Istenünk, áldunk az újjáteremtés lehetőségéért és csodájáért. Magasztalunk azért, hogy aki Krisztusban van, új teremtés az, és annak az életében a régiek elmúlnak és minden újjá lesz.
Bocsásd meg, hogy sokszor mi is beletörődünk már abba, hogy így van és nem lehet másként. Bocsásd meg, hogy képesek vagyunk megszokni a legsötétebb szellemi vakságot, és a legnagyobb lelki nyomorúságot is. Köszönjük, hogy Te nem akarod, hogy beletörődjünk ebbe.
Köszönjük neked, Jézus Krisztus, hogy Te szabadítóul jöttél. Köszönjük Neked ma azokat, akik az életüket adták a szabadságért. És köszönjük Neked azokat, akik az életüket teszik kockára naponta azért, hogy emberek lelkileg szabadságra jussanak. A nehéz helyeken, az életveszély között szolgálókért is könyörgünk ma Hozzád.
Könyörgünk Hozzád azért a kislányért, aki most a héten megy vissza Mongóliába. Áldunk azért a világosságért, amit itt kapott Tőled. Hadd tudja ezt továbbvinni. Szabadítsd meg őt minden félelemtől és nyissál ajtót abban az országban is az evangélium előtt, ahol ma még tiltják annak hirdetését.
Könyörgünk Hozzád azokért, akik gyászban vannak, akiknek a szeretteik valami szent és nemes ügy miatt veszítették az életüket. Könyörgünk Hozzád azokért, akik ma is viszik az evangéliumot otthontól-otthonig. Te kísérd el azokat a testvéreinket, akik Csepelen becsöngetnek ma otthonokba és szeretettel mennek olyanokhoz, akik még nem ismernek Téged. Olyan tudatlan lett a mi népünk, Urunk, és ez mindannyiunk bűne. Légy irgalmas nekünk Jézusért, és engedd, hogy terjedjen a világosság és az evangélium igazsága. Te magad munkálkodj a beszéded által!
Bocsásd meg, hogy olyan sok mindent hallottunk mi is Tőled, amit egyáltalán nem vettünk komolyan. Hányszor elmondtad, mit várnál tőlünk, és mi maradtunk mozdulatlanul ugyanolyan állapotban, mint voltunk. Bocsásd meg, hogy miközben másokra mutogattunk, magunk olyan sok ponton engedetlenek vagyunk Neked. Mozdíts ki minket ebből a halálos veszteglésből a Te Szentlelked erejével.
Könyörgünk Hozzád a mi népünkért. Adj ébredést az országunkban. Nyitogasd a szemeket. Ragyogtasd fel Jézus Krisztus keresztjét, és tanítsd a Benned hívőket úgy élni, hogy világítsunk, hogy ne szégyelljünk Téged és az evangéliumot, hogy az életünk előbb beszéljen Rólad, mint a szavaink, és így hadd legyen a szavaknak hitelük.
Kérünk, szaporítsd a gyülekezeteket is az idvezülőkkel. Könyörgünk ifjúságunkért, a gyermekekért, akik olyan halálos tudatlanságban nőnek fel, Urunk. A legnagyobb igazságról oly sokan nem hallanak, hogy Te szereted őket, és terved van velük és mindnyájunkkal.
Könyörülj rajtunk, hogy minden módon hadd tudjuk ezt az örömhírt közvetíteni másoknak. Könyörülj rajtunk és építs újat a romjainkon. Néha már el is felejtjük mi miatt fáj a szívünk, de sebes a szívünk és nagy szükségünk van arra, hogy bekötözd és meggyógyítsd. Meggyógyítani pedig egyedül Te tudod.
Könyörülj rajtunk, teremts bennünk tiszta szívet, új szívet és az engedelmesség lelkével támogass minket. Segíts, Urunk, hogy mindannyiunk életében folytatódjék az, amit mondtál nékünk. Elmondtad, mit akarsz és mikre vagy képes. Adj nekünk hitet, hogy képesek legyünk elfogadni, amit kínálsz.
Ámen.
