Úr Jézus Krisztus, dicsőítünk Téged azért, mert küldetésként vállaltad a szenvedést és a kínhalált, és így nekünk a Te halálod örök életet szerzett. Magasztalunk Téged minden szenvedésért és veszteségért, ami nem hasonlítható egyikünk szenvedéséhez sem.
Bocsásd meg, hogy olyan sok minden ellen tiltakozunk, amit pedig vagy magunk hoztunk magunkra, és a mi bűneink következményeként kell szenvednünk, vagy Te láttál jónak így formálni minket. Segíts, hogy szenvedéseink közül is Hozzád tudjunk kiáltani. Segíts minket, hogy tudjunk Téged teljes szívünkből szeretni, és hinni, hogy akik Téged szeretnek, azoknak minden a javukat munkálja.
Így könyörgünk azokért, akiknek most különösen nagy szenvedést jelent valaminek a hiánya. Kérünk, adj vigasztalást a gyászolóknak, gyógyulást a betegeknek, feladatot, szolgálatot azoknak, akik üresnek és értelmetlennek tartják az életüket. Te adj életkedvet a kétségbeesetteknek, társat a magányosoknak. Te adj mindannyiunknak új reményt, hogy ne önmagunkat vagy egymást hitegessük, hanem higgyünk a Te igédnek, amelynek minden szava igaz és beteljesedik.
Így hozzuk Eléd mindannyian most terheinket, a nehéz embereinket. Megvalljuk bűnbánattal, ha már nem reméljük, hogy megváltozhatnak, ha már imádkozni sem tudunk azért, hogy Te cselekedj az életükben, az életünkben. Most újra mégis Hozzád kiáltunk. Hisszük, hogy Neked minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen, és kérünk, hogy akármilyen űr tátong az életünkön, azt Te töltsd ki.
Könyörgünk Hozzád ezen a napon különösen is a leprás betegekért és azokért, akik köztük az orvosi és lelki munkát végzik. Köszönjük, hogy megengedted, hogy közvetve mi is részt vehessünk ebben. Kérünk: sokan kapjanak gyógyulást és sokan megismerjenek Téged, Aki magad vagy az élet.
Vezess minket a jövő héten is, segíts minden pillanatban Reád nézni. Hadd legyen természetessé, hogy Neked engedelmeskedünk, hogy kérdezzük: mit akarsz, hogy cselekedjünk. És a Te jó Lelkeddel, az engedelmesség lelkével támogass minket.
Ámen.
Mindenható Istenünk, köszönjük, hogy messze földről, nagy ínségből is kiálthatunk Hozzád. Köszönjük, hogy nincs az a messzeség és nincs az a mélység, ahonnan ne hatolna el Tehozzád a hittel mondott imádság.
Megvalljuk bűnbánattal, hogy sokszor a magunk engedetlensége miatt esünk bele vermekbe és sodródunk távol Tőled. Köszönjük a Te végtelen nagy türelmedet és szeretetedet. Köszönjük, hogy vissza lehet találni Hozzád. Köszönjük, hogy most is magad elé engedsz minket, Jézusért. Egyedül az Ő érdemében bizakodva merészkedünk eléd jönni, és kérünk, hogy Őreá való tekintettel légy irgalmas nekünk.
Bocsásd meg mindazt, amivel az elmúlt héten is bántottunk Téged és egymást, s vétkeztünk Ellened. Kérünk, ajándékozz meg most halló szívvel, hogy értsük és szeressük elrendelt utunkat, s minden parancsodat. Tedd számunkra egyszerűvé, személyessé, meggyőzővé az Igét. Hadd lépjünk most be mindannyian, áldott Orvos, Jézus Krisztus a Te rendelődbe, és gyógyuljon az életünk.
Ajándékozz meg minket önmagaddal, igazi élettel. Olyan élettel, ami felett nincs hatalma a halálnak sem. Segíts a testben hátralevő időt úgy eltölteni, hogy azt ne kelljen megbánnunk, hogy a Te akaratod szerint történjen. Add nekünk az örök élet ajándékát, és bizonyosságot erről már most.
