Cseri Kálmán

A múlt héten egy konferencián Dá-vidról kellett beszélnem, és nagyon élesen szemembe tűnt az az ellentét, ami Dávid istenfélő, nemes lelkülete és az Uriással szembeni gonoszsága között van. És főleg az derült ki, amit aztán Dávid utólag a bűnbánó imádságában többször is hangsúlyoz ebben a zsoltárban, hogy milyen álnok maradt az ő szíve még akkor is, amikor már ő Isten gyermeke volt.
Az álnokságról beszéljünk ma, és ne csak beszéljünk, hanem engedjük, hogy Isten igéje belevilágítson a szívünkbe, és ami álnokság, hamisság, csalárdság ott van, hadd jöjjön világosságra, és hadd szabaduljunk meg tőle.
A történet arról szól (2Sám 11.), hogy Dávidnak megtetszett egyik katonájának a felesége, és elcsábította. Az asszony terhes lett, és Dávid mindent elkövetett, hogy valahogy elkendőzze ezt a bűnét. Remek ötletei támadtak. Hazaparancsolta a harctérről a férjet, remélve, hogy a néhány napos szabadság alatt együtt lesz a feleségével, és így lesz apja a gyereknek. Uriás azonban olyan bajtársiasan viselkedett a szabadsága alatt is, hogy azt mondta: ha az én tisztelt hadvezérem, Joáb, és az én bajtársaim a szabad ég alatt alszanak, akkor nem megyek haza a házamhoz és nem leszek a feleségemmel.
Ekkor újabb ötlete támadt Dávidnak, és elküldte azt a rettenetes levelet, aminek a szövegét hallottuk a Bibliából. Ezt írta a levélben: „Állítsátok Uriást legelőre, ahol a harc a leghevesebb, a háta mögül fussatok el, hogy megölettessék és meghaljon.” Ezt úgy mondják, hogy aljas érdekből elkövetett emberölés. És Istennek is ez volt a véleménye, mert amikor küldi hozzá utána a prófétát, Nátán ezt mondja: „Megvetetted az Úrnak beszédét, és olyan dolgot cselekedtél, ami utálatos előtte. Uriást fegyverrel megölted, - még csak nem is megöletted - és a feleségét magadnak vetted. Most azért ezt mondja az Úr… ne távozzék el a fegyver soha házadtól, mivel megutáltál engem.” Félelmes Isten diagnózisa: megutáltál engem, és azért nem voltál tekintettel másokra, azért voltál képes ilyen szörnyűséget cselekedni.
Most azonban ebből az egészből az álnokságot tegyük nagyító alá. Tehát azt, ami nem látszott Dávidnak a cselekedeteiből. Mert mi rossz van abban, hogy szabadságot ad egy katonájának, hogy hazajöjjön egy időre? Mi rossz van abban, hogy első kézből akar friss információkat hallani arról, hogy van a sereg, és hogyan folyik a harc. Ezek egészen természetes bevett dolgok voltak. És vajon mi rossz van abban, hogy megajándékoz valakit, vagy ő, a király leereszkedik, hogy egy egyszerű harcossal együtt egyék és együtt igyék, és bizalmas levelet küld tőle a hadvezérének? Semmi rossz, gonosz nincs ebben, sőt még ezért is meg lehet dicsérni a derék Dávidot, hogy mennyire emberszámba veszi a katonáit. Igen ám, csakhogy Dávid nem azért hívta haza Uriást, hogy tőle tudja meg, mi folyik a harctéren, és nem azért küldte haza a házához, hogy a lábát megmossa, vagyis hogy felfrissüljön, és nem azért küldött utána ajándékot, mert éppen ajándékozó kedve volt, és nem azért evettivott vele, hogy ő leereszkedik az egyszerű harcoshoz, hanem mert le akarta részegíteni, hogy ha józanul nem ment haza, hátha félrészegen hazamegy. Minden látszólag megszokott, vagy egyenesen dicséretes cselekedete mögött valami ravaszság volt, huncut mesterkedés, sőt gyilkos szándék. És Isten nem azt nézi, ami a szeme előtt van, hanem azt, ami a szívben van, és ezért mondott ilyen kemény ítéletet Dávidra.
Dávid a bűnt akarta elrejteni, a bűn mindig sötétségbe vágyik, mint a pincebogarak, és mindig rejtőzni akar. Dá-vid azt gondolta, amit a népies szólás így mond: kutyaharapást kutyaszőrével kell gyógyítani. Egyik bűnt egy másik bűnnel lehet elleplezni, eltusolni. Ez azonban mindig az Ördögnek a módszere. Róla mondta az Úr Jézus, amikor a János evangéliuma 8. részében jellemezte őt: „Hazug ő, és hazugságnak atyja, és emberölő volt kezdettől fogva.” Itt a hazugság, az álnokság és az emberölés egymás mellé kerül egy olyan ember életében, aki egyébként nagyon kiváló volt és sok szépet el lehet mondani róla.
Hogy történhetett ez meg? Mi lehetett itt a baj oka? Amikor Dávid a próféta kemény intését végighallgatja, Isten szava előtt összetörik, és mélységesen megbánja ezeket a bűneit, akkor írta az 51. zsoltárt. Ebben a zsoltárban adja magyarázatát annak, hogy mi lehetett a baj oka. Rádöbben arra, hogy a szívével van valami nagy baj. Szíven az ókori ember az ember egész belső szellemi műhelyét értette. A szív volt mind a gondolatoknak, mind az érzéseknek, mind a döntéseknek, az akaratnak a kiinduló helye. A szív volt az a műhely, ahol a rugók feszültek, amik aztán indították az embert cselekedetekre. És Dávid azt mondja, hogy itt valahol a mélyen van nagy baj. A szívem nem tiszta, Uram. Hogy juthatott ilyen eszembe?! A szívemből jött ez a gondolat. Hogy lehettem képes erre?! A szívem indított rá. Hogy válhattam gyilkossá, hogy szinte észre sem vettem? Azért, mert a szívem gonosz. És akkor szinte felsikolt ebben az imádságban: „Tiszta szívet teremts bennem, oh Isten”. Mert itt valami olyannak kell létrejönnie, ami nincs. Itt teremteni kell. Itt nem javítgatásra van szükség. Itt valami vadonatújat kell létrehozni, azt pedig csak Isten tud. Tiszta szívet teremts bennem, hogy ilyen eszembe se jusson máskor. Hogy ilyenre ne legyek képes. Hogy ha tanácsolnák, se hajtsak végre ilyen gonoszságot. Hogy tiszta gondolatok, tiszta szándékok szülessenek a szívemben. Az én álnokságaimtól pedig tisztíts meg engem. Minden álnokságomat töröld el.
Az egyik kérése az, hogy minden álnokságát törölje el Isten, a másik az, hogy tiszta szívet teremtsen benne. Mert valóban igaz az, amit Jób a szenvedései közepette feltett kérdésként: Ki adhat tisztát a tisztátalanból? (Jób 14,4). Ő is azt vizsgálta ott a barátaival, hogy mi mindenre képes az ember. És akkor feltör belőle: ki tud tisztát produkálni, ha tisztátalan a szíve? És Jézus is így beszélt a szívünkről, amikor (a Mt 15-ben) ezt mondta egyszer az Őt hallgatóknak: „Onnan belülről, a szívből származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúbizonyságok, káromkodások. Ezek fertőztetik meg az embert.”
Az ember szíve romlott meg végzetesen. Fertőzött a szívünk, és nem tudunk belőle tiszta gondolatokat, beszédeket, cselekedeteket adni. Nem tudom, testvér, hogy a szívedről mi a véleményed? Az elmúlt napokban azonban újra világossá lett számomra, hogy mennyire átszövi az álnokság a gondolkozásunkat és hétköznapi gyakorlatunkat. Csak néhány valóban hétköznapi példát hadd mondjak.
Valaki rendkívül segítőkész ember volt. Az egész környezete tudta, hogy rá lehet számítani, tőle lehet segítséget kérni. S egyszer ez az ember rádöbbent arra, hogy tulajdonképpen nem önzetlen szeretetből segít, hanem azért, mert annyira szomjas arra, hogy dicsérjék; hogy azért segít, mert tudja, ezért mindig megdicsérik. És ha kimaradt néha a dicséret, megsértődött. Ez leplezte le. Nem azért segítek, hogy segítsek, hanem azért, hogy megdicsérjenek, s ha nem kapom, fel vagyok háborodva. De csak az látszott, milyen segítőkész. Az, hogy mennyi álnokság van a szívben, azt csak Isten látja.
Valaki úgy jutott egyre feljebb a ranglétrán, hogy mindig azt mondta, amit a főnök hallani akart. Tudta, hogy mit akar hallani, és egyszer elmondta, hogy a saját legjobb meggyőződésével ellentétes dolgokat is mondott olykor. Ez az álnokság.
Eszembe jutott egy diákkori emlékem. Még általános iskolás voltam, amikor egyszer diákok együtt voltunk, és az egyik társunk feltűnően szomorú volt. Aztán utána egyik pillanatról a másikra felszabadult, vidám lett. Megkérdeztem tőle: ez most mi volt? Mi bajod volt az előbb, s mitől szűnt meg, mi az a nagy változás? Beavatott a titokba: a szülei azt mondták, hogy amíg X-tanár őt látja, addig mindig szomorúnak kell mutatkoznia, hogy az sajnálja őket. Ennek megvolt a háttere. X-tanár elment, a gyerek azzá lett, aki természetes állapotában volt. A szülei tanították rá. De vajon nem csinálunk ilyet különösebb oktatás nélkül is néha? A látszatok, a képmutatás, az álnokság, a hamisság.
Jézus azt mondja: Az Ördög oktat erre minket. Mert ő az, aki mindig máshova mutat, mint ahova céloz. Amikor tanítottak bennünket szabadrúgásra, meg 11-est rúgni, ez volt az egyik alapszabály. Úgy lehet megtéveszteni a kapust, hogy máshova mutatok, mint ahova célzok. Az egész látszat azt kell hogy keltse, hogy a jobb felső sarokba készülök rúgni, és magamban eldöntöttem, s minden mozdulatom azt fogja célozni, hogy a bal alsóba megy be a gól. Ez az Ördög munkája. Persze erre a világ azt mondja: ilyenek a talpraesett emberek. Életrevaló, ez boldogul.
Isten pedig azt mondja: „Megutáltál engem”. Mert minden, ami álnokság, hamisság, csalárdság, az ide vezethet, mint Dávid életében. Dávid nem vette észre, hogy ördögi befolyás alá került, és csúszik lefelé egy lejtőn. És ezért történt a tragédia a végén.
De néha egészen apró dolgokban is ott van ám az álnokság. Észrevesszük, hogy ott áll mellettünk a buszon nem messze valaki, akivel most nem szívesen beszélgetnénk. Olyan elmélyülten tanulmányozzuk a virágzó természetet a busz ablakán keresztül, hogy magunk is csodálkozunk rajta. Pedig csak annyit kellene mondani: jó napot kívánok. Vagy netalán megkérdezi, hogy vagyok, és akkor megmondom. Én megkérdezném, s akkor mi történne? Örülne, hogy valaki ezt szeretettel megkérdezi. Ehelyett az ember menekül, bújik, és ilyen apró álnokságokba, huncutkodásokba merül.
Apróság, de roppant jellemző: Valaki elmondta, hogy többen ettek együtt egy asztalnál. Maradt még két túrós bukta. Egy szép nagy, cukorral jól megszórva, meg egy kicsi, égett, a végéből. Ő a nagyot szerette volna kivenni, de tudta, hogy az nem illik, ezért felkínálta a tányért a szomszédjának, remélve, hogy az (ál)szerénységből a kicsit fogja kivenni, s ő ugye nem mohó, aki lecsapott a nagyra. Utólag látta meg: ilyen vagyok. A legapróbb dolgoktól a súlyos nagy döntésekig az álnokság átszövi az életünket.
Egy iparos ismerősöm mondta el: hányszor előfordult az, hogy bizonyos időre kértek tőle munkát. El tudja-e majd akkor végezni? El, hogyne, persze! S miközben ezt mondta, tudta, hogy nem tudja elvégezni, mert már azutánra is ígért munkákat, és nem tudja előbbre hozni, de megígérte, hogy el ne szalassza a munkát. Apróság? Ha ennyire átszövi a gondolkozásunkat, akkor súlyos fertőzés ez.
Egy asszony mondotta el, hogy nagyon terhes lett a számára, hogy mindenki fontos volt a családban, csak őt tekintették ingyen cselédnek, és soha semmi hála vagy dicséret nem hangzott el. S elhatározta: beteg lesz. S néhány napig körülötte forgott a család. Beteg lett az anyuka. Csak később döbbent rá, milyen álnokság volt ez. Vagy nem az?
Az egyik faluba elkezdték bevezetni a gázt, valaki szerette volna, hogy az elsők között hozzá vezessék be. Meghívta egy nagy ebédre a művezetőt, meg egy-két munkatársát. Az ebéd végén mondta meg, hogy nagyon szeretné, ha az elsők között lenne. Elsőnek vezették be hozzá. És hosszú ideig, valahányszor meggyújtotta a tűzhelyét, eszébe jutott: hívő ember létemre, nem szégyellem magam? Mert a hívőkben is ott munkál ám az álnokság.
Valaki elmondta: volt egy hívő házaspár, akiknek nagy tekintélyük volt őelőtte, és szerette volna, ha jó véleményük van róla, és úgy hallották, hogy azok nem nagyon szoktak televíziót nézni. Erre a televíziójukat betették a szekrénybe. Ha azok jöttek, becsukták a szekrényajtót. Ha nem azok jöttek, nézhetjük együtt a műsort. Nem szégyellni való? Kicsi dolgoktól az életünket eldöntő nagy kérdésekig a huncutkodás, ravaszkodás, az ügyeskedés. Jézus nevén nevezi: hazugság. Motivál, indít, befolyásol, ott munkál bennünk, amikor az ember le akarja másolni a másikat, vagy olyan akar lenni, azt a látszatot akarja kelteni.
Talán ismerik a kecskéről szóló mesét a testvérek, amely kecske olyan akart lenni, mint az oroszlán. És a majom azt tanácsolta neki, hogy legjobb, ha egy táblát akaszt a nyakába és ráírja: oroszlán. Ezzel kezdődik. Aztán azzal folytatódik, hogy ha olyat eszik, amilyet az oroszlánok, ha megpróbál olyan hangokat kiadni, mint azok, és ha ott tartózkodik, ahol azok. Megfogadta a jó tanácsot, és az oroszlánok megették, csak a tábla maradt meg. Amikor a látszatot akarja fenntartani az ember, vagy látszatot kelteni, az életével fizethet.
Bizony igaz az, amit a Jeremiás könyvében így olvashatunk: „Csalárdabb a szív mindennél, gonosz az, kicsoda ismerheti azt? (Jer 17,9).
Nem tudom, milyennek ismered a saját szívedet. Nincs-e esetleg túl jó véleményed róla?
Azt szeretném javasolni: szánjunk ma délután időt arra, hogy elcsendesedünk Isten előtt és megkérjük Őt arra: Uram, mutasd meg nekem az álnokságaimat. És azokat kész vagyok ugyanígy bűnnek vallani, mint Dávid, és nem azt mondom: milyen jó, hogy ilyen ügyességet örököltem a szüleimtől, hanem azt mondom: minden álnokságomtól tisztíts meg engem! S utána így folytatom: tiszta szívet teremts bennem!
Ezen a világon egyetlen valaki járt, akiben semmi álnokság nem volt. Még az ellenségei is elismerték ezt. De Ő magára vállalta mindannyiunk minden huncutkodását, hazudozását, képmutatását, álnokságát. És ebbe belehalt a kereszten. És amikor átdöfték a szívét ott a Golgotán Jézusnak, akkor ez a tiszta, minden álnokságtól mentes szent szív mintegy szétosztódott. S azóta lehetővé vált, hogy az Ő tisztaságából adjon mindazoknak, akik eljutottak már oda: nem akarok így élni tovább, tiszta szívet teremts bennem, ó Isten!
Ez az élet nem mindig könnyű, mert ilyenkor aztán könnyen megkapja az ember talán a saját szüleitől vagy házastársától: elment az eszed? Hát ebben a világban nem lehet másként boldogulni! Mit képzelsz? Ilyen normák szerint, amikre hivatkozol, talpon tudsz maradni? Mindent megtettünk érted, hogy előteremtsük ezt meg azt, te meg ezzel az ostoba becsületeskedéssel elherdálod? És így tovább ... És ezeket az előadásokat szeretettel végig kell hallgatni, és el kell dönteni, kinek enged inkább az ember. És sok mindenről lemarad az ilyen ember, akinek a szívében álnokság nincsen. Gyakran kerül kényes helyzetekbe, mert amíg csak ő marad le valamiről azért, mert tiszta szívvel döntött, az a kisebbik baj; de amikor ezzel másoknak a helyzetét is megnehezíti, mert össze van szövődve fonódva minden álnokság körülöttünk. Néha megoldhatatlannak tűnő nehéz helyzetek állnak elő.
Szeretném ezt is délutáni foglalkozásként javasolni. Az Isten előtti csendünkben gondolkozzunk erről és kérdezzük Őt: Uram, valóban talpon maradhatok én egy hazug világban ilyen lelkülettel? Csak azt kérem, ne amiatt kezdjünk el most aggodalmaskodni, hogy mennyi kellemetlenségem lehet vagy lesz majd amiatt, ha tiszta szívet kérek, ezt bízzuk Istenre. Most amiatt kezdjünk el végre aggodalmaskodni, hogy ha a Dávidéhoz hasonlóan álnok a szívünk, akkor elveszünk. És Isten ígéri: „Eltöröltem álnokságodat, mint felleget, és mint felhőt, bűneidet, térj énhozzám, mert megváltottalak.”
Boldog ember az, aki megutálja a saját álnokságait, aki már ma bűnnek vallja azt Isten előtt és abbahagyja, és ilyen szent komolysággal kiált tiszta szívért, Szentlélektől való indításokért, mint ahogy azt Dávid tette ebben az imádságban.