Valóban olyan sokféle szükséggel jövünk hozzád, hatalmas Úr Isten, de köszönjük, hogy jöhetünk Jézus nevében. Köszönjük, hogy nem hagytál magunkra minket azokban a nyomorúságainkban, amiket pedig mi okoztunk magunknak. Mennyire más lenne a mi egész életünk, belső és külső világunk Urunk, ha megmaradtunk volna melletted, a Veled való közösségben, abban a védettségben, amibe Te teremtettél minket.
Bocsásd meg, hogy önhitt gőggel elhagytunk és megvontuk a bizalmunkat Tőled. Bocsásd meg, hogy beteges magunkban bízásunk következménye az lett, hogy most már magunktól sem tudunk várni megoldást, és sokszor oda jutunk, hogy lemondunk arról, hogy másként is lehetne élni.
Köszönjük, hogy Te nem mondtál le rólunk. Áldunk azért, hogy utánunk jöttél Jézusban. Köszönjük Neked, Úr Jézus Krisztus mindazt, amit kereszthaláloddal és feltámadásoddal visszaszereztél nekünk, és köszönjük, hogy újjá akarod építeni, újjá tudod teremteni a mi életünket.
Segíts ezzel a reménységgel figyelni most is Rád. Köszönjük, hogy kezedben győzelmes eszköz ma is a Te beszéded. Köszönjük, hogy ahol Te megszólalsz, ott történik valami. Kérünk Téged, hadd történjék meg mindannyiunk életében az újjáteremtés csodája. Hozzuk a nyomorúságainkat, a kérdéseinket, a kételyeinket, egész elesett önmagunkat. Fogadj minket szeretettel, s engedd tapasztalnunk, hogy ma is és mireánk nézve is érvényes az ősi bizonyságtétel: Uram, az égig ér a Te kegyelmed, és a Te irgalmad a felhőkig.
Ezzel a Te nagy kegyelmeddel hajolj le most hozzánk, kötözd be a sebeinket, gyógyítsd meg az életünket, ajándékozz meg önmagaddal.
Ámen.
Erről a zsoltárról beszélgettünk a múlt héten egyik gyülekezeti alkalmunkon. Ez a zsoltár Istent dicsőíti egy nagyon nehéz történelmi korban. Isten jóságáról énekelt akkor, amikor sok sebből vérzett a nép.
Mikor keletkezett ez a himnusz? A babiloni fogság vége felé, amikor a perzsa uralkodó már engedélyt adott arra, hogy hazatérhetnek a fogságból azok, akik akarnak Izráel földjére. Meglepően kevesen vállalkoztak erre az útra, és akik hazatértek, azokat kétségbeejtő kép fogadta. Mindenfelé romokat láttak. Voltak, akik azonnal elveszítették a reménységüket, mások elkeseredetten munkához láttak, és legalább maguknak összetákoltak egy kis kalibát, a többség pedig megállapította, hogy érdemesebb mégis idegen földön maradni. Ott legalább van fedél az ember feje felett és mindennap jóllakhat.
Ekkor hangzott el ez a himnusz: "Dicsérjétek az Urat! Hiszen Istenünkről énekelni jó. Az Úr építi Jeruzsálemet, összegyűjti Izráel elűzötteit; Meggyógyítja a megtört szívűeket és bekötözi sebeiket." Vagyis azt mondja itt a zsoltáros, hogy ne csak a bajokra nézzetek. Ne csupán magatokra nézzetek, hogy kevés az erőtök. Ne csak az ellenség túlerejét méricskéljétek, és ne vesszetek el a múltban, ne kérdezzétek, hogy régi dicsőségünk hol késel az éji homályban. Ne csak a történelmi tragédiákat emlegessétek, mert ebből nem lesz élet. Előre nézzetek! És ami ennél is fontosabb: felfelé! Isten él! Isten cselekszik. Isten változatlanul szeret minket. Mi az Isten népe vagyunk ilyen elesett, nyomorult állapotunkban is. Isten ígéretei érvényesek, Ő nem változtatott meg semmit abból, amit mondott. Nekünk kellene végre megváltoznunk, hogy komolyan vegyük azt, amit ígért. A továbbiakban olvassuk ezt: "Nagy a mi Urunk és igen hatalmas, s bölcsességének nincs határa ... Az Őt félőkben gyönyörködik az Úr, akik kegyelmében reménykednek." Reménykedjetek az Isten kegyelmében! Ez nem csalfa, vak remény, hanem biztos, megváltozhatatlan ígéretre épü-lő, nagyon is valóságos alappal rendelkező reménység. Isten ígéretei valóra válnak. Bízzatok az Úrban! Az Úrban bízzatok végre, Tőle várjatok mindent! Van jövője ennek a népnek, Isten készített neki jövőt.
