednie. Tehát ez a fajta közösség elôbb jár, alapvetôbb és meghatározóbb a hívô ember számára, mint az engedelmesség. Nem kell ezt félreérteni, és fôleg nem kell félremagyarázni, hanem ki kell nyitnunk a Bibliát és végiggondolni az egészet, és megvizsgálni azt: mindenek felett való-e számunkra ez a bennünk élô Krisztussal való közösség? Nyilván ez csak annak lehet mindenek felett valóvá, akiben már csakugyan él Krisztus a hit által. De a hívô ember életében minden ezen a kapcsolaton múlik.
A harmadik kérdésünk az volt: mi a célja, mi a haszna az újjászületésnek, a Krisztussal való kapcsolatnak?
Sok mindent lehetne itt említeni, a három legfontosabbat sorolom csak el.
Az újjászületés által lesz alkalmassá az ember újra arra, hogy Istent dicsôítse, ezáltal lesz alkalmassá arra, hogy az Isten országába bemehessen, hogy üdvözüljön, és ezáltal válik alkalmassá arra, hogy rajta keresztül csakugyan isteni, mennyei áldások érkezzenek meg másokhoz.
Mit jelent ez? Ez teszi az embert alkalmassá, hogy eredeti és rég elfelejtett feladatát, hivatását újra végezze, hogy Istent dicsôítse és a Vele való közösségben állandó örömben éljen. Az ilyesmire mondja azt a hitetlen ember, hogy ez teljesen érthetetlen, sôt értelmetlen. Sokan lázadnak is ez ellen, és istengyalázó gondolataik támadnak: milyen Isten az, Aki arra teremtette az embert, hogy Ôt dicsérje? Nagyon lapossá vált a gondolkozásunk ahhoz képest, ahogyan Isten kijelentette magát és küldetésünket nekünk. Ô változatlanul azt mondja: önmagának teremtette az embert, és az ember küldése, hogy az Ô dicsôségére éljen. És ezt kéri számon az emberen. Ez az, amire képtelenek vagyunk önmagunktól az újjászületés nélkül. Istent dicsôíteni csak Jézus Krisztus tudja. De a hit által bennünk élô Krisztus is. Új természet nélkül senki sem tud az Isten dicsôségére élni. Márpedig a mennyben ez lesz állandó foglalatosságunk, és minden újjászületett ember tudja, milyen nagy kiváltság az, hogy már itt elkezdhetjük. Sokszor éppen a legnagyobb nyomorúságban, életünk mélypontjain tapasztaljuk meg, hogy Isten Szentlelke indít az Isten dicsôítésére.
Hányszor volt az, hogy amikor leginkább át kellett élnem a magam tehetetlenségét, amikor minden összekuszálódott, amikor a legfontosabb kérdések bizonytalanokká váltak, akkor indított Isten Szentlelke; hogy dicsôítsem Ôt, megvalljam a Hozzávaló hűségemet, megvalljam, kinek tartom Ôt az Ô kijelentése alapján, és maga új erôt, új reményt, új világosságot adott.
A Biblia állítása szerint az ember legmagasabbrendü tevékenysége: Isten dicsôítése. Errôl nem akarunk hallani, és erre nincs idônk, mert sok minden egyéb sürgôsebb a számunkra.
A másik: az újjászületés által válik alkalmassá az ember arra, hogy örökölje az Isten országát. Vagyis, hogy Istennel állandó közössége legyen - ezt jelenti az üdvösség. A Nikodémus-történetrôl sok minden elhangzott a közelmúltban. Láttuk, hogy Jézus a rövid beszélgetésen belül többször is ismételte: nem láthatod meg Isten országát, ha újonnan nem születsz. Pál apostol a 1Kor. 15. része végén, ahol a feltámadással, örök élettel kapcsolatos legfontosabb kérdéseket tárgyalja, azt mondja: "test és vér nem örökölheti az Isten országát." Tehát úgy, ahogy a világra jövünk, biztos hogy nem mehetünk be az Isten országába.
Mi lenne más fontosabb, mint az, hogy ez rendezôdjék egy ember életében? Annyi gondot, pénzt fordítanak sokan különféle biztosításokra, és amikor Isten az örök életre szóló biztosítást kínálja nekünk, akkor minden egyéb hitványságot ennek eléje helyezünk. És ez szorul ki nagyon sokszor az ember programjából.
Van egy idôs bácsi, akivel gyakran szoktam találkozni és beszélgetni, mert gyakran vezet arra az utam, és néhány szót váltunk. Olyan szomorú a számomra az, hogy - noha nagyon sokszor beszéltünk már ilyen kérdésekrôl is, - még mindig ott tart, hogy a múlt héten is azt mondta: tudja mi a legnagyobb boldogság? Finom ebédet fôzött a mama, jól megtömtem a pocakomat, leöblítettem egy kis borocskával, és szundítottam utána két órát. Kell ennél több az embernek?
Nem akartam sem udvariatlan, sem erôszakos lenni, sem elmondani újabb változatban azt, amit már sokszor elmondtam: bizonyos vagyok benne, hogy több kell ennél az embernek. És amikor tegnapelôtt újra arra jártam, teljesen fehéren ült a székében, nagyon nehezen tudott megszólalni, és arról panaszkodott: megint nagyon szorítja egy marok a szívét. Jaj pedig csak ennek az évnek a végét még megérné! Ilyen állapotban különösen nem szabad erôszakosnak lenni, és semmi olyan mondani, ami nem segít és gyógyít, de arra gondoltam: egyszer az a marok úgy össze fogja szorítani, hogy megáll az a szív. S ez a bácsi nem akart még eddig hallani az üdvösségrôl. Valahányszor odaérkeztünk, mindig valami jelentéktelen sürgôs dologra áttért, kitért. Elmenekült Isten hívása elôl. Mit lehet még tenni, amikor valakinek elég ennyi, amennyit elsoroltam? S egyszer az a marok összeszorítja, és akkor eszmél majd, hogy a legfontosabb kimaradt az életébôl, de akkor már nem lehet segíteni.
Olyan nagy kegyelme Istennek minden olyan alkalom, amikor ezekrôl a kérdésekrôl világosan beszél velünk. Jó lenne, ha engednénk, hogy kijózanítson minket ebben a lázas rohanásunkban, amikor a sürgôs sokszor kiszorítja a fontosat. Olyan jó lenne, ha látnánk és megragadnánk azt a legfontosabbat, az örök életre szóló bebiztosításunkat, amit Ô nekünk ajándékként kínál!
Azért nem kell ez, mert nem velünk fizetteti meg? Mert Jézus fizette meg az árát?
Szinte teljesen hiányzik sok hívô ember életébôl is az, hogy az Úrnak dicsôségét szemléljük. Csak azért vagyok csendben, ha kell erôszakkal leállítva a dörömbölô programokat, hogy Ôt jobban megismerjem, hogy az Ô csendes szavát meghalljam, hogy felkészüljek a Tôle kapott feladataimra, meg az örökkévalóságra. Ehelyett mindig pillanatnyi feladatokat igyekszünk megoldani, és sokszor áldozatul esünk annak, amit Ady Endre olyan félelmesen találóan fogalmazott: percemberkék dáridója tart. Mikor Isten minket örökkévaló nagy lakomára hív, azt elvetjük pillanatnyi dáridókért.
Magamról tudom, hogy mennyire nem egyszerű ez. Milyen sok mindent kell legyôzni, hogy éppen a régi természetünk akarja visszaszorítani az újjászületett emberben is a krisztusi természetet. De Isten Igéje arra figyelmeztet minket: igazi növekedés ott van, ahol tudatosan valaki ápolja ezt a kapcsolatot, és ez mindennél fontosabb. A Jézussal való kapcsolat.
Mert - és itt érkezünk meg a harmadikhoz, amit még említettem - nemcsak arra lesz újra alkalmassá az Istentôl elrugaszkodott ember, hogy dicsôítse Ôt és ebben válik igazán emberré, nemcsak arra, hogy belépjen az Isten országába már itt, és úgy töltse el ezt a néhány évet, évtizedet is, hanem arra is, hogy rajta keresztül mennyei, isteni áldások áradjanak a környezetébe. Jót tenni a hitetlen ember is tud, de isteni áldásokat továbbadni, közvetíteni, csak az újjászületett ember tud. Egy betegágy szélén beszélni bárki tud. De Igét mondani, ami a másikba erôt önt, csak az újjászületett ember tud. Gyászolókkal együtt sopánkodni, panaszkodni mindenki tud, de gyászolóknak valami olyat mondani, amiben vigasztaló erô van, azt csak a Szentlélek tud. És hogy ha a Szentlélek ott lakik valakiben, s ha valaki enged a Szentléleknek, akkor az Ô száján keresztül tud Isten Lelke másokat vigasztalni.
Erre értettem azt, amit az elôbb így mondtam - ha nem is Jézus szavaival fogalmazva, de azoknak a lényegét visszaadva - ne legyünk kisigényűek. Nekünk nem valamit kell mondanunk. Nekünk helyén mondott Igét lehet mondanunk. És emlékszem az életemnek azokra fordulóira, amikor Isten kegyelmébôl egy-egy olyan hívô emberrel találkozhattam, aki egy mondatot mondott és az döntötte el, hogy a következô évtizedekben mit fogok csinálni, és valami ôrültségtôl így ôrzött meg Isten. De az helyén mondott Ige volt, az a Szentlélektôl vezetett ember volt, aki mindenben alárendelte akaratát a benne élô Krisztusnak. És attól sem félt, hogy esetleg megsértôdöm, vagy odalesz a barátságunk. Nem ez volt a fô szempont, hanem hogy ô isteni áldást közvetíthessen nekem. Legyen áldott érte Isten!
Miért ne lehetnénk mindannyian, minden helyzetben ilyen használható eszközök Isten kezében? Ez sokkal több annál, ez más, mint az, hogy valami kedveset mondok neki, vagy ôszinte együttérzésemrôl biztosítom. Itt arról van szó: isteni erôk áradhatnak be valakinek az életébe gyógyító, megváltó, újjáteremtô módon, úgy, hogy Isten felhasznál engem. Pedig körülbelül tisztában vagyok a korlátaimmal, gyarlóságommal, az alkalmatlanságommal, de nem azért használ, mert alkalmas vagyok, hanem azért, mert Ô bennem lakozik. Ha valóban tele van egy ember Jézussal, akkor Jézus árad ki a tekintetén is, a száján is, a gesztusain is, és akkor Jézus munkálkodik gyógyító, megváltó módon az ilyen embereken keresztül. Erre hív minket. Ez a megváltásnak a végsô célja. De erre csak az válik alkalmassá, aki az Úrnak dicsôségét fedetlen arccal szemléli, aki engedi, hogy az Ô Lelke elváltoztassa, egészen átformálja ugyanazon ábrázatra, vagyis Jézus Krisztushoz hasonlóvá.
Itt érthetjük meg azt is, hogy Jézus Krisztus a Hegyi beszédet az ilyeneknek mondta. Teljesen igazuk van azoknak, akik azt mondják: a Hegyi beszédet nem lehet betartani. Ez nem a régi természetre van méretezve. A Hegyi beszédet csak Jézus Krisztus tudja betartani. De a hit által bennünk élô Jézus Krisztus is. Éppen az újjászületett emberek csodálkoznak a legtöbbször azon, hogy mit jelent ez: átadni az uralmat Jézus Krisztusnak, engedni Ôt érvényesülni, hogy Ô szólaljon meg bennem, hogy máskor ilyenkor már a magam indulatai elragadtak, most meg szelíd szeretettel a másikért aggódom, aki éppen engem rugdos, vagy engem rágalmaz. Azért aggódom: jaj, ne maradjon ilyen állapotban, hogy lehetne rajta segíteni? Ez egészen más, mint az, hogy elengedem a fülem mellett, vagy nagyvonalúan megbocsátom.
Krisztusnak a természete van már az ilyen emberben. Ez rendezi Istennel való kapcsolatunkat, tehát tudjuk Ôt dicsôíteni; ez rendezi az önmagunkkal való kapcsolatunkat, hogy belépünk a mennyek országába, s tudom hányadán állok; ez rendezi a többiekkel való kapcsolatunkat, hogy áldássá leszünk mások számára.
Valami ebbôl valósult meg Mózes életében, amikor Isten felhívta ôt a hegyre, és ott volt már több, mint egy hónapig, lenn már azt hitték, hogy talán eltűnt vagy meghalt, vagy nem jön vissza, s akkor kezdték a völgyben az arany borjút készíteni és imádni. Mózes pedig fedetlen arccal szemlélte az Isten dicsôségét, s amikor lejött, annyira meglátszott rajta, hogy sugárzott az ô arca is, nem tudtak rá nézni, leplet kellett borítani a fejére, utána pedig egy nagyon kritikus helyzetben, ezzel az Istentôl kapott bölcsességgel, erôvel, szeretettel tudta vezetni azt az engedetlen, értetlen, hitetlen népet, amelyiket Isten már el akart pusztítani. Ilyen eredményei, áldásai vannak annak, hogy valaki fedetlen arccal szemléli az Úrnak dicsôségét. Átalakul ô maga is, és utána bármire tudja ôt használni Isten mások javára.
Ne mondjunk le errôl! El kell kezdeni egyszer a nullánál, amikor valaki behívja Jézus életébe, de akinek már új természete van, akiben él a Krisztus, az sem állhat meg, hanem növekednie lehet.
Oswald Chambers, akinek a könyveit néhányan ismerik, sokat ír errôl. Egy bekezdést hadd olvassak az egyik könyvébôl, ahol nagyon tömören, de rendkívül találóan fogalmazza meg ezt: "A keresztyén jellem nem a jócselekedetekben mutatkozik meg, hanem az Istenhez való hasonlóságban. Ha Isten Lelke belsôleg átformált, akkor isteni jellemvonások mutatkoznak meg életedben, nem pedig jó emberi tulajdonságok. Az Istentôl való élet úgy jut bennünk kifejezésre, mint Isten élete, nem mint olyan emberi élet, amely megpróbál isteni lenni. A keresztyén embernek az a titka, hogy Isten kegyelme által a természetfeletti természetessé lett benne, és ez a megtapasztalás az élet gyakorlati helyzeteiben is megmutatkozik, nemcsak azokban az idôkben, amikor zavartalan közösségben van Istennel. Amikor belekerülünk az élet nehézségeibe, csodálkozva vesszük észre, hogy van erônk azok között is egyensúlyban maradni."
Két illusztrációt hadd mondjak, hogy lássuk, hogyan történik ez a gyakorlatban.
Egy hívô embert megkérdezett a fônöke: nem vállalná-e az igazgatói tisztséget egy elég nagy egységben. Ô nem mondott semmit, hanem hazament és Istennel akarta ezt megbeszélni. De mi ilyenkor a feladat? Nem az a feladat, hogy a természetes adottságait veszi sorra elôször. Ha félénk, nem alkalmas, ha úgynevezett vezetô egyéniség, akkor alkalmas. Itt már ez nem döntô szempont. Figyelembe lehet venni, de nem ez dönti el. Nem is a jóbarátok tanácsa dönti el: vállald el, legyen végre ott egy becsületes ember. Nagyon fontos lenne, hogy becsületes emberek legyenek vezetô helyeken, de nem ez dönti el egy újjászületett embernél ezt a kérdést. Nem is az elvek; hogy hívô ember ne akarjon vezetô lenni. Ne akarjon, de ha megkérdezik, lehetséges, hogy Isten ôt meg akarja azzal bízni. Az elveinket is félre kell tenni a magunk igazával együtt az újjászületésben. Egyedül a bennünk élô Krisztusra kell hagyatkozni. Ô mit mond, milyen gondolatokat ad? Milyen megoldásra van békességem, hol válok nyugtalanná? Egyáltalán mi egyezik Isten Lelkének a szempontjaival? Ez dönti el. A gyakorlatban ez így történik. Azt fogja mondani, amit így megértett, akkor is, ha az összes jóbarátja csalódik benne, s azt mondják: pedig azt reméltük, hogy elvállalod. Ô jó lelkiismerettel azt mondja, én úgy értettem, hogy nem vállalom. Vagy az ellenkezôjét - ahogyan Isten Lelke vezeti.
Egy másik példa: valakit, aki a szakmájában kiváló volt, egyik napról a másikra csúnya módon félretettek. Érthetetlen volt az egész társaság számára. Az elsô válasza a keserű lázadás volt: hogy eshetik ez meg énvelem. Miért éppen az csinálta ezt velem, akit annak idején kiemeltem és minden eszközzel a mai napig támogattam. Nem érdemes jót tenni! És miért éppen ezekben a nehéz idôkben, amikor mindenkinek ilyen gondjai vannak?
Aztán odaállt Isten elé és Neki is elmondta ezeket. Ekkor világos lett a számára, hogy életében még nem próbálta ki, milyen szeretni az ellenséget. Nem bántották eddig, nagyon megbecsülték, tisztelték. Biztos voltak irigyei, meg rosszakarói, de a munkáját szerette, meg azokat ,akiknek dolgozott, és nem tôrödött ezekkel. Milyen az ellenséget szeretni? Most íme, itt van egy ellenség. Élesen eléje hozta Isten a Hegyi beszédnek azt a részét, ahol Jézus errôl szól. Mit kell csinálni az ellenséggel? Szeressétek ellenségeiteket. Hát ezt nem tudom Uram! Jót tegyetek azokkal, akik titeket kergetnek. Áldjátok azokat, akik titeket átkoznak. Áldani azt jelenti: jót mondani róla vagy neki. Tehát jót mondjak arról, aki rólam most mindenféle rosszat mondott. És bocsássatok meg nekik - természetesen. Ezt úgy fogadta, mint Istentôl kapott feladatot. - Nagyon érdekes volt, egyrészt az, hogy Isten már a következô napokban lehetôséget készített neki arra, hogy mindezt gyakorolja. Másnap egy társaság nagyon szidta az ô rosszakaróját, és ô kelt a védelmére s mondott el minden jót, amit lehetséges volt elmondani róla. Ebben Isten sok örömöt adott neki, és azóta nagyon megáldotta ezt az ô magatartását az egész közösségben.
Ilyen a Krisztus jelleme. Nem ô határozta el: most felülemelkedem személyes sérelmeimen, egyszerűen engedett a benne élô Krisztus indításának, félretette a maga sértettségét, keserűségét, és használta ôt Isten mások javára.
Nem részletezem tovább. Két nagy kérdés van itt: bennünk él-e már Krisztus jelleme? Ha igen, akkor minden élethelyzetben készek vagyunk-e átadni neki az uralmat, és engedjük-e, hogy Ô érvényesüljön?