Csütörtökön is a Jelenések könyvének egy nehéz fejezetét próbáltuk megérteni. Tegyük ezt most is az azt követő résszel, hiszen most úgy is sokan olvassák ezt a nehéz könyvet a kalauz szerint.
Aki valamennyire ismeri a Jelenések könyvének a jelképrendszerét, annak a számára ezekben a homályosnak tűnő leírásokban is nagyon gazdag, bátorító, a hitünket erősítő üzenetek vannak.
Ez a fejezet, amit most hallottunk, két erőteljes képpel kezdődik: az egyik kép egy asszonyt ábrázol. Egy asszonyt, aki a napba van öltözve, a lába alatt a hold, fején tizenkét csillagból álló korona, várandós, és vajúdva, szüléstől gyötrődve kiáltozik. Azután azt olvastuk: megszülte a gyermekét, egy különös fiút, aki vasvesszővel legeltet minden népet. Aztán valami ellenség azonnal el akarja pusztítani a fiát, Isten azonban ezt nem engedi, mert a gyermek elragadtatott Istenhez, az ő királyi székéhez. Ezután ez az ellenség az asszony ellen támad.
Ki ez az asszony? A középkori magyarázók ezeket a mondatokat Máriára, Jézus anyjára értelmezték, és a képzőművészek képzelete is ezen a nyomon indult el, amely képzelet néha nem sokat törődik a Szentírásnak a pontos leírásaival. Ha azonban belemélyedünk ebbe az igébe, nyilvánvaló lesz, hogy itt nem Máriáról van szó, mert az evangéliumok Máriát, Jézus anyját mindig úgy ábrázolják, mint alázatos szolgálót. Ő maga is így nevezi meg magát: íme az Úr szolgáló leánya, és hogy ha azt a szót pontosan fordítjuk le, azt jelenti: rabszolgája vagy cselédje. Ez az Isten előtti mély alázat jellemezte Máriát mindig, és az, hogy ha nem érti is, mit mond Isten, ő engedelmesen kész cselekedni azt: Íme az Úrnak szolgálója, legyen nékem a te beszéded szerint. Ő tehát egy alázatos szolgáló a Biblia leírása szerint. Semmiképpen nem az ég királynője - sehol nincs erről szó, arról végképpen nincs szó, hogy ez az alázatos szolgáló társa lett volna a világ Megváltójának az Ő mennybemenetelében vagy megdicsőülésében.
Alapigénk teljesen lehetetlenné teszi azt, hogy ezt a fejezetet Máriára értsük, hiszen itt arról van szó, hogy nem csak a Messiás Krisztus az ő gyermeke, hanem mindazok, akik hisznek Jézusban, akik megtartják az Isten parancsait, akiknél megvan a Jézus bizonyságtétele.
Tehát ez az asszony minden hívőnek is anyja. Ki lehet ez az asszony? Ha ismerjük a Szentírás gondolkozásmódját és szimbólumait, és azon belül különösen is a Jelenések könyvéét, akkor egészen egyértelmű, hogy itt Isten ó- és újszövetségi népéről van szó. Az igaz Izráelről, amelyből származott test szerint a Krisztus, a Messiás, és ugyanakkor Isten újszövetségi népéről is; mindazokról, akik az Isten parancsait megtartják és akiknél megvan a Jézus bizonyságtétele.
A lelki Izráel, az eszmei egyház ez az asszony, amelyikbe beletartozik Isten ó- és újszövetségi hívő népe. Őket jellemzi az, hogy megtartják az Isten parancsait és nem hallgat el ajkukon a Jézusról szóló bizonyságtétel.
A másik erőteljes kép: rettenetes sárkányról szól. Most a leírás részleteibe nem akarok belebocsátkozni, mert nincs rá időnk. Mindenképpen a hatalmát és a szörnyű sötét szándékait igyekszik szemléletessé tenni az a sok különös jelző, ami előtte áll. De hogy egyértelmű legyen, kiről van szó, írja az ige: ő az az ősi kígyó, akiről az 1Móz 3,15-ben olvasunk már a bűnbeesésnél, akinek a fejére tapos majd az asszony magva, a kígyó pedig annak sarkát mardossa; s ha még mindig nem világos, hogy kiről van szó, hozzáteszi, hogy ő az ördög, vagyis a Sátán.
Ő az az angyal, aki fellázadt Isten ellen, az Ő trónjára tört, és büntetésként levettetett a mennyből - itt olvastuk ebben a fejezetben. Vele együtt levettettek a vele együtt fellázadt angyalok is. Ez, hogy levettetett, egyrészt azt jelenti: Isten Úr felette és ő soha nem győzhet Istennel szemben, másrészt azonban azt jelenti: amíg végső ítélete bekövetkezik, addig sokat árthat itt a földön az embereknek a maga hazug félrevezetéseivel és emberölő erőszakosságával.
Különös gyűlölettel fordul szembe a Messiás Jézussal - mint olvastuk -, az egyházzal, és egyenként a Krisztusban hívőkkel. A Messiást olyan ellenséges indulattal várja, hogy azt olvastuk: oda állt az asszony elé, aki szülni készült, hogy amikor szül, felfalja a gyermekét. A démoni brutalitás páratlan képe ez. Ez azonban nem sikerül neki, mert a gyermek Istenhez ragadtatik, és az Ő királyi székénél biztonságban van.
Az első vállalkozás nem sikerült. Akkor gyűlölettel fordul szembe az asszonnyal, az egyházzal. A Jelenések könyvét olvasva sose felejtsük el, hogy az első szervezett véres keresztyénüldözés idején a 90-es években, az 1. század végén írta János apostol ezt: amikor minden Krisztusban hívő keresztyénnek naponta késznek kellett lennie arra, hogy esetleg aznap viszik valamelyik cirkuszba, és kiéheztetett oroszlánok elé dobják csak azért, mert Jézus Krisztust vallja istenének és megváltójának. Ilyen körülmények között élt a keresztyén egyház akkor, és így írja János azt, hogy: a fenevad, a sárkány kitátja a száját, hogy felfalja az egyházat. De Isten az asszonyt is megmenti a sárkány elől. Megmenti, elrejti, megvédi - olvastuk milyen támadásokat indít ellene, és Isten milyen eszközökkel védi az életét. Üldözi, gyötri, de nem pusztíthatja el. Fluctuat, nec mergitur - tanultuk meg csütörtökön a latin mondást. Hánykolódhat az egyház kis hajója a viharos tengeren, de nem merülhet el.
Akkor nekiesik az asszony szétszórt fiainak. Ha az asszonyt is megmenti Isten, az egyház túléli a nagy üldözések meg a szalonképes kis üldözések időit is, amikben nekünk is volt részünk, - ez sem sikerül, túléli, akkor egyenként támadja meg a hívőket, az úgy könnyebb, szét vannak szórva, nincs olyan erejük. Támadja őket megtévesztő hazugságokkal, rettentéssel, ígéretekkel, csodákkal és jelekkel, amiket ma is produkálnak körülöttünk sokan, féligazságokkal, amiket igazságnak tüntet fel, hogy ha lehet, még a hívők közül is sokakat megtévesszen.
Miért támadja őket? Itt van a világos indokolás: azért, mert ők megtartják az Isten parancsait, és náluk megvan a Jézus bizonyságtétele. Hát miért baj ez? Kit bántanak ezzel? A sárkányt bántják ezzel. A következő fejezetben olvassuk: később a sárkány emberi személybe koncentrálódott démoni hatalma, az Antikrisztus, majd a hamis próféta is támogatja őt ebben az üldözésben; a gyermek - akit az asszony szült - a Messiás Jézus, a megöletett Bárány azonban megtöri a hatalmát, és elnyeri a végső ítéletét. Azokat pedig, akik az üldözések között is ragaszkodtak Jézushoz és hűségesen kitartottak mellette, magához veszi az Ő örök dicsőségébe.
A részleteket most mellőzve, ennyi röviden ennek a nehezen érthető fejezetnek az értelme. És a benne levő sok gazdag üzenetből most két gondolatot szeretnék csak kiemelni.
1) Az egyik, az a komoly figyelmeztetés, amivel Isten akkor az Ő üldözött népét és azóta is mindig a benne hívőket figyelmezteti arra, hogy kibékíthetetlen, antagonisztikus az ellentét Isten és a Sátán között. Ma egyre több kísérletet tesznek az emberek arra, hogy megpróbálják összebékíteni a tüzet a vízzel, a jót a rosszal, Istent az Ördöggel.
Tavaly volt Németországban az úgynevezett nagy Kirchentag, nagy egyházi nap, az egész országra kiterjedő ünnepély, amelyiken hatalmas plakátokon lehetett látni egy fehér ördögöt, amint összeölelkezik Krisztussal. Ez az a hazugság, amely egyébként a New age szellemiségét is jellemzi, és ami ma terjedőben van az egyházon belül is. Ezzel szemben a Biblia az első lapjától az utolsóig - tessék ellenőrizni - nagyon hangsúlyosan mondja: ez kibékíthetetlen ellentét. Ezért a hívők nem ismerik azt: is-is. Ők csak azt ismerik, ha a Szentírást komolyan veszik: vagy-vagy.
Aki elkötelezte magát Jézus mellett és vállalja a Jézus bizonyságtételét és az Isten parancsait minden korban, a 20. meg ha lesz a 21. században is, az ezzel az igennel végérvényes nemet mondott mindarra, ami démoni. Aki nem hajlandó erre az egyértelmű igenre, hanem megpróbál modernkedve nemigent mondani, az démoni befolyás alatt maradt és semmi köze Istenhez. A Biblia itt nagyon radikális. Mondom nyugodtan: Jézus Krisztus ebben a kérdésben nagyon radikális. (Ez a magyarázata annak is, hogy mi a különbség Jézus két mondata között: aki nincs ellenünk, velünk van, és aki nincs velem, ellenem van. Itt erről az utóbbiról van szó. Nincs ellenünk, velünk van - ez többes számban van; azt mondja: sok jót csinálhatnak mások is, nem kell ellenségnek tekinteni őket. De aki Őt, az Ő személyét nem vállalja, az ellensége neki.)
Az ilyen nehéz, kritikus időkben, mint az 1. század vége, 2. század eleje is volt, aztán azóta nagyon sokszor a hívő nép életében, ez a vagy-vagy különösen is éles lesz. Itt a szó szoros értelmében vérre megy a harc. Ezért is írja a Zsidókhoz írt levél: vérig még nem állottatok ellen. Sokféle kísértésben volt részetek, de még éltek. Vannak, akik már meghaltak. Vértanú halált haltak azért, mert Krisztushoz ragaszkodtak. Készüljetek fel ti is erre. Ismeritek-e Őt annyira, hogy mindennél és mindenkinél többet ér Ő nektek? És őérette mindent készek vagytok vállalni?
Nos, erre készíti föl tehát itt Isten az Ő népét, és ahogy közeledünk Jézus Krisztus második eljövetele felé, ez a harc egyre élesedik és fokozódik. Ugyanakkor ott van minden szó mögött az a biztatás, hogy nem kell félniük a hívőknek. Sokat kell szenvedniük Krisztusért, de Jézus Úr az egész világ felett, és kezében tartja az övéit, és megtartja az övéit. Úgy, ahogy az asszonyt a sárkány elől mentette, védte, elrejtette, úgy, ahogy az asszony utódait a sárkány elől menti, védi, rejti, úgy minden hívő bizonyos lehet abban, hogy ha Jézusért vállal szenvedést, biztonságban van. Mindenféle biztosító társaságnál biztosabb, örök élet biztosítást kapott Krisztustól. De ez csak ott, a közelében érvényes. Ha ragaszkodik hozzá, akkor is, hogy ha Krisztust ütik, vele együtt ő is kap ütést.
Aki ezt is vállalja, az biztonságban van. Lesz szenvedésük a hívőknek, de a Jézusért vállalt szenvedés még közelebb viszi őket ahhoz a Jézushoz, aki összehasonlíthatatlanul többet szenvedett mindannyiunknál. Ne féljenek tehát, és ugyanakkor ne felejtsék el azt, hogy ez a szenvedés csak egy szakasza az életüknek, egy rövid szakasza. Keserves, és ami keserves, az mindig hosszúnak tűnik, de az alagútnak kijárata is van, és jön utána az a dicsőség, ami viszont a Krisztus dicsősége, és ami örökkévaló dicsőség. Ne játsszák el azt egy mostani hűtlenséggel. Erre bátorítja őket.
De miért kell a hívőknek szenvedniük, különösen az utolsó időkben? Azért, mert megtartják az Isten parancsait, és náluk van a Jézus bizonyságtétele. És ez csakugyan elég ahhoz, hogy szenvedjenek. Pál apostol az utolsó levelében - a Timóteushoz írt 2. levélben -, ami a végrendeletének is számít, ezt írja Timóteusnak, aki az ő lelki gyermeke és utóda is volt a szolgálatban: „Mindazokat, akik kegyesen akarnak élni Krisztus Jézusban, üldözni fogják. A gonosz emberek és ámítók pedig még tovább mennek a rosszban, tévelyegve és másokat is megtévesztve. Te azonban maradj meg abban, amit tanultál, és amiről megbizonyosodtál, tudván, hogy kitől tanultad. Mivel gyermekségedtől ismered a szent írásokat, amelyek bölccsé tehetnek téged az üdvösségre a Krisztus Jézusban való hit által. A teljes írás Istentől ihletett és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, hogy az Isten embere teljes mértékben alkalmas, és minden jó cselekedetre felkészített legyen.” (3,12-17).
Testvérek, ezt nagyon sokan tapasztaljuk, hogy minél komolyabban veszi valaki azt ma, hogy a teljes Szentírás Istentől ihletett és ezért igaz és érvényes ma is, annál többször kinevetik, kigúnyolják vagy esetleg ki is közösítik. Egyházi körökön belül is. Ennyire valóságosan történik máris az, amiről mai alapigénkben szóltunk.
Németországban két, nemzetközileg elismert teológus nem kap professzori katedrát, elbocsátották onnan, ahol volt, csak azért, mert hiszi azt, hogy Jézus Krisztus halála helyettünk történt, hiszik és tanítják, hogy Jézus feltámadott és vissza fog jönni, és Őt engedelmes élettel várjuk. Ez elég ahhoz, hogy Luther országában valakik, akiknek a tudását kötetek bizonyítják már, ne kapjon teológiai professzori állást. Itt tartunk, meg a fehér ördögnél, amit mondottam.
Nem lehet álmos és mafla a hívő nép, hanem ki kell nyitnia a szemét és a fülét, és a Szentírás nehezen érthető részeihez is venni kell a fáradságot, hogy megértsük, mert másképp úgy járunk, ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja: elsodortattok. És ezt a szenvedést pedig egészen természetesen vállalni kell.
Hitre jut egy tizenéves fiú, alapvetően megváltozik az élete, és abban a pillanatban mint ellenséges közeggel találkozik a saját családjával. Ahol a változásnak örülnek, de folyamatos összeütközések lesznek abból, hogy ez a fiú nem hajlandó már többé közmegegyezéssel hazudni, csalni, akkor sem, ha a család anyagi jóléte ettől függ. És ez állandó konfliktusokat jelent. Erről beszél Jézus, amikor azt mondja: Ő nem békességet hozott, hanem fegyvert; egyébként az Ő békességét kínálja mindenkinek, de ebben az összefüggésben mondja ezt. Nagyon világos az evangéliumban, hogy aki Őreá hallgat, az szembekerül azzal, aki Őreá nem hallgat. És ezzel számolniok kell a hívőknek. És akkor is Őhozzá kell ragaszkodni.
Mi a bűne valakinek? Az, hogy megtartja az Isten parancsait, és nem hallgatja el a Jézusról való bizonyságtételt egy olyan világban, amelyik magát isteníti, amelyik magának szabja a törvényt, és nem az Isten parancsai szerint él, és kineveti a Jézusról szóló bizonyságtételt. Az, hogy nem diszkóba jár, hanem templomba, ez elég ahhoz, hogy kiközösítsék. Az, hogy nem bulikkal tölti el az értékes hétvégét, hanem elmegy egy öregotthonba ismeretlen öregasszonyoknak örömöt szerezni, ez elég ahhoz, hogy hülyének nevezzék. Most, a múlt héten hallottam ilyet valakiről, aki ezt csinálta. Ilyen világban élünk. Ezen nem háborogni kell, hanem azt mondja Jézus: felkészülni erre.
És akit a Jézus nevéért még soha semmi inzultus nem ért, az kérdezze meg: van-e köze Jézushoz? Mert ezt nagyon világosan megmondta a mi Urunk, hogy ha gyűlöl titeket a világ, ne csodálkozzatok, mert engem előbb gyűlölt. Ami belőle való, s aki egyetért vele, azt gyűlőli; aki felülről való, és akiben megjelenik valami hitelesen isteni, mennyei, az új teremtés előlegeként, zsengéjeként itt, az irritálja a környezetét.
Az úgy lesz, mint egy kedves kollegámról mondták fiatal korában, aki több mindenkit magára haragított. Én nagyon derék embernek ismertem, és kérdeztem valakit, aki abban a városban élt, hogy: mi baj van a Sanyival, miért haragszanak rá olyan sokan? Az illető azt mondta: az a baj, hogy világít a feje, és ahova bedugja, ott kiderül, hogy sötét van.
Erről van szó. Akiben világít a Krisztus világossága, annak a puszta léte ítélet a környezetén, mert kiderül, hogy ott addig sötét volt, és most is sötét van. Vajon ezt a fajta nyugtalanítást tudjuk-e végezni? Világít-e bennünk valami fölülről való? Ha egy vallásos ember, vagy magát hívőnek tartó ember nagy nyugalomban, békességben elvan, soha senki a Krisztus miatt, vagy a róla szóló evangélium miatt nem bántja, az alázkodjék meg Isten előtt és kérdezze meg: Uram, én a tied vagyok-e? Mert aki az Isten parancsait megtartja és nála van a Jézusról való bizonyságtétel, az nem ússza meg gúny, vádaskodás és bántás nélkül.
Ez tehát az egyik: Isten felkészíti az Ő népét erre a harcra, tudatosítja benne, hogy ez a harc megmarad, sőt fokozódik, élesedik, ahogy Krisztus visszajövetele közeledik, de nem bizonytalan a kimenetele, mert eldőlt a kimenetele. A kereszten a mi Urunk lefegyverezte az Ő ellenségeit és a mi ellenségeinket. Az ördög is tudja: kevés ideje van - olvastuk itt az imént, annál inkább akar ártani és rombolni még addig, amíg van ideje. Nekünk nem tőle kell rettegnünk, hanem Jézusban kell bíznunk és Őhozzá kell ragaszkodnunk, és végre komolyan kell hinnünk azt, amit állítólag hiszünk, és aszerint kell élni is, hogy el lehessen mondani: megtartjuk az Isten parancsait, és nálunk van a Jézus bizonyságtétele.
2) A másik, amiről még néhány szót ma szólni kell: ma van anyák napja. Alapigénk úgy beszél itt az egyházról, mint aki olyan anya, aki egymás után szüli a gyermekeit abba a világba, amelyikről tudja, hogy ott nyomorúság vár rájuk. És mégsem hagyja abba a szülést, mert ő anya, és ez a dolga. De tudja, hogy nemcsak erre a nyomorúságra szüli a gyerekeit, mert ez csak egy ideig tart, hanem az örök dicsőségre szüli, ami el van készítve nekik. Olyan anya, aki túllát a pillanaton. Aki a teljes valóságon tájékozódik. Akinek perspektívája van, és így végzi a hivatását.
Ott áll a sárkány - félelmes kép, - várja, hogy világra jöjjön egy gyerek, és bekapja. És ez az anya akkor is szüli a gyermekeit. Tudja, hogy a sárkány az ő utódai ellen is hadakozni fog, de tudja, hogy az az Isten, akinek ő szül, akié ő is, meg az utódai is, meg fogja védeni ezeket.
Ma, amikor egyre többet lehet hallani arról, hogy az anyagi helyzet romlása miatt rohamosan csökken az asszonyok szülőkedve, sőt hosszabb ideje már csökken a házasodási kedv is, amikor asszonyok inkább megölik - finoman így mondják: elvetetik - a gyermekeiket, mintsem a világra hoznák, (azt mondják, azért, mert félnek attól, hogy nyomorúságra szülik,) akkor, amikor inkább össze sem házasodnak emberek, csak úgy együtt vannak, amikor inkább fajtalankodnak az azonos neművel, ahelyett, hogy gyerekeket szülnének, akkor Isten igéje felragyogtatja most itt előttünk az egyház képét.
Az egyház, ahol a Krisztus evangéliuma hangzik, és amely újabb és újabb hívőket szül, amelyben a Szentlélek újabb és újabb embereket szül újjá, arra, hogy aztán a hitük miatt kinevessék, bolondnak nevezzék, hátratételben részesítsék őket, de örök dicsőségben legyen részük, és az Istent dicsőítsék itt megalázva és kinevetve is, meg majd örökkön örökké, akkor elgondolkozhatunk azon, hogy vajon hivatásuk magaslatán állnak-e azok, akik így gondolkoznak, ahogy említettem, és akik ezt cselekszik.
A hívő édesanya nemcsak világra hozza a gyermekeit, hanem Istenhez is elvezeti. Az élet ajándéka után az örök élet ajándékát is szeretné neki közvetíteni. Nem ő adja, azt Istentől kapja majd a gyermek, de ő mindent megtesz azért, hogy eljusson oda. A hívő édesanyákra a családon belül is érvényes ez: megtartják az Isten parancsait, és náluk van a Jézus bizonyságtétele. Mindent megtesznek azért, hogy gyermekeik üdvösségre jussanak.
Hadd kérdezzem meg: te mindent megtettél ezért? Hol vannak a gyermekeid? Itt ásít a fenevad a gyerekeinkre, és igyekszik lenyelni őket minden módon, ügyesen álcázva, leplezve, - hallottunk itt nem régen csütörtök este egy előadást,- és szórakozottan hajszoljuk magunkat, és azt gondoljuk, az az élet, hogy az anyagiak valahogy meglegyenek. Több az élet, mint az eledel - ezt mondja Jézus. És Ő ezt a többet akarja nekünk, meg a gyermekeinknek adni.
De érvényes-e reánk, testvérek, akik vasárnap eljövünk templomba, hogy otthon megtartjuk az Isten parancsait? Hogy imádjuk Istent otthon, hogy egész természetesen hangzik naponta imádság az otthonunkban? Tényleg hangzik? Ezt jelentené az 1. és 2. parancsolat komolyan-vétele például. És hogy Isten neve az ajkunkon véletlenül sem hangzik el hiába. És hogy az Úr napját úgy ahogy van, mindenestől megszenteljük. Mit látnak a gyerekeink tőlünk, hogyan viszonyulunk az öregjeinkhez, apámhoz, anyámhoz? És vajon megtartjuk-e: ne ölj!? Úgy sem, ahogy Jézus mondta: ne beszélj a távollevő rokonról úgy, hogy az annyi, mintha tőrt forgatnál a hátában. Ne járasd le a gyerekeid előtt. Ne paráználkodj! Gondolatban se. Ne lopj! Ha a gyerek körülnéz otthon, akkor kiderülhessen az, hogy ide semmi nem jött be tisztátalan módon. Megtartjuk-e azt: ne tégy a felebarátodról hamis tanúbizonyságot! Ne rágalmazz soha senkit otthon sem. Még csak ne is kívánd azt, ami a másé.
Akik megtartják az Isten parancsait, és akiknek a Jézus bizonyságtétele hangzik az ajkán. Akiktől először hallja a gyermek: kicsoda az Úr Jézus, és mit tett érted, és hogy én is az Ő kegyelméből élek, de abból te is megélhetsz, mert elég nekünk, mindnyájunknak az Ő kegyelme.
És akinek nincsenek vér szerinti gyermekei, az szül-e lélek szerinti gyermekeket? Azt mondja nem olyan régen egy testvérünk innen a gyülekezetből, aki egész életében egyedül élt, nem ment férjhez és már deres a haja: minden gyerekemet elvihetem az idén nyaralni. Én sejtem, mire gondol, de megkérdeztem: hányat most? Kilencet. Tudniillik ő mint keresztanya nagyon komolyan vette, amit az úrasztalánál megfogadott, és mindent megtett, hogy keresztgyerekei hitre jussanak. És Isten megadta neki, hogy egymás után megtértek a keresztgyerekei. Rendezett nekik minden nyáron afféle családi üdülést. Erre takarékoskodott, meg takarékoskodik most is egész éven át. Rászánja a szabadságát, és az gyermekevangélizáció volt. Sok játékkal meg egyébbel együtt. Megtértek a keresztgyerekek, és most hozogatják a barátnőiket.
És szüli a gyermekeket. Nem magát sajnálja és panaszkodik, hanem 9 gyermekét nyaraltatja az idén is. Vannak neked lelki gyermekeid, akik majd a mennyei Bíró előtt azt mondják: ettől hallottam a Jézus bizonyságtételét, azért lehetek én is itt. Miközben a sárkány kitátja a torkát és be akar nyelni mindenkit, akit csak lehet, aközben vannak-e olyanok, akik az Isten parancsait megtartják ma is, amikor az állítólag már nem korszerű, meg nem úgy kell azt érteni, és akiknek az ajkán nem némul el a Jézusról való bizonyságtétel? Ez a győzedelmes egyház, és erre hív el minket a mi Urunk.
Van egy reformáció korából származó gyönyörű ének. Szeretném kérni, hogy olvassuk el otthon mind a 17 versét. Most csak kettőt énekeljünk belőle, ami Jézus Krisztusnak ezt a diadalmas nagyságát ragyogtatja fel, akire az üldözések között is számíthatunk. A 286,6-7. verseit énekeljük.