Ezt a hitet próbálja erősíteni a zsoltáros azokban, akik elcsüggedtek, elkeseredtek, vagy beérik azzal, hogy ma is együnk valamit. Ezért hangsúlyozza, hogy az Úr építi Jeruzsálemet és összegyűjti Izráel elűzötteit.
Miért kell megépíteni Jeruzsálemet? Mert lerombolta az ellenség. És miért engedte meg Isten, hogy lerombolja az ellenség? Erről szól az egész Nehémiás könyve, amit most olvasunk, és erre a kérdésre ad világos választ Nehémiás az imádságában, amivel kezdődik az a könyv. Néhány mondatot hadd olvassak ebből.
"Felette igen vétkeztünk ellened, Istenünk, és nem tartottuk meg a Te parancsaidat, és rendeléseidet és törvényeidet, amelyeket parancsoltál Mózesnek a Te szolgádnak. Oh, emlékezzél meg arról a beszédről, amelyet parancsoltál Mózesnek, mondván: Ha ti vétkeztek, én elszélesztelek titeket a népek között; ha azonban megtértek hozzám és megtartjátok az én parancsolataimat és cselekszitek azokat: még ha az égnek utolsó szélén volnának is szétszórt gyermekeitek, onnan is összegyűjtöm őket és beviszem arra a helyre, amelyet választottam, hogy ott lakozzék az én nevem. És ők a te szolgáid és a te néped, akiket megszabadítottál a te nagy erőd által és erős kezed által!" (Neh 1,7-10).
Miért rombolhatta le az ellenség Jeruzsálemet? Mert a nép megvonta bizalmát Istentől. Bálványokat imádott, minden dombocskán engedték, hogy felállítsa ki-ki a maga bálványszobrát és azt tisztelje, és ezzel elszakadtak az Úrtól. Nem gondolták, hogy ennek történelmi következménye is lesz. Nem akart a nép maradi módon ragaszkodni csupán a tízparancsolathoz, hanem nyitottak voltak és a környező népekből érkező vallási hatásokat befogadták. A nép vezetői toleránsak voltak. Eltűrték, hogy az élő Isten mellett ki-ki azt tisztelje istenként, akit és amit akar. Hiszen a nyitott és toleráns társadalom az a modern.
Csakhogy az Isten szentsége ezt nem tűri! Nem lehet megosztani az Istenhez való hűséget. Vagy csak az Úr az Isten - és akkor Ő nagy túlerővel szemben is védi és győzelemre segíti az Ő népét, vagy ha egyéb isteneket is felsorakoztatnak mellé, akkor ne számítsanak rá. Akkor magára marad a nép és kiszolgáltatottá válik. Ez történt abban az időben. Isten ugyan küldött prófétákat, a próféták igehirdetését azonban elengedték a fülük mellett, őket is maradiaknak bélyegezték vagy bebörtönözték, és akkor jött az ítélet: a babiloni fogság.
Isten azonban az ítéletben soha nem elpusztítani akarja az Ő népét, hanem mindig megtisztítani. Megtartotta évtizedek nyomorúsága alatt is a maradékot, és most, amikor ez a zsoltár elhangzott, ütött a kegyelem órája. Haza lehetett menni újra, hogy megépítsék az új hazát a régi romokon. S ekkor jött a csalódás: kevesen vállalkoznak erre.
Mert meg lehet szokni a rabságot is. Mert a kényelmesség nagy úr. Mert kiderült ebben a történelmi pillanatban, hogy évtizedek alatt kiveszett Izráel fiaiból a nemzeti öntudat, hogy hiányzik a hazaszeretet. Sokaknak csak az számít, hogy ma legyen mit ennünk, esetleg holnap is, és jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok. Inkább maradtak a fogságban, minthogy hazamentek volna építeni. Az életszínvonal nagyobb súllyal esett latba, mint a szabadság és az önállóság.