Kérünk, hogy így osztogasd mennyei kincseidet most nekünk, és adj nekünk hitet, hogy el tudjuk fogadni azt, amit kínálsz. Szólj, Urunk, mert hallják a Te szolgáid.
Ámen.
Vannak, akiknek az életéből fontos értékek hiányoznak, és ezt a hiányt egy életen át szenvedik. Hogyan lehet ezt a hátrányt feldolgozni? Sőt, lehetséges-e az, hogy ez a hiány még javára is válik az embernek?
Ilyenekre gondolok: van, akinek nem lett társa, pedig nagyon szerette volna. Van, akinek lett, de nem lett gyermekük, pedig nagyon szerették volna. Vagy lett, de fogyatékos, és szeretik, gondozzák, de nagyon sok erőt, időt és pénzt vesz ez el tőlük. S valahányszor a más egészséges gyermekére néz az ilyen szülő, egy picit talán összeszorul a szíve. Vagy lehet, hogy makk egészségesek a gyerekek, de folyamatosan sok keserűséget okoznak: a szó szoros értelmében megrövidítik a szüleik életét. Sokat kell miattuk szégyenkezni, tűrni, kilincselni, esetleg még anyagiakban is többet jelentenek, mint más. Vagy lehet ez a hiányosság egy betegség, amit tetszik, nem tetszik, egy életen át hordoznia kell valakinek magában. Vagy lehet a nagyon szoros kis lakás, vagy az igen szerény anyagiak, ami miatt egy életen át nem engedhet meg magának és a gyermekeinek sok mindent az ember.
Sokszor ilyen űr támad azoknak az életén, ahonnan egyszerre repülnek ki a gyerekek. Egy édesanya mondotta nem régen: nekem ők voltak a feladat és most nem találom magamat ebben az üres térben. Valaki hosszú ideig ápol szeretettel egy beteget és az meghal, s egyszerre nem látja értelmét tovább az életének. Vagy elveszíti a párját és egyszerre néma, üres, értelmetlen és hideg lesz minden — ahogy szintén valaki sorolta egy alkalommal. Egy kicsit hasonlót élnek át azok, akik nyugdíjba mennek vagy nyugdíjba küldik őket.
Szóval sok minden miatt támadhat űr, üresség az ember életében sokszor úgy, hogy nyilvánvaló: ezt pótolni már nem lehet. Hogyan viselkednek az emberek az ilyen hiányokat hordozva?
Van, aki egyfolytában lázad. Méltatlankodik, vádol mindenkit, irigy és keserű lesz, s ahogy Reményik Sándor írja: „A lehetetlenség konok falán zúzza véresre koponyáját”. Ettől azonban senkinek nem lesz jobb, sőt még inkább megnehezíti a maga számára is a tehernek a hordozását, mert a terhet hordozni kell, ettől az sem könnyebb nem lesz, sem más át nem veszi tőle, és megkeseríti ezzel a lázadással a környezetének az életét is. Mérges mindenkire: Istenre, másokra, önmagára, és ezzel mérgezi magát és a környezetét, és még nehezebb hordozni azt, amitől nem lehet megszabadulni.
Van, aki magába roskad. Apatikus lesz, sajnálja magát, beletörődik a változhatatlanba. A szíve mélyén azonban ugyanúgy lázad, mint az előbbiek. Tiltakozik a hiánya ellen, ellenkezik azzal a helyzettel, amiben van, igazságtalannak érzi a dolgot.