Sokan olvassuk most a kalauz szerint a Jelenések könyvét, és talán vannak, akik abba is hagyták már, mert egyik fejezetet nehezebben értjük, mint a másikat. Ez a könyv első olvasásra különösebb tájékozottság nélkül valóban nehezen vagy alig érthető, de van ennek egy jelképrendszere, és ma már sokféle segédtudomány, köztük a nyelvészet segítségével is megfejthetők ezek a rejtjelek.
Arra gondoltam, hogy ebből a holnap következő fejezetből néhány fontos üzenetet kiemelve, tegyünk kísérletet arra, hogy azoktól tanulva, akik értenek ezekhez a jelképekhez, és ismerik jól a Szentírás eredeti szövegét is, és a Jelenések könyvének az egész gondolatrendszerét, ezektől tanulva, hogyan lehetne kibontanunk egy-egy fejezetnek az üzenetét, milyen gazdag és milyen világos gondolatok, örömhírek vannak ebben.
Megpróbálom először lefordítani ezt érthetőbb nyelvre, és utána majd néhány üzenetet elmondani belőle.
Ott tartunk most, itt a 8., 9., 10. fejezetek táján, hogy hét trombita szólal meg egymás után, és mindegyik angyali trombitaszót valami szörnyű csapás követi a földön. Ezek az utolsó időkre vonatkozó jövendölések, a Krisztus második eljövetelét közvetlenül megelőző időben valósulnak meg majd ezek az események; valamit ezekből kijelentett Jánosnak, aki leírta a gyülekezetnek. A hatodik trombitaszó után megáll, és mielőtt a hetedik angyal megfújja a trombitát, két fejezetet beiktat János, mintha valami másról lenne szó, mintegy megvárakoztatja az embert: vajon mi történik majd a hetedik trombitaszó után,- és Isten itt valami fontos kijelentést ad arra nézve, hogy mi lesz a gyülekezettel, a benne hívőkkel a sok nyomorúság között. Mi a terve, szándéka Istennek a hívőkkel, akik majd akkor élnek vagy élünk - mert ez még a mi életünkben is bekövetkezhet -, amikor Krisztus visszajön.
A 10. rész erőteljes kép erről a gigászi méretű angyalról, aztán a 11. rész is ennek a folytatása. Ott egy másik kép hordozza ugyanazt az üzenetet, és utána egy harmadik - a legnehezebben érthető - kép a két különös tanúról, prófétáról, ugyanarról szól. Ne felejtsük el, hogy mi volt a célja a Jelenések könyvének, mert minden mondatát csak akkor érthetjük helyesen, ha mindig szem előtt tartjuk, hogy ezt a könyvet az idős János apostol a 90-es években, az első szervezett keresztyénüldözés idején, Domitianus római császár rémuralma alatt írta, amikor csak azért, mert valaki Urának vallotta Krisztust, és Istennek vallotta Őt, bármelyik nap kivégezhették. És tízezrével végezték ki a keresztyéneket szörnyű körülmények között. A leggyakrabban kiéheztetett vadállatok elé dobálva a cirkuszokban, mert ugye a publikumot is szórakoztatta. Csak azért, mert Jézus Krisztust Istennek, Isten Fiának és Úrnak vallották.
Nos, ezekben a nehéz időkben ez a könyv lelkigondozói céllal íródott. Egyrészt bátorította a keresztyéneket arra: maradjanak hűségesek Krisztushoz ilyen szörnyűségek közepette is, ha kell mindhalálig, a vértanú halálig, másrészt vigasztalta azokat, akiknek már kivégeztek hozzátartozóit. Szinte minden keresztyén családban voltak halottak. Vigasztalta őket, hogy lássanak túl az ő elvesztésükön, egyáltalán a halálon, és az örökkévalóság távlatában gondolkozzanak.
Nos, ez a két fejezet is, amit beékel a 6. és a 7. trombitaszó közé, és amely arról szól: mi történik a gyülekezettel, a hívőkkel azokban a nehéz időkben, ez is vigasztaló, bátorító üzeneteket hordoz.
Amit olvastunk, az egyetlen kép. Megjelenik János előtt egy leírhatatlan méretű angyal. Egyik lába a szárazföldön, másik lába a tengeren van, felmérhetetlen, beláthatatlan fényköteg a két lába, és amikor megszólal, az a mennydörgéshez hasonló, és a kezében van egy könyvecske. Egy nyitott könyvecske. Egy másik könyvvel találkoztunk már a 4. részben, amelyik le volt pecsételve 7 pecséttel. Azt csak a Bárány Krisztus bonthatta fel, az az Isten akarata volt, amit az emberiségre nézve elvégzett, és csak az bonthatta fel, aki azt végre tudta hajtani. Senki nem találtatott alkalmasnak, csak Jézus Krisztus, a megöletett Bárány, ugyanakkor mindeneknek Ura.
Most egy kis könyvtekercs van az angyal kezében, amelyik nyitva van, nincsen lepecsételve. Benne van az Isten titka, ami majd megvalósul. Vajon mi az? János apostolt is nagyon izgatja, hogy mi az. De ez maga már evangélium, és ezt nagyon jól értették annak a kornak a keresztyénei, hogy ilyen óriási, hatalmas küldötte van Istennek. A küldöttek mindig visszautaltak arra, aki küldte őket. Amilyen a követ, olyan a küldője. Amilyen a küldő, olyan követet küld. Akinek ekkora nagy követei vannak, akit Gibbornak hívnak (a Gabriel szó ebből jön), hatalmasnak, erősnek, óriásnak, mekkora Isten lehet az! Minden szó mögött gyöngéd és tudatos lelkigondozás van.
Az öreg János arra emlékezteti a vértanú-jelölt keresztyéneket, hogy el ne felejtsék egy pillanatra se, mekkora Istenük van. Így, ilyen mennyiségi határozóval: mekkora. Nem tudjuk megmondani mekkora, mindennél, és mindenkinél nagyobb. Övé az egész szárazföld és Övé az óceán, és Ő csak úgy rááll, pontosabban nem is Ő, az egyik követe. S ki tudja hány ilyen van még neki? Csak úgy rááll az óceánra meg a szárazföldre. Két lába között a mindenség, és olyan hatalmas a szava, hogy belerendül az egész kozmosz. És mindenkinek hallania kell, mit üzen Isten. Akinek a követe ekkora, az maga milyen hatalmas lehet! Amikor Domitianus istennek képzeli magát, és istenként imádtatja magát, ti ne imádjátok továbbra se, mert nem isten.
Az az Isten, akiben ti hisztek! Ő hatalmas. Nem tudjátok megmutatni Őt a többieknek. Nekik vannak istenszobraik, nektek nincs, de a szobroknak nincs hatalmuk. A láthatatlan Istennek pedig van. Mindenható. Maradjatok hűségesek mindvégig hozzá. Az Övé ez az egész mindenség. - Mindez bennefoglaltatik ebben az egyszerű, de roppant erőteljes képben, ahogyan ezt az angyalt leírja.
És amikor megszólal, és Isten üzenetét kihirdeti, mit mond Isten? „Idő többé nem lesz, hanem a hetedik angyal szavának napjaiban, amikor trombitálni kezd majd, akkor elvégeztetik az Istennek titka, amint megmondotta az Ő szolgáinak, a prófétáknak.” A „megmondotta” helyén az eredeti szövegben az van: evangélizálta az Ő szolgáit, a prófétákat, vagyis örömhírt, jó hírt hirdetett nekik.
Mi az a jó hír? Mi az Isten titka? Mi az, ami elvégeztetik, vagyis megvalósul, miközben itt szörnyűség szörnyűséget követ az utolsó időkben? Ez az, hogy Istennek az övéire külön gondja van. A Jelenések könyve több más helyéről, meg az Újszövetség néhány párhuzamos igéjéből tudhatjuk, hogy az az Isten titka, amit Ő az övéivel kapcsolatosan eltervezett. Ez a világ előtt titok. Jézus is így beszélt a búcsúbeszédeiben a Jn 14-15-16-ban. Erről Pál apostol a Korinthusi levélben ezt írja: a világ nem tudja azt, hogy Isten mit készített az Őt szeretőknek. Azt csak a hívők tudhatják.
Nos, ide figyeljetek, vértanú-jelölt keresztyének: Isten veletek, velünk, megkülönböztetett gyöngédséggel bánik. Isten egyenként számon tart minket. Név szerint fontosak vagytok neki. Domitianus csak számokban gondolkozik. 500 keresztyént kivégezni. Istennek az nem 500, hanem név szerint számon tart titeket, és egyenként helyet készített a Bárány Krisztus mindnyájunknak az atyai házban. Úgy, ahogy megígérte. És mi vele leszünk, hogy ha holnap esetleg kioltja az életünket ez az őrült császár, vagy ha természetes halállal halunk meg, akármikor, mi a dicsőséges Krisztussal leszünk olyan dicsőségben, amit még mi sem tudunk most elképzelni, a hitetlen világnak meg fogalma sincs róla. Ne felejtsétek el, mi vár rátok! Hogy mit veszítenétek, ha most megijedtek és megalkudtok, és megtagadjátok Krisztust! Mindent megér az, hogy hűségesek maradjatok hozzá. Ez a hatalmas Isten, akinek ilyen küldöttei, angyalai vannak, mint ez a Gibbor is, ez a hatalmas Isten titeket egyenként nagyon szeret, és örök boldogságot, mennyei dicsőséget készített nektek.
Ez nem valami olcsó vigasztalás, hogy csak szenvedjetek, vállaljatok mindent, mert majd odaát szép lesz, jó lesz - ahogy ezt a hitetlen világ szokta mondani. Ez a hívőnek evangélium. Még ha néhány évtizedig, ha egész életemen át kellene is szenvedni, mi ez az időtartam ahhoz képest, hogy örökkévalóság? Ezt tényleg nem tudjuk felfogni, mert a gondolkozásunk csak az időn belül működik. Ez, hogy örökkévalóság, felfoghatatlan nekünk. Meddig tart? Nagyon sokáig? Nem nagyon sokáig, örökké! Mi az, hogy örökké? Mikor kezdődött? - szokták kérdezni a gyerekek, ha erről van szó. Nem volt kezdete. Hogy hogy nem volt kezdete? Mi nem tudunk másképpen gondolkozni, csak úgy, hogy valamettől valameddig tart. Az időben és a térben elhelyezhető. Itt ezen kívül vagyunk.
Ide emeli fel János és általa Isten Szentlelke ezeket a megnyomorított, üldözött, félelmek között élő keresztyéneket, hogy el ne felejtsék: mit veszítenének el, ha Krisztust megtagadják?! Akármilyen szörnyű időket éltek is, akármennyit kell szenvedni is esetleg Őérte, vállaljátok, mert megéri. Sokkal több az, amit Ő elkészített nekünk. Az Isten titka az, hogy az övéit kimenti a nyomorúságból, az övéinek csodálatos jövőt készített, és ezt nem veszíti el egyikük sem, mindannyiukat összegyűjti majd. Ilyen jövő vár a hívő népre. És elhangzik ez akkor, amikor ennyire nehéz időket éltek János idejében, illetve élünk majd az utolsó időkben, a Krisztus visszajövetelét megelőzően.
Különös mozzanat, hogy meg kell ennie azt a kis könyvtekercset Jánosnak. A szájában édes, a gyomrában keserű. Az, hogy meg kell enni egy könyvtekercset, az Ószövetség szimbolikája alapján az alapos, az igazi, a teljes megismerést jelentette. Beveszem, megrágom, lenyelem, magamévá teszem, bensőmmé válik egy ismeret. Igazán megismerem és azonosulok azzal, amit hallottam, vagy amit megtanultam.
Ennyire azonosulnia kell Isten tervével. Az, hogy a szájában édes, azt jelenti: csodálatos ígéreteket tartalmaz, de a gyomrában keserű: addig azonban még ki tudja, milyen sok szenvedést kell elszenvedni.
És hogy elvégeztetik az Isten titka, és idő többé nem lesz ... azt jelenti: Isten mindezeket az ígéreteket beteljesíti, és olyan értelemben ér véget az idő, hogy a kegyelmi idő megszűnik. Nem lesz többé lehetőség a megtérésre. Milyen kiváltság az, hogy ti már ismerhetitek Jézust, és elismertétek Őt életetek Urának! Bármelyik nap megszűnhet az idő, és nincs több lehetőség, de ti már nem maradtok le a legnagyobbról, mert Jézuséi lettetek. Most ezt dobnátok oda? Nem szabad! Semmiképpen nem szabad! Minden oldalról körbetámogatta a fenyegetett hívő népet az apostol és rajta keresztül Isten Szentlelke.
A 11. rész elején következik egy újabb kép. Arról is röviden valamit hadd mondjak. „És adtak neki vesszőhöz hasonló nádszálat, és angyal állt mellém és ezt mondta: Kelj fel, és mérd meg az Isten templomát és az oltárt, és azokat, akik abban imádkoznak. De a tornácot, amely a templomon kívül van, hagyd ki, és azt ne mérd meg, mert a pogányoknak adatott, és a szent várost tapossák negyvenkét hónapig.”
Ez a fajta megmérés a gazdának a mozdulata, aki szemmel tartja a magáét, időnként körbejárja, megvizsgálja, gondja van rá. Ezen belül érvényes az, hogy gazda szeme hizlalja a jószágot. Csak úgy megnézi őket, és attól hízik a jószág. Aki érti ezt a mondást, azt tudja miről van szó. A mindenható Isten szemmel tartja az egész emberiséget, de azon belül különös figyelemmel és szeretettel az imádkozó gyülekezetet. Mérd meg a templomot. A templomra különös gondja van Istennek, de nem az egészre. Azt mondja: „a tornácot hagyd ki, az a pogányoké lesz. A pogányok tapossák azt negyvenkét hónapig.” Megvan ennek a jelentése is, hogy miért három és fél évig.
Mit mérjen meg különös gonddal? Az oltárt és azokat, akik abban imádkoznak. Az imádkozó hívőkre van különös gondja a mindenható Istennek. Az imádkozó hívő közül egy sem fog elveszni. És a hívők imádságai mind ott vannak a mennyei oltár előtt. Olvastuk egy fejezetben: egy angyal a hívők imádságait csészébe tölti és a mennyei oltárra teszi. Nagyon szép kép, amelyik közérthetően fejezi ki, hogy Isten ennyire számon tartja imádságainkat. (Jel 8,4).
Ugyanez a János írja a levelében (1Jn 5.), hogy megvannak a mi kéréseink Őelőtte. Még nem teljesítette. Lehet, hogy évek óta könyörgünk valamiért és nem teljesítette, de úgy könyörögjek tovább, hogy tudhatom, hogy megvannak Őelőtte a mennyei oltáron, mint jó illatú áldozat. Ott van egy ilyen magamfajta, nyomorult, kis senkinek az ügyetlen imádsága. Ilyen nagy értéke, becse van Isten előtt a hitből fakadó imádságnak. Hát még ha a gyülekezet közösen imádkozik! Ha Isten gyermekei egy akarattal járulnak oda Őelé! Ez az, ami megmarad, ami túléli a végidők katasztrófáit is, amire Isten mindig odafigyel, amiből minden szót hall: mérd meg jól az Isten templomát, azon belül az oltárt, és különösen azokat, akik abban imádkoznak, a többit meg hagyd el.
Nem volt akkor Bibliájuk az embereknek. Sokan írni-olvasni sem tudtak. Nem lehetett olyan értelemben bátorítani a hívőket a Szentírás tanulmányozására, mint ma. De imádkozni mindenki tudott. És nem jöhettek össze sokszor nyilvánosan. Katakombákban, temetkezési helyeken bújva jöttek össze sokszor éjszaka, meg kora hajnalban. Volt amikor az sem volt lehetséges. De imádkozni mindenkinek szabad és lehet, azt meg lehet oldani. Egy szóval sem mondja, hogy tartsatok ki az imádkozásban, fontos az imádkozás, de ezt sugallja. Ez van benne: ha valamit érdemes, ha valaminek lesznek áldott következményei, az a kitartó, állhatatos imádkozás. És ez titeket is ott tart Isten közelében. Az imádság mint egy mágnes, odarántja a hívőt, ha messzire bócorog, onnan is Istenhez. És a szüntelen imádkozás ott tartja Isten közelében az üldözések idején is. Ez a jelentése ennek a második képnek.
És a harmadik kép, azt most nem olvasom már fel, mert egy kicsit hosszú, arról a két tanúról szól, akik egy nagy város utcáján prófétálnak, aztán megölik őket, Isten azonban három és fél nap múlva lelket ad beléjük, feltámadnak, és ennek rendkívüli hatása lesz.
Nagy fejtörést okoz a bibliamagyarázóknak, hogy ki ez a két tanú. Van, akinek Mózes és Illés jut eszébe mindjárt, több bibliai helyre gondolva. Csak azért nem stimmel, mert itt arról van szó, hogy akik látták Jézust és hallották Őt. Akkor ki lehet az? Van, aki azt mondja: Péter és Pál. Talán a legelfogadhatóbb magyarázata ennek a nehéz képnek az, hogy maga a gyülekezet. Az egész gyülekezetet bátorítja itt az apostol arra, hogy legyen tanú, hű bizonyságtevő a nehéz időkben is Krisztusról. Még akkor is, ha megtizedelik emiatt, és a legbátrabb tanúkat ölik meg legelőször. Isten feltámasztja, lelket ad beléjük, és amit mondtak, annak mégis lesz hatása: emberek fognak megtérni arra.
Most nem részletezem az indokolását, de ez tűnik a legvalószínűbbnek, hogy erről van itt szó, és az a nagy város, ahol mindez történik, az Istentől elrugaszkodott világ, amelyikben az utolsó időkben különösen is elhatalmasodik a gonoszság.
Nos, ha az ember megkapja a kulcsokat, akkor ki lehet nyitogatni ezeket az ajtókat, és feltárul a benne levő üzenet. Most néhány üzenetet szeretnék még részben elismételni, részben kiegészítésképpen elmondani.
Ez a két fejezet tehát mindenekelőtt Isten páratlan nagyságát, hatalmát hangsúlyozza. Azok a részletek, amiket olvastunk is és meg is beszéltünk, arra utalnak, hogy Ő a mennynek és a földnek, a földnek és a tengernek, élőknek és holtaknak, hívőknek és az Ő ellenségeinek egyaránt teljhatalmú Ura és Királya. Egy Úr van ezen a világon, övé a hatalom, a királyság, a dicsőség mindörökké. A kiskirályok tőle kaptak kölcsön hatalmat, nagyon rövid időre. Domitianus is 12-13 évig követhette el ezeket a szörnyű tetteket. Ő azonban örökkévaló és minden hatalom az övé, és mi közvetlenül hozzá tartozunk, sőt azt mondhatjuk neki: Atyám. És Jézus nevében jöhetünk hozzá, az Ő gyermekei vagyunk. Ezt a kiváltságot el ne felejtsük, és éppen a nyomorúság, a szorongattatás idejében - most már gondoljunk magunkra, és ne azokra a keresztyénekre - éppen a nehéz időkben tudjunk elmosolyodni, még ha a könny potyog a szemünkből, akkor is: én Isten gyermeke vagyok.
Emlékszem, gyerekkoromban milyen mérhetetlenül sokat jelentett nekem, különösen az 50-es évek elejének a nehézségeit is beleszámítva, az az ének, amit otthon a vasárnapi iskolában tanított egy idős diakonissza testvér: „Királyi gyermek vagyok én, van nékem koronám. Megváltóm kegyelme enyém, nem hagy el soha már. Jézussal járom utamat, Ő fogja kezem...” A Király fiává fogadott. Ezt ne felejtsük el, ha megtörtént az életünkben. Ha meg nem, akkor legyen ez mindennél sürgősebb, hogy Isten gyermekeivé legyünk. Akik Jézust befogadják, azok lesznek azzá. Ez az első, amire figyelmezteti őket.
A második: ebben a könyvecskében tehát az van, hogy Isten az Ő népéről különlegesen gondoskodik. Az Isten titka, amit készített az Őt szeretőknek, az megvalósul, elvégeztetik. És ezt mi, az Isten népe, már most tudhatjuk. Itt nem jöhet közbe semmi, nem húzhatja keresztül az Isten velünk kapcsolatos kedves tervét senki. Lehet, hogy később valósul meg, mint szeretnénk, a vértanúk lelkei is türelmetlenkednek a mennyei oltáron, hogy: Uram, meddig nézed még, hogy a hittestvéreink életét kioltsák, és Isten türelemre inti őket, biztos, hogy elvégeztetik az Isten titka. Biztos, hogy Istennek minden csodálatos szeretetből fakadó terve meg fog valósulni. És ezt se felejtsük el a jelen nehézségei, megaláztatásai, betegségei, csalódásai, nélkülözései között.
A harmadik, ami egy kicsit már aktívabbá tesz minket az, hogy a könyvet meg kell enni. Tanuljuk meg az Isten terveit, akaratát, igéjét úgy tanulmányozni, hogy arra el lehessen mondani: megettük. Isten igéjét magunkban kell hordanunk és nemcsak magunknál. Az kevés, hogy a zsebemben van egy Biblia, és szükség esetén előveszem. Bennem él-e az ige, és éltet-e engem egészen más életben, mint ahogyan nélküle élnék? Ez jelenti a komolyabb tanulmányozást is, ezért ne adjuk fel a Jelenések könyvének az olvasását. Lehet már itt is kapni nagyszerű magyarázatokat. Ravasz Lászlónak a magyarázata rövid, világos, tömör. Ne adjuk fel a Biblia alaposabb megismerését. Nehogy azt higgyük: értjük és ismerjük. Napról-napra többet érthetünk belőle, ha hajlandóak vagyunk enni, megrágni, gondolkozni rajta, lenyelni, bevenni, elfogadni, igazat adni Istennek és elkezdeni abból élni. Amit megettem, az ad erőt, abból élek. Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével.
A következő, amit az imádságról olvastunk itt. Isten előtt nagyon fontos az imádság, az imádkozó ember, és az imádkozó gyülekezet. Ne hagyjuk megejteni magunkat ilyen hamisságok által, hogy Ő úgyis megvalósítja a tervét, minek azért imádkozni, vagy mit gondolsz, te fordítod meg a világtörténelmet, majd éppen rád figyel a mindenható Isten. Ez olyan buta beszéd, amivel az Ördög akarja megbénítani a buzgóságunkat. Itt olvastuk, hogy Isten az imádkozó gyülekezetre különösen is odafigyel. Keressen mindenki magának valakit, akivel együtt imádkozhat. Ketten már gyülekezet vagyunk. És ahol ketten vagy hárman Őérette jövünk össze, az Ő nevében, ez azt jelenti: az Ő erőterébe kéredzkedve, Ő ott van közöttünk. Gyakoroljuk magányosan is, közösségben is, sokkal több időt és erőt szánva rá, az imádkozást. Mert sokféle veszedelem veszi körül a gyülekezetet, de Isten megőrzi és átviszi a végidők szenvedésein is. Sok minden fenyegeti a mi kicsiny életünket, de Isten kezében van, és Ő mindenen átvisz bennünket.
A keresztyén-üldözések idejéből származik ez a latin nyelvű mondás: fluctuat, nec mergitur, és a kereszt, a hal és más egyéb szimbólum mellett egy hajócskát is használtak az első keresztyének szimbólumnak, amelyik hullámzó vízen van, és alá volt írva: hánykolódik, de nem süllyed el - fluctuat, nec mergitur. Be is csaphat a víz oda, de nem süllyed el, épp úgy, mint Péterék halászbárkája nem süllyedhetett el, mert ott volt rajta Jézus is. És neki ma is van hatalma az övéit megtartani.
És a végső biztatás: legyen bátorságunk nekünk is a tanúskodásra, a bizonyságtételre. Nehéz körülmények között is, olyan közegben is, ahol azt nem húzzák ki belőlünk. Prédikáljon Jézusról az életünk szavak nélkül is, de ha Ő alkalmat készít, akkor tudjuk elmondani, hogy kiszabadított minket a sötétség hatalmából és átvitt az Ő országába. Így leszünk mi mindnyájan királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép, hogy hirdessük annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el minket. (1Pt 2,9).
Azt hiszem, mindannyiunk életében sok olyan nehézség van, amit most el tudnánk sorolni. Ezekről emeli fel tekintetünket most Jézus a mindenható Istenre. Beavat minket az Isten titkába, hogy Istennek valami szép terve van velünk egyénileg is meg közösségileg, mint az Ő hívő népével. Készüljünk fel egyre nagyobb szenvedésekre, egyre szörnyűbb rombolására a gonosznak, de Ő az övéit kezében tartja és elvégeztetik az Isten titka, és az imádkozó gyülekezetet megméri, szemmel tartja, bebiztosítja és a maga dicsőségébe viszi.

Konfirmáló testvéreink fogadalmában igen hangsúlyos helyen szerepel a hűség. Sőt van egy fordulat benne, ami egyenesen így hangzik: holtig hűséges leszek. Ezért gondoltam arra, hogy nekik is és mindannyiunknak hasznos lehet, hogy ha röviden is, de megpróbáljuk ma azokat a legfőbb szempontokat sorra venni, amiket a Szentírás a hűségről mond. Nyilván egy prédikációba nem fér bele mindaz, amit a Biblia erről tanít, de hadd indítsa el Isten igéje a gondolatainkat, és segítsen el mindnyájunkat oda, hogy mintegy tükörbe nézve, meglátjuk hűtlenségeinket, és fölragyog előttünk a hűségnek az a soksok lehetősége, amit semmi más nem biztosít, és így gazdagabb lesz az életünk.
Ki a hűséges? Az, aki megbízható, akire lehet számítani, aki szavahihető, aki állhatatosan, kitartóan ragaszkodik ahhoz, akit megbízhatónak ismert meg, és aki a számára fontos személy lett. Elvi fejtegetés helyett néhány egészen egyszerű példával hadd próbáljam szemléltetni a hűséget és a hűtlenséget.
Valakinek költözködnie kell. Több ismerősétől is kér segítséget. Néhányan lelkesen megígérik: ott lesznek, segítenek. Az a reggel, amikor végül is autóra kell rakni a bútorokat, hideg és esős. Senki nem jött el, csak egyetlen egy régi, hűséges, jó barátja, aki előző este belázasodott, aznap reggel is hőemelkedéssel és rossz közérzettel ébredt, de eljött. Miért? Mert a barátja költözködik, és mert meg-ígérte. Hűség és hűtlenség a hétköznapokban. A többi még csak nem is telefonált, hogy miért nem jön.
Egy fiatalasszony egy baleset után deréktól lefelé megbénult. A férjének a mai napig van képük másoknak ilyen tanácsokat adni, hogy hogyan lehet gyorsan elválni, hol lehet a feleségét elhelyezni, és csinos kolleganők kínálják magukat feleségnek vagy szeretőnek, és közben mindenki azon sápítozik, hogy milyen elviselhetetlen lehet az élete így egy beteg asszonnyal. Ő pedig a mai napig siet haza a munkából, gyengéd szeretettel ápolja a feleségét és gondozzák a gyermekeiket, és boldogok. És amikor egyszer valaki nagyon ízléstelenül és otrombán efféle tanácsokat adott neki, és kérdezte: miért ragaszkodsz ehhez az asszonyhoz, akkor neki egyetlen érve volt, ami olyan magától értetődően és meggyőzően jött ki a száján: mert a feleségem.
Egy messze szakadt hazánkfia hazalátogat és győzködi a barátját: menjen ő is ki, mert tízszer annyit fog keresni. A barátja csendes mosollyal, de teljes meggyőződéssel és egyértelműséggel utasítja ezt vissza, és marad itthon - talán valóban tizedannyiért, de abban a kicsi országban, ahova őt Isten elhelyezte, és abban a gyülekezetben, amelyikben nagyon áldott szolgálatot végez. (Nem lelkész az illető.)
Egy hívő ismerősömnek nagy üzleti ajánlatot tettek. Úgy tűnt: minden rendben van. Igen kecsegtető nyereség lett volna rajta. Megoldódik a régóta húzódó lakásínség, talán még kocsijuk is lesz, rendbe jönnek anyagilag. Közben azonban kiderült, hogy ezt csak csalással és hazugsággal lehet megvalósítani. Gondolkozás nélkül visszalépett. Ígérhettek, amit akartak, sőt fenyegették is, ő úgy volt vele: ebben a helyzetben is hűséges akar maradni ahhoz a Jézushoz, akinek az útján ő egyszer elindult, és aki világosan megmondta: „a ti beszédetek legyen igen igen, vagy nem nem, és ami ezen felül van, a gonosztól van.”
Ahogy a gyermekeink mondanák: cikis helyzetekben hűség. Nem valamiféle fennkölt elvekhez, hanem egy személyhez. Mert a Biblia azt tanítja a hűségről, hogy az végső soron mindig egy személyhez való ragaszkodást jelenti. Valakihez, aki nekünk fontos lett, akit megismertünk, akiben éppen ezért bízunk, minél jobban megismerjük, annál jobban bízunk benne, sőt rábíztuk magunkat, és a vele való kapcsolat annyira fontos, hogy annak rendelünk alá minden egyebet, és ezért, ha kell, áldozatot is hozunk. Mert hűség és áldozat karonfogva járnak. A mindennapi kicsi és az időnként meghozott nagyon nagy áldozatok erősítik a hűséget és bontják ki annak a gazdagságát mind a két fél számára.
Ha ez az élő személy, aki valaki számára ennyire fontossá lett, maga Isten, akkor a hűséget úgy hívják: hit. Az Újszövetség görög nyelvének nincs is külön szava arra, hogy hit és hűség. (A régi magyar nyelvnek sem volt. A hív - jelentette a hívőt is, meg a hűségeset is. Légy hív mindhalálig, légy hű mindhalálig.) Hit és hűség annyira ugyanaz, hogy ez az alapvető hűség, az élő Istenhez való ragaszkodás táplálja a hívő ember hűségét minden egyéb vonatkozásban és összefüggésben is. Akinek valóságos, a hétköznapokban is működő, tényleges kapcsolata van Istennel, és hűséges Ő-hozzá, az hűséges lesz a párjához, a hazájához, a meggyőződéséhez, az elveihez, a barátaihoz - a nehéz helyzetekben is. Mert hűségesnek éppen a kényes helyzetben kell lenni. Amikor el akarnak szakítani attól, aki nekem fontos, akkor kell ragaszkodnom hozzá, kapaszkodnom belé.
A hűség a krízisben vizsgázik. A kritikus, a nehéz helyzetekben. Amikor kapok egy másik ajánlatot is. Van-e erőm újra amellett dönteni, és megint újra, ki tudja hányszor amellett, akit megismertem, akiben bízom, aki nekem mindennél fontosabb. A hit vonatkozásában ez nyilván az élő Isten és a mi Urunk Jézus Krisztus, egyébként pedig lehetnek más emberek. De éppen a nehéz helyzetekben van-e bátorsága az embernek újra és újra kimondani azt az igent, amit egyszer átgondoltan, megfontoltan, felelősen kimondott; - és azzal, hogy igent mondott például valakire, aki a házastársa lett, mindenki másra nemet mondott. Mert senki más nem lehet már a házastársa. Azzal, hogy igent mondott az é-rettünk meghalt Jézus Krisztusra, minden egyéb istenkedő hatalmasságra, kisistenre és kitalált bálványra határozott nemet mondott. Rémülten láthatjuk, hogy fokozatosan elgyöngül az emberiség, és egyre jobban félnek az emberek ilyen visszavonhatatlan igeneket és az azokkal természetesen együttjáró nemeket kimondani. A legtöbb ember életét az jellemzi, hogy: nemigen. S ez meg is látszik a következményeken.
Amikor a Biblia hűségről beszél, akkor feltételezi, hogy gondolkozó emberekhez szól, akik mérlegelnek, akiknek szempontjaik vannak, és akik a gondolkozásuk végén döntenek. A hűség pedig olyan döntés, amit az ember önmaga előtt sem korrigálhat többé. Legalábbis súlyos következmények nélkül nem. Viszont olyan döntés, ami az élet legnehezebb, legkényesebb, legkritikusabb helyzeteiben megtartó erő lesz neki.
Ezért igyekeztünk mindent elkövetni, hogy azoknak a gyermekeknek és felnőtt testvéreinknek, akik idejöttek a konfirmálás szándékával, minél jobban bemutassuk az élő Istent, hogy az ő igéjét, a Bibliát úgy tanulmányozzuk, hogy ők maguk közvetlenül kerülhessenek kapcsolatba Istennel. Ezért imádkoztunk néhányan folyamatosan azért, hogy Isten jelentse ki magát nekik, hogy ők jussanak el igaz istenismeretre. Ne valami elképzelt jóistenkében vagy valami rettegett szörnyű úrban higgyenek, hanem abban, aki valóban él, aki szeretett minket és önmagát adta értünk, aki úgy szerette ezt a világot - az ellene fellázadt, istentelenné vált világot -, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Hogy miközben megismerik Istent, aközben egyre bátrabban merjenek bízni benne, egyre teljesebben rá merjék bízni magukat, egész sorsukat, jövőjüket, ezt az ideigvalót, meg az örökkévalót is, és tudjanak hűségesen ragaszkodni hozzá.
Ha körülnézünk ebben a világban, mégis csak azt kell megállapítanunk, hogy a hűség tartja ezt össze. Minél több hűség egy házasságban, családban, társadalomban, akármilyen közösségben, annál nagyobb stabilitás. A stabilitás feltétele a hűség. Ha már semmit sem lehet kiszámítani, ha már senkire sem lehet számítani, ha már senkiben sem lehet bízni, ha minden viszonylagossá válik, összeomlik az élet. És a legstabilabbnak tervezett és vélt rendszerek is összeomlanak.
A hűség tartja össze és fenn ezt a világot. Elsősorban nem is a miénk, hanem Isten hűsége. A Biblia arról beszél, hogy hű az Isten. Hű az Isten, aki nem hagy titeket feljebb próbáltatni, mint ahogy elszenvedhetitek. Hű az Isten, aki elhívott minket a mi Urunk Jézus Krisztussal való közösségre. Micsoda ajándék, micsoda kincsek rejlenek ebben a közösségben! Az Ő hűsége az a forrás, amiből táplálkozhat a mienk. És valóban, mint forrás a patakot, úgy táplálja minden hívő ember életében az Istenhez való hűséges ragaszkodás az élet egyéb területein megnyilvánuló hűségét is.
Itt azonban gyakran elhangzik egy kérdés: Megéri-e hűségesnek lenni? Mert kétségtelen bolondnak nevezik sokszor azt, aki akár az előbb említett esetekben is hűséges. Kétségtelenül anyagi nyereségtől esik el az, aki hűséges, és olvastuk alapigénkben, hogy a szmirnai gyülekezet tagjainak csak azért kellett börtönt szenvedniük és felkészülniük az esetleges vértanúhalálra is, mert hűségesen ragaszkodtak Jézus Krisztushoz.
Megéri-e? Jogos a kérdés, de azért erre a kérdésre csak egy újabbal lehet elkezdeni a válaszadást. Mi a fontos neked? Ettől függ a válasz: megéri-e vagy nem. Mi fontos valakinek: az érdek, vagy az érték? A pillanatnyi érdek, vagy az örökkévaló érték? Percemberkeként akarja élni valaki az életét és csak dáridózni akar - hogy Ady Endrét idézzem, - vagy képes és hajlandó távlatosan gondolkozni. Mert aki tud még gondolkozni, és hajlandó távlatosan gondolkozni, az szükségképpen megérkezik oda, hogy a legfőbb érdekem az, hogy örökkévaló értékeket gyűjtsek és azokhoz ragaszkodjam. Olyan áron is ragaszkodjam hozzájuk, ha az pillanatnyilag szenvedést, hátratételt, gúnyt, anyagi veszteséget, börtönt, vagy netalán vértanúhalált jelent. Ez utóbbitól nekünk pillanatnyilag nem kell félnünk, az előbbiekben azonban a hívőknek, a hűségeseknek, folyamatosan részük van.
Ismerünk-e olyan örök értékeket, amik már itt magát az életet jelentik nekünk, és annak az életnek a keretei lehetnek szerényebbek, szegényesebbek, szorosabbak, szűkebbek, de maga az élet az fontosabb, mint a keretek, és tudjuk, hogy ez olyan tartalom, ami túléli a halálunkat is és az örökkévalóságban is érték lesz, - vagy pedig pillanatnyi érdekekért ezekről mondunk le és ezekhez válunk hűtlenné. Csak ez után a döntés után lehet értelmes választ adni erre a kérdésre: megéri-e?
Ha valaki az értékek mellett dönt, akkor azt mondja: mindent megér, hogy hűséges maradjon ahhoz a Krisztushoz, akiről nemcsak Pál apostol mondta el, hanem sokan valljuk ma is: nékem az élet maga Krisztus, akkor is, ha érte szenvedni kell, akkor is, ha miatta kevesebb pénzem lesz, akkor is... akkor is ..., mert Ő mindenek feletti érték. Őhozzá akarok hűséges maradni, s tudom, hogy ez azt jelenti, hogy ezzel már sok minden egyébről lemondtam. De amit így megnyertem és megtarthatok, s amitől emiatt elesek, azt nem lehet egy napon említeni. Amit Ő jelent, aki Ő maga, az teszi életté ezt a puszta létet, és Ő megmarad a halál után is, és egyedül Ő lesz ott velünk a halálunk óráján is, nem lehet semmi máshoz hasonlítani ezt. Hozzá akarok tehát hűséges maradni.
Ezért írja itt az Úr Jézus ennek a sokat szenvedett, fenyegetett kis gyülekezetnek: légy hű, ha kell mindhalálig, és néked adom az élet győzelmi koszorúját. A végső győzelmet ragyogtatja fel a küzdőpályán tusakodó gyülekezet előtt. Amikor már alig kap levegőt a futástól, amikor már szúr az oldala, amikor már majdnem összeakadnak a lábai, amikor nem lát maga előtt semmit, mert kezd elhomályosulni minden, csak az üldözők lihegését hallja maga mögött, akkor Jézus azt mondja: tarts ki! Mert ez az út vezet valahova. Ennek a végén van a győzelmi koszorú, és aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül. Légy hű, ha kell, mindhalálig, és tied lesz ez a győzelmi koszorú.
Mennyi hűtlenség vádol bennünket! Mit ígértünk a gyermekeink keresztelőjén? Hova lett az az ígéret: Mindent megteszek azért, hogy Jézus Krisztust megismerhesse? Amit megfogadtunk az esküvőnkön, amit megígértünk soksok úrvacsora alkalmával, amit ígértünk egy-egy szorongatott helyzetben Istennek, aztán a szabadulás után azonnal elfelejtettük? Amít ígértünk egymásnak, s talán már akkor sem vettük komolyan, amikor mondtuk.
Olyan nagy dolog, hogy mindezekre a hitszegéseinkre, fogadalomszegéseinkre, hűtlenségeinkre bocsánatot kaphatunk Istentől. Miért? Azért, mert volt valaki, aki viszont mindhalálig hűséges volt. Egészen a keresztfának haláláig. És aki ott a Golgotán, a kereszten, mindannyiunk minden hűtlenségének, hitetlenségének, hitszegésének, gyávaságának, megtorpanásának az ítéletét elszenvedte. Aki ehhez a Jézus Krisztushoz jön, akiről szintén sokszor olvassuk a Szentírásban: hű, az nála bocsánatot talál. És az vele újat kezdhet.
Hiszem azt, hogy konfirmáló testvéreink életében valóban új szakasz kezdődik a mai nappal. Ők a legtöbben már ismerik annyira magukat és Jézust, hogy nem magukban bízva, hősködve mondják el ezt a fogadalmat, hanem úgy: Uram, valóban hűséges akarok maradni hozzád, de erre csak te tehetsz képessé engem. Gyere be az életembe, és a te hűséged legyen az enyémmé. És éppen a kényes, a kritikus helyzetekben engem, aki nyuszi természetű vagyok, tegyél bátorrá. És nekem, akinek mindig utólag jutnak eszembe a helyes megoldások, te juttasd eszembe a megfelelőt. Éljünk együtt, élő Úr Jézus Krisztus, és tégy engem hűségessé. Én pedig hűséges akarok maradni hozzád.
Aki ezt komolyan gondolja és mondja, az, ha majd egyszer megérkezik oda az Úr színe elé, tőle magától fogja hallani: „Jól van, jó és hű szolgám, kevésen voltál hű, sokra bízlak ezután. Menj be a te Uradnak örömébe.” És ott többé nem veszélyezteti semmi a hűségünket, ott ez a bizonyos győzelmi koszorú minden méltatlanságunk ellenére is a miénk lesz. De csak akkor, ha mindvégig hűségesek maradunk.
Isten erősítsen minket ebben!