Jó lenne, ha ez az ének most egyéni imádságunkká válna:

Jôjj és lakozz bennem: hadd legyen már itt lenn
Templomoddá szívem-lelkem!
Mindig közellevô: Jelentsd magad nekem,
Ne lakhasson más e szívben;
Már itt lenn mindenben csakis Téged lásson,
Leborulva áldjon!
(165. ének 6. vers)

Az evangelizációs héten igyekeztünk megérteni, mit ért a Szentírás újjászületésen, és miért mondta Jézus egy művelt, mélyen vallásos, köztiszteletben álló embernek is azt, hogy szükséges újjászületned, mert aki nem születik felülről, nem láthatja az Isten országát. Azt mondtuk, hogy ez életünk legfontosabb kérdése, mert ettől függ, hogy itt ebben a földi életben is a miénk-e már a teljes, az örök élet, és a halál után is.
Úgy tűnik azonban, hogy ennek a fontos kérdésnek két vonatkozását nem sikerült igazán világossá tenni. Meggyőzni minket erről csak Isten Szentlelke tud, de amennyire lehet, fontos, hogy világosan értsük, mit tanít Jézus Krisztus erről.
Az egyik, ami nem lett egészen világos az, hogy mit jelent valójában, hogy ez a felülről fogantatott természet Jézus Krisztus természete az újjászületett emberben? Tehát hogyan kell azt érteni, amit Jézus így mondott: „Maradjatok énbennem és én tibennetek.” Vagy mire gondolt Pál apostol, amikor ezt írta a Filippi gyülekezetnek: „Élek, de többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” Vagy amikor az efézusiakat arra biztatja: „Hatalmasan erősödjetek meg a belső emberben a Lélek által, és lakozzék Krisztus hit által a ti szívetekben.” Mit jelent ez? És mit jelent az a még merészebb mondat, amit Péter leveléből idéztünk: „Isteni természet részeseivé lettetek.”
És a másik, ami úgy tűnik magyarázatra szorul: Végül is miért van szüksége újjászületésre egy Nikodémus-formátumú, gondolkozó, jellemes, vallásos embernek? Több az újjászületés, mint a vallásosság? Nem az a cél, hogy az emberek vallásosak legyenek, vagyis elsajátítsanak bizonyos ismereteket és bizonyos erkölcsiséget, és próbáljanak aszerint élni? Nem esünk-e túlzásba, nem leszünk-e maximalisták, nem riasztunk-e el sok embert Istentől, amikor ennyire magas követelményeket állítunk: szükséges újonnan születni?
Nagyon fontos kérdések ezek, csak vigyázzunk arra: ki állítja ezeket a követelményeket, mert ezt maga az Úr Jézus mondta Nikodémusnak: szükséges újonnan születnetek, mert senki sem láthatja meg Isten országát, aki onnan felülről nem született. Próbáljuk ma még egyszer körüljárni ezt, és a Szentírás világosságába helyezni.
Onnan induljunk el, hogy a viselkedésünket illetően négy csoportra lehet osztani az embereket. Van a természeti ember, a kultúrember, a vallásos ember és a krisztusi vagy újjászületett ember. Melyiket mi jellemzi?
1) A természeti ember az, aki a maga természetes hajlamait, kívánságait, ösztöneit gátlás nélkül, egészen természetesen kiéli és érvényesíti. Tehát ha megütik, visszaüt. Ez a természetes neki. Ha éhes, szerez magának. Amit megkíván, azt elveszi. Ha egy másik neműt kíván meg, akkor vele hál. Aki utjában van, azt elteszi az útból. Mindig a saját igaza és a saját érdeke van a szeme előtt, többnyire csak testi igényei vannak, szellemiek, lelkiek vajmi ritkán. Nem is érzékeli, hogy mennyire önző, viselkedéséből mindenféle finomság, tapintat, figyelmesség hiányzik. Nem ismer tekintélyt maga felett, nem felelős senkinek és senkiért. Ismeretlen számára, hogy áldozatot hozzon bárki másért. Kíméletlen, anyagias, a gyengét félrelöki vagy eltapossa, és ebben semmi rosszat nem lát. Potenciálisan minden bűn meg van benne, mindenre képes: anyagyilkos, gyerekgyilkos, testvérgyilkos, ahogy erre számos példát látunk. A természeti embernek egészen természetes a kannibalizmus is.
És nehogy azt gondoljuk, hogy ez csak a kőkorszakban volt, vagy hogy valamikor régen éltek ilyen emberek. Néhány évvel ezelőtt fültanúja voltam egy szülői értekezleten annak, amikor egy apuka így szónokolt: Aki egy újjal hozzányúl a fiamhoz, azt én laposra kalapálom és beleverem a földbe. És erre tanítom a fiamat is - tette hozzá. Osztályfőnök és szülőtársak megrökönyödve hallgattunk, lassan tértünk magunkhoz és próbáltunk a kérdéshez hozzászólni.
De vajon nem ugyanez az indulat munkál-e mindenféle terrorizmus mögött, egynémely háború mögött - amik most is folynak, s nem ugyanez az indíték kap-e hangot a válóperes tárgyalásokon, az örökösödési vérremenő vitákon, és sok más helyen is? Ilyenné vált az ember természete, mióta Istentől elszakadt, és a természeti ember ezeket a hajlamait, indítékait gátlás nélkül kiéli.
2) A kultúrember az, akinek ezeket a természetes hajlamait és indítékait a társadalom bizonyos törvényekkel igyekszik mederbe szorítani és kordában tartani. Vagyis: fékezni. A kultúremberben bizonyos nevelés során kiépülnek gátlások. Tudja, hogy azokat a tetteit, amik másokat sértenek, a törvény bünteti. Neki is eszébe jut az, amikor éhes, és van ott valami, amit elvehetne, hogy csak úgy elvehetné, de mégsem markol bele az első üzlet előtt kirakott élelmiszerbe, mert tudja: annak következménye lesz, és fél a következményektől. Ez visszatartja őt ettől. Kialakul a szégyenérzet a kultúremberben, és bizonyos kulturált magatartást megtanulunk a legtöbben. Törvénykódexek már évezredekkel ezelőtt is voltak és magas kultúrájú népek abban az időben is éltek, és ezek a törvények igyekeztek a vadember vad indulatait valamennyire megszelídíteni. Legalább az ártó indítékokat valamennyire korlátozni. De az indulatok, amik az emberben vannak, ugyanazok maradtak. Azokon ez nem változtatott, csak mederbe próbálták terelni. A jogalkotás, az igazságszolgáltatás, a nevelés és segédtudományai, sőt az egész oktatás is ezt célozza. És ez nagyon fontos fáradozás.
Időnként megszédítette az embert az a naiv hiedelem, hogy ha megtanítjuk egymást arra, hogy mi a jó, akkor azt is fogjuk csinálni. A kultúroptimizmusnak ez a naivitása a század elején is nagyon virágzott Európában, és mint egy sátáni kacaj volt rá a válasz a két világháború. Jól megtanítottuk, mi a jó, de hiába reméltük, hogy mindenki azt fogja csinálni.
Ennek ellenére ezek a törekvések és tudományok nélkülözhetetlenek, elképzelhetetlen lenne az élet már ilyen korlátok nélkül. Csak hogy ez a fáradozás olyan, mint a folyószabályozás. Gátakat építenek, magasítanak, erősítenek, gátlásokat építenek ki az emberben, átvágnak folyókanyarokat, sőt a folyóvíznek az energiáját hasznos célokra igyekeznek fordítani, de ettől a folyóban haladó víz minősége, összetétele nem változott meg. Ezt senki nem is várja.
Ugyanígy nem gondolnak erre azok, akik ezeket a tudományokat művelik. A legtöbb szociológia, pszichológia, pedagógia nem hiszi azt, hogy valahol mélyen romlott az ember, és hogy azon nem tudunk változtatni. Nem hisszük el Jézusnak, azt, amit így mond a Máté 15,19 szerint: „A szívből származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúskodás, káromlások.” Ugyanabból a forrásból táplálkozik tovább a folyó, ugyanaz a víz hömpölyög benne, csak most már kulturált körülmények között: nem rombol, nem terül szét, mederbe van szorítva, a gátakat pedig állandóan karbantartják, akár virágokkal is be lehet ültetni. De ez a víz minőségén nem változtat. Nem szabad ezeknek a fáradozásoknak, tudományoknak, törekvéseknek az értékét lebecsülni, csak éppen tisztában kell lenniük a maguk korlátaival. Gátakat, gátlásokat kiépíthetünk, de a víz minőségét nem tudjuk megváltoztatni.
Egyenesen cél az, hogy minél kulturáltabb embereket formáljunk, s mi is azokká váljunk. Sokkal jobb egy finom, kulturált emberrel együtt élni, mint egy természeti emberrel. Erre nézve éppen tegnap volt szerencsém valamit tapasztalni. Valahova utaztam vonattal és hosszú sor kígyózott a jegypénztár előtt. Mögöttem egy természeti ember állt, aki a táskájával módszeresen lökdöste a lábamat. Ezt türelmesen tudomásul vettem, de egészen rám állt, úgy, hogy a nyakamon éreztem a szuszogását. Amikor kedvesen hátrafordultam, hogy valamit mondjak, telibe talált egy hapcival. Csak úgy természetesen, mert a keze a zsebében volt. Sokkal nehezebb ilyenekkel együtt élni és mi is sokszor amiatt megyünk idegeire a környezetünknek, ha hiányzik a kulturáltság, tapintat, a finomság.
Nem felesleges ez a fáradozás, csak azt kell tudni, hogy az indítékok és az indulatok ettől még nem változnak meg, mert miközben építgetjük a gátakat, időnként gátszakadás történik, és árvíz lesz, és akkor értetlenül állnak az emberek az előtt, hogy a szende, szolid kislány most lilára, kékre, sárgára festi magát és hajnalban jön haza. Mi történt vele? Vagy a szorgalmas, jó fiúról a rendőrség értesíti a szülőket, hogy néhányad magával valahova betört. A csendes, dolgos férfi öngyilkossági kísérletet követ el, és a jó hírű háziasszonyról kiderül: otthon titokban alkoholizál és mindenki csodálkozik: nem hittem volna. Pedig egyszerű ennek a magyarázata. Viselkedni meg lehet tanulni. Kulturáltan viselkedni is. De az ember szíve attól még változatlan marad. És amikor a gátakat valami ok miatt áttöri az ár, akkor ugyanúgy zúgva-bőgve pusztít, mint amikor még nem voltak gátak. Ugyan úgy, mint amikor megpróbálják megszelídíteni a kis oroszlánt, mert az is csak macska, csak egy kicsit nagyobbacska, és pici korától kezdve cumiztatják, játszanak vele. Már nagyocska, s úgy tűnik, nem kell tőle félni, de egyszer a tulajdonos fia baleset után úgy jön haza, hogy véres a keze, és a szelíd oroszlán megvadul, mert a természete megmaradt oroszlántermészetnek, és széttépi azt, akivel együtt játszott hónapokig vagy évekig.
Pontosan így van az ember természetével is. Sokféle viselkedésformát el lehet sajátítani, sokféle normát megpróbálhat betartani, a törvénnyel lehet jutalmazni vagy büntetni, de a természetünket, az indítékainkat - ahogy a Biblia mondja: a szívünket ez nem változtatja meg. És a szíve mélyén a kulturált, fegyelmezett, önmagát mérsékletre szoktatott ember is minden fölé magasodó tekintély ellen lázad, minden ráerőltetett rend ellen tiltakozik, minden korlátot szeretne áttöri, és néha át is töri. Amíg fiatalabb, nyíltan és hangosan, utána beletörődik, megszokja, belátásból, kényelemből tudomásul veszi, de a szíve mélyén tiltakozik az Isten rendje és törvényei ellen mindig.
3) Ekkor jön segítségére a társadalomnak a vallás. Felállít egy olyan új követelményrendszert, amelyik nagyobb nyomatékkal esik latba azoknál, akik hisznek benne. Azt mondja: változatlanul bizonyos törvényeket be kell tartanod, ha betartod, jutalmat kapsz, ha vétesz ellene - és így a többi ember ellen -, akkor büntetés jön. Ha elmondod az imákat, részt veszel bizonyos alkalmakon, betartod egyházad, vallásod előírásait, meg bizonyos általános emberi normákat, akkor jutalmad lesz, nemcsak itt, a túlvilágon is. Ha viszont megszeged ezeket és a természetes indulataidnak, természetes utat engedsz, ezzel másnak ártasz, akkor büntetést kapsz - nemcsak itt, hanem a túlvilágon is.
Ennek a szemléletnek tipikus példája ez a kis diákrigmus: Isten szeme mindent lát, el ne lopd a léniát (vonalzót). A természeti ember meglátja a léniát, s ha az neki megtetszik, elveszi. És ezt természetesnek tartja. A kultúrember először körülnéz, látják-e, és akkor veszi el, mert ha látják, az bűncselekmény. Az a bűn, ami kiderül - mondja a kultúrember - annak következménye lesz. Ettől fél, ez visszariasztja, akkor inkább nem kell. De ha nem látják: elveszi. A vallásos ember már jobban visszariad. Azt mondja: lehet, hogy nem látja senki, de Isten szeme mindent lát. Nagyon szívesen elvenném, de nem merem. Otthagyja. Magasabbak a gátak. De az indulata, a gondolata, a szíve vágya: ugyanaz, mint a természeti embernek, csak az meg is csinálja minden további nélkül, ő meg problémázik rajta és a végén általában visszatartja ez.
A vallásos ember elképzel magának egy Istent is. Kialakít egy bizonyos istenképet. Wilchelm Busch írja a Jézus a mi sorsunk című könyvében: Ilyen sajátos istenkép, amit kialakítunk magunknak, például a „jó Isten”, Aki egy becsületes németet nem hagy cserben, ha naponta csak öt pohár sört iszik. De ilyen Isten nincs. Ez bálvány. Szeretnénk ilyet formálni, de a magát nekünk kijelentő Isten egészen más.
A Jézus-korabeli zsidó törvényvallás, aminek Nikodémus is a tanítója volt, tipikusan ilyen volt. 284 parancsot és 365 tilalmat kellett az embereknek betartani. Aki ezt betartotta, az nyugodt lehetett, hogy Isten előtt rendezve van a dolga. De éppen a legkomolyabbak, a lelkileg legigényesebbek érezték, hogy nemcsak betartani, még fejben tartani sem tud az ember ennyit. Tehát akkor sorozatosan megszegi, azt sem tudja, éppen melyiket, olyan sok van. Akkor egyáltalán nem lehet nyugodt az üdvössége felől! Pontosan ez a nyugtalanság vitte oda Nikodémust Jézushoz! Ő igényesen gondolkozó, lelkileg is igényes ember volt. Uram, nem tudom, hányadán állok. Van Neked valami objektív mércéd, hogy nekem békességem lehessen? Erre mondta Jézus: „szükséges újonnan születned.” Mert ha attól függ az üdvösség, hogy mit teljesítek, ki tudja azt megállapítani: teljesítettem e már?
Vannak olyan keresztyén felekezetek is, amelyek azt tanítják, hogy az üdvösség a teljesítményedtől függ. Az üdvösség kegyelem ugyan, mert Isten kegyelemből adja, de a kegyelmet ki kell érdemelni jócselekedetekkel. És itt megint bizonytalanná válik az ember. Elég jót tettem-e már? Erre a vallásos szemléletre épül fel az egész cserkészszemlélet, a cserkésztörvények, parancsolatok. Az, hogy naponta legalább egy jócselekedetet végezni kell, ami nagyon hasznos és nagyon nemes, csak azt el ne felejtsük, hogy ettől sem a kis, sem az öreg cserkész természete nem változott meg. Az ugyanolyan maradt. Bárcsak olyan fiatalság nőne fel, hogy lesi az alkalmat: mikor, kivel tehet jót! De minél inkább törekszik erre egy nemes lelkű fiatal, annál több kudarcot kell feldolgoznia: most miért nem sikerült? Elhatároztam, szeretném, és mégis a magam önzése, hiúsága vagy lustasága jutott szóhoz. Hány ilyen igényes fiatallal beszélek folyamatosan, akik elmondják a csalódásaikat! Mert a szívünk romlott meg, a forrás romlott, amiből a folyóba árad a víz.
4) Nos, itt szólal meg Isten Igéje, és itt szólalt meg Jézus Krisztus is a Nikodé-mussal való beszélgetésében, erre mondta: ezért szükséges újonnan születnetek. Vagyis: új szívre van szükség, amelyik képes Isten parancsait teljesíteni. Sőt, itt azt olvastuk: betöltsétek az én törvényeimet - ezt mondja Isten. De ezt nem az Ő népének parancsolja, hanem azt mondja: az én lelkemet adom belétek, hogy betöltsétek az én törvényemet, és tudjatok az én parancsaim szerint élni.
Tehát itt már nem arról van szó, hogy a gátakat magasítjuk vagy erősítjük, hanem arról, hogy a folyó eredeténél felfakadt egy új forrás, és abból olyan csodálatos víz árad ebbe a folyóba, amelyik megtisztítja annak a szennyezett vízét, és újra élet lesz benne. Addig a halál folyója volt, és most újra élet lesz benne. Ezért olvastam fel a 47. fejezetből ezt a gyönyörű látomást, amelyik erről szól. A templomból kifolyó víz - az Istenből kiáradó Lélek - ilyen folyóvá válik. „Amikor visszatértem, ímé, a folyó partján igen sok fa volt mindkét felől. És ezt mondta nekem: Ez a víz a keleti tájékra foly ki, és meggyógyul tőle a víz. És lesz, hogy minden élő állat, amely nyüzsög, ahova ez a folyó bemegy, élni fog; és a halaknak nagy bőségük lesz, mert ez a víz bement oda, és azok meggyógyulnak és él minden, ahova ez a folyó bement. És halászok lesznek ott, és varsák kivető helye, és fajtáik szerint nagy bőséggel halásznak. Mocsarai és tócsái azonban nem gyógyulnak meg.” (Azok a parton kívül vannak. Ahol a sodrás van, ahova bekerül a forrásból felfakadó víz, azok meggyógyulnak.) „És a folyó mellett mind a két partján mindenféle ennivaló gyümölcs fája növekedett, leveleik nem hervadnak el, gyümölcseik nem fogynak el; havonta új meg új gyümölcsöt teremnek, mert vizük onnan a szenthelyből folyik ki; és gyümölcsük eledelre és leveleik orvosságra valók.” Minden része használható. Minden részéből árad az élet, mert az élet forrása felfakadt, az élet vize belekerül ebbe a halott folyóba, és egyszerre a parton gyümölcsfák nőnek. Szándékos a számunkra szokatlan kép: havonta új gyümölcsöt teremnek, még a levelei is gyógyszerként használhatók. Árad az élet, a gyógyulás, mert új forrás fakadt fel.
Itt nem a gátakat erősítgetik vagy parkosítják, hanem a víz minősége változott meg. Más víz került a mederbe. Ez az újjászületés.
A kultúra és a kulturáltság nagyon fontos, és nemes a vallás törekvése, csak azt ne gondoljuk, hogy ezek az embert meg tudják változtatni. Az ember szíve marad változatlan, amíg meg nem történik az, amire Isten itt felhívja a népét: az én lelkemet adom belétek. Amíg valaki Jézus Krisztust be nem fogadja hittel, eljutván oda, hogy valóban szükséges újonnan születnem: nincs más megoldás, amíg Jézus természete, jelleme nem kezd kiábrázolódni bennünk, addig csak a gátakat emelhetjük egyre magasabbra, de gátszakadás, árvíz bármikor bekövetkezhet. És nincs élet a vízben. Az élet maga Jézus. Ezt többször is állította: „Én vagyok az élet.” Aki Ővele találkozik, Vele összeköltözik, egyedül Tőle várja az élete kibontakozását és rendbejövetelét, meggyógyulását, annak az életén megjelennek a gyümölcsök. Vagyis azok a jócselekedetek, jó tulajdonságok, amik Jézusra jellemzőek és másoknak hasznosak. Tehát nem a jócselekedetekért kapja az ember az üdvösséget, hanem miután Jézust és Vele az üdvösséget hittel elfogadta, ennek a következtében, ennek gyümölcseként megjelennek azok a cselekedetek, amelyek már Isten szerint valók, Neki kedvesek és az Ő törvényének a betöltését jelentik.
Ez az új természet minden pontján éppen az ellenkezője annak, ami a régi természet, - amit a természeti emberről elmondtunk. Ezt az új természetet az jellemzi, hogy a másik mindig fontosabb neki, mint ő maga. Hogy egészen természetes, azt nézi: mi jó a másiknak? És ha az neki áldozatba kerül, akkor a legtermészetesebb módon meghozza az áldozatot, és emiatt nem minősíti magát mártírnak vagy hősnek, mert ez természetes. Ugyanolyan természetesen folyik belőle ez, mint a másikból az, hogy visszaüt, elveszi, meg félre löki, ha az gyengébb, és emiatt nincs különösebb lelkiismeret-furdalása sem. Mert az ilyen újjászületett emberben Jézus természete van, Aki azt mondta: Nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy Ő szolgáljon és adja az Ő életét váltságul sokakért.
Ezt mi nem tudjuk magunkból produkálni. Ezt nem lehet semmilyen neveléssel elérni. Ez olyan jelentőségű esemény az ember életében, mint a születés. Ezért nevezi Jézus újjászületésnek vagy felülről való fogantatásnak.
Erről az új természetről majd fogunk még beszélni, ha Isten segít minket. Most az lenne jó, ha végiggondolnánk, hogy valóban hogy is van ez: el tudjuk-e fogadni, amit Isten az Ő Igéjében nekünk erről mond. Mindannyian természeti emberként születünk. Több-kevesebb kulturáltságot mindannyian felöltözünk - mert ez öltözet, - ami mögött a lényeg marad. Vannak, akik vallásosak is lesznek, de vannak nagyon kulturált ateista emberek is. A vallásossággal már kevesebben találkoznak. Ez a három azonban csak viselkedés. Ez nem új természet. Különféle viselkedés takarja ugyanazt a természetet. Jézus azt mondja: új természetet akar adni. A negyedik: az újjászületés, a felülről való fogantatás azt jelenti: Jézus természetének adok helyet magamban. Én félreállok, Őt engedem érvényesülni. Egyedül Tőle várok mindent: üdvösségemet, békességemet, bizonyosságomat, és azt is, hogy jócselekedetekkel legyek mások hasznára. Nem én erőlködöm, hanem engedem, hogy az Ő ereje töltsön be, és áradjon át rajtam.
Ennek is megvannak a buktatói, nehézségei, örömei, győzelmei. Ha Isten éltet minket, erről még beszélni fogunk.
Most jó lenne, ha igazán imádkozva tudnánk elénekelni egy szép éneket:

Adj minékünk megújult szívetÉs új indulatot,Tehozzád mindenekben hívet,És szent akaratot.Újítsd meg rajtunk a te képed,Mely áll szent életben,Hogy lehessünk választott néped,Élvén szeretetben.
(285. dicséret 5. vers)

Egész héten Jézusnak Nikodémussal folytatott beszélgetésérôl volt szó. Láttuk milyen értékes ember volt Nikodémus, mégis valami lényeges hiányzott az életébôl. Ez a hiány vitte ôt Jézushoz. Jó helyen kereste annak a pótlását. Jézus azonban többet kínált fel neki, mint amit ô keresett. Magát a mennyei, felülrôl való életet, az örök életet, vagyis tulajdonképpen önmagát. Emlékeztette ôt Izráel történetének arra az epizódjára, amikor csak fel kellett nézniük a halál szélére került izraelitáknak a rézkígyóra és megmenekültek a haláltól. Így beszélt Jézus az Ô kereszthalálának az áldásáról: aki feltekint az Ô keresztjére hittel, az megmenekül az örök haláltól. Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az Ô egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Ôbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Aki nem hisz Ôbenne, önmagát zárja ki az örök életbôl. Aki hisz Jézusban, annak az élete alapvetôen megváltozik. Megváltozik az Istenhez való viszonya, a képességei, az Krisztus-hordozó lesz. Maga Krisztus él benne a hit által.
Vajon hogyan alakult tovább Nikodémus élete? Errôl nem közöl részleteket a Szentírás, de azon az emlékezetes éjszakai beszélgetésen kívül még kétszer említi a János evangéliuma Nikodémus nevét. Ezt a két történetet hallottuk most a Bibliából, ezeket nézzük meg közelebbrôl, mert nagyon tanulságosak lehetnek a számunkra.

1) Az elsô a Nagytanácsnak egy hivatalos ülésérôl szól. Jézus ellen ekkor már kiadta az elfogatási parancsot a Nagytanács, és el is küldött egy csapatot, hogy tartóztassák le, és hozzák oda a testület elé. A szolgák azonban dolguk végezetlen jöttek vissza. "Elmentek a szolgák a fôpapokhoz és farizeusokhoz és azok ezt mondták nekik: Miért nem hoztátok el Ôt? Ôk így feleltek: Soha ember úgy még nem szólott, mint ez az ember! Erre a farizeusok ezt mondták nekik: ti is el vagytok hitetve? Vajon a fôemberek és a farizeusok közül hitt-e Benne valaki?"
Ekkor emelkedik szólásra Nikodémus: "Vajon a mi törvényünk elítéli-e azt az embert, akit elôbb nem hallgattak ki és nem tudjuk, hogy mit cselekszik?" Egy pillanatra döbbent csend követi ezt a bejelentést. Tudniillik ez a testület volt hívatva arra, hogy betarttassa mindenkivel a törvényt. És most ôk készülnek valamit törvénytelenül cselekedni. Valaki ezt bátorkodik szóvá tenni. Ez meglepô. Utána azonban annál inkább felzúdulnak, és egymás szavába vágva torkollják le és oktatják ki Nikodémust: "Feleltek és ezt mondták neki: "Vajon te is Galileus vagy-e? Tudakozódjál és lásd meg, hogy Galileából nem támadt próféta. És utána haza mentek."
Nikodémus felszólalása tehát eredménytelen maradt. Ekkor már annyira tele volt ezeknek az embereknek a szíve Jézus elleni gyűlölettel, hogy nem lehetett velük beszélni. Nikodémus itt próbálkozást tett arra, hogy legalább ne kihallgatás nélkül veszítsék el Jézust. Ehhez abban a helyzetben nagy bátorság kellett. Hiszen abba a gyanúba keveredhetett, hogy rokonszenvezik Jézussal, Akinek a halálát akkor már elvégezte magában a Nagytanács. Amikor Nikodémus ezen a paprikás hangulatú gyűlésen hozzászólt, a pozícióját kockáztatta. Hiszen ô is a Nagytanács tagja volt, és neki hivatalból illett gyűlölnie Jézust. Most pedig, ha rejtve és visszafogottan is, de a védelmébe veszi. Ez az elsô, amin gondolkozzunk el egy kicsit.
Aki Jézus tanítványa lesz, annak előbb-utóbb színt kell vallania a környezete elôtt. Még ha Jézus titkos tanítványa, akkor is. (Különös ez a megjegyzés itt arimathiai Józsefrôl, aki Jézus tanítványa volt, de csak titokban, a zsidóktól való félelem miatt.) Egy ideig lehet titkolni, de ha valakinek az élete csakugyan tüzet fogott Krisztustól, ha kilépett a világosságra és világosságban jár - ahogy arról tegnap beszéltünk, akkor ezt nem lehet sokáig titkolni. Mert ebben a világban olyan sötét van, hogy a legkisebb fénypont is feltűnik. És akin Krisztus világossága meglátszik, azt észreveszik az emberek. Nem lehet - de nem is érdemes - ezt titkolni.
Viszont, ha színt kell vallani, akkor az embernek számolnia kell azzal, hogy elveszítheti az addigi pozícióját. Most nem feltétlenül a munkahelyi beosztására, a társadalmi pozíciójára vagy rangjára gondolok, hanem az ismerôsei között addig elfoglalt helyzetére, az addigi szerepére. Például: valaki addig a társaságban mindig a tréfacsináló volt, a szellemeskedésével, élceivel szórakoztatta a többieket, sokszor másoknak a kárára. És ezt folytatja azután is, hogy új életet kapott Jézustól. Isten bennünk lakozó Szentlelke azonban azt jelzi. Az illetônek rossz érzése van. Lehet, hogy nagyot nevettek az utolsó poénon is, de ô legszívesebben elbújna szégyenében. Valamit nem jól csinált. Tulajdonképpen valakit kinevettek, valakit kigúnyolt, és ez nem "Isten szerint való cselekedet." Akkor ô ezt nem csinálja tovább. Egyszerre kikerül a társaság középpontjából és megkérdezik, hogy miért nem? Eddig olyan jópofa voltál, most mi van? Elveszíti a pozícióját. Vagy ennek az ellenkezôje is többször elôfordul. Valaki csendes, hallgatag, szótlan ember volt. És egyszer csak, amikor a család valami csalásra készül, és a tanács már eldöntötte, hogy ezt így csináljuk, megszólal ô, akinek eddig szavát sem lehetett hallani, és megkérdezi: helyes, hogy ti ezt akarjátok csinálni? Hát miért ne lenne helyes?! És akkor elmondja, miért nem helyes. Ebbe hazugság keveredik, itt becsapásról van szó, ez nem helyes. Ki kell lépnie az addigi pozícióból, mert akiben Isten lelke él, az már nem tudja szó nélkül hallgatni a hazugságot, a csalást, másoknak a félrevezetését. Akkor sem, ha az nem volt addig természete. Éppen ez az újjászületés, hogy eredeti természetünk mellé Jézus természetét is kaptuk, és az megszólal és munkálkodni kezd.
Vagy valaki hozzászokott a családban, hogy az utolsó szó mindig az övé. Ennek is vége, ha az illetô újjászületett. Elveszíti ezt a pozícióját.
Attól félnek itt emberek, hogy a népszerűségük csappan meg. Mit szólnak hozzá? Egyedül maradok kinéznek maguk közül, esetleg ôk fognak kigúnyolni engem.
Nem kell ettôl félni. Lehet, hogy a népszerűségünk csappan. De aki valóban Krisztust hordozza magában, abból a Krisztus kiárad, remélhetôleg egyre gyakrabban, és mindenkinek Jézus Krisztusra van szüksége. És aki Krisztust tudja adni másoknak, az vonzó ember lesz. Lehet, hogy egy idôre magadra maradsz, de aztán egyre többen fognak jönni, azok is, akik a legnagyobb hangon gúnyoltak, vagy csodálkoztak, értetlenkedtek, s bizalmas dolgaikat neked fogják elmondani, mert neked érdemes. Mert abból nem lesz pletyka, abból imádság lesz, azt valaki szeretettel hallgatja, s netalán még valami Krisztustôl kapott jó gondolatot, segítséget, Igét is tudsz mondani nekik. És ez a hitetleneket is vonzza.
Nagyon jól emlékszem arra, hogyan harcoltam meg ezt a pozícióvesztést az újjászületésem után. Népszerű gyerek voltam az osztályban. Kiderült azonban, hogy egyre kevésbé szórakoztat engem, sôt egyre jobban fáraszt és bánt az, hogy körülbelül három téma volt a beszélgetésekben: a lányok, a foci, meg a tanároknak a gyengeségei. És ez nekem fájt már, hogy csak errôl, és csak úgy tudunk beszélgetni. Ezt észrevették ôk is. Hétvégén meg nem volt idôm már nagy focizásokra, mert a gyülekezetben egészen más lehetôségek nyíltak meg. Hiányoztam a csapatból. Meg kellett magyarázni. Sehogy sem akarták megérteni: higgyétek el, szeretlek titeket, sôt most szeretlek csak igazán. Ami eddig volt, az haverkodás volt, de most sokkal több. De én olyan új értékeket ismertem meg, amikhez képest az eddigiek: kacatok. Nekem arra nincs most már idôm. Nézzétek, itt vannak, ilyenek, a tieitek is lehetnek! Beszéltünk róla, hívogattam ôket a gyülekezetbe. Át kellett élni, hogy egy idôre tényleg magamra maradtam. Nem tudtak mit kezdeni ezzel a változással, elfordultak tôlem. De utána kezdtek jôdögélni, és gimnazista fiúként csak csodálkoztam rajta: miért nekem mondják el ezeket a családi problémákat. Életemben nem is hallottam ilyet, azt sem tudom, mit kell most mondani? Ott álltam tanácstalanul. Nagy nehezen jöttem rá, hogy úgy látszik ôk nem nekem, hanem a bennem élô Krisztusnak öntötték ki a szívüket. Csak ez bennem sem volt még tudatos, ôbennük meg végképp nem. És akkor itt most nagyon vigyázni kell, hogy Jézusból hadd kapjanak valamit. És ha semmi okosat nem tudok mondani, az nem baj, de ha szeretettel végighallgattam és utána imádkozom értük - ki imádkozik értük? A hitetlen szüleik? Vagy a haverok? Végre valaki közbenjár érettük Istennél! Ez nagy megtiszteltetés. Micsoda új pozíció ez! Nem így fogalmaztam akkor, csak kezdett lassan derengeni, hogy itt valami nagy változás van. Ne sajnáljam a régi pozíciót, a jópofát és a jó focistát.Itt újat adott Jézus. Ômellette ülhetek és közbenjárhatok Nála ezekért a gyerekekért. És tényleg igaz az, amit mondtam nekik: most szeretem már ôket igazán. Ôk ezt egyelôre nem tudják hova tenni, de nem baj, majd a helyére kerül az. Lényeg, hogy én a helyemen legyek, és el ne veszítsem ezt az új pozíciót, a Krisztus mellettit, azt, hogy Elôtte térdelhetek, hogy Ôt ismerhetem. És ki tudja mennyi áldást fognak kapni talán ezeken az imádságokon keresztül is? Amit nekem megint nem kell tudnom, nehogy magamnak tulajdonítsam! Ez új szerepkör, minôségileg más! Nem kell sajnálni a régit.
Ha valaki hűséges a kevésen, akkor Isten egyre többre bízza, és valóban igaz lesz az, amit Isten Ábrahámnak ígért: "megáldalak téged és áldássá leszel." Azzal azonban józanul kell számolnia mindenkinek, aki Jézus Krisztus útján elindult, hogy az eredeti pozícióját lehet, hogy el fogja veszíteni. Nem kell tôle félni, többet kapunk helyette, és ami ennél még többet jelent, többet adhatunk másoknak ezen a módon.
2) Mit olvastunk a másik jelenetben? Nagypéntek este játszódott le az. Délután Jézus meghalt a kereszten. A bámészkodó sokaság és a Jézust sirató rokonok bementek a Golgota hegyérôl a városba, mert este hatkor kezdôdött a szombat, és abban az évben arra a napra esett a nagy páska ünnep is.
A kihalt dombon egyszer csak megjelenik két elôkelô idôsebb úr. Két parlamenti képviselô. Arimathiai József és Nikodémus. Ôk úgy döntöttek, hogy Jézust tisztességgel eltemetik. Arimathiai József korábban megszerezte már ehhez Pilátus engedélyét és hozta a temetéshez szükséges gyolcs lepedôket, Nikodémus pedig egy nagy csomagot cipelt. Több mint 32 kg mirhából és aloéból készült illatos port, illetve kenôcsöt, ami egy vagyont ér. Látszik, hogy személyesen még soha nem végzett végtisztességet, mert fogalma sincs, hogy mennyi kell ebbôl. A zsidók tudniillik nem bebalzsamozták a holttesteket tartósítás céljából, mint az egyiptomiak, hanem egyszerűen begöngyölték gyolcs lepedôkbe, a sziklába vájt sírnak a kôpadozatjára lefektették, és a lepedônek a redôibe beleszórtak egy kevés illatos port. Néhány dekát. Nem harminckét kilót.
Nikodémus azonban mindent odaadna már Jézusnak. Nikodémus mindenre kész azért a Jézusért, Akivel azon az emlékezetes éjszakán beszélgethetett. Neki semmi nem drága és ez a gyakorlatlansága miatt értelmetlenűl nagy áldozatkészség kifejezi azt, hogy ô most csakugyan az egész szívével Jézusért élne már. Olyan dolgokat csinál, amire a hozzá hasonló idôsebb, tekintélyes férfi abban az idôben nem volt képes. Asszonyok dolga volt ez az illatos porral való meghintés is. Szolgák dolga volt az, hogy a holttestet vigyék és begöngyöljék. Ez a két elôkelô ember, Jézus titkos tanítványai, itt személyesen, saját kezűleg végzik ezt el, a nagy ünnep elôtt néhány perccel, amikor a rituális tisztaságra már nagyon vigyázni kellett, hogy holttesthez ne érjen, s ôk mindezt itt önfeledten és kegyeletes szeretettel végzik, számolva azzal, hogy emiatt kellemetlenségük is lehet. És ekkora anyagi áldozatra is kész Nikodémus.
Te milyen áldozatra vagy kész Jézusért? Sokan szokták azt mondani: mindenem az Uré. Azt javasolom: hagyjuk ezt! A "minden" az nagyon sokszor azt jelenti: semmi. Mibe kerül neked a keresztyénséged? Például anyagiakban, mert itt errôl van szó. Nem úgy van-e, hogy ínséges idôkben az Istennek szánt pénzünket vesszük vissza elôször. Vagy mennyi idôt áldozunk Istenre, mert abból is kevés van? Nem a csendesóra rövidűl-e meg az elején, meg a végén is? Nem vasárnap akarjuk-e pótolni mindazt, amit hét közben elmulasztottunk? Isten az Ô egyszülött Fiát adta értünk. Mi mit adunk Istennek? Nem úgy, mintha ez valami üzlet lenne, hanem hálából. Így, mint itt, Nikodémus, akinek semmi nem volt már drága. Eljutottunk-e oda, hogy valóban semmi nem drága, mert Ô lett a legnagyobb érték az életünkben?
Az elsô, amit nekünk ez a történet tanított az volt, hogy légy kész feladni az eddigi pozíciódat Jézusért. Akkor most a második az: légy kész áldozatot is hozni Jézusért, ha kell anyagi áldozatot is. Mindig azt, úgy és annyit, amire az Ô Lelke indít.
Sokféle formája lehet ennek. Ismerek egy asszonyt, aki a munkahelyén nagyon szépen produkált és elszaladt vele a ló. Egyre fontosabb lett a munkája, egyre jobban elhanyagolta a családját. A férjére már úgy tekintett, mintha nem is lenne, csak arra való volt, hogy elvégezze helyette a házimunkákat. Néha a gyerekeivel is szót értett. A tiszta ruha még meg volt, de tulajdonképpen azon kívül már semmi. Ebben az állapotában kezdett kinyílni egyre jobban Isten Igéje elôtt. És akkor azt kérdezte tôle egy hívô barátnôje: nem gondolod, hogy ezen valahogy változtatni kellene? Mire ô kifakadt: értsd meg, hogy nem birok többet! A maximumot adom mindenütt, ami tôlem telik. De tovább kérdezgette: vajon mindenütt kell-e a maximumot adnod? Hogy érted ezt? Mi lenne, ha otthon maradnál? Szó sem lehet róla! És a pénz?! Bölcs asszony volt a barátnô és azt mondta: csak azt kérem: azt csináld, amire az Isten Lelke indít. Isten Lelke nem hagyta nyugton ezt az asszonyt, és végül is bekövetkezett a csoda: felmondott. A család minden tagja azt mondja: azóta boldogok. Azóta van ideje Isten ügyének is szolgálni. A nyár elején amiatt aggódtak: most aztán nem tudunk elmenni nyaralni sehova. Azután rájöttek: és akkor mi történik? Lehet sétálni a budai hegyekben és nagyon tartalmasan el lehet tölteni a szabadság idejét otthon is, vagy valahol másutt. És Isten még ebben is megmutatta szeretetét. Egyik ismerôsük teljesen váratlanul felajánlotta üresen maradt nyaralójukat: nem mennének-e el oda három hétre? De azt mondta ez az asszony: ha ez nem lett volna, akkor is csak azt tudom mondani, hogy gazdagabbak vagyunk azóta, hogy kevesebb a pénzünk.
Ezt most nem azért meséltem el, hogy mindenkinek így kell csinálnia. Mindenkinek úgy kell csinálnia, ahogy Isten Lelke indítja. De ilyen is van. Meg olyan is van, amit egy barátom mondott el egyszer: Ô is rájött erre, és kicsit csökkentette az igénybevételt. Azóta kevesebb a pénz, de több a nevetés otthon. És elmondták a gyerekei: milyen jókat beszélgetnek az esti családi áhítatokon. Néha nem is veszik észre az idô múlását. Azóta siet haza mindenki, mert jó otthon lenni.
Nemcsak az a gazdag család, amelyik pénzes család! Minket az Ördög megszédít ezzel. És ahol lelki értékek válnak fontossá, ott lesz ez kérdés: készek vagyunk-e ezért áldozatot is hozni. Ha kell: anyagi áldozatot is. Egyáltalán hogy tekintünk a pénzünkre? Kinek természetes az, hogy a jövedelmének minimum a tized része Istené? És azt azonnal, és ténylegesen oda is adja úgy, hogy nem sajnálja? Úgy, hogy örül neki, hogy odaadhatja és az szent pénz? Megint nem azt mondom: így kell csinálni. Csak akit Isten Lelke indit, az ne riadjon vissza semmi áldozattól. A 32 kg mirhát cipelô Nikodémus most sok gondolatot elindított bennem, és szeretném az életemnek ezt a részét is egészen Isten uralma alá rendelni. Ôt hadd szolgálja mindenünk, amink van.
Vajon gondolunk-e a misszióra? Észrevesszük-e másoknak az anyagi szükségeit? Vajon a kocsink szolgálja-e Istent vagy másoknak a segítését? Vajon kell-e annyi ruhát vásárolni, nem lenne-e elég bôven évekre az, ami otthon a szekrényben van, úgy hogy ízlésesen és tisztán öltözzék az ember stb.?
Amikor erre az igehirdetésre készültem, akkor volt napi igénk a bibliaolvasó kalauz szerint a 2Móz 38. része. És ebben az unalmasnak tartott fejezetben - ahol az van leírva részletesen, hogy milyen edényeket készítsenek a szent sátor részére, találtam egy gyöngyszemet. A 8. vers így hangzik: "Elkészítették azért a mosdómedencét is rézbôl, és annak a lábát is rézbôl, a szolgálattevô asszonyok tükreibôl, akik a gyülekezet sátorának nyílása elôtt szolgáltak." Megálltam az olvasásban.Eddig még nem figyeltem fel erre a mondatra.
Abban az idôben fémtükröket használtak az asszonyok. Legfeljebb egy volt mindenkinek, de inkább a szomszédságból kérték kölcsön. Finom réz lemezek voltak ezek, olyan fényesre csiszolva, hogy meglássa magát benne. Ez nagyon drága volt, s egyetlen volt belôle mindenkinek. Gondoljuk meg: egy tükör fontos egy asszonynak. Akkor is ugyanilyen fontos volt. És hallják: kevés a finom rézlemez, amivel az Isten oltárát be kell borítani. Erre egy asszony azt mondja a többinek: én odaadom a tükrömet. Ne beszélj! Hát hány van? Egy! Másnap azt mondja egy másik: én is odaadom a tükrömet. És összejön a finom rézlemez az asszonyok tükreibôl. - Gondolkozzunk el: amit akkor egy asszonynak a tükör jelenthetett, azt szívesen odaadjuk-e az Úrnak? Boldog ember az, aki ezt nem sajnálja és így önként és szívesen tud áldozni.
És boldog ember az, aki kész arra, amire itt Nikodémus volt, hogy olyan szolgálatot is elvégez, amirôl nem is gondolta, hogy valaha megcsinálja. Ez végképp nem egy elôkelô tisztes idôsebb férfinek való volt. Ha valaki azt mondja Nikodémusnak fél évvel korábban: te egy idegen férfi temetésénél fogsz fizikailag segédkezni, és a fele vagyonodat érô drága keneteket elviszed oda, akkor csak a fejét rázhatta volna: ez elképzelhetetlen. Már pedig akiben Jézus Krisztus el kezd munkálkodni, az olyasmit is csinál, ami korábban elképzelhetetlen volt.
Egyszer egy elfekvô kórházban találkoztam egy asszonnyal, akit ismertem a gyülekezetbôl, és éppen egy idôs néni alatt a lepedôt cserélte. Kérdeztem: hogy kerül ide? Azt mondja: egy idô óta minden héten egy délután a munkája után bemegy oda és néhány olyan idôs nénivel foglalkozik, akiknek nincsen senkijük. Áldja meg az Isten! Erre közelebb lépett és azt mondta: tudja mi ebben a különös? Egész életemben egy valamit nem bírtam: a pisi szagot. És itt minden héten órákon át szagolom, s most már észre sem veszem. Valami olyat csinált, amirôl korábban nem is gondolta volna. Csak ezt már nem ô csinálta, hanem a benne lakó Krisztus. És Ô olyasmire is képesít minket, amirôl el nem gondolnánk, hogy valaha is csináljuk.
Egy alkalommal egy fiatalember a nagy áldozattal megszerzett új autójából három nénit szállított ki itt a templom elôtt. Megcsodáltam kellôképpen az autót, ismertem a történetét, a vágyait, azok beteljesedtek. S amikor a nénik bejöttek a templomba, azt mondja: tudod a vénasszonyokat sosem szerettem. De egy idô óta nem vénasszonyokat, hanem idôs néniket látok. Ilyen aranyosakat, mint ôk. Egyikük azt mondta: szólítsam maminak. Ugye milyen kedvesek?
Valaki nem szereti a vénasszonyokat, de egyszer csak idôs nénikké válnak azok a benne élô Krisztus számára. És a vadonatúj kocsit nem valami másra használja, hanem boldog, hogy elfogadja ezt a szolgálatot tôle az Úr. Mert már tudja, mit adott neki és érte az ô Ura. És tudja, hogy ez semmi, ahhoz képest.
Nos ez tehát a második kérdés: készek vagyunk-e áldozatot is hozni Jézusért, ha kell anyagi áldozatot is.
3) És még egy harmadikról szeretnék röviden beszélni. Valamirôl nem olvasunk Nikodémussal kapcsolatban. Mégpedig arról, hogy ô bármikor is beszélt volna valakinek Jézusról. Lehet hogy beszélt, csak nem jegyezte fel az evangélium, lehet hogy ez nem volt az ô feladata, ami tôle telt megtette, a tettei prédikálnak a mai napig is. De ez tény: nem tudjuk róla, hogy beszélt volna Jézusról. És az is tény, hogy ha minden újjászületett ember néma lenne, akkor hogy jutna el az evangélium másokhoz? Nikodémus hogyan hallotta volna másként az Isten országa evangéliumát, ha Jézus nem beszél neki róla? Erre nekünk parancsunk van: hirdessétek az evangéliumot! Erre nekünk ígéretünk van, aki vallást tesz én rólam az emberek elôtt - mondja Jézus - én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám elôtt. És aki megtagad engem, én is megtagadom azt. És ez tapasztalat, hogy akinek a szíve megtelik Jézus iránti szeretettel és a többi ember iránti szeretettel, annak ez a száján is kicsordul, és akaratlanul is beszél az ô Megváltójáról, aki az életét adta ôérette.
Nagyon fontos Ige a Római levél 10. részében ez a néhány mondat: "Ha a te száddal vallást teszel az Úr Jézusról, és szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta Ôt a halálból, megtartatol. Mert szívvel hiszünk az igazságra, és szájjal teszünk vallást az idvességre." (Róm 10,9-10)
Ha tehát elôször elhangzott biztatásként, hogy légy kész Jézusért az eddigi pozíciódat feladni, és elhangzott hogy légy kész Jézusért anyagi áldozatot is hozni, akkor most elhangzik a harmadik: légy kész mindenkinek megvallani, mit tett veled Jézus. Errôl akárhol nyitjuk ki a Bibliát, úgy van szó, mint ami a legtermészetesebben hozzátartozik Isten újjászületett gyermekeinek az életéhez.
A Péter 1. levelében különösen is sok szempontból megvilágítja ezt. "Ti pedig, (most már az újjászületés után) választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok - de ezzel nem fejezôdött be, most jön a cél -, hogy hirdessétek annak hatalmas dolgait, Aki a sötétségbôl az Ô csodálatos világosságára hívott el titeket."(1Pt ,9). Tegnap arról volt szó, hogy világosságra lépni és világosságban járni. Ma ezt a sort kiegészíti a mi Urunk és azt mondja: világítani! Nem csak világosságra kell hozni a sötét dolgainkat, hanem nekünk magunknak világítani kell úgy, hogy mutatjuk az utat másoknak. "Hirdessétek annak hatalmas dolgait, Aki a sötétségbôl az Ô csodálatos világosságára hívott el titeket." Eközben erôsödik meg valakinek a hite, miközben másokkal megosztja azt, és másoknak is mutatja a Jézushoz vezetôt utat.
Hogyan? Nem kioktatóan, nem fölényesen, nem számonkérôen, hanem úgy, ahogy itt a következô részben olvassuk: "Mindig készek legyetek megfelelni mindenkinek, aki számot kér tôletek a bennetek levô reménységrôl, szelíden és tisztelettudóan." (1Pt 3,15).

