Cseri Kálmán

Nem tudom, éreztük-e az előbb, amikor felolvastam ezt a történetet, hogy milyen hatalmas erők csaptak össze Lázár sírjánál ott a bethániai temetőben. Az élet és a halál erői. Iszonyatos küzdelem folyt ott úgy, hogy a jelenlevők láthatóan alig vettek észre belőle valamit. A tét egy ember élete volt. És a tét nagyon sokszor emberek örök élete.
A halál tíz körömmel ragaszkodott zsákmányához, Jézus pedig isteni teljhatalommal parancsolt neki, és a végén kénytelen volt elengedni áldozatát. S nem tudom, feltűnt-e, hogy Jézus milyen csendben győzött. Nem erőlködött, nem hangoskodott, szinte észre sem lehet venni, hogyan történik az, ami végbemegy. Semmi nem tudta Őt megakadályozni szabadító munkájában.
Az emberek, akik ott álltak, azt gondolták, hogy a halál végérvényes győzelmet aratott. Jézus mégis teljes biztonsággal hozta ki a halál markából Lázárt.
A Biblia-kritika azt mondja, hogy ezt a történetet jelképesen kell értenünk, mivel az első három evangéliumban nincs benne. Nem tudom, ez milyen érv amellett, hogy jelképesen kellene értenünk. Én hiszem azt, hogy amit itt olvastunk, az pontosan így történt. Nem jelképesen, hanem szó szerint, ahogy le van írva. És hiszem azt, hogy Jézus Krisztusnak ma is pontosan ilyen hatalma van. És ma - itt a megterített úrasztalánál - semmi mást nem szeretnék nektek hirdetni, csak azt, hogy Ő ma is él és uralkodik, ilyen hatalommal parancsol a halálnak, és az Ő szavából, az Ő lényéből ma is az élet erői áradnak. És mindannyiunknak erre az életre van szükségünk, amit Jézus kínál nekünk.
Miről is van szó ebben a történetben? Jeruzsálem egyik elővárosában, Betháni-ában élt ez a három testvér: Mária, Márta és Lázár, akik mindig nagy szeretettel fogadták Jézust, ha a fővárosba, a templomba ment, és így évek alatt meleg baráti kapcsolat alakult ki közöttük. Egyszer Lázár hirtelen súlyos beteg lett, azonnal üzentek Jézusért, Jézus azonban későn érkezett, Lázár meghalt. Megtörtént a temetés is, és csak utána jött Jézus. Márta azonnal szemrehányóan vádolja: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. Jézus csak azt kérdezi: hová tettétek őt? Kikísérik a temetőbe, megmutatják neki Lázár sírját.
Kicsi falu volt Bethánia, pillanatok alatt mindenki megtudta, ki van ott. Az egész falu kiment a temetőbe. Az emberek sírdogálnak, van, aki csak kíváncsian nézelődik. Mária és Márta alig lát a könnyeitől, s Jézus is sír. Egy egész falu körüláll egy sírt, és átélik, milyen tehetetlen az ember a halállal szemben. Olyan csend van, hogy a halk szipogásokat is lehet hallani.
Akkor megszólal az Isten Fia: Vegyétek el a követ! Ez valami hallatlan parancs volt. Márta, aki mindig praktikus asszony volt, azonnal beavatkozik és mondja: Uram, nem javasolom ezt, már szaga van, hiszen negyednapos. S akkor hangzik el Jézus ajkán az a különös kérdés: Nem mondtam-e neked, hogy ha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét?
Mit jelent ez a mondat: meglátni Isten dicsőségét? Azt jelenti: felismerni az események mögött azok mozgatóját, a mindenható Istent. Azt jelenti: kétségbevonhatatlanul észlelni, hogy Isten Isten, és a mindenható Isten mindenható. Tehát neki minden lehetséges, az is, ami a számunkra képtelenségnek tűnik. Nem a képzelőerőnk szabja meg, hogy Isten mit tud és mit nem. Ő mindent tud. Neki bármi megvalósítható. Hol tartanánk, ha a mi szűkös fantáziánktól függne az, hogy Ő mit cselekszik? Ő azon messze túl sok mindent cselekedni tud. És az Ő cselekedeteiben felragyog az Ő dicsősége. Az az egyedülálló dicsőség, amiről mind az Ó- mind az Újszövetség csodálatos kijelentéseket mond.
Ha hiszel, meglátod, hogy Isten cselekszik. Ha hiszel, találkozni fogsz a cselekvő Istennel. Ha hiszel, az Isten tettei beszélni fognak neked arról: kicsoda Ő, és szégyellni fogod magad, hogy mennyivel kisebb az az Isten, akit te elképzeltél magadnak. Az élő, igaz Isten mérhetetlenül nagyobb annál.
És akkor beszól a sírba: Lázár, jöjj ki! Ez ugyanolyan hatalmas isteni ige volt, mint ami a teremtés hajnalán elhangzott: legyen világosság! - és így folytatódott: lett világosság. Isten azt mondta: legyenek égitestek, és előálltak az égitestek. Mert Ő Isten, és amit Ő akar, azt kimondja, és amit kimondott, az megtörténik. Ilyen Isten Ő. Ebben is egészen más, mint az ember. És itt ez az Isten, a teremtő Isten szólal meg az ember Jézus Krisztus szavaiban: Lázár, jöjj ki!
Hogyan olvastuk a folytatást? „Kijött a halott.” Annyira furcsán hangzik ez a rövid mondat, hogy az ember önkéntelenül egy kicsit elmosolyodja magát, hogy a hideg végigszalad a hátán: kijött a halott! Hát a halott már nem jön ki sehova, azért halott, mert nem tud kijönni, bemenni, semmit sem tud csinálni. Aki halott volt, az most kijött. Az most él? Él! Aki nem hiszi, menjen oda. Jézus mondja: Oldjátok le róla a halotti lepleket, mert nem tud járni ezek miatt a kötelékek miatt.
El tudom gondolni - bár ez nincs benne a Bibliában és semmit ne gondoljunk el, ami ott nincs -, hogy talán óvatosan, vagy félve közeledtek oda néhányan, hogy ilyet még nem csináltunk ... Itt voltunk a temetésén, s éreztük, hogy szaga van. Márta igazat mondott. És most le kell oldozni a lepedőket, hogy tudjon szabadon járni? Ki cselekedett itt? Hát ki tud ilyet cselekedni? Nem megmondtam, hogy ha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét? Hogy Isten cselekszik, és bármit meg tud cselekedni? Jelgyanánt, hogy higgyenek, még ilyen jelet is mutat Jézus.
Ezt jelentené hinni, hogy komolyan vesszük, amit Ő mond, és várjuk, hogy az beteljesedik? Egyebek között ezt jelenti. Ezt is jelenti hinni, hogy amit mondott, azt úgy, ahogy mondta, betű szerint komolyan veszem és várom, hogy beteljesedjék. Hogy építek az Ő ígéreteire. Hogy számolok Istennel és számítok rá. Nem a magam álmainak a valóra válását várom, hanem Isten ígéreteinek a beteljesedését. De azokat várom.
Az ilyen hívő életből árad a nyugalom és a derű sokféle baj, gond és bizonytalanság közepette is. Várja azt, hogy újra megláthassa Isten dicsőségét. Hogy Isten megint megmutassa majd valahogyan, hogy ő Isten. Hogy az Ő teremtő hatalmából egy újabb morzsát kapjon az ember. Hinni egyebek között azt is jelenti: mindig kész az ember, hogy várja Isten beavatkozását. Hogy tudja, hogy az események nem maguktól sorakoznak egymás után, hogy bizonyos abban, hogy vele semmi véletlenül nem történhet. A világot kormányzó Isten hatalma és szeretete őrködik felette, s pici léte a hatalmas Istennek nagyon fontos. És néha fellebbenti a fátylat Isten, s megengedi, hogy bepillantsunk az Ő dicsőségébe. A hívőnek megengedi, hogy néha ennyire valóságosan tapasztalja az Ő mindenható hatalmát.
Testvérek, úgy látom, egyre nyilvánvalóbb lesz a számunkra, hogy valóban a halál világában élünk. Azóta, hogy az ember fellázadt Istene ellen és nélküle próbál meg létezni, valóban a halált zúdította magára. Egy-két jelenetet szeretnék felvillantani, amelyik talán illusztrálja, hogy akárhova nézünk, mindenütt ezzel találkozunk.
Először akkor gondolkoztam el ezen, amikor valamikor egy olyan családnál laktam, ahol a zsákszoba volt az enyém, és ha ki kellett jönni valami miatt, akkor mindig a tv-szobájukon kellett keresztülmenni. Volt a családban valaki, aki, ha tehette, ott ült a láda előtt és nézte a tv-t. És akárhányszor átmentem, ott mindig lövés dördült, sikoly hallatszott; ha egy pillanatra a képernyőre néztem, eltorzult, kétségbeesett arcokat láttam. Az egyik menekült, a másik üldözte, fojtogatták... Valahogy kifogtam ezt, hogy mindig ilyen hallatszott és látszott. Egyszer úgy rámszakadt: ennyire a halál uralja az életünket? Akármikor jövök, mindig valami a halállal kapcsolatban történik? Biztos, hogy más is volt a műsorban, meg az az illető valószínűleg mást is nézett, én ezt kifogtam, hogy sorozatban mindig ilyet láttam. De túl gyakori volt. Ennyire eluralkodott a halál?
A hittanórákon hallottam a gyerekektől, hogy ők másnap eljátszották azt, amit előző napon ilyesmit láttak a tv-ben. Mérget csepegtettek a szülők a gyerekek szívébe. S játékká vált a halál. Nem tűnt szörnyűnek az, hogy az egyik mindig menekül, a másik mindig üldözi. Hát nem erre teremtett minket Isten! Normális dolog az, hogy így kell élni? Vagy csakugyan ez határozná meg az életet, hogy áthat a félelem?
De a múlt héten is olyan szenvtelen hangon közölték a rádiók, hogy mivel jobb idő van, újra megkezdődnek a harcok itt is, ott is, amott is, és a tél alatt felhalmozott fegyvereket használatba veszik. Lehet ezt így mondani? Újra gyilkolunk, mert jobb idő van. S kinek fáj az? És kinek fáj az, hogy naponta többezer ember éhen hal, köztük gyerekek is. És kinek fáj az, hogy most már ott tartunk, hogy minden évben körülbelül ezer állatfaj végérvényesen kipusztul. Naponta három állatfaj kivesz. És újak nem keletkeznek, aminek az evolúció hamis tanítása szerint be kellene következnie. Meddig mehet ez így, hogy csak pusztítunk és semmi új nem jön létre?
Hány olyan barátság, házasság és család van, ahol a bomlás már megindult, és hullaszaga van. És hány halott terv, elvetélt álom, meghiúsult remény miatt könnyeznek emberek, és hányan vannak, akiknek már könnyeik sincsenek, sírni sem tudnak ezek miatt? És vannak, akik az életüket arra szánják, hogy nagy terveket kovácsolnak egész népek, nemzetiségek, nyelvek, kultúrák végleges kipusztítására.
A halál uralkodik. Nem beszélve arról, amiről a Biblia a leghangsúlyosabban ír: kivétel nélkül mindannyiunkra ásít a halál, mégpedig nemcsak a szó biológiai értelmében, hanem a totális halál: a kárhozat, mert a bűn zsoldja: halál, és a bűn - a Biblia tanítása szerint -, hogy Isten nélkül akarunk élni. És a halál azt jelenti, hogy Isten nélkül kell léteznünk. A kárhozatban már soha nem kóstolhatja meg az ember, hogy mi is az élet.
Nos, ez a történet jel volt arról, hogy Jézus Krisztus ebbe a hullaszagú világba jött utánunk. És felvette a harcot a legyőzhetetlennek hitt halállal. Az Ő fegyvere ma is az Ő Igéje, az Ő teremtő szava, az Ő beszéde, amely leleplez és feloldoz, amely megsebez és meggyógyít, amely összetör, de fel is emel. És ez a harc folyik ma is, ami ott Lázár sírjánál folyt. A halál polipkarokkal fogva tartja áldozatait, és Jézus, az élet fejedelme, beszól a halál birodalmába és kihív onnan bennünket. Mondja a nevünket - úgy mint Bethániában Lázárét -, és utána isteni teljhatalommal ezt: jöjj ki! Ez azt jelenti: Ő kinyitotta a halál börtönének az ajtaját, s lehetővé tette, hogy kijöjjünk.
Ki lehet jönni. Ez a harc folyik minden igehirdetésben. Ez a hívás hangzik minden lelkigondozói beszélgetés során, és minden, Isten Lelkétől ihletett bizonyságtételben. Jézus megnyitotta az utat az életre, és a halál rabjainak ki lehet jönniük. Halljuk-e mi ezt a hívást? Látjuk-e ezt a küzdelmet, ami értünk is folyik?
Néha beleborzong az ember ebbe a lelki harcba, amikor valakinek a számára éppen Jézus szava nyomán világossá lesz, hogy ő valóban a halál, a kárhozat börtönében ül, és hogy Jézus valóban kinyitotta az ajtót, és hogy most csakugyan Jézus hívja őt. S már-már megindulok, hogy rád bízzam magam - ahogy ez a szép énekünk mondja -, de aztán közbejön ez, közbejön az. Már innen kifelé menet sürgős feladatok jutnak eszébe. Mire hazaért, otthon történt valami. Sikerült a polipkaroknak megtartaniok a rabot. Elhangzott a személyes hívás: Lázár, jöjj ki, látod, ez, amit csinálsz, bűn, most kellene abbahagyni. Van rá bocsánat, lehet tisztán folytatni. Jaj, de jó lenne ... s ezzel vége. Elvágták. Ha valaki nem veszi komolyan a hívást. Iszonyatos ez a harc.
Amikor úgy búcsúzom el valakitől, hogy már-már megindult, s remélem, hogy egy következő beszélgetésnél már el is indul, vagy azzal jön vissza: elindult és egészen más az élete Jézussal, és akkor egy hónap múlva találkozunk és kiderül: rosszabb, mint volt. Mert engedett a polipkarok szorításának, és annyi minden jött össze, hogy most ez nem időszerű. És mikor lesz az? Holnap utolsót dobban a szíved, és akkor nincs többé idő, s akkor már semmi nem időszerű.
Iszonyatos ez a lelki-szellemi harc, amit - mivel vakok vagyunk - nem látunk, de akinek Jézus lelki látást ad, az érzékeli, és sokszor a saját életünkben is látnunk kell ezt. Valóban minden ember a halál rabságában van, és ennek megvan a maga hullaszaga. Az a sokfajta gyűlölködés, félelem, a felsorolhatatlanul sok ínség, szükség, az önpusztításnak az a sokféle kényszere, ami körülvesz bennünket s talán minket is pusztít, mind-mind hullaszag. Tünetek, amik árulkodnak arról, hogy a mélyen valami nagyon nagy baj van. Mert Isten nélkül minden ember sírba van zárva, és sokféle kötelék kötözi meg.
Nos, ide jött el Jézus, és felvette a harcot a halállal. Ebben a harcban Ő maga is halálos sebet kapott. De éppen az Ő halála jelentette a halál végérvényes vereségét. Nyugodtan mondhatjuk, hogy Jézus Krisztus golgotai kereszthalála volt az a halálos ütés, aminek nyomán elveszítette a bűn, a halál, a kárhozat a maga pozícióját.
A Zsidókhoz írt levél 2. részében így olvashatjuk ezt: „Miután tehát a gyermekek test és vér részesei, Jézus is hozzájuk hasonlóan részese lett ezeknek, hogy halála által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, vagyis az ördögöt. És megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak.” (14-15.v.)
Jézus az Ő halála által lefegyverezte a halál urát, az ördögöt, és kiszabadította azokat, akik a halál rabjai voltak. Ezért mondhatjuk el mi Pál apostollal együtt, hogy „halál, hol a te fullánkod, pokol, hol a te diadalmad? Hála az Istennek, aki a diadalmat adja nekünk, a mi Urunk Jézus Krisztus által.” Zümmögni még tud, mint egy fullánkja vesztett méhecske egy ideig, de a hívő már tudja, hogy fullánkja nincs. Ártani már nem tud. Beledöfte Jézusba a kereszten, és elveszítette a fullánkját. És akik Jézusban hisznek, azoknak már ártani nem tud. Ezért énekli a hívő nép: Te, ki bűnön, poklon, síron egyedüli győztes vagy. Ezért ujjong minden Krisztusban hívő ember szíve: az ősi kígyót, bűnt, halált, kínt, poklot, szenvedés jaját legyőzte Jézus, Mesterünk, aki feltámadott nekünk! És ezek nem szép szólamok, hanem ezek a Krisztus győzelmét felismert ember személyes bizonyságtételei.
Aki ezt hiszi, az maga is új életre támadt. Ahogy Lázár ott testileg is, úgy ma mindannyian, akik Jézusban hiszünk, lelkiképpen. És ennek az új életnek egyik félreismerhetetlen jele és bizonysága az, hogy hullaszag helyett az élet illata árad egy emberről. És ezt észreveszik mások is.
Olyan szép a folytatása ennek a történetnek. Miután Jézus feltámasztotta Lázárt, a testvérei örömükben vacsorát készítettek másnap, ahova meghívtak mindenkit, akit lehetett, és Lázár ott ült Jézus mellett. S mit olvasunk erről a vacsoráról? „Nagyon sokan megtudták a zsidók közül, hogy Ő ott van, és odamentek nemcsak Jézus miatt, hanem azért is, hogy lássák Lázárt, akit feltámasztott a halálból. A főpapok pedig elhatározták, hogy Lázárt is megölik, mert a zsidók közül sokan őmiatta mentek oda, és miatta hittek Jézusban.”
Hadd kérdezzem meg, kik azok, akik miattad hisznek Jézusban? Árad-e az élet illata úgy belőlünk, hogy azt megkívánják emberek, és odajönnek Jézushoz - miattunk? Mert ismertek azelőtt, hogy milyen hullaszagú volt az életünk, és csodálkoznak rajtunk most, hogy az élet illata árad rólunk. Mi a változás oka, - ezt már csak megnézik, s közben találkoznak Jézussal és hisznek benne. Erre hívott el minket Isten. Nemcsak azért jött Jézus, hogy kiszabadítson a hitetlenségből, a bűnből, az Isten nélküli létből, a halálból, hanem azért is, hogy így új életre támasztva miattunk találják meg sokan a szabadulás útját. Az életünk is prédikálja róla: látván az emberek a mi cselekedeteinket, dicsőítsék a mi mennyei Atyánkat. Életnek beszédét tudjuk a kívül való elé odatartani. Ha meg se szólalunk - mint itt Lázár -, az is Jézusról beszéljen. És bekövetkezzék az, hogy sokan őmiatta hittek Jézusban. Erre hívott el minket.
Azt is akarja, hogy mi ne pusztuljunk el a hitetlenség halálában, és azt is, hogy már itt az örök élet jó illata terjedjen rajtunk keresztül is.
Ezt a győztes Jézust szeretném ma elétek állítani, és jó lenne, ha ma még szánnánk időt arra, hogy szemléljük Őt. Hogy elgondolkozzunk ezen. Olvassuk el otthon a János evangéliuma 11. és 12. részét! Lá-zár, aki éli világát, Lázár, akit egy hirtelen betegség ledönt, Lázár, aki meghalt és bomlásnak indul és már szaga van, Lázár, aki Jézus szavára újra él, s Lázár, aki ott ül Jézus mellett és miatta találják meg sokan a Megváltót, a Szabadítót és hisznek Jézusban.
Mivel sokan az úrasztalához is készülünk, hadd fejezzem be úgy, hogy néhány kérdést felteszek. Hadd legyenek ezek most nagyon egyszerű, talán egy kicsit nyers kérdések is.
Engedtél-e már Jézus hívásának, hogy gyere ki a halálból? Jézus most is, ma is így hív minket - nyugodtan behelyettesíthetjük a nevünket: Lázár, jöjj ki! Jöjj ki abból a gubancból, amiben most vagy, abból az engedetlenségből, a megalkuvásból, az erőtlenségből, a hitetlenségből, a kételyekből, a kétségbeesésből, a bűnből, a halálból. Engedtünk-e már ennek a hívásnak? Ha nem, ma engedhetünk neki.
Milyen szagot áraszt az életed? Hullaszaga van-e, s nincs mit csodálkozni, ha nem vonzó és nem nagyon keresnek az emberek, vagy az élet illata árad róla, a krisztusi élet illata? A mennyeknek a békessége, derűje, csendje, valami felülről való - mint újjászületett emberből. Milyen szag vagy illat árad az életünkből?
Hogyan nézünk Jézusra? Komolyan vesszük-e, hogy neki ma is van hatalma minden nyomorúságon, megoldatlanságon, kétségbeesésen, betegségen, a halálon? Ezzel a reménységgel, ezzel a hittel tudunk-é hozzá imádkozni? Így várjuk-e újra és újra, hogy meglátjuk az Isten dicsőségét? Hogy Ő ma is cselekszik? Ki nekünk Jézus?
Hogyan nézünk a lelki halottainkra, akik körülöttünk vannak? Nem lesz-e sokszor úrrá rajtunk a lemondás, a csüggedés? Őrajta már az Isten sem segíthet? Nem érezzük: ez istenkáromlás? Pontosan azért Isten, mert Ő mindenkin segíthet, mert neki minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen. És nem késik el, még akkor sem, ha későn jön - mint itt Jézus. És nem derülhet ki, hogy minden más esetben tudott volna segíteni, de itt most már nem. Ezzel a reménységgel tudunk-e imádkozni a nem hívő ismerőseinkért, és kérni, hogy Jézus teremtő szava érje utol őket és támadjanak fel új életre.
Jézus most nekünk mondja: nem megmondtam, hogy ha hiszel, meglátod majd az Isten dicsőségét? Isten dicsősége leghatalmasabban Jézus Krisztus keresztjén ragyogott fel, és az Ő feltámadásában. És ugyanez a dicsőség felragyoghat a mi nyomorult életünkön is, hogy ha fedetlen arccal szemléljük Őt és elváltozunk dicsőségről dicsőségre, úgy, mint az Úrnak Lelkétől. Legyen most így egészen személyes bizonyságtételünk a 295. ének 2. verse:
Jézus, benned bízva-bízom, elpusztulnom ó ne hagyj!
Te, ki bűnön, poklon, síron egyedüli győztes vagy.
Gyönge hitben bíztass engem, készíts arra, hogy én lelkem
Láthat majd fenn, ó, Uram, mindörökké boldogan.

Egyik ifjúsági óránkon heves vita alakult ki arról, hogy igazságos-e Isten. Ahogy röpködtek az érvek, magamban csendesen azért könyörögtem, hogy adjon Isten bölcsességet mindnyájunknak: a heveskedőknek, meg majd nekem is, ha meg kell szólalnom, hogy lássunk világosan ebben a kérdésben.
Arra gondoltam, hogy mennyire más is a Biblia fogalomkincse, egy-egy szónak a jelentéstartalma, s mennyire más Isten logikája, mint a mienk. Csakugyan igaz, hogy nem az én gondolataim a ti gondolataitok - ahogy Isten mondja. És nem is olyan kis dolog az, ha mi megérthetjük az Ő gondolatait. Egyedül Szentlelke teheti számunka világosakká azokat. Mert miközben arról vitázunk, hogy igazságos-e Isten, s ezen azt értjük, hogy úgy bánik-e velünk, ahogy azt megérdemeljük, megadja-e nekünk azt, ami jár, - aközben elfelejtjük, hogy rég elpusztultunk volna, ha úgy bánna velünk, ahogy megérdemeljük, és azt adná nekünk, ami jár.
Ha Isten akkor igazságos, ha úgy bánik velünk, ahogy érdemeljük, akkor erre csak azt lehet mondani: nem igazságos. Mert Ő nem azt és nem annyit ad, hanem egészen mást, és mérhetetlenül többet. Nem az érdemeink szerint, hanem az Ő gazdagsága és kegyelme szerint.
És ahogy a fiatalok élesítették az agyukat és a nyelvüket a vita közben, eszembe jutott, hogy Jézus egyszer nagyon világosan beszélt arról, hogy igazságos-e Isten. Elmondta ezt a példázatot. Ott is ez volt a téma. Voltak, akik bizonygatták, voltak, akik tagadták. És erre Jézus hosszas elvi fejtegetés helyett - szokásához híven - elmondta ezt a példázatot. Ennek alapján keressünk most választ arra, hogy igazságos-e Isten?
Nézzük meg először: miről is szól ez a példázat, aztán vizsgáljuk meg, mit mond ez Istenről, s végül mit mond az emberről?
1) Az a kép, amit itt Jézus a hallgatói elé tart, minden akkori ember számára ismerős volt, és még az én korosztályomnak is ismerős. A szülővárosomban is gyakorlat volt ez, hogy akiknek nem volt tartós munkaviszonyuk, vagy alkalmanként egy kis pénzhez akartak jutni és ráértek, hajnalban kimentek a piacra, és ha valaki felfogadta őket egy-két napra, elmentek napszámba. Volt, aki rendszeresen ebből élt, nem volt más lehetősége.
Nos, itt is erről van szó. Ott vannak a piacon az emberek, akik felajánlják a munkaerejüket, és jönnek azok, akiknek munkaerőre van szükségük. Jön egy gazda és megegyezik ezekkel a munkásokkal egy dénárban. Ez egészen jó napszám volt akkor; Hillél, a híres rabbi feljegyezte, hogy amikor fiatal korában napszámba járt, fél dénárt kapott egy napi munkáért. Tudjuk azt egyéb forrásokból, hogy egy hibátlanul dolgozó kéziratmásoló két dénárt kapott egy napi munkáért. Egy dénár a szőlőben végzett munkáért nagyon jó pénz volt.
Ez a gazda azonban igen különös ember. Egy sor olyan dolgot csinál, ami szokatlan volt akkor. Már az is szokatlan volt, hogy megbeszélte a munkásokkal, mennyit kapnak. A gazdák diktáltak akkor, nem nagyon volt szokás a megegyezés. Itt olyan szó van, amiből az derül ki, hogy a másik is ugyanolyan ember, mint én, kíváncsi vagyok a véleményére. Ennyit tudok adni, mit szól ehhez? Ő azt mondta: örül neki, elég lesz. Megegyeztek.
De azért is különös ember volt ez a gazda, mert visszament három óra múlva. A munka reggel hattól este hatig tartott. Hajnalban ment ki, úgy, hogy hatkor már kezdeni kellett a munkát. S gondol egyet: kilenckor is visszamegy, hátha vannak ott emberek. S voltak. Miért vagytok tétlenek? Mert nem adnak nekünk munkát. Gyertek, én adok, s majd megkapjátok, amennyi igazságos. Velük már nem egyezkedett. Kiment tizenkettőkor, délután háromkor is, sőt a munkaidő befejezése előtt egy órával, öt órakor is kinézett, s akkor is talált ott embereket. Hogy kerültek oda? Valahonnan később jöttek, vagy már csak beszélgetni akartak ott, őket is felfogadta. Majd kaptok valamennyit.
Abban a világban sokkal nagyobb volt a munkanélküliség, mint ma, pedig ma is szenvedünk miatta. Az maga ajándék volt, ha aznapra biztos kenyeret vihetett haza valaki. Aznap legalább eszik a család, vagy ha nagyon beosztják, néhány napra valót megkeresett egy nap alatt. Ez maga már óriási lehetőség volt, majdnem azt kell mondani, ismerve az akkori viszonyokat, hogy ha napközben később fogadtak fel valakit, mindegy, hogy mennyit kap, valamennyit úgy is kapni fog, olyan nagy szegénység volt.