Isten gyermekei abban különböznek ezektől az emberektől, hogy ők elfogadják a hiányukat. Nem beletörődnek, hanem elfogadják. Éppen a kettő közötti különbségről szeretnék ma beszélni. Mégpedig Istentől fogadják el. Attól az Istentől, akit ők már ismernek. Mivel Vele járnak, Vele együtt élnek, megismerték, hogy Isten tökéletes jóság. Ő maga a szeretet. Isten az övéinek jó ajándékokat ad, és mindennel a javukat munkálja. Éppen ezért az ilyen ember nyugodtan elfogad bármit, amit Isten ad neki. És ha az pillanatnyilag nehéz, rossz, keserves, akkor az Istenbe vetett bizalommal várja, hogy mi jót hoz ki ebből Isten? Mert ő már tudja ki ez az Isten. Tudja, hogy Isten nem csap be, nem kínozza az övéit, nem felejti ott őket erejüket meghaladó terhek alatt, és nem közömbösen nézi, hogyan küszködnek, hanem mindennek, amit cselekszik, értelme és célja van, és mindennel a mi javunkat munkálja. Ő olyan hatalmas, hogy a velünk történő rossz dolgokat is a javunkra tudja fordítani. Ezért az ilyen ember bizalommal fogadja el az élete hiányait és nehézségeit is Isten kezéből.
Egyébként a Szentírás szerint hinni pontosan azt jelenti: tartom a kezemet, hogy Isten ide tegye bele. Mit? Azt, amit Ő akar. És hittel Tőle fogadom el azt, amit ad. Ha ajándékokat ad, akkor azt, és nem magamat dicsérem az eredményekért. Tőle kaptam ajándékba, Őt dicsőítem. Ha megvárakoztat, akkor azt fogadom el Tőle, béketűréssel várok és imádkozom tovább. Ha megtagad valamit tőlem, azt fogadom el. És ha elvesz valamit vagy valakit az életemből, akkor azt fogadom el Tőle. Pontosan ezekben a helyzetekben vizsgázik az ember hite. Hit-e az valóban, vagy csak azt gondolta, hogy az a hit, de nincs bátorsága, nincs kitartása, nincs bizalma ahhoz, hogy Istentől fogadjon el mindent: áldást és próbát egyaránt, az életünk ajándékait és az életünk adottságait — a sokszor negatív adottságokat is.
Jóbnak a hite ilyen volt. Ő Istentől fogadta el a szép családját, a nagy vagyonát, az egészségét, az eredményeit és Őt dicsőítette ezekért, de Istentől fogadta el azt is, amikor egyetlen napon minden gyermekét elveszítette, amikor elrabolták a vagyonát és földönfutó lett, és amikor szörnyű betegség támadta meg. Ebben a helyzetben is Istent dicsőítette. Nem azért dicsőítette, hogy ezeket a próbákat ráengedte, hanem azért dicsőítette, mert Ő az Isten. És Ő ugyanaz az Isten maradt a próbák között, mint aki volt az áldások között. És Jób hite is ugyanaz maradt a próbák között a veszteségek idején, mint az áldások idején. És amikor a hozzá legközelebb állóra, a feleségére sem számíthat, és az azt mondja neki: ezek után átkozd meg az ilyen Istent és halj meg, akkor mondta ezt Jób: úgy szólsz, mint egy bolond. Ha a jót elvettük Istentől, a rosszat nem vennénk el? Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve!
Ez nem beletörődés, ez elfogadás. Mert aki csak beletörődik a változhatatlanba, az tulajdonképpen semmit sem csinált. Beletörődik, nem törődik bele - úgy is marad minden. Ezzel semmin nem változtatott, és a szívében ott van a lázadás. Aki azonban elfogadta a próbákat, a veszteségeket, a rosszat is Istentől, az letette a fegyvert. Nem hadakozik Istennel, tehát sok energiája megmarad. Amit a másik a lázadásra tékozol, azzal az erővel ő hordhatja a terhét, azzal az erővel kapaszkodhat Istenbe. Ezért az ilyen ember nem borul ki, nem roskad össze, nem lesz öngyilkos, hanem vár. Mire? Az Úr szabadítására! És az mikor következik be? Nem tudja. És hogyan jön el? Nem tudja. Akkor mit tud? Azt, hogy az Úr megbízható, Ő tudja, mit cselekszik, ismeri a teherbíró képességünket, és Ő olyan hatalmas, hogy azoknak, akik Őt szeretik, a rosszat is a javukra fordítja.