Ez a találkozás az első húsvét után egy héttel történt. Ugyanúgy, mint mi is egy héttel húsvét után vagyunk. Ennek során Jézus két nagy kincset kínál ajándékként azoknak, akik azt elfogadják tőle.
Az egyik ilyen nagy kincs a boldogság. Egész nyíltan beszél itt arról, hogy azt akarja, hogy az övéi boldogok legyenek. Nem úgy, ahogy a gyerekeink szokták egymástól kérdezni manapság, hogy: happy vagy? Hanem ennél sokkal gazdagabb tartalommal. Talán ezt a kifejezést használhatnánk - de ezt is a megszokottnál gazdagabb tartalommal, hogy ő azt akarja, hogy nekünk igazi komfortérzésünk legyen.
Vagyis, hogy mindannyian tudjuk, hogy van gazdánk. Tartozunk valakihez, akinek nagyon fontosak vagyunk. Mindannyian tudjuk, hogy van értelme az életünknek. Tartozunk valakiknek, akiknek ha nem adjuk meg azt, amit adhatunk, szegényebbek lesznek. Szükség van ránk. Mindannyian tudjuk, hogy van távlat előttünk. Nemcsak ez a mai nap, amelyik megint olyan gyorsan elszaladt,- vagy vannak, akiknek nehezen akarnak eltelni napjaik és az éjszakáik,- hanem hosszú távlat. Egy örökkévalóság van előttük, és Jézus azt akarja, hogy ebben az örökkévalóságban - beleértve a mát is - legyünk boldogok.
Az a tíz tanítvány, akikről itt szó volt, már boldog volt. Ők egy héttel ezt megelőzően találkoztak a feltámadott Krisztussal, és ezzel felfakadt az életükben egy olyan forrás, ami kimeríthetetlennek bizonyult, amiből meríthettek boldogságot.
Olyan éles az ellentét köztük és Tamás között. Tamás mindazt még nem hiszi, amit ők már hisznek. És ennek a tíz tanítványnak, aki már hisz, a boldogságát csak növeli az, hogy most egy héttel húsvét után újra olyan élményben van részük, ami abban erősíti meg őket, hogy minden okuk megvan arra, hogy amit nekik Jézus mondott, azt komolyan vegyék, amit érettük tett, annak örüljenek. Nekik van gazdájuk, az életüknek van értelme, van előttük távlat, hiszen Jézus kész most csak Tamásért visszajönni. S mintha ők ott sem lennének, most egyedül ezzel a kételkedővel foglalkozik. Egyenesen hozzá megy, őt idézi - amit Tamás néhány nappal ezelőtt mondott, s azt mondja: Gyere, győződj meg.
Ennyire fontos neki mindenki? Ha ennyire fontosak vagyunk, akkor talán mégis csak van értelme annak az életnek, amit Ő adott. S nagy élmény nekik az is, hogy nincs akadály Jézus előtt. Noha az ajtó zárva volt, egyszer csak ott van közöttük. A bezárt szívek is kinyílnak Őelőtte, olyan nagy az Ő szeretete.
Ők tehát már boldogok voltak, Tamás még nem. Mi hiányzott a boldogságához? Az, hogy el kellett volna hinnie azt amit mások mondtak neki Jézusról. A szem- és fültanúk, azok, akik valamit már átéltek, azok, akik többet tudtak, mint ő, akik jobban ismerték Jézust, mint ő, és ezt ellelkendezték neki. Ezt kellett volna elhinni. Boldogok, akik nem látnak és hisznek - mondja itt Jézus. Ezt a fajta boldogságot, amelyik minden körülmények között megmarad az ember szívében, azok kapják, akik hisznek a Jézusról szóló örömhírnek. Lehet, hogy kétkedve hisznek, de mégis ráállnak és igaznak fogadják el azt és nem utasítják vissza, mint Tamás.
Tamás akkor, amikor Jézus először jelent meg közöttük, hiányzott a gyülekezetből és így lemaradt valamiről. Most pótolja neki Jézus, és így megvan a lehetősége arra, hogy higgyen.
Hadd kérdezzem meg: te boldog vagy? Bizonyos vagy abban, hogy van gazdád, akihez tartozol? Ha senkid nem lenne ezen a világon, akkor is van valaki, aki kimondhatatlanul szeret. Tényleg kimondhatatlanul, leírhatatlanul, körülírhatatlanul. Akik Jézus Krisztusban hiszünk, naponta tapasztaljuk ezt az érthetetlen, mérhetetlen szeretetet, amelyik feltétel nélkül - ha kell egyoldalúan is -, minden áldozatra készen, végtelen türelemmel ad, így ahogy vagyunk, elfogad és nem mond le arról, hogy mássá legyünk. Szeret.
Bizonyosak vagyunk-e abban tehát, hogy hozzá tartozunk? Bizonyosak vagyunk-e abban, hogy neki tartozunk felelősséggel; hogy Ő kérdéseket tesz fel és nekünk felelnünk kell; hogy beszédes viszonyba kerülhetünk vele? Ismerjük-e azokat, akiknek tartozunk: csendes szolgálattal, vagy néha nagy áldozattal? Tehát érdemes élnünk, mert várják ezeket a csöndes szolgálatokat, az értük mondott imádságot, a rájuk sugárzó szeretetet.
Olyan hálás vagyok Istennek, hogy ismerek olyanokat - fiatalokat és időseket, túlterhelt középkorúakat és magányos, beteg öregeket - , akik boldogok. A múltkor - bevallom még nekem is furcsán hangzott, amikor egy házaspár, akinek a gyermekét temettük, utána a beszélgetés során azt mondta - pedig mind a ketten a szemüket törölgették közben -: mi most is boldogok vagyunk az Úrban. Volt, aki ezt nem értette ott. Örültem annak, hogy többen vagyunk ilyenek. Jézus ezt a boldogságot kínálja. Ezt mondja itt Tamásnak, hogy a tied is lehet, nem vagy kizárva belőle, kár hogy nem voltál itt a múltkor, akkor már egy hét óta boldog lennél. - Kár, hogy nem hiszed ezt, mert ötven év óta már boldog lehetnél, vagy már évek óta. De most ad még egy lehetőséget: újra kínálja.
A másik, amit kínál, az maga az élet. Azt mondja: „Mindezek azért vannak megírva, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és ebben a hitben életetek legyen az Ő nevében.” Életetek legyen, ne csak halálra szánt lét - ahogy századunk egyik legnagyobb egzisztencialista filozófusa nevezte az életet, - ne csak vegetálás, küszködés, kínlódás, majd csak eltengődünk valahogy, hanem élet. Olyan élet, amelyiknek sokszor nagyon szerény vagy egyenesen szegényes külső keretek között is gazdag tartalma van. Amelyikben örök szellemi, lelki értékek vannak. Olyan értékek, amelyekről Jézus azt mondta: sose rozsdásodnak meg, soha nem inflálódnak, a tolvajok nem lophatják el és nem áshatják ki. Amik mindörökre a miénk maradnak, és lelkileg akkor is gazdagokká tesznek, ha az egészségünket, a pénztárcánkat, a sikereinket tekintve szegényesebb az életünk, mint ahogy szeretnénk.
Ilyen életet kínál Jézus már itt és a halálunk után is. Olyan életet, amit nem tud kikezdeni a biológiai halál. Lehunyjuk a szemünket, megrendezik a temetésünket, és mi mégis élünk tovább. „Mert aki hisz énbennem - ahogy Jézus Bethániában mondta a gyászolóknak -, ha meghal is, él.” Ezt az életet kínálja, és ebből fakad már itt életkedv, életcél, tudom mi végre vagyok a világon, akármilyen szegény vagy bármilyen roskasztóan súlyos az. Ezért áldozatot is tudok hozni. És nagyon elszegényedhet körülöttem minden, belül lelkileg mégis gazdag maradok.
Hogyan lehet ez az élet a miénk? Azt mondja a Biblia Istenről: Nálad van az életnek forrása. Isten maga az életnek a forrása. Aki tehát vele kapcsolatba kerül, az él. Az él már itt is minden körülmények között, és az él a halála után is. Annak örök, teljes, isteni élete van. De ehhez Istennel kell kapcsolatba kerülni.
Nos, éppen erről van itt szó: Jézus Krisztus azért jött, hogy visszavezessen minket az élet forrásához. Aki Őrá hallgat, Ővele megy, annak élete lesz. Ilyen, ahogyan azt a Szentírás elénk adja. Aki újra rátalál Istenre mint Atyjára, összetartozik vele, annak élete van.
Van egy nagyon szép kórusmű. Az egyik sora így hangzik: Fiad által fiad lenni; Hozzád menni, együtt lenni véled. Ez az élet. Jézus által Isten gyermekévé válni, hozzá menni és vele nagyon szoros bensőséges közösségben élni már itt - ha süt a nap, akkor is, s ha beborul az ég akkor is, ha leáldozik a napunk és eljön az utolsó óránk, akkor is, meg utána is - mindörökké. Ilyen életet kínál nekünk Jézus.
És hogy lehet ez a miénk? Ugyanúgy, ahogy az előbb említett boldogság. Azt mondja itt: Mindezek azért vannak megírva, hogy higgyétek, és ha hiszitek, akkor felismeritek, hogy Jézus a Messiás, a Krisztus, az Isten Fia, és ebben a hitben életetek lesz az Ő nevében. Az Ő nevében azt jelenti: Őreá való tekintettel. Mivel ezt Ő tette lehetővé, ennek az árát Ő fizette meg, Őreá hivatkozom és én kapom meg Istentől ezt az életet.
Jézus tehát azt akarja, hogy boldogok legyünk, és azt akarja, hogy életünk legyen már itt is és a halál után is.
Tamás mindezt még nem ismerte. Tamás leragadt nagypénteknél. Jézus meghalt, és ez olyan tragédia volt a számára, hogy egyszerre átélte: nincs többé gazdája, nem tartozik senkihez - ott is hagyta mindjárt a tanítványokat is, ő Jézust követte és az Ő tanítványa volt. Ezek most mit tudnak rajta segíteni? Ugyanolyan tanácstalanok, erőtlenek mint ő. Elment haza. Befellegzett. Itt valami nagy kudarc történt. Vége van valaminek. - Közben nem lehetett tanúja annak, hogy most kezdődik az igazi. Vége van egy szakasznak, és most kezdődik egy dicsőségesebb, csodálatosabb. A feltámadott Krisztus tanítványai, tíz férfi mondja neki: láttuk az Urat! Tamás azonban ezt nem hiszi. Hiszen ahhoz fel kellett volna támadnia, az pedig lehetetlen! Én már csak tudom, hogy lehetetlen! - mondja Tamás. Ő ilyen volt.
Olvassuk korábban is a János evangéliumában, hogy egyszer Jézus nagyon magvas, nehezen emészthető igazságokat tanított nekik, sőt arról beszélt, kicsoda Ő, miért jött és hova megy, és miért megy vissza az Atyához (14. rész). Azt mondja: hová megyek, tudjátok, az utat is tudjátok. S akkor Tamás közbeszólt és azt mondja: Nem, Uram, egyiket sem tudjuk. Nem tudjuk, hová mész, honnan tudnánk akkor az utat? Leállítja Jézust egy olyan ponton, ahol nem tudja értelmileg követni. Magyarázd meg! Ezt nem értem! Az én belső világomba az eszemen keresztül jön be minden. Ha ott nem fér be valami, akkor nem lesz az enyém. Tessék megmagyarázni!
Itt is ez a Tamás szólal meg, amikor azt mondja a tíz tanítványnak: ne beszéljetek már ilyen képtelenséget. Hogyhogy láttátok? Majd, ha én is látom, sőt, ha megfogom, akkor elhiszem. - Itt mondja azt, hogy ha az ujjamat bedugom a sebek helyeibe, akkor elhiszem.
Mit tanulhatunk meg mégis Tamástól? Három fontos megfigyelést hadd mondjak, mert attól tartok, hogy többé-kevésbé mindannyiunkra jellemző ez, hogy ha nem értem, nem hiszem. Ez a hitetlenség velünk születik. Sokféle formája, változata van ennek, de Jézus azt mondja: azok a boldogok, akik ha nem látnak is, hisznek. Nem akárkinek és akármit, hanem Jézusnak és az Ő igéjének. És azt mondja: Azoknak lesz életük, akik hisznek, nem akárkinek és bármit, hanem ami meg van írva az Ő igéjében. Ha ezt komolyan veszik, magukra is érvényesnek tekintik, boldogok lesznek, és elkezdődik egy minőségileg más élet, elkezdődik az élet számukra.
Nos, mi az, amiben Tamás mégis példa előttünk, noha Jézus a hitetlenségét néven nevezi?
Az első: őszinte ember volt. Nem bólogat pusztán barátságból vagy udvariasságból tanítványtársaira. Amit nem hisz, arra azt mondja: nem hiszem. Nagyon sok ember azért nem jut el hitre, s azért nem lesz igazán boldog és nem lesz az övé az örök élet, mert önmagához sem őszinte. Még önmagát is megpróbálja félrevezetni. Például: elhiteti magával, hogy hívő.
Mit nevez a Biblia hitnek, és kiket nevez hívőknek? A Biblia szerint hinni azt jelenti: elfogadom Istentől azt, amit nekem kínál. Nem az, hogy én mit tartok Istenről, ez az én magánügyem, hogy mit tartok róla. Ő úgy sem az, akinek én tartom. Hit az, hogy elfogadom tőle azt, amit kínál. Mit kínál? Kínálja nekünk mindenek felett az Ő egyszülött Fiát, Jézust. Miért kell nekem Jézus? Mert rászorulok. Múlhatatlanul rászorulok. Hogyhogy, egyedül nem tudom megoldani a problémáimat? Miért, meg tudtuk oldani egyedül a problémáinkat?
Hinni azt jelenti: eljutok oda, hogy tényleg nem tudom megoldani, de nem mondok le a megoldásról. Isten azt mondja: neki van megoldása. Ezt még nem próbáltam ki. Persze, ehhez alázat kell. A hit mindig az a mozdulat, testvérek, hogy nyújtom az üres kezemet. Nincs benne semmi, üres, ilyen vagyok én. De van kihez nyújtanom, aki nekem megígérte mindazt, ami nélkül szűkölködöm. Végre nem én akarom előállítani vagy magamból kipréselni, és nem áltatom magamat vagy másokat azzal, hogy a zsebre dugott vagy a hátra tett kezemben úgyis ott van, ami kellene, mert ordít az életemről, hogy nincs meg nekem az, ami kellene,- hanem bevallom végre: nincs, de ha te éppen ezt adod nekem, köszönöm szépen. Ehhez alázat kell, és ez nagyon nehezünkre esik. Mert mi érteni akarjuk, mi tudjuk, mi jobban tudjuk, mint ahogy Tamás. De ő legalább őszinte volt. Azt mondta: ezt nem hiszem.
Tisztában vagyunk-e a magunk hitbeli állapotával? Van-e bátorságunk azt mondani bizonyos dolgokra: ezt most még nem hiszem? De hinni akarom, kész vagyok elhinni, ha meggyőznek róla.
Hogy győződött meg? Ez a második, amit megtanulhatunk tőle: a tekintély igazsága kevés volt Tamásnak, de az Igazság tekintélye elég volt. Tíz tekintélyes tanítvány egybehangzóan állított valamit. Azt mondja Tamás: sajnálom, nem hiszem. Az, hogy tekintély van mögötte, az még számomra nem teszi igazsággá, ha igazat mondanak is. Amikor megjelenik neki az élő Krisztus, aki azt mondta magáról: Én vagyok az Igazság, akkor Tamás kapitulál s azt mondja: ez igaz, ezt elfogadom. Az Igazságnak a tekintélye szólal meg, és azt elfogadja.
Lehet, hogy nekünk nem szimpatikus az, akitől többször hallottunk Isten dolgairól, de vajon, ha mégis kiderül, hogy igazat mondott, akkor készek vagyunk-e az igazság előtt meghajolni? A tekintély igazságára mondjunk nemet, de az Igazságnak legyen előttünk tekintélye. Annak az Igazságnak, akinek neve is van, aki egy személy, akit úgy hívnak: Jézus, annak az Igazságnak, ami itt írva vagyon a Szentírásban és azért íratott meg, hogy ti higgyetek, és e hitben életetek legyen Őreá való tekintettel, azért legyen bátorságunk ennek hinni.
A harmadik, amit Tamástól megtanulhatunk: noha nem fogadta el azt, amit a tanítványtársai mondtak, mégis elment néhány nap múlva közéjük. Nem tartotta igaznak az evangéliumot, annyira hitetlen volt és kételkedett, de mégis elment a gyülekezetbe azok közé, akiknek a szavát nem hitte el korábban, és ott a gyülekezetben találkozott az élő Krisztussal. És ez ma is így történik. Itt lehet vele találkozni, mert azt mondta: „Ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevembe, ott vagyok közöttük.”
Lehet, hogy sok minden hihetetlen. Lehet, hogy egyáltalán nem tartja valaki fontosnak, hogy prédikálnak, meg ő prédikációt hallgasson. Hallgat ő eleget a munkahelyén is, meg otthon a házastársától is. Mindenki prédikál neki: a rádió, a tv, az összes újság mondja a magáét. Hagyják őt békén! Én ezt teljesen megértem, de ha valaki ezt a fajta boldogságot és ezt az életet akarja, ezt csak az élő Krisztustól kaphatja meg, Ővele pedig a gyülekezetben lehet találkozni. Ott, ahol a hívők összejönnek, ott, ahol a mi kicsi hitünk összeadódik, ott, ahol együtt imádjuk Őt, és ott vannak azok is, akik nem szokták Őt imádni, vagy nem látják annak az értelmét sem, de úgy vannak, mint ahogy én voltam egyszer, amikor Isten hatalmasan kézbe vette az életemet és megújította a hitemet.
Egy lelkészcsaládnál töltöttem egy hetet, ahol szolgáltam, és elejétől végig éreztem, hogy ezeknek van valamijük, ami nekem nincs, és nekem ez kell. Mi az, és hogy lehet hozzájutni? Valami effélét érezhetett Tamás a többieken. Nem hiszem, amit mondtok, de hogy lehettek olyan boldogok ilyen körülmények között, mikor Jézus meghalt, mikor nincs gazdánk, mikor nincs értelme élni, mikor nyakunkon a rómaiak? Mitől vagytok ilyen boldogok, mert én is szeretnék az lenni? S elment a gyülekezetbe, és akkor ez a nagy tisztesség éri - amit már említettem -, hogy Jézus egyenesen hozzá megy, nevén szólítja. Nem dorgálja meg, hanem kínálja neki az ajándékot, ezt a boldogságot és ezt az életet. És Tamás is megkapja.
A hagyomány azt tartja, hogy Tamás Indiába ment az evangéliumot hirdetni, és ott halt vértanúhalált Jézusért. Ide el lehet jutni onnan: hogyisne, nem hiszem, hogy feltámadott. De ehhez őszintének kell lenni, lássam hogy mit hiszek, és mit nem hiszek. És ne nyugodjak bele abba, hogy sok mindent még nem hiszek vagy nem értek. Legyek őszinte, az Isten igéje legyen igaz a számomra, és az Igazság tekintélye előtt hajoljak meg, és menjek a gyülekezetbe. Akárkik járnak is oda, akár- milyen is a prédikáció, akármilyen énekeket énekelnek, vagy hol meleg van, hol huzat van, Jézussal ott lehet találkozni. Boldogságot és életet nekünk csak az élő Jézus Krisztus tud adni, de Ő tud. És bármilyen nyomasztó körülmények között él valaki, megtelik a szíve örömmel, hogy mégis csak tartozom én valakihez, mégis csak van a számomra program, valami szép életterve, amit Ő mutatott meg nekem. Ad hozzá, erőt is, ad közben örömöt is, ad testvéreket is, bajtársakat is, imatársakat is, mégis csak érdemes élni, mert Jézus valóban feltámadott és él!
Még csak annyit: Tamás pótolhatta azt, amit az első alkalommal elmulasztott. Isten ad erre sokszor lehetőséget, de nem vég nékül. Eszembe jutott Heródes alakja, akihez Jézusnak már egyetlen szava sem volt, pedig Heródes kérlelte: mondj valamit. Mondj valami tanítást vagy tegyél csodát,- és azt olvassuk: Jézus nem szólt egy szót sem hozzá. Miért? Mert Keresztelő János hosszú időn át hirdette Heródesnek az igét, de Heródes csinálta tovább az ellenkezőjét. Ezt vég nélkül nem lehet csinálni! És amikor most valami mutatványt szeretett volna Jézustól látni és hallani, kiderül: nem lehet része semmilyen élményben. Letelt a kegyelmi idő. Hallotta eleget, és meghallhatta volna. Most már nem hall semmit.
Ez itt egy különös kegyelmi pillanat, hogy ilyen hitetlenség, ilyen masszív kételkedés után Jézus ilyen gyöngéd szeretettel segíti Tamást a hitre. De ez nem ismétlődik vég nélkül. - Mindenesetre ma még itt vagyunk. Én hiszem, Jézus is itt van és kínálja nekünk egészen valóságosan ezt a boldogságot és ezt az életet. Kell-e ez neked? Ha kell, akkor néhány egészen egyszerű, keresetlen szóval ezt elmondhatjuk neki. Megköszönhetjük az Ő sebeit, amit megmutatott Tamásnak is, és amit látnunk kell nekünk is, mert miattunk ütötték azokat a sebeket. Megköszönhetjük türelmét, hogy mostanig várt. Megbánhatjuk, hogy csak most nyújtjuk a kezünket ezért a boldogságért és életért, és elkezdhetjük élni ezt az új életet Jézussal. Nem érdemes ezt halasztani. Ma van az alkalmas pillanat, amikor Ő ezt az ajándékot nekünk kínálja.