Dolgozott tehát mindenki, amennyi ideje volt, és este eljött a fizetés ideje. Odasúgja a gazda a vincellérnek: azokkal kezdd, akik a legkésőbb jöttek. Jönnek az ötórások. Vajon mennyit fognak kapni? Figyelte a többi - a másik borítékját mi is figyelni szoktuk. Egy dénár. Hogy lehet az? Egy óráért egy dénár? Egy napi napszám! Akkor mi biztos többet fogunk kapni. Jönnek a háromórások: egy dénár. Jönnek a tizenkettesek, a kilencesek és akik reggel hattól dolgoztak, azok is egy dénárt kapnak. Erre felháborodnak. Micsoda igazságtalanság! És zúgolódni kezdtek a gazda ellen: igazságtalanul cselekszik. A gazda azonban azt mondja: álljon meg a menet! Mennyiben egyeztünk meg? Egy dénárban. Mennyit kaptatok? Egy dénárt. Akkor mi baj van? Az a baj, hogy azok is egy dénárt kaptak. S az miért baj nektek, kevesebbet kaptatok? Nem! Akkor miért fáj az nektek, hogy a másik is kap, vagy többet kap, vagy akármennyit kap? És itt kemény mondatok hangzanak el. Azt mondja: mi közötök ahhoz, hogy a magaméval mit csinálok, ha az nektek nem rossz? Hogy a másiknak jó? Te azért vagy irígy, mert én jó vagyok? Azt teszek a magaméval, amit akarok. S nyugodtan mehettek haza a hatórások, hogy ez a gazda nem igazságos. És ezen el lehetne vitatkozni hosszú ideig, hogy az volt, vagy nem.
Ezért háborodtak fel sokan Jézus hallgatói közül azon, amiket Ő tanított. Hogy-hogy gyerekekkel tölti az idejét? A tanítványainak legalább volt annyi eszük, hogy nem engedték hozzá a kisgyerekes szülőket. Egy kisgyerek úgysem ért még meg semmit az Isten dolgaiból. Jézusnak határozottan azt kell mondania: „Engedjétek hozzám jönni a gyerekeket, ilyeneké az Istennek országa.” Hogyne értenének meg, nem buta az, azért, mert gyerek, csak még nem nőtt meg egészen nagyra. Azoknak úgy kell elmondani az Isten országa titkait, hogy érthessék. Ők megértik, néha többet, mint a felnőttek. Ezen felháborodtak.
Leáll nőkkel is beszélgetni. Mindenki tudja, hogy a nőnek nincs lelke. Ezt tanította abban az időben az egyik nevezetes iskola. Beszélget velük. Olyan nőkkel is, mint a samáriai asszony, meg Mária Magdaléna.
És méltán háborodtak fel az írás tudói, meg a kegyességnek az élharcosai, és nem értették, hogy Jézus hogy nem tesz különbséget az olyanok között meg ő közöttük. Hát mégis csak van valami különbség. Hát azoknak az nem jár! Nekik hivatalból jár az üdvösség, hiszen ők azzal foglalkoznak, hogy tanulmányozzák a Szentírást, ismerik a törvényt, magyarázzák másoknak is, néha még fejbe is vernek másokat egy-egy igével, mint egy bunkóval, mert ők ismerik. Hát csak különbek ők azért, mint azok, akiket fejbe kell verni néha az igével?
Kiderül, hogy Jézus nem tesz különbséget. Őket is szerette. Nagy szeretettel sokszor megintette, néha keményen megdorgálta. Ha nem szerette volna őket, akkor hagyja őket és nem figyelmezteti. De amazokat is szerette. Nem tesz különbséget. Igazságtalan-e?
2) Mit mond el Jézus Istenről? Mert a példázatbeli gazda nyilvánvalóan az élő Istent akarja közelhozni hozzánk, hogy jobban megismerjük Őt.
Azt mondja el Jézus: egészen más Ő, mint akinek ti elgondoljátok. Abban az időben a hivatalosok úgy gondolkoztak Istenről, mintha könyvelő lenne. Két rubrika van: erények és bűnök. És jegyzi mindannyiunkról mind a kettőt. Aztán hol az egyik oszlop hosszabb, hol a másik, néha egyenleget von, és annak megfelelően büntet vagy jutalmaz. Tehát amire rászolgáltam, amit megérdemlek, ami igazságos.
Jézus azonban azt mondta: nem. Ha Isten ezt tenné, kár lenne munkához látnia. Mert nyilvánvaló, melyik oszlop a hosszabb. Tudniillik olyat, ami Isten minősítése szerint jó, tiszta és makulátlan, olyat egyáltalán nem tudunk teljesíteni. A másik oszlop üres lenne - ezt előre lehet tudni. Istennek nagyon magas a mércéje. Nem a viszonylagos polgári erkölcs szerint, hanem Őszerinte, ami jó, ami igaz, olyat nem tudunk felmutatni. De szaporítjuk a bűneinket sokszor még akkor is, amikor nem akarjuk.
Tényleg nem akartam őt megbántani, s mégis megint olyat mondtam, hogy megtörtént a baleset. Aztán kérhetek bocsánatot, lehet, hogy meg is bocsátja, beforr a seb, de ott marad a heg, és egy kicsit megsérült a kapcsolatunk. Pedig nem akartam. Hát persze, hogy nem! Csak nem azt teszem, amit akarok, hanem sokszor azt teszem, amit nem akarok. Mert ennyire erőtlenné tett a bűn, és nem tudom produkálni azt, amit szívem szerint szeretnék. És ha Isten aszerint jutalmazna vagy büntetne, akkor csak büntetésre kerülhetne sor. De Ő nem könyvelő, és nem így gyűjtögeti az erényeinket meg a bűneinket.
Hanem? Isten először is szabad. Őt semmi nem köti, s Őt semmivel nem lehet kötelezni. Tehát nem kényszeríthetem Őt bizonyos jutalmazásra bizonyos parancsok betartásával: Én betartottam, s tartom a markomat: ide kérem a jutalmat. Az nem így jár. Ha Isten igazságos, akkor nekünk semmi jó nem jár, hiszen gyakorlatilag semmibe vesszük Őt mindaddig, míg aztán meg nem ismerjük és nem engedjük, hogy új szívet teremtsen bennünk. Gyakorlatilag addig nem tényező Isten az ember számára. Nélküle tervezünk, élünk, és halnak meg sokan, nélküle változtatjuk a terveinket. Ígérünk és megszegjük az ígéretet házastársnak, gyerekeknek, munkatársnak. Egy idő után már nem is érezzük ezt bűnnek. Megmagyarázzuk: nem is lehet másként élni egy ilyen hazug világban. Egy idő után már erénynek is tekintik sokan, hogy az ügyesebben csinálja és nincsenek gátlásai. Egy idő után már nevelési elméletet is lehet alkotni erre nézve: nem szabad gátlásokat beépíteni a gyerekbe, mert akkor nem fog boldogulni. Mindent szabadon csinálunk, mintha Isten nem lenne.
Isten szabad, és Őt nem kötelezhetjük semmivel. Ugyanakkor viszont Isten jó. Ebben az Ő teljes szabadságában mindent a mi javunkra akar felhasználni. Nem nézi közömbösen, hogy ilyenekké lettünk, és mindent megtesz azért, hogy ne maradjunk ilyenek. Nem akar kizsákmányolni, Ő senkinek sem ad kevesebbet, mint amennyiben megegyeztek. Annyit sem érdemelne - ez nagyon magas napszám volt abban az időben. Többet ad annak is, aki egész nap dolgozott, az összes többinek meg végképp többet, mint amennyit érdemelne, mert nem az érdeme számít. Nem aszerint jutalmaz, hanem az Ő szeretete szerint kínál ajándékot. S mindenki megkapja, aki elfogadja.
Képzeljük el, ha azt mondja egy ötórás: kérem, ez nekem sértés. Ha az is egy dénárt kap, aki reggeltől kapált, akkor nekem ne adja, csak a tizedét, mert én csak a tizedét dolgoztam annak. Megszólal a büszkeség, az önérzet. Akkor nem lesz az övé a dénár, de akkor valószínű a tizedét sem kapja. Akkor semmit sem kap. Vagy mindent, amit Isten ajándékba ad, és alázatosan tudomásul kell vennem, hogy nem érdemlem meg, nem szolgáltam rá, nem dolgoztam meg érte, nem tudom meghálálni. Nem is értem az egészet! De olyan szívesen adja, és komolyan gondolja, csak azt tudom mondani: köszönöm szépen, és örülök neki. Ehhez már alázat kell. A mi nagy büszke öntudatunk, önérzeteskedésünk sokszor éppen ezt teszi lehetetlenné, hogy Istentől ajándékokat fogadjunk el. De hát a példázatbeliek nem ilyenek voltak, és ezért tapasztalhatták meg, hogy Isten valóban jó. És azt is meg kellett tanulniok, s meg lehet nekünk is ebből a példázatból, hogy nem is az a dénár volt a legnagyobb ajándék, s ha jobban ismernénk az akkori gazdasági és társadalmi viszonyokat, érzékelnénk, hogy a legnagyobb ajándék az volt, hogy arra az időre, amíg valaki egy másiknál dolgozhatott, (különösen biztos és jó bérért): addig be van biztosítva. Nem fogja becsapni. Addig van kenyere a családnak, van mit hazavinni. Van életlehetőség.
Amikor Jézus a mi mennyei Atyánkról beszélt olyan sokszor, ezt hangsúlyozta a legjobban: ad Isten nektek sok mindent, de bár eljutnátok oda, hogy felismeritek: Ő maga a legnagyobb ajándék. Hogy a vele való kapcsolat helyreállása maga az élet. Aztán ezen belül lesz kenyér, bocsánat, nyugodt éjszaka, jó lelkiismeret, reménység a jövőt illetően, kibékülés a haragosokkal. Sok minden lesz. És ebből egy is nagy ajándék. De a legnagyobb Ő maga. Hogy Ő felfogadott. Egy ilyet - bocsássatok meg, hogy ezt mondom -, aki tátom a számat a piacon. Aki tehetetlen vagyok, nem kellek senkinek. Aki ma sem tudok hazavinni semmit, ha valaki meg nem könyörül rajtam. Akkor kijön valaki délután ötkor és azt mondja, hogy még én is kellek. Gyere, majd kapsz valamit. És nem valamit kapok, hanem egy egész napi napszámot. Milyen gazda ez? Igazságos? A mi szűkös fogalmaink szerint: nem.
De nem lefelé igazságtalan, hanem fölfelé: többet ad, mint amire gondoltam. Sok olyat is ad, amiről nem is tudtam. Amikor elindultam a hívő élet útján, szinte naponta tapasztaltam: nem is tudtam, hogy van ilyen békesség. Van olyan, hogy rugdosnak, és szeretem azt a másikat. Nem értem magamat: nem ilyen voltam! Van olyan, hogy nem félek, pedig még mindig megvan az okom arra, hogy ilyenkor félni kell, s minden normális ember fél. Van olyan, hogy elégedett vagyok ugyanazzal, ami eddig volt. Eddig mindig úgy éreztem, hogy kevés, megállapítottam, hogy a másiknak több van, s keserű voltam: nekem miért nincs több? Most meg elég, hálás vagyok érte, s még másnak is jut belőle. És örülök, hogy megoszthattam.
Nem is tudtam, hogy ilyen van. Isten olyan ajándékokat kínál, amiről nem is tudjuk, hogy létezik. Mert vele kerül kapcsolatba az, aki az Ő hívásának enged.
3) Mit mond el Jézus ebben a példázatban az emberről? A félelmes valóságot ábrázolja itt, kevés ecsetvonással, de nagyon szemléletesen.
Azt mondja: az ember teljesen független lett azóta, hogy Istentől függetlenítette magát. Egészen szabad. Annyira szabad és független, mint azok a munkások ott a piacon. Senkihez nem tartozik. Senkinek nem tartozik. (Igaz, hogy az otthoniaknak tartozik némi felelősséggel, hogy el kellene tartani őket.) De ez a szabadság és függetlenség azt is jelenti, hogy ennyire kiszolgáltatott. Ma sem lesz harapnivaló, hacsak valakihez nem tartozhat, hacsak valaki nem fog parancsolni neki, de azt nem lehet tudni hogy fog, és nem lehet kiszámítani, mennyit ad, meg mit követel érte. Nem jár-e esetleg megaláztatással is. Az Istentől függetlenné vált ember ennyire kiszolgáltatottá, szegénnyé és tehetetlenné is vált.
Nem akart tartozni az Atyához, hát akkor nem tartozik senkihez. A szíve vágya az, bárcsak tartozhatna újra, ne lenne gazdátlan. Ne lenne minden ennyire esetleges és kiszámíthatatlan. Azt mondják, hogy egy-egy ilyen napszámosnak a sorsa sok tekintetben rosszabb volt, mint egy rabszolgáé, mert a rabszolga bizonyos szinten mégiscsak a család tagjának szá-mított. A mindennapi kenyere biztosítva volt. Valamilyen mindennapi értelmes munka is. Egy bizonyos kötelékben élt. Ki lehetett számítani dolgokat. De ez a másik életforma a teljes kiszolgáltatottságot szemlélteti.
Ó de sokszor és sokféleképpen kellett azt tapasztalnunk: mennyire ki vagyunk szolgáltatva az indulatainknak. Mennyire ki van szolgáltatva sok ember az érzelmeinek és hullámzik szegényke, mint a Balaton a szélben. Mennyire ki vagyunk szolgáltatva soksok félelemnek. Néha meg sem tudjuk mondani, mitől félünk, de meggyötör, főleg, ha nincs is kinek őszintén elmondani. És ki vagyunk szolgáltatva a természet erőinek. Tessék majd elolvasni a mai hetilapunk első oldalát, milyen félelmes illusztrációja ez annak. De hát százával lehetne az ilyeneket mondani, hogy milyen tehetetlenné válik az ember a természet erőivel szemben. És milyen tehetetlen a másik gonoszságával szemben, és milyen tehetetlenek vagyunk sokszor még önmagunkkal szemben is. Megmarad vágynak az, amit pedig szerettünk volna megvalósítani, de valahol meghiúsul.
Isten azonban nem akarja a bűnös halálát. Nem akarja, hogy a tőle függetlenné vált ember ebben a függetlenségben pusztuljon el. Isten kenyeret akar adni az embernek. Életet akar neki adni. Értelmes életet. Itt a halálon innen is, és olyan életet, ami erősebb, mint a halál. Örök életet. Isteni életet. Ezért jött utánunk Jézus. Ha tetszik, ez az ingázó gazda, aki kimegy újra és újra a piacra, hogy az embereket kenyérrel lássa el, maga Jézus Krisztus. Őt küldte el az Atya, hogy menj az elveszettekhez és hívd haza őket. És az örömhír, az evangélium maga ez: haza lehet jönni újra az Atyához.
S mi ennek a feltétele a részünkről? Ez: ha hív, induljak el. Semmi más? Hát van itt valami más feltétel? Jött a gazda: gyertek el a szőlőmbe. Elmentek. Aki nem ment el, az ottmaradt. Isten nem erőszakos, de mindenki előtt kinyitotta az ajtót. Nem kérdezte: hogy kerültök ide délután a piacra, miért nem láttalak itt benneteket reggel ötkor? Akkor mit csináltatok? Nem tesz szemrehányást, nem kér számon semmit. Itt vagytok, de itt éhen pusztultok el. Akkor gyertek oda, ahol van kenyér. Nekem telik. Egy óráért is egész napi napszám. Az én javaimmal azt teszek, amit akarok. És Ő mindig azt akarja, ami nekünk jó. Tényleg csak ez az egy feltétele van: ha hív, akkor megyek.
Érdekes azon is elgondolkozni: mit jelent ez, hogy van, aki hajnaltól dolgozik, aki déltől, aki estétől? Vannak emberek, akiket már gyermekkorukban megszólított, és az egész életüket úgy élhették le, hogy Istentől függök, az Ő szőlőskertjében dolgozhatom. Be vagyok biztosítva, az örök élet az enyém tizenévesen, és ez megmarad mindvégig. Van, akit élete delén szólított meg, s vannak, akiket alkonyatkor, de még mindig sötétedés előtt. Még mindig az előtt, mielőtt rájuk borult volna a halál éjszakája, ahonnan aztán nincs visszatérés Istenhez.
Milyen jó lenne, ha ma este hálát adnának azok, akiket reggel szólított meg, hálát adnának azok, akiket életük delén szólított meg, és hálát adnának azok, akiket idős korban szólított meg. Akik pedig úgy találják, hogy még mindig ott vannak a piacon, azok komolyan vennék ma az Ő hívását. Ő jön utánunk a mi Urunk Jézus Krisztusban, és azt mondja: szeretlek, gyere haza! Haza lehet menni.
Igazságos-e Isten? Igazságos volt-e akkor, amikor minden bűnünket arra vetette, aki soha semmi bűnt nem követett el? Amikor az Ő egyszülött Fia megsebesíttetett a mi bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetését elhordozta, és mi úgy gyógyulhattunk meg, hogy Ő megsebesíttetett. Igazságos-e ez az Isten? És még mi akarjuk ezt eldönteni? Abból élünk, hogy a fogalmaink szerint nem igazságos, mert nem úgy bánik velünk, ahogy megérdemelnénk, de az Ő gondolatai szerint az igazság ott teljesedett ki igazán a Golgotán, amikor az egyetlen ártatlan meghalt helyettünk. Amikor az egyetlen igaz átokká lett értünk, hogy mi Isten igazsága lehessünk Őáltala.
Boldog az az ember, aki így gondol a szerető és igazságos Istenre, és így tudja elmondani: hű Jézusom kezébe beleteszem a kezemet, és aztán Ő vezessen. Én tőle akarok függeni, mert tudom, hogy ez a vele való közösség maga az élet.

Sokan olvastuk az elmúlt napokban Jézus Krisztusnak ezt az ismert példázatát a Szentírásból napi bibliaolvasásunk során. Ezt az éles ellentétet emeljük ma este ki belőle, amit a tolvaj és a pásztor között említ. A tolvaj máshonnan mászik be: hátulról, alattomban hatol be a juhok közé. A pásztor: az ajtón megy be egyenesen. A tolvaj azért jön, hogy öljön, lopjon és pusztítson, a pásztor azért, hogy meggazdagítsa a juhoknak az életét.
Jézus önmagáról mondja, hogy Ő az a jó pásztor, aki azért jött, hogy meggazdagítsa az életünket. A tolvaj megszegényíti a másiknak az életét, Jézus meggazdagítja. A tolvajgondolkozás és a jézusi gondolkozás közti ellentétet, nagy különbséget ábrázolja itt Jézus ezzel a képpel.
Mi olyan világban élünk, amelyik egyre inkább a rablásra rendezkedik be. Egyre idegenebb lesz ebben a világban Jézus Krisztusnak a lelkülete. Márpedig az Ő juhai mégiscsak Őt követik e tekintetben is. Nem könnyű egy tolvaj világban pásztor lelkülettel élni. Jézus ma este erre akar bátorítani minket, és erre tesz képesekké is, ha Őt követjük. Mit jelent ez?
Amikor ezen a példázaton gondolkoztam, eszembe jutott egy ijesztő mondat, amit egy orvoskongresszuson mondott valaki. Így hangzott ez a megállapítás: fél évszázad alatt elfogadottá, majdnem kötelezővé lett valamiféle antimorál. - Mi az az antimorál? Az, amikor megfordítunk valamit, és úgy teszünk, mintha nem lenne megfordítva. Amikor a jóra azt mondjuk: rossz, a rosszra: jó, és mindenki úgy csinál, mintha aki ezt mondta, igazat mondott volna. Sőt, ennek megfelelően cselekszik is. Amikor a közgondolkozás szerint abnormálisnak minősítik azt, ami kívánatos lenne az egész társadalomnak, és az válik gyakorlattá, ami nyilvánvalóan árt, káros, megnehezíti és megszegényíti az életet. Amikor azt, ami gazdagíthatná, kiteljesíthetné, előbbre vinné az életet, azt megvetik, és ami nyilvánvalóan megszegényíti, rombolja, az gyakorlattá válik. Mondok néhány egyszerű példát.
Egy egyetemista barátom fiú létére majdnem sírva mondta el, hogy képtelen normális életet élni annak az egyetemnek a kollégiumában, ahol vidéken tanul, mert van két fiú a szobatársai közt, akik rendszeresen hajnalban jönnek haza, többnyire ittasan. Felkapcsolják a villanyt, az egyik bekapcsolja a magnóját is. Persze, felébrednek a többiek, akik akkor már aludtak. Egy hatágyas szobában történik mindez. És amikor kérik őket, hogy így hajnaltájban ne bömböltessék a magnót, és minél előbb feküdjenek le, és kapcsolják le a villanyt, még ők vannak megsértődve. Az én magnómat akkor kapcsolom be, amikor akarom - mondja ez a férfiú, aki nyilvánvalóan az antimorálnak a képviselője. És kiderül, hogy azok kerülnek hátrányos helyzetbe, akik azt szeretnék csinálni, ami a dolguk. Akik egész nap tanulni akarnak, dolgozni, felkészülni a hivatásukra, és így majd hasznos tagjai lenni a társadalomnak, ezeknek kell zavarban lenniük, szégyenkezniük és bocsánatot kérniük, hogy vannak, és hogy azt akarják csinálni, amit. Nem a másik van zavarban, aki hajnalonként felveri a többit. Van ugyan felügyelő tanár, de az ugyanolyan életet él, mint az a kettő, sokszor együtt is térnek haza, és egyébként is azt mondja, hogy huszonéves emberek belső ügyeibe nem szabad beleszólni.
De ez nem beleszólás a huszonéves ember belső ügyébe, hogy rendszeresen felverik álmából, és emiatt nem tudja végezni úgy a munkáját, amit másokért akar majd végezni, ahogyan szeretné? Ez nem. Az kerül hátrányos helyzetbe, aki az egész társadalmat gazdagítaná, és annak van mentsége, aki gazember, lóg, élősködik, mert azért ő is megeszi, megissza a magáét úgy, hogy nem dolgozik meg érte, legalábbis nem úgy, ahogy kellene.
Jogászok mondják el, hogy ijesztő, hogy a közhangulat milyen gyakran a mellé áll, aki nyilvánvalóan valami életellenes, emberellenes bűnt követett el. Például: ittasan gázolt, és a közhangulat mentegetni kezdi őt. Nem az áldozat a fontos, és nem az, hogy lehetőleg ez a jelenség szűnjék meg vagy csökkenjen a száma, az illető szembesüljön a felelősségével. Nem agyonütni kell, de valahogy felébreszteni benne azt, ami megakadályozná, hogy hasonló még egyszer előforduljon. - Nem, hanem úgy is megtörtént, ami megtörtént - mondják -, akkor ne bántsuk őt. De hogy ha ilyen bölcsességgel indul el valaki, akkor úgy kellene folytatnia, hogy viszont mindent meg kell tennünk, hogy ne történjék meg még egyszer az, aminek nem jó megtörténnie. De eddig nem terjed az a bölcsesség, az antimorál ezt jelenti.
Más: Valami, ami nagyon fájt nekem, amikor ez elhangzott. Egy barátunk örömmel újságolta, hogy megszületett a hatodik gyermekük. Néhányan azon kezdtünk gondolkozni, hogy mivel segítsük őket még inkább, és vele együtt örültünk. Amikor elment, azt mondja valaki: az ember mégsem nyúl. Nem egészen értettük az összefüggést. Aztán megmagyarázta. Tudniillik nem kellene úgy szaporodni, mint a nyúlnak.
Szégyenkezve vallom be, hogy ökölbe rándult a kezem. Ennyire sötét lehet valakinek a gondolkozása és a lelkülete? Az, hogy megöli a gyermekét, az természetes. Az, hogy megszüli a gyermekét és ráadásul még örül is neki, az abnormális. Ez az antimorál. Amikor megfordítjuk a dolgokat, és úgy csinálunk, mintha nem lennének megfordítva. És nem vesszük észre, hogy ez kiforgat bennünket emberi mivoltunkból, és nagyon messze kerülünk attól, amivel egymást, az életet gazdagíthatnánk.
Persze az ilyen megjegyzések mögött nagyon sokszor a rossz lelkiismeret is ott van, azért támad mást az illető, mert tudja, hogy védekeznie kellene. De még mélyebben: ott van egy egészen eltorzult gondolkozásmód, amelyik már minden isteni alapot és emberi nemességet nélkülöz, egy kificamodott, ferde gondolkozás, erkölcs nélküli morál: antimorál.
És folytathatnánk még a példákat, amikor annak kell szégyenkeznie, aki csendesen elnézést kérve, megkéri a kórházi kórteremben a betegtársat: ne bömböltesse a tv-t éjjel-nappal, amit behoztak neki, mert szeretne egy kicsit pihenni is, - és nem biztos, hogy a kérését teljesítik. És amikor az számít abnormálisnak, hogy valaki hűséges a házastársához, és a házasságát egy életre szóló, halálig tartó, kizárólagos, kölcsönös szeretetre felépülő kapcsolatnak tekinti, és az lesz a normális, aki ámokfutóként cserélgeti a társait, válási özvegyeket és válási árvákat hagyva maga után. Amikor mindig lehet igazolni azt, ami nem visz előbbre, és árt, és az van zavarban, aki másokért szeretne élni, munkáját végezni, alkotni - esetleg áldozatok árán is.
Jézus tanítása szerint ez az egyik fő különbség a tolvaj és a pásztor között. A tolvaj azt nézi, hogy neki most mire van szüksége, és elviszi. Egyáltalán nem érdeklik a következmények. A pásztor azt nézi, hogy mire van a báránynak meg a nyájnak szüksége, és ha kell, azt áldozatok árán is megadja neki. Az egyik mindig venni és elvenni akar, a másik arra rendezkedett be, hogy adjon. Az egyik csak élvezni tud és akar, a másik termel, értékeket hoz létre. Az előző tönkretesz meglevő értékeket, amiket felelősen át kellene vennie, vigyázni azokra, növelni azokat, és szétosztani, megosztani másokkal - ezeket ő csak magának kisajátítja, a másiknak az a mániája, hogy adhasson. Hozzon létre valami újat, formálja a meglevőt úgy, hogy még többen élvezhessék. Egyáltalán a másik fontosabb neki. Ijesztő az, hogy már kisgyerek korban mennyire tetten érhetjük magunkban ezt a rabló-lelkületet. Kicsavarja a másik kezéből a játékot akkor is, ha tele van mind a két keze, és nem azzal fog játszani. Honnan hozzuk magunkkal, ki tanította ezt? Valahol mélyen a sejtjeinkben ott lapul ez a rablókészség, mióta Istentől elszakadt az ember. Pontosan ezért jött utánunk Jézus, hogy felragyogtasson egy másik modellt. Nemcsak így lehet élni! Így nem lehet élni. Így csak háborúkat tudunk produkálni a gyerekszobában, a hálószobában, a tárgyalóteremben és a nemzetközi színtéren is.
Nekem kell. Kell egy kicsi terület - és világégés lesz belőle. Kit érdekel az? Tolvaj az és rabló - mondja Jézus. Ritkán használ ilyen kemény szavakat, különösen így halmozva. „A tolvaj nem másért jön, csak azért, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem - mondja -, hogy életük legyen és bőségben legyenek. Én vagyok a jó pásztor, a jó pásztor életét adja a juhokért.” A rablónak a másik élete sem drága, ha csak úgy szerezheti meg magának, ami kell. A jó pásztornak a saját élete sem volt drága, ha csak így adhatta meg nekünk azt, amire múlhatatlanul szükségünk volt: az Istennel való kibékülést, bűneinkre a bocsánatot, háborgó lelkünkbe a békességet. Újra magát az életet, az örök, a teljes, az értelmes életet: az isteni életet.