Légy kész feladni a pozíciódat, légy kész áldozatot is vállalni Jézusért, és légy kész bármikor, bárkinek megvallani Ôt, hiszen Ô mindent oda adott érted. Önmagát adta érted. Errôl volt szó hét napon át, és éppen ezért ma joggal kérdezi tôlünk a mi Urunk: és mi mit adunk Neki?

Odadtam életem, Kiontám vérem én,
Istent békíteni, Javadra ezt tevém.
Odadtam életem, Mit adsz te énnekem?

Örök fénybôl jövék, Elhagyva trónomat,
Mint szolga szenvedék, Gúny s megvetés alatt.
Mind érted tettem ezt, S te értem mit teszesz?

Hordoztam a tövist, Kin s gondnak martalék,
Kiittam a kehelyt, Halálig hű valék.
Teérted tűrtem el, Mit tűrsz te értem el?

Önként ajánlva fel Bűnid bocsánatát,
Üdvöt s békét neked Örök kegyelmem ád.
Mindezt adom neked: Add nékem szívedet.

Egész héten Isten szeretetérôl volt szó. Arról a szeretetrôl, amely testet öltött Jézus Krisztusban, amellyel utánunk hajolt a mi mennyei Atyánk, amelyikkel várta Jézus Nikodémust azon az éjszakán, türelmesen nyitogatta a szemét, várva, hogy megnyíljék a szíve is. Arról a szeretetrôl, amelyikbôl Isten mennyei életet akar nekünk ajándékozni, s egyáltalán mindent vissza akar adni, amit elveszítettünk akkor, amikor otthagytuk Ôt.
Arról a szeretetrôl, amely keresztre adta az Egyszülöttet, odadobta a Bárányt a farkasoknak, hogy életben maradjunk. Amelyikkel Isten tisztára mosogat minket, Szentlelkével betölt, s mindent megtesz azért, hogy valóban életünk, új életünk legyen. Nekünk csak hittel fel kell néznünk a keresztre.
Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az Ô egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Ôbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen.
Beszélgetésük befejezéseképpen Jézus még két kérdésrôl vált néhány szót Nikodémussal. Mi lesz azokkal, akik nem hisznek Ôbenne, és mit vár azoktól, akik hisznek Benne?
Eddig végig ajándékról volt szó. Arról, hogy ami szükséges, azt Ô kínálja ingyen, ajándékképpen, Nikodémusnak is és mindnyájunknak. Csak hitet vár, vagyis üres kezeket, amibe beleteheti az ajándékot. Itt a beszélgetés végén azonban keményebb szavak is elhangzanak már. Mi történik azokkal, akik nem fogadják el ezt az ajándékot, és minek kell jellemeznie azokat, akik elfogadták? Errôl szól hozzánk ma este a mi Urunk.
1) Mi lesz az elôbbiekkel? "Nem azért küldte Isten az ô Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa. Aki hisz Ôbenne, nem kárhozik el, aki pedig nem hisz, már elkárhozott, mivel nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében." Jézus Krisztus tehát nem ítélni jött az embereket, hanem megmenteni. Aki azonban nem hagyja magát megmenteni, aki elengedi füle mellett az Ô hívását, visszautasítja ajándékát, vagyis aki nem hisz Benne, az önmagát ítéli halálra. Mégpedig örök halálra, ami azt jelenti, hogy ha ilyen hitetlenül hal meg, nincs többé lehetôsége arra, hogy Istennel kapcsolatba kerüljön, nem kínálja fel neki többé Isten az életnek az ajándékát, és mindörökké szenved amiatt, hogy életének ezt a legnagyobb döntését elrontotta.
Jézusnak ezeket a kemény szavait csak úgy tudom most továbbadni nektek, hogy ott van bennem a szorongás, hogy bár csak senkinek ne kellene megkóstolnia ezt a szörnyűséget. Mert ez valami elképzelhetetlenül rettenetes lehet: egy örökkévalóságon át az Isten hiánya miatt szenvedni. Egy elrontott döntésnek a következményeit szenvedni úgy, hogy valaki Isten szeretetét visszautasította, és ezen az állapotán már nem lehet változtatni. Mert nem azok kárhoznak el, akik bűnösök, hanem azok, akik bűnösök akarnak maradni. Aki nem akar hit által megmenekülni. A többi is bűnös volt, de a bűnével Jézushoz menekült, és ott kért és kapott bocsánatot, békességet, életet. Ehhez azonban kell ez a menekülés, kell az, amirôl szinte minden este szó volt: hogy komolyan vegyük, hogy ez szükséges. Ha Jézus mondja, bizonyos, hogy úgy is van. Szükséges, Ô pedig kínálja, akkor egy megoldás van: megyek és hálásan elfogadom. Mert Isten nem erôlteti ránk ezt az ajándékot. Ô nem báboknak tekint minket, az akaratunk, a hitünk is kell ahhoz, hogy a mienk legyen ez az ajándék. "Aki hisz Ôbenne - így olvastuk - nem kárhozik el, aki pedig nem hisz, már elkárhozott, mivel nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében."
Nyilvánvaló ebbôl Isten üdvözítô akarata, de ugyanilyen világosan kitűnik belôle a kárhozat lehetôsége is. Az embernek szabadságában áll visszautasítani az üdvösséget.
Ma sokan vannak az egyházon kívül és belül, akik egyaránt azt próbálják állítani, hogy nem egyeztethetô össze Isten szeretetével a kárhozatnak a ténye. Jézus azonban beszél róla. Sôt vannak, akik azt mondják, hogy előbb-utóbb valahogyan úgy is minden ember üdvözül. Ezek a veszedelmes tévtanítások arra jók, hogy népszerű legyen az, aki népszerűsíti ôket, hiszen nem kíván az embertôl Istenhez való ôszinte odafordulást, nem kíván bűnbánatot és hitet igazolja az Isten nélküli állapotot, és támogatja a hitetlenséget. Jézus azonban ezekben a kemény mondataiban arra figyelmeztet minket: lesz ítélet és kárhozat, de nem Isten veti oda az embereket, hanem aki visszautasítja ôt, az önmagát ítéli erre.
Mi mindnyájan úgy születünk, hogy Isten ítélete alatt vagyunk. Ez a földi élet egyebek között arra adatot, hogy ez alól az ítélet alól kapjunk felmentést. Ezt hozta el Jézus. Ha viszont valakinek ez nem kell, akkor nincs más segítség a számára. Éppen itt a János evangéliuma 3. részének az utolsó versében olvassuk ezt: "Aki hisz a Fiúban, örök élete van. Aki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta." (Jn 3,36)
Van egy másik hely is a János evangéliumában, ahol Jézus errôl beszél. És egy evangelizációs hét végén nagyon fontos, hogy ezeket a gondolatokat megfontoljuk és a szívünkre vegyük. "Én világosságul jöttem e világra, hogy senki ne maradjon a sötétben, aki én bennem hisz. És ha valaki hallja az én beszédemet és nem hisz, én nem kárhoztatom azt: mert nem azért jöttem, hogy kárhoztassam a világot, hanem hogy megtartsam a világot. Aki megvet engem, és nem fogadja be az én beszédeimet, van annak, aki ôt kárhoztassa: a beszéd, amelyet szóltam, az kárhoztatja ôt az utolsó napon. Mert én nem magamtól szóltam, hanem az Atya, aki küldött engem, ô parancsolta nékem, hogy mit mondjak és mit beszéljek. És tudom, hogy az ô parancsolata örök élet. Amiket azért én beszélek, úgy beszélem, amint az Atya mondotta nékem." (Jn 12,46-50)
Jézus valóban nem ítélni jött. Az Ô beszédével az örök életet közvetíti. Aki azonban nem fogadja be az Ô beszédét és nem hisz Ôbenne, visszautasította az örök életet. A beszéd kárhoztatja ôt majd ama napon, amit hallott, de nem fogadott el. Isten ôrizzen meg mindnyájunkat attól, hogy ez bekövetkezzék az életünkben!
Úgy összeszorult a szívem, amikor alapigénknek ezt a mondatát olvastam: "Ez pedig a kárhoztatás, hogy a világosság e világra jött, de az emberek inkább szerették a sötétséget, mint a világosságot." Nem félelmes? Inkább szereti a sötétséget, mint a világosságot? Csak azt tudom mondani, testvérek ennek a hétnek az utolsó estéjén is: higgyetek Jézus Krisztusban, és ne játszatok az üdvösség és a kárhozat kérdésével, mert az ennyire komoly dolog, ahogy errôl Megváltónk itt a Nikodémussal folytatott beszélgetésében is szólt.
2) A másik, amirôl Jézus itt beszél: mit vár azoktól, akik hisznek benne? Azt várja tôlük, hogy a hitük látszódjék meg az életükön. Azt várja tôlünk, hogy ezt a döntésünket valóságos cselekedetek kövessék. "Aki pedig az igazságot cselekszi, az a világosságra megy, hogy az ô cselekedetei nyilvánvalókká legyenek, hogy Isten szerint való cselekedetek." Tehát aki úgy döntött, hogy földi élete hátralevô részét, meg majd az örökkévalóságot Jézus Krisztussal akarja tölteni, aki úgy látja, hogy noha nem érdemli meg, de neki is kínálja ezt az ajándékot, és hittel elfogadta, az kezdjen el járni Jézus Krisztussal. Ez azt jelenti: a világosságban jár, meg azt, hogy Isten szerint való cselekedetei vannak. Mi ennek a két kifejezésnek a jelentése?
Mit jelent világosságban járni? Azt jelenti, hogy az ilyen ember már különbséget tud tenni a benne levô sötétség és a világosság között. Amíg Jézus Krisztus nem élt benne, addig nem tudott különbséget tenni, addig hozzászokott a sötétséghez, addig csak az volt. Mióta a felülrôl való élet is ott van benne, az a világosság, ami Krisztussal érkezik egy ilyen ember életébe, egyszerre leleplezi: mi minden volt a sötétben. Most már érzékeli mi a sötétség és mi a világosság. Mi az ami felülrôl való, Jézustól jövô indíték, gondolat, vonzás, és mi az, ami alulról való, a bűnbôl való, és sötét. És semmi ilyennel nem akar közösséget vállalni, mindent, ami a sötétben volt és van, a világosságra hozza, vagyis a bűneit néven nevezi, bűnnek vallja és elhagyja. Az újjászületett emberre jellemzô az, hogy kialakul egy nagyon finom érzékenysége a sötétség és világosság cselekedetei közti különbségtételre, és kialakul az a készsége, hogy minden pillanatban kész a bűnbánatra.
Tehát, ha egy kudarc, megszégyenülés leleplezi valamilyen gyengeségét, ami már sokszor történik, rá jellemzô, akkor nem védôbeszédet tart az emberi gyengesége mellett, hanem azt mondja: bűn. Az én Uram ezt így nevezi, bocsánatot kérek rá, és el akarom hagyni. Soha többet ne ismétlôdjék az életemben. Nem leplezi, hanem leleplezi a maga bűneit. Nem mentegeti és a körülményekkel próbálja igazolni, hanem néven nevezi, elválik tôle, megtagadja és elhagyja.
Tehát, ha bibliaolvasás közben egyszer csak magára ismer, azt mondja: nem is gondoltam, hogy ez is megvan bennem, akkor nem is megy tovább, hiszen meg van a nagy ígéretünk: hogy ha megvalljuk bűneinket, Ô hű és igaz, és megbocsátja. Mikor akarja megvallani? Majd karácsonykor? Most! Most tette bűnné Isten, most adok igazat Istennek. Tudatosítom magamban, hogy ez is jellemzô régi természetemre, ez az, amit nem akarok továbbfolytatni.Vagy egy igehirdetésben találva érzi magát, akkor nem azon spekulál: kiprédikált a pap, hiszen nem is ismer szegény, honnan tudná azt a sok bűnt, ami ott van a szívünkben? Hanem azt mondja: odamutatott az én Istenem. Sose esik jól, ha a bűneinket nevén nevezi Isten, de legyünk bizonyosak abban, hogy ez mindig az Ô szeretetét mutatja. Így akarja feltisztítani, átmosni egész belsô szellemi életünket. És ez halálunk pillanatáig tart. És ha valaki máson keresztül érkezik ilyen intés? Az még jobban fáj. De vegyünk komolyan, hogy rajta keresztül is Isten akarja a javamat: ami sötétségben volt, az jöjjön a világosságra. Mert Isten drága áldott munkája az, amit Pál apostol így jellemez: "Világosságra hozza a sötétségnek titkait, és megjelenti a szíveknek tanácsait (1Kor 4,5). A mi szívünkben annyi rejtett bűn van, hogy arról fogalmunk sincs. Isten különös megszentelô kegyelmének szép munkája, hogy világosságra hozza a sötétség titkait és megjelenti a szíveknek tanácsait. Hogy aztán minden bűn helyét elfoglalja az Ô Szentlelke és így beteljesedjen az ember Isten Lelkével: Jézus Krisztussal, az Ô Igéjével.