Kedves testvéreim, ezt az Igét adja elénk bibliaolvasó kalauzunk szerint ma Isten. Örültem, amikor kiderült, hogy a mai Igénk, egyrészt azért mert húsvéthoz ennyire közel lévén, jó még ilyen húsvéti gondolatokkal foglalkozni, mint amiről ez az Ige szól. Másrészt pedig azért, mert olyan sok kedves biztatás van ebben a néhány mondatban, amire azoknak a testvéreinknek, akik ma részesülnek a keresztségben, különösen is nagy szükségük van. Mindnyájunknak, de ők kiváltképpen szívükbe zárhatják majd ezeket.
Lényegében arról szól ez a néhány mondat, hogy kicsoda Jézus. A Biblia azt mondja, hogy a mi életünknek a legfőbb kérdése ez, hogy megismerjük Őt igazán. Aki Őt ismeri, annak van teljes élete, örök élete. Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek Téged - ezt olvassuk a Szentírásban. Ráadásul itt úgy ismerhetjük meg Jézust, hogy Ő maga mutatkozik be. Egy ideig János apostol tesz róla bizonyságot, elmondja, kinek jelentette ki magát Jézus az ő számára, aztán ő elhallgat és megszólal Jézus, és elmondja, kicsoda Ő. Kinek ismerhetjük meg, és ez nagyon sokat jelentett az akkori hívőknek is, és sokat jelenthet nekünk is.
Mert ezekből a szavakból úgy ismerhetjük Jézust, mint akire életünk minden helyzetében számíthatunk. Mint aki nem kitalálás, nem fikció, hanem a halálon is diadalmaskodó, feltámadott Isten, akinek mi nagyon fontosak vagyunk, aki éppen a keresztség szereztetésének az Igéjében ígéri: tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig.
Hogy igazán értsük, milyen nagy horderejű Jézusnak ez a bemutatkozása, egy kicsit hadd beszéljek arról, hogy mikor írta János apostol ezt a könyvet, kiknek írta, miért írta, mi volt a célja vele akkor, és mindjárt közelebb jön hozzánk, és nagyon maivá válik minden üzenete.
Az első századnak a végén keletkezett ez a könyv, a 90-es évek elején írta az idős János apostol. Akkor, amikor Domitianus római császár megkezdte az első szervezett keresztyénüldözést. Az, amit néhány évtizeddel előtte Néró császár csinált, egy őrültnek a rémtette volt. Domitianus azonban átgondolt ideológia alapján azt tűzte ki célul, hogy azokat, akik Krisztusban hisznek, egy szálig kiirtja. És hozzá is látott ehhez a véres munkához. Államvallássá tette a császárkultuszt, ami azt jelentette, hogy naponta áldozatot kellett bemutatniok az embereknek a császárnak szentelt oltáron. Ő önmagát istenségnek is tartotta.
A keresztyénekről tudjuk azt, hogy nagyon szorgalmas, törvénytisztelő, csendes emberek voltak. Sose lázongtak, idegen szóval így mondják ezt: lojálisak voltak. Nem okvetetlenkedtek, nem voltak összeférhetetlenek, végezték a dolgukat, békességben éltek, szerették az ellenségeiket is. Erre azonban nem voltak hajlandók, hogy ők az élő Isten helyett a császárt imádják istenként. Ez elképzelhetetlen volt a számukra. Akkor viszont az életükkel kell fizetniük.
Azzal szórakoztatta a császár Róma polgárait, hogy kiéheztetett oroszlánok elé dobáltatta az ilyen keresztyéneket a cirkuszokban. Ott tépték szét őket a publikum szeme láttára és füle hallatára. Érdekes látnivaló lehetett. Ártatlan embereket, kisgyerekeket, fiatalokat, asszonyokat, öregeket válogatás nélkül. Csak annyit kellett volna mondaniok, hogy a császár az isten. De ők tudták, hogy az Isten az Isten. És ők hittek abban a Jézus Krisztusban, akiről azt is hitték, hogy Ő örök Isten, Isten szent Fia, és nem voltak hajlandók helyette embert imádni.
Ez volt a választásuk a keresztyéneknek: ha hűségesek maradnak Jézushoz, akkor nagyon valószínű: vértanúkká lesznek, megölik őket. Ha megalkusznak, akkor viszont megtagadják Jézust, és ezzel az üdvösségüket, az életet dobják el maguktól. A túlnyomó többség hűséges maradt. Ezekben az években írta János ezt a könyvet.
Kettős célja volt vele: bátorítani azokat, akikre mindennap ott leselkedett a halál, mert soha senki nem tudhatta, melyik nap viszik, és ha elvitték, onnan visszatérés nem volt; másrészt vigasztalni azokat, akiknek a hozzátartozói közül már voltak vértanúk. Az egyik, amit János sokszor mond: kitartani Krisztus mellett, mert Ő jelenti nekünk az életet, Domitianus csak a testünket ölheti meg, de a lelkünknek örök életet készített Isten, és a másik: vigasztalni azokat, akik gyászoltak.
Gondoljuk meg: szinte minden keresztyén családban volt már halott. Nagyon rászorultak arra, hogy túllássanak a halálon. János itt, mindjárt az elején ebben segít nekik. Hogyan? Úgy, hogy szinte odanyúl mindenkinek az álla alá és felemeli. Azt mondja: ne csak ezt lássátok, ezt a rettenetes vérfürdőt, ezt a tömény gonoszságot, ezt az embertelenséget és istentelenséget, ami körülöttünk van, hanem azt a Jézus Krisztust is, aki még ezt is megengedi, s ennek ellenére is Ura és Királya ennek a világnak. És mindenkit szeret, de titeket különösképpen szeret. Őt nézzétek, kicsoda Ő! Ha Őt elengeditek, mindent elveszítetek. Ha Őhozzá ragaszkodtok olyan áron is, hogy esetleg az életetekbe kerül, a legfontosabbakat megtartottátok. Az életeteket kiolthatják, azt az életet, ami tulajdonképpen arasznyi, néhány évig, évtizedig tart és tele van nyomorúsággal, de az örök életet, annak a dicsőségét, boldogságát nem vehetik el tőletek. Nem érdemes Krisztust eldobnotok, elhagynotok.
Akik pedig gyászolták a hozzátartozóikat, azokat lényegében ugyanezzel vigasztalta. Hogy őnekik már jobb. Nekik már nem kell félniük senkiféle Domitianustól. Őket már nem fenyegeti semmi nyomorúság. Ők már megérkeztek és az Úrnál vannak.
Ezért sorolja el itt az 1. fejezetben János, hogy kicsoda Jézus. Néhány jellemvonását megemlíti Ő, aztán, mint ahogy említettem, megszólal maga a feltámadott élő Krisztus, és elmondja, ki Ő maga.
János először azt említi róla, hogy Jézus Krisztus is hű tanú. És itt az a szó van: vértanú. Jézus is vértanú volt. Ő is hűségesen ragaszkodott Istenhez mindhalálig. Így olvassuk a Filippi levélben, hogy engedelmes volt halálig, mégpedig a keresztfának haláláig. Egyedül Őt végezték ki ezen a földön ártatlanul. Ráadásul úgy, hogy magára vállalta a mi bűneinket és azoknak a büntetését. Elképzelhetetlenül nagy szíve, nagy szeretete volt. És hűséges maradt. Vállalt minden szenvedést azért, hogy engedelmes legyen Istennek, és azért, hogy velünk valami nagy jót tehessen. Átvállalta a kárhozatot, a bűneink büntetését rólunk.
Ő hű tanú. Akit tehát közületek a Jézushoz való hűségéért fognak esetleg kivégezni, - mondja itt János - az nem kerül rossz társaságba. Az Krisztussal tölti az örökkévalóságot. Ha pedig életben maradhattok, akkor is az Ő társaságában tölthetitek el ezt a néhány évet, évtizedet is, ami itt hátra van, és az örökkévalóságot. Gondoljátok meg, hogy az Ő kezét elengeditek-e. Jézus Krisztus hű tanú.
Aztán így folytatja: elsőszülött a halottak közül. Vagyis Ő az első, aki átlépett a halálon. Jézus feltámadására utal itt. Ő nem úgy támadt fel, mint Lázár, akit Jézus előhívott a sírból, Lázár aztán később meghalt még egyszer. Jézus nem visszajött, hanem túllépett a halálon. Azon az áthatolhatatlan falon, ami ott van mindannyiunk előtt, és amire az van írva: halál, pusztulás, végzet, azon Ő kaput nyitott, rést tört azzal, hogy feltámadott. És akik Őbenne hisznek, követhetik Őt ezen a résen, odaát az igazi életbe, a teljes életbe. Jézus az elsőszülött a halottak közül, nem az egyetlen. Akik közülünk vértanú halált halnak - mondja ezzel János,- azok követik Őt ebbe a dicsőségbe. Ezért biztatja őket ezzel a jól ismert mondattal: „Légy hű mindhalálig, és néked adom az életnek koronáját.”
Aztán jön egy nagyon merész megállapítás: Jézus Krisztus a föld királyainak a fejedelme. Domitianus azt hitte magáról, ő az. Vannak királyok itt, ott, amott. Kimondhatatlan nevű kis országoknak vannak uralkodói, de a világ ura, az a római császár őfelsége. És ő meg is tudja mutatni a hatalmát. Ő a föld királyainak a fejedelme. Erre János, aki szintén készen volt minden nap arra, hogy viszik és vértanú halált kell halnia, legyint az egészre és mosolyog: Domitianus? Tizenöt évig folytathatta ezt a szörnyűséget, tizenöt év múlva elragadta őt is a halál.
A domitianusok jönnek és mennek. Kiskirályok ők nagyon, akármilyen nagynak képzelik is magukat. Elszáll felettük az idő, s elnyeli őket a halál. De az a Jézus, akiben mi hiszünk, az uraknak Ura és a királyok Királya, a halált is legyőzte. Őt nem ragadhatta el a halál. Ő feltámadott. És azok között, akiknek János írta a levelet, a legidősebbek még szemtanúi is lehettek annak, hogy Jézus a keresztre feszítése után ott járkált Jeruzsálem utcáin és Galileában és másutt is, és találkozhattak Vele. Ő feltámadott, Ő legyőzte a halált, és Ő a föld királyainak a Fejedelme. A domitianusoknak is fejedelme. Messze, messze, több klasszissal feljebb uralkodik. Az Ő országa nem is e világból való. Az egész világmindenség az Ő uralma alatt van. A domitianusoké nagyon ideig való. Jézus Krisztusé örökké való.
És ezekben a mondatokban benne van: testvérek, el ne felejtsétek, hogy ti ennek a királyságnak az állampolgárai is vagytok. Most itt járunk, két lábbal a földön, s végezzük a munkánkat, tudomásul vesszük a körülményeket, mi is azt mondjuk a többiekkel: ez van, és próbáljuk megtalálni ezen belül a helyünket, a feladatunkat, a szolgálatunkat.
De ez a mi egyik hazánk. Hazánk és otthonunk, nem idegenként vagyunk itt, de vándorként. Ez egyszer véget ér. És akkor nem a nagy semmibe hullunk bele, hanem akkor teljesen érvényesül majd az a másik polgárság. A mi országunk a mennyekben van, honnét a megtartó Jézus Krisztust is várjuk. S ennek az országnak a királya már most Király. Itt is, meg odaát is. Ezt el ne felejtsétek. Aki Jézust elhagyja, ezt az állampolgárságát veszíti el. És ezt nem érdemes.
Nem tudom, érezzük-e, hogy minden szavával bátorítani akarta János a sokat szenvedő, nagyon nehéz helyzetben levő hívőket. És ez a bátorítás nem is volt hiábavaló, másoknak is tovább tudták adni.
És akkor megszólal Jézus - János azt mondja: mintegy rám tette az Ő jobb kezét, és azt mondta: „Ne félj.” Ezek szerint János is félt. Az Isten közelségében mindig nagyon picinek érzi magát az ember, s van ilyen szent félelem is. De egyébként is természetes volt abban az üldözéses időben, hogy valakinek a szívében félelem volt. „Ne félj; én vagyok az Első és az Utolsó; az Élő, pedig halott voltam, de íme élek örökkön örökké, és nálam vannak a pokolnak és a halálnak kulcsai.”
Olyan szemléletes kép, hogy szinte maga előtt látja az ember. János ott gondolkozik azon, vajon melyikünk meddig él, meddig tarthat még ez a rettenetes korszak? Vajon tudom-e igazán bátorítani az én halálra szánt testvéreimet? S egyszer csak Jézus leállítja az aggódásait, ráteszi a jobb kezét.
Valahányszor a Bibliában előfordul ez a kifejezés: jobb kéz, ott a hatalomról és az erőről van szó. Jézus erejét és hatalmát éli át János. A jobb kéz annak a szimbóluma volt. Amivel valaki meg tud tartani, amivel terhet tud emelni, amivel a másikat fel tudja emelni, ha kell, ajándékozni tud, amivel meg tudja védeni az ellenségtől, és amivel uralkodik. A jogart a király a jobb kezében tartja.
Ez a kép önmagáért beszél: Jézus mint Úr, mint a föld királyainak a Fejedelme jelenik meg, akinek azonban gondja van egy kicsi Jánosra is, meg akárkire, a magunk nevét is nyugodtan mondhatjuk. Mindannyiunkra személy szerint gondja van. Ő nem fönt valahol a felhők felett uralkodik, hanem miközben teljhatalommal uralkodik, mi mindnyájan nagyon fontosak vagyunk Neki. És érezteti is velünk az Ő hatalmát, hogy bízzunk Benne, számítsunk Rá, hogy ne féljünk. A félelem nagyon sok energiát elemészt. Ne félj!
S akkor mintegy megcsörget egy kulcscsomót. Azt mondja: ezek a pokolnak és a halálnak a kulcsai. Vannak ajtók, amiket csak Ő nyithat ki előttünk. Vannak ajtók, amiket, ha Ő bezár, senki nem tudja betörni sem. Még a közelébe sem mehet. S vannak lehetőségek, amiket Ő egyszerűen megnyit az övéi előtt. A kívülálló csodálkozik: ezen a falon nem láttam ajtót, s most meg ajtó van és mennek be rajta. Ajtót nyitott. Ott ahol akar.
Neki minden lehetséges. Akkor állítja le a domitianusokat, amikor akarja. És úgy bátorítja a Benne hívőket, ahogyan csak Ő tudja. Neki az is lehetséges, ami az embereknél lehetetlen. S miközben van okuk a hívőknek félni, mert ellenséges világ veszi őket körül, aközben újra és újra hallaniok lehet, hogy van okuk nem-félni is, mert Jézus ura ennek az ellenséges világnak. Szereti azt is, de az övéit különösen is védi.
Jézus jobb kezének az említése a világuralmára utal. Arra, hogy az Övé minden hatalom. És vajon nem ezt mondta szó szerint, amikor a keresztségről beszélt? Amikor az apostolokat elküldi, hogy tegyenek az Ő tanítványává másokat, megkeresztelvén őket: „Én tiveletek vagyok minden napon” - ígéri. Mielőtt ezt mondja, úgy mutatkozik be: nékem adatott minden hatalom mennyen és földön. (Mt 28,18-20).
Beszélgettünk erről azokkal, akiket ma megkeresztelünk. Nem tudom, mennyire vert gyökeret a szívetekben ez a bibliai örömhír, hogy az a Jézus fogad be a szövetségébe titeket, akié minden hatalom mennyen és földön. Aki az Ő jobb kezét is engedte, hogy odaszögezzék a keresztre miattatok is, meg mindannyiunk miatt, de nem tarthatták fogva őt a szögek. És az Ő jobb kezével, az Ő hatalmával azóta is uralkodik. Ura ennek a feje tetejére állt, megveszekedett világnak, ura minden eszét vesztett diktátornak is, és ura minden kisembernek, az üldözötteknek. Azoknak különösen is megmutatja az Ő jobb keze hatalmát, akiket Ő miatta üldöznek, és Őérte is vállalják a gúnyt vagy a hátratételt, vagy bármilyen szenvedést. Mindenek fölé magasodik itt a feltámadott Krisztus alakja, aki azt mondja: „halott voltam, de élek örökkön örökké.” Mutatja teljhatalmát a jobb kéz említése, és ennek a bizonyos kulcscsomónak a felmutatása: nálam vannak a halálnak és a pokolnak kulcsai. Ő még a poklot is megjárta, hogy nekünk ne kelljen odajutnunk.
Ha valaki ma azt mondja: kérem, ami otthon nálunk van, az maga a pokol, akkor is bizonyos lehet abban, hogy az bármikor átalakulhat mennyországgá, mert Jézusnál vannak a halálnak és a pokolnak kulcsai, és ahol Ő megjelenik, ahol Ő jelen van, ott a mennynek az erői kezdenek áradni.
Ezért kellene mindannyiunknak sokkal komolyabban vennünk a Vele való összetartozást. Minket nem üldöznek a hitünkért ilyen formában, mint János idejében a keresztyéneket. De rengeteg csapda, csábítás, kísértés leselkedik ránk is, rátok is. Van, amikor fenyegetéssel akarnak Tőle eltávolítani, van amikor ígérgetéssel akar magához édesgetni a világ. Ma is mindent megtesz a Gonosz azért, hogy a Jézussal való kapcsolatunkat meglazítsa vagy megszakítsa. És aki komolyan veszi azt, hogy Jézus Krisztus tanítványa, annak ma is szenvednie kell. Ha mást nem, látnia kell, hogy gúnyosan elhúzták a szájukat azok, akiknek beszélt a hitéről, vagy elesik valami prémiumtól, vagy amiért ő dolgozott meg, az azért járó honoráriumot más teszi sebre. Vagy kiforgatják a szavait és ellene fordítják még azt a jót is, amit másokért tett. Nagy fantáziája van a gonoszságnak, hogy a Krisztus tanítványait üldözze és bántsa. Nekünk is szükségünk van arra, hogy tartsa bennünk a lelket Isten Igéje.
Légy hű mindhalálig, és néked adom az életnek koronáját - azt mondja az Úr Jézus.
Isten segítsen mindnyájunkat, hogy azért tudjunk hűségesek maradni Jézushoz, és ti is azért legyetek Neki majd igazán hűséges tanítványai, mert megismertük, kicsoda Ő, mert felmagasodik előttünk a feltámadott Krisztus, aki ma is ugyanaz, aki akkor volt. Ő tegnap és ma és örökké ugyanaz. És aki mireánk is ráteszi az Ő jobb kezét nagy szeretettel és gyengéden, amelyiken látszanak a sebek még ma is. Ez a könyv többször említi, hogy a megöletett Bárány a mennyei dicsőségben is úgy jelenik meg, mint akin látszanak a sebek, de aki győzött: bűnön, poklon, síron, aki megtanít minket boldogan élni már itt, ha kell ilyen nehézségek között is, aki egyedül tud nekünk igazi, boldog, örök életet adni.