Ami a Golgotán történt nagypénteken, az pontosan az ellenkezője annak, amit ez a rablószenvedély diktál az embereknek. És Jézus Krisztus minket olyan gazdagokká akar tenni, akiknek telik az, hogy adjanak, hogy másokért éljenek. Akik elég gazdagok ahhoz, hogy önmagukat félretegyék, hogy önmagukról megfeledkezve, önfeledten tudjanak áldozatot hozni, és így menjen előre és gazdagodjék az élet.
Nagyon szemléletessé vált számomra ez a példázat, és nagyon élesen tette fel Isten a kérdést, amikor elolvastam egyik reggel elcsöndesedve ezt a részt: ki vagyok én - tolvaj vagy pásztor?
Vannak árnyalatok, de végső soron ez a két lelkület az, ami uralhat egy embert. Tolvaj: aki mindig azt nézi, mije nincs még, és azt hogy lehet a legrövidebb úton megszerezni, vagy pásztor: aki észreveszi, mije nincs a másiknak és azon gondolkozik, hogy lehetne azt neki odaadni. Tolvaj, aki nem számol a következményekkel, vagy pásztor, aki előrelát, és azért cselekszik ma valamit, mert a holnapért és a holnaputánért is kész áldozatot hozni. Pásztor, aki kész lemondani nemcsak a saját kényelméről és érdekeiről, hanem bármiről, ha az az életet szolgálja. Ha az másoknak úgy jó. És eljuthat oda, hogy ez nem is szenvedés neki, hogy lemond. Egyszerűen a küldetése lesz. Nem az lesz a küldetése, hogy ő lemond valamiről, hanem az, hogy gazdagítsa mások életét, de ha az csak úgy lehet, hogy ő áldozatot hoz, ez magától értetődik a számára. És telik neki. A tolvajlelkület mögött a legtöbbször valami mérhetetlen lelki-szellemi szegénység van. Nincs, ezért kell szerezni. Nem telik megbocsátani, elszenvedni, még egy kicsit tűrni, csöndben maradni sem. Nem telik. Szegény az ember, ezért rabol.
A Krisztusban újjászületett ember lelkileg nagyon gazdag lesz, azért, mert kap. Ő maga is kap mérhetetlen sok bocsánatot. Hogyne telnék hát neki másoknak megbocsátani! Ő maga is kap és csodálkozik, hogy Isten olyan türelmes hozzá, hogyne lenne hát türelmes a hozzá hasonló gyarló másikhoz? Akit ráadásul még jobban megrugdosott az élet, vagy különösen nehéz volt a mai napja és most azért ilyen. Mentegeti mindig a másikat.
Tolvaj vagyok, vagy pásztor? Egyre szegényebbek lesznek mellettem az emberek, mert elveszem a jókedvüket, a békességüket, rablom az idejüket, az idegeikre megyek, - vagy egyre gazdagabbak lesznek? Nem azért, mert én vagy bármelyikünk különleges ember, hanem mert annak, aki Krisztusban van, sokja van, és bármennyit ad tovább, kap utánpótlást végtelenül, korlátlanul. Egyszerűen átfolynak az ilyen emberen az isteni ajándékok és gazdagodik körülötte a környezete.
Jó lenne, ha Isten kinyitná a szemünket arra, hogy meglássuk, hogyan lesznek sokszor egyre szegényebbek mellettünk és miattunk mások. Egy ideig albérlő családtagként laktam egy helyen a szolgálatomból kifolyólag, ahol a szemem láttára veszítette el egy fiatal asszony az örömét. Vidám, derűs, szellemes, jókedvű leány volt, akkor volt az esküvője nem sokkal előtte. Kapott egy rabiátus, zsarnok, nehéz természetű férjet, és néhány hónap alatt lehervadt a mosoly egy vidám ember arcáról. Valóban tragikus volt látni, hogyan lehet tönkremenni rövid idő alatt egy másik mellett és másik miatt.
Most mondhatnánk azt, miért nem dolgozta fel másként, meg többet is kibír az ember - ez mind igaz, de ez ott mint egy film peregett le a szemem előtt. S elraktároztam magamban, sokszor imádkoztam azért: Uram, őrizz meg attól, hogy mellettem és miattam szegényebbekké legyenek emberek. És miközben tudom, hogy magamnak szinte semmim nincs, mégis azt kérem: adjál nekem te sok olyan lelki kincset, amit továbbadhatok, és gazdagabbak, boldogabbak lesznek mellettem az emberek. Ez a pásztorlelkület.
A pásztor azért jön, hogy adjon. Ha kell, az életét is, ahogy Jézus tette. A tolvaj azért jön, hogy raboljon, elvigyen. Néha úgy raboljuk meg egymást, hogy észre sem vesszük. Sokszor úgy, hogy nem akarunk rabolni, csak olyanok vagyunk. Telhetetlenek. Szívjuk el a másiknak az erejét, a jókedvét, a bizalmát, a gyerekeink bizalmát sokszor, ha visszaélünk vele, az öregeinknek a maradék jókedvét és erejét. Nem akarjuk azt, de mégis az történik. Mert valahol mélyen van a hiba. Valahol mélyen szegény a lelkünk. Ez nem önfegyelem kérdése. Ez újjászületés kérdése. Aki Jézus Krisztust befogadta az életébe, az olyan gazdagságot kapott, hogy utána maga csodálkozik a legjobban: mi mindent tud adni. Még mindig győzi, és belülről sem fortyog és háborog, egyszerűen továbbadja azt, amit ő is úgy kapott.
Ha elkezdhetnénk most részletezni, számos példát említhetnék arra nézve, hogy mennyire rablógazdálkodásra rendezkedik be ez a világ egyre jobban. Egy bányamérnök barátommal beszélgettem a múltkor. Ijesztő volt, amiket mondott. Rablógazdálkodás. Én a mezőgazdaságból jövök gyermekkoromat illetően, tiszta rablógazdálkodás, amit ott csinálunk. Ha azt nézzük, a gyógyvizeinkkel hogyan bánunk, vagy akárhova nyúlunk. De az emberekkel is hogy gazdálkodnak azok, akik felelősen gazdálkodnak. Micsoda rablógazdálkodás! Egy-egy különösen ambiciózus ember sokszor milyen rablógazdálkodást folytat önmagával. Nincs megállás, nincs pihenés, nincs egyensúly test, lélek és szellem között. Felbillen, egyoldalúvá lesz az élet. Hajszoljuk magunkat. Valóban rablógazdálkodást folytatunk.
Ma mindenki kereskedni akar. Egyre többször jut eszembe az: és termelni? Mit akar eladni és megvenni, ha nincs, aki termeljen. Nem azzal kellene kezdeni? Befektetni, lemondani, várni, aztán majd lesz gyümölcs, amit eladhatok. Vagy más fizesse meg mindig az árát?
Jézus ebben járt előttünk, hogy Ő fizette meg az árát. A mi bűneink büntetését Ő szenvedte el. Betegségeinket hordozta, fájdalmainkat viselte. Így olvassuk: kínoztatott, pedig alázatos volt, de az Ő sebeivel meggyógyultunk. Ez a pásztor, aki jön és ad. Kerül, amibe kerül - neki. Ha neki kell megfizetni az árat, az élete sem drága. És a rabló? Nekem kell! Kerül, amibe kerül - neked. Te fizeted meg az árát.
Jézus Krisztus innen akar mindannyiunkat elsegíteni a pásztorlelkületre.
Eszembe jutott a Biblia elejéről egy történet. Már az első családban probléma volt ez. Isten megkérdezte Kaint: hol van a te testvéred? Mire elcsattant a cinikus válasz: talán őrizője vagyok az én testvéremnek? És meg kellett tudnia azt, hogy igen, őrzője. Nem tönkretevője, nem megszegényítője, nem kiszipolyozója, hanem őrzője, pásztora. Aki tudja táplálni, tudja neki adni azt, amire éppen szüksége van. Talán csak egy biztató mosolyt, egy kedves szemvillanást, összetekintést, egy intő mondatot, mielőtt végzetesen rosszat csinálna, vagy csak a jó példát, vagy ki tudja hányadszor is a megbocsátást. Mindig azt, amire szüksége van. Adni, vagyis továbbadni úgy, hogy mi is kapjuk attól a Jézus Krisztustól, aki a jó pásztor volt, és a jó pásztor életét adta a juhokért.
Jó lenne, ha ma este végiggondolnánk, hogy csak a legszűkebb környezetünkben ilyen pásztori attitüd jellemez-e bennünket? Egyre gazdagabb lesz-e mellettem a párom? Egyre gazdagabbak lesznek-e a gyerekeink? Mert ismerjük a forrást: Jézust, és tudunk közvetíteni nekik olyan kincseket is, amelyek nincsenek nekünk, de amelyeket kaphatunk. Tudjuk-e gazdagítani, legalább szinten tartani a család öregjeit? Jelent-e valami többletet a munkatársainknak az, hogy valamilyen kapcsolatban vagyunk Istennel, és tudunk-e vinni mindig mindennap újra valamit nekik, vagy csak a rosszkedvünket, meg elégedetlenségünket?
Olyan nagy kiváltság ez, hogy a jó pásztor minket is pásztorokká tesz. Kinyitja a szemünket, hogy észrevegyük mások szükségét, megerősíti a hitünket, hogy a hitünk kezével elvegyük tőle azt a sok jót, amit ránk bízna, és aztán örömmel továbbadjuk. És eközben bontakozik ki igazán az ember maga. Miközben közvetít Isten és a rászorulók között, aközben lesz ő is igazán gazdag.
Isten segítsen minket, hogy mindenféle rablószenvedélyünktől megszabaduljunk, hogy a lelki szegénységnek minden formájától megszabaduljunk, és ne valamiféle antimorál, hanem a Krisztus-követés, a Krisztussal való szoros közösség, a krisztusi lelkület és morál jellemezzen bennünket!

Arról szeretnék ma szólni, mi az értelem szerepe a keresztyén ember életében. Azért szükséges erről beszélni, mert igen sokan végletesen gondolkoznak erről a kérdésről. Az intellektualizmus harcos hívei azt mondják, hogy döntő szerepe van az értelemnek, hiszen csak az lesz valóság a számunkra, amit felfogunk és az értelmünkkel befogadunk. Az antiintellektualizmus hívei ezzel szemben állítják, hogy a hívő életében nem sok szerepe van az értelemnek, hiszen itt a hit a fontos, az lesz az enyém, amit a hitemmel elfogadok.
A hideg, száraz intellektualizmus és a fanatikusan rajongó antiintellektualizmus egyaránt távol áll a Szentírás normáitól és az újjászületett keresztyén embertől. Ezért jó, ha egyszer megnézzük, mit tanít a Biblia az emberi értelem fontosságáról, mit tanít a megromlott értelemről, és mit a megújított értelemről. Erre a három kérdésre keressünk most választ.
1) Néhány Igén szeretném szemléltetni, hogy Isten milyen fontosnak tartja Tőle kapott értelmünk egészséges használatát a hívő életben is. Jézus Krisztus húsvéti hitre akarja elsegíteni azt a két csüggedt, elkeseredett emmausi férfit. És hogyan éri ezt el? Úgy, hogy magyarázza nekik a Bibliát. S miután bibliamagyarázatot tartott, ezt olvassuk: „megnyitotta az elméjüket, hogy értsék az Írásokat.” (Lk 24,45). Tehát nem alkalmaz semmiféle mágikus eszközt. Nem alkalmaz hipnózist vagy szuggesztiót. Nem viszi át őket valamilyen okkult beavatási szertartáson. De még csak meditációs gyakorlatokat sem végeztet velük, sem semmiféle tréninget. Magyarázza nekik a Szentírást, az értelmüket szólítja meg, és közben segíti őket, hogy helyesen értsék azt, amit hallanak. Ebből lesz azután ennek a két embernek az életében öröm, belső bizonyosság, mondanivaló másoknak, lendület, megváltozott élet.
Egy alkalommal Jézus tanította a sokaságot. Kemény igazságokat is mondott, és ezért sokan otthagyták. A tanítványai maradtak. Megkérdezte őket: miért? Némi gondolkozás után Péter válaszolt: „Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van Tenálad. És mi elhittük és megismertük, hogy Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. (Jn 6,69). Elhittük és megismertük. Van olyan, hogy ez a sorrend. Előbb komolyan veszem, hogy amit Jézus mond, az igaz. Nem értették még minden részletében, de igaznak fogadták el, és ezt követően az értelmüket is meggyőzte arról, hogy az valóban igaz, és meg is értették annyira, hogy értelmes módon közölni tudták másokkal is, továbbadták az evangéliumot. Komolyan veszem, felfogom, megértem, magamévá teszem és tovább tudom adni verbalizálva, értelmesen megfogalmazva másoknak is.
Pál apostol különösen az utolsó levelében gyakran hangsúlyozza az értelem fontosságát. A Timótheushoz írt 2. levélben van az a summás bizonyságtétele: „tudom, kinek hittem” (1,12). Ez nem hiszékenység volt, nem hiedelem, hanem megalapozott hit. Ő ismeri azt a Jézust, Akinek minden szavát igaznak fogadta el, és Aki mellett elkötelezte magát. És amikor fiatal utódának, Timótheusnak tanácsokat ad, egyebek közt erre is bátorítja: „gondolkozz azon, amit mondok, mert az Úr megadja majd neked, hogy mindent megérts.” Gondolkozz ... használd az eszedet, hogy újra és újra végig gondold, amit hallottál. Egyre jobban meg fogod érteni, kirajzolódnak az összefüggések is, és majd az Úr megadja, hogy mindent megérts. Azt csak Ő tudja megadni, de miközben gondolkozol, aközben fogja megadni. Ugyanaz, mint az emmausiaknál.
És olvashatnék sok - sok Igét, de most csak egyet olvasok ezek közül, amelyek arról beszélnek, hogy különösen a levelei elején, amikor röviden ír az apostol arról, hogy mi minden fűzi őt ahhoz a gyülekezethez, amelynek levelet küld, nagyon fontosnak tartja mindig azt, hogy könyörögjön ezért. Egy jellemző mondatot olvasok: „Azért imádkozom, hogy a ti szeretetetek még jobban-jobban bővölködjék ismeretben és minden értelmességben” (Fil 1,9). Ezek összetartozó dolgok: szeretet, ismeret, értelmesség. Az ismeret nélküli szeretet szentimentalizmus. A szeretet nélküli ismeret gőgössé tesz, még kegyetlenné is. Az első a szeretet. Az apostol börtönből írja ezt a levelet. A börtönben is imádkozik, hogy a ti szeretetetek mind jobban-jobban bővölködjék ismeretben és értelmességben. Hogy ti is tudjátok: kinek hisztek, hogy el tudjátok mondani másoknak is: mit hisztek, hogy meglátszódjék az életeteken: miért hisztek, hogy annak haszna van, és ez mind értelmes dolog. Ehhez kell a gondolkozás, az értelem.
Jézus Krisztus az evangélium legitim útját a maga gyakorlatában mindig így mutatta: a beszéd bejön a fülemen, megszólítja az értelmemet és ha elfogadom, onnan leszivárog a szívembe és átalakít engem. A szív abban az időben nem az érzelmek központja volt, hanem az ember egész belső szellemi életének a központja. Hallok valamit, azt meggondolom, s ha igent mondok rá, átalakítja az életemet. Ez az evangéliumnak a legitim útja. Erre mondja Ő azt: a Pásztor az ajtón jön be. Ez az ajtó: a fülem, értelmem, és úgy hat az Ige.
Minden olyan kísérlet és pszichotechnika, amely nem ezt az utat járja, a Biblia szerint illegitim. Tehát, amikor úgy próbálnak kiszedni valakiből információt, vagy úgy próbálnak belejuttatni valamilyen lelki hatást, hogy az értelemnek a kontrollját kikapcsolják, ez Bibliaellenes, Igeellenes. Kiszolgáltatottá válik az ember, le van bénítva az értelem kontrollja, ezzel együtt az akarata is, nem tud védekezni. Az emberi méltóság és a lelki szabadság elleni súlyos bűn ez a Biblia alapján. (Azt hiszem, világosan értjük, hogy ez nem azonos azzal, amikor valakit elaltatnak, hogy egy műtét fájdalmai miatt ne kelljen szenvednie. Az más, mint amiről itt szó van.)
Az értelemnek tehát Isten nagyon fontos szerepet szánt az ember életében. Egyetlen más teremtményének sem adta ezt az ajándékot ilyen formában. Nagyon fontos, hogy ez a helyére kerüljön.
2) Itt halljuk meg azonban azt a tudósítást a Bibliából, hogy nagy tragédia miatt végzetesen megromlott az ember Istentől teremtett értelme. Amikor az ember hátat fordított Istennek, függetlenítette magát Tőle a bűnesetben, megromlott az értelme, és attól kezdve képtelen helyes ismeretekre jutni. Önmagát sem képes tárgyilagosan, valójában megismerni, Istent végképp nem képes megismerni a megromlott értelmével. Sok felismerésre, felfedezésre eljuthat, nagyszerű találmányai vannak, kultúrát, civilizációt alkothat, de a lélek világában teljesen elbizonytalanodott. Képtelen fogni az onnan jövő adást, nem érti az Isten Igéjét vagy félre érti azt, rögeszméi vannak, féligazságokra épít hamis elméleteket, s meg van győződve: ez az igazság. Összetéveszti az igazságot a maga igazával, ezt nem lehet kiverni a fejéből, és ennek sok - sok szomorú következménye lett.
Valóban az következett be, amit egyik énekünk így mond: „Elménket, értelmünket lelki sötétség fogta bé.” Maga Isten így állapította meg ezt a diagnózist, amikor az özönvíz után értékeli az ember helyzetét és állapotát: az ember szívének gondolata gonosz az ő ifjúságától fogva. Úgy születünk, hogy isteni mércével mérve csak gonoszul tudunk gondolkozni, helytelenül használjuk az értelmünket.
A Római levél első részében az apostol részletesen ír erről, szeretettel ajánlom délutáni olvasmánynak szépen, gondolkozva végig olvasni. Most csak két mondatot olvasok belőle: „Mivel Istent nem mint Istent dicsőítették, sem neki hálát nem adtak; hanem az ő okoskodásukban hiábavalókká lettek, és az ő balga szívük megsötétedett. Magukat bölcseknek vallván, balgákká lettek; és az örökkévaló Isten dicsőségét felcserélték mulandó embereknek, madaraknak, négylábúaknak, csúszó-mászó állatoknak képmásával.” (1,21-23). Ez arra vonatkozik, hogy mindenféle állatszobrokat imádnak istenként azok, akik Istentől elidegenedtek.
Olvastuk istentiszteletünk elején Pál apostol részletes helyzetjelentését erről az efézusi levél 4. részéből. Figyeljük meg most még egyszer úgy, hogy az értelemről mit mond itt az Ige: „Azt mondom azért, hogy ti többé ne járjatok úgy, mint egyéb pogányok is járnak az ő elméjük hiábavalóságában. Akik értelmükben meghomályosodtak, elidegenedtek az isteni élettől a tudatlanság miatt, amely az ő szívük keménysége miatt van bennük.” (Megkeményedik a szívem Istennel szemben, ebből lesz a tudatlanság, ebből lesz hiábavaló és téves gondolkozás.) „Ti pedig nem így tanultátok a Krisztust; ha ugyan megértettétek Őt és Őbenne megtaníttattatok, úgy amint az igazság van a Jézusban. Hogy vetkőzzétek le a régi élet szerint való óembert, amely megromlott a csalárdság miatt; és újuljatok meg a ti elméteknek lelke szerint.” (Ef 4,17-23).
A megromlott értelmű ember nem okos igazában, sokszor csak okoskodik. Pál apostol így írja: vitatkozásokban és szóharcokban szenved. Sokféle tévedésnek az áldozata lesz, és Istent egyáltalán nem ismerheti meg a megromlott értelmével. Gyárt magának isteneket, vannak elképzelései Istenről, amelyek azonban sokszor meg sem közelítik a valóságot. Maga Jézus radikálisan beszélt erről: „Abban az időben így szólt Jézus: Hálákat adok neked, Atyám, mennynek és földnek Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és az értelmesek elől, és a kisdedeknek kijelentetted. Igen, Atyám, így volt kedves előtted. Mindent nekem adott át az én Atyám, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya; az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú akarja kijelenteni.” (Mt 11,25-27).
Amit Isten akar, azt egyszerűen elrejti az okosok elől is. A bölcsek és értelmesek elől. Az Ézsaiás 29. részletesen beszél erről, hogy mennyire rövid utat tehetünk meg a magunk értelmével, az Isten felé vezető irányba pedig szinte semmit. Tapogatózunk, találgatunk, de senki sem ismeri az Atyát, csak a Fiú, és akinek a Fiú kijelenti.
3) Az ember Istent csak kijelentés útján ismerheti meg. Itt vagyunk a harmadik fejezetnél, ami azt a nagy örömhírt hirdeti, hogy Isten helyreállította az ember megromlott értelmét, hogy újra megismerhesse önmagát igazában, hogy helyes ismerete legyen az élő Istenről, hogy pontosan érzékelje mi a jó és mi a rossz Isten minősítése szerint, és nem a maga viszonylagos erkölcsi normái szerint, hogy tudja, mi a küldetése, hogy lássa, hol a helye a világban, hogy a helyén legyen és ezért helyesen gondolkozzék, helyénvaló dolgokat cselekedjék. Küldetésben járjon, azt végezze el, amit Isten rábízott, és így sokszor a bűn miatt megromlott világ nehéz körülményei között is nagyon boldog és harmonikus személyiségként éljen.
Ez Isten célja, és ez azzal kezdődik, hogy a megromlott értelmünket helyreállítja. Ez történik az újjászületésben. Amikor Isten adja Szentlelkét valakinek, és az Isten bennünk lakozó Szentlelke rezonál Isten kijelentésére. Amikor kapja egy ember a hit ajándékát, és az, mint egy antenna kezd működni, és fogja az Istentől jövő adást. Érti a Bibliát, érti egy igehirdetésből vagy egy testvéri bizonyságtételből, amit Isten üzen neki, s amivel formálni akarja az életét. Újra működni kezd az a csodálatos vevőkészülék, amit Isten az emberbe teremtett, az emberi szív vételre van állítva, és abból a tartományból is fogja, amire szüksége van, ami Isten kijelentése, és otthonosan kezd mozogni Isten világában.
Ezt csak Isten tudja elvégezni mindenkinek az életében. Ezt nem lehet tanulással, művelődéssel elérni. Ez az Ő újjászülő, újjáteremtő munkájának a gyümölcse. És itt szólal meg igazán alapigénk, amelyben az apostol ezt mondja: „változzatok el a ti elmétek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.” Változzatok el - itt a metamorfózis szó van az ősi szövegben. Egy alapvető nagy átalakuláson viszi át Isten az embert, és ennek fontos része az, hogy az értelmét, az elméjét megújítja. Az Újszövetség két különböző szót használ annak a kifejezésére, hogy új. Az egyik: neosz, a legtöbben ismerjük, a másik, ami itt szerepel: kainosz. A neosz azt jelenti: egy másik, a régi már használt, veszünk egy másikat. A régi már hibás, ez olyan új, amit most csomagoltunk ki. De lényegi különbség nincs köztük, csak az, hogy ez egy újabb, egy másik. A kainosz azt jelenti: teljesen új. Olyan, amilyen még nem volt. Ugyanez a szó ilyeneket is jelent: ismeretlen, idegen, szokatlan, hallatlan, egészen új. Ez az egészen új jelent meg ezen a földön Jézus Krisztusban. Valami felülről való mennyei. És itt erre biztatja az apostol a keresztyéneket, hogy a ti elmétek ilyen alapvető változáson menjen át. A Krisztus értelmére újuljon meg.
Majd mindjárt olvasom a korinthusi levélből azt a részt, amelyiknek a végén az apostol ezt írja le: „Bennünk pedig a Krisztus értelme van.” Nem egy kicsit csiszoltabb lett az értelmünk, nem megtisztította azt, hanem a Krisztus értelmét kaptuk ajándékba. Az ilyen ember tud Krisztus-szerűen gondolkozni, Krisztushoz hasonlóan dönteni. Olyasmiket vállal, amiket csak a megújított értelem képes vállalni. Úgy tud mérlegelni, hogy a hitetlen ember azt mondja: megáll az ész. Persze, mert itt egészen más szempontok szólnak bele, és más lelkület motiválja a döntést.
Ezért nem lehet elégszer mondani, hogy az újjászületés minőségi változás. Megváltozik az újjászületett ember státusza is, Isten előtti helyzete, állapota, és megváltozik a habitusa, a belső képességei is. Krisztushoz hasonló, krisztusi tulajdonságok jelennek meg rajta. Ezt nem lehet összetéveszteni a vallásossággal vagy a jó szándékkal, vagy akármi egyébbel. Ez olyan, mint a születés: egy új élet jött létre. Ezért mondta Jézus Nikodémusnak, akiről igazán sok szépet és jót lehet mondani, hogy szükséges még neked is újonnan születned. Megvan benned a műveltség, a vallásosság, a jó szándék, az erkölcsös élet, és mégis látod, keresel valamit. Azért jössz ide éjszaka félve, hogy meg ne lássanak, mert az hiányzik az életedből. Hogy lehet az, hogy minden megvan, és mégis hiányzik valami alapvető? Az új élet hiányzik. Krisztus hiányzik.
„Bennünk pedig a Krisztus értelme van.” Aki Jézus Krisztust befogadja az életébe - mint az élete Megváltóját és Urát, de ténylegesen: Ő parancsol, én engedelmeskedem, abban a Krisztus értelme lesz. Így írja ezt le az apostol: „Mi pedig nem e világnak lelkét kaptuk, hanem az Istenből való lelket; hogy megismerjük mindazt, amit Isten ajándékozott nekünk. Ezeket hirdetjük is, de nem emberi bölcsességből tanult szavakkal, hanem a Lélektől jött tanítással; a lelki dolgokat a lelki embereknek magyarázva. A nem lelki ember nem foghatja fel az Isten Lelkének dolgait: mert ezeket bolondságnak tekinti; sőt megismerni sem képes, hiszen ezeket csak lelki módon lehet megítélni. Mert ki ismerte meg úgy az Úr gondolatát, hogy őt kioktathatná? Bennünk pedig Krisztus értelme van.” (l Kor 2,12-16).
Isten tehát nagyon fontos szerepet szán a hívő ember életében is az értelemnek. A mi értelmünk azonban végzetesen megromlott, ezzel nem tudjuk Istent megismerni. Egyszerűen bolondságnak tűnnek az Ő gondolatai - ahogy itt olvastuk. Jézus Krisztus az újjászületésben újfajta gondolkozást ajándékoz nekünk. Egy nagy metamorfózison, átalakuláson viszi át az embert, vadonatúj elmét, értelmet, gondolkozásmódot ad neki, az Ő saját gondolkozásmódját és értelmét, és ezzel képes az ember megismerni Istent, megismerni önmagát és felismerni azt az utat, amelyiken járnia kell.