Készülés közben jutott eszembe egy több évtizedes emlékem. Vidéken szolgáltam még akkor, amikor meglátogattam egy családot, ahonnan több gyerek is járt hittanra. Az anyuka azt mondja: éppen jókor jött, mert kellene egy kis segítség. Hátha magára hallgat a kislányom. Egészen speciális probléma volt: a kislánynak megtetszett az udvaron egy hatalmas kô és addig rágta bátyjainak a fülét, amíg bevitette velük a szobájába és letették a sarokba. Anyuka szemét nagyon szúrta az irdatlan kô, aminek végképp nem ott volt a helye. De a kicsike hisztis volt, és valahányszor ki akarták vinni, ô gyôzött. (Ez más kérdés, helyes-e megengedni.) Nem lehetett kivinni. Hátha rám hallgat? Azt nem tanították a teológián, hogy ilyenkor mit kell csinálni, viszont ahogy néztem a követ, feltűnt, hogy a falrepedésbôl egy bogár bement alá. Gondoltam: ahol egy van, ott több is lehet. Odahívtam a kislányt és megkérdeztem: megengedi, hogy felemeljem egy kicsit a követ? Meg. Ahogy felemeltem, rengeteg pincebogár volt alatta: feketék, barnák, szürkék, százlábú, húszlábú, nyolclábú, mindenféle. A hirtelen világosságtól megdermedtek, aztán igyekezett menekülni mindegyik valamerre, de gyorsan visszatettem rájuk a követ, hogy ne legyen invázió. A kicsike visítva kimenekült. A következô hittanórán ezt mondta: tiszteletes bácsi, nem gondoltam, hogy mikkel lakom együtt. Kiderül: még az nap kérte a bátyjait, vigyék ki onnan a követ, de vigyék ki a bogarakat is.
Szeretném megkérdezni: te tudod-e, hogy mikkel laksz együtt? Isten világosságot teremtô munkájának különös áldása az, amikor kezd derengeni elôttünk is: mi mindennel lakunk együtt. Mennyi régi sérelem, amit sokszor már el is felejtünk, de mégis, mint méreg, ott hat a szívünk mélyén és fakad belôle egy csomó rejtett gyűlölet, irígység, keserűség, visszafojtott bosszúvágy, és az élet egy kritikus pillanatában egyszer csak fellobban ez az egész. Ott lapult a kô alatt egy csomó rejtett indulat. Hogy milyen sok rejtett káromkodás, szitkozódás van bennünk, amit a világért sem mondanánk ki hangosan, de ott belül elhangzik. Mennyi parázna fantáziálás, amit sokszor magunk elôtt is szégyellünk, hogy néha még Istent is gyalázzuk egy-egy elkeseredett pillanatunkban. Semmi nem látszik belôle, csak a kô a sarokban. És alatta sötét pincebogarak.
Készek vagyunk-e világosságra hozni mindezt? Nem beszélve a szokásainkról, a bogarainkról, amiket már észre sem veszünk, úgy összenőttek velünk. Csak a család szenved miattuk, és már le is mondtak arról, hogy változni tudjunk, mert olyan sok próbálkozás hiábavalónak bizonyult. S mindig megmagyarázzuk, hogy ehhez jogom van, ennyi örömöm legalább legyen. Hát akinek csak ennyi van: szegény ember az. Szenvednek a többiek miatta. Azt mondja Jézus: ha valaki Vele akar újat kezdeni, annak természetessé kell hogy váljék az, hogy mindent, ami addig sötétben volt, világosságra hoz. Persze, hogy szégyelli magát az ember, meg kellemetlen, kényelmetlen. De utána tisztaság lesz. Egyértelmű lesz az élete, amelyikben csak világos cselekedetek, felülrôl való gondolatok, és Szentlélektôl való indítások lesznek.
Holnap sokan úrvacsorázni fogunk. Nem lehetne megvalósítani, hogy ma este még egy negyedórára megpróbálnánk elcsendesedni otthon és direkt kérnénk Istent: Uram mondd meg nekem most: szerinted mik azok a sötét dolgok az életemben, amiket most akarsz világosságra hozni? Meg fogtok lepôdni, testvérek: milyen sok mindent tudatosít bennünk Isten. Ezeket a bogarainkat jó lenne felírni egy papírra, és holnap itt az úrvacsora csendjében újra megvallani Istennek, aztán a papírt eltépni és kidobni. Holnap minden kijáratnál lesz egy szemetes láda, azokba bele lehet dobni. Csak azért: lássuk, hogy ennyire valóságos az, hogy Ô világosságra hozza a sötétség dolgait, és ha a bűneink skarlátpirosak, hófehérek lesznek, és ha vérszínűek, mint a karmazsin, olyanok lesznek, mint a gyapjú, és ha koromfeketék, Jézus Krisztus vére akkor is megtisztít minket minden bűntôl. Ha ezt akarjuk. Ha arra, amire Ô azt mondja: bűn, mi is azt mondjuk. Amíg védekezünk, leplezzük, takargatjuk, addig egy csomó energiánk erre megy el, és közben nem haladunk elôre lelkileg. Nem növekszik a hitünk. Úgy próbálunk haladni, mint aki behúzott kézifékkel nyomja a gázt. Jézus azt akarja: szabadon, lendületesen haladjon az életünk. De ehhez az kell, hogy világosságra jöjjön mindaz, ami sötétség.
Ezzel együtt jár az, hogy a cselekedeteink Isten szerint való cselekedetek lesznek. Na de Isten szerint való cselekedetet csak Jézus Krisztus tud létrehozni, mi nem tudunk! Ez egyben evangélium is. Nem nekünk kell erôlködnünk, hogy produkáljunk valami olyat, amire képtelenek vagyunk. Nem bizony! Ez nagyon fontos, hogy tudják azok, akik valóban újat akarnak kezdeni, vagy újra Jézussal akarnak elindulni: nem nekünk kell produkálnunk Isten szerint való cselekedeteket. Nem nekünk kell úgy élnünk, hogy az Istennek is kedves legyen, s mi is meg legyünk vele elégedve. Nem nekünk kell nekifeszülnünk, hogy egy kicsit szelídebbek legyünk, hanem a szelíd Krisztust kell engedni, hogy uralkodjék bennünk. Nem nekünk kell megpróbálni: hátha mégis néha türelmesebb tudnék lenni, hanem a hosszútürô Krisztusra kell hagyatkozni és engedni, hogy Ô legyen nagyon türelmes bennünk.
Mit jelent ez a gyakorlatban, és hogy történik el? Nagyon sok példát tudnék erre mondani. Egyet mondok csak. Ismerek egy családot, amelyikben van két huszonéves lány. A fiatalabbik hívô, az idôsebbik annyira nem hívô, hogy állandóan gúnyolta, nagyon sokszor megalázta a húgát a hite miatt. Szinte kéjelgett néha abban, hogy pellengérre állította és nevetség tárgyává tette. Történt egyik nap, hogy az idôsebbik kisírt szemmel jött haza. Dúltfúlt, nem szólt senkihez. A vacsora is némán kezdôdött, majd kötekedett, akivel csak lehetett, látták: valami nagy baj van. Végül is kiderült: otthagyta a fiú, pedig már komolyra fordult a kettôjük kapcsolata. Persze, hogy megviseli ez az embert. Hirtelen nem nagyon tudták a szülôk sem, a többiek sem, mit szóljanak hozzá. Az volt a szokás náluk, hogy minden hétre a családból valaki más elvállalta az összes házimunkát, az mosogatott, takarított, stb. Ilyen volt a munkamegosztás. Ezen a héten az idôsebbik leány lett volna a hetes. Vacsora végén kijelentette: ilyen lelkiállapotban nem mosogat. Az elsô gondolata a húgának ez volt: bárki mással történhet ilyen megrázkódtatás, attól még nem áll meg az élet, attól az ember a kötelességét végezze el. Mi az, hogy nem mosogat?! Miközben azonban ezek a gondolatok átfutottak az agyán, egyszer csak eszébe jutott: ezek nem Isten szerint való gondolatok. Ez ô, a régi természete. Na de ô már Jézusnak adta át egy idô óta a vezetést. Mit kell ilyenkor csinálni? Egybôl tudta, mit kell tennie. Ezt mondta: egész hétre átvállalom ezeket a szolgálatokat most. És próbálta valahogy oldani azt a nyomott, feszült hangulatot azzal, hogy mindenki fáradjon a lakásba és lásson munkához, ôt meg hagyják érvényesülni itt a konyhában.
Mosogatás közben aztán végiggondolta az egészet: hogy van ez? Ennyire él még a régi, utálatos természete? Majdnem az jutott eszébe: úgy kell neki hányszor kigúnyolta. Mi az, hogy nem mosogat?! De ennyire valóságos, hogy Jézus Krisztus beszélni kezd azzal, aki befogadta az életébe. Hogyan beszél? Úgy, hogy ilyen gondolatot ad: mosogass el te helyette! Most, vagy egész héten? Akkor már egész héten. Na de még csak kedd van. Szombaton vállalnám, de kedden? Ez azonban már eszébe sem jutott, mert az már teljesen mindegy. Az mellékes, hogy mennyi ideig, meg mit vállalok át. Itt egyszerre megmozdul a krisztusi szeretet az emberben és a szeretet sok vétket, meg minden egyebet elfedez, és már mondta is: majd én egész héten. Eztán bement a nővére szobájába, letett az asztalára egy kis csokit és megpuszilta a haját. Menni is akart ki, tudta, nem lehet most szövegelni, mert még nincs füle arra, hogy meghallja. A nővére felugrott, utána ment. A nyakába borult és elkezdett keservesen zokogni. Amikor kisírta magát, akkor mégis csak elmondta neki a húga azt, amit mindjárt az elején mondott volna, csak félt, hogy kegyeskedônek tünik. Azt mondta: Isten tud neked szerezni jobbat annál, aki otthagyott. Merd ezt Ôreá bízni, én fogok imádkozni érte. És itt történt a csoda. Azt mondja a nővére: nem imádkozhatnánk most együtt?
Aki addig csak gúnyolta a másikat: imádkozó szentfazék, az most ezt kéri: nem imádkozhatnánk most együtt? És életükben elôször, azon az estén együtt borultak Isten elé. Az idôsebbik nem imádkozott, mert még nem tudta, kihez kell beszélni, de együtt imádkozott a hívô húgával.
Így történik ez valahogy. Lehet, hogy elsônek megszólal a régi természetünk, de akinek valóban van felülrôl való élete, akiben ott él Krisztus, az ilyen valóságos, és az ilyen egészen hétköznapi eseményekben is megmutatkozik. Csak hallgasson Rá. Az ilyen embernek vannak Isten szerint való cselekedetei. A többi meg csak erôlködik, hogy jó vallásos legyen, meg nagy bűnöket ne kövessen el. Itt nem errôl van szó, hogy nagy bűnöket ne! Arról van szó, hogy mindent Jézus Krisztus hadd végezzen az életemben. Beszél Ô hozzám? Hát hogyne beszélne! Különösen, ha kérdezem. Kialakul a fülhallásom: érzékenyen reagáljak arra, amit Ô mond. Csinálom is, amit mondott. Legközelebb még hamarabb érzékelni fogom. Engedelmesség közben növekszik az új élet.
Ez az, amirôl fogalmuk sincs azoknak, akik csak egyfajta vallásos kötelességeket akarnak teljesíteni, vagy bizonyos teljesítményrendszer áll elôttük. Fogalmuk sincs, mit jelent együttélni az élô Krisztussal. Ilyen valóságosan, holt fáradtan, este késôn, ilyen váratlan kellemetlenségek között, és mennyire leegyszerűsödik sok minden, ha valaki kész engedelmeskedni. Kész ott mindjárt mosogatás közben: bocsásd meg Uram, hogy még mindig ilyen vagyok. Mindjárt megköszönni: köszönöm Neked, hogy már ilyen vagyok és ilyen valóságosan élsz bennem, és növekedjél csak szépen, én meg hadd legyek egyre kisebb. Úgy ahogy ennek a harmadik fejezetnek a végén Keresztelô János ezt a programot mindannyiunk elé odateszi. (Jn 3,30)
Lehetséges az, hogy aki így Krisztussal teljesedik be, abból Krisztus áradjon ki. Mit gondoltok, mi puhította meg ennek a kemény szívű lánynak a szívét? Nemcsak a nagy csalódás akkor nap, hanem a húgából valami krisztusi áradt ki, amit nem "csinált," hanem ami történt. Benne élt Krisztus, és átadta a benne élô Krisztusnak az uralmat. Nem én, hanem amire Krisztus indit.
Isten segítsen mindnyájunkat, hogy mindazt, ami sötétség, világosságra merjük hozni, megvallani és elhagyni, és engedjünk a bennünk lakozó Krisztusnak, hogy Ô érvényesüljön életünkben!
Ézsaiás könyve 29. részében olvassuk: "Jaj azoknak, akik az Úrtól elrejtik tanácsukat és akik a sötétben szoktak cselekedni, mondván: ki lát és ki ismer minket?" Jaj azoknak, akik a sötétbe húzódnak! És ugyanakkor olvashatnám a Példabeszédek könyvébôl, a Zsoltárokból, az Újszövetség több helyérôl azt: "Boldog az az ember, aki az ô vétkét megvallja, mert megbocsáttatik neki." Jaj annak, aki a sötétbe visszahúzódik. Lehet lakásban is tenyészteni pincebogarat a kô alatt, de fel lehet emelni és kitakarítani onnan, világosságra hozni a sötétséget. És akkor boldog lesz az az ember, mert bűne megbocsáttatott, vétke elfedeztetett.
Két kérdésre válaszol tehát Jézus. Azt mondja: nem ítél senkit, de aki nem engedi, hogy megmentse, az magát ítéli az örök halálra. Isten ôrizzen meg ettôl bennünket!
Másodszor azt mondta: Aki engedi, hogy Ô megmentse, az engedje azt is, hogy Ô vezesse, és az Isten szerint való dolgokat fog majd cselekedni.
Hadd fejezzem be Pál apostol egy mondatával. "Ha a Lélek által éltek, akkor a Lélek szerint is járjatok." (Gal 5,25) Ha Isten Lelke valakit ezen a héten új életre segített, vagy az új életben megerôsített, akkor most már a Lélek szerint is járjon, és engedjen minden helyzetben Isten benne lakozó Szentlelkének!