Ez az Istenbe vetett bizalom segíti az ilyen embert, hogy túllásson mindig a pillanatnyi helyzeten. Lássa minden hiányának, veszteségének, próbatételének az eredetét és a célját. Ez a hívő ember nagy többlete: látja az eredetét, Isten kezéből fogadja el. És látja a célját: ezáltal is Isten jó terve fog megvalósulni az életében. Hogy hogyan, azt egyelőre nem tudja, de azt tudja, hogy így, próbák alatt nyögve is Isten kezében van, és Őreá számíthat. És éppen ezért, mintegy együtt munkálkodik Istennel, Aki ezeket a próbákat is felhasználja az ő javára.
Aki beletörődik, az passzív, szenvedő ember. Semmi mást nem él át, csak a fájdalmat. Aki elfogadja, az aktív, tevékeny ember. Keresi az eredetét, tudja: Isten kezéből van, figyel arra, mit akar Isten ezzel elérni, engedi, hogy Isten formálja őt, bevonja az Ő tervének a megvalósulásába, és ha fáj is, együtt munkálkodik Istennel a cél érdekében.
Ez pontosan úgy van, mint amikor valaki orvoshoz vagy fogorvoshoz megy, és lehet hogy a kezelés fájni fog. Ha ezt az illető nem tudja, ha nem készítik fel rá, csak azt érzi: hol itt, hol ott váratlanul nagy fájdalom éri, akkor ideges lesz és értetlen, és úgy viselkedik, mint sok kisgyerek az orvosnál: tiltakozik, ordít, rángatózik, és alig lehet vele foglalkozni, nem lehet rendesen kezelni. Ha valaki tudja, hogy ez fájni fog, és ismeri a fájdalom eredetét és célját, vagyis bízik az orvosban, akkor az együttműködik az orvossal és ugyanazt a fájdalmat egészen másként viseli: csendesen, ha éppen nem fogorvosnál van, összeszorított foggal, vagy az erejét megfeszítve, mert tudja: megéri, ebből valami jó jön ki. Együtt akarjuk azt a jót: ez az ára, hogy fáj, elfogadom.
Az elfogadás aktív magatartás, és Isten minket erre az aktivitásra hív. Ő nem azt akarja, hogy ide-oda lökjenek bennünket a sors csapásai. Nem a sors csapkod minket. Isten gyermeke tudja, hogy a szerető Isten kezéből jön még a próba is. Ő nem találgatja, hogy most az Ördög támad vagy Isten kísért. Nekünk nincs dolgunk az Ördöggel. Mi egyszer és mindenkorra rábíztuk magunkat a mennyei Édesatyánkra, és Ő pontosan tud mindent, ami velünk történik. Ha egyetlen veréb nem eshetik le Őnélküle, akkor velünk sem történhet semmi Őnélküle.
A szenvedő hívő Istent kérdezi. Ha keserűség van benne, Istennek önti ki a keserűségét. Jób mondott csúnya mondatokat is Istennek. De Istennek mondta, nem a háta mögött beszélte meg a barátaival, hogy milyen Isten az, Aki ezt megengedi, hanem Istennek mondta: milyen Isten vagy Te, hogy ezt megengeded? És Isten válaszolt erre. Nem sértődött meg. Ő együtt érez a szenvedőkkel, és tudja, meddig lehet terhelni minket, mi az ami még edz, erősít, és mi az a határ, ahol már összeroppannánk. Ő ezt nem akarja. Aki Tőle fogadja el a hiányait, a próbákat és a veszteségeit, az nem fog összeroppanni alatta. Aki tiltakozik, lázad vagy beletörődik ugyan, de úgy lázad titokban, az lehet, hogy nem bírja és összeroppan.
Nem mindig könnyű ez, testvérek, mert sok olyan dolog történik, amiről nem tudjuk elképzelni, hogy ez most kinek és mennyiben lenne javára? Olyan balesetek, halálesetek, igazságtalanságok, ahol értetlenül áll a hívő ember is. De éppen ilyenkor vizsgázik a hitünk: bízunk-e ilyenkor is, értetlenül is abban az Istenben, Aki tudja, hogy mit cselekszik. Nem minden értelmetlen, ami nekünk érthetetlen. Ez az alázat, és ez az Istenbe vetett rendíthetetlen bizalom segít el aztán oda, hogy egyszer csak világos lesz, értjük, Isten beavat a titkaiba.
