A JÓ PÁSZTOR

Sokan olvastuk az elmúlt napokban Jézus Krisztusnak ezt az ismert példázatát a Szentírásból napi bibliaolvasásunk során. Ezt az éles ellentétet emeljük ma este ki belőle, amit a tolvaj és a pásztor között említ. A tolvaj máshonnan mászik be: hátulról, alattomban hatol be a juhok közé. A pásztor: az ajtón megy be egyenesen. A tolvaj azért jön, hogy öljön, lopjon és pusztítson, a pásztor azért, hogy meggazdagítsa a juhoknak az életét.
Jézus önmagáról mondja, hogy Ő az a jó pásztor, aki azért jött, hogy meggazdagítsa az életünket. A tolvaj megszegényíti a másiknak az életét, Jézus meggazdagítja. A tolvajgondolkozás és a jézusi gondolkozás közti ellentétet, nagy különbséget ábrázolja itt Jézus ezzel a képpel.
Mi olyan világban élünk, amelyik egyre inkább a rablásra rendezkedik be. Egyre idegenebb lesz ebben a világban Jézus Krisztusnak a lelkülete. Márpedig az Ő juhai mégiscsak Őt követik e tekintetben is. Nem könnyű egy tolvaj világban pásztor lelkülettel élni. Jézus ma este erre akar bátorítani minket, és erre tesz képesekké is, ha Őt követjük. Mit jelent ez?
Amikor ezen a példázaton gondolkoztam, eszembe jutott egy ijesztő mondat, amit egy orvoskongresszuson mondott valaki. Így hangzott ez a megállapítás: fél évszázad alatt elfogadottá, majdnem kötelezővé lett valamiféle antimorál. - Mi az az antimorál? Az, amikor megfordítunk valamit, és úgy teszünk, mintha nem lenne megfordítva. Amikor a jóra azt mondjuk: rossz, a rosszra: jó, és mindenki úgy csinál, mintha aki ezt mondta, igazat mondott volna. Sőt, ennek megfelelően cselekszik is. Amikor a közgondolkozás szerint abnormálisnak minősítik azt, ami kívánatos lenne az egész társadalomnak, és az válik gyakorlattá, ami nyilvánvalóan árt, káros, megnehezíti és megszegényíti az életet. Amikor azt, ami gazdagíthatná, kiteljesíthetné, előbbre vinné az életet, azt megvetik, és ami nyilvánvalóan megszegényíti, rombolja, az gyakorlattá válik. Mondok néhány egyszerű példát.
Egy egyetemista barátom fiú létére majdnem sírva mondta el, hogy képtelen normális életet élni annak az egyetemnek a kollégiumában, ahol vidéken tanul, mert van két fiú a szobatársai közt, akik rendszeresen hajnalban jönnek haza, többnyire ittasan. Felkapcsolják a villanyt, az egyik bekapcsolja a magnóját is. Persze, felébrednek a többiek, akik akkor már aludtak. Egy hatágyas szobában történik mindez. És amikor kérik őket, hogy így hajnaltájban ne bömböltessék a magnót, és minél előbb feküdjenek le, és kapcsolják le a villanyt, még ők vannak megsértődve. Az én magnómat akkor kapcsolom be, amikor akarom - mondja ez a férfiú, aki nyilvánvalóan az antimorálnak a képviselője. És kiderül, hogy azok kerülnek hátrányos helyzetbe, akik azt szeretnék csinálni, ami a dolguk. Akik egész nap tanulni akarnak, dolgozni, felkészülni a hivatásukra, és így majd hasznos tagjai lenni a társadalomnak, ezeknek kell zavarban lenniük, szégyenkezniük és bocsánatot kérniük, hogy vannak, és hogy azt akarják csinálni, amit. Nem a másik van zavarban, aki hajnalonként felveri a többit. Van ugyan felügyelő tanár, de az ugyanolyan életet él, mint az a kettő, sokszor együtt is térnek haza, és egyébként is azt mondja, hogy huszonéves emberek belső ügyeibe nem szabad beleszólni.