Mai kérdésünk ez: mit akar Isten? Alapigénk szerint azt akarja, hogy örök életünk legyen. Istennek kifejezett akarata az, hogy minél többen, lehetôleg mindnyájan, megmeneküljünk, és örök életünk legyen.
Mi az örök élet? Az, ami az édenkertben volt az ember osztályrésze. Amikor látta a mindenható Istent, amikor Vele meghitt, bensôséges, bizalomteljes közösségben élt, amikor Hozzá tartozott, és éppen ezért teljes biztonságban, védettségben érezhette magát. Nem ismerte a félelmet, nem ismert nélkülözést - mindene bôségesen megvolt. De nem ismerte a szorongást, a fájdalmat, a betegséget, a halált sem. Nem kellett erôlködnie, hogy valahogyan próbálja teljesíteni Isten parancsait, mert az volt a legtermészetesebb számára, tudta, hogy az a legjobb neki, és önként, boldogan teljesítette azt, s amikor ugyanilyen tökéletes szeretet határozta meg a másik emberhez való viszonyát is.
Ezt veszítettük mi el mindnyájan, ez után vágyakozik kivétel nélkül minden ember, és ezt kínálja nekünk Isten. Az az Ô akarata, hogy az örök élet újra a mienk legyen. Ez a teljes, ez az igazi élet. Mert az örök itt a Bibliában nemcsak azt jelenti: nincs vége, hanem azt is: nincs híja. Annak az életnek, amit mi élünk, sok híja van. Az keveredik a halál erôivel. Az örök életben az élet a maga abszolút tisztaságában valósul meg. Az a jelzô, ami a görög Bibliában van, az aióniosz, nemcsak azt jelenti: örökké tart, hanem azt is, hogy a következô aiónból, világkorszakból való, tehát ugyanaz, amit Jézus az újjászületésrôl, az új életrôl mondott, hogy onnan felülrôl, Istentôl való. Erre akar elsegíteni mindnyájunkat.
Azt nézzük meg most kicsit részletesebben: mi is tehát ez az örök élet, és utána a felolvasott Ige alapján azt: miért lehetséges az, hogy ez a miénk legyen?
Mi is hát az örök élet? Ha egy kicsit közelebb hatolunk ahhoz, amit a Biblia errôl mond, akkor észre kell vennünk, hogy két különbözô szóval jelöli az Újszövetség az életet. Az egyik a közismert: biosz, a biológiai létet jelenti, sok esetben az életünknek a keretét, az anyagi, a materiális feltételeit. A puszta létet. Ez lehet szegényesebb vagy gazdagabb, akár az anyagiakat nézzük, akár valakinek a fizikumát, az egészségét. De érdekes megfigyelni, hogy bármilyen gazdag a biosza valakinek, az a hiányérzet, amirôl több este szó volt már, megmarad az ilyen emberben is. Úgy érzi, hogy valami még mindig hiányzik. A gazdag biosz még nem biztosíték arra, hogy valaki boldog, elégedett, harmonikus életű ember. Biosza mindenkinek van, az állatnak is.
Isten azonban ennél többet készített az embernek. Isten azt akarja, hogy az ember jól használja fel a bioszát, az életének a kereteit, az adottságait. Azokkal jól élni csak akkor tud, ha Istennel kapcsolatba került már. Isten ezeket a kereteket, amit a mi bioszunk jelent, meg akarja tölteni mennyei, örökkévaló tartalommal, és erre a tartalomra használ az Újszövetség egy másik szót, amit azonban szintén élettel fordít a magyar, ez a: dzóé. Isten azt akarja, hogy a mi bioszunkban megjelenjék a dzóé. Vagyis a puszta létünkbe beleáradjon az Ô isteni élete, Aki maga Jézus Krisztus személyesen, - ezért mondta többször: én vagyok az élet. Ettôl kezdve tud az ember igazán jól élni a bioszával, mindenféle adottságával is, ettôl kezdve lesz elégedett. Ezek az emberek azok, akik anyagilag szűkösebb körülmények között is elégedettek, és nekik mindig jut arra, hogy a másiknak - a nálánál is szegényebbnek - adjon, és hálás azért amije van. A másiknak meg a sok is kevés mindig, és panaszkodik, elégedetlen.
Szeretném ezt a különbséget két Ady-verssel szemléltetni, mert ez a két vers nagyon jól példázza azt, hogy mi a különbség a kétféle élet között. Az egyik vers a Grófi szérűn, amelyik arról szól, hogy egy éjszaka a gróf learatott gabonája kigyulladt és égett, és a korgó gyomrú magyar paraszt siratta az égô gabonát. Így hangzik el a kérdés:

Mért fáj neked az égô élet?
Nincs benne részed soha.
Ne félj, grófodnak lesz azért
Leánya, pénze, bora.
Ne félj, a tél meg fog gyötörni,
Mint máskor, hogyha akar.
Élethez, szemhez nincs közöd,
Grófi föld ez és magyar.

A régi magyar nyelv gyakran használta az "élet" szót a kenyér megjelölésére. Pontosabban a gabona - a gabona közül is a búza, és a búzából készült kenyér megjelölésére. Hiszen az életnek, a létnek az egyik elemi feltétele: legyen kenyér. A szalonna sokszor elmaradt mellôle, volt úgy, hogy kenyér, s uborka volt az ebéd, de a kenyér, az nagyon fontos. Ha kenyér van, akkor még életben maradunk, kibírjuk a szükséget.
Van egy másik vers, amely egészen más jelentéssel használja az "élet" szót. Nem véletlen, hogy Ady Endre a rá jellemzô módon nagy kezdôbetüvel is írja. Ez az Élet helyett órák. Ebben a versben elpanaszolja szerelmi csalódásait, és ôszintén ír arról, mennyire várta, hogy eljöjjön majd az igazi nagy szerelem, amelyik kibontakoztatja az életét, amelyik egy életen át melegít is, nem csak fel-fellobbanó láng. És jöttek ugyan szerelmek, de nem jött az az igazi nagy. S így fejezôdik be a vers:

Most itt állok akaratlan, dermedtje
Ezer, hazug, játékos mátkaságnak,
Futó csillagok fényüket rámszórták,
Elkábítottak olcsó mandragórák
S az Élet helyett nem jöttek csak órák.

Elmúltak az órák, és elmaradt az élet. Márpedig az órák nem állnak össze életté, hanem az órákban jelenhet meg az élet. A bioszban jelenhet meg a dzóé. A puszta létünket töltheti meg Isten gazdag, lelki mennyei tartalommal. És akkor megszűnik az ember hiányérzete. Egyébként a biosz bôvíthetô, az órákat szaporíthatjuk, a szerelmi élmények és kalandok talán vég nélkül növelhetôk, és mégis vágyik az ember a nagy szerelem után, ami az Életet jelentené, így ahogy a versben van, nagy kezdôbetűvel.
Nem véletlen tehát az, hogy Jézus Krisztus önmagára mondja: én vagyok az élet. Hogy ha a földi létünkben megjelenik Jézus, és mindaz, amit Ô hoz, akkor lesz miénk az élet. Akkor a miénk az örök élet. Akkor kiteljesedik az ember élete. Benne hinni azt jelenti: kapcsolatba kerülni újra Vele, az Élet forrásával, Akibôl aztán árad az élet belénk.Mert több az élet, mint az eledel, - ahogy Jézus a Hegyi Beszédben mondja.
Ugyanezt nagyon jól szemlélhetjük a tékozló fiúnak a példázatában. Odaáll az apja elé és azt mondja: add ki a vagyonból a rám esô részt. A "vagyon" szó a görög eredetiben a biosz. A bioszát kéri az apjától. Leszakítja a bioszát, mert azzal ô az apjától függetlenül akar élni. Majd ô tudja. Aztán kiderül: az atyától függetlenül a tôle kapott bioszt csak tönkretenni, csak eltékozolni lehet. Egészen félelmes ebben a példázatban, ahogy Jézus elmondja: mikor látja, hogy vészesen fogy a pénze, nem tudja abbahagyni a költekezést mégsem, s eljut az éhhalál széléig. Oda, hogy ô maga állapítja meg: ha itt maradok, éhen halok meg.Haza kellene menni. Újra kapcsolatba kerülni az Atyával, az Élet forrásával. Haza is megy, bocsánatot kér, bocsánatot kap, és akkor mondja az apja ezt a furcsa mondatot, amit, ha ezt nem értjük, akkor nem érthetünk miért ilyen szavakat használ ott. "Ez az én fiam, aki meghalt, és feltámadott, elveszett, és megtaláltatott." Miért halt volna meg? Hiszen élte világát, legalább is az volt az illúziója, hogy az apja ellenôrzése nélkül majd éli világát az apja pénzébôl. De meddig? A dzóéról leszakított bioszt csak eltékozolni tudja az ember. Ez törvényszerű. Isten nélkül még a bioszunkat sem tudjuk arra használni, amire adta. A testünket, a gondolatainkat, a pénzünket, az idônket - utólag sajnálkozik az ember: mit, hogyan rontott el. Kiüresedik a léte annak, akibôl hiányzik az Élet, az Istennel való kapcsolat.
Miután ezt eltékozolta és hazamegy, helyreáll a dzóé, az atyával való kapcsolat. Azzal megy haza: tudom, hogy nem érdemlem meg, hogy fiad legyek, de itthon szeretnék maradni és neked akarok dolgozni, úgy mint a béresed. Tehát függeni akar újra az atyától. Ekkor mondja az apja: meghalt és feltámadott. Mert ott a biztos halál várt volna rá. Ha nem jön haza idejében, valóban elpusztul. Most meg újra beleköltözött az élet, és a "feltámadott" szó a dzóé szónak egy származéka az eredeti szövegben.
Jézus tehát azt tanította, hogy van a puszta lét és ezt mint keretet, vagy ha tetszik, mint egy üres edényt Ô kész megtölteni - nem valamivel - önmagával. "Az ajtó elôtt állok és zörgetek. Ha valaki meghallja az én szómat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz." (Jel 3,20) Nem: adok neki valamit, hanem bemegyek ahhoz. Mert én vagyok az élet (Jn 11,25; 14,6).
A dzóé nélkül az ember élete gazdagon is szegény, s amikor eljön a halála, szétesik a biosza és utána jön az ítélet. Szegény és gazdag egyaránt így jár. Ezt mondja itt Jézus: "Aki hisz Ôbenne, el ne vesszen". Mert ha nem hisz Ôbenne, elvész. Aki viszont hisz Ôbenne, akinek az életében Ô mint gazdag, örökkévaló tartalom ott van, az a legnagyobb nyomorúságok között is képes boldog, hálás és elégedett maradni.
Pál apostolt említem csak példának. Az ô bioszában súlyos hiányosság mutatkozott. Gyógyíthatatlan betegsége volt. Többször könyörgött azért: Uram gyógyíts meg engem, sokkal könnyebben tudnék úgy Neked szolgálni. És mit mondott neki Jézus: ezt a betegséget fogadd el, ez megmarad. Mert így lesz világos neked is, másoknak is, hogy amit csinálsz, nem a saját erôddel mívelted, hanem az én erômmel. "Elég neked az én kegyelmem, mert az én erôm erôtlenség által ér célba." És mit mond erre Pál? Azt mondja: tudomásul veszem, elfogadom. "Nagy örömest dicsekszem azért az én erôtlenségeimmel, mert tudom, hogy amikor erôtelen vagyok, akkor vagyok erôs." Súlyos hiány a bioszban, de ott van a dzóé, a gazdag élet. "Nékem az élet Krisztus." - írja. És ilyen teherrel, ilyen hiánnyal boldogan, felülrôl kapott energiával végzi a maga szolgálatát. Soha egy szóval sem panaszkodik emiatt. Többje van neki azzal, hogy Krisztus ott van az életében, mintha makkegészséges lenne. Ez nem rontja el sem a kedélyét, sem a munkabírását, sem nem állitja Istennel szembe, mert "Nékem az élet Krisztus - írja - és a meghalás nyereség." És életének egyik legmélyebb pontjáról, amikor börtönben van, nem tudja, meddig lesz ott, semmi ok nincs rá, beteg lesz, elhagyják többen, onnan írja a Filippi gyülekezetnek: "Megtanultam bôvölködni és szűkölködni, ismerem a jóllakást és az éhezést, mindenben és minden körülmények között elégedett vagyok, mert mindenre van erôm a Krisztusban, Aki engem megerôsít." Minden körülmények között elégedett vagyok - egy olyan szituációban, ahol szinte minden hiányzik, ami a puszta léthez szükséges. De mindenre van erôm a Krisztusban, Aki engem megerôsít. (2Kor 12,9; Fil 1,21; 4,11-13.)
Ezért mondhatta Jézus Máriának és Mártának Bethániában, amikor a fivérüket gyászolták: "Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki énbennem hisz, ha meghal is, él az." Amikor a biológiai halál a bioszunkat szétveri - mert csak azt tudja szétverni, a dzoét nem, a bennem élô Krisztust nem, akkor is élek tovább. Ha meghal is - biológiailag, akkor is él az, és majd dicsôséges testet kapnak az újjászületettek, és Krisztussal lesznek örökkön örökké.
Isten tehát ezt az életet akarja nekünk visszaadni. Amikor ilyeneket mondunk: halálon is diadalmas élet, meg: túléljük a halálunkat, akkor annak nagyon konkrét tartalma van. Ezek nem szép túlzások, hanem ez a valóság. Sôt ez csak egy töredéke annak, amit az örök élet a maga teljes gazdagságában jelent.