János apostol számára felejthetetlen maradt az az élmény, amiben az első húsvét reggelén része volt. Ott állt Jézus üres sírja előtt Péterrel együtt, ahova három nappal azelőtt arimáthiai József elhelyezte Jézusnak a holttestét, és nem értették, hogy a sír bejáratát elzáró követ ki hengerítette félre. Nem tudták megfejteni a rejtélyt, hogy hova tűnhetett a sírkamrából a holttest. És miért vannak azok a lepedők, amiket Péter olyan alaposan vizsgálgatott, olyan rendben.
Ott álltak a talány előtt. Aztán nem sokkal utána találkozott a feltámadott Krisztussal. És leírja azt is, hogy mit beszéltek egymással.
Ebben a rövid tudósításban, amit olvastunk, többször is előfordul ez a szó: látta. De minden alkalommal ennek egy másik görög változatát találjuk az Újszövetség eredeti szövegében. Három különböző szót említ itt János, amiknek egészen különböző a jelentésük is. És ez azt szemlélteti nagyon jól, hogy ki mennyit látott az első húsvétkor a feltámadás titkából. Erre a kérdésre keressünk most választ: ki mennyit lát a húsvétból; és közben kérdezzük meg magunkat, hogy melyik szereplőjéhez hasonlítunk leginkább a felolvasott történetnek?
1) Az első szereplő a Magdalai Mária. Őróla ezt olvastuk: „A hét első napján korán reggel, amikor még sötét volt, a Magdalai Mária odament a sírhoz, és látta, hogy a kő el van véve a sírról. Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és így szólt hozzájuk: Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették.”
Az asszonyok szerették volna befejezni vasárnap hajnalban, a hét első napján a temetést. Nem fejeződhetett be a végtisztesség, hiszen gyorsan kellett arimáthiai Józsefnek Jézus holttestét levenni a keresztről és elhelyezni a maga sírboltjába, mert pénteken este 6 órától kezdődött a szombat, ráadásul a nagy páska-ünnep, és nem volt szabad semmit sem csinálni. Alig várták ezek a kegyes asszonyok, hogy a végtisztességet befejezzék, és a kor szokása szerint Jézus holttestét illatos kenőccsel megkenjék.
Márk evangélista még azt is leírja, hogy útközben, ahogy mentek ki a sírhoz, arról beszélgettek, hogy ki hengeríti el majd azt a hatalmas követ, amivel arimáthiai József emberei elzárták a sír bejáratát. S legnagyobb meglepetésére a követ elhengerítve találja. Annyira meglepődött ezen Mária, hogy azonnal megfordul, és fut vissza, hogy ezt elújságolja a tanítványoknak. Mindjárt hozzáteszi a saját gondolatát is: Elvitték az Urat a sírból. Honnan vette ezt? Ennek semmi alapja nem volt. Ez jutott eszébe. Mi is szoktunk olyanokat mondani, amik nem felelnek meg a valóságnak, csak azt gondoltuk, hogy nem történhetett, csak az, ami nekünk eszünkbe jut.
Nos, Mária is így volt, és ezt újságolja az apostoloknak. Az a szó, amit itt olvasunk, hogy „Látta, hogy a kő el van véve a sírról” azt jelenti, hogy valamire odapillantani. Egy villanásnyira észlelni, úgy, hogy nem foglalkozik vele tovább az ember. Valamit meglát, és máris a saját gondolatait fűzi tovább, amik pontatlanok, mint ahogy itt Máriáé is. Ugyanolyan felszínesek, mint az a látás felszínes volt. Valamit egy villanásnyira észrevett, és nem megy a mélyére, nem megy közelebb, hogy meggyőződjék: valóban úgy van-e. Nem kezdi kutatni, miért van úgy, meg mi következik ebből, hogy így van. Meglátta egy pillanatra, s ennyi neki elég.
Ez az egészen felszínes látás az, amiről itt az ige beszél. Amikor az ember megmarad az első benyomásánál. Amikor sok mindent néz, de tulajdonképpen abból nagyon keveset lát. Azt gondolja, hogy az a kevés - minden. Erről a felszínes látásról van szó. Hogy milyen felszínes volt itt Mária, mutatja, hogy észreveszi és azonnal hátat fordít a látványnak. Nem foglalkozik vele tovább. Megfordul és fut a tanítványokhoz. Maga mögött hagyja az egészet.
Ha most elgondolkoznánk, sok minden eszünkbe juthatna, ami erről a felszínes látásról tanúskodik a mi életgyakorlatunkban is. Milyen sok ember olvassa a Bibliát. Vannak, akik naponta. S mennyit veszünk észre belőle? Milyen mélyre hatolunk egy-egy rövid szakaszba, ami aznap következik számunkra? Mennyi az, amit igazán megértünk, ami bensővé válik, amiről aznap szívesen beszélnénk másoknak is? Mennyi az, ami annyira vérünkké válik, hogy átalakít egy ponton, hogy formálja az életünket? Nagyon sokszor egy óra múlva már azt sem tudjuk, mit olvastunk. Talán bibliaolvasás közben is másutt járt az eszünk. Ez a felszínes látás.
Ugyanez kísért az imádkozásainkban. Sok ember van, akik lényegében ugyanazt az imádságot mondják el minden nap. Ami azt jelenti: nincs mondanivalójuk Isten számára. A család szűk köréért könyörögnek, legfeljebb a hangsúly ide-oda helyeződik, mikor kinek van leginkább szüksége segítségre. Jó Istenem, segíts meg. Lényegében ennyiből áll az imádság. Valaki egyszer nagyon őszintén mondta: én magam is unom az imádságaimat, olyan egyhangúak. Mert a felszínen maradunk.
De az emberi kapcsolatainkat is sokszor ez mérgezi meg, ez a sekélyesség. Hogy igazában nem figyelünk oda egymásra. Néhányszor rajtakaptam magam, mikor még a gyerekeink kicsik voltak, hogy nagy lendülettel és hévvel meséltek valamit, és a beszámolójuk kérdésbe torkollott, és nem tudtam válaszolni a kérdésre, mert nem figyeltem oda. Csak hadd mondja a kicsi, nekem felnőttes gondjaim vannak, azok ugyebár mindig fontosabbak, és amikor meg kellene szólalni, nem tudom, mihez kell hozzászólni. Mert nem vettem komolyan a másikat.
Nagyon jó lenne, ha tetten érnénk magunkat az ilyen felszínességeinkben, és engednénk, hogy Isten kigyógyítson, mert életbevágóan fontos a kapcsolataink számára, hogy nagyon odafigyeljünk egymásra. Hogy még arra is legyen fülünk meghallani, amit nem mondott el. Esetleg azért beszélt másról, mert az nagyon megterheli a szívét és szeretné kiönteni, de nem akárkinek. Csak annak, aki valóban odafigyel, akinek érdemes. Hányszor tesztelnek a gyerekek bennünket, hogy most milyen állapotban vagyunk. Rá lehet bízni most a titkomat?
Isten segítsen mindnyájunkat, hogy kilépjünk ebből a felszínességből, ebből a sekélyességből. Mert a húsvéti ünneplésünket is ez fenyegeti. Olyan árulkodó már ez az elnevezés is, ahogy mi ezt a csodálatos ünnepet nevezzük. Mi a lényege a húsvétnak? Az, hogy a régebben divatos hosszú böjt után ezen a napon végre húst vehet magához az ember. Ezért hús vét. Ennyi lenne? Tényleg ez a lényege? Egy kis színes tojással dekorálva, kölnikével meglocsolva?
A teremtés óta nem történt olyan horderejű esemény, mint Krisztus feltámadásakor! Amikor Ő feltámadt a halálból, Isten akkor hitelesítette mindazt, amit Ő mondott és tett. Akkor ismerte el a magáénak újra és az egész kozmosz előtt az Ő egyszülött Fiát. Elhangzott korábban is, hogy ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, Őt hallgassátok. De most ütött hitelesítő pecsétet a mindenható Isten az Ő egyszülött Fiának a váltságmunkájára. És amikor Jézus feltámadott, akkor végleges és döntő vereséget szenvedett minden, ami rossz, ami értelmetlen, ami életellenes, ami pusztít, rombol, amivel küszködünk. És aki a feltámadott Krisztushoz tartozik, az egy győztes seregnek a katonája. Sok csatározásunk lesz még, amíg ebben a testben vagyunk, de tudhatjuk, hogy a háború eldőlt. És a háború a kereszten és az üres sírnál dőlt el.
De aki csak úgy felszínesen odapillant, s valamit észrevesz belőle, az ezt egyáltalán nem tudja komolyan venni. Nos, ez az első szó, ez a felszínes látás.
2) Amikor Péterről olvasunk, ott egy másik görög szóval találkozunk. „Megérkezett Simon Péter is és bement a sírba, és látta, hogy a leplek ott fekszenek, és hogy az a kendő, amely Jézus fején volt, nem a lepleknél fekszik, hanem külön összegöngyölítve egy másik helyen.”
Ő is látta, amit látott, de hogyan? Ez a szó azt jelenti, hogy valamit nagyon alaposan szemügyre venni. Minden részletre felfigyelni, aztán a részleteket összerakni. Keresni az összefüggést a jelenségek között. Keresni az okát mindannak, ami most látványként a szeme elé tárul. Miért ez látható most itt? És következtetéseket levonni belőle. Ha ez látható, akkor arra következtethetünk, hogy...
Kicsit ismerős ez a görög szó a fülünknek: teoreo. Ez a teoretikus látás. A vizsgálódó, elemző, alapos. A nyomozóknak a látása ez. Minden pici nyom döntő lehet adott esetben. Mindent rögzíteni kell, mindent észre kell venni, mert meg akarjuk érteni, mi történt.
Péter érteni akarja, mi történt. Ezért tűnik fel neki az, hogy az a kendő, amivel az elhunytnak a fejét szokták becsavarni, szépen összehajtva, szabályosan le van téve a földre. És a halotti lepel, ami Jézus holttestét fedte, az meg úgy van ott, mintha kijött volna belőle Jézus. Mint amikor a lepke kiröpül a bábból. Ottmaradt a báb. De furcsa! Ez valóban elgondolkoztató. És ez az oknyomozó lá-tásmód keresi ennek az okát:
Mi lehet ennek az oka? De nem találja. Mária mindjárt visszafordult, mihelyt meglátta, hogy a kő nincs a sír száján. Péter nem fordul vissza, ő bemegy a sírba és alaposan megnézi, mi található, mi látható ott.
De jellemző, hogy csak ezekkel a lepedőkkel foglalkozik. Az biztos, hogy itt nem sírrablók jártak, mert kapkodásnak, rendetlenségnek semmi nyoma. Itt valami különös rend van. De csak azzal foglalkozik, ami a szeme elé tárul. A lepedőkkel, a keretekkel.
Olyan sokan vannak, akik mindig elakadnak a kereteknél. Az egyház szervezetét kellene átalakítani, és akkor jön a megújulás - mondják ők. Sose jött még annak következtében lelki megújulás az egyházba. - Az istentisztelet liturgiája nem jó, azon kell változtatni. A papok hibái az oka sok minden rossznak. Ez igaz önmagában, hibáik is vannak, meg az oka is sok rossznak, de aki itt elakad a kereteknél, a lepedőknél, az sose jut el az élő Krisztushoz. Az okoskodhat, keresheti az okát sok mindennek, de a rejtélyt nem tudja megoldani. Annak a gyászában nem jelent tényleges vigasztalást, hogy Krisztus feltámadott és él. És amikor ő maga kerül élet és halál mezsgyéjére, nem ad neki reménységet és belső tartást, hogy tudom, kihez megyek, mert tudom, hogy az én Megváltóm él, és az én porom felett megáll.
Ebből az oknyomozó látásmódból, mivel nem jut el az élő Krisztusig, nem lesz erő. Legfeljebb az lesz, amit egyszer valaki a betegágyán, nem sokkal a halála előtt mondott nekem: nem az a feltámadás, amiről a tiszteletes úr beszél. Én tudom mi a feltámadás, én már feltámadtam - mondta -, mert élek tovább az utódaimban. De a tekintetében ott volt az a kétségbeesett sötétség, amivel gyakran találkozom, mikor Jézus Krisztus nélkül élő, nem hívő emberek a halál szélére kerülnek. Jaj, nem tudom, mi lesz velem. Valami talán van ott túl, jó lenne, ha nem lenne semmi, de félek tőle, hogy mégis van, és az nekem nem jó. És sokszor megkeményítik magukat ezek az emberek, és ott az utolsó órákban, vagy napokon sem azt teszik, hogy nyújtanák az üres kezüket a szerető Isten felé, aki adná nekik az életnek, a bocsánatnak, a békességnek az ajándékát, hanem okoskodnak. Teoriáik vannak. Ilyen elméleteik, mint amit említettem is. Péter ugyanúgy jött ki az üres sírból, mint ahogy bement.
3) János viszont nem. Először ő is olyan felszínesen nézett körül, mint Mária. Ugyanazt a szót használja a Biblia. Olyan szemléletesen írja le ezt a jelenetet. Szinte magunk előtt látjuk, hogy a két tanítvány: Péter és János, futnak a sírhoz. Péter jóval idősebb volt, lassabban fut, aztán már kifullad, nem tud futni. János megelőzi, és hamarabb ér oda. Látja, hogy nincs ott a kő, látja, hogy nincs ott Jézus holtteste. Látja, hogy csak a lepedők vannak, s nem tud mit kezdeni ezzel a látvánnyal. Megfordul és kijön. Számára ennyi.
Péter azonban az idősebbnek az alaposságával bemegy és mindent szemügyre vesz. Akkor János is visszamegy, és nézi, mit csinál az öreg. Esetleg miket mond; és eközben egyre erősebb bizonyosság lesz a szívében, hogy Jézus feltámadott. Honnan veszi ezt? Az igéből. Most jut eszébe: hiszen ez meg van írva! Addig nem értették az írást - ezt olvastuk itt. Na de hát az írás erről világosan beszél. Az Ószövetség is több helyen, például a 16. zsoltárban: Nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson. Jó előre megmondott Isten mindent, ami a Megváltóval kapcsolatos. De Jézus is többször mondta, János a két fülével hallotta. Három esetben is fel van jegyezve az evangéliumokban. Jézus előre beavatta őket ebbe a titokba, hogy Őt megkínozzák, összeverik, megölik, és a harmadik napon feltámad. Hát az ma van. Péntektől a harmadik nap (péntek volt az első - úgy számították) a vasárnap.
János ettől kezdve így néz mindent, amit lát. És ezért van itt egy egészen más szó a végén, amit olvastunk, hogy „látott és hitt.” Ez a fajta látás azt jelenti, amikor valaki a lényeget látja. Amikor valaki a jelenségek mögé is lát. Amikor nemcsak a színfalakat nézi, hanem tudja, hogy mi van azok mögött, sőt ki van azok mögött. Ki mozgatja, ki festette ... mindent tud. Amikor az egész valóság valóság neki. Ez a fajta látás azt jelenti, amikor valaki belsőleg mintegy megvilágosodik. Az intuíció is benne van, de annál sokkal többről van itt szó. Amikor megért az ember valamit: Kerestem, kutattam az okát, próbáltam összerakni a részleteket így is, úgy is, de nem jött ki az, amire vágytam. Még mindig nincs válaszom arra, hogy mi történhetett itt, hol van Jézus holtteste. Hát hol lenne - mondja János. Feltámadott! Megmondta. Minden stimmel. Ma van a harmadik nap. Benne volt a próféciákban. Ő maga figyelmeztetett minket. Hogy lehetett ezt elfelejteni?!
A mi hitetlenségünk, a mi felszínességünk, hogy csak úgy odanézünk, s mondunk valamit. Meg a nagy önbizalmunk: majd én megfejtem az eszemmel. S úgy jövök ki a sírból, ahogy bementem. De az ige, amikor Isten igéjét komolyan veszi valaki, amikor az igének a fénye bevilágít az életébe, akkor egyszerre értelmet nyer minden, egyszerre a helyükre zökkennek a dolgok. Akkor egyszerre világosan lát az ember.
Miközben János nézte, hogy mit csinál Péter, meg hallgatta, miket mond, a Szentlélek munkálkodott benne. És a Szentlélek eszébe juttatta az odaillő igét. János meg elhitte azt az igét. Ezt kell most komolyan venni. „Látott és hitt.” Ennek meg van a pontos útja. És amikor elérkezik valaki a Szentíráshoz, és az neki Szentírás lesz és komolyan veszi, akkor elérkezik Jézus személyéhez is, mégpedig az élő Krisztus személyéhez. És János innen már azzal a bizonyossággal megy haza: Jézus él. Nem tudja még bebizonyítani, és neki sem bizonyította be senki. Bizonyítéka még nincs, de bizonyossága már van.
Hívő emberek sokszor tapasztaljuk ezt. Még nem tudom neked meggyőzően elmagyarázni, de én egészen bizonyos vagyok abban, hogy Istennél már kész a megoldás erre a nyomorúságra - mondja. Mert az igét komolyan vette.
Nos, ehhez a látáshoz akar elsegíteni mindannyiunkat a mi Urunk. Nem Mária Magdaléna felett ítélkezünk most itt, mindannyian ki vagyunk téve a felszínesség veszélyének. Nem Péter alaposságát ítélgetjük itt, mindannyiunkat kísért ez, hogy: majd én megoldom. De olyan szépen mutatja ez a húsvéti történet: aki elakad a felszínen, nem jut el a lényegig. Aki azt gondolja, hogy ő megoldja a rejtélyt, annak örök rejtély marad az, ami pedig kijelentett és egyértelmű igazság azok számára, akik hisznek. De aki keresi, kutatja - olyan kedves ez is, hogy János még egyszer visszament. Először nem mondott semmit a látvány, de menjünk vissza még egyszer. S közben a Szentlélek dolgozni kezd, az ige eszébe jut, és rááll az igére. Isten igéje igaz. És itt most ezt kell komolyan venni. Akkor, ha nem látok is, hiszek.
Nem ezt mondta Jézus Tamásnak? „Most, hogy láttál, hiszel? Azok a boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek.”
Néhány példát hadd említsek még arra, hogyan akar előbbre vinni minket a mi Urunk ezen a három lépcsőn.
Adva van egy istentisztelet. A háromféle látás olyan szépen követhető az életünkben. Van, aki úgy megy haza innen: már megint nagyon meleg volt a templom és bakizott a lelkész. Ennyi neki egy istentisztelet. Ez a felszínes látás. Ennél valamivel több, amikor azt mondja: volt egy jó gondolat a prédikációban, a többiről szívesen elvitatkoztam volna vele, csak nincs idő. Itt egy kicsit mélyebbre megy az ember. Itt már teoretikusabban vizsgálja, amit hallott. És van olyan, hogy valaki így számol be egy istentiszteletről: még sem csinálom meg azt, amit elterveztem, mert Isten világossá tette a számomra, az nem helyes. S lehet, hogy el is felejti, ki prédikált, elfelejti, mit énekeltünk, mit olvasott fel a Bibliából, de azt nem felejti el: Isten még idejében beleszólt az életembe, s de jó, hogy engedelmeskedtem neki. Ez a lényeglátás. S hol van ez attól, hogy már megint levegőtlenség volt, vagy akármi külsőség.
Valaki elmondta egyszer, hogy az igazgatójától kapott egy nagyon goromba levelet. Ő maga is magas beosztásban volt ott a vállalatnál. Az első reflexiója az volt: ez övön aluli ütés, visszaütök. Aztán kicsit később elolvasta megint a levelet s rájött arra, amit mond, az igaz. Nem erre az esetre, amire ő most állítja, de miközben olvasta, eszébe jutott egy régi bűne. Egy rendezetlen csúnya dolog, amire nézve tökéletesen igaz volt mindaz, ami a levélben állt. És ő elment, s kissé késve bár, de elrendezte azt, és azt mondja: neki volt a legnagyobb élmény, hogy valami különös szeretet született a szívében ez iránt az igazgató iránt.
A felszínes látás: megütöttek, visszaütök. Az oknyomozó: tulajdonképpen igaza van. Rosszul esett, de igaza van. Nem illik erre, amire ő alkalmazza, de azért ebben igazság van. És innen már csak egy lépés lehet az: ennek megfelelően cselekszem. Istentől fogadom el még ezt a levelet is. Nem az ellenségem írta, ő csak postára adta. Isten megtisztította az életemnek egy területét általa.
Jó lenne, ha a húsvét lényegéhez is így juthatnánk közelebb. Kicsoda nekünk Jézus? Egy ember, egy jobb sorsra érdemes fiatalember, akinek pompás gondolatai voltak, de sajnos idejekorán kivégezték; vagy egy nagy próféta, ahogy némely pogány vallás is vallja Jézusról; vagy pedig az Isten Fia, aki nem maradhatott a halálban, mert Ő Isten öröktől fogva mindörökké. És ha még emlékszünk a tavaly húsvéti igénkre és igehirdetésre: nála vannak a halálnak és a pokolnak kulcsai. Számíthatok rá. Ő az, aki megígérte: helyet készít nekem is a mennyben. Egy ilyen nyomorultnak, mindazok ellenére, amiket cselekedtem, amivel megbántottam. És ígéri: velem van minden napon a világ végezetéig. Honnan tart számon engem az öt és fél milliárd között? De fontosak vagyunk neki mindnyájan. Ő az Isten Fia, akihez érdemes imádkozni, mert él és hallja. Sőt Ő maga mondta: szüntelenül esedezik érettünk. Ha senki nem lenne ezen a világon, aki a mindenható Isten előtt hordozza a sorsunkat, Jézus Krisztus hordozza azt. Ennyire él, és néki adatott minden hatalom mennyen és földön.
Tulajdonképpen azt kellene mondanunk: szégyellje magát, aki ezek után fél, aggodalmaskodik, kétségbeesik, elcsügged... És mégis fogunk félni, és aggodalmaskodunk, és megtámad a csüggedés, és el-elveszítjük a reményünket, de a húsvét fénye újra és újra erre a diadalmas Krisztusra irányítja a figyelmünket, és a félelmeinkből, az aggódásainkból, a csüggedésünkből is újra és újra hozzá kiálthatunk, és áldhatjuk őt. Eközben eljutunk oda, hogy nemcsak énekeljük, hanem valóság lesz: örvendezünk, vígadunk, mert Krisztus lett a vigaszunk.