Kiderült az is, hogy tömegek vannak már, akik egyáltalán nem ismerik Istent. Nem tudják, ki Ő, mit cselekedett eddig, mit ígért a jövőre nézve. Hogy mennyire valóságos tényezője Ő a történelemnek, és az egyes ember kicsi életének is. Bár a fogságban is voltak, akik igyekeztek ápolni a nép Isten-ismeretét és hitét. Na de hát templom nélkül, Biblia nélkül, hívő gyülekezeti élmény nélkül nőtt fel két nemzedék ott a fogságban. S kiderült, hogy sokak már nem is tulajdonítanak jelentőséget annak, hogy ők melyik néphez tartoznak, és nem ismerik azt az Istent, Aki kiválasztotta őket valami szép feladatra. Akik pedig mégis hazamentek, azok egyszerűen nem bírtak a rájuk szakadó temérdek munkával. Ráadásul ellenséges közegben kellett dolgozniok. Akárhova néztek, mindenütt romok ... romok ...
Fájt a szívük, vérzett a szívük, vagy belekeményedett ebbe a szívük. Ezért kezdi a zsoltáros a nép lelkigondozását ezzel: "Az Úr építi Jeruzsálemet, összegyűjti Izráelnek elűzötteit; Meggyógyítja a megtört szívűeket és bekötözi sebeiket." A nép jövője attól függ, hogy ki hiszi ezt el. Ki mer erre ráállni úgy, hogy ezzel a bizonyossággal kezd el dolgozni? Annyi történelmi tragédia után, olyan sok vér és könny után ki mer bízni abban a jövőben, amit Isten készített az Ő népének. Egyáltalán kit érdekel az, hogy Isten mit készített? Kinek realitás az, hogy Isten jövőt készít, lesznek-e, akik beállnak annak a jövőnek a munkálásába, amit Isten készít?
Csak azok képesek erre, akik ismerik az Urat, és akik mernek - ahogy itt olvastuk - kegyelmében reménykedni. Azt hiszem testvérek, hogy nem kell itt hosszasan magyarázni. Akinek van nyitott szeme és érző szíve, az nap mint nap látja, hogy romok között élünk mi is. Mi is idegen istenekbe helyeztük bizalmunkat, rajtunk is végigsöpört sok történelmi vihar, és itt élünk, tengődünk egy kimondhatatlan lelki sivatag közepén. Ugyanaz érvényes ma is tömegekre, mint ami abban az időben ott a fogságban Isten népének a fiaira érvényes volt. Sokakból hiányzik az egészséges nemzetei öntudat, sokan nem tudnak ragaszkodni a gyökereikhez, mert azt sem tudják, mik azok a gyökerek, hol vannak, hogyan lehetne azokból táplálkozni. Hiányzik a másokat őszintén megbecsülő azonosságtudat, identitás, és szinte teljességgel hiányzik a helyes és igaz Isten-ismeret. Tömegek nőttek fel templom nélkül, Biblia nélkül, a hívő gyülekezetben szerzett tapasztalatok és élmények nélkül. (Csak egy ügyetlen kis morzsát hadd mondjak ebből: Beszélgettem valakivel, aki egy ideig itt dolgozott az építkezésen, s kezdte magyarázni nagy öntudattal: én tudom, hogy négyféle vallás van: a zsidó, a katolikus, a keresztyén meg a mohamedán. De maguk melyikhez tartoznak, és a Bibliát melyik hiszi?)
Nincs mit számon kérni. Teljes a lelki-szellemi tájékozatlanság, tudatlanság, sötétség. Romok vesznek körül bennünket. Sokaknak ma is csak az a fontos, hogy tető legyen a fejük felett és valamennyire jóllakjanak. De ki gondol egy egész népnek a jövőjére? Ki kész lemondani ma bármiről egy gazdagabb jövő érdekében? Hányan vannak, akik túllátnak a pillanaton, és képesek távlatosan gondolkozni? Akik túl akarnak nézni a pillanatnyi érdekeiken és egy nagyobb közösségnek: egy nemzetnek az érdekeit tartják szem előtt? Akik nemcsak az anyagiakat látják, hanem a szellemi, lelki értékeket azok fölé is tudják helyezni? És vajon hányan vagyunk, akiket az érdekel, hogy Isten mit akar a mi népünkkel és egyházunkkal? Hányan hisszük masszívan, komolyan, hogy Istennek mindannak ellenére, amivel vétkeztünk ellene, terve van velünk, és jövőt készített és Ő ma is azokban gyönyörködik, akik az Ő kegyelmében reménykednek?