Ezt akarja nekünk Isten visszaadni. Ezt kínálta nekünk ezeken az estéken is. Éppen ezért hadd kérdezzem meg, ha becsületen kell válaszolni, most így, ahogy itt ülünk, mit tudunk felelni erre a kérdésre: van-e neked örök életed? És ha úgy találjuk: nincs, akkor elhisszük-e azt, hogy valóban ez az Isten akarata, hogy legyen. És akkor csak az kell: vegyem komolyan, hogy nekem is kínálja, mert lehetséges, hogy mi is kapjuk.
Miért lehetséges? Errôl szeretnék a második felében szólni.
Jézus ebben a mondatban háromszorosan is megerôsíti: lehet, lehet, lehet. Miért? Elôször azért, mert Isten szerette ezt a világot, és ez kétszeresen is meglepetés. Egyrészt azért, mert egyetlen vallás sincs, amelyik az isteneirôl azt állítaná: szeretik ezt a világot. Ez az egy igaz élô Isten sajátossága, hogy Ô szeret minket. Szeretni azt jelenti: meg akarja adni az illetô a másiknak, ami az életébôl hiányzik. Isten erre törekszik. Van egy könyv, - itt az iratterjesztésünkben is kapható - Egy guru halála. Egy volt guru írja le, hogyan lett Jézus Krisztus tanítványa. Egy részlet arról szól, mennyire meglepôdött, amikor a szent tehén, amit ô istenként imádott és tisztelt, fel akarta ôt lökni egyszer. Átsuhant rajta: felöklel az istenem? Ez illetlen gondolat volt és kiverte a fejébôl, de újra eszébe jutott ez az élménye akkor, amikor elôször hallott a Bibliáról, Jézus Krisztusról, és arról az Istenrôl, Akit a keresztyének ismernek és imádnak, és azt az Istent a Biblia úgy határozza meg: az Isten szeretet. Meglepô ez a megállapítása Jézusnak, de azért is meglepô, mert azt olvassuk, hogy ezt a világot szerette. Azt a világot, amelyik nem csak közömbös Istennel szemben és nem csupán passzív, hanem nagyon is aktíve gyalázza és tagadja. Vagy jó esetben udvariasan negligálja, semmibe veszi, mintha nem lenne. Amelyik ellenségesen viszonyul Istenhez. Isten az ellenségét is szereti.
Aztán azért is lehetséges, hogy a miénk legyen az örök élet, mert úgy szerette Isten e világot, hogy az Ô egyszülött Fiát adta. Odaáldozta, feláldozta az Ô egyszülött Fiát, Jézust, mert másként nem lehetett nekünk adni az örök életet, csak úgy, hogy az, Aki maga az Élet, mintegy széttörjön, és így kiáradhasson az isteni élet, amit Krisztus elhozott erre a földre az egész emberiségre, hogy mindenki meríthessen abból. Ennek viszont ez volt az ára, hogy Ôneki mindazt az ezzel járó lelki és fizikai kínt el kellett szenvednie, amibe ez került. Egyáltalán, hogy otthagyta a mennyei dicsôséget és eljött ide közénk, hogy engedte, hogy szemenszedett hazugságok, rágalmak alapján összeverjék, leköpdössék, meggyalázzák, két gonosztevô közé felszegezzék a keresztre, a leggyalázatosabb és a legkínokkal teljesebb halállal haljon meg, ott az Atyához kiáltson és hiába - nem segít rajta, elhagyta Ôt a mennyei Atyja is, mert ennyire komoly a bűnnek a rontása, és ennyire valóságosan magára vállalta Ô a bűneinket.
Azt mondják, hogy azokon a vidékeken, ahol farkascsordák szoktak pusztítani, az a szokás alakult ki, hogy ha télen mégis csak hosszabb útra kellett menni lovasszánnal, feltettek a saroglyába egy összekötözött bárányt. Ha támadtak a farkasok, és nagyon közel jöttek már a szánhoz, akkor kidobták közéjük a bárányt. Amíg azt széttépték, továbbment a szán. Ez volt az egyetlen lehetôség arra, hogy ember és ló életben maradjon, hogy helyettes áldozatként odadobtak egy ártatlan bárányt. - Nem véletlen az, hogy Keresztelô János így mutatta be Jézust megkeresztelkedésekor a sokaságnak:"Íme az Isten Báránya, Aki elveszi a világ bűnét." Jézus ténylegesen magára vállalta ennek a világnak a bűnét: az én bűnömet is, a ti bűnötöket is, azért, hogy életben maradjunk.
Egy misszionárius, aki Tahitiban szolgált, leírja: amikor elôször magyarázta ezt a bennszülötteknek, a végén az egyik megkérdezte: mondd meg becsületesen, ez mind így igaz? Azt mondta: igen, itt van leírva a Bibliában, és annak minden szava igaz. És te helyetted is meghalt Krisztus? Igen. És én helyettem is? Igen. És te tudsz errôl könnyek nélkül beszélni?
Mi megszoktuk, hogy idézzük a János 3,16-ot, mert ezt a legtöbben ismerik. Jó lenne ezt egyszer nem idézni, hanem a szívünk mélyéig engedni: mit jelent ez? Úgy szerette Isten ezt az ellene lázadó világot, hogy odaáldozta az Ô egyszülött Fiát, hogy aki Ôbenne hisz, annak örök élete legyen.
Ábrahámnak végül is nem kellett feláldoznia Izsákot. A mi mennyei Atyánk feláldozta ténylegesen az Ô egyszülött Fiát. Ezért lehetséges, hogy kapjunk örök életet.
Harmadszor azt mondja Jézus, azért lehetséges, mert hit által mindenki hozzáférhet ehhez az ajándékhoz. "Hogy aki hisz Ôbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen."
Ez is közhellyé vált, és hamar átlépünk rajta: mindenki. Így van, nagy az Isten szeretete. Csak amikor konkrét kérdéseket kezdenek feltenni emberek, akkor állnak meg és áll meg sokszor a lélegzetünk is: hogy hogy mindenki? Függetlenül attól, hogy elôtte milyen élete volt? Függetlenül attól. Még egy gonosztevô is örök életet kaphat? Még egy gonosztevô is. Akkor is, ha az egész életét elrontotta? Akkor is. Éppen ott a kereszten, miközben a Megváltó haldoklott, aközben szólt hozzá az egyik gonosztevô. "Uram, emlékezzél meg rólam, mikor eljössz a Te királyságodba." És Jézus nem azt mondta: miért nem jártál templomba, miért nem csináltad ezt meg azt, hanem így felelt neki: "Még ma velem leszel a paradicsomban." Ilyen egyszerű ez? Hát ha ez egyszerű, akkor ilyen. De ezért Ôneki az életével kellett fizetnie. És még egy ilyen ember is, az utolsó pillanataiban, amikor már semmit nem tud helyrehozni és jóvátenni, akkor is kaphatja az örök életet. Mert, ha még ötven évig él, akkor sem tudott volna mindent jóvátenni és helyrehozni. Ezért haldoklik mellette az Isten Fia, mert ott hozza helyre és teszi jóvá azt, amit ô jóvátehetetlenül elrontott. Ezt kellene komolyan hinnünk! Akkor nem spekulálnánk, hanem elfogadnánk ezt az ajándékot.
Lehetséges tehát még nekünk is örök életet kapnunk, mert Isten szerette ezt a világot, mert az Ô egyszülött Fia odaáldozta magát ténylegesen érettünk és helyettünk, és mert ezt hittel bármelyikünk, bármikor komolyan veheti.
Lényegében ugyanarról beszél itt Jézus, mint amit a kettôjük beszélgetése elején Nikodémusnak a felülrôl való születésrôl mondott. A mi életünk Ô nélküle puszta lét, de onnan felülrôl mennyei tartalommal telítôdhet. Ez az élet Ô maga, tulajdonképpen Vele kell kapcsolatba kerülnie annak, aki élni akar. Ô nélküle széthullik a bioszunk egyszer, mondanak egy szép temetési beszédet, és jön az ítélet. "Mert elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghalnak és utána az ítélet." Aki azonban Jézussal itt összeköti az életét, és megjelenik a puszta létében az igazi élet, az örök élet, az már nem megy ítéletre. Ezt is Ô mondja, így szó szerint. Mert az már átment a halálból az életre. (Zsid 9,27; Jn 5,24)
Ausztrália szavannáin óriási tüzek szoktak pusztítani. Azt mondják, teljesen reménytelen megállítani, fékezni, oltani. Megvárják, hogy valahol majd megáll. A bennszülöttek azonban kitaláltak egy módot a védekezésre. Amikor a hírvivôk - mert volt jelzôszolgálat - továbbadták a jelzést: tűz jön és milyen irányból, akkor maguk körül felégettek egy darabot, és odaálltak annak a közepére. Ott védve voltak, mert ott a tűz már nem talált magának táplálékot, és azt kikerülte.
Isten azt mondta, hogy az emberiség temérdek gonoszsága miatt az Ô igazságos ítélete jön majd erre a világra. Egyetlen olyan hely van, ahol ez az ítélet nem fog pusztítani, mert ott ezt az ítéletet már végrehajtotta Isten: a Golgota keresztje. Aki ott van annak a közelében, az alatt, az védve van. Az nem megy az ítéletre, mert annak az ítélete már végrehajtatott Krisztus halálában, és az már átment a halálból az életbe.
Olyan különös az, hogy a Bibliának ezt a központi igazságát milyen nehezen tudjuk elhinni. De boldog ember az, akire érvényes: aki hisz, az nem vész el, hanem örök élete van.
Azzal szeretném befejezni, hogy akinek örök élete van, az csodálkozva tapasztalja magán, meg még inkább a többiek rajta, hogy ugyanaz a szeretet jelenik meg benne, amivel Isten szerette ezt a világot. Könnyű megjegyezni a bibliai helyet - keressék otthon ki. A Római levél 5. részének 5. verse így hangzik: "Az Isten szeretete kitöltetett a mi szívünkbe a Szentlélek által, aki adatott nékünk." Az Isten szeretete - az a szeretet, amivel Isten szerette ezt a világot. Ezzel a szeretettel képes szeretni egy újjászületett ember, aki Jézust befogadta életébe, másokat. Az is nagy élmény mindig, amikor láthatjuk egy ember újjászületését. De ennek a folytatása is: sokszor nagyon keserű szívű, megalázott, kisemmizett, sok lelki sebet hordozó ember hogy virul ki erre a szeretetre.Hogy tudja szeretni azokat, akiket eddig nem tudott. Legfeljebb akarta ôket, de nem ment. Meg is mondta ôszintén, és minden oka meg is volt rá. S most tudja szeretni azokat, akiktôl csak rosszat kapott! Hogy kezd el áldozatot hozni - mert ez is megjelenik, s ez is isteni jellemvonás, hogy az Ô egyszülött Fiát odaáldozta. Hogy kezd el áldozatot hozni azokért, akik nem érdemlik meg. Milyen szeretettel tud beszélni azokról, akik ôt egész életében csak bántották. Micsoda lelki gazdagságot jelent az, hogy ôvé az örök élet! Í
gy a hét vége felé most már egyre többet kell beszélnünk errôl is: mi lesz utána? Isten itt napok óta kínálja nekünk az örök élet ajándékát. Vég nélkül nem fogja kínálni egyikünknek sem. De aki elfogadta, azt ez az ajándék kötelezi is. Az engedjen a benne kibontakozó új életnek. Az bízza rá magát Jézus Krisztusra úgy is, hogy most már Ô indítja és Ô vezeti. Az engedje, hogy az Isten szeretete kicsorduljon belôle. Ne szégyellje magát, ha kedves lesz ahhoz, aki neki nagyon sok bajt okozott. Ne szégyellje mások elôtt, hogy szeretettel beszél vele vagy róla. Az ne szégyellje, hogy úgy meg tud bocsátani másoknak, ahogy Isten megbocsátott neki - vagyis feltétel nélkül. Még akkor is, ha az illetô nem kér bocsánatot. Az ne szégyellje, hanem legyen hálás érte. Örüljön neki. Ez a biztos pecsétje annak, hogy valóban ott van az örök élet az ô szívében.
Hit által lesz a mienk, és nem a látható jelek tesznek bizonyosakká. A hitünk tesz bizonyossá, de vannak látható következményei is. Láttuk mit jelent az a kép: "A szél fú, zúgását hallod"... Látható következményei vannak a bennünk élô Krisztusnak. Így lesz valóság az, amit a heti énekünkben énekeltünk: "Árad az élet Belôled, kútfeje lesz a szíved." Elôször árad a mennyei élet belénk, és utána árad ugyanez az élet belôlünk. Átfolyik rajtunk, átmos újra és újra, ez tart tisztán, az, hogy állandóan ilyen áldott "nyomás" alatt van az ember élete, - a vízvezetékre gondolok: árad Istentôl és én adom tovább. Ez segít el az egyre teljesebb emberségre, eközben válunk azokká, akiknek Isten elgondolt. A bűn által megnyomorított, mindig elégedetlen, magát sokszor szegénynek, kisemmizettnek érzô, keserű emberbôl így lesz gazdag, boldog, másokat is gazdagító ember.
Feleljünk Isten elôtt: van-e már nekem örök életem. Ha van: adjunk hálát érte, ha nincs: akkor mi akadálya, hogy most nyújtsuk ki a hitünknek a kezét, és most fogadjuk azt el? És vizsgáljuk meg azt is: mi hasznuk a körülöttem élôknek abból, hogy nekem örök életem van? Vajon nem ülünk-e ezen a kincsen? Minél tovább ülünk rajta, annál inkább elveszíti az értékét. Minél többet adunk tovább, annál gazdagabban árad belénk is.Így történik-e ez az életünkben?