Ennek azonban mindig egyenes folytatása a Szentírás szerint, és a gyakorlatban is az, hogy aki érteni kezdi Istent, az egyet is ért Vele, és ez az egyetértés azonnal cselekedetekben nyilvánul meg. Tehát itt nem csupán az intellektus cselekszik, hogy most már új ismeretekre tettem szert. Istent megismerni mindig azt is jelenti, hogy csinálom, amit mondott. Ezért folytatódik alapigénk így: „változzatok el a ti elméteknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.” És már csináljátok is. Ez a fajta megismerés a cselekedetekben valósul meg és teljesedik ki. Ezért könyörög az ének szerzője: „Adj lelkedből erőt, hogy értsem és szeressem elrendelt utamat s minden parancsodat.” E nélkül a hitetlen ember ágaskodik az Isten akaratával szemben, tiltakozik parancsai ellen, próbál lefaragni azokból. Megkísérli, meddig lehet elmenni azon az úton, amit Isten neki tiltott.
A fiatalokkal való beszélgetés jó része ebből áll, hogy mégis mi az, amit még szabad? Mindent szabad. Csináld, ahogy akarod! Ha Isten megújította az értelmedet, úgy sem fogod azt csinálni, ami Istennek utálatos, és nem az lesz a szempont, hogy még mit szabad, hanem az: mi az Ő jó, kedves és tökéletes akarata, mert az jó nekem is. Most már tudom. Eddig tudatlanságban voltam, s amiatt engedetlen voltam. Most már kaptam ezt az újfajta ismeretet, értő, értelmes szívem van - Salamon ezért könyörgött -, és nemcsak értem Isten akaratát, hanem egyetértek azzal, és ez egyet jelent azzal, hogy cselekszem is. Nyilván nem működik ez tökéletesen a hitre jutott bűnös ember életében sem, de az biztos, hogy legfőbb vágya az lesz, amit Dávid a 143. zsoltárban így fogalmazott meg: „Taníts engem a Te akaratodat teljesítenem, mert Te vagy Istenem! És a Te jó Lelked vezéreljen engem az egyenes földön.”
Jó lenne, ha ma megvizsgálnánk, hogy hol tartunk mi ezen az úton. Az biztos, hogy mindnyájan úgy jöttünk a világra, hogy megromlott az értelmünk. Vajon látjuk-e már annak a szorongató szükségét, hogy itt nem kis javításokra van szükség, hanem a Krisztus értelmére. Tudnánk-e ma bátran kérni: Uram, add nekem a Te értelmedet, hogy igeszerűen tudjak gondolkozni, hogy Krisztus-szerűen tudjak dönteni, hogy ne utólag kelljen megbánni: már megint elrontottam valamit, és emiatt szenved az egész család vagy a munkahelyi kollektíva, hanem azon az úton járok következetesen, amit Te adtál elém. Ez nem rangon aluli, én engedelmeskedni akarok, de csak Neked! Csak Te tudod, hol a helyem a világban.
És miközben egyre jobban megismerjük így Istent, egyre nagyobb örömmel engedünk Neki, tudunk Róla beszélni másoknak is, használ minket, és a helyére kerül az ember.
Jó lenne, ha őszintén együtt tudna dobbanni a szívünk az énekszerzővel, aki olyan őszintén vallotta meg:

Elménket, értelmünket lelki sötétség fogta bé.
De Szentlelked szívünket tiszta fénnyel úgy töltse bé,
Hogy jót gondoljunk és szóljunk
Mert csak Tőled kell azt várnunk.”
(164,2. ének)

Megrendítő történet ez, és nagyon sok fontos üzenet van benne. Majd valamikor később még visszatérünk rá, ha Isten segít minket. Ma csak a szereplőit vegyük sorra. Mit mond el ez a leírás erről az asszonyról, az írástudókról és vénekről, és mit mond el a mi Urunk Jézus Krisztusról?
Próbáljuk minden részletében úgy komolyan venni a történetet, ahogy itt le van írva. Mit tudunk meg az asszonyról?
Azt, hogy tetten érték házasságtörés közben. Ezek a farizeusok és írástudók vagy a megbízottaik rábukkantak vagy rárontottak éppen házasságtörés közben. Milyen megalázó helyzet ez már önmagában, hát még a folytatása! Azonnal kiállították a középre, belökdösték a templomnak abba a csarnokába, ahol Jézus hatalmas sokaságot tanított. Kiállították a középre, nyilvánosan megszégyenítették és világgá kürtölték a bűnét.
Idézték a Mózes törvényét, amit ők betéve tudtak, és a megfelelő paragrafus idézése után mint bíróság, hivatalosan kihirdették az ítéletét. Az ítélete halál. Ennek a büntetésnek most már csak a végrehajtása idejét kell meghatározni.
Ott áll középen ez a szerencsétlen asszony ilyen lelkiállapotban és körülmények között, aztán történik, ami történik - ahogy hallottuk, és a végén - amikor csak ketten maradnak - ő moccanni sem mer onnan, Jézus beszélgetni kezd vele.
Érdekes, hogy a farizeusok nem beszéltek vele, csak róla. Tárgynak tekintették. Már halottnak tekintették. Mint egy hullát, nemcsak erkölcsi hullát. Jézus embernek tekinti, emberszámba vesz még egy ilyet is. És a végén isteni teljhatalommal kihirdeti a felmentő ítéletet. Felmenti a halálos büntetés végrehajtása alól.
Ennyit tudunk röviden az asszonyról.
S mit tudunk ezekről az írástudókról és farizeusokról? Az elnevezésük arra utal, hogy a Nagy Tanácsnak a vezetői voltak. Annak a hetven tagú testületnek, amely Izráel legmagasabb közigazgatási és vallási grémiuma volt, amely döntött a legfőbb ügyekben. Sokat elárul már maga ez is, hogy tetten érik ezt az asszonyt. Az ő feladatuk az volt, hogy keressék a bűnt az emberekben. Hogy nyitva tartsák a szemüket, figyeljenek mindenkit, és csapjanak le azonnal a bűnösre. Azonnal mint bírák lépnek a színre, semmi tapintat, megértés. Ez nem szükséges itt. Itt eljárni kell. A törvényt kell érvényesíteni. Valaki megszegte a törvényt, még idejében felismertük, érvényesüljön hát a törvény!
Mi a büntetése? Azonnal tudják, hogy mi az. Ugyanakkor haragszanak Jézusra is és kapóra jön nekik, hogy ott van Jézus. Mielőtt az ítéletet végrehajtják, megkérdezik Őt, hogy mit szól hozzá? Az ítélet már eldőlt, azt nem fogja befolyásolni Jézus hozzászólása, de ez csapdahelyzet Jézusnak. Őt is vádolni akarják. Kétszer egymás után fordul elő ez a szó. Azonnal vádolják az asszonyt, és azért kérdezték meg Jézustól ezt, hogy vádolhassák Őt. Jézust is szeretnék valahogy halálra ítélni. De ez nem olyan egyszerű. Ez azonban most nagyon alkalmas helyzet. Mindenkit vádolni akarnak.
Ezért kérdezik meg: Mózes ezt mondta, hogy kövezzék meg, de te mit szólsz hozzá? S Jézus nem szól hozzá semmit. Csend van. Kínosak ezek a csendes pillanatok. Nem is bírják sokáig. Azt olvassuk: erőszakosan újra és újra kérdezték, na mondj már valamit. Mi a te véleményed? Gyerünk, gyerünk, mert az ítéletet végre kell hajtani - nem lehet húzni az időt, ez komoly dolog. Mi komoly emberek vagyunk. A hatalom és a törvény képviselői.
Sokan találgatják: vajon mit jelenthetett Jézusnak ez a beszédes hallgatása? S ha már megjegyzi a Szentírás, hogy Ő írt valamit a földre, vajon mit írhatott oda Jézus? Nem tudjuk, mit írt, nem tudjuk, mit jelentett, ne kezdjük el találgatni. Mindenesetre, ha egy kicsit beleéljük magunkat a helyzetbe, ez valóban beszédes hallgatás lehetett Jézus részéről.
Aztán látva a türelmetlenségüket, felállt és azt mondta: igen, a Mózes törvénye valóban ezt mondja, és a törvényt érvényesíteni kell. Úgy, hogy aki közöttetek nem bűnös, az kezdheti a kivégzést. Az vesse rá az első követ.
Erre nem számítottak. Ők a törvényt csak ezen az egyen akarták érvényesíteni. Jézus azonban azt mondja, hogy ha az igazság bajnokai vagytok, akkor a törvény mindenkire érvényes. Aki nem parázna, nem házasságtörő, kezdheti a kövek dobálását. Mert vagy mindenkin érvényesítjük a törvényt, és akkor kövezzük agyon mindazokat, akik paráznák, vagy esetleg ennek az asszonynak is lehet még lehetőséget adni arra, hogy megváltozzék.
Félelmes az utána következő mondat: miután megint döbbent csend lett, „egymásután kimentek, kezdve a vénekkel.” A bírákból pillanatok alatt vádlottak lettek. Mindenki kiment. Senki nem merte rádobni az első követ.
Némely régi kézirat hozzáteszi: „a lelkiismerettől vádoltatván.” Jézus szavai működésbe hozták a lelkiismeretüket. Nagyon érdekes ez a kifejezés is. Tudjuk a Szentírásból, hogy a lelkiismeret finom műszerét Isten teremtette az emberbe. Ez a finom műszer azonban éppen úgy tönkrement, mint ahogy az ember egész belső szellemi műhelye az Isten elleni lázadás, a bűneset után. Ezért a lelkiismeretet el lehet altatni, félre lehet vezetni, meg lehet vesztegetni. Mindent lehet vele csinálni a bűneset óta. De Isten Igéje éppen úgy meggyógyítja és újra működésbe hozza, mint ahogy Isten Igéje a megromlott embert is újjá tudja teremteni.
Nem különös, hogy ez előtt nem szólalt meg a lelkiismeretük? Jézus szavai újra működésbe hozzák ezt a finom műszert. Vádolni kezdi őket a lelkiismeretük. Kinek-kinek eszébe jut a maga házasságtörése. S lehetséges az, hogy mindegyiküknek volt? S a lelkiismerettől vádoltatva kimentek onnan. Bírákból vádlottakká lettek. De még rajtuk sem hajtatott végre az ítélet. Ők is kaptak még haladékot.
És mit tudunk meg Jézusról? Azt, hogy Ő nem azért jön-megy a templomban, hogy rajtakapjon embereket a bűn elkövetésén, hanem Ő tanít. Mutatja az Isten országába vezető utat, ahova jöhetnek azok is, akiket éppen most rajta lehetne kapni. Jöhetnek azok is, akik azt gondolják magukról, hogy ők bűntelenek, aztán pillanatok alatt kideríthető, hogy ők is ugyanolyan bűnösök - mindenki jöhet.
Jézus ezért jött, hogy mutassa az utat. Azt az utat, amelyet Ő már ki is taposott. Amikor eljött az örökkévalóságból utánunk, egy ösvényt, egy csapást vágott a bozótban, és ezen el lehet indulni. A végén van egy nyitott kapu, nekünk mennyország kapuját újból kinyitotta - ahogy egy szép adventi-karácsonyi énekünk mondja. És aki komolyan veszi, amit Ő mond, elindulhat oda.
Jézus tehát tanít. Nem sértődik meg, hogy megzavarják a tanításban - gondoljuk el: odalökdösnek egy asszonyt, jönnek utánuk sokan. Abba kellett hagyni azt, amit Ő csinált. Nem sértődik meg, nem háborodik fel, hogy: ismét ravasz csapdát állítottak neki, - Ő azonnal átlátta, miért kérdezik a véleményét: te mit szólsz hozzá? Remélik: valami olyat mond, hogy Ő lesz a következő, akit meg lehet kövezni. Nem háborodik fel ezen sem. De nem is felel azonnal a kérdésre, hagy időt mindenkinek gondolkozni.
Olyan ritkán szoktunk nyugodtan gondolkozni a legfontosabbakról. Hát itt lehet. Ebben a csendben provokálja Jézus hallgatóit, de szeretettel, és valami jó cél felé akarja őket hívni. Nem tudom, éreztük-e ebben a történetben a Mindenhatónak a felséges nyugalmát. Jézust nem lehet idegesíteni, Ő tudja, hogyan zárul majd ez a történet. Ő ura ennek a helyzetnek is, ura mindazoknak, akik ott vannak, azoknak is, akik úgy gondolják, hogy a hatalom képviselőiként lépnek ott fel, az ellenségeinek is, az ellenfeleinek is, a riadtaknak is, azoknak is, akik talán bosszankodnak, hogy miért nem hallgathatják tovább a tanítását. Ő mindenkinek ura. Ezért tud valami olyat mondani, amire senki nem számított:
„Aki bűntelen közületek, az dobjon rá először követ.” Ezzel Jézus nem mondja azt, hogy a házasságtörés nem bűn. Azt sem mondja, hogy a Mózes törvénye nem érvényes, és aki ezt a bűnt elkövette, nem kell megkövezni; hanem azt mondja: akkor következetesen érvényesítsük a törvényt. És akkor most mindenkit irtsunk ki?
Az egyik írásmagyarázó azt mondja: Jézus valószínűleg azt írta a földre: hát a férfi hol van? Ahhoz ketten kellettek, hogy házasságot lehessen törni. És itt csak egy asszonyt taszigálnak maguk előtt.
Ne találgassuk, mit írt a földre, mert nincs itt a Bibliában. De ettől függetlenül is fel lehet tenni a kérdést: a férfi hova szaladt? Őt ki fogja agyonkövezni? Miért nem futnak utána a törvény képviselői, ha ennyire tudják: milyen bűnt hogyan kell megbüntetni? Az egyik szaladhat, a másiknak el kell pusztulnia? Ilyen igazság a törvény igazsága? Mózes nem ilyen törvényt adott! Isten nem ilyen törvényt adott Mózes által. Az egész törvényértelmezésük hamis, és annak a végrehajtásában nemcsak következetlenek, hanem tehetetlenek.
Nagyon valószínű, hogy mindennek a súlya rájuk szakadt ott. Valami nagy dolognak kellett ott történnie, hogy egytől-egyig elmenjenek. Azok, akik hangoskodtak, akik a maguk igazáról meg voltak győződve, a másik bűnösségét bizonyítottnak látták, a paragrafust pontosan citálták, - egyszer csak mindez nem ér semmit. Nem lehet megvalósítani. Lehetetlenekké válnak.
És ketten maradnak ott: a vádlott és a védője. Az asszony és Jézus. A vádlók egytől egyig elmentek. Tudniillik közben ők is vádlottakká váltak.
És olyan kedves ennek a történetnek a végén az, ahogy Jézus beszélgetni kezd ezzel az asszonnyal. Hogy valóban emberszámba veszi, és nem oktatja, nem a törvényt idézi. Kérdezi, szóra bírja: hol vannak a te vádlóid. Nincs senki, aki el akar ítélni? És erre elhangzik az a mondat, ami ennek a történetnek a csúcsa számomra: Én sem ítéllek el! Ezt a mondatot kimondani egyedül Jézusnak volt joga, mert abban a társaságban egyedül Ő volt a bűntelen, aki rádobhatta volna az első követ. Egyedül Ő volt igaz. És olyan jó tudnunk, hogy Ő adatott nékünk igazságul Istentől, és szentségül és váltságul. (1Kor 1,30).
Jézus szuverén, isteni hatalommal kijelenti: felmentettelek! Elhangzott az ítélet: az ítéletet megérdemelnéd, a halálos ítélet jogerős, de a legfelsőbb fórumon mégis hatálytalanították. Újat kezdhet ez az asszony. Eredj el, és többé ne vétkezzél! Bűnbocsánatot kapni azt jelenti, hogy új lehetőséget kap az ember. Újra, sőt újat kezdhet, és most már nem egyedül, hanem Jézussal, az egyetlen igazzal. Ő teszi képessé arra, hogy ne vétkezzen.
Minket is tetten lehetne érni sokszor. S ha lenne bátorságuk az ismerőseinknek, néha ránk mutathatnának: most hazudtál. Vagy ha a szívünkbe vagy fejünkbe látnának, azt mondhatnák: most tervezel valami gonoszat ellenem. Most forrt fel a bosszúvágy benned. Most nemcsak átfutottak rajtad parázna gondolatok, hanem azokat melengeted is, élvezed őket. Most rabolod el valakinek a bizalmát, az idejét. Most tanúskodsz ellene, mert valótlannal rágalmaztad: így akarod a saját előbbrejutásodat egyengetni, hogy őt befeketítetted. Most nyomtál el magadban egy trágár káromkodást. Most szidtad magadban az Istent. Most szeged meg a negyedik parancsolatot: mert nincs se vasárnap, se hétköznap, azt sem tudod, hogyan kellene megszentelni azt a napot és egészen az Úrnak szentelni. Most kívánod azt, ami a másé, és ezt nem is tartod bűnnek. Most vagy meggyőződve a magad igazáról, és vádolod hangosan vagy magadban a másikat. Mi ugyanúgy az ítélő Isten előtt állunk minden ilyen helyzetben, mint ahogy ezt az asszonyt odalökdösték Jézus elé. Reánk ugyanúgy lehet idézni a megfelelő részt a Szentírásból: megszegte Isten törvényét, méltó a halálra!
És akkor áll oda mellénk Jézus, s némi beszélgetés után azt mondja: Én nem ítéllek el! Ez nem azt jelenti: nem érdemelnéd meg, hanem azt jelenti, hogy egyedül neki van joga még haladékot adni. Sőt azt jelenti, és mi, az Újszövetség népe ezt már tudjuk: Ő az, aki ezt az ítéletet, amit rajtunk végre kellene hajtani, már elszenvedte. Ezért menthet fel minket alóla! És aki ezt hiszi, az már nem megy az ítéletre, az már átment a halálból az életbe.
Nagyon fontos, testvérek, hogy ezt egészen világosan lássuk és egészen személyesen átéljük, hogy Isten színe előtt mindnyájan halálra méltó és halálra ítélt bűnösök vagyunk. És ha még ebben az életben nem hiszünk Jézusban, az ítéletünk végre is hajtatik. Aki azonban hiszi azt, hogy az ő ítéletét szenvedte el Jézus, az már nem megy az ítéletre. Annak azt mondja: megbocsáttattak a te vétkeid, eredj el és többé ne vétkezzél! Mert az embernek Fia nem azért jött, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa.
Még valamit kérdezek: Vajon melyik lelkület uralja a szívünket? Az, hogy előfordul mindkettő, lehet, de melyik uralja? Ez-é, amelyik az írástudókat és farizeusokat vezérelte: keresni a más bűnét, azonnal szóvá tenni, lecsapni rá, ítélkezni, világgá kürtölni, megbüntetni - a vádoló lelkület, vagy ez a jézusi lelkület, amelyik bűnnek látja a bűnt, és pontosan tudja annak az ítéletét is, mégis mentegeti a bűnöst, sőt fel akarja menteni. Ez az ítélkező, kemény, irgalmatlan, mindig a másik bűnét szóvá tevő lelkület jellemez-e minket, vagy ez az irgalmas, jézusi, amelyik nem bagatellizálja, nem keni el és nem kendőzi a bűnt, de amelyik nagyon szereti a bűnöst? Annyira, hogy ki akarja szeretni a bűnéből. Mert ezzel az irgalmas szeretettel sokkal hatalmasabban lehet kiszeretni embereket a bűnből, mint az ítélkező, vádoló lelkülettel.
Egyébként azzal a szóval, amivel itt a Biblia a vádolást fejezi ki, azzal a szóval illeti a Biblia a Sátánt is. Katégór - vádoló. Többször olvasunk ilyeneket: az ördög vádolja a mi atyánkfiait, vádolja a hívőket, vádol minket, hogy tönkretegyen, elkeserítsen. Vádoló vagy mentegető lelkület a miénk? Ördögi lelkület vagy jézusi lelkület? A Szentlélekről azt olvassuk: vigasztaló, biztató, bátorító és nem vádoló.
Jó lenne, ha el tudnánk csendesedni még ma este, és végiggondolnánk: mi mindenen lehet minket most tetten érni? Jézus erre kínál bocsánatot, és boldog ember az, aki újat kezd, de már nem egyedül, hanem Ővele, mint bocsánatot nyert bűnös.

Vannak, akiknek az életéből fontos értékek hiányoznak, és ezt a hiányt egy életen át szenvedik. Hogyan lehet ezt a hátrányt feldolgozni? Sőt, lehetséges-e az, hogy ez a hiány még javára is válik az embernek?
Ilyenekre gondolok: van, akinek nem lett társa, pedig nagyon szerette volna. Van, akinek lett, de nem lett gyermekük, pedig nagyon szerették volna. Vagy lett, de fogyatékos, és szeretik, gondozzák, de nagyon sok erőt, időt és pénzt vesz ez el tőlük. S valahányszor a más egészséges gyermekére néz az ilyen szülő, egy picit talán összeszorul a szíve. Vagy lehet, hogy makk egészségesek a gyerekek, de folyamatosan sok keserűséget okoznak: a szó szoros értelmében megrövidítik a szüleik életét. Sokat kell miattuk szégyenkezni, tűrni, kilincselni, esetleg még anyagiakban is többet jelentenek, mint más. Vagy lehet ez a hiányosság egy betegség, amit tetszik, nem tetszik, egy életen át hordoznia kell valakinek magában. Vagy lehet a nagyon szoros kis lakás, vagy az igen szerény anyagiak, ami miatt egy életen át nem engedhet meg magának és a gyermekeinek sok mindent az ember.
Sokszor ilyen űr támad azoknak az életén, ahonnan egyszerre repülnek ki a gyerekek. Egy édesanya mondotta nem régen: nekem ők voltak a feladat és most nem találom magamat ebben az üres térben. Valaki hosszú ideig ápol szeretettel egy beteget és az meghal, s egyszerre nem látja értelmét tovább az életének. Vagy elveszíti a párját és egyszerre néma, üres, értelmetlen és hideg lesz minden — ahogy szintén valaki sorolta egy alkalommal. Egy kicsit hasonlót élnek át azok, akik nyugdíjba mennek vagy nyugdíjba küldik őket.
Szóval sok minden miatt támadhat űr, üresség az ember életében sokszor úgy, hogy nyilvánvaló: ezt pótolni már nem lehet. Hogyan viselkednek az emberek az ilyen hiányokat hordozva?
Van, aki egyfolytában lázad. Méltatlankodik, vádol mindenkit, irigy és keserű lesz, s ahogy Reményik Sándor írja: „A lehetetlenség konok falán zúzza véresre koponyáját”. Ettől azonban senkinek nem lesz jobb, sőt még inkább megnehezíti a maga számára is a tehernek a hordozását, mert a terhet hordozni kell, ettől az sem könnyebb nem lesz, sem más át nem veszi tőle, és megkeseríti ezzel a lázadással a környezetének az életét is. Mérges mindenkire: Istenre, másokra, önmagára, és ezzel mérgezi magát és a környezetét, és még nehezebb hordozni azt, amitől nem lehet megszabadulni.
Van, aki magába roskad. Apatikus lesz, sajnálja magát, beletörődik a változhatatlanba. A szíve mélyén azonban ugyanúgy lázad, mint az előbbiek. Tiltakozik a hiánya ellen, ellenkezik azzal a helyzettel, amiben van, igazságtalannak érzi a dolgot.
Isten gyermekei abban különböznek ezektől az emberektől, hogy ők elfogadják a hiányukat. Nem beletörődnek, hanem elfogadják. Éppen a kettő közötti különbségről szeretnék ma beszélni. Mégpedig Istentől fogadják el. Attól az Istentől, akit ők már ismernek. Mivel Vele járnak, Vele együtt élnek, megismerték, hogy Isten tökéletes jóság. Ő maga a szeretet. Isten az övéinek jó ajándékokat ad, és mindennel a javukat munkálja. Éppen ezért az ilyen ember nyugodtan elfogad bármit, amit Isten ad neki. És ha az pillanatnyilag nehéz, rossz, keserves, akkor az Istenbe vetett bizalommal várja, hogy mi jót hoz ki ebből Isten? Mert ő már tudja ki ez az Isten. Tudja, hogy Isten nem csap be, nem kínozza az övéit, nem felejti ott őket erejüket meghaladó terhek alatt, és nem közömbösen nézi, hogyan küszködnek, hanem mindennek, amit cselekszik, értelme és célja van, és mindennel a mi javunkat munkálja. Ő olyan hatalmas, hogy a velünk történő rossz dolgokat is a javunkra tudja fordítani. Ezért az ilyen ember bizalommal fogadja el az élete hiányait és nehézségeit is Isten kezéből.
Egyébként a Szentírás szerint hinni pontosan azt jelenti: tartom a kezemet, hogy Isten ide tegye bele. Mit? Azt, amit Ő akar. És hittel Tőle fogadom el azt, amit ad. Ha ajándékokat ad, akkor azt, és nem magamat dicsérem az eredményekért. Tőle kaptam ajándékba, Őt dicsőítem. Ha megvárakoztat, akkor azt fogadom el Tőle, béketűréssel várok és imádkozom tovább. Ha megtagad valamit tőlem, azt fogadom el. És ha elvesz valamit vagy valakit az életemből, akkor azt fogadom el Tőle. Pontosan ezekben a helyzetekben vizsgázik az ember hite. Hit-e az valóban, vagy csak azt gondolta, hogy az a hit, de nincs bátorsága, nincs kitartása, nincs bizalma ahhoz, hogy Istentől fogadjon el mindent: áldást és próbát egyaránt, az életünk ajándékait és az életünk adottságait — a sokszor negatív adottságokat is.
Jóbnak a hite ilyen volt. Ő Istentől fogadta el a szép családját, a nagy vagyonát, az egészségét, az eredményeit és Őt dicsőítette ezekért, de Istentől fogadta el azt is, amikor egyetlen napon minden gyermekét elveszítette, amikor elrabolták a vagyonát és földönfutó lett, és amikor szörnyű betegség támadta meg. Ebben a helyzetben is Istent dicsőítette. Nem azért dicsőítette, hogy ezeket a próbákat ráengedte, hanem azért dicsőítette, mert Ő az Isten. És Ő ugyanaz az Isten maradt a próbák között, mint aki volt az áldások között. És Jób hite is ugyanaz maradt a próbák között a veszteségek idején, mint az áldások idején. És amikor a hozzá legközelebb állóra, a feleségére sem számíthat, és az azt mondja neki: ezek után átkozd meg az ilyen Istent és halj meg, akkor mondta ezt Jób: úgy szólsz, mint egy bolond. Ha a jót elvettük Istentől, a rosszat nem vennénk el? Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve!
Ez nem beletörődés, ez elfogadás. Mert aki csak beletörődik a változhatatlanba, az tulajdonképpen semmit sem csinált. Beletörődik, nem törődik bele - úgy is marad minden. Ezzel semmin nem változtatott, és a szívében ott van a lázadás. Aki azonban elfogadta a próbákat, a veszteségeket, a rosszat is Istentől, az letette a fegyvert. Nem hadakozik Istennel, tehát sok energiája megmarad. Amit a másik a lázadásra tékozol, azzal az erővel ő hordhatja a terhét, azzal az erővel kapaszkodhat Istenbe. Ezért az ilyen ember nem borul ki, nem roskad össze, nem lesz öngyilkos, hanem vár. Mire? Az Úr szabadítására! És az mikor következik be? Nem tudja. És hogyan jön el? Nem tudja. Akkor mit tud? Azt, hogy az Úr megbízható, Ő tudja, mit cselekszik, ismeri a teherbíró képességünket, és Ő olyan hatalmas, hogy azoknak, akik Őt szeretik, a rosszat is a javukra fordítja.