Ez nem azt jelenti, hogy Isten gyermekének nem szabad megpróbálnia változtatni a nehéz helyzetén. Pál apostol is három nagy nekibuzdulással könyörgött, hogy Isten szabadítsa meg attól a gyógyíthatatlan betegségtől, ami nehezítette a szolgálatát. Amikor azonban megértette, hogy mi ennek az eredete és a célja: ezt Istentől kapta, és a célja, hogy annál nagyobb legyen Isten dicsősége, hogy mindenki hadd lássa: nem a saját erejével végez el olyan hatalmas teljesítményeket Pál, hanem Isten erejével, akkor abbahagyta a könyörgést és azt mondta: ámen, így legyen. Ha Te így akarod, legyen meg a Te akaratod. Sőt azt mondta: nagy örömest dicsekszem most már az én erőtlenségeimmel, mert ez hoz Isten nevére dicsőséget. De ehhez értenie kellett, hogy Istentől van, és mi a célja - addig imádkozott, hogy szabaduljon meg tőle. Érzett egy űrt az életében: hiányzott az egészség, könyörgött, hogy Isten azt töltse ki egészséggel. Isten azonban ezt mondta: nem, egészséget nem kapsz, de ez a hiány is közelebb visz téged hozzám. Az űrt én töltöm ki. Mit szólsz hozzá? Pál azt mondta: legyen!
Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el. Ez a fontos: ha van űr az életünkben, azt Ő töltse ki — ahogy szép énekünk mondja.
Bízunk-e mi annyira Istenben, hogy Ő jobban tudja valóban, mire van szükségünk? Mi csak mondjuk el őszintén, mire vágyunk, minek a hiányától szenvedünk, de ha Ő mással tölti ki az űrt, higgyük el: jobb lesz az nekünk is, másoknak is.
Ez nem változtat azon, amit a Biblia egyértelműen tanít: minden emberi nyomorúságnak, hiánynak, szenvedésnek az oka az, hogy elszakadtunk Istentől. A bűn következménye lett mindez. Isten azonban olyan hatalmas, hogy még a bűn következményeit is a javunkra tudja fordítani.
József ellen igazán sok gonoszságot követtek el a testvérei. Meg akarták ölni, aztán száraz kútba dobták, majd eladták rabszolgának, így legalább hasznuk is volt belőle. És amikor évek múlva József már nagy ember Egyiptomban, és találkozik a gabonáért jövő testvérekkel, azt mondja nekik: „ti ugyan gonoszt gondoltatok ellenem, de az Isten azt jóra gondolta fordítani, hogy sokak számára készítsen áldást.” Az, hogy Isten jóra fordította, nem változtat a testvérek felelősségén. Ők gonoszt gondoltak, ez bűn, ennek megvolt a következménye. De Isten még ezt is úgy fordította meg, hogy nekik is, Józsefnek is, meg sokaknak, másoknak is a javára lett. Ha ő nem kerül akkor Egyiptomba, nem lesz, aki gondoskodjék az éhínség idején gabonáról. Ilyen hatalmas a mi Istenünk, méltán bízhatunk Őbenne! Így lehet áldássá sokak életében a hiány. Ez az, amit a nem hívő emberek nem értenek. Ez ismeretlen dolog, hogy valami hiány, valami, amit úgy élek meg, hogy rossz, az áldások forrásává legyen. Mihelyt azt valaki elfogadta Istentől, s engedi, hogy Isten azt neki is, másoknak is javukra fordítsa, akkor áldások közvetítői lehetnek. Egyedül maradni rossz, és hányan vannak, akiket Isten éppen úgy tud használni kimondhatatlan áldások közvetítésére, hogy egyedül maradtak, nincsen társuk, ezt Istentől elfogadták, és ezen belül engedik, hogy Isten használja őket, és sok - sok másokért végzett szolgálatot így jobban el lehet végezni, mintha családjuk lenne. Ez nem változtat azon, hogy rossz, de a rosszból valami jó jön ki, mihelyt valaki Istentől fogadja el, s engedi, hogy a cél megvalósuljon.