Iszonyatos romok között kell élnünk! Romokban vannak azok az eszmények, amik valamikor emelték a nemzetet. Szentjóbi Szabó László sorai nagyon érvényesek: "Ami hajdan az emberből vitézt csinált, ha most magad úgy viseled, egy bolonddal több lesz veled." Romokban vannak az eszmények, romokban a hit, romokban az erkölcs. Nincs is már ilyen: munkaerkölcs. Van-e olyan: házassági erkölcs? Romokban van a nemek egymáshoz való viszonya, az azonos neműek egymáshoz való viszonya, a nemzedékek egymással való kapcsolata. Romokban van sok minden, amit az életük árán építettek mások. Aki fiatalok között forgolódik, úgy, hogy azok őszintén meg is nyílnak, az kétségbe esve látja, hogy testileg-lelkileg romokban van az ifjúságunk, de már a gyerekek is. Olyan sérüléseket okoznak sokszor a drága szüleik a saját gyermekeiknek, amiket egy életen át nem hevernek ki. Viszik magukkal és újratermelődnek a testilelki defektusok, a deviancia. Romokban van az egészség. Elképesztő, hogy milyen egészségi állapotba kerültünk. Vannak akik a nélkülözés miatt, vannak, akik azért, mert képtelenek bővölködni. Nem tudják, hogy az mire való, mert sok minden más is kellene ahhoz, nemcsak pénz.
Vannak felelős pozícióban levő vezetők, akik emberi jognak deklarálnak közönséges bűnöket. Vannak, akik mozgalmat indítanak emberellenes abnormitások törvényesítéséért, és ez ellen sokan még fel sem emelik a szavukat. Észre sem veszik már. Annyira romokban vagyunk, hogy nem látjuk bűnnek a bűnt, legkevésbé a saját életünkben. Egymásra mutogatni még tudunk, bűnbakot keresni szoktunk, de képtelenek vagyunk arra, amit itt az Ige mond: "Megtartja az Úr az alázatosokat."
És romokban van az egyház is. Megint adatokat kellene mondani, hogy azt lássuk. Csak teljesen ötletszerűen említem, hogy a legtöbb gyülekezetben jóval több a temetés, mint a keresztelés. A reformáció országában a lelkészeknek több mint a fele nem hiszi, hogy az, ami a Bibliában le van írva, igaz. Akárhova néz az ember, mindenütt romokat lát.
Nem tudom - szabad legyen ilyen személyes mondattal folytatni - hogy a te életed milyen állapotban van? Hányan azzal kezdenek egy-egy beszélgetést, ami aztán sírással folytatódik: összedőlt minden az életemben. Összedőltek a remények, és lehet, hogy úgy ülsz itt, hogy egészen bizonyosan tudod, amit szerettél volna megvalósítani, azt már nem fogod megvalósítani. Ahogyan szeretted volna a gyerekeidet nevelni, úgy már nem fogod őket nevelni. Akivel boldog akartál lenni, azzal már nem leszel boldog. Összedőlt sok minden, és sokan azzal vigasztalják magukat, hogy a romon is kizöldül a fű. Örüljünk annak, hogy zöld. De hogy alatta mi van, vagy a helyén mi volt, vagy hogy helyette lesz-e még valami, erre jobb, ha nem gondolunk, hiszen úgy sem lehetett itt már élet. Ki képes arra, nincs arra erőnk. Valahogy kínlódjunk addig, amíg muszáj itt maradni a romokon.
Nagyon sokan ezzel beérik. Tegnap az egyik kórházban kellett istentiszteletet tartanom. Egy résztvevő jött el és Isten elkészített egy nagyon jó beszélgetést. Az illető sorra vette az élete különböző területeit, és mindenütt kiderült: romok, romok, romok. Hálás voltam Istennek, hogy akkor már tudtam, hogy ma itt miről lesz szó, és elmondhattam neki - nem prédikációszerűen, hanem testvéri beszélgetésben azt, hogy az Ige ezt üzeni: az Úr építi meg Jeruzsálemet, összegyűjti az elűzötteket, és Ő meggyógyítja a megtört szívűeket, és bekötözi sebeiket. Építi, összegyűjti, meggyógyítja, bekötözi. És mindezt maga az Úr Isten csinálja mindenkinek az életében, aki ezt engedi.