Ez a történet nem Jézus Krisztus nagypénteki szenvedéséről szól, de nagyon világossá teszi Jézus Krisztus nagypénteki szenvedésének és kereszthalálának az okát és a célját. Isten Szentlelkét segítségül híva ezt próbáljuk ma este jobban megérteni.
Nézzük meg először, milyen nagy különbség van az írástudók és farizeusok, illetve Jézus lelkülete között ennek a történetnek a fényében, és utána meg fogunk érkezni nagypénteknek a jelentőségéhez.
1) Mi jellemezte ezeket az írástudókat? Ami itt történik, az a jeruzsálemi templomban történt, amelynek több épülete volt, sok udvarral összekötve. Az egyik udvaron tanított Jézus. Nagy sokaság hallgatta, és egyszer csak mozgolódás és kiabálás hallatszott a tömeg közepén, és az említett írástudók és farizeusok odalökdöstek Jézus elé egy asszonyt. Ezt az asszonyt tetten érték házasságtörés közben. Mindjárt idézik is Mózes törvényéből a megfelelő paragrafust: Mózes megírta nekünk, hogy az ilyeneket meg kell kövezni. Mielőtt azonban végrehajtják az ítéletet, még megkérdezik Jézus véleményét: Te mit szólsz hozzá?
Miért kérdezik meg, ha ők ilyen pontosan tudják, hogy ilyen esetben mit kell csinálni? Itt van az indokolás is: „Ezt pedig azért kérdezték, hogy próbára tegyék, és legyen mivel vádolniok Őt.” Ez a szenvedélyük az írástudóknak és a farizeusoknak: vádolnak másokat. Előbb vádolták ezt az asszonyt, s szinte megörültek, hogy van valaki, akit most vádolni lehet, és tiszta, egyértelmű jogi helyzet, nem kell különösebben gondolkozni sem, és alig várják, hogy Jézust is vádolhassák valamivel. Állítsunk csapdát neki, tegyük fel ezt a kérdést, hátha másként vélekedik, mint Mózes, ez önmagában elég ahhoz, hogy vádolhassák őt.
Ez a szenvedélyük, ez a lelkület munkál bennük, hogy vádoljanak másokat. Hibát keresni, embereket tetten érni, rajtakapni, pellengérre állítani, oda ki a középre, s a nagy nyilvánosság előtt kihirdetni a bűnüket, utána kihirdetni az ítéletet, s azt lehetőleg végrehajtani is. Ők a törvény őrei, a törvényesség őrei, akik ezt nagy örömmel végzik.
Jézus nem válaszolt nekik, hanem valamit írt a földre. Nem tudjuk, mit. Aztán mikor erőszakosan újra és újra sürgették a feleletét, csak ennyit mondott: „Aki bűntelen közületek, az dobjon rá először követ.”
Ez meglepő volt. Erre nem gondoltak. Aki bűntelen. Van olyan? Ők magukról alapjában véve azt gondolták, legalábbis egy ilyenhez képest, mint ez az asszony, akire a halálos ítéletet kimondták. De ha csak arra kell most gondolni, hogy ebben a bűnben, amiben ő bűnösnek találtatott, van-e olyan, aki bűntelen, Jézus röntgen szemei előtt egyikük sem merte ezt állítani magáról. Érezték, hogy keresztüllát rajtuk, ismeri a múltjukat, látja minden gondolatukat, pontosan érzékeli a szívük rezdülését. Jobbnak látták elvonulni onnan.
Egymás után elvonultak, a vénektől kezdve, és egyedül Jézus maradt ott, meg az asszony. Aki bűntelen, kezdheti a kivégzést. Senki sem találta magát bűntelennek. A bírákból egyszeriben vádlottak lettek.
2) És mi jellemzi Jézusnak a lelkületét? Már maga az árulkodó, hogy Ő nem azért tartózkodott a templomban, hogy bárkit bármin rajtakapjon, hanem tanította a sokaságot. Ez azt jelentette, hogy mutatta az embereknek az Isten országába vezető utat. Azt az utat, amit Ő taposott ki, mikor idefelé jött hozzánk. Azt az utat, aminek a végén van egy nyitott ajtó. Ő nyitotta ki az Isten országának az ajtaját előttünk, hogy visszatalálhassunk oda.
Mi azt annak idején, amikor nagy büszkén elszakadtunk Istentől, s azt gondoltuk, hogy nélküle is tudunk emberek lenni és boldogulni, becsaptuk magunk mögött. Most Jézus kinyitotta, és a bozóton ösvényt vágott, hogy visszatalálhassunk az Atyához és újra a mienk lehessen mindaz, ami után áhítozunk, ami nélkül szűkölködünk, és amit nem tudunk megvenni sem pénzért, sem semmi másért. Ő ezt ajándékként kínálja. Erről beszél ott az embereknek, mindenkinek, akit érdekelt, és mindenkinek kínálta és adta is, aki azt Tőle elfogadta. Nem érzékenykedett, nem sértődött meg, amikor zavart támasztottak a farizeusok és megzavarták Őt ebben a tanításban, hanem akkor azzal a feladattal foglalkozott.
„Aki közületek nem bűnös, az vessen rá először követ.” Azt jelenti ez, hogy Jézus elkeni a bűnt, hogy a házasságtörés nem házasságtörés? Nem jelenti azt. Azt jelenti, hogy Jézus szerint érvénytelenek a Mózes törvényei, az akkor volt, de ma már más időket élünk? Nem jelenti azt. Azt mondja: ez bűn, és ezért ez a büntetés jár. De akkor mindenkinek az életében! A törvényt érvényesíteni kell, de nem csak ennek az asszonynak a bűnére, mindenkire. Aki házasságtörőnek érzi magát, az vegye tudomásul, hogy őt is meg kell kövezni.
Ez érintette olyan érzékenyen ezeket a farizeusokat. És amikor ketten maradnak, Jézus ajkán elhangzik a felmentő ítélet: Én nem ítéllek el: menj el és többé ne vétkezz! A farizeusok vádoló lelkületével szemben Jézust ez a mentő, mentegető, felmentő szeretet jellemzi. Nem mondja a bűnre, hogy az nem az. Nem mondja azt sem, hogy a bűnt nem kell büntetésnek követnie. De Ő isteni teljhatalommal felmentheti a bűnöst a büntetés alól.
Az egyik tehát az a kicsinyes számontartó, mindent észrevevő, mindent szóvá tevő lelkület, amelyik néha még örül is annak, hogy a másik bűnéről beszélhet, addig sincs szó a sajátjáról,- ez a vádoló lelkület. Jézusé pedig ez a mentő, mentegető, felmentő lelkület, amivel újabb lehetőséget ad a bűnösnek arra, hogy másként folytassa. Nemcsak az asszonynak, a farizeusoknak is. Engedte őket elvonulni. Jézus ítélete szerint ők is rászolgáltak a halálra. Rajtuk is végre kellene hajtani a halálos ítéletet, és ezt ők is elismerték azzal, hogy szépen elvonulnak. Nincs senki, aki elkezdi a kivégzést, mert akkor előbb-utóbb velük szemben is ezt érvényesíteni kellene. Ők is kapnak lehetőséget, hogy másként folytassák. Ez Jézus: őt is, meg az ellenségét is ugyanúgy szereti. Ennek is, meg a másiknak is ugyanazt a lehetőséget kínálja, hogy megváltozzék és másként folytassa azt, amit eddig elrontott. Akár fizikálisan, tettenérhetően követte el éppen akkor, mint ez a szegény asszony, akár csak gondolatban, de ugyanolyan súlyosan házasságot tört, vagy a fantáziálásával, vagy ugyanúgy tettleg, mint ő, csak eddig még nem derült ki, sikerült titokban tartania.
Nem itt van a különbség. Egyáltalán nincs különbség. Jézus ítéletében mindannyian halálra méltó bűnösök. És kiderül, hogy az egész társaságban, amely ott van, egyes egyedül Jézust illeti meg a bírói szék. Akik bírókká tették magukat, hamar vádlottakká válnak, és ezt maguk is beismerik. Kénytelenek beismerni. Ott egy valaki van, akin nincs mit számon kérni, aki nem vétett a Mózes törvénye ellen, nem vétett Isten egyetlen törvénye ellen sem, és ez az Isten szent Fia, akinek egyedül van joga bíráskodni.
3) A nagypénteki evangélium arról szól, hogy az, akit ezen a földön egyedül illet meg az, hogy mások felett bíráskodjék, egyszer önként átült a vádlottak padjára. Miért? Erről szól a Biblia. Azért, mert, ha valaki tudta azt, Ő tudta, hogy az Isten igazsága igazság és szent. És Ő tudta és tudja, hogy a bűnt büntetésnek, ítéletnek kell követnie. És hogy Isten nem olyan értelemben irgalmas, hogy elnézi a bűnt és elengedi a büntetést. Isten igazságos és szent, de mi mindnyájan ennyire bűnösök vagyunk, még a legigazabbak is, még azok is, akik mások felett elkezdtek ítélkezni, és ha Ő így átlát mindannyiunkon, akkor ki kellene irtani az emberiséget. Ha itt mindenki halálra méltó bűnöket cselekszik, úgy, hogy kiderül vagy nem, ma derül ki vagy majd később, de ezt cselekszi és így él, akkor mindannyiunkat kiirtana Isten igazságos ítélete.
Ekkor állt elő az Isten szent Fia és azt mondta: Atyám, ezeknek a büntetését végre kell hajtani, hogy a Te igazságod érvényesüljön, de ne rajtuk hajtsd végre, hanem rajtam. És az evangélium az, hogy a mindenható Isten elfogadta az Ő egyszülött Fiának az ajánlatát, és mindannyiunk minden bűnét Jézus Krisztusra terhelte, aki soha bűnt nem cselekedett és nem ismert. Ő pedig mindannyiunk minden bűnének az isteni ítéletét testében, lelkében elszenvedte. Ez történt meg nagypénteken a Golgotán.
Ő ott nem a maga bűnei miatt halt meg, és nem csupán az irigyeinek a rosszakarata juttatta Őt oda, nem Pilátusnak a gyávasága volt az oka, ott örök isteni terv valósult meg. Ott a mi megmentésünk végeztetett el. És amikor Jézus nagypénteken a kereszten megkínozva, összeverve, leköpdösve, kigúnyolva végül kilehelte lelkét, és elhangzott ez a szó: elvégeztetett, mégpedig olyan befejezett kijelentésben, amin nem lehet változtatni semmi módon, akkor ott, testvérek, a ti meg az én halálos ítéletem végeztetett el, és a ti meg az én jogérvényes felmentésünk végeztetett el.
Végrehajtatott az ítélet, amire mi szolgáltunk rá, és végrehajtatott, elvégeztetett a bűnös felmentése. Aki ezt komolyan veszi, azt nevezi a Biblia hívőnek. Hinni azt jelenti, hogy ezt, amit Jézus nagypénteken végzett, személy szerint önmagunkra is érvényesnek tekintjük. Ezt megköszönjük, de úgy, hogy ki is mondjuk, és ennek az örömével és erejével kezdünk el élni. És ez átformálja az ilyen ember belső világát teljesen, az ilyen ember már nem csak tud arról, hogy mi történt nagypénteken a Golgotán, hanem él abból, ami ott történt, sőt együtt él azzal a Krisztussal, aki ott meghalt helyette és élni akar benne. Valaki egyszer azt mondta: az a Krisztus, aki meghalt érted, élni akar benned.
Ez a különbség Jézus Krisztus kereszthalála és a között a sok más keresztre feszítés között, amit sajnos ezrével végrehajtottak abban az időben. Jézus ártatlanul halt meg a kereszten, és mások helyett, és az Ő halála engesztelő áldozat - ahogy a Szentírás mondja.
Ezért van tele a Zsidókhoz írt levél ezzel az ujjongással, hogy Ő egyetlenegy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket. Jézus helyettes áldozata olyan tökéletes, hogy azt megismételni nem kell, de nem is lehet, mert a bűneinkért csak Ő, a bűntelen tehetett eleget Isten előtt. (Zsid 10,10.14.).
Mi sem lehetünk bírái másoknak. Jézus előtt pillanatok alatt kiderül, hogy aki azt gondolta, hogy igaz vagy igazabb mint a másik, - mint ebben a jelenetben ezek az írástudók, az ugyanolyan bűnös, mint az, akire mutogatott, és nem meri rávetni az első követ, mert akkor a következő ő lesz, és rajta is végre kell hajtani a halálos ítéletet. Nem lehetünk bírákká, mert nagyon könnyű minket is tetten érni.
Ezt az asszonyt tetten érték a bűn elkövetése közben. Elgondolkoztam, hogy ha valaki belelátna a fejünkbe, meg a szívünkbe, hányszor ránk mutathatna: most főzöl ki egy gonosz tervet az ellenséged ellen. Most fantáziálsz nagy élvezettel parázna dolgokról. Most nyomtál el magadban egy trágár káromkodást. A drága hittestvéreid el sem hinnék, hogy te ilyeneket szoktál magadban gondolni, mert hangosan még sosem mondtad ki. Az Isten nevét gyaláztad most. Senki nem hallott semmit, de aki a szívünkbe és a gondolatainkba lát, az tudja. És ha nekünk mondja: Aki közületek még sose káromkodott, sose szidta a szüleit, sose szegte meg a vasárnap megszentelésére vonatkozó örök isteni parancsot, sose gondolt rosszat a másikról, az vesse rá az első követ, akkor mi is szépen elsomfordálnánk egytől-egyig.
Hányszor van, hogy valaki egy ilyen szent alkalommal jön ki az úrasztalához, és azon kapja magát, hogy irigy szemmel néz egy másikat. Hányszor van az, hogy valaki imádkozik, és egyszer csak kénytelen megállapítani: nem is hiszi azt, hogy ez eljut Istenhez vagy Isten erre válaszolhat. Ó, de sokféleképpen lehetne minket is tetten érni. És Jézus tetten ér minket, pontosan tudja, mikor mit gondolunk, mikor mit terveztünk, mit szeretnénk, mit kívánunk, mijét kívánjuk a másiknak, meg kijét, és ezek közül a bűnök közül egy is elég ahhoz, hogy a halálos ítéletet érdemeljük. Ezt a mi halálos ítéletünket szenvedte el Ő nagypénteken.
Ennyire közvetlen összefüggés van a golgotai események és az életünk között. Ennyire személyesen érint minket az evangéliumok evangéliuma, amit olyan gyakran idézünk, de nem tudom, kinek a szívét forrósítja ez fel: „Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Aki nem hisz Őbenne, az elvész.
Nagypéntek azért történt, hogy mindannyiunknak értelmes, tartalmas, örök életünk legyen. Az örök nemcsak időjelző itt ebben az összefüggésben, meg az Újszövetségben, hanem minőségi jelző. Azt jelenti: olyan magasrendű élet, amelyikbe nem keverednek halálerők. Ebbe a mostaniba keverednek. Az az élet, amit elveszítettünk, amikor Istent otthagytuk. Azt adja vissza. Ennek az árát valakinek meg kellett fizetnie. Ennek az árát csak Jézus fizethette meg. Ennek az árát fizette meg Jézus, amikor meghalt a kereszten. Ezért van az, hogy aki megérti a kereszt titkát, Jézus kereszthalálának a valódi okát és célját, az nemcsak elkeseredik, hogy: Jaj, vétkeimmel én vertelek keresztre, hanem annak a szíve megtelik örömmel. Minden szomorúsága mellett, hogy ide vezetett az engedetlenségem és hitetlenségem, mégis az öröm dominál, hogy ezek után másként lehet élni. Nem kell olyan kicsinyesen, számon tartóan, a hibát keresve, mindent szóvá téve, egymást gyötörve élni, vádolni mindenkit, hanem lehet irgalmas, mentő, mentegető, felmentő, ajándékozó lelkülettel is, ahogyan Jézus. Az ilyen emberben már ez a Jézus él a hit által, és Ő formálja át ilyenné.
E nélkül mi csak vádolni tudunk mindent és mindenkit. Éppen a napokban beszélgettem valakivel, akiből áradt ez a tömény vádaskodás. Mindenki hibás volt: a körülmények, az, hogy miért ilyen időben született, a szülei, akik ha azt csinálták volna vele, amit ő most szeretne, akkor ő most nem itt tartana, s odáig ment, hogy a gyerekei akadályozták meg, hogy a karrierjének az általa elképzelt csúcsaira felmászhatott volna. Mindenkit vádol az ember. Ilyen lelkülettel születünk. És alapjában véve Istent vádolja az ilyen ember. Az első ember is ezt tette: az asszony, akit te adtál mellém, az vitt engem a bűnbe - mondja Ádám.
De nemcsak mi vádolunk, hanem minket is vádol sok minden. Világos pillanatainkban vádol a lelkiismeretünk, aztán azt el lehet altatni, meg félre lehet vezetni, de néha vádol, és megfordul a dolog és minket vádolnak olykor a gyerekeink, és beolvasnak. Nagyrészt igazuk van. Vádol a társunk, aztán ha ez a lelkület van bennünk, mi elkezdjük őt vádolni, s tudják sokan, hogy ez hova vezet. Vádolnak a bűneink következményei. Egyszer egy szabadult és Jézus Krisztusban új életet nyert alkoholista mondta el: amíg nem tudott annyi pénzt összetakarékoskodni, hogy a bútort kicserélték, akármikor hazament és körülnézett a konyhában, ott látta bűneinek a következményeit: a kisbaltának meg a késnek a nyomait, ahogy tört, zúzott iszákos korában. Vádolta a múlt, de naponta megköszönte Jézusnak, hogy ezekre a bűnökre kapott bocsánatot Tőle. Ha azonban valaki ebben nem bizonyos, akkor csak a vádzuhatag zúdul rá. Ebből akar kimenteni bennünket a mi Urunk. Arra bátorít, hogy lássuk ezt meg, merjük megvallani Őneki a magunk farizeusi vádaskodását, ezt a gőgös önhittséget, amivel ezek az emberek odataszigálták Jézus elé ezt az asszonyt. Ezt a másra mutogatást, ami nagyon sokszor a magunk mentegetését takarja. Ezt a hibakeresést, ezt a kipellengérezést. Valljuk ezt meg végre bűnnek és hagyjuk el. Engedjük, hogy Jézus irgalmas lelke uralkodjék bennünk. Az a lelkület, ami még nagypénteken, fizikai és lelki szenvedései közepette is meghatározta minden mozdulatát és szavát.
Összeverve, leköpdösve viszik át péntek hajnalban a vallató-teremből a házi börtönbe Kajafás udvarán, de van szeretete ahhoz, hogy megkeresse Péter tekintetét ott az udvaron, mert ez a tanítvány éppen most tagadta le harmadszor, hogy ismeri Őt, és ha ezen a lejtőn tovább csúszik lefelé, az alján összetöri magát. Kell neki egy mentő tekintet, amibe belekapaszkodhat.
És ugyanezen a napon a pogány helytartónak, Pilátusnak is mutatja az Isten országába vezető utat, hátha lesz füle a hallásra. És haldokolva a kereszten is az üdvösséget ajándékozza oda egy rablógyilkosnak, aki azonban egyedül Tőle vár most már segítséget. És még utolsó leheletével is azokat mentegeti, akik a keresztre juttatták: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. Ez a jézusi lelkület.
Ezzel akar Ő megajándékozni mindannyiunkat, akár fizikálisan, akár lelkileg, szellemileg követjük el ezeket a bűnöket. Ez volt az Ő kereszthalálának az oka, hogy nélküle mi ilyen vádaskodók vagyunk, és csak erre vagyunk képesek. És ez volt az Ő kereszthalálának a célja, hogy az Ő lelkülete a miénk lehessen és egészen más emberekként folytassuk az életünket.
Hadd olvassak fel egy részletet egy versből, amit többen ismernek ugyan, de rendkívül szemléletesen fejezi ki a szerző azt, hogy milyen munkát végez el az valakiben, ha rádöbben arra egészen személyesen, hogy helyette halt meg Krisztus a kereszten. Hogyan változik meg egy ember élete egészen ennek a nyomán, és hogy egyedül ezek után van remény arra, hogy mi, vádaskodók, bejuthatunk a mennyek országába.
Arról a Barabbásról szól ez a vers, akit a tömeg nagypénteken követelt Pilátustól, hogy engedje szabadon. Pilátus szerette volna Jézust szabadon engedni, de kiabálták: feszítsd meg, feszítsd meg, és követelték, hogy Barabbást, aki nacionalista lázadó volt, de ugyanakkor rablógyilkos is, engedjék szabadon. A vers tovább folytatja képzeletben a bibliai történetet: Barabbás kiszabadul, és ahogy a börtönét elhagyja, találkozik a Jézus megfeszítését követelő sokasággal és Jézussal. Végignézi Jézus keresztre feszítését, és ez bizonyos dolgokat elvégez benne. Az elejét nem olvasom, ott hosszan azt írja le, hogy mit csinál Barabbás a börtönben.

Merre? Hová? Nagy céltalan örömmel
rohantam, mígnem bősz tömegbe vitt,
zúgó tömegben torpant meg a lábam.
Pilátust láttam, népem véneit...

S ott állt egy ember: nagy, szúró tövissel
megkoronázott, véres, tört alak.
Vállán vörös palást, kezébe nádszál.
Hogy le nem roskad annyi kín alatt!

Gyönge, törékeny. Vad lelkemmel érzem:
szelíd, egészen más, mint én vagyok.
Arcán csend, nyugalom. Megtört szemében
valami földöntúli fény ragyog.

Ki ez az ember? Megkövülten állok.
Énrám tekint. Ki Ő? Mit véthetett?
Valaki szól: „A názáreti Jézus.
Őt feszítik meg Barabás helyett”.

Oly hosszú út vezet a Golgotára...
Én végigjártam. Két lázas szemem
odatapadt vonagló alakjára,
ott égett minden gyilkoló szegen.

És nem tudtam többé levenni róla.
A szemek fénye... az a szent ajak...
a hulló vér... Múlott a perc, az óra.
Felejthetetlen percek és szavak.

A szívemen gigászi nagyra nőttek
láttán kemény, hideg gránithegyek:
Helyettem! Énhelyettem! Énhelyettem!
Hogy én éljek, hogy én szabad legyek!

Mikor utolsót vonaglott a teste,
mikor már minden elvégeztetett,
mentem alá a gyász helyéről én is.
- S ölbe vettem... egy síró gyermeket.

Megsimogattam... lázadó kezemmel,
mely azelőtt csak gyilkolt és rabolt.
S akkor tudtam meg, hogy Barabás meghalt.
Az ő testét fedi a sziklabolt.

Már csak szeretni, simogatni vágytam,
haladni csendesen, mint Ő haladt,
aki helyettem roskadt le a porba
Golgota útján a kereszt alatt.

Helyettem! Énhelyettem! Énhelyettem!
Ez a szó zengi át életem.
- Napfény gyanánt ez tündököl felettem,
s ez nyitja meg a mennyet is nekem.

„Ki az? Ki zörget?” - kérdik majd. „Barabás,
aki helyett a Krisztus vérezett”.
S kitárják akkor ujjongó örömmel
a gyöngykaput fehér angyalkezek.

(Túrmezei Erzsébet: Aki helyett a Krisztus vérezett)

Bibliaolvasó kalauzunk szerint a mai nap következett ez az ige. Ennek az üzenetét vigyük magunkkal. Jézus Krisztus szenvedéstörténetének a nyitánya ez a jelenet. Sötét éjjel akarták elfogni Őt a Gethsemáné kertben, ahol tanítványaival együtt tartózkodott. Ennek a helynek és szándéknak a sötétsége felett azonban hatalmasan ragyog Jézus isteni dicsősége.
Kinek ismerjük meg a mi Urunkat ebben a jelenetben? Megismerjük Őt úgy, mint mindenható Istent, mint gyöngéden szerető Mestert, és mint halálig hűséges Megváltót.
1) Miből derül az ki, hogy Ő mindenható Isten? Az Ő örök isteni természetére és hatalmára mindenekelőtt az derít fényt, hogy előre tud mindent, ami majd következik. „Jézus azért tudván mindazt, ami ő-reá következendő volt”. Neki nem meglepetés az, ami itt történik. Ő ismeri pontosan ellenségei szándékát. Ismeri Júdás szívét, ezért mondotta már előző nap tanítványainak, hogy egy közületek elárul engem, és ezért biztatta Júdást, hogy amit tenni akarsz, azt minél előbb tegyed.
Pontosan tudja, hogy Péter másnap hajnalban le fogja tagadni, hogy valaha is ismerte Őt, ezért figyelmeztette előre: mielőtt a kakas megszólal, háromszor megtagadsz engem. És ott a Gethsemáné kertben úgy tusakodott imádságában Jézus, mint aki pontosan tudta, mit hoz reá az az éjszaka.
Közben ellenségei nagy titokban szervezkednek. Júdás a templomőrségen kívül még egy csapat római katonát is kölcsönöz a helyőrségtől. A konspiráció szigorú szabályait betartva készítenek elő mindent. Gondosan időzítik a rajtaütést. Megbeszélik a júdáscsókot: honnan ismerik majd fel Jézust. Felszerelik a katonákat fegyverekkel, felkészülnek Jézus és tanítványai esetleges ellenállására vagy menekülésére, ezért visznek magukkal fáklyákat. És kiderül, hogy mindebből semmire nem lesz szükség. Jézus várja őket. Pontosan tud mindent, hogy mi következik, és eléjük megy az eseményeknek.
Ő szólal meg először: Kit kerestek? Erre azt felelik: a názáreti Jézust. És akkor elhangzik két csodálatos szó: Én vagyok. Ez nemcsak egyszerű bemutatkozás volt. Ez Jézus isteni önkijelentése. Ez ugyanaz az "én vagyok", amit annak idején a mindenható Isten Mózesnek mondott, mikor ő azt kérdezte: mit mondjak a Fáraónak és a népnek, ki küldött engem? Mondd azt, hogy a vagyok küldött téged, mert vagyok, aki vagyok - mondotta neki Isten. Jézus ajkán ugyanez az isteni önkijelentés hangzik itt el. Néhányszor használta Ő ezt a formulát. Minden alkalommal ünnepélyes deklarációként, amikor az Ő titkát, az Ő lényét akarta ismertté tenni, hogy ki Ő valójában. Itt is így hangzik el, isteni önkijelentésként.
Honnan tudjuk ezt? Onnan, amilyen hatással a jelenlevőkre volt. „Amikor Jézus ezt mondta nekik, hogy: Én vagyok,- hátra tántorodtak és a földre estek.” Nem furcsa ez? Ott áll egy fegyvertelen ember egy szál magában, egy felfegyverzett, több száz fős katonai csapattal szemben. És mond két rövid szót: Én vagyok, s ettől azok hátrahőkölnek, és a földre esnek. Hát ennek azért valami oka kell hogy legyen!
Ki előtt estek ezek földre? A mindenható Isten előtt. Az előtt az Isten előtt, aki Jézusban egészen közel jött hozzánk. Az előtt, akinek minden térd meghajol: mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. És minden nyelv vallja majd, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére. Ennek a jelenetnek minden sötétsége fölött ott ragyog Jézus örök isteni dicsősége.
Nincs szükség Júdásra, magától lép elfogói elé. Fölösleges volt minden fondorlat, ravaszság, fegyverkezés, készülődés. Ő Úr minden és mindenki felett, és ezt az egész helyzetet is uralja. Miközben néhány perc múlva megkötözve fogják maguk előtt taszigálni. De az Ő szavának olyan hatalma van, hogy azt hallva hátrahőkölnek és a földre esnek.
Ilyen Jézusunk van nekünk. Ennyire igaz az, hogy Ő örök Isten. Komolyan vesszük-e mi ezt? Isten-e neked Jézus? És ezzel a tisztelettel tudjuk-e Őt imádni, ezzel a bizalommal tudjuk-e magunkat rábízni, ezzel a nyugalommal várjuk-e, hogy az Ő isteni hatalmát életünk nehéz helyzeteiben újra és újra megmutassa?
2) Miközben azonban egészen nyilvánvalóvá lesz Jézus örök isteni természete és dicsősége, aközben ugyanebben a jelenetben többször egymás után kitűnik, hogy Ő milyen gyengéden szerető Mester. Mindenekelőtt abból látszik ez meg, ahogyan védi az övéit. „Ismét megkérdezte tőlük Jézus: Kit kerestek? Azok ezt mondták: a názáreti Jézust. Erre Jézus így felelt: Mondtam nektek, hogy én vagyok. Azért, ha engem kerestek, ezeket bocsássátok el.”
Abban az időben azzal együtt, akit elfogatásra ítéltek, a követőit, sőt a támogatóit is letartóztatták. Erre lehetett számítani itt is. Jézus azonban úgy látja, hogy tanítványai még nem érettek arra, hogy Őérette szenvedést vagy vértanúságot vállaljanak. Majd eljön annak az ideje is, hogy egyikük is, másikuk is mártírhalált hal Jézusért. Most azonban csak az Ő órája jött el. Éppen ezért az övéit védi. „Ha engem kerestek, ezeket bocsássátok el.” A testével védi az övéit, mint a kotlós a csibéit. Itt a szenvedése küszöbén sem önmagával van elfoglalva, hanem másokat ment. Azért, hogy az Atyának majd jelenthesse: egy sem veszett el azok közül, akiket nékem adtál.
Aztán gyöngéd szeretettel védi Pétert is saját heves természetétől. Hiszen azt olvastuk, hogy miközben mindez zajlik, „Simon Péter, akinek volt egy szablyája, kirántotta azt, megütötte a főpap szolgáját, és levágta annak a jobb fülét. Erre Jézus ezt mondta neki: tedd a hüvelyébe a szablyádat; avagy nem kell-e kiinnom a poharat, amelyet az Atya adott nékem?”
Hogy mit akart itt Péter, nem tudjuk. Nem bírta már tovább tétlenül nézni az eseményeket? Vagy a Jézus iránti szeretete indította erre a cselekedetre? Vagy egyszerűen elragadták az indulatai? De mit akar egy szál karddal egy fölfegyverzett sereggel szemben? Semmi értelme nincs ennek az akciónak, csak megnehezíti még Jézus helyzetét is. És Jézus mégsem dorgálja őt, hanem tanítja. Felemeli a tekintetét. Egy tágasabb látókörre hívja fel a figyelmét. „Nem tudod, hogy nekem ki kell innom ezt a poharat?” Itt nem valami baleset történt, Péter. Ezek az emberek nem maguktól jöttek ide. Akik küldték őket, nem maguktól döntöttek így. Itt örök isteni terv valósul meg. Itt a te megváltásod, meg a többi ilyen handabandázó, indulatos, félelmében agresszív ember megváltása folyik, s rajtatok nem lehet másként segíteni, csak így. Úgy, hogy engem itt most megkötöznek. Tedd el a kardodat, itt most nincs szükség rá. Ennek így kell lennie! Védi és tanítja Pétert is gyöngéd szeretettel.
Aztán ugyanezzel a szeretettel meggyógyítja ennek a szerencsétlen szolgának a fülét. Ez az ember rabszolga volt. A nevéből ítélve feltehetően arab származású, és Jézus ellenségeinek a táborában foglalt helyet. Szerencsétlenségére éppen az első sorban vonult fel. Az egészről nem tehet semmit. Azt se egészen érti talán, hogy mi történik itt. Csak azt érti, hogy ő sebesült meg egyedül és dől a vér a füléből. És Jézus meggyógyítja isteni hatalommal és gyengéd szeretettel. Egy rabszolgát, egy idegent, aki ráadásul az ellenség táborában van. De az ilyesmi Őt soha nem tartotta vissza attól, hogy segítsen.
Ilyen Jézusunk van nekünk. És Ő ma is ilyen. Őneki mindig fáj az, ami nekünk fáj, és soha nem nézi közönyösen, ha valahol vérzünk. Ő pontosan azért jött, hogy a mi vérző életünket meggyógyítsa. Ezért volt kész még arra is, hogy inkább az Ő vérét ontsák ki ártatlanul, csak a mi sebeinket meg lehessen gyógyítani. Az ő sebeivel gyógyultunk meg - ezt jövendöli róla a próféta, kereszthalála előtt 600 évvel már. És ez valóban így van. Ezzel a bizalommal mehetünk Hozzá.
Nem tudom, kinek hol fáj a legjobban ma este. Kinek hol vérzik az élete, de azt tudom, hogy Jézus ma is ilyen. Ilyen gyengéd szeretettel szereti a Málkusokat is. A senkiket, a hitetleneket, az Ő ellenségeit, a rabszolgákat, az idegeneket - minket. Téged meg engem. Ebből élek, hogy még engem is így szeret.
3) És közben egyre világosabb lesz mindenkinek, aki ott volt a Gethsemáné kertben, hogy ez a Jézus a mi halálig hűséges Megváltónk.
Miből derül ez ki? Az utolsó mondatából, amit Péternek mond: „avagy nem kell-e kiinnom a pohárt, amelyet az Atya adott nékem?” Miféle pohárról van itt szó? A Biblia többször használja ezt a képet, hogy minden olyan tettünk, szavunk, mulasztásunk, gondolatunk, ami Isten törvényével ellenkezik, egy-egy csepp abban a pohárban, amely az Isten igazságos ítéletének pohara. Minden ilyesmivel provokáljuk magunk ellen az igaz Isten ítéletét. Nem lehet következmények nélkül sorozatban megszegni Isten törvényeit. A bűnnek büntetése van. A bűn zsoldja: halál. A poharat, amit életünk folyamán telecsepegtetünk, egyszer ki kell innunk. És ebbe belepusztul mindenki, mert a bűn zsoldja az örök halál, a kárhozat. Ettől akar megmenteni minket Jézus. Ezért jött el erre a földre, hogy azt a poharat, amelyiken a mi nevünk van, és amit mi életünk folyamán szépen telecsepegtetünk, azt ne nekünk kelljen kiinnunk.
„Nem kell-e kiinnom a pohárt, amelyet az Atya adott nékem?” Ő megígérte az Atyának, hogy mindannyiunk poharát kiissza, és ebbe Ő is belehalt. Annyira, hogy szálla alá poklokra, ahol a mi helyünk lenne. De a harmadik napon halottaiból feltámadt, és ezzel nekünk lehetőséget adott az életre. A teljes, az értelmes, az isteni, az örök életre. Már itt, és majd a halálunk után is.
Megismerjük Jézust mint örök Istent, megismerjük ebből a történetből is mint gyöngéden szerető Mestert, de megismerhetjük úgy is, mint mindhalálig hűséges Megváltót.
Komolyan vesszük, hogy azt a poharat itta ki Jézus a kereszten, ami miattunk telt meg? És komolyan vesszük azt, hogy minden komiszságunk, gonoszságunk, hazug szavunk, hátsó gondolatunk egy-egy csepp, amivel telik az Isten igazságos ítéletének pohara? Ahogyan viselkedtünk vagy viselkedünk a testvéreinkkel, ahogyan beszélünk vagy visszabeszélünk a szüleinknek, ahogyan elhanyagoljuk az öregjeinket, ahogyan önmagunk körül forgunk betegesen, ahogyan rágalmazzuk egymást nagy élvezettel, ahogyan dicsekszünk, ahogyan az Isten nevét a szánkra vesszük szentségtelenül, ahogyan az Úrnak napját sorozatosan nem szenteljük meg, mind egy-egy csepp az Isten igaz ítéletének poharában. Minden közömbösségünk, önzésünk, minden mulasztásunk, minden kegyetlenségünk, komiszkodásunk, amikor az időt másra használjuk, mint amire Isten adta, - meg sem kérdezzük, hogy mire adta -, az, hogy Őt nem kérdezzük, hogy gyakorlatilag figyelmen kívül hagyjuk, mind cseppek, amivel telik a pohár. És Jézus ezt a poharat itta ki, amikor nagypénteken meghalt a kereszten azért, hogy a kezünkbe adhasson egy másik poharat. Arról, amelyikről ugyanezen az estén beszélt az övéinek: „E pohár az Új szövetség az én vérem által, amely sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatjára.”
Miközben szaporítjuk a bűneinket, Ő kínálja nekünk a bűneink bocsánatát. Az azonban csak akkor lesz a mienk, ha azt hittel, boldogan elfogadjuk. Aki már látja, hogy rászorul erre, aki látja, hogy valóban betelt a pohár, aki hiszi, hogy Jézus csakugyan kiitta az ő poharát is a kereszten, s aki hálából azt mondja: Uram, ezek után Neked akarok élni - az kapja a kezébe a bűnbocsánat poharát. És az tapasztalja meg, amit az apostolnak mondott Jézus: elég neked az én kegyelmem.
Ennyire igaz ránk nézve is, hogy Jézus a testével véd minket az örök haláltól, a kárhozattól is. Az Ő testével, amit keresztre szögezhettek, amit átszúrhattak, amely meghalt, mert bűnné lett érettünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Őáltala.
Mit felelsz erre? Boldog ember az, aki azt mondja: köszönöm, Uram, hogy kiittad az én ítéletem poharát is. Tőled kérek bocsánatot minden undok bűnömre, és ezentúl Veled és Neked akarok élni.
Maradjunk egy percig csöndben, és ha van valami mondanivalónk erre az örömhírre, hogy a mi Urunk mindenható Isten, minket is gyengéden szerető Mester, és halálig hűséges Megváltónk, akkor mondjuk azt el Neki csendes imádságban.