Ismerek házaspárokat, akik nagyon szerették volna hogy legyenek gyermekeik, és miután elfogadták Istentől, hogy úgy látszik nekünk nem lesz, — kérdezték Őt, akkor mit csináljunk a felszabaduló idővel, erővel, anyagiakkal, és Isten mutatta. Áldássá tette őket vagy sokgyerekes családok részére, vagy a tudomány fejlesztés részére, vagy az evangélium szolgálatában — Isten fantáziája kimeríthetetlen és végtelen.
És hányan elmondták már, hogy egy betegséggel vagy egy tartósan beteg családtaggal hogyan formálta át Isten az egész szellemiségüket, gondolkozásukat, vagy a családnak a légkörét. Önmagában az rossz: hiány, de amikor elfogadták Istentől, kiderült, hogy Isten még ezt is javukra tudja fordítani. Ez nem valami olcsó önvigasztalás, tessék kipróbálni: hogyan teheti Isten áldássá még az életünk hiányait is.
Így tette Isten a világ legnagyobb áldásává azt az égbekiáltó igazságtalanságot, amit az ember az Isten egyszülött Fiával, Jézussal tett. Azt, hogy az egyetlen bűn nélkülit megkínoztuk, kivégeztük és Isten ezt engedte, és Jézus ezt vállalta: elfogadta, mint küldetést; és az Ő kínhalálának az áldásaiból a mai napig élünk.
Az úrasztalán a kenyér és a bor egyszerű jelei arra mutatnak, hogy Jézus kereszthalála és feltámadása mindannyiunk számára békességet, bocsánatot, örök életet szerzett. És jó tudnunk, hogy még Jézus életében is volt egy pillanat, amikor nagyon rászakadt ennek a szenvedésnek a súlya, és így imádkozott: Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem, ne kelljen kiinni a szenvedések poharát. De az imádságának a befejező mondata így hangzott: „mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy Te.” A második imádság már így szólt: „Ha nem múlhat el tőlem, legyen meg a Te akaratod.” És a harmadikban már csak azért könyörög, hogy mindenképpen legyen meg a Te akaratod.
Jó ezt tudni, hogy ha még a mi Urunk, Jézus is egy pillanatra visszarettent a Reá váró kimondhatatlan szenvedésektől, nem csoda, ha néha mi is elkeseredünk vagy elmenekülnénk. Vagy akár lázadni is kezdünk. De ha ebből imádság lesz, és egészen őszintén azt, ami a szívünkben van, Isten elé öntjük ki, akkor odakerül az Ő világosságába, megszabadul ettől a méreganyagtól a szívünk, és Ő ad a helyére engedelmességet, békességet, bizonyosságot, örömöt. Megtanít még hiányok között is boldogan élni. Mert nagy nyereség az istenfélelem megelégedéssel.
Nem tudom, melyikünknek milyen hiányunk fáj most a legjobban. Nem tudom melyikünk hogyan próbálja feldolgozni, vagy már csak legyint és nem is akarja feldolgozni. Lázad hangosan, vagy lázad hangtalanul. Isten ma egy harmadik utat kínál nekünk. El lehet fogadni Tőle, és akkor az űrt Ő tölti ki. Vagy úgy, hogy megajándékoz azzal, ami hiányzik, vagy úgy, hogy még teljesebben megajándékoz önmagával és áldássá lesz számunkra még a hiány is, és áldássá tesz minket mások számára is.
Legyen most közös imádságunk az az ének, amelyikben ezért könyörög a szerzője:
Tisztogass bár bajjal olykor engemet:
Kegyelmeddel szenteld szenvedésemet;
Bár e test erőtlen: te oltárodon
Keserű pohárral, hittel áldozom.
(338,3. ének)