Nem kötelező elfogadni, el lehet vérezni. Ha neked nem kell Isten, maradhatsz egyedül. Ha nem akarod, hogy Ő építsen újat az életedben, sirathatod a romjaidat holtodig, sőt: örökkön örökké, a kárhozatban is. Nem kötelező Isten ajándékait elfogadni, de ilyen romokon, amiket mi magunk körül csináltunk, csak az Isten tud újat építeni. Istent ez jellemzi a Biblia szerint: épít. Újat épít. Újjáteremti és egyedül Ő tudja újjáteremteni a mi megromlott gondolkozásunkat, jellemünket, szívünket, testünket-lelkünket, egész életünket. Egyedül Ő tudja megújítani az egyházat, és egyedül Ő tud megújítani egy szétzilált, tönkrement és tönkretett népet és nemzetet.
Ki az, aki ezt hiszi? Vagy pedig lemondunk arról, hogy lehet élet a romokon. Vagy nekigyürkőzünk nagy önbizalommal: majd mi, aztán eljutunk odáig, hogy összeeszkábálunk egy kalibát, és örülünk, hogy nem esik az eső a fejünkre, s ezzel vége, kimerült a nagy építés. Vagy pedig bízunk abban, hogy az Úr felépíti Jeruzsálemet. Az Úr összegyűjti a szétszórt népet, bekötözi a megsebzett szíveket és meggyógyítja az embernek a lelkét.
Ehhez azonban eszközökre van szüksége. Azt olvassuk a Nehémiás könyvében - mert ez a zsoltár akkor hangzott el, amikor Nehémiás hazament építeni - amikor meghallotta, hogy Jeruzsálem még mindig romokban van és a kapui megégtek, nincsenek kapuk, amikkel ki lehetne zárni a rossz hatásokat, jöhet-mehet minden hatás szabadon - mint ahogy ma a legtöbb családba, szívbe, gondolatba, sőt az egyházba is -, kontroll nélkül, szűrő nélkül, hiszen az sértő lehet arra nézve, akit kiszűrök magamból. Ez a szellemiség kezd eluralkodni egészen. Ez volt a helyzet akkor is: Jeruzsálem romokban van és nyitott város. S amikor ezt Nehémiás meghallotta, ezt olvassuk az l. fejezetben: "...leültem és sírtam és keseregtem napokon át, s böjtöltem és imádkoztam a menny Istenéhez." És eközben az imádság közben érti meg, hogy mire akarja őt használni Isten.
Istennek tehát emberek kellenek. Olyanok, akik tudnak sírni a romok láttán. Egyáltalán, akik látják a romokat. Akik tudnak sírni ezen a látványon. De akik nem akadnak el ott, hogy sírnak, hanem tudnak böjtölni és imádkozni. Vagyis lemondani bármiről, hogy az a jövő, amit Isten készített, megvalósulhasson. Akik gondolkozás nélkül alárendelik a maguk kényelmét, előrejutását ennek a magasabb isteni célnak. Akik örülnek annak, hogy együtt építhetnek Istennel, hogy használja őket az újjáépítő, újjáteremtő Isten. Akik nem riadnak meg a nehézségektől. Nehémiás munkája során szinte mindennap történt valami újabb nehézség, gond és támadt valami akadály. De ő helytállt egészen addig, amíg felépültek Jeruzsálemnek a falai. Mert ő nem megszedni akarta magát, hanem hűségesen el akarta végezni azt, amit Isten rábízott.