A múlt héten kezdődött az úgynevezett nagyböjti időszak. Jó lenne, ha tudatosítanánk magunkban, hogy a húsvét előtti hét hét ugyanolyan fontos szerves része az egyházi ünnepköröknek, mint a karácsony előtti négy hét, az advent. Ezért legalább ilyenkor indokolt az, hogy újra és újra beszéljünk arról, milyen sokszínűen tanít a Szentírás a böjtben rejlő lehetőségekről.
Szerinted mi a böjt? - kérdeztem egy tizenéves fiút nemrégiben. Hosszasan gondolkozott, és így válaszolt: valami rossz. Például, amikor nem lakhat jól az ember, vagy talán semmit sem ehet. A társa próbálta kiegészíteni: amikor nem szabad táncolni.
A köztudatban él egy ilyen torz elképzelés a böjtről, hogy az valami rossz. Amikor nem csinálhatom azt, amit szeretnék, s magam sem tudom, hogy miért nem csinálhatom, mi az egésznek az értelme. A Biblia ennél sokkal többet, sőt egészen mást tanít a böjtről. Ma szokatlan módon szeretném megfogalmazni a Szentírásnak erről szóló tanítását. Felolvasott igénk is afelé terelgeti a gondolatainkat, hogy a böjt: Isten törvényeinek a komolyanvétele. Az Isten rendeléseihez való igazodás. Ma így beszéljünk a böjtről, mint ami egyfajta rendtartás. Az Istentől kapott rendnek a megtartása. Rendszeretet, rendezettség az életben.
A Biblia ilyet is mond: semmit nem kell csinálnunk ahhoz, ha böjtölni akarunk, csak komolyan venni Isten utasításait az életünk minden területén. Úgy, ahogy itt a zsoltárban olvastuk: „Boldog az, aki az Úr törvénye szerint él, boldog, aki megfogadja az Ő intelmeit, teljes szívvel keresi Őt, az Ő útjain jár. Hiszen te megparancsoltad, hogy utasításaidat pontosan megtartsák. Bárcsak állhatatosan járhatnék utadon, megtartván rendelkezéseidet! Akkor nem vallanék szégyent, ha figyelnék minden parancsodra!”
Mondok erre egy-két egészen egyszerű, hétköznapi példát, hogyan függ össze az Isten parancsainak a megtartása és a böjt; miért boldog az, aki erre rendezkedik be.
Egy autó parkolóhelyet keres egy parkolóban. Végre talál egy üres kockát. Jelzi a mögötte haladónak, hogy oda szeretne beállni. Ez azonban azt is jelenti, hogy rövid ideig keresztbe kell állnia az úton, hogy oda betolathasson. Az utána jövőnek nincs türelme kivárni, amíg ő ezt befejezi, pedig ez pillanatok műve csak, és mielőtt még egészen betolatott volna, félrerántja a kormányt, gázt ad és elpörköl. Lehet hallani egy fémes hangot és reccsenést, mert a beparkoló autó első lökhárítója végighúzta a türelmetlenét, az meg leszakította ennek a lökhárítóját.
Mi lett volna itt a böjt? Az, hogy kivárom azt a néhány másodpercet, amíg szegény betolat oda. Holnap lehet, hogy én leszek ilyen helyzetben, akkor valaki más fogja kivárni, ez a rend, e nélkül nem lehet élni, másképp állandóan nekimegyünk egymásnak. Kétségtelenül ennyivel később fogok odaérni, ahova igyekszem, de ez vele jár. Az a böjt, hogy engem most feltartanak, azt tudomásul veszem és kivárom. Ha nem, akkor nem tartom be a rendet, és akkor feltétlenül kárt okozok magamnak is, másnak is. Teljesen feleslegesen és értelmetlenül. Ez pénzbe kerül, utánajárás, idő, bosszúság, harag, keserűség, bosszúvágy, és el lehetett volna egyszerűen kerülni, ha vállalja ezt a böjtös szemléletet valaki, hogy most engem feltartanak. Ezt elfogadom, és utána úgy megyek tovább, hogy épen maradunk mind a ketten.
Vagy az életnek egy egészen másik területe, ahol ez sajnos gyakran ismétlődik. Adva van két fiatal, akik boldog házasságban élnek. A férfi munkahelyén azonban megjelenik egy világszépe. Kikezd a fiatalemberrel, az meg belehabarodik, és egy ideig tartó kínlódás után mind a ketten elválnak és összeházasodnak. Ezután derül ki, hogy a hölgynek nemcsak bájai voltak, hanem elviselhetetlen hibái is, amiket nem bír elviselni az újdonsült férj. Újabb kínlódás után két év múlva egy kisgyerekkel otthagyja és ismét elválik.
Hol itt a böjt, és mi lett volna az Isten rendjének a betartása? Isten rendje az, hogy a házasság egy férfinek és egy nőnek kizárólagos és halálig tartó szövetsége. Ezt a szövetséget sok veszély fenyegeti. A veszélyek azonban arra vannak, hogy elhárítsuk őket, ha lehet. Ebben az esetben mindig lehet, csak le kell mondani valamiről. Miről? Le kell mondani a világszépéről, meg a vele elképzelt élvezetekről, és ragaszkodni ahhoz, akinek egyszer megígértem, hogy holtodig-holtomig hűséges leszek. Ez lemondás, ez lett volna a böjt és egyben az Isten rendjének a megtartása. Ebből következett volna a boldogság.
Ismerek ilyen házaspárokat, akiket szintén ilyen támadás ért, és együtt vették az akadályt, és a veszély elhárítása után még közelebb kerültek egymáshoz, és még inkább átélték: összetartozunk és együtt őrizzük a szövetségünket. Nem ott van a különbség, hogy az egyiket éri támadás, a másikat nem, hanem, hogy az egyik ragaszkodik az Isten törvényéhez, vagy nem. Kész erre a böjtös szemléletre, hogy lemondok valamiről, amit most felkínáltak nekem, azért, hogy valamit, ami értéknek bizonyult, megőrizzek.
Nincs olyan helyzet, hogy mindennek csak az előnyeit lehet lefölözni. Egyre inkább hiányzik az emberek gondolkozásából ez a fajta szemlélet. Félelmes volt - ezt csak zárójelben jegyzem meg -, ahogy az előbbi történetben említett fiatalember néhány év alatt megöregedett. Koravén roncs volt. S három házasság ment tönkre emiatt, három házasságból való gyerekek maradtak apa-anya nélkül gyakorlatilag. Mindig kárt okozunk azzal magunknak is, másoknak is, ha nem vállaljuk a böjtöt, annak ezt a formáját, hogy adott esetben az Isten rendeléséhez tartom magam. Ha belegebed az óemberem, akkor is!
Ehhez persze gondolkozni kell. Ehhez döntések kellenek, mégpedig visszavonhatatlan döntések. Ehhez akarat kell, az Istentől folyamatosan erősített akarat. Ehhez ez az elszántság kell, amiről itt a zsoltáros beszél: a te utasításaidat keresem teljes szívemből, és a te útaidon akarok járni minden körülmények között. Hívogatnak erre is, arra is, de én nem akarok lépni se jobbra, se balra. Meg vagyok győződve, hogy ez az út vezet a boldogsághoz. Szakadatlan lemondások árán böjt kíséri azt, aki az igazi boldogsághoz vezető úton akar járni.
Nincs itt másról szó, testvérek, mint arról, ami a legegyszerűbben mindannyiunk életében akkor jelentkezik, amikor a közlekedési lámpa pirosat jelez, akár gyalog megy valaki, akár bármilyen járművel, ott meg kell állni. Illetve belehajthat, csak nem biztos, hogy megérkezik. Ha megáll, akkor az böjtöt jelent, már így is elkésett, minden másodperc számít, sietni kellene, és milyen hosszan piros. Mindig abból az irányból hosszan piros, ahonnan az ember menni szeretne. De lemondok a sietségről a magam érdekében, mások érdekében. Így később fogok odaérni, de odaérek. Amúgy meg belehajthatnék, de életveszély nekem is, másoknak is.
A Biblián végigvonul az a gondolat, hogy az Istenben igazán hívő embert ez jellemzi, ami itt a zsoltáros szavaiból tükröződött: Elfogadja Isten rendjét mint érvényes és jó rendet, és boldog, hogy igazodhat ahhoz, ami az ő életét is védi, mások életét is gazdagítani fogja, s nem akar ebből kilépni, akármilyen csábításnak van is kitéve. Sokszor nagyon ravasz, nagyon erős a gonosznak a csábítása. Ezt a fajta harcot is jelenti a hitnek a szép harca, hogy én az Isten rendjében akarok megmaradni böjt árán is, és az ő utasításaihoz akarom igazítani minden gondolatomat és cselekedetemet.
Nagyon hangsúlyos az az összefüggés, amivel kezdődik ez a leghosszabb zsoltár, hogy az az ember boldog, aki az Úr utasításait megtartja, és boldog az, aki megfogadja intelmeit, és teljes szívvel keresi Őt. Igaz hitre így juthat el az ember.
Nyilván jogos a kérdés: akkor miért esik olyan nehezünkre lemondani arról, amiről előre tudhatjuk, hogy boldogtalanná tesz? Miért esik nehezére az embernek lemondani arról, ami a végén boldogtalanná fogja tenni? Azért, mert alapvetően kiléptünk az Isten rendjéből az első bűn óta, amikor az ember függetlenítette magát az ő Urától. Az ember nem akar engedelmeskedni Istennek. Elhiteti magával azt, hogy ő tud a maga ura lenni, és nem tekintjük ma is érvényesnek, ránk nézve is igaznak és jónak azokat a mértékeket, amiket Isten elénk adott a boldogságunk érdekében. Ezért aztán mértéktelenné válik az ember élete.
Figyeljétek meg: minden nyomorúságnak a mérték nélküliség - az Isten mértékeinek a félreseprése az oka. Telenyomtuk a talajt nitrogénnel, mert mértéktelenül akartuk növelni a terméshozamot,- és megmérgeztük az ivóvizet a lábunk alatt. Teleszórjuk a levegőt mérgező porral, iszonyatos mennyiségben, és gázokkal, mert mértéktelenül akarjuk nö-velni az ipar termelését, és nincs ember, aki ezt mérsékelje, vagy megállítsa.
Mértéktelenül pusztítja az ember azokat az erdőket, amiket Isten nemcsak azért teremtett, hogy legyen hova kirándulni, hanem azért, mert a föld egész időjárását ezek a nagy erdőfelületek szabályozzák. És kezd szabályozatlanná és szabályozhatatlanná válni az, ami mindannyiunk életét naponta befolyásolja, mert nem tudunk mértéket tartani. És mértéktelenül hajszolja magát sok ember, nem válik el a nappal és az éjszaka, éjszakázik; nem válik el a munkanap és a vasárnap - nincs ilyen, hogy valami csak az Úré, és leteszem, félre teszem, megállok, Őreá figyelek. Közben tönkreteszi az egészségét, és emiatt tönkreteszi az emberi kapcsolatait is, a mikroklímát, ami éltetné, letapossa azt a virágoskertet, amibe Isten belehelyezte,- mert nincs mértéke, és nem akar vagy nem tud mértéket tartani.
A gyökere ennek az, hogy mi magunkat akarjuk érvényesíteni. Ismertem egy nagy természetű nagymamát, akinek az volt a szokása, hogy amikor a lánya megfőzte az ebédet, végigkóstolt mindent, és még tett bele valamit. Mert azt akarta, hogy az tápláló legyen, meg jóízű legyen. Akkor újra felforralta, stb. Ezt egy idő után csendesen tudomásul vette a család és elszenvedték. De ez szenvedést jelentett. Egy alkalommal megkérdezte a férje a fiatalasszonyt: ma egyedül főztél? Az egy kicsit megijedve kérdezte: igen, miért? Mert olyan finom minden. - Mert nem adta hozzá valaki még nagy természetű önmagát, hanem a rend megvalósult végre: egyszer kell egy embernek ízesíteni valamit, és az úgy jobb lesz.
De pontosan ez esik nehezünkre, hogy félretegyük a nagy természetünket. Azt a megromlott, Istentől elszakadt természetet, amelyik nem akar Istentől függeni, amelyiknek nem ez a szenvedélyes vágya: mutasd nékem a te utasításaidat, mert én azok szerint akarok élni, pénzt beosztani, gyereket nevelni, házasodni, dolgozni, munkahelyet változtatni, stb., hanem Istentől gyakorlatilag függetlenül csinálja maga az ember. Vagy ami még rosszabb, de ugyanaz: sodródik az árral. Mindig az éppen ügyeletes divattal.
Az, hogy Isten ma ezt a kérdést hozza elénk, és ebből a zsoltárból ilyen szép egyértelműséggel csendül ez fel, azt az ígéretet is magában hordja, hogy abba lehet ezt hagyni. Ez nem végzet, nem kell nekünk tovább is sodródnunk. Félre lehet állnunk a magunk akaratosságával, és szabad utat engedni Isten akaratának. El lehet csendesedni és talán életünkben először őszintén megkérdezni: Uram, mik is a te utasításaid?
Mi mire való? Mert böjtölni azt is jelenti, hogy mindent arra használok, amire Isten adta. Rendeltetésszerűen használok. Mire adta a nappalt? Akkor ébren legyek és dolgozzam. Mire adta az éjszakát? Akkor meg pihenjek. Mire való a testem? Hogy a Szentlélek temploma legyen, s mindarra, ami ebben bennfoglaltatik. Mire való a feleségem? Hogy szeressem, mint ahogy Krisztus szerette az egyházat és önmagát adta érte. Komplett program. Mire való egy találkozás, amit nem én terveztem el, összefutottunk az utcán valakivel? Nem tudom, hogy mire való, ezért ott kérdezem Istent magamban: Uram, most miért találkoztunk, én máshova sietnék. Nem baj, ha onnan elkések, mert ez a fontos, vagy mit kell itt most csinálnom, vagy te mit akarsz benne elvégezni? Ez egy pillanat, egy mondat annak, aki függ Istentől. Akinek ez a szíve vágya, hogy teljes szívemmel keresem a te utasításaidat, mert én boldog akarok lenni, és a te utadon akarok járni, annak ez életstílusává válik. Nem kell külön elfordulnia és a kezét összetenni, hogy én most megkérdezem Istent. Állandó párbeszédben van az ő Istenével, s valóban kérdezi: ez most mire való?
Egy idő után különösebb kérdés nélkül is Isten Lelke irányítja őt, ő meg érti az irányítást. S ahogy Jeremiás mondja: élvezi azt, hogy Isten vezeti és irányítja. De ez azzal kezdődik: félreállok. Ahogy Jézus mondta: megtagadom magamat. „Aki én utánam akar jönni, tagadja meg magát.” Nem a bűneit csupán, nem a rossz szokásait, - magát, azt a mindenestől romlott, Istentől függetlenné vált természetet, amely csak bűnöket tud termelni. Tehát csak Isten nélkül tud dönteni. Ezt megtagadom, és azt mondom: Uram, teljes szívemből téged kereslek. Hadd értsem meg a te utasításaidat. Veszem az időt és a fáradságot, hogy megismerjem a te parancsaidat. Kérdezlek újra és újra: mi mire való? A gyerekeimmel mi a szándékod? Nehogy az legyen a foglalkozásuk, amit én megálmodtam nekik! Te mire akarod használni őket, ott lesznek áldottak. És engem mire akarsz használni? És ameddig itt akarsz tartani, az úgy jó. És eleve mindenre azt mondja: ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te.
Vajon nem ez jellemezte Jézus Krisztus egész földi életét és szolgálatát? Ez az Atyától való tökéletes és totális függés? Ami neki nem kényszer volt és nem keserves. Ez volt a küldetése, amit örömmel vállalt. Ebből folyamatos böjt következett. Sok mindenről le kellett mondani. Például: hányszor mondja: nem azt hirdetem nektek, ami az én gondolatom, hanem amit az Atya bízott rám. Nem azt csinálom, amit mondotok, vagy ami eszembe jutott, hanem, amit az Atya mond. És néha nagyon éles volt a helyzet. Kánában gyorsan kellett volna már segíteni. Mi lesz, csinálj már valamit! S Jézus nem ideges. Azt mondja: még nem jött el az én órám. Lesz segítség, majd amikor az Atya mondja, és ahogyan Ő mondja.
Ez volt a forrása annak a tökéletesen harmonikus személyiségnek, aki Ő itt a földön is volt. És Ő erre akar elsegíteni bennünket is. Abból a sok belső össze-visszaságból, rendetlenségből és rendezetlenségből ebbe a tőle való függésbe, és az ebből következő boldogságra akar elsegíteni minket. Ehhez azonban az kell, hogy „tagadja meg magát”.
Ez az, amit nem ismer az a férfi, aki mikor hazamegy, egy célja van mindig: mit lehet enni, hova lehet lefeküdni pihenni. Elfárad, az biztos mindig, mikor hazaér. De azért legalább utána meg kellene kérdezni: mi volt ma a gyerekekkel, vagy hogy vagy drágám, és a nagyival mi van? Nem. Ez kívül esik az ő érdeklődési körén. - És ez az, ami távol áll attól a húszéves lánytól, aki akkor, amikor az édesanyját operálták, ahelyett, hogy beállt volna a helyére és a kistestvéreiről, meg a nagyon sokat dolgozó apjáról gondoskodott volna, odaköltözött a barátjához, mert az neki akkor úgy volt kényelmesebb. Nem fogta fel, mikor utána erről szó volt, hogy egy ilyen lehetőség is lett volna, és ez lett volna a rend - a normális, hogy anyám kiesik egy időre, aki eddig engem is ellátott - elég baj, hogy húszévesen még kiszolgálta mindennel az édesanyja, de ez most mindegy -, akkor most beállok a helyére. Ott vannak a kistestvérek, ott van az apám, aki holt fáradtan jön haza minden este, ez most átmenetileg így természetes. Nem, hanem nekem hogy kényelmes! S mi lesz a többivel? Ő dolguk!
Ennyire hiányzik a böjtös szemlélet az életünkből. Ide torzul, ide silányul az Isten nélkül élő ember gondolkozása : Ami nekem most éppen kényelmes, a többi nem érdekel. Ez a magatartás feltétlenül kárt okoz mindig a másiknak is, és ezzel az ember önmagát is csak boldogtalanná teszi.
Irtózunk a böjtnek a gondolatától, a gyakorlatától még inkább, pedig akárhova néz az ember, mindenütt azt látja: e nélkül nem jönnek létre értékek. A folyók vize gátak között hömpölyög, és addig lehet öntözésre, közlekedésre használni, addig lehet velük energiát termelni. Ha gátszakadás van, akkor pusztít és rombol. És mindenütt a gátakat erősítik. Gátszakadás esetén az ember életében mindig értékek mennek tönkre. Ha vállalja a lemondást, a rendet, a böjtöt, akkor értékeket tud megőrizni, sőt létrehozni. És ha az Isten rendjébe igazodik bele, akkor még boldog is lesz.
A böjt tehát azt jelenti: dönt valaki a káosz ellen és a kozmosz mellett. Vállalja a rendet mindenféle rendetlenséggel és rendezetlenséggel szemben, és így értékek jönnek létre. Akárhova nézünk az élet területén, ez így van. Csak egy példát hadd említsek, ami most időszerű is.
Isten a házasságot egyebek között arra is teremtette, hogy a következő nemzedék ott nevelődjék fel. Homoszexuálisok úgynevezett házasságában ez kizárt dolog. Ha mindenki azonos neművel állna össze, rövid idő alatt kihalna az emberiség. De nem ez történik, hanem a társadalomnak csak egy része teszi ezt, ezzel viszont a többire hihetetlen terheket ró. Mert a többi neveli fel azokat, akiknek majd ezekről is gondoskodniok kell, akik semmit nem tettek azért, hogy legyenek, akik gondoskodjanak róluk. Megszegényíti a maga életét is, és kiszámíthatatlan vagy sokszor nagyon is kiszámítható károkat okoz az, aki kilép az Isten rendjéből és nem kész lemondani bármiről azért, hogy abba a rendbe beigazodjék. Így szokták ezt idegen szavakkal mondani: ez az individualista hedonizmus a legnagyobb ellensége az életnek, az ember jövőjének, és ez az ellentéte, az igazi ellentéte ennek a bibliailag megalapozott böjtös szemléletnek. Ez az önző élvhajhászás, amely nincs tekintettel senkire, semmire, és eközben teszi módszeresen szegénnyé és boldogtalanná önmagát is meg másokat is.
Két gyakorlati javaslattal hadd fejezzem be:
Az egyik az, hogy miközben ezen a szerteágazó kérdéskörön gondolkozunk - és kérem azt, hogy folytassuk a gondolatainkat, esetleg ellenvetéseket, kérdéseket -, aközben nézzünk Jézusra! Mégpedig azért, mert az Ő egész földi élete és szolgálata egyetlen nagy, tudatosan vállalt böjt volt. Kezdve attól, hogy lemondott a mennyei dicsőségről, magára vette ezt a mi szánalmas nyomorult emberi testünket és természetünket, magára vette mindannyiunk minden utálatos bűnét és azoknak szörnyű következményét, a kárhozatot, mindig közösséget vállalt a megvetettekkel, a kisemmizettekkel, és ez folyamatos lemondást jelentett a számára. De ez a lemondás az életért, a mi életünkért történt. És Ő ezt tudatosan, engedelmességből vállalta. Egészen másként tud valaki visszaigazodni Isten rendjébe, ha ott világít előtte Jézus Krisztusnak a példája.
A másik: kérdezzük meg ma Istent őszintén: Uram, mi az, amiben én kiléptem a te rendedből? Mely pontokon kell sürgősen visszaigazodnom a te utasításaidhoz? Sokszor annyira megszokjuk a rendetlenségeinket, hogy fel sem tűnik már, nem is zavar minket. Másokat esetleg,- mivel azonban látják, hogy nem lehet rajtunk segíteni, ők is lemondanak a változásról. Ne mondjunk le róla! Isten nem mond le rólunk, ezért hívott ma ide.
Csendesedjünk el délután, és jó lenne, ha mindenki elolvasná a Tízparancsolatot. Ez megtalálható a 2Móz 20. részében, vagy a rövidített változata az énekeskönyv végén a Függelékben. Szép lassan, minden szónál megállva olvassuk el. Melyek azok a pontok, ahol nyilvánvalóan kiléptem az Isten rendjéből és ennek a következménye sokféle boldogtalanság. Kész vagyok visszalépni? Ezt mondjuk is el Istennek, és kérjük a segítségét: Uram, én nem tudom rendbehozni magamat, de mindenképpen teljes szívemből keresem a te rendeléseidet, és a te utasításaid szerint akarok élni. Segíts ebben! Amikor Isten ezt konkréttá teszi, akkor az lehet buzgó imádságunk tárgya egészen addig, amíg rendeződik a dolog. Ez azt jelenti a mai fogalmazásunk szerint: kezdjünk el böjtölni. Az első lépés általában nehéz, kilépni a megszokott rendetlenségből, amit Isten leleplez, de legyen bátorságunk az első lépésnél engedelmeskedni, és bármivel, bárkivel szakítani, ami Istentől tart távol. Ez a boldogság lesz a jutalma, amiről itt Isten igéje beszél.