Ez az Istenbe vetett bizalom segíti az ilyen embert, hogy túllásson mindig a pillanatnyi helyzeten. Lássa minden hiányának, veszteségének, próbatételének az eredetét és a célját. Ez a hívő ember nagy többlete: látja az eredetét, Isten kezéből fogadja el. És látja a célját: ezáltal is Isten jó terve fog megvalósulni az életében. Hogy hogyan, azt egyelőre nem tudja, de azt tudja, hogy így, próbák alatt nyögve is Isten kezében van, és Őreá számíthat. És éppen ezért, mintegy együtt munkálkodik Istennel, Aki ezeket a próbákat is felhasználja az ő javára.
Aki beletörődik, az passzív, szenvedő ember. Semmi mást nem él át, csak a fájdalmat. Aki elfogadja, az aktív, tevékeny ember. Keresi az eredetét, tudja: Isten kezéből van, figyel arra, mit akar Isten ezzel elérni, engedi, hogy Isten formálja őt, bevonja az Ő tervének a megvalósulásába, és ha fáj is, együtt munkálkodik Istennel a cél érdekében.
Ez pontosan úgy van, mint amikor valaki orvoshoz vagy fogorvoshoz megy, és lehet hogy a kezelés fájni fog. Ha ezt az illető nem tudja, ha nem készítik fel rá, csak azt érzi: hol itt, hol ott váratlanul nagy fájdalom éri, akkor ideges lesz és értetlen, és úgy viselkedik, mint sok kisgyerek az orvosnál: tiltakozik, ordít, rángatózik, és alig lehet vele foglalkozni, nem lehet rendesen kezelni. Ha valaki tudja, hogy ez fájni fog, és ismeri a fájdalom eredetét és célját, vagyis bízik az orvosban, akkor az együttműködik az orvossal és ugyanazt a fájdalmat egészen másként viseli: csendesen, ha éppen nem fogorvosnál van, összeszorított foggal, vagy az erejét megfeszítve, mert tudja: megéri, ebből valami jó jön ki. Együtt akarjuk azt a jót: ez az ára, hogy fáj, elfogadom.
Az elfogadás aktív magatartás, és Isten minket erre az aktivitásra hív. Ő nem azt akarja, hogy ide-oda lökjenek bennünket a sors csapásai. Nem a sors csapkod minket. Isten gyermeke tudja, hogy a szerető Isten kezéből jön még a próba is. Ő nem találgatja, hogy most az Ördög támad vagy Isten kísért. Nekünk nincs dolgunk az Ördöggel. Mi egyszer és mindenkorra rábíztuk magunkat a mennyei Édesatyánkra, és Ő pontosan tud mindent, ami velünk történik. Ha egyetlen veréb nem eshetik le Őnélküle, akkor velünk sem történhet semmi Őnélküle.
A szenvedő hívő Istent kérdezi. Ha keserűség van benne, Istennek önti ki a keserűségét. Jób mondott csúnya mondatokat is Istennek. De Istennek mondta, nem a háta mögött beszélte meg a barátaival, hogy milyen Isten az, Aki ezt megengedi, hanem Istennek mondta: milyen Isten vagy Te, hogy ezt megengeded? És Isten válaszolt erre. Nem sértődött meg. Ő együtt érez a szenvedőkkel, és tudja, meddig lehet terhelni minket, mi az ami még edz, erősít, és mi az a határ, ahol már összeroppannánk. Ő ezt nem akarja. Aki Tőle fogadja el a hiányait, a próbákat és a veszteségeit, az nem fog összeroppanni alatta. Aki tiltakozik, lázad vagy beletörődik ugyan, de úgy lázad titokban, az lehet, hogy nem bírja és összeroppan.
Nem mindig könnyű ez, testvérek, mert sok olyan dolog történik, amiről nem tudjuk elképzelni, hogy ez most kinek és mennyiben lenne javára? Olyan balesetek, halálesetek, igazságtalanságok, ahol értetlenül áll a hívő ember is. De éppen ilyenkor vizsgázik a hitünk: bízunk-e ilyenkor is, értetlenül is abban az Istenben, Aki tudja, hogy mit cselekszik. Nem minden értelmetlen, ami nekünk érthetetlen. Ez az alázat, és ez az Istenbe vetett rendíthetetlen bizalom segít el aztán oda, hogy egyszer csak világos lesz, értjük, Isten beavat a titkaiba.
Ez nem azt jelenti, hogy Isten gyermekének nem szabad megpróbálnia változtatni a nehéz helyzetén. Pál apostol is három nagy nekibuzdulással könyörgött, hogy Isten szabadítsa meg attól a gyógyíthatatlan betegségtől, ami nehezítette a szolgálatát. Amikor azonban megértette, hogy mi ennek az eredete és a célja: ezt Istentől kapta, és a célja, hogy annál nagyobb legyen Isten dicsősége, hogy mindenki hadd lássa: nem a saját erejével végez el olyan hatalmas teljesítményeket Pál, hanem Isten erejével, akkor abbahagyta a könyörgést és azt mondta: ámen, így legyen. Ha Te így akarod, legyen meg a Te akaratod. Sőt azt mondta: nagy örömest dicsekszem most már az én erőtlenségeimmel, mert ez hoz Isten nevére dicsőséget. De ehhez értenie kellett, hogy Istentől van, és mi a célja - addig imádkozott, hogy szabaduljon meg tőle. Érzett egy űrt az életében: hiányzott az egészség, könyörgött, hogy Isten azt töltse ki egészséggel. Isten azonban ezt mondta: nem, egészséget nem kapsz, de ez a hiány is közelebb visz téged hozzám. Az űrt én töltöm ki. Mit szólsz hozzá? Pál azt mondta: legyen!
Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el. Ez a fontos: ha van űr az életünkben, azt Ő töltse ki — ahogy szép énekünk mondja.
Bízunk-e mi annyira Istenben, hogy Ő jobban tudja valóban, mire van szükségünk? Mi csak mondjuk el őszintén, mire vágyunk, minek a hiányától szenvedünk, de ha Ő mással tölti ki az űrt, higgyük el: jobb lesz az nekünk is, másoknak is.
Ez nem változtat azon, amit a Biblia egyértelműen tanít: minden emberi nyomorúságnak, hiánynak, szenvedésnek az oka az, hogy elszakadtunk Istentől. A bűn következménye lett mindez. Isten azonban olyan hatalmas, hogy még a bűn következményeit is a javunkra tudja fordítani.
József ellen igazán sok gonoszságot követtek el a testvérei. Meg akarták ölni, aztán száraz kútba dobták, majd eladták rabszolgának, így legalább hasznuk is volt belőle. És amikor évek múlva József már nagy ember Egyiptomban, és találkozik a gabonáért jövő testvérekkel, azt mondja nekik: „ti ugyan gonoszt gondoltatok ellenem, de az Isten azt jóra gondolta fordítani, hogy sokak számára készítsen áldást.” Az, hogy Isten jóra fordította, nem változtat a testvérek felelősségén. Ők gonoszt gondoltak, ez bűn, ennek megvolt a következménye. De Isten még ezt is úgy fordította meg, hogy nekik is, Józsefnek is, meg sokaknak, másoknak is a javára lett. Ha ő nem kerül akkor Egyiptomba, nem lesz, aki gondoskodjék az éhínség idején gabonáról. Ilyen hatalmas a mi Istenünk, méltán bízhatunk Őbenne! Így lehet áldássá sokak életében a hiány. Ez az, amit a nem hívő emberek nem értenek. Ez ismeretlen dolog, hogy valami hiány, valami, amit úgy élek meg, hogy rossz, az áldások forrásává legyen. Mihelyt azt valaki elfogadta Istentől, s engedi, hogy Isten azt neki is, másoknak is javukra fordítsa, akkor áldások közvetítői lehetnek. Egyedül maradni rossz, és hányan vannak, akiket Isten éppen úgy tud használni kimondhatatlan áldások közvetítésére, hogy egyedül maradtak, nincsen társuk, ezt Istentől elfogadták, és ezen belül engedik, hogy Isten használja őket, és sok - sok másokért végzett szolgálatot így jobban el lehet végezni, mintha családjuk lenne. Ez nem változtat azon, hogy rossz, de a rosszból valami jó jön ki, mihelyt valaki Istentől fogadja el, s engedi, hogy a cél megvalósuljon.
Ismerek házaspárokat, akik nagyon szerették volna hogy legyenek gyermekeik, és miután elfogadták Istentől, hogy úgy látszik nekünk nem lesz, — kérdezték Őt, akkor mit csináljunk a felszabaduló idővel, erővel, anyagiakkal, és Isten mutatta. Áldássá tette őket vagy sokgyerekes családok részére, vagy a tudomány fejlesztés részére, vagy az evangélium szolgálatában — Isten fantáziája kimeríthetetlen és végtelen.
És hányan elmondták már, hogy egy betegséggel vagy egy tartósan beteg családtaggal hogyan formálta át Isten az egész szellemiségüket, gondolkozásukat, vagy a családnak a légkörét. Önmagában az rossz: hiány, de amikor elfogadták Istentől, kiderült, hogy Isten még ezt is javukra tudja fordítani. Ez nem valami olcsó önvigasztalás, tessék kipróbálni: hogyan teheti Isten áldássá még az életünk hiányait is.
Így tette Isten a világ legnagyobb áldásává azt az égbekiáltó igazságtalanságot, amit az ember az Isten egyszülött Fiával, Jézussal tett. Azt, hogy az egyetlen bűn nélkülit megkínoztuk, kivégeztük és Isten ezt engedte, és Jézus ezt vállalta: elfogadta, mint küldetést; és az Ő kínhalálának az áldásaiból a mai napig élünk.
Az úrasztalán a kenyér és a bor egyszerű jelei arra mutatnak, hogy Jézus kereszthalála és feltámadása mindannyiunk számára békességet, bocsánatot, örök életet szerzett. És jó tudnunk, hogy még Jézus életében is volt egy pillanat, amikor nagyon rászakadt ennek a szenvedésnek a súlya, és így imádkozott: Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem, ne kelljen kiinni a szenvedések poharát. De az imádságának a befejező mondata így hangzott: „mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy Te.” A második imádság már így szólt: „Ha nem múlhat el tőlem, legyen meg a Te akaratod.” És a harmadikban már csak azért könyörög, hogy mindenképpen legyen meg a Te akaratod.
Jó ezt tudni, hogy ha még a mi Urunk, Jézus is egy pillanatra visszarettent a Reá váró kimondhatatlan szenvedésektől, nem csoda, ha néha mi is elkeseredünk vagy elmenekülnénk. Vagy akár lázadni is kezdünk. De ha ebből imádság lesz, és egészen őszintén azt, ami a szívünkben van, Isten elé öntjük ki, akkor odakerül az Ő világosságába, megszabadul ettől a méreganyagtól a szívünk, és Ő ad a helyére engedelmességet, békességet, bizonyosságot, örömöt. Megtanít még hiányok között is boldogan élni. Mert nagy nyereség az istenfélelem megelégedéssel.
Nem tudom, melyikünknek milyen hiányunk fáj most a legjobban. Nem tudom melyikünk hogyan próbálja feldolgozni, vagy már csak legyint és nem is akarja feldolgozni. Lázad hangosan, vagy lázad hangtalanul. Isten ma egy harmadik utat kínál nekünk. El lehet fogadni Tőle, és akkor az űrt Ő tölti ki. Vagy úgy, hogy megajándékoz azzal, ami hiányzik, vagy úgy, hogy még teljesebben megajándékoz önmagával és áldássá lesz számunkra még a hiány is, és áldássá tesz minket mások számára is.
Legyen most közös imádságunk az az ének, amelyikben ezért könyörög a szerzője:

Tisztogass bár bajjal olykor engemet:
Kegyelmeddel szenteld szenvedésemet;
Bár e test erőtlen: te oltárodon
Keserű pohárral, hittel áldozom.
(338,3. ének)

Jézus életének ez az epizódja bepillantást enged az Ő családjába. Jézus és családja - ez lehetne a címe a ma esti igetanulmányunknak. Jó lenne, ha összeszednénk most azt a néhány legfontosabb igét, ami körbevilágítja ezt a kérdést. Hogyan élt Jézus földi családjában? Hogyan viszonyult szeretteihez és azok Őhozzá?
Ennek során néhány olyan alapvetően fontos bibliai igazság ragyog föl majd újra előttünk, amiknek a komolyan vétele a Szentírás szerint az üdvösség kérdése. Ezekkel a bibliai igazságokkal nem lehet játszani. Vagy hiszi valaki, és akkor üdvössége van, vagy nem hiszi - teljesen mindegy miért nem - és akkor önmagát zárja el Jézus Krisztustól. Itt a Biblia nagyon radikális. Ezért jó lenne, ha igyekeznénk megtanulni is ezeket az igéket és ezeket a bibliai összefüggéseket.
Mit mond tehát a Szentírás Jézusról és családjáról?
Ott kezdődik a dolog, amikor Isten angyala először adta hírül Máriának, hogy terhes lesz, fiút szül, aki a Magasságos fiának neveztetik, és a Szentlélek ereje árnyékozza be őt. Itt tudta meg először Mária, hogy mire választotta őt ki Isten, és Isten az Ő szavával beleteremti az ő méhébe az Ő egyszülött Fiának emberi testét. Erről van itt szó. Semmiféle biológiai leszármazásról nem beszél a Biblia, de erről világosan beszél: Jézus, Aki örök Isten, az Ő isteni természete mellé felveszi még az emberi természetet is, és az Ő emberi testének a kihordója Mária lesz, aki úgy lett terhes, mint ahogy ez a világ létrejött: Isten azt mondta legyen, és lett. Isten azt mondta: terhes leszel, és terhes lett. Így teremtette meg Isten az Ő Fiának emberi testét.
Jézus az örök isteni természete mellé vette fel még emberi természetünket is, azért, hogy megváltson bennünket.
Mária tehát nem Isten-szülő, teotokosz, mert nem Istent szült. Istent nem lehet szülni, mert Isten öröktől fogva mindörökké van, és mert Isten lélek, és lelket nem szülhet egy asszony. Tehát nem Isten-szülő, hanem Jézus Krisztus örök istensége mellé felvette az emberi természetünket, és ennek az emberi testnek a kihordója és világra hozója volt ő, amely testet Isten teremtő szava hozott létre őbenne. Ez a Biblia világos tanítása. (Mt 1., Lk 1). Isten erről Máriát is Józsefet is tájékoztatta, és ők mind a ketten vállalták Istentől ezt a feladatot: igent mondtak rá.
Végig úgy szól a Szentírás Jézusról, mint aki Isten fia. Maga Isten is ezt jelentette ki róla, amikor Jézust megkeresztelte János: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, Őt hallgassátok.” Jézus is így beszélt Istenről, mint Aki az Ő Atyja, és önmagáról, mint aki Isten Fia.
Mária nem értette minden részletében Istennek ezt a gondolatát és tervét. De ott van egy gyönyörű kifejezés a magatartásának a jellemzésére: a szívében forgatta ezeket a dolgokat. Nem értette azt a híradást, amit a pásztorok hoztak, hogy mit mondtak az angyalok. Nem értette, hogy a tekintélyes napkeleti bölcsek mesés ajándékokkal miért teszik tiszteletüket a gyermeknek. Nem őneki és nem Józsefnek - ez is világosan kitűnik a Bibliából, a kisgyermek előtt borultak le. De ott is ott van ez a szép kifejezés: a szívében forgatta mindezeket.
Így nevelték Jézust, akit így elfogadtak Istentől, és amikor tizenkét éves korában felvitték a templomba, miután ők már hazafelé indultak az ünnep leteltével, Jézus ott maradt és beszélgetett a bölcsekkel. Azok elcsodálkoztak Jézusnak a bölcsességén. Útközben derült ki, hogy valahol elmaradt a tizenkét éves fiú. Visszamentek, megkeresték, és akkor mondta Mária Jézusnak a következőket: „Meglátván őt, elcsodálkoztak, és ezt mondta neki az ő anyja: Fiam, miért tetted ezt velünk? Íme, apád és én nagy bánattal kerestünk téged.” Ő pedig ezt mondta neki: „Mi dolog, hogy engem kerestek? Avagy nem tudjátok, hogy nekem az én Atyám dolgaival kell foglalkozom?” Ők azonban nem értették ezt a beszédet, amit Ő nekik mondott. De elment velük és Názáretbe ment, és engedelmes volt nekik. És az Ő anyja szívében tartotta mindezeket a dolgokat.” (Lk 2,48-51).
Figyeljük ezt a finom kiigazítást? Azt mondja Mária kicsit bosszúsan és keserűen: Miért csináltad ezt velünk? Megtettük az utat vissza, kerestünk téged, nagy nehezen megtalálunk. Apád és én nagy bánattal kerestünk. S mit mond erre Jézus? Miért kerestetek? Nem tudjátok, hogy nekem az én Atyám dolgaival kell foglalkoznom? Akinek van füle a hallásra, hallja, mire gondol Jézus. Ők nem értették, de szívében forgatta ezt is.
A következő jelenet, Márk evangéliumában van: „Azután hazatértek, és ismét egybegyűlt a sokaság, annyira, hogy nem is ehettek. Amikor az övéi ezt meghallották, eljöttek, hogy megfogják őt, mert azt mondták: magán kívül van.” Ez a kifejezés azt jelenti: bolond, őrült. (3,20-21) .
Vagyis Jézus elkezdi a nyilvános munkáját, lelkesednek érte az emberek, olyan tömeg veszi körül, és annyira nem hagyják békén, hogy még enni sem tudnak, és megijednek a rokonai. Mi lesz ebből? Ennek nem lesz jó vége. Ez a Jézus vagy nem józan, hogy így rohan a vesztébe, vagy pedig meg kell őt védeni attól, hogy a hatóság ellene izzó gyűlölete valami nagy bajt szerezzen. A tévtanítót és családját egyetlen diagnózis őrizhette meg a kiközösítéstől, ha őrültnek nyilvánították. Így tehát a család védi magát, s lehet, hogy védi Jézust is. Nyilváníttassuk őrültnek, akkor nem fogják bántani. Egyébként ennek nem lesz jó vége.
Ennyire nem értette a családja Jézust. Lehet, hogy jót akartak, ha ez az utóbbi volt az eset, de akkor is ott van a teljes értetlenség. Nem értik, milyen küldetésben jár, mi a célja, kicsoda ő egyáltalán.
A folytatásban olvassuk, hogy Jézus tovább tanít, és „amikor ismét sokaság vette körül, odaérkeztek az ő testvérei és az ő anyja, és kívül megállva beküldtek hozzá, hívatván őt. Körülötte pedig nagy sokaság ült, és ezt mondták neki: Íme, a te anyád és testvéreid kint keresnek téged! Jézus pedig így felelt: Ki az én anyám, és kik az én testvéreim? Azután elnézvén körös körül a körülötte ülőkön, ezt mondta: Íme, az én anyám és az én testvéreim. Mert aki az Isten akaratát cselekszi, az az én fitestvérem, nőtestvérem, és az én anyám.” (Mk 3,31-35).
Jellemző, hogy kint megállnak és beüzennek: jöjjön ki. Őket nem érdekelte, hogy Jézus mit beszél? Többször láttam már azt, hogy teljesen hitetlen édesanyák is elmennek a fiúk prédikációját meghallgatni - ha az történetesen hitre jutott és lelkész lett. Hát az én fiam! Itt még ennyi sincs? Ők kint megállnak. Ő bent csinálja a maga dolgát, azok ott hallgatják, mi nem hallgatjuk. Jöjjön ki! Tulajdonképpen fékezik, zavarják Jézus munkáját. Aztán Jézus kimegy, de előtte még valami titkot mond a hallgatóinak. A vérségi kapcsolatokon túl van valami, ami annál tartósabb: a hitbeli kapcsolat. Az Isten országában érvényüket veszítik a vérségi kötelékek. Az Isten országában azok tartoznak össze, - azok eltéphetetlenül egy örökkévalóságra összetartoznak - akik az Isten akaratát cselekszik. Aztán kimegy hozzájuk.
Ugyancsak Márknál olvassuk - nem sokkal ezután -, hogy Jézus hazamegy Názáretbe. Abba a faluba, ahol felnőtt. „És követték Őt a tanítványai is. És amikor eljött a szombat, tanítani kezdett a zsinagógában, és sokan, akik őt hallották, elcsodálkoztak és ezt mondták: Honnét vannak ennél ezek, és micsoda bölcsesség az, ami neki adatott, hogy ilyen csoda dolgok is történnek általa? Avagy nem ez-e az az ácsmester, Máriának fia, Jakabnak, Józsefnek, Júdásnak és Simonnak pedig testvére? És nincsenek-e itt közöttünk az ő nőtestvérei is? És megbotránkoztak Őbenne.” (Mk 6,2-3).
A magatartásuk lényege az, hogy mi ismerjük őt. Az az ácsmester, akinek az anyja Mária, a testvérei meg ezek. S ő tanít minket? Hát tőle már csak nem fogadjuk el! Úgy érzik, joggal utasítják vissza azt, amit Jézus mond, mivel úgy vélik, tudják, ki ő. Ebből a részletből azonban az a fontos adat is kiderül, hogy Jézusnak voltak testvérei. Tehát Máriának születtek gyermekei Jézus születése után. Azok már Józseftől. A férfi testvéreknek itt van a nevük is, a lányokat sajnos nem szokták felsorolni név szerint abban az időben.
Utána következik az, amit alapigeként olvastunk: egyszer a sátoros ünnepre igyekszik fel a család Jeruzsálembe - az északon levő Názáretből délre, elég messze volt, idejében el kell indulni. Akkor már Jézusról sok mindenfélét mondtak. Sok csodát tett, tanított. A testvérei ezt mondják: induljunk el egy kicsit korábban, és tegyél ott is csodákat. Egyáltalán, ha te azt akarod, hogy ismertté válj, akkor most a nagy ünnepet kell felhasználni erre. A nagy nyilvánosság előtt produkáld magad.
Nagyon érdekes, amit itt mondanak, és a Bibliának egy másik része juthat eszünkbe róla: „Mert senki sem cselekszik titokban, ha arra törekszik, hogy ő maga ismert legyen a nyilvánosság előtt. Ha ilyenekre vagy képes, mutasd meg magadat a világnak.” A Kisértő is ezt monda Jézus munkája elején: ha képes vagy ilyenekre, ugorj le a templom faláról, mutasd meg a világnak, mit tudsz. S erre Jézus azt mondja: nem. Illetve megint nagyon finoman azt mondja nekik: még nem. Háromszor ismétlődik ez a kifejezés. Ti bármikor indulhattok, én még nem. A ti időtők mindig készen van, az enyém még nincs készen. Teljes függés az Atyától. Feltétel nélküli engedelmeskedés mindenben: az időpontokban, az utazásokban, minden program összeállításában. Teljesen mindegy, ki, mit mond, majd ha az Atya mondja, akkor cselekszik. De ezt szeretettel mondja az övéinek. Ti menjetek nyugodtan, a ti időtők mindig készen van.
Hogy mennyire szerette őket, annak a jele az volt, ami a keresztnél történt. Azt is János írja le. „Jézus keresztjénél ott állt anyja, és anyjának nőtestvére, Mária, a Kleópás felesége, valamint a magdalai Mária. Amikor Jézus meglátta ott állni anyját, és azt a tanítványt, akit szeretett, így szólt az anyjához: Asszony, íme, a te fiad! Aztán így szólt a tanítványhoz: Íme a te anyád! És ettől az órától fogva otthonába fogadta őt az a tanítvány.” (Jn 19,25-27). Vagyis utolsó leheletével is az édesanyjáról gondoskodik. József valószínűleg akkor már nem élt, a testvérek közt Ő volt a legidősebb, az elsőszülött fiúnak kell gondoskodni a magára maradt anyáról, és Ő gondoskodik. Rábízza egyik kedves tanítványára, a legfiatalabbra: Jánosra. Ő tud emberi számítás szerint a legtovább gondoskodni majd róla. Pedig Mária ekkor még mindig nem értette Őt, a testvéreiről pedig ezt jegyzi fel a Szentírás: „mivel ők sem hittek benne.”
Hogyan folytatódott ez a történet? Az Apostolok Cselekedeteiből olvasunk egy nagyon szép mondatot, ami ezt az egész árnyékos sorozatot beragyogja: Jézus mennybemenetele után „a tanítványok visszamentek Jeruzsálembe, felmentek a felső házba, ahol szállva voltak, Péter, Jakab, János és András, Fülöp és Tamás, Bertalan és Máté, Jakab, az Alfeus fia, Simon, a Zélóta és Júdás, a Jakab fia, és mindnyájan egy szívvel, lélekkel foglalatosak voltak az imádkozásban, és a könyörgésben az asszonyokkal, és Máriával, Jézus anyjával, és az Ő testvéreivel együtt.” (1,12-14).
A mennybemenetel után Jézus családja is ott van a hívők között! Mégis csak megismerték kicsoda Ő. Vállalják ezekben a kritikus hetekben, hogy Hozzá meg a tanítványokhoz tartoznak. Jézus családja a tanítványok között és egy szívvel, lélekkel imádkoznak. Jézus egyik testvére lett később a jeruzsálemi ősgyülekezet vezetője, Jakab.
Három gondolatot szeretnék ebből kiemelni. Az első Jézusról szól, a második Máriáról, a harmadik Jézus kapcsolatáról a családjával.
1) Nyilvánvaló tehát ezekből az igékből, hogy Jézus Isten fia és Mária fia. Nem Józsefé. Emberi természetét tekintve nincs apja. Isten az Ő szavával teremtette az ember Jézus krisztus emberi testét. Fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától. Hogy valaki ezt komolyan veszi vagy nem, ez hit kérdése. Ezt bebizonyítani nem lehet, megcáfolni sem lehet. Aki Isten igéjének hisz, az innen indul ki. Mindenesetre Isten a Fiának vallotta Őt és Jézus Atyjának vallotta a Mindenhatót.
Pontosan ez volt a vád ellene nagypénteken a vallási perben, hogy atyjának mondta az Istent, és így magát egyenlővé tette Istennel. Egyenlővé, mivel egyenlő volt. Erről vall a Filippi levél 2. részében olvasható szép őskeresztyén Krisztus-himnusz is: „nem tekintette zsákmánynak, hogy Istennel egyenlő, hanem megüresítette magát, szolgai formát vett fel, és amikor olyan állapotban találtatott, mint ember, megalázta magát, és engedelmes volt egészen a keresztfának haláláig. (2,6-8). Hisszük-e mi ezt? Így szoktunk-e az Úr Jézusra gondolni, és így szoktunk-e Őhozzá imádkozni?
Az, hogy Ő Isten Fia, az nem testi leszármazásra utal, hanem lényegi azonosságra. Ezen a világon egyedül Jézus Krisztus azonos lényegét tekintve az Istennel. Minden és mindenki más teremtmény, és a teremtmények nem azonosak lényegüket tekintve a Teremtővel. Jézus azonban nem teremtmény. Hisszük-e mi ezt?
Legalább öt-hat olyan vallási csoport és irányzat virágzik itt körülöttünk, amelyik pontosan ezt tagadja. Hisszük-e mi ezt, és anélkül, hogy vitatkoznánk vagy szeretetlenül beszélnénk, meg tudjuk-e vallani és a Szentírásból megindokolni: azért hisszük, mert meg van írva, Isten ezt így jelentette ki.
Hadd mondjam megint: olyan finom az a kiigazítás, ahogy a tizenkétéves Jézus az édesanyját figyelmezteti, aki azt mondja: apád és én szomorúan kerestünk. Nem kioktató hangon, de félreérthetetlenül azt mondja Jézus: nekem az én Atyám dolgaival kell foglalkoznom. Mária is elfelejtette, hogy ki Jézus Atyja, pedig neki lehetett ezt a legjobban tudnia. „Nem értette ezt a beszédet.” Erre meg mi mondhatjuk: nem értjük, miért nem értette? Azért, mert mindent elkövet a Gonosz, hogy ezeket a biztos fundamentumokat bizonytalanokká tegye, amikre igazán felépülhetne a hitünk.