Arra, hogy valaki másokért nagy dolgokat tegyen, az alkalmas, akinek az életében Isten már előzőleg valami nagy dolgot, ezt a szabadítást elvégezte. Az tudja építeni a közös jövőt igazán, akinek megépült, helyre jött már az élő Istennel való kapcsolata. Az élő hitnek testvérek társadalmi kihatása is van. Mint ahogy a hitetlenségnek is megvan ez a kihatása. Minket vajon használhat-e Isten? Tudunk-e sírni a romokon és folytatódik-e a sírásunk böjtöléssel és imádkozással? Nem úgy, hogy egyszer kiáltok, hanem úgy, hogy imaharcot kezdek, hogy szüntelen imádkozom, hogy keresem: mit akar Isten. Amit megértettem, hogy az én életemben mit akar, azt azonnal engedem. Hogy örömmel fogadom mindazt, amit kínál, s szívesen továbbadom másoknak mindazt, amit már eddig kaptam Tőle. Egyáltalán, hogy munkába állok, munkába vehet, és aztán használhat.
Kiket segít az Isten ebben a csodálatos újjáépítő munkájában? Ez a zsoltár két feltételt említ. Az egyiket már olvastam. "Megsegíti az Úr az alázatosakat." Majd később ezt mondja: "Az őt félőkben gyönyörködik az Úr, akik kegyelmében reménykednek." Megsegíti az alázatosakat, akik nem másokra mutogatnak, hanem a saját romjaik miatt tesznek bűnvallást először - úgy, ahogy Nehémiás is ezzel kezdte: vétkeztünk - és jött egy konkrét felsorolás. Miben voltam én istentelen? Miben szegtem én meg a szent Isten törvényeit? S utána: kegyelmében reménykednek. Vagyis azt mondják: egyedül Tőled várunk mindent, de Tőled várjuk és kérjük minden nyomorúságunk megoldását. Mert Te sokkal többet adhatsz annál, mint aminek a szükségét mi most érezzük, és mint amit egyáltalán meg tudunk fogalmazni és Neked elmondani.
Mert "nagy a mi Urunk és igen hatalmas, s bölcsességének nincs határa." Ő-szinte alázat, ami magában foglalja a bűnbánatot és bűnvallást is, és az a korlátlan bizalom Istenben, hogy Őneki minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen. És ezek után sokkal többet mond ez a biztatás, bátorítás: "Az Úr építi Jeruzsálemet, összegyűjti Izráel elűzötteit, meggyógyítja a megtört szívűeket és bekötözi sebeiket." Akkor ezeknek a meggyógyult embereknek a szívéből felhangzik egészen természetes és spontán módon az Isten-dicsőítés: "Dicsérjétek az Urat! Hiszen Istenünkről énekelni jó; hiszen őt dicsérni gyönyörűséges és illendő dolog!"
Lehetetlen ezt a zsoltárt olvasva nem gondolni Jézus Krisztusra. Őbenne hajolt le Isten egészen olyan mélyre, amilyen mélyre mi zuhantunk. Ő az Isten újjáteremtő keze, Ő az a nagy és erős kar, amivel felemel minket, amivel új életet ajándékoz. Eközben Őt halálosan megsebesítették, és az Ő sebeit nem kötözte be senki. Ő belehalt a sebeibe. De az Ő sebeivel meggyógyultunk. Azért lehetséges az, hogy ma is bármelyikünk sebeit Isten bekötözze és megtört szívét meggyógyítsa, mert Jézus Krisztus helyettünk halt meg a kereszten és a mi megigazulásunkért támadt fel.
Isten azt kérdezi ma tőlünk: látjuk-e a romokat, amik körülöttünk vannak? Látjuk-e a magunk részét abban, hogy ennyi rom van körülöttünk? Bízunk-e abban, hogy Ő ma is ugyanaz az Isten, Aki lenyúl a magasból és bekötözi a sebes szívűeket, és meggyógyítja a betegeket, és újat tud építeni a romokon.
Kiszolgáltatjuk-e magunkat ezzel a bizalommal Istennek? Uram, romok vannak az én életemben itt is, ott is, de köszönöm, hogy valami új épülhet ezeknek a helyén. Te vagy az, Aki megépíted Jeruzsálemet és Aki meggyógyítod az én sebes szívemet is.
Jó lenne, ha egészen személyes imádsággal folytatódna most ez az igehirdetés. Isten elmondta, mit akar, kész-e a szívünk engedni, hogy meggyógyítson? A házasságunkat, a gyerekeinkkel való elromlott kapcsolatunkat, az önmagunkhoz való helytelen viszonyulásunkat. Mindent, amit összekuszáltunk, elrontottunk, tönkretettünk. Ő egészen újat tud teremteni.