Tegnap este láttuk, hogy az a természet, amelyik velünk születik, mindenestôl megromlott. Egyebek közt azon is szemlélhetjük ezt, hogy egész kicsi gyerekek sok olyan durvaságot, gonoszságot csinálnak, amire soha nem tanította ôket senki. Magunkkal hozzuk mindezt és az erre való hajlamot. Ugyanakkor olyan nehéz a legkisebb jót is megtanítani, hogy az tartósan gyakorlattá váljék az életünkben. Arra pedig egyetlen ember sem képes, hogy Isten akaratát cselekedje. Legfeljebb addig jutunk el, hogy vágyakozunk erre, megpróbáljuk, elhatározzuk, de képtelen a romlott ember Isten akarata szerint élni. És emiatt minden ember Isten ítélete alatt áll. Ezért mondta Jézus: "Szükséges újonnan születnetek." És ez még egy ilyen értékes, kedves, vallásos, mélyen gondolkozó, erkölcsös emberre is érvényes volt, mint amilyennek Nikodémust ismertük meg eddig.
Azután láttuk, hogy ha valaki Jézus Krisztust befogadja, Ô egészen újjáteszi természetünket. Elkezdôdik Isten Fiának a természete egy ilyen magunkfajta, nyomorult emberben, és ez minden téren megváltoztatja az embert. Megváltoztatja elôszôr is a státusát, a helyzetét: addig Isten ellensége volt, attól kezdve Isten családjának a tagja. Jézusért gyermekévé fogadja a mindenható Isten. Ezzel belépett az Isten országába, új törvények érvényesek az életében, újfajta védelem veszi ôt körül. Isten elôtt úgy szerepel, mintha soha semmi bűnt nem követett volna el, Krisztus igazságát kapja ajándékba. De ô maga is képes lesz sok olyasmire, amire korábban nem. Azaz, hogy nem is ô lesz képes, hanem a benne élô Krisztus mutatja meg, hogy kicsoda ô, az Ô Szentlelke irányítja ilyenkor már a tekintetünket, a nyelvünket, a gondolatainkat, a cselekedeteinket. Legalább akkora a különbség, mint egy erdô szélén ottfelejtett kabin és egy biztonságos pályán magas csúcsokra embereket szállító kabin között.
Amikor Nikodémus mindezt végighallgatta, ezt kérdezte Jézustól: "Hogyan lehetséges ez?" Jézus megismételte azt, amit mondott, egy kicsit kibôvítve. Erre Nikodémus megint feltette a kérdését: "Hogyan lehetséges ez?"
SZIMBÓLUM 169 \f "Symbol"
Ma este errôl lesz szó: hogyan lehet újjászületni?
Tegnap inkább képekkel próbáltuk az újjászületés titkát körültapogatni, ma többször szeretnék majd a Szentírásból idevonatkozó fontos igéket olvasni, hogy ebben a világosságban lássuk, hogyan lehetséges ez?
Mindenekelôtt azonban figyeljünk fel arra, hogy ezen a ponton milyen feszültség támad Jézus és Nikodémus között. Nikodémus igyekszik bizonyítani Jézusnak, hogy amit mond, az lehetetlen. Ezért teszi fel így a kérdést: Hogyan lehetséges ez? Például, ha valaki már vén, bemehet az ô anyjának méhébe másodszor és születhetik-e? Önmagában is lehetetlen, hogy bemenjen másodszor, hát még ha vén! Akkor az édesanyja talán már nem is él. Látod Jézus: ez képtelenség!
Jézus pedig nem kezd érvelni és magyarázni, hanem Nikodémus mindegyik kérdésére csak megismétli azt, amit már mondott. Miért? Nyilvánvaló, hogy arra akarja figyelmeztetni Nikodémust, hogy - ne haragudj, ez nem vitatéma. Ezen nincs mit vitázni. Itt én ajándékot kínálok neked, valami olyat, ami nélkülözhetetlenül szükséges az életedhez. Ezt az ajándékot nem megérteni kell, hanem elfogadni. Ezzel Jézus nem állítja félre az emberi értelmet. Ô mindig az értelmünkhöz szólt és azon keresztül a szívünkhöz. De a hangsúlyt helyezi máshova. Azt mondja: itt valami létszükségleti dologról van szó. Majd megérted utólag. Az, hogy valaki nem érti, hogyan vették ki a veseköveit, nem végzetes baj. De ha a kô elzárta a vezetéket, és nem engedi kivenni, abba belehal. Örüljön, hogy valaki segít rajta, és engedje, hogy segítsenek, aztán majd megérti utána. Itt az ajándék a fontos, és nem az, hogy Nikodémus mit ért és mit nem.
A Biblia beszél arról is, hogy Isten Szentlelke megvilágosítja értelmünket és sokkal többet értünk meg értelmileg is, mint a Szentlélek nélkül. De vannak helyzetek, amikor az életünk függ attól, hogy amit kínálnak elfogadjuk vagy nem, és nincs sok idô a tétovázásra. Ott nem spekulálni kell, nem elmélkedni, - az üdvösség végképp nem oldható meg elméleti síkon. Jézus itt ezt mondja: Nikodémus, nagyon egyszerű a helyzet. Téged idehajtott a nyomorúságod, valami nagy szükséget hordozol magadban. Én itt kínálom azt, amitôl kielégül az életed. Kéred vagy nem? Most ez a kérdés. Utána beszélhetünk arról: hogyan lehetséges - ha ez egyáltalán fontos lesz még akkor neked.
Nem tudom, mennyire sért minket az, hogy Jézus néha így viselkedik. Az ember büszkeségét, önérzetét sokszor ez sérti. Nem kísért-e minket is az, hogy majd, ha megértem, akkor talán elfogadom. Mintha mi tennénk szívességet Istennek azzal, hogy elfogadjuk azt a segítséget, amit csak Tôle kaphatunk, és amitôl az életünk és az örök életünk függ. Egy kicsi rendreutasítás is van ebben, amit itt Jézus Nikodémusnak mond. Hiszen Nikodémus azzal kezdte: mi tudjuk. Most már kétszer egymás után azt kérdezi: hogyan lehetséges ez? Jézus ezt mondja: te Izráel tanítója vagy és nem tudod ezeket? Sokkal jobb, ha akkor, amikor Jézus ajándékot, az életet kínálja nekünk, akkor azt elfogadjuk és nem kell megsértôdni, ha alázatra int. Mert nem az a mi nagy tragédiánk, testvérek, hogy egyszer mindnyájunknak meg kell halnunk, az a tragédia, ha valakinek úgy kell meghalnia, hogy elôtte nem fogadta el Jézustól az életet. Ha új élet, újjászületés nélkül kell meghalnia. Ez maga a pokol, ez a kárhozat. Ezért inti itt Jézus ezt az egyébként nagyon pozitív embert arra, hogy most nem az a fontos, hogy megértsed, hogyan lehetséges. Neked most az az egzisztenciálisan fontos, hogy most, amikor találkoztunk és kínálom, elfogadod vagy nem.
De azért arra nézve is mond Jézus egyet-mást, hogyan lehetséges ez. Így olvastuk az 5. versben: "Bizony, bizony mondom néked, ha valaki nem születik víztôl és lélektôl, nem mehet be az Isten országába." Mit jelent ez? A víz a megtisztulásnak az eszköze. Az ember szennyes és meg kell mosódnia ahhoz, hogy Isten közelébe kerüljön. Ezért merítette be Keresztelô János a bűnbánatra kész embereket a Jordánba. Az a bemerítés azt jelentette, hogy aki igénybe vette, a nyilvánosság elôtt vállalta: szennyes vagyok, nem tudtam magamat lelkileg megtisztítani, rászorulok arra, hogy megtisztuljak. Ez a fajta keresztség tehát a bűnbánatnak, a bűnvallásnak és a bűnök elhagyásának a jele volt. A bűn azonban visszajön. Egy nagytakarítás után a tiszta, de üresen hagyott lakásba újra visszalopakodik, többedmagával. Ezért fontos: ne maradjon üresen a kitisztított szív, lakás, hanem jöjjön be oda Jézus Krisztus. Hadd töltsön be az Ô Szentlelkével és kezdjen el irányítani. Víztôl és lélektôl ezt jelenti. Tudatában kell lennem annak, hogy így, ahogy vagyok, szóba sem állhat velem Isten. Meg kell tisztulnom. Megtisztítani is csak Ô tud. De ezzel kezdôdik. Utána viszont egészen kinyitom magamat elôtte: töltsön be önmagával. Ettôl kezdve képes az ember nem vétkezni. Eddig csak vétkezni tud.
SZIMBÓLUM 169 \f "Symbol"
Az egyik egyházatya mondta, hogy az újjá nem született ember nem tud nem vétkezni. Az újjászületett ember már tud nem-vétkezni. Szabad, uralomváltozás történt az életében. Addig a bűn uralma alatt volt akkor is, ha nem akarta. Sok mindent csinálunk, amit nem akarunk. Ki van szolgáltatva a bűnnek az ember, nem tud nem vétkezni. Amikor Isten Szentlelke valakiben már él, amikor Jézus Krisztus természete kezd kibontakozni, ez az új természet nem vétkezik. Tehát az ilyen ember már tud nem vétkezni. Sajnos még tud vétkezni is, mert megmarad a régi természete, de nem az uralkodik. Átadta az uralmat Jézus Krisztusnak.
Tehát víztôl - azt jelenti: elfordulok az eddigi bűneimtôl. Lélektôl - azt jelenti: odafordulok egészen Istenhez és kiszolgáltatom magamat Neki. Víztôl - azt jelenti: Isten kezébe letettem az egész múltamat, mindenestôl, és hiszem, hogy Jézus haláláért bocsánatot kaptam rá. Lélektôl - ez azt jelenti: Isten kezébe letettem az egész jövômet, és azt akarom, az történjen velem, amit Ô akar, és semmit ne érjek el, amivel nem Ô akar megajándékozni. Csak oda akarok menni, ahova Ô küld, és sehova nem, ahova nem küld. Ez a teljes engedelmesség, amikor valaki tudatosan, önként, meggondoltan, az egész akaratát Isten akaratának rendeli alá. Mert Isten Lelke vezérli, Isten gyermeke. "Akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai." Víztôl - ez azt jelenti: bűnbánat és bűnbocsánat. Lélektôl - ez azt jelenti: feltétel nélküli engedelmesség. Aki nem születik víztôl és lélektôl, nem mehet be az Isten országába.
Vannak emberek, akik elakadnak az elsônél. Az jó volt, amikor hallották, hogy Isten bocsánatot ad a bűneikre, mert a lelkiismeret-furdalásból már elég volt, a bűntudatot szép mesékkel sem tudták elég mélyre nyomni. Néha - ha máskor nem - álmaikban a felszínre tört és borzasztó volt. Izzadtan, félelmekkel teli felriadni. Ha Isten a bűnbocsánattal mindezt megszünteti: kérem a bocsánatot.
És az engedelmesség? Ha valaki igazán átélte azt, hogy Isten az ô egész múltjára feloldozást és bocsánatot adott, ez úgy folytatódik: hálából Neki akarok élni. Csak ez érdekel: Uram mit akarsz, hogy cselekedjem? Ô az Úr. Víztôl - azt jelenti: Jézus az én megváltóm. Lélektôl - azt jelenti: Jézus az én Uram lett, de ténylegesen. Ô parancsol, én meg engedelmeskedem. Senki nem kényszerít rá. Isten Lelke végezte el bennem, hogy ez a legértelmesebb magatartás. Ez az egyedül emberhez méltó, mert ebben a függôségben lesz emberré az ember, itt kerül vissza eredeti elveszített pozíciójába, itt bontakozhat ki igazán. Az újjászületett ember válhat azzá, akinek Isten eltervezte. Eközben lesz boldog és elégedett, és akkor nem járkál éjszaka az utcán, mint Nikodémus keresvén azt, ami hiányzik az életébôl, hanem világosság fia és ô tud adni tovább másoknak abból a nagy gazdagságból, amit ô is úgy kapott Istentôl.
Az azonban nagyon fontos, hogy ez egy esemény: víztôl és lélektôl. Itt nincs egymásutániság, nincs olyan, hogy ezt csinálom én, azt meg Isten. Mi ezt nagyon szeretjük felbontani. Még csak azt sem lehet mondani, ha én kész vagyok a bűnbánatra, akkor majd Isten Lelke betölt engem, mert az is a Lélek munkája, hogy kész vagyok a bűnbánatra. Elsô pillanattól kezdve Isten munkálja az újjászületést. Mégis felelôsek vagyunk azért, hogy amikor Ô szól, válaszolunk-e rá. Amikor Ô kínál ajándékot, elfogadjuk-e. Ez a mi felelôsségünk. De amit Jézus egy mondaton belül mond: víztôl és lélektôl, ez egy esemény. Legfeljebb azt mondhatjuk: egy eseménynek a két oldala.
Ugyanígy nem lehet szétválasztani Jézus Krisztust és az Ô Szentlelkét. Az nem úgy van, hogy valaki befogadja Jézust, aztán majd késôbb kapja a Szentlelket. A Biblia nem tud ilyenrôl. Aki Jézust befogadta, az kapta az Ô Szentlelkét. Legfeljebb még nem tudja: mi mindent kapott Vele együtt és Benne. Az engedelmesség során majd meg fogja tanulni.
Az azonban jogos kérdés, hogy mit kell nekem tennem? Mi a feladatom, hogy ez a csoda, az újjászületés, bekövetkezzék. Hogyan lehet újonnan születni?
Itt kell megtanulnunk valamit a Szentírásból, hogy Istennek van egy csodálatos eszköze, amit a mi újjászületésünkben használ. Ez az Ô beszéde. Az Ô Igéje. A Biblia nem tud Ige nélküli újjászületésrôl. És ha valaki egy élményre vagy látomásra hivatkozik: ô akkor született újjá, az nem igazi, újjászületés volt. Csak az Igével teremt, szül újjá minket Isten. Nikodémusnak is beszél Jézus. Nikodémus nem látomást látott és nem élményei voltak: egész egyszerű mondatokat hall Jézus szájából. De úgy érkezik meg hozzá, mint Ige, és Isten elvégzi az Ô beszédével az Ô teremtô munkáját.
Erre nézve hadd olvassak fel három mondatot a Bibliából. Három különbözô helyen van megírva, de Isten újjáteremtô munkájának a logikája bontakozik ki benne.
"Mint akik újonnan születtetek, nem romlandó magból, hanem romolhatatlanból, Isten Igéje által." (1Pt 1,23). Tehát úgy beszél Isten Igéjérôl, mint a magról, ami belekerül a földbe, egy ideig nem látszik semmi: van vetés vagy nincs vetés. Egy idô után azonban kikel és késôbb gyümölcsöt hoz. Isten Igéje belehull az ember szívébe, és ott egy merôben új életet: Jézus Krisztus életét kezdi el.
De nem mindenkiében. Mert van falra hányt borsó is, és az nem szokott kikelni. Nem mindegy: hogyan hallgatja az ember. "Az Ô akarata szült minket újjá az igazság igéje által, ezért szelídséggel fogadjátok a beoltott Igét, amely megtarthatja a ti lelketeket. Az Igének megtartói legyetek és ne csak hallgatói." (Jak 1,18; 21-22). Szelídséggel fogadjátok. Lehet ellenállással is. Elôre elhatározom, hogy az, ami a Bibliában van, nem lehet igaz. Elôre elhatározom, hogy amit mondanak a szószékrôl, az rajtam nem fog formálni semmit. Mégis meggyôzôtt már Isten, és meg tud gyôzni ezután is. De a magunk újjászületését nehezítjük, ha elzárkózunk, vagy lehúzzuk a redônyt az Ige elôtt. Szelíden fogadjátok a beoltott Igét! Mit jelent ez konkrétan?
Erre nézve olvasom fel a harmadik Igét. Ez már Jézus szava:
"Amikor hallotta az egész sokaság és a vámszedôk, igazat adtak az Istennek, és megkeresztelkedtek a János keresztségével. A farizeusok azonban és a törvénytudók az Isten tanácsát megvetették ô magukra nézve, és nem keresztelkedtek meg." (Lk 7,29-30). Jézus tanít, és a sokaság egy része - éppen a megvetettek, akiket lebűnôsöztek és maguk is tudták, hogy azok - igazat adnak az Istennek. Jézust hallják, de Isten Igéjeként fogadják a szavait, és azt mondják: így van! Sajnos igaz, ilyenek vagyunk. Hogy lehet ebbôl kijönni? Elmennek, s a bűnbánat keresztségével - a János keresztségével - megkeresztelkednek. A farizeusok és a törvénytudók azonban az Isten tanácsát megvetették ô magukra nézve és nem keresztelkedtek meg. A többire nézve igaz, mert a tömeg bűnös. Nagyon jól megmondta nekik Jézus. De ôk nem bűnösök. Ezért ôk nem szorulnak a vízkeresztségre, a bűnbánat jelére.
Nos, ebbôl ezt a kifejezést szeretném a szívetekbe vésni: "igazat adtak az Istennek." Sok, Istent keresô emberrel beszélgethetek, és néha láthatom azt a csodát, ahogyan új életet kap egy ember Istentôl, látom, hogy ez mindig megelôzi: "igazat ad Istennek." Lehet, hogy egy ideig védekezik, mentegetôzik, állandóan védôbeszédet tart maga mellett, de egyszer eljut oda: igazat ad Istennek.
SZIMBÓLUM 169 \f "Symbol"
Tehát az Igét kell hallgatni, mert Isten az Ô Igéje által szül újjá minket. De az Igét szelíden kell befogadni, - nem ellenállással. Vagyis: igazat adni annak, amit Isten nekünk az Ô írott Igéjében, a hirdetett Igében, az igehirdetésben, vagy akár egy hívô jóbarátunk bizonyságtételén keresztül mond. Igazat adni Istennek.
Mindebbôl világos, testvérek, hogy erre a kérdésre: hogyan lehet újjászületni, semmiképpen nem igaz válasz az: nevelés utján. Vagy bizonyos tanulmányok folytatása utján. Az újjászületés nem bizonyos fejlôdésnek az eredménye. A Biblia szerint nincs lelki evolúció sem, mint ahogy a Biblia tanítása és hitünk szerint a természetben sincs ilyen. Az új életet Isten teremti, mégpedig ugyanúgy, ahogy ezt a világmindenséget megalkotta: az Ô szavával. Azt mondja: legyen, és lesz. "Isten, Aki szólt, sötétségbôl világosság ragyogjon, Ô gyújtott világosságot a mi szívünkben is" - írja Pál apostol a korinthusiaknak. S ugyanebben a levélben azt is írja: "Aki a Krisztusban van, új teremtés az. A régiek elmúltak, íme újjá lett minden." (2Kor 4,6; 5,17).
Ha tehát valaki most már azt kérdezni: néhány szóval szeretném tudni, mi a feladatom? Most már kezd kirajzolódni, hogy az újjászületés csodája Isten munkája. De akkor nekem van valami feladatom egyáltalán, vagy nincs? Ha van, akkor mi? Van. És ezt ebben a négy mondatban tudnám összefoglalni a Biblia alapján: hallgasd az Igét, adj igazat Istennek, valld meg bűneidet és hagyd is el azokat!
Hallgasd az Igét, ahol csak lehet, ahol csak tiszta, hiteles igehirdetés hangzik, hallgatni és olvasni. Mert eközben hullik a mag a szívünkbe, amelybôl majd gazdag aratás lesz. Adj igazat Istennek, akkor is, ha kényelmetlen, kellemetlen lépésekre indít. Akkor is, ha néha olyasmikrôl is felemeli a leplet, amit gondosan takargatni akartunk. Elôle úgy sem lehet, de nincs is értelme, mert ez nyomorítja meg az életemet, amit rejtegetek. Amit leplezek, azt Ô leleplezi. Adjak igazat Neki, és ez folytatódjék azonnal, hogy ki is mondom: megvallom a bűnômet. Sokan megakadnak ott, hogy hallgatják az Igét, igazat adnak magukban Istennek, és sopánkodnak a bűneik felett. Hát nem erre hívott el minket az Úr! Az Ô ígérete viszont csak a megvallásra vonatkozik: "ha magvalljuk bűneinket, hű és igaz, és megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden hamisságtól." Nincs utána zárójelben, hogy kivéve ezt vagy azt. Ez nekem egyszer életmentô igévé vált. Amikor az jutott szembe: még attól is? Magam sem hiszem. És akkor újra és újra elolvastam a János 1.levele 1. részének a 9. versét. Minden hamisságtól, ha megvalljuk. Tôlem csak ezt várja. Addig lehet, hogy nem is tudtam, milyen utálatos bűn, de igazat adtam Istennek. Hallgattam az Ô Igéjét, rámutatott, igazat adtam Neki. Menjünk tovább az úton. Valljam meg, fogalmazzam meg, mondjam ki imádságomban: Uram ezt én bűnnek vallom, bocsánatot kérek. Hiszem, hogy Jézus vére megtisztít engem ettôl a bűnömtôl is. És utána hagyjam is abba! Erre az ember azt mondaná: persze, ez magától értetôdik, ha már meg is vallottam. Nem értetôdik magától, mert képesek vagyunk folytatni, és még meg is magyarázzuk: miért vagyunk kénytelenek folytatni. Nem lehet azt hirtelen abbahagyni, mert majd leszokom, meg a többiek is meglepôdnének, meg mindenféle mesénk van erre. Hagyjam abba! Radikálisan. Az akaratomat pedig rendeljem alá az Övének.
Hallgasd az Igét, adj igazat Istennek mindenben, amiben személyesen eltalál. Nagy ajándék, ha Isten ítél minket. Valld meg, Istennek feltétlenül imádságban, de van olyan - különösen súlyosabb bűnöknél - hogy az ember szeretne egy megbízható, hívô lelkigondozóval együtt bűnt vallani Istennek, éljünk a gyónás lehetôségével; és utána abbahagyni. És akkor az ember boldogan mondja Dáviddal együtt: "Levetted rólam bűneimnek terhét."
Ugyanez volt az elsô pünkösdkor. Péter prédikált, az emberek magukra ismertek, ezt olvassuk: szívükben megkeseredtek, igazat adtak az Istennek. Azt kérdezik Pétertôl: mit csináljunk? Péter megmondja: "Bánjátok meg bűneiteket, ennek jeleként keresztelkedjetek meg mindnyájan a Krisztus nevére a bűnöknek bocsánatára, és veszitek a Szentlélek ajándékát." (ApCsel 2,37-38). Ez a Biblia megmásíthatatlan sorrendje. Sehol nincs fordítva. Hallgatják az Igét, bűnbánatra jutnak, megvallják, és hiszik, hogy Jézus érdeméért bocsánatot kapnak, és kapják a Szentlélek ajándékát. És Isten Lelke kezdi vezetni azt, aki így most már új életben jár.
Azt mondhatná az ember: Nikodémus hogy nem tudta ezt? Ez benne volt az ô Bibliájában is. Így olvasható az Ószövetségben, amit Nikodémus sokkal alaposabban ismert, mint bármelyikünk. Ezékiel könyvében például ezt lehet olvasni, Isten mondja ezt az Ô népének: " És hintek reátok tiszta vizet, hogy megtisztuljatok, minden tisztátalanságotokból és minden bálványaitoktól megtisztítlak benneteket. És adok nektek új szívet, és új lelket adok belétek, és elveszem a kôszívet testetekbôl, és adok néktek hús szívet. És az én lelkemet adom belétek, és azt cselekszem, hogy az én parancsaimban járjatok és az én törvényeimet megôrizzétek és betöltsétek" (Ez 36,26-27). Itt van szó szerint: víztôl és lélektôl. Maga Isten mondja: Megtisztítlak titeket minden bűnötöktôl és bálványimádásotoktól, és az én lelkemet adom belétek, hogy képesek legyetek az én törvényeimben járni, és ebben boldogok legyetek. Különös módon mégsem ez jutott eszébe, hanem az, hogyan mehetnék be másodszor anyám méhébe. Mire Jézus azt mondja: nem oda kell másodszor bemenned, hanem az Isten Igéjének és Lelkének kellene már elôször végre a szívedbe bemennie, és akkor lenne új életed.
Ô ezt kínálja ma nekünk is. Készek vagyunk-e igazat adni Neki ebben?
SZIMBÓLUM 169 \f "Symbol"
Azzal a mondattal szeretném befejezni, amit Jézus itt a szélrôl mond. Nyilván azt akarja érzékeltetni, milyen titokzatos a Szentléleknek ez a munkája, de mennyire tapasztalható e munka következménye. "A szél fú ahová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod, honnan jön, hová megy. Így van mindenki, aki Lélektôl született."
Nem tudod honnan jön és hová megy, de a hatását, az erejét, a következményeit tapasztalod. Csak - itt valami furcsa gondolat jutott eszembe, elnézést kérek érte, de azt hiszem el kell mondani. Lehetséges az, hogy valaki szélárnyékba húzódik. Látja, hogy Isten szeretete keresi ôt, hallja - például ma este mindnyájan hallottuk, hogy Jézus Krisztus kínálja az új élet ajándékát, hogy Isten Szentlelke milyen ellenállhatatlan teremtô erôvel változtat meg embereket, de vannak, akik erre vágynak is, meg félnek is tôle. És amíg ez az ambivalens, egymással ellenkezô, nem tisztázott, nem egyértelmű magatartása van valakinek, addig nagyon sokszor kitér a Szentlélek szele elôl, elhúzódik szélárnyékba. Ezért mondja itt Jézus befejezô mondatunkban: "Bizony, bizony mondom néked, amit tudunk, azt mondjuk, és amit látunk, arról teszünk bizonyságot. És a mi bizonyságtételünket nem fogadjátok el."
Hisszük, hogy Nikodémus elfogadta. Van, aki nem fogadja el. Van a Sofoniás könyvében egy megrendítô mondat: (Sof 3,2): "Nem hallgatott a szóra, nem fogadta el a fenyítéket, nem bízott az Úrban, Istenéhez nem közelített." És az egész fejezetben felsorolja, hogy milyen társadalmi, erkölcsi, gazdasági szörnyűségek következtek ebbôl, nem beszélve arról, hogy emiatt elszakadt a nép Istenétôl. Nem hallgatott a szóra, nem fogadta a fenyítéket, nem bízott az Úrban, nem közelített Istenéhez.
Ha valaki úgy találja, hogy ô a "szélárnyékból" figyeli mindazt, ami itt a héten hangzik, mindazt, amit Isten esetleg vele magával tenni akar, lépjen elô onnan. Álljunk oda a Szentlélek erôvonalába, engedjünk, hogy leleplezzen, telibe találjon. Amit nekünk mond, azt vegyük magunkra, amit komolyan mond, azt vegyük komolyan. Úgy is az egész az Ô munkája, nem mi szüljük újjá magunkat. De mi kiszolgáltathatjuk magunkat az újjáteremtô erônek, vagy elzárkózhatunk az elôl. Isten ôrizzen meg bennünket ettôl.