2) És már ott vagyunk Máriánál. Mit tudunk meg róla a Bibliából? Sok mindent, de most csak egy-két helyre szeretném a hangsúlyt tenni.
Nyilvánvaló, hogy ő ugyanúgy nem hitt Jézusban, mint ahogy Jézus testvérei. A testvéreivel, vagyis az ő gyermekeivel együtt ment keresni Jézust, visszatartani a feladatától, óvni Őt, vagy félteni magukat, hogy miatta ne kerüljenek bajba. Említettem: a szívében forgatta ezeket a dolgokat, de nem értette, hogy mit mondtak a pásztorok, miért jöttek a bölcsek, mint jelent az Keresztelő János ajkán, hogy Ő az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét. Hogy kell azt érteni, amikor a mennyből a szózat hallatszott: ez az én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm. Máriának ugyanúgy szüksége volt arra, hogy Jézus kijelentse magát neki, mint ahogy bármelyikünknek. És neki sem volt könnyebb a Krisztus-titkot, Jézus lényegének az igazi valóját felismerni és elismerni, mint ahogy ma akármelyikünknek.
Azt mondja Jézus: „Aki hallja az én beszédemet, és hisz annak, aki engem elküldött, örök élete van” (Jn 5,24). Máriáról azt olvastuk: nem hallgatta Jézus beszédét, és nem hitt annak, aki Őt elküldte, vagyis nem hitte, hogy Ő az Isten Fia. Sokáig nem hitte. Máriának is hitre kellett jutnia ahhoz, hogy Isten Fiát felismerje az ő fiában.
A Bibliából nyilvánvaló, hogy voltak még Máriának gyermekei Jézuson kívül is, de azok Józseftől. Így voltak ők igazi család.
3) Hogyan is viszonyult Jézus az Ő rokonaihoz, akik ilyenek voltak amilyenek? Akik fékezték Őt a munkájában, féltették Őt attól, hogy azt csinálja, amivel Isten megbízta. Akik magukat is féltették Őmiatta. Akik kívül megálltak, mikor Jézus belül az életnek az igéjét szólta, akik kihívták onnan Őt, ahelyett, hogy ők bementek volna oda, és ráadásul befolyásolni akarták újra és újra, főleg a testvérei. Hogyan viszonyult hozzájuk Jézus? Úgy, hogy nagyon szerette őket, de az Istenre tartozó dolgokban soha nem engedett nekik, ha mást mondtak, mint amit az Atya mondott Jézusnak. Ez az Atyától való teljes függés, az emberi elvárásoktól való teljes szabadság, az Isten akaratának való feltétlen engedelmesség jellemezte Jézust.
Amiben csak lehetett, engedelmes volt szüleinek. Olyan szép az a tizenkét éves Jézusról szóló történetben: miután kiigazítja Máriát, engedelmes volt nekik és elment velük Názáretbe. Szótfogad úgy, ahogy egy tizenkétévesnek szót kell fogadnia. A testvéreihez is kedves. Nem vitatkozik, nem magyarázkodik, nem mondja: nem értitek ti az egészet. Azt mondja: menjetek el, ha nektek az sürgős. Én még nem mehetek, az én életem és sorsom mástól függ. De ezt szeretettel mondja. Láttuk, hogy a keresztről is milyen szeretettel gondoskodott édesanyjáról.
Akinek vannak nem hívő rokonai, és ki az közülünk, akinek nincsenek, tanuljunk meg Jézustól így viszonyulni nem hívő rokonainkhoz. Szeretettel mondani az igét, mert az igét hallaniuk kell. Nem gőgösen, nem felülről, nem kioktatóan, ha lehet ennyire tapintatosan, mint ahogy Jézus mondta Máriának: az én Atyám dolgaival kell foglalkoznom. Érezniük kell, hogy ők is bejöhetnek, Mária és a testvérei is bejöhetnek, van hely. S talán jobb lenne, ha ők bejönnének, mint ha Jézust hívnák ki. Akkor ők beletartoznának abba a másik családba, amit nem vérségi kötelékek tartanak össze, hanem az Isten akaratának való engedelmeskedés.
Jézus magatartásából semmi szeretetlenség és semmi türelmetlenség nem látszik. Ha szabad így fogalmazni: megvárta, amíg úgy is megtérnek. És mennybemenetele után ők is ott voltak a gyülekezetben a tanítványok között, a hívők között. Szeretni elszántan a nem hívő hozzátartozóinkat, eltűrni bármit, amivel bántanak, vagy sértenek, ha kell szenvedni amiatt, hogy még mindig hit nélkül élnek, nagyon buzgón imádkozni értük, s amikor arra Isten lehetőséget készít, mondani az igét. Annyit, amennyi ott helyén mondott szó, nem többet, és minden ügyeskedést, minden erőszakoskodást, minden türelmetlenséget - mint bűnt - kivetni az életünkből. Nem az szereti a szeretteit, aki türelmetlenül erőszakosan meg akarja téríteni őket, hanem az, aki egészen Istenre bízza őket, és kivárja, amíg majd ők is ott lesznek a tanítványok között. Lehet, hogy ez akkor következik be, amikor mi már nem leszünk itt a földön. De nem az a fontos, hogy mi megérjük, hanem hogy ők megéljék. Hogy ők valóban beléphessenek az Isten országába.
Isten adjon ehhez nekünk bölcsességet, és legyen Jézus Krisztus a tanítónk e tekintetben is!

Ez a csoda akkor történt, amikor Jézus egyszer a galileai tenger partján, egy domboldalon tanított. A tanítványokkal vonult félre, de észrevették az emberek, hogy ott van, és egyre többen mentek oda. A végén már hatalmas sokaság vette körül Őt. Akkor kérdezte meg az egyik tanítványát: Honnan vegyünk annyi kenyeret, hogy jóllakassuk őket? A tanítvány tehetetlenül és tanácstalanul állt ez előtt a kérdés előtt.
Egy másiknak eszébe jutott, hogy van itt egy gyermek, annál van öt árpalepény, ez volt a szegények kenyere, meg két szárított hal. (Ez azt jelenti, hogy volt nála két szendvics, ezzel bocsátotta el a mamája reggel.) Ennyi itt a tartalék, de mi az ennyinek? Aztán Jézus elkérte a gyermektől, hálát adott, elkezdte osztani, és mint láttuk, mindenki jóllakott, sőt tizenkét kosár maradékot is összeszedtek.
Néhány egyszerű megfigyelést tegyünk, és aztán majd az utolsónál egy kicsit időzzünk el.
Az első, amire felfigyeltem most, amikor ezt a napokban olvastuk a bibliaolvasó kalauzunk szerint, hogy Jézus magától gondolt arra, hogy jól tartsa az embereket. Nem kérték tőle, senki sem figyelmeztette, sőt senki sem várta ezt tőle. Ő azért volt ott, hogy tanítson, s azért jöttek, hogy hallgassák Őt. Esetleg hozták a betegeiket, hogy gyógyítsa meg őket. De hogy több, mint ötezer embert jóllakasson, ezt igazán nem lehetett elvárni Tőle. Ő önként vállalta ennek a terhét magára.
Neki fontos másoknak a szüksége, Neki fontosak a mi testi szükségeink is. Ma is ilyen a mi Urunk. Ezzel a bizalommal számíthatunk Rá. Ez nem azt jelenti, hogy mindig, mindannyiunknak minden testi szükségünket azonnal kielégíti, de azt jelenti, hogy mindegyikkel nyugodtan mehetünk Hozzá, és bízhatunk abban, hogy segíteni fog.
Ebből az is következik, hogy akik valóban az Ő tanítványai, azokat ez a lelkület jellemzi. Hogy eléje mennek sokszor a kérésnek. Van szemük észrevenni mások szükségét. Tudnak a másik fejével is gondolkozni. Érző, irgalmas szívük van. És mivel van szívük, ilyen Jézustól újjáteremtett, Szentlélekkel beteljesített szív, ezért ismerik a szívességnek a lelki ajándékát. A szívesség azt jelenti: többet teszek, mint ami a kötelességem. Az magától értetődik, hogy a kötelességemet maradék nélkül és becsületesen elvégzem. Ezért még nem jár dicséret. De én ennél többet is kész vagyok tenni, ha azzal bárkinek segíthetek, vagy örömöt szerzek vele. Ez a jézusi szemlélet és magatartás. Persze ehhez nagyon gazdagnak kell lenni. Erre csak az képes, akinek telik. Jézus ilyen gazdagokká akar minket tenni.
A másik észrevételünk ebből következik: miközben Jézus magára vállalja ezt a rendkívüli terhet, ilyen nagy sokaságnak a jól tartását, aközben van figyelme és energiája arra, hogy a Hozzá legközelebb állókat, tanítványait, minden módon nevelje. Ezért vonja be őket ebbe a gondba.
Azt olvastuk, hogy Ő már tudta, mit fog cselekedni. Isteni hatalmával, utolérhetetlen bölcsességével, mérhetetlen gazdagságával ezt már elrendezte, csak a kivitelezés volt hátra. Nem volt probléma, hogyan oldja meg a sokaság jól tartását. Mégis megkérdezi a tanítványokat: Honnan vegyünk kenyeret nekik?
Tanítgatja őket, hogy úgy gondolkozzanak, ahogy Ő. Hogy egyáltalán így tegyék fel a kérdést, hogy Vele együtt vállalják ezt a feladatot. És egyúttal vizsgáztatja is őket: vajon hol tartanak e tekintetben, és derüljön csak ki, mi van a szívükben, és mire képesek?
Így olvastuk ezt itt: „Ezt mondta Fülöpnek: Honnan vegyünk kenyeret, hogy ezek ehessenek? Ezt pedig azért kérdezte tőle, hogy próbára tegye, mert ő már tudta, mit fog cselekedni.”
Fülöp józan ember és számolni kezd: kétszáz dénár áru kenyér sem elég, hogy mindenki kapjon valami keveset. Vagyis azt mondja: olyan sok kellene, hogy emiatt lehetetlen ez a vállalkozás. András hallja a párbeszédet, ő is józan ember, ő is a láthatókra néz: van itt egy gyermek, akinél van öt árpakenyér, meg két hal; de mi az ennyinek? Ő meg azt mondja: olyan kevés van, hogy ezért lehetetlen. Fülöp szerint olyan sok kellene, hogy képtelen vállalkozás, András szerint olyan kevés van itt rendelkezésükre, hogy ezért kár hozzákezdeni.
Egyiküknek sem jut eszébe az, hogy valami más is lehetséges, pedig ők láttak már egyet-mást Jézustól. Ott voltak vele egyebek közt Kánában is, azon a bizonyos lakodalmon, ahol megmutatta az Ő hatalmát. De hadd derüljön ki, hogy ennyire tehetetlenek a tanítványok. Valóban képtelenség ebben a helyzetben ennyi emberről gondoskodni.
Jó lenne, ha észrevennénk Jézus pedagógiájának ezeket a finom vonásait: hogyan eszméltet embereket, hogyan vezet rá minket is a magunk tehetetlenségére. Hogyan visz bele néha képtelen helyzetekbe, hogy annál jobban ragyogjon az Ő dicsősége. És a következő nehéz helyzetben annál bátrabban merjük Reá bízni magunkat, hiszen ki van kövezve már az az út csodákkal, amelyiken vezet. Nem először fordulunk Hozzá bizalommal.
Hinni éppen ezt jelenti: miközben komolyan veszem azokat a tényeket, amik a szemem előtt vannak, a láthatókat, gyorsan kiszámítom mennyi pénz kellene, hogy egy keveset legalább egyenek, meg számba veszem, mi az, ami van, s megállapítom: semmi, ezzel el sem lehet kezdeni, aközben legalább ilyen komolyan számolok a láthatatlanokkal is, Jézusnak a hatalmával.
Jó lenne, ha ezt is megtanulnánk az Úr Jézustól, ahogy a tanítványait vezetgeti. Nekünk sokszor csak a következő feladatra van erőnk figyelni, aztán megyünk megint a következőre, és közben nem nézünk se jobbra, se balra, nem vesszük észre egymást.
A harmadik, ahogyan megtörténik a csoda. Olyan egyszerűen és feltarthatatlanul, ahogy csak Jézus tud cselekedni. Elkéri a gyerektől, amije van, hálát ad, ott nyilvánosan mindenki előtt imádkozik, és elkezdi osztani. A tanítványok felsorakoznak, mindegyiket megpakolja, és viszik az embereknek, akiket csoportonként leültettek a fűbe.
Milyen csodálatos ingajárat ez! Megyek üresen Jézushoz, megpakol és viszem a Tőle kapott kincseket azoknak, akiknek éppen erre van szükségük. Az emberek pedig esznek, esznek - amennyit csak akartak.
Fülöp azt mondta: Kétszáz dénár áru kenyér sem elég, hogy valami keveset kapjanak. Jézus meg azt mondja: Egyetek, amennyit akartok. Ilyen bőségesen szokott Ő adni mindig nekünk. És még marad is.
Elgondolkoztam azon, hogy ha a tizenkét kosárból egyet adtak volna ennek a kisgyereknek: vidd haza anyádnak, s azt mondja: mama hoztam ezt. Hát ez mi? Ez a maradék abból, amit nekem adtál reggel. Nagy szemeket meresztett volna az édesanyja. Ezekre a fordulatokra nem gondolunk mi. Olyan szánalmasan „józanok” lettünk (bár józanok lennénk a szó igazi értelmében), annyira materialisztikusan gondolkozunk, annyira földhöz tapadt a számítgató gondolkozásunk, hogy mi is legfeljebb idáig jutunk el, mint Fülöp és András. Körülbelül ennyi kellene, de ennyi pénzünk úgy sincs, tehát ne csináljuk. Ennél a gyereknél ennyi van, ez meg semmit nem ér, tehát ne csináljuk.
És Jézus? Ki ismeri őt? Ki mer Ővele komolyan számolni? Ki szokott egyszerű gyermeki bizalommal odamenni Hozzá és azt mondani: Uram, a számításaim szerint túl sok kellene és azt nem tudom beszerezni, a felméréseim alapján nagyon kevés van, és ezzel nem lehet hozzákezdeni, de mit mondasz Te? Mi a Te gondolatod?
Valóban igaz az, amit egyszer valaki így mondott: hinni azt jelenti: számolni Istennel és számítani Rá. De ennyire valóságosan, ahogyan itt a tanítványok nem tudtak. És Jézus megmutatta: lehet Ővele számolni és lehet Őrá számítani.
Kik laktak jól ezen a csodálatos vendégségen? Mindenki, aki hajlandó volt leülni és elfogadni azt, amit kapott. Ha voltak ott büszke emberek: ő már csak nem ül le, neki ne adjanak. Csak egy tanítvány hozza oda, még ha maga az Úr hozná, rendben van, de így? Van őneki miből vásárolnia, majd ő elmegy és vesz magának. Ezek nem kapnak ebből a vendégségből. Jézustól az kap, aki tudja: rászorul, aki nem szégyelli, hogy éhes, aki bízik abban, hogy neki is jut, és elfogadja azt, amit Jézus küld. Akárkitől küldi, akármelyik tanítványtól. Nem válogat, hogy Júdás kezéből nem fogadom el. Mindegy, hogy ki hozza, az a fontos mit hoz.
Isten szabadítson meg minket mindenféle büszkeségünktől, mert sokszor amiatt nem lehet segíteni rajtunk. Nem kell az a segítség, amit Jézus kínál, mert ... — és akkor mondunk valami kifogást és maradunk éhesek és szegények. Ha Ő azt mondja: üljek le a fűbe, leülök és megvárom a soromat, és akitől éppen kapom, attól fogadom el, és Őt dicsőítem azért, hogy megajándékozott.
A negyedik a tanítványok szerepe. Nekik nem volt semmijük, de a nincstelen ember is gazdag lesz Jézus mellett, ha elfogadja azt, amit rábízott, és ha továbbadja azoknak, akiknek küldi. Egyszerre hihetetlen gazdagokká váltak, és egész biztos ők is jóllaktak. Nem tudom, a végén vagy közben, úgy illendő hogy a végén, miután mindenkinek kiosztották, de egészen bizonyos, ők sem maradtak éhesen. Ugyanabból ők is ehettek, amennyit akartak. Jutott bőven nekik is.
Ó, áldott ingajárat: a gazdag Jézus és az éhes emberek között, ez a tanítványok nagy kiváltsága. Végezzük-e ezt? Újra és újra elfogy, de van kihez mennem, és Ő újra és újra megtölt, s marad nekem is, jut másoknak is.
Ezt az ingajáratot végzi az az asszonytestvérünk, aki évek óta tűri, érthetetlen szeretettel a férje alkoholizálását és annak minden szörnyű következményét, és várja, hogy Isten meg fogja őt szabadítani. És elmondta őszintén: sokszor elfogy a türelme is, a reménysége is, a szeretete is. De olyankor megy Jézushoz utánpótlásért, és kap. - És ebben az ingajáratban él az a férfi, aki a nehéz munkája mellett évek óta hűségesen ápolja a súlyos beteg feleségét. Ő is bevallotta: néha elfogy a türelme is, a szeretete is, a fantáziája is, hogyan lehetne mégis színesebbé tenni az ágyhoz kötött szegény betegnek az életét, de akkor megy Jézushoz és kap utánpótlást. És tényleg kap és viszi annak és azoknak, akik erre nagyon rászorulnak. És erről számolt be az a fiatalember, akit módszeresen gúnyolnak a munkahelyén a hite miatt, és ő valahányszor gúnyolják, vagy különböző kellemetlenségek érik, még buzgóbban imádkozik azokért, akik ott ellenséges indulattal viseltetnek vele szemben. Hiszen ezt tanulta az ő Mesterétől, erre adott példát Jézus, és ehhez kap újra és újra erőt. - És ez az egyetlen lehetősége minden igehirdetőnek is, akinek van néhány szárított halacskája, néhány gondolata, de mi az ennyinek? Megy Jézushoz és Tőle kér olyan eledelt, ami a sokaságot is megelégítheti.
Ismerjük-e mi ezt az ingajáratot? Komolyan vesszük-e a sokaság éhségét, Jézus gazdagságát és ezt a lehetőséget, hogy valakinek közvetíteni kell, és erre hívott el minket a mi Urunk? Akik már ismerik Őt és akik szeretik az éhes embereket, azok tudnak így közvetíteni, és eközben gazdagodik az ő életük is.
Itt érkezünk meg az ötödikhez, aminél egy kicsit tovább kell majd időznünk. Mindenki jóllakott, összeszedték a maradékot, az emberek álmélkodnak, a sokaság csodálkozik, és Jézus valami mélységes szomorúsággal otthagyja őket. Elmegy. Miért? Hiszen királlyá akarják tenni! Éppen ezért. Mert a sokaságnak ez a gesztusa árulja el, hogy nekik nem kell Jézus. Kellett a kenyér, de nem kell a kenyéradó.
Csak a kenyere kell, de amit Jézus még szeretne adni nekik, az nem kell. Pedig hozta azt, amire nagyobb szüksége van minden embernek, mint egy falat kenyérre. Ezért mozdult meg ég és föld, ezért hagyta ott az isteni dicsőséget, ezért vállalta a kereszthalált, ezért szolgált itt közöttünk évtizedeken keresztül, hogy adhassa mindenkinek azt, ami nélkül kivétel nélkül mindnyájan szűkölködünk, ami minden egyéb keserűségünknek és hiányunknak az oka is, és ez nem kell. Csak kenyér kell. Ezért legyen király, ilyen király kell nekünk, aki ad ingyen kenyeret. De amit még szeretne adni, az nem kell.
Már pedig mindannyiunk életében eljön egy nap, amikor nem kenyérre és halra lesz többé szükségünk, hanem egyedül arra, hogy Jézussal legyen igazi közösségünk. Amikor semmi nem számít, és az ember egész jövendő sorsa ettől függ: hisz-e Jézus Krisztusban? Hogy összetartozik-e Ővele, hogy igazán bensőséges közössége jött-e létre Vele? Van-e igazán élete, olyan örök élete, amivel túléli a halálát is. Jézus ezt az életet akarta adni ennek a sokaságnak. Ez nem kellett. Csak kenyér kell. Ennek a sokaságnak már csak hasa van, lelke nincs. Legalábbis nem érzi, hogy van. Annyira legyengült, annyira enervá-lódott, annyira elszokott a táplálkozástól, és a tevékenységtől, hogy olyan, mintha nem lenne. Annak a táplálása már nem szükséglet. Csak a test követeli a magáét, és ha Jézus azt kielégíti: jöhet, de ha ennél többet akar adni, akkor nem kell. Elmegy onnan szomorúan közülük.
Ő többet akar adni nekünk ma is. A folytatásban ezt olvassuk: „Ahogyan engem az élő Atya küldött el, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, élni fog énáltalam. Ez a kenyér, amely a mennyből szállt le, nem olyan mint amilyet atyáitok ettek a pusztában és mégis meghaltak. Aki ezt a kenyeret eszi, élni fog örökké. Én vagyok az életnek kenyere.”
Könnyen félreérthető Jézusnak ez a kijelentése. Talán értjük, miről van itt szó. Nyilván nem arról, hogy Őt fel kell falni, hanem arról, hogy Vele annyira bensőséges és szerves közösségre juthat az ember, ahogyan azzal a táplálékkal eggyé válik, amit megeszik. És ahogyan az a táplálék életben tart minket fizikálisan és ad erőt a különböző testi erőkifejtésekhez, úgy a Jézussal való hitbeli közösség életben tart a halál után is, az örökkévalóságban, és ad erőt, hogy gazdag lelki életet éljünk már itt. Jézus ezt hozta nekünk. Önmagát kínálja. S miközben kenyérgondjainkat is nagyon komolyan veszi, és azokkal is mehetünk Hozzá, aközben ennél sokkal többet, még többet, mást is adni akar, hogy életünk legyen. Azt akarja: ha meghaltunk is, éljünk. S már a halálunk előtt is igazán élet legyen ez a lét. Ő itt és odaát is együtt akar tudni minket magával. Mert van odaát.
A Galileai tó partján levő sokaság azonban erről nem akart hallani. Nekik ez a szabadítás, ez az ajándék, ez az élet nem kellett. Nekik nem kellett Jézus, csak a kenyér, amit adott. Segítsen meg a következő vizsgámon. Adjon a mostaninál jobb munkahelyet, nagyobb lakást, jobb egészséget és így tovább ... És Őneki mindez fontos, és ezt bizalommal kérhetjük Tőle. De ne felejtsük el: Ő többet akar adni. Önmagát adta oda értünk a kereszten, és az Ő kereszthalálának minden kincsét szét akarja osztani közöttünk, hogy igazán gazdagok legyünk.
Testvérek, olyan sokszor és sokféleképpen kell ma is tapasztalnunk azt a tehetetlenséget, ami itt a tanítványokat jellemezte. Azt az éhséget, ami ezt a sokaságot jellemezte, és azt, hogy olyan sokszor kell azt mondanunk: nincs. Mint ahogy itt Fülöp, meg András, meg lehet hogy a többi tíz is, ha végig kérdezi őket Jézus, azt mondták volna: nincs. Annyi nincs, hogy most tudjunk segíteni. Nem vagyunk abban a helyzetben, nem készültünk rá. Nincs.
Szinte nem múlik el nap, hogy valamilyen változatban ezt ne kellene hallanom valakitől. Értse meg, hogy nincs békességem. Hiába adnak nyugtatókat, ha az a bűnöm eszembe jut, fölébredek álmomból, megáll a munka a kezemben, egy pillanatra becsukom a szememet, megborzongok és úgy kell erőltetnem, hogy éljek tovább, meg vágjak emberi arcot, s próbáljak néha mosolyogni. Nincs békességem. Az engem szakadatlanul vádol.
Valaki egy szenvedélynek a rabja. Mindent megpróbáltak már vele. Egyszer egy jó barátja ráförmedt: te is tönkremész, a környezeted is. Akarj már végre szabadulni! Mire nagyon őszintén azt mondja: én már nem tudok akarni. Nincs akarat. - És nincs reménység. Hiába mond bármilyen vigasztaló szöveget a másik, értse meg: az ő számára nincs értelme tovább az életnek. Akiben reménykedett, nincs többé, s nincs kire támaszkodni. Mindent őreá épített fel. Nincs reménység.
És nincs bizalom. Annyit csalódott az illető, hogy ő már nem tud bízni senkiben. Értse meg mindenki. - És nincs kegyelem. Egy tizenéves elmondta egyszer a tervét, hogyan készül bosszút állni a pajtásain, akik nagyon durván és csúnyán megalázták őt. Amikor hallottam a szörnyű tervet, megkérdeztem: muszáj ezt végrehajtanod? Ez borzasztó! Neked is bajod lehet, amazoknak is bajuk lesz, egyáltalán muszáj bosszút állni? Nagy szemeket meresztve azt mondta: ők kiszúrtak velem, én visszaadom nekik, nincs kegyelem, érti!
Én nem akarom megérteni, hogy nincs kegyelem, mert kegyelemből élek. De hogy ennyire szegénnyé lehet a sokaság, azt értem. És hogy Isten nélkül csak ezt tudjuk mondani: nincs békességem, nincs erőm, nincs kegyelem, nincs irgalom, nincs értelme tovább, az magától értetődik. Jézus nélkül a sokaság éhen hal. Jézus nélkül a tanítványok is tehetetlenkednek, és csak azt kell tapasztalnunk mindig újra: milyen kevés az emberi jószándéknak az öt kenyere, és két halacskája.
Ide valóban Jézus kell, itt Őreá van szükség. Amit Ő ad, az ma is elég, és amikor az előbb említett testvérünk őszintén nevén nevezve elmondta azt a szörnyű dolgot, és elhitte, hogy ha megvalljuk bűneinket van rá bocsánat, néhány nap múlva azzal jött: sose képzeltem, hogy ilyen békesség is van. Persze, hogy nem. Minden értelmet felülhalad az Isten békessége — benne van a Bibliában, csak komolyan kellene venni. Ezt csak Tőle lehet kapni.
Addig nincs békesség és felébredsz éjszaka és nem tudsz nyugton maradni nappal, akkor meg csodálkozik az ember: nem tudtam, hogy ilyen békesség is létezik. Mert bocsánatot, feloldozást, új kezdést csak Ő tud adni, de Ő tud adni. Nem úgy, hogy jusson egy kevés, hanem amennyire szükség van, és még marad is. Elég az Ő kegyelme, és abból lehet élni. És akkor tud az ember kegyelmezni a másiknak. Átfolyik rajta az Isten szeretete. Nem ő préseli ki magából, kapja ő is, és adja tovább, és elkezdődik egy áldott ingajárat: a gazdag Isten és a sokféle ínségben szenvedő emberek között. És ennek mi tevékeny, aktív részesei lehetünk. Meggyógyul az élet, és áradnak a gyógyító energiák másokhoz. Nem olyanok, amiket ki tudja, milyen forrásból merítenek némelyek, hanem olyanok, amik tiszta forrásból erednek: az élő Krisztussal való hitbeli közösségből. Azt adjuk tovább, amit mi is kaptunk.
A sokaság éhes, a tanítványok ma is tehetetlenek, de Jézus ma is ilyen hatalmas. Akarjuk-e azt a gazdagságot, amit Ő kínál nekünk? „Az én Atyámnak az az akarata, hogy aki látja a Fiút és hisz benne, annak örök élete legyen. Én pedig feltámasztom azt az utolsó napon.” A kenyérkérdést is Elé vihetjük, de Ő örök életet akar nekünk adni.

Miért kellett a Zsidókhoz írt levél szerzőjének ilyesmiről írnia a címzetteknek: „a lecsüggesztett kezeket és az ellankadt térdeket egyenesítsétek fel, lábaitokkal egyenesen járjatok, hogy a sánta el ne hajoljon, sőt inkább meggyógyuljon”? Nyilván azért, mert észlelt ilyen jelenségeket abban a gyülekezetben. Voltak a gyülekezetben olyan hívők, akiknek az életében a gyöngeségnek, a megfáradásnak, az elbizonytalanodásnak a jelei mutatkoztak.
De hát előfordulhat ilyesmi hívő keresztyének között is? Miért ne fordulhatna elő? De mégis, nem szégyen az, hogy ilyenről kell írni egy gyülekezetnek? Legalább ne szerkesztené ki a levélben őket. Mondaná azt: bújjatok el szégyenetekben addig, amíg ilyen ingatag lábaitok vannak, amíg csüggenek a kezeitek, hiszen tudjátok, hogy mást kell tennetek, ne derüljön ki ez a szégyen. Egyáltalán szégyellje magát mindenki, akin a gyengeség jelei mutatkoznak.
Ő azonban nem ezt írja. Nem azt mondja, hogy a gyöngéket, a bizonytalanná váltakat ki kell zárni vagy meg kell inteni, hanem ezt: szedjétek rendbe magatokat, a többieket meg arra biztatja, hogy bátorítsátok különösen is azokat, akik éppen arra szorulnak, és a gyengeség jelei mutatkoznak rajtuk.
Azért érdemes ezt a kérdést ma körbejárnunk, mert egyre jobban terjedőben van egy teljesen hamis elképzelés a hívőkkel kapcsolatban. E szerint a hívőknek mindent birniok kell. Folyamatosan túl kell teljesíteniük önmagukat, mindig többet kell felmutatniok, mint másoknak, velük bármit lehet tenni, nekik akkor is kedvesen mosolyogniok kell. Éjjel-nappal megszakítás nélkül szolgálatban kell állniok, s aki ezt nem bírja, vagy nem csinálja, az szégyellje magát, annak baj van a hitével, az mondjon le, vonuljon vissza, álljon ki a sorból — legalábbis addig, amíg rendbe nem jön.
Nos, a Biblia egészen másként vélekedik erről a jelenségről, hogy hívő emberek is megfáradhatnak. Az első keresztyének sokkal józanabbul és természetesebben dolgozták fel a hitbeli és fizikai meggyengülésüknek a problémáját. Éppen ezért ma erre a kérdésre keressünk választ: hogyan kezeljük a gyöngeségeinket?
Azzal a ténnyel valószínűleg mindannyian találkoztunk, vagy biztosan fogunk találkozni előbb-utóbb, hogy az ember néha eljut oda: elfogy az ereje. A tartós terhelés vagy tartós túlterhelés egyenes következménye az, hogy egyszer a teljesítőképessége határához érkezik, s nem bír többet vállalni. Nem tudja több feladatra azt mondani: igen, megcsinálom. Lehet, hogy a lélek kész, de a test a szó szoros értelmében erőtelen. És lehet, hogy miután egész nap bosszantották és nem engedték, hogy azt csinálja, ami a dolga lenne, hanem mindig mindenki váratlanul, de azonnal valami igénnyel lépett fel, és ő igyekezett kielégíteni ezeket az igényeket, estére nincs kedve mosolyogni, és úgy jön el egy esti bibliaórára, hogy itt elbőgi magát. Vagy úgy megy haza, hogy otthon minden bejelentés nélkül — miután lepakolta a szatyrot vagy a táskáját, — kicsordul a könnye. Egész nap tartotta magát, mindenkinek a terhét magára vállalta, összeszorított foggal cipelte, s egyszer csak elfogy az erő és valahol kibukik a gyengeség. Ezzel a jelenséggel minden teherhordó — és főleg másokért élő ember fog találkozni. A legjobbakkal is előfordulhat ez.
A Biblia arra bátorít ma bennünket, hogy emiatt nem kell kétségbeesni. Ezt nem kell dramatizálni. Ez önmagában még nem tragédia és nem azt jelenti, hogy az illető elveszítette a hitét, — és főleg nem azt, hogy Isten elvetette őt vagy hogy kiesett a kegyelemből. Ez egészen egyszerűen azt jelenti, hogy a hívő keresztyéneknek is van idegrendszerük, és nem lehet vég nélkül terhelni őket. Mert ha sokáig nem hagyják őket aludni, ők ugyanúgy kimerülnek, mint mások. Mivel ők hívő keresztyének, és van közösségük az élő Krisztussal, az idegrendszerük is egészen másként reagál az azt ért hatásokra, mint a hitetleneké. Az azonban nem következik abból, hogy valaki hívő, hogy vég nélkül és mértéktelenül lehet terhelni és ugyanúgy fog bírni mindent.
Nem kell tehát kétségbeesni amiatt, ha gyengeség jelei mutatkoznak, de nem szabad beletörődni, mert ez betegség, amit kezelni kell. Ezért fogalmaztam így az alapkérdésünket: hogyan kezeljük gyengeségeinket? A gyengeségeink sok helyzetben kiderülhetnek, nem kell miattuk kétségbeesni, de nem szabad őket erénynek tekinteni, konzerválni vagy igazolni, hanem kezelni kell a szó orvosi értelmében. Betegségről van szó, ami gyógyítható, és gyógyítani kell. Ezért mondja itt alapigénk is: hogy meggyógyuljon az, akinek csüng a keze, nincs erő a térdében és roskadozik éppen a lába, azt bátorítsátok és erősítsétek, hogy meggyógyuljon.
Szeretnék először néhány igét olvasni, amikből szépen kiderül, hogy milyen őszintén beszél a Szentírás erről a jelenségről. Utána pedig olyan igéket szeretnék majd felsorolni, amik a gyógyulásnak az utját mutatják.
Az Ésaiás könyve 40. részében van az a néhány mondat, amit sokszor szoktunk idézni és sokan könyv nélkül is tudják, ahol Izráel népe elkeseredett egyszer, és némelyek már azt kezdték mondogatni, hogy nem gondol velünk Istenünk, még az Isten is elfeledkezett rólunk, és akkor ezt mondja a próféta: „Erőt ad a megfáradottnak, és az erőtlen erejét megsokasítja, mert elfáradnak az ifjak és megtántorodnak, meglankadnak még a legkülönbek is; de akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el!” (És 40,29-31).
A legkülönbek is meglankadhatnak és megtántorodhatnak, de ezzel nincs vége mindennek. Ez azt jelenti, hogy a legkülönbeknek is kikezdhető az idegrendszere. De akik az Úrban bíznak, azok újra kiegyenesítik a térdüket — hogy alapigénk képénél maradjak, azoknak nem lóg erőtlenül a kezük, hanem újra megerősödik munkára és szolgálatra, és mások támogatására, és mennek tovább diadalmasan azon az úton, amelyikre Isten elhívta őket. Aztán lehet, hogy egyszer megint kiderül az erőtlenségük, de akkor megint megkapaszkodnak az Úrba, és Ő felemeli őket és megint szárnyra kelnek és futnak, és egy ideig megint nem lankadnak el. A legkülönbekkel is előfordulhat ez.
Illés igazán a legkülönbek közé tartozott, és ismerjük azt a történetet, — szándékosan nem olvastam fel, hogy délutáni olvasmányként meghagyjam a testvéreknek — az lKir 19. részét, ahol Istennek ez a kiváló szolgája, a Kármelhegyi jelenet után, ami egész napos koncentrálást és feszültséget jelentett neki, amikor este meghallja, hogy a gonosz királyné őt még az nap el akarja tenni láb alól, akkor ezt a hírt már nem tudja feldolgozni. Felmond Istennek, és azt mondja: meg akarok halni. Nem bírja tovább. Testileg, lelkileg annyira ki volt merülve, hogy abban az állapotában egy ilyen váratlan plusz terhet nem tudott magára venni. Azt mondja: meg akarok halni, nem csinálom tovább.
Rendkívül tanulságos, hogy mit tesz akkor Isten. Nem szidja, nem szégyeníti meg, nem fogadja el a felmondását, hanem kezelésbe veszi. Először altatja, aztán megeteti, megitatja, megint altatja. Ki van merülve, először fizikailag kell rendbe hozni. Azután beszél vele. Kapja Isten drága igéjét, és szinte lehet látni, ahogy éledezik ez a végsőkig kimerült ember az igét hallgatva. Aztán kap egy feladatot: először könnyebbet, majd nehezebbet, és szinte észre sem veszi, már megint szolgálatban van. Isten használja és nagy dolgokat végez el általa.
A legkülönbek is eljuthatnak oda, hogy nem bírom tovább, és lefekszik egy fenyő alá: haljak meg! De gyógyítható ez a betegség, és Isten az említett módon gyógyította meg őt.
Jó, hogy a legnagyobbra, a mi Urunk Jézus Krisztusra is nézhetünk. Most olvassuk a János evangéliumát, és annyira szép az a mondat a 4. rész elején: „Jézus Samáriának Sikár nevű városába ment, ott volt a Jákób forrása. Jézus azért, az utazástól elfáradva, azonmód leült a forráshoz.” Még a mi Urunk Jézus Krisztussal is előfordul olyan, hogy fáradtan leroskad valahova. Mert hosszan gyalogoltak nagy melegben, és még Ő is megszomjazik ilyenkor. Nem abban különbözött Ő tőlünk, és nem abban különböznek az igazán hívők, az Ő mai tanítványai a többiektől, hogy ha sokáig nem esznek, nem éhesek, hogy akármit csinálnak, nem fáradnak el, hogy a nagy melegben nem szomjaznak meg —, hanem abban, hogy ilyen fáradtan, ilyen éhesen és ilyen szomjasan sem magával volt elfoglalva, hanem annak a nyomorult asszonynak az üdvössége, meg a tönkrement házasságának a rendbehozatala izgatja, a másikkal foglalkozik, és eközben megfeledkezik arról, hogy enni-inni kellene, s a tanítványok, amikor megjönnek az elemózsiával, csodálkoznak, hogy Jézus nem kap rajta és ilyen furcsákat mond: az az én eledelem, hogy annak akaratát cselekedjem, Aki elküldött engem. Ez a különbség, hogy még ilyen állapotban is a másikért van ott. Nem az a különbség, hogy fizikailag nem fáradhat el, vagy a gyengeség jelei nem mutatkozhatnak rajta.
Gondoljunk csak a Gecsemáné kertre, ahol Ő gyötrődött és szenvedett, és még Ő is így kezdi az imádságát: „Atyám, ha lehet, ne kelljen kiinnom a keserű poharat”, de ilyen állapotában is az Atyához kiált, és nem megy vissza a mennybe a kereszthalál előtt, hanem végigjárja a szenvedés utját, és mégis kiissza az utolsó cseppig. Azért lehetünk ma itt, s azért lehet bocsánatunk és üdvösségünk. Nem futamodott meg, noha volt egy olyan pillanat, vagy olyan szakasz, amikor legszívesebben abbahagyta volna az egészet. De mégis engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a keresztfának a haláláig. Ez a különbség. A gyöngeség jelei még Rajta is mutatkozhattak, de az Atyához kiáltott, legyőzte azokat, és mégis állhatatos maradt mindvégig.
Nem kell tehát nekünk felettébb szégyellnünk, ha kiderül, hogy még mi is — ha valaki magát a legkülönbek közé sorolja —, mert a legkülönbekkel is előfordulhat, hogy meginog, megtántorodik, elgyengül, legszívesebben abbahagyná. Nincs ereje tovább. Ez előfordulhat bárkivel.
Ez azonban nem feltétlenül azt jelenti: tönkrement a hite vagy nem is hívő, vagy Isten most már ővele nem törődik. Ennek lehetnek hitbeli okai is, és azokat rendbe kell hozni, lehetnek egyszerűen fizikális okai is, akkor meg kezelésbe kell vennie magát, de kezelniük kell az ilyeneket a többi hívőknek is. Hiszen alapigénk éppen őket biztatja: vegyétek körül a gyöngét. Gondoljunk a bajtársakra, akik a sebesültet vitték a maguk felszerelése mellett is, sokszor nagyon erőtlenül, már-már hiányos felszerelésben, fogyó erővel, de nem hagyták az úton meghalni a sebesült bajtársat. Efféléről beszél itt az ige.
Bárkit érhet olyan lövés, hogy nem tud tovább menni, a többi ne hagyja ott és ne menjen el mellette. Ő meg ne szégyellje magát amiatt, és ne akarjon meghalni amiatt, hogy most ő van a legnagyobb bajban. Fogadja el a segítséget. Néha ez is baj, hogy nem tudnak a hívők alázatosan elfogadni segítséget. Tessék megtanulni, hogy ez vele jár az élettel. A Krisztus követésében lőnek, mégpedig élessel lőnek, és ott különösen is rászorulunk egymás segítségére. Tudni kell ilyet adni és tudni kell elfogadni.
És mivel még a mi Urunk Jézus életéből is olvashatunk ilyen jeleneteket, annál nagyobb biztatás nekünk az, amit nem véletlenül ír ugyanebben a levélben a szerző: „Nem olyan Főpapunk van, aki nem tudna megindulni a mi erőtlenségeinken, hanem aki maga is megkísértetett mindenben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt. Járuljunk azért bizalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk, alkalmas időben való segítségül.” (Zsid 4,15).
Megint egy olyan mondat, amelyiknek minden szavánál meg kellene állni. Ha valaki meg tud érteni minket bukdácsolásunkban, erőtlenségünkben, az a mi Urunk Jézus Krisztus, Aki mikor emberi testben volt itt közöttünk, minden kísértésnek kitette magát, amik között mi járunk. Ő tudja, hogy mit jelent kísértések között élni. Ő tudja, milyen nyomorult ez az emberi test és természet. Egyedül Ő tud igazán megérteni minket és megkönyörülni rajtunk. Járuljunk azért bizalommal Őhozzá — mondja a levél írója, mert Ő megérti az erőtlenségünket és Ő kihoz minket az erőtlenségeinkből. Ő nem sopánkodik és megértően bólogat, hanem belenyúl vagy beleszól az életünkbe, mint ahogy Illésébe Isten, és attól az isteni szótól újra életre kel, megerősödik, meggyógyul a megbetegedett élet.
Egyébként az első keresztyének egyáltalán nem szégyellték, hogy a gyülekezet tagjainak az életében a gyengeség jelei olykor mutatkoztak, hanem hasznos, világos, a Szentlélektől ihletett tanácsokat adtak arra nézve, hogyan kell ezeket kezelni. Pál apostol legkorábbi levelében, a Thessalonikai gyülekezetnek ezt írja: „Kérünk titeket, atyámfiai, intsétek a rendetleneket, bátorítsátok a félénk szívűeket, gyámolítsátok az erőtleneket, türelmesek legyetek mindenkihez.” (1Thess 5,14).
Ha tetszik, lehet háborogni vagy megbotránkozni, hogy még az első keresztyén gyülekezetben is voltak rendetlenek, erőtlenek, gyengék, félénk szívűek. Hát aki igazán hisz, az nem fél soha! Dehogynem! Azt is elkapja néha a félelem, csak félelmében is ott marad Krisztus mellett és nem fut el - ez a különbség. És tudja, ha elesett, van aki felemeli. Majd erre nézve néhány igét még a végén szeretnék olvasni.
Egyébként nagyon fontos józanul számolnunk azzal, hogy a hívő emberek általában több terhet hordoznak, mint a többiek. Mert a hívőt terheli a bűn. Aki nem látja a bűnt bűnnek, nem szenved a bűnei miatt, meg a bűn miatt, ami a világban pusztít, annak sokkal könnyebb a helyzete sok esetben. Terheli ez: a hívő ember sokkal gyakrabban hordozza másoknak a nyomorúságát, néha a magáéról megfeledkezve. Lehet, hogy az övé is nagyon nagy. Ott van egy gyógyíthatatlan beteg a családban, hordoz magában valami betegséget — mint Pál apostol —, anyagi gondjai neki is lehetnek, munkahelyi és lakásproblémái neki is vannak, és még emellett hozzászokott ahhoz a Krisztus-követésben, hogy egymás terhét hordozzátok. És sokszor szinte nem is a magáéval foglalkozik, — majd lesz valahogy, az Úr kegyelmes volt eddig is, hanem kinek, mivel, hogyan lehet segíteni. Ez nem jellemző általában, a hívőkre viszont jellemző.
Ezenkívül csak a hívőknek kell hordozniok ebben a világban a Krisztus gyalázatát. Azt mondta Jézus az övéinek: ha gyűlöl titeket a világ, ne csodálkozzatok, engem előbb gyűlölt. Ha e szerint a világ szerint gondolkoznátok és élnétek, semmi baja nem lenne a világnak veletek. Mivel azonban felülről születtetek és más normákhoz igazodtok, állandó összeütközésben lesztek az Isten nélkül gondolkozó világi szemlélettel. És ez valóban így van. Aki engedelmes, Krisztus-követő életet él, annak szakadatlan hallania kell gúnyos megjegyzéseket, szemébe vagy háta mögött, az állandóan találkozik buta feltételezésekkel, rosszindulatú gyanúsítgatásokkal. Azt a Krisztussal együtt szidja és nem tudja elviselni ez a világ — ez tény. Aki ilyennel sose találkozik, az vizsgálja meg, hogy Krisztushoz tartozik-e? Aki Őhozzá tartozik, az nap mint nap beleütközik ilyesmikbe.
Hátratételt szenved, a Krisztus gyalázatát hordoznia kell! És ebbe el lehet ám fáradni. Amikor nagyon összejön minden — ahogy mondani szoktuk — e tekintetben is, az kifáraszthatja az embert. A Zsidókhoz írt levél címzettjei pontosan ilyen helyzetben voltak. A megelőző fejezetekből kitűnik. Ilyen kemény megállapítások vannak: ti a vagyonotok elrablását örömmel fogadtátok, ti testvéri közösséget vállaltatok azokkal, akiket kivégeztek hitükért, és készüljetek fel arra: lehet, hogy nektek is meg kell halnotok Krisztusért. Még vérig — olvassuk — nem állottatok ellen.
Lehet, hogy a véretekkel kell megpecsételni a hiteteket. Ilyen helyzetben éltek, és emellett még a sok hétköznapi és egyéb gond. Hogyne fordulhatott volna elő, hogy némelyeken a gyengeség jelei mutatkoznak. Ez most nem mentegetés. Egyszerűen a tényekkel kell számolni. Ezért ír ilyen józanul a levél arról, hogy akivel ez előfordul, hogy erőtlenül lóg a karja és erőtlen a térde, és nem tud a lábával egyenesen járni, azt erősítsétek, hogy meggyógyuljon. Mert nem ez az ember és a hívő ember normális állapota. A kéz nem arra való, hogy erőtlenül csüngjön, hanem arra, hogy termeljen, alkosson, simogasson, másokat támogasson, dolgozzék. És a térd sem arra való, hogy beroggyanva tehetetlenül álljon az ember, hanem, hogy egyenesítse ki, haladjon azon az úton, és terheket vigyen — esetleg a másikét is. Ez a normális állapot.
A megingás, az erőtlenség, az elbizonytalanodás: beteg állapot. De nem kell kétségbeesni miatta, hanem meg kell gyógyítani. Ezért nagyon fontos, testvérek, hogy tanuljuk meg ezt a bibliai őszinteséget: a gyöngeségeket nem leplezni kell, nem takargatni, nem mentegetni, nem magyarázni, nem kell szégyenében elbújnia annak a hívőnek, aki éppen megfáradt, hanem engedje, hogy erősítsék és aztán jöjjön rendbe. Kell ehhez nagyfokú őszinteség, férfias bátorság is: merek gyönge lenni. Nem szégyellem felettébb, hogy velem is előfordulhat, de nem törődöm bele, hanem mindent megteszek azért, hogy kijöjjek belőle. Ezért mondja itt az ige: „a lecsüggesztett kezeket és az ellankadt térdeket egyenesítsétek föl, lábaitokkal egyenesen járjatok, hogy a sánta el ne hajoljon, sőt inkább meggyógyuljon.” Mert ha magára marad, könnyen letér az útról vagy leül az út szélére, nem bírja a menetet, a többi elmasírozik mellette és ottmarad. És akkor tönkremehet a hite valakinek. Ettől óv minket az ige, és azt mondja: nem olyan nehéz a gyógyulás.
Mi kell a gyógyuláshoz? Ha azokat az igéket mind sorba vesszük — nem fogom most mindet felolvasni —, amik erről szólnak, akkor nagyon hamar kiderül, hogy először is öntse ki a szívét az, aki éppen küszködik valami erejét meghaladó problémával. Öntse ki Istennek, a mi drága Főpapunknak, Aki megérti az erőtlenségeinket, öntse ki a testvéreknek, s már ettől könnyebb lesz. Ez még nem ad gyógyulást, de elindíthat a gyógyulás utján. Ne magamban szenvedjek a megoldatlan problémák miatt. Öntsem ki a szívemet. Aztán néha csak fizikai pihenésre van szükség — lásd Illést. Keresse az ilyen meggyengült, megfáradt hívő az Úrral való közösséget úgy, hogy félretesz átmenetileg feladatokat és erre koncentrál, keresse a hívő testvéreivel való közösséget, mert azokon keresztül fogja Isten Szentlelke biztatni, bátorítani, vigasztalni, és sokszor valóban úgy, mint Illés, szinte észre sem veszi: meggyógyult és végzi tovább az Istentől kapott feladatát.
Négy igét szeretnék azért felolvasni, hogy ennek az útja ki legyen kövezve.
Az Ésaiás könyve 35. részéből idézi a Zsidókhoz írt levél ezt a két mondatot, amit itt hallottunk: „Erősítsétek a lankadt kezeket, és szilárdítsátok a tántorgó térdeket. Mondjátok a remegő szívűeknek: legyetek erősek, ne féljetek! Mert, Istenetek bosszúra jő, az Isten, aki megfizet, Ő jön, és megszabadít titeket!” (3-4. v.)
Itt nemcsak azt mondja el a próféta, hogy mi történhet meg, hogy remeg a térdem, félénk a szívem, lankadt a kezem, hanem azt is: mondjátok az ilyeneknek: ne féljetek! Mert a ti szabadítótok az Isten, és Isten éppen most jön szabadítani. Tehát Isten cselekedeteire, ígéreteire kell ilyenkor magunkat és egymást emlékeztetni. Arra, hogy el ne felejtsük: Ő szabadító. Aki Jézus nevét kiejti az ezt a szót mondja ki: Szabadító, Jézus. S lehet, hogy most még nincs erőm kiegyenesíteni a térdemet és imára összetenni a kezemet, nem hogy mások terhét győzelmesen hordozom, de bizonyos lehetek abban, hogy Ő jön és megszabadít. Sőt, eljött már, hogy megszabadítson. Ebből a szabadításból kell most merítenem. S meríthetek, mert van bőven és kínálja. Tehát a magam gyengeségéről a szabadító Istenre irányítja a figyelmet ez az ige.
Azután egy másik szép útmutatás a Példabeszédek 4. részében így hangzik: „A te szemeid előre nézzenek, és szemöldökeid egyenest magad elé irányuljanak. Egyengesd el lábaid ösvényét, s minden útaid állhatatosak legyenek. Ne térj jobbra, se balra, fordítsd el a lábadat a gonosztól.” (25-27. v.) Vagyis: ne visszafelé nézz és sirasd a szép múltat, és zengedezzél arról, hogy régi dicsőségünk hol késel az éji homályban, hanem nézz előre! Van hova nézni, Isten jövőt készített. Most éppen itt fekszel elesett állapotban, de az úton fekszel, amelyik arrafelé vezet, amelyiknek a végén cél van, és amelyiken Ő maga megy előtted. Olyan szép ez a kifejezés, bár az eredetinek a hangulatát is vissza tudnánk adni: „A te szemeid előre nézzenek, és szemöldökeid egyenest magad elé irányuljanak.” Nem kell jobbra-balra pislogni, mint aki fél, vagy innen-onnan vár segítséget. Az én segítségem az Úrtól van, Őreá kell nézni és előre nézni. Majd Ő felemel és azonnal tudom, hogy merre kell tovább menni egyenesen előre a cél felé. Megint csak Istenre irányítja a figyelmet és az állhatatosságra bátorít.
Aztán a 20. Zsoltár azon mondata is nagyon szép, amelyik egyébként sok más helyen ismétlődik a Bibliában, ahol arról szól, hogy ezek — tudniillik a hitetlenek — „szekerekben és lovakban bíznak. Mi azonban az Úrnak, a mi Istenünknek nevéről emlékezünk meg. Azok meghanyatlanak és elesnek; mi pedig felkelünk és megállunk.” (8-9. v.) Nem azt mondja, hogy azok elesnek, mi hívők pedig sose esünk el. Mi épp úgy eleshetünk, csak minket van, aki felemel. A különbség ott van, hogy mi felkelünk és megállunk. Mégpedig nem a saját erőnkből kelünk fel.
És talán a legszebb bátorító ige erre nézve az, amit most végül szeretnék felolvasni. A Mikeás könyve utolsó fejezetében nagy belső harcokról vall őszintén a próféta. Még egy prófétával is előfordulhatott, hogy egyszerre besötétedik körülötte minden, és kilátástalannak látja a helyzetét. Olyan mély verembe esett, hogy nincsenek kilátásai, de azt mondja: felfelé akkor is lehet nézni. A legmélyebb gödörből is nézhet felfelé. „De én az Úrra nézek, várom az én szabadításom Istenét; meghallgat engem az én Istenem! Ne örülj, én ellenségem! elestem ugyan, de felkelek, mert ha még a setétségben ülnék is, az Úr az én világosságom!” (7,7-8.)
Nem tudom, érezzük-e, hogy minden mondatában valami szent dac van: akkor sem adom fel a harcot, de nem magamba bízom, hanem az Úrra nézek, Ő az én világosságom, Ő az én szabadítóm, meghallgat engem az én Istenem. Az ellenségemmel szemben nem egyedül állok, hanem Ővele. Ez az Istennel való bensőséges, szoros közösség. Még ez is meglazulhat, még ebben a bizonyosságban is meginoghat a hívő. És akkor megszólal ez a szent „csak azért is”! Amit Ő mondott, az akkor is igaz, ha én most nem tudom hinni. Amit Ő értem tett, az akkor is megtörtént, ha most kétségbe vonom. Nem tudom, ki ismeri ezeket a kemény hitharcokat. Előfordulhat, hogy még ez a kétely is megkísérti a hívőt, kérdés: ragaszkodik-e ilyen elszántan az Úrhoz? Nem az a tragédia, hogy néha kiderülnek a gyöngeségeink, vagy úrrá lesz rajtunk a gyengeség, hanem az lenne a tragédia, ha abba beletörődnénk. Ha nem engednénk, hogy segítsenek a testvérek, és kiszabadítson belőle Isten.
Ha botlanak a gyöngék, segítsen az erős. Hordjuk, emeljük önként kin gyengesége győz.
Lehet ilyen, hogy a gyengeség legyőz, de ha ott vannak a testvérek, mi meg nyújtjuk a kezünket — ennyi erőnk csak van, hogy annyira tudjuk nyújtani, hogy megfoghassák mások, s felemeljenek. Nem is mi kapaszkodunk — mert ahhoz sincs erőnk néha, de aki nyújtja a kezét, azt a szabadító Isten soha nem hagyja ott a földön heverni, hanem lábaira állítja, mert nem olyan Főpapunk van, Aki ne tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem, Aki maga is megkísértetett. Járuljunk azért bizalommal a kegyelem királyi székéhez.

Natanaelről ritkán szoktunk beszélni. Igaz, a Szentírás is mindössze két helyen említi őt. Itt a János evangéliuma 1. fejezetében, és ugyanennek az evangéliumnak az utolsó, 21. részében, ahol azt tudjuk meg róla, hogy Jézus feltámadása után együtt volt a tanítványokkal, és mellékesen megjegyzi az evangélista, hogy Kánából való volt.
Nézzük végig először ezt a történetet, amit elénk ad a Szentírás, és utána majd néhány fontos igazságot szeretnék kiemelni belőle.
Jézus tanítványokat hív el. János leírása szerint először András lett a tanítványa, András kéredzkedett be Hozzá. Együtt töltött Jézussal néhány órát, és ezalatt meggyőződött, hogy Ő a Messiás, az Istentől küldött Szabadító. Utána, amint találkozott testvérével Péterrel, azonnal elújságolta neki, „És Jézushoz vezette őt.” (Jn 1,43). Péter lett így a másik tanítvány. Aztán Jézus találkozott Fileppel, aki szintén abból a faluból való volt, amelyikből András és Péter, Bethsaidából, s azt mondta neki: Kövess engem! Ő pedig követte Jézust. És amikor Filep találkozott egy régi jó barátjával Natanaellel, azonnal elújságolja neki: Akiről írt Mózes a törvényben, és a próféták, megtaláltuk a názáreti Jézust, Józsefnek fiát. Azonnal bizonyságot tesz arról, amiről meggyőződött. Közben már az ő számára is világossá lett, hogy Jézus az, akinek András felismerte, akinek azóta Péter felismerte: Ő a Messiás, Ő az Isten Fia. Ezt újságolja el tehát a barátjának legfontosabb hírként, amikor találkoznak.
Kitűnik ebből a néhány mondatból, hogy Filepnek és Natanaelnek lehetett közös múltja. Talán együtt tanulmányozták az Írásokat is, amire most emlékezteti. Azt mondja: emlékszel, jó barát, mikor kutattuk, aztán Mózesnél ezt olvastuk, és a prófétáknál, és hogy vártuk a Messiást. Te azt mondtad, hogy ... én meg azt mondtam, hogy ... de jó lenne, ha már itt lenne. Majd ha Ő eljön mindent elrendez. Hát most itt van!
Nagyon kifejezően írja János evangélista, az ember szinte maga előtt látja ezt a jelenetet, milyen örömmel és meggyőződéssel emlékezteti Filep Natanaelt arra, hogy mit tanultak az Írásból, és hogy ő már tudja: az teljesedett be most a Názáreti Jézus életében. Igaz ugyan, hogy nem egészen precíz, amit mond Natanaelnek, mert azt mondja: József fia, meg azt mondja: názá-reti, pedig Betlehemben született, de úgy látszik, nem dogmatikailag kell feltétlenül precíznek lenni a bizonyságtételnek, különösen, amíg tanulatlan valaki, hanem a belső meggyőződés teszi igazán hitelessé.
Annál meglepőbb, hogy Natanael nem lelkesedik így, hanem - mivel odafigyelt arra, amit Filep neki mondott - beleköt a szavaiba és azt mondja: Názáretből? Hát Názáretre nézve semmi ígéret nincs az Írásban. Názáret neve elő sem fordul az Ószövetségben. Nem lehet ez a Messiás, tévedsz Filep. Valahol másutt van az igazság. És Filep nem vitatkozik, hanem mit mond neki? Azt mondja: Gyere és lásd meg!
Aki igazán bizonyos a dolgában, az nem szokott kétségbeesetten érvelni, bizonygatni és vitázni. Az azt mondja: én már tudom. Ott győződtem meg a helyszínen. Gyere el oda te is. Találkozz magával Jézussal, aztán majd meggyőznek a tények téged.
Gyere és lásd meg! Nekünk is ezt kellene ám mondanunk mindenkinek, akit szeretnénk Jézushoz vezetni. Nem is annyira érveket sorakoztatni, hanem azt mondani: gyere és győződj meg! Mit jelent ma Jézushoz hívni valakit? Például Bibliát adni a kezébe. Gyere el a hívők közé! Gyere el istentiszteletre. Voltál már? Nem voltál még életedben. Turistaként megnéztél néhány templomot.
Gyere és hallgass végig egy beszédet. Az olyan, amilyen, lesznek benne unalmasabb részletek, lesznek benne számodra egészen új információk. Gyere és hallgasd végig! És aki ezt komolyan és meggyőződéssel teszi, az általában nagyon szokott imádkozni azért, hogy az élő Jézus Krisztus szólítsa meg azokat a Natanaeleket, akiket szeretne Hozzá hívni. Hogy az emberi beszéden keresztül eljusson hozzájuk Jézusnak a ma érvényes szava. Ma is így jutnak emberek a tagadásból, közönyből vagy a bizonytalankodásból teljes bizonyosságra, úgy, ahogy Filep is, és később Natanael is.
Ezt nem szabad elfelejtenünk, hogy sokakban van ellenállás. Talán bennünk is volt vagy van még mindig. Ez egészen természetes tulajdonsága az Istentől elszakadt, bűnbe esett embernek. Ezért tartja fontosnak Pál apostol, aki nagyon sok belső ellenállással találkozott azt, amit a 2Kor 10. részében így ír: „Noha testben élünk, de nem test szerint vitézkedünk. Mert a mi vitézkedésünk fegyverei nem testiek, hanem erősek az Istennek, erősségek lerontására; lerontván az okoskodásokat és minden magaslatot, amely Isten ismerete ellen emeltetett, és foglyul ejtvén minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak.”
Azt mondja itt az apostol és ez nagyon jellemző Filep és Natanael találkozására is, hogy aki már Jézust ismeri, az a Jézus Krisztus katonája lesz, és az Ő jó vitézeként igyekszik másokat is hozzá segíteni, hogy mások élete is megoldódjék. De ezt nem erőszakosan nem ügyeskedve, és nem trükkökkel, különböző fogásokkal akarja végezni, mint a világ, azt mondja: nem testi fegyvereket használunk. A mi fegyverünk lelki, a lélek kardja, amely az Isten beszéde. Vagyis elmondjuk azt, amiről meggyőződtünk, amit tapasztaltunk, megvalljuk az illetőnek, hogy kinek ismertük meg Jézus Krisztust, és szeretettel hívjuk Hozzá. S majd ez az Ige elvégzi benne a munkáját. Az Igén keresztül maga Isten elvégzi benne a munkáját.
Nem erőszakoskodni és ügyeskedni kell, hanem szeretettel és állhatatosan hívni. De vannak akadályok, és jó lenne, ha most egy pillanatra arra gondolnánk, hogy nincs-e bennünk is valami, amit le kell rontani? „Lerontván az okoskodásokat és minden magaslatot, amely Isten ismerete ellen emeltetett” - ezt nyugodtan fordíthatnánk úgy is az eredeti szöveg szellemében: hogy amely Isten elismerése ellen emeltetett. Amelyik az ellen tiltakozik bennünk, hogy Jézust az Isten Fiának tekintsük. Hogy bizonyosak legyünk abban, hogy Ő a személyes életünknek is Megváltója és Ura akar lenni. Ez ellen sok minden tiltakozik az emberben. Ezeket le kell rontani, és az okoskodásokat is, és foglyul ejteni minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak.
Filep nyilván nem ismerte ezt az igét, de akkor már Jézusnak a lelkülete és Szentlelke megtanította őt arra, hogy így kell bizonyságot tenni. Nem vitatkozik a baráttal, gyere és nézd meg! És ez a hívás döntés elé állította Natanaelt. Megér ez neki annyit, hogy veszi a fáradságot és elmegy személyesen meggyőződni? Vagy olyan erősek az előítéletei, hogy legyint az egészre és azt mondja: úgy sem látnék ott semmit, tehát nem megyek el? A becsületes álláspont az, hogy pillanatnyilag nem értem, mit beszél ez a Filep, az egész távol áll tőlem, de a szívemben ott a vágy a Messiás után, a megoldás után, elmegyek és meggyőződőm. Mi történhet? Hívott is, elmegyek és meggyőződöm.
Natanael ezt tette. Nem volt ez könnyű neki, mert az Írásokat ismerte - ez kiderül Jézus elismerő szavaiból is később. És az Írás nem beszél Názáretről. Názáretből nem jöhet próféta, a Messiás pedig végképp nem! Tehát nem stimmel, amit Filep mondott. Most miről győződjön meg, arról, hogy ez nem stimmel? Hát ezt már most tudja! Én tudom ... a legnehezebb azoknak az embereknek mutatni a Jézushoz vezető utat, akik „tudják.” Akik a maguk igazában, a maguk elveiben - sokszor nagyon tiszteletreméltó és nemes elveiben - meg vannak győződve és ahhoz makacsul ragaszkodnak. És még a lehetőségét sem képzelik el annak, hogy valami új információ érkezhet.
Isten segítsen minket, hogy az igazunk, az elveink, a hagyományok, az ismereteink, az okoskodásunk ne legyen akadálya annak, hogy igazán találkozzunk az élő Krisztussal, és azzal a boldogsággal folytassuk tovább az életünket, ami itt az Ő tanítványairól kiderül. És Isten segítsen minket, hogy hallgasson el az, hogy én tudom ... én már jobban tudom... én mindent tudok. Nem tudunk mi semmit, amíg a Krisztus-titok ki nem bomlik előttünk. Akkor kezdjük igazán megismerni Őt.
Amikor Natanael közeledik Jézushoz, Jézus ezt mondja: „Íme egy igazán izraelita, akiben hamisság nincsen.” Honnan ismeri Jézus Natanaelt? Ez lepi meg őt is, és ezért kérdezi azonnal: „Honnan ismersz engem?” Ez a történet hasonlít a samáriai asszony történetére. Ő is csodálkozhatott: honnan ismeri őt Jézus? És Zákeus is meglepődhetett, amikor fölszól a fára Jézus és nevén szólítja: „Gyere le hamar, mert éppen hozzád készülök”. Ő mindenkit ismer, és rólunk is mindent tud. Egy valaki van, aki rólunk mindent tud, mert mi sem tudunk mindent önmagunkról, de Jézus mindent tud. Ettől egyrészt megijedhet az ember: borzasztó, ha mindent tud. Másrészt ennek nagy vigasztaló ereje is van: akkor Ő a szívem legtitkosabb rezdüléseit is ismeri. A vágyaimat, a fájdalmamat is. Mindent. Ezzel mi nagyon komolyan számolhatunk.
Ugyanakkor ez a mondat győzi meg Natanaelt arról, hogy ezt csak természetfeletti módon tudhatja róla valaki. Tehát akkor ő itt nem emberrel áll szemben. Ez kétségtelenül elgondolkoztatta őt, hiszen a kérdésére Jézus azt válaszolja: Mielőtt Filep hívott, láttalak téged, amint a fügefa alatt voltál.
A Biblia-kutatóknak izgalmas kérdéssé vált ez: mit csinálhatott Natanael a fügefa alatt? Erről nem ír a Szentírás, és javasolom, hogy ne találgassuk azt, amiről nem ír. De hogy mit szoktak az Írástanulmányozók a fügefák alatt csinálni, azt tudjuk, erre nézve több feljegyzés is van. Mivel a palesztiniai házak többnyire egyetlen helyiségből álltak és ott zajlott az élet, ezért, akik az Írást komolyan akarták tanulmányozni, vagy az imádságba bele akartak mélyedni, sokszor kimentek a szabadba, és az alacsonyan elágazó és lefelé hajló ágú eperfügefák alatt szívesen időztek. Nagyon valószínű, hogy Natanael ott az Írást tanulmányozhatta, mivel Filep arra emlékezteti: tudod, ami Mózesnél meg van írva, a prófétáknál... Talán akkor is a Írást tanulmányozta, vagy imádkozott és azt hitte, egyedül van és senki nem látja. S kiderült: Jézus azt is látta. Jézus még a szívünkbe is lát.
Itt kezd kinyílni előtte Jézus Krisztusnak a titka, és kimondja ezt a szép hitvallást: Rabbi, te vagy az Isten Fia, te vagy az Izráel Királya! És nagyon érdekes: Jézus nem éri be ezzel. Azt gondolhatnánk, hogy Natanael felérkezett a csúcsra. Ez a felismerés, és ennek a megvallása sokat jelent. De Jézus tudja: ez kevés ahhoz, hogy erre tartós hit és a Krisztussal való tartós kapcsolat épüljön. Még valamit mondania kell magáról, és akkor mondja Natanaelnek: most hogy ezt mondtam: láttalak a fügefa alatt, hiszel? Ennél nagyobbakat is fogsz látni. Ez csak a kezdet Natanael. Egy kicsi előleget kaptál abból a sok mindenből, ami még el van készítve. Egy pillanatra lebbent fel a függöny és láthattál valamit, de még nem tudod igazában, mi van mögötte.
Mostantól fogva látni fogjátok - és itt már a többiekhez is szól - a megnyílt eget, és az Isten angyalait, amint felszállnak és leszállnak az ember Fiára. Megnyílt az ég ... Amikor az ember a bizalmát megvonta Istentől a bűnesetben, akkor bezárult az ég. Megszakadt a kapcsolat Isten és az ember között. És az ember emiatt a rettenetes árvasága miatt szenved ma is. Jézus itt egy mondatba tömörítve elmondja jövetelének a célját. Újra kinyitja az eget, mutatja az Atyához vezető utat, sőt Ő maga az út, Ő az ajtó - Ő használja ezeket a képeket. Visszavezet minket az Atyához. És a megnyílt égből angyalok szállnak le és fel, és szolgálnak Őneki, Akiben maga Isten van itt. Ebben benne van az - anélkül, hogy Jézus hosszasan magyarázná: igazad van Natanael, pontosan fogalmaztál: az Isten Fia van itt előtted, maga az Isten jött el közétek, hogy titeket felemeljen magához.
Ez a kép egyébként emlékeztet arra, amikor Jákób a pusztában vándorolt és egy álmot látott: nagy lajtorja emelkedett az égbe, és angyalok jöttek-mentek azon. Ez Jákóbnak álom volt. Jézus azt mondja: most valóság. Ő kinyitotta az eget, az ember újra kapcsolatba kerülhet Istennel.
Az, hogy így vezeti be: Bizony, bizony mondom nektek - azt jelenti, hogy ünnepélyes és fontos deklaráció jön. Valami isteni kijelentést fognak hallani. Valamit, amit nem lehet könyvekben olvasni, amire nem jön rá magától senki, amit csak Istentől lehet hallani. Itt az Isten Fia beszél, az Atya küldetésében. Titkok nyílnak meg: bizony, bizony mondom nektek. Valahányszor ezt a kifejezést olvassuk, gondoljunk mindig erre.
Szeretnék ebből az izgalmas párbeszédből néhány dolgot kiemelni .
1. Bizonyságtétel. Olyan jellemző ezekre a tanítványokra, hogy mihelyt megismerik, kicsoda Jézus, azonnal mondják másoknak. Senki nem biztatta őket rá. Nem szereznek ezzel érdemeket, nincs ranglétra, amin előbbre jutnak, ha bizonyságot tesznek. Egyszerűen tele lesz a szívük bizonyossággal, és ez kibuggyan a szájukon is. Mondják azt, aminek az igaz voltáról meggyőződtek. Lehet, hogy még tanulatlanok és tudatlanok - mint Filep volt itt, és mond ilyet: Józsefnek a fia, meg názáreti. Ott lakik most, de ő még nem tudta az eredetét annak a Jézusnak, akivel találkozott. Majd később megtanulja. De amiben már bizonyos volt: kicsoda Ő, ami meggyőződésévé vált, azt mondta tovább másoknak. És nem bénította meg őt Natanael ellenállása. Ez nagyon kemény kérdés: származhat-e Názáretből valami jó? Ez azt jelentette: Filep, amit mondasz, az nem felel meg a valóságnak. De Filep nem jött zavarba. Azt mondta: gyere és győződj meg! Lehet, hogy itt-ott pontatlan még a tudatlanságom miatt amit mondok, de a veleje igaz. Akiről szól, az igaz, gyere és győződj meg!
Nagyon jó lenne, ha engednénk, hogy Isten Szentlelke ilyen használható eszközökké formáljon minket. Nem nagy nekidurálás után, izzadságosan kellene kipréselni az összeszorult torkunkon néhány erőtlen mondatot, hanem a Krisztus beszéde lakoznék gazdagon mibennünk. Krisztus lakozna hatalmasan mibennünk. És az Ő Szentlelke indításának engedve mondanánk azt, ami Róla eszünkbe jut, amit az Ő Lelke eszünkbe juttat mindjárt. Nem halogatva. Mondani azt, amit Ő ad. Néha egy-egy egyszerű mondatot.
Amikor a filippi börtönőr megkérdezte Pálékat, akik rabként voltak a börtönben, hogy mit cselekedjem, hogy üdvözüljek, akkor Pál nem keresgélte a szavakat, hanem egyszerűen válaszolt: higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz. Ezzel az egyszerű természetességgel kellene bizonyságot tennünk. Nyilván ezt nem mi csináljuk, erre Isten Lelke érlel meg és indít, de engedjük, hogy indítson. Ha nem indít, legyünk szomorúak amiatt, ha erőtlen a bizonyságtételünk, ha nincs mondanivalónk, és ha mindig csak utólag jut eszünkbe. Akkor ez azt jelenti: beteg a hitünk. Vagy nem vagyunk meggyőződve az Igazságról. Akkor meg engedjük, hogy meggyőződésre segítsen minket, s addig könyörögjünk, s legyünk készek mindig erre. Isten a legegyszerűbbet is mindig hatalmasan megáldhatja ebben a szolgálatban, ha engedelmes neki. Az ilyen ellenállás ne zavarjon minket. Attól az igazság még igazság, majd ő is rájön. Lehet, hogy néhány hónap múlva ő fogja mondani másoknak, de most tőlem kell hallania, ha Isten küldött engem. Megint mondom: nem erőszakosan, nem ügyeskedve, nem trükkökkel - meggyőződéssel és szeretettel.
2. Ahogyan Jézus viszonyult Natanaelhez. Elfogadta őt a kételyeivel együtt. Nem oktatja ki, nem küldi vissza: még gondolkozzál egy kicsit, mert az Írások kevéssé hatottak rád. Nem szégyeníti meg. Ez mind távol állt Őtőle. Sőt, majdnem elismerően nyilatkozik róla: te az Írásokra építve kételkedtél abban, amit hallottál, s ebben igazad van. Majd rájössz, hogy miben nincs igazad, és hol van az igazság. De ami Natanaelben pozitívum volt, azt Jézus megdicsérte: igazi izráelita, akiben hamisság nincsen. Az Írásokat ismeri, tanulmányozza - a fügefa alatt is azt csinálta, komolyan veszi Isten beszédét.
Tamást is elfogadta Jézus a kételyeivel együtt. Azt mondta, ha nem tudtad elhinni nekik, amit hallottál, gyere ide. Itt van még a szög helye, s ha akarod, dugd az ujjadat a sebbe. Ez volt a feltételed: akkor hiszel, ha bedughatod. De nem olvassuk, hogy az ujját bedugta volna hanem azt mondta: én Uram, én Istenem. Felismeri a támadottban az Istent, felismeri a Krisztust, és elismeri Őt.
Jézus olyan gyöngéd szeretettel várja, míg kételyeink eloszolnak, és meggyőződésre jutunk. Csak akarjuk konzerválni kételyeinket! Engedjük, hogy Ő meggyőzzön minket, ne ragaszkodjunk a Nélküle kialakult elveinkhez, meg igazunkhoz. Ne mentegessük fáradt közönyünket, az nem erény, hogy valaki megfáradt, közömbös, vagy lemond arról, hogy fejlődjön. Engedjük, hogy előbbre vigyen minket onnan, ahol vagyunk.
3) A legfontosabb mondanivalója ennek az egész fejezetnek ez: Kicsoda Jézus? Ezt nem tudta András sem, csak megsejtette, hogy van valami különleges benne. Mester hol laksz? Ebben az volt: szívesen lennék veled, de nem akarok tolakodni. Jézus azt mondta: gyere nézd meg. S miután együtt töltöttek bizonyos időt, eljutott a felismerésre kicsoda Jézus. Megy Péterhez - ő sem ismerte Jézust. Péternek azt mondja az Úr: te Simon vagy a Jóna fia; Péter lesz a neved. Honnan tudja mindezt Jézus? Őt is ez lepte meg. Aztán eljut ő is a felismerésre, és így tovább a többiek is.
Az Ő csodálatos isteni lénye lassan tárul fel az ember előtt amikor kijelenti magát. János evangelista mindjárt az 1. fejezetben több mint tíz névvel nevezi meg Jézust. Nem tudjuk egy szóba tömöríteni: kicsoda Ő. Ilyeneket olvasunk: Ő az Ige, az Élet, a Világosság, az egyszülött Fiú, Krisztus - ami héberül: Messiás. Ő az Úr, amit csak az élő Isten elnevezésére használtak. Van aki úgy szólítja: Rabbi. Keresztelő János úgy mutatja be: Isten Báránya. Filep úgy beszél róla Natanaelnek, hogy akiről írt Mózes és a próféták - akiről a Szentírás szól. Natanael azt mondja: te vagy az Izráel Királya, az Isten Fia! Jézus azt mondja magáról: az Emberfiát meglátjátok az ő dicsőségében. Filep azt mondja: József fia. Sokféle elnevezés, mind egy-egy más aspektusból, mert nem tudjuk egy szóval kifejezni, ki Ő.
Ebben a mi részünkben azonban ez a három kifejezés sorakozik egymás után: József fia, Isten Fia, Emberfia. Anélkül, hogy tudálékoskodni szeretnék: jó lenne, ha megértenénk - különösen a két utóbbi jelentését, mert ez végig fog vonulni a János evangéliumán, és sok ige sokkal többet mond, ha ez világos lesz a számunkra.
Igazat mondott-e Filep, amikor azt mondta: megtaláltuk a József fiát, a názáreti Jézust? Bizonyos értelemben igazat mondott, mert jogilag József vállalta Jézust. Pontosan tudta, hogy Jézus nem tőle nemzetett, és elfogadta Isten magyarázatát, hogy a Szentlélektől fogant Mária. Így várta meg Jézus születését, és így nevelte őt, nevelt fiaként. Nevelőapja volt Jézusnak, de jogilag Józsefet lehetett felelősségre vonni, ha Jézussal akármi történik. Ma is így van ez nagyon sokszor. De mi tudjuk: fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától - ez az igazság, tehát József nem volt test szerinti apja Jézusnak.
Azt mondja Natanael: te vagy az Isten Fia. A Bibliában ez a kifejezést azt jelenti: akiben maga Isten jött el közénk. Ne valamiféle biológiai leszármazás képe elevenedjék meg bennünk, itt egészen másról van szó. A fiú teljhatalmú képviselője volt az apának. Külsőre is hasonlított rá sokszor, meg a szokásai, értékrendje, s intézkedhetett az apja nevében. Erről van itt szó, aminek az ókorban sok fontos jelentése és következménye volt. Tehát Jézus mindenestől azonos a mindenható Istennel, az Ő nevében jár el, az Ő akaratát hajtja végre, az Ő üzenetét adja tovább. „Nem azért jöttem, hogy a magamét mondjam, hanem azét, Aki elküldött engem.” Nem a magam akaratát cselekszem, hanem azét, Aki elküldött engem. Isten Fia azt jelenti: maga Isten van itt közöttünk, és Ő végzi a munkáját.
És mit jelent: Emberfia? Többször volt már arról szó, hogy nem azt jelenti: egy embernek a fia, mintha Jézus emberi természetére utalna. Hanem azt jelenti, amit a Dániel könyve 7. részében olvasunk. Ott fordul elő először ez a kifejezés, és erre utal vissza Jézus mindig, amikor önmagát Emberfiának nevezi. „Láttam éjszakai látásokban, ímé az égnek felhőiben mint valami emberfia jött; és ment az öreg korúhoz, és adott neki hatalmat, dicsőséget és országot, és minden nép, nemzet és nyelv neki szolgált; az ő hatalma örökkévaló hatalom, amely nem múlik el, és az ő országa nem rontatik meg.” (Dán 7,13-14).
Az öreg korú a mindenható Istent, az Atyát ábrázolja a könyv sajátos nyelvén, s mintegy emberfiát láttam, aki egészen olyan, mintha ember lenne, de a mindenható Isten a maga teljhatalmát adja neki, és minden ország és nép és nyelv felett úr lesz, az övé minden hatalom mennyen és földön, és az ő uralmának nincsen vége.
Lényegében ugyanazt mondja el, amit a Biblia az Isten Fiáról mond. Isten Fia és Emberfia szinonimák. Azonos jelentésű kifejezések. Csak az Isten Fia Jézusnak a méltóságára utal, az Emberfia elnevezés a küldetésére. Isten Fia azt mondja el, kicsoda ő, az Emberfia azt, hogy mit csinál, mi végett, mi célból jött el ide közénk. Az Isten Fia a rangja, és Emberfia a feladata. Végrehajtja Isten akaratát, legfőképpen a mi megváltásunkat, és mint - a Dániel 7-ből kitűnik - az Emberfia a világ ítélő bírája, majd egyszer eljön ítélni élőket és holtakat.
Amikor a Biblia arról beszél, hogy egy ember kinek vallja Jézust, akkor mindig hozzáteszi: ez üdvösség-kérdés. Ezeknek az embereknek itt lett üdvösségük, amikor erre a felismerésre eljutottak és azt meg is vallották. Amikor Zákeus számára nyilvánvaló lesz, hogy ki van ott az ő házában és elkezd neki engedelmeskedni, akkor mondja neki Jézus: ma lett üdvössége ennek a háznak. (Lk 19,9).
Egyáltalán nem mellékes, hogy a gondolatainkban mi él Jézus Krisztussal kapcsolatban. Ma este rendet kellene ott csinálni, testvérek. Sok ember, aki rendszeresen templomba jár, mégsem hiszi, hogy Jézus Isten. Számos beszélgetés jutott eszembe készülés közben. Ha erre direkt rákérdeztem, elbizonytalanodtak. Ott ülnek a kedves híveink a templomban, és nem hiszik, hogy Jézus Isten. Azt mondja a Szentírás - pl. a Jn első levelében többször is -, hogy ezeknek nincs üdvösségük. „Az az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” Enélkül nincs üdvösség! Enélkül nyilván nincs bizonyságtétel sem, mert ezek a tanítványok akkor tettek így bizonyságot Jézusról, mikor már tudták, kicsoda, és erről vallást is tettek. Enélkül nincs bűnbocsánat, nincs békesség, nincs bizonyosság. Ennek az igének talán a legfontosabb felhívása számunka: tisztázd, hogy ki neked Jézus! Rontasson le minden okoskodás és minden magaslat, ami az Isten igazi megismerése ellen emeltetett bennünk, és jussunk el erre a teljes meggyőződésre: igazat adok Istennek, az Ő kijelentett Igéjének ebben is: te vagy az Isten, az Isten Fia - nemcsak Izráel Királya, a világ Királya - ahogy a samáriaiak mondták a végén: mi tudjuk, hogy Te vagy a világ Megváltója! (Jn 4,42).
A világban én is benne vagyok. Te vagy az én Megváltóm is! Isten segítsen el mindnyájunkat erre a rendíthetetlen bizonyosságra, amiről aztán nagy szeretettel tudjunk másoknak is vallást tenni!