De ez nem beleszólás a huszonéves ember belső ügyébe, hogy rendszeresen felverik álmából, és emiatt nem tudja végezni úgy a munkáját, amit másokért akar majd végezni, ahogyan szeretné? Ez nem. Az kerül hátrányos helyzetbe, aki az egész társadalmat gazdagítaná, és annak van mentsége, aki gazember, lóg, élősködik, mert azért ő is megeszi, megissza a magáét úgy, hogy nem dolgozik meg érte, legalábbis nem úgy, ahogy kellene.
Jogászok mondják el, hogy ijesztő, hogy a közhangulat milyen gyakran a mellé áll, aki nyilvánvalóan valami életellenes, emberellenes bűnt követett el. Például: ittasan gázolt, és a közhangulat mentegetni kezdi őt. Nem az áldozat a fontos, és nem az, hogy lehetőleg ez a jelenség szűnjék meg vagy csökkenjen a száma, az illető szembesüljön a felelősségével. Nem agyonütni kell, de valahogy felébreszteni benne azt, ami megakadályozná, hogy hasonló még egyszer előforduljon. - Nem, hanem úgy is megtörtént, ami megtörtént - mondják -, akkor ne bántsuk őt. De hogy ha ilyen bölcsességgel indul el valaki, akkor úgy kellene folytatnia, hogy viszont mindent meg kell tennünk, hogy ne történjék meg még egyszer az, aminek nem jó megtörténnie. De eddig nem terjed az a bölcsesség, az antimorál ezt jelenti.
Más: Valami, ami nagyon fájt nekem, amikor ez elhangzott. Egy barátunk örömmel újságolta, hogy megszületett a hatodik gyermekük. Néhányan azon kezdtünk gondolkozni, hogy mivel segítsük őket még inkább, és vele együtt örültünk. Amikor elment, azt mondja valaki: az ember mégsem nyúl. Nem egészen értettük az összefüggést. Aztán megmagyarázta. Tudniillik nem kellene úgy szaporodni, mint a nyúlnak.
Szégyenkezve vallom be, hogy ökölbe rándult a kezem. Ennyire sötét lehet valakinek a gondolkozása és a lelkülete? Az, hogy megöli a gyermekét, az természetes. Az, hogy megszüli a gyermekét és ráadásul még örül is neki, az abnormális. Ez az antimorál. Amikor megfordítjuk a dolgokat, és úgy csinálunk, mintha nem lennének megfordítva. És nem vesszük észre, hogy ez kiforgat bennünket emberi mivoltunkból, és nagyon messze kerülünk attól, amivel egymást, az életet gazdagíthatnánk.
Persze az ilyen megjegyzések mögött nagyon sokszor a rossz lelkiismeret is ott van, azért támad mást az illető, mert tudja, hogy védekeznie kellene. De még mélyebben: ott van egy egészen eltorzult gondolkozásmód, amelyik már minden isteni alapot és emberi nemességet nélkülöz, egy kificamodott, ferde gondolkozás, erkölcs nélküli morál: antimorál.
És folytathatnánk még a példákat, amikor annak kell szégyenkeznie, aki csendesen elnézést kérve, megkéri a kórházi kórteremben a betegtársat: ne bömböltesse a tv-t éjjel-nappal, amit behoztak neki, mert szeretne egy kicsit pihenni is, - és nem biztos, hogy a kérését teljesítik. És amikor az számít abnormálisnak, hogy valaki hűséges a házastársához, és a házasságát egy életre szóló, halálig tartó, kizárólagos, kölcsönös szeretetre felépülő kapcsolatnak tekinti, és az lesz a normális, aki ámokfutóként cserélgeti a társait, válási özvegyeket és válási árvákat hagyva maga után. Amikor mindig lehet igazolni azt, ami nem visz előbbre, és árt, és az van zavarban, aki másokért szeretne élni, munkáját végezni, alkotni - esetleg áldozatok árán is.
Jézus tanítása szerint ez az egyik fő különbség a tolvaj és a pásztor között. A tolvaj azt nézi, hogy neki most mire van szüksége, és elviszi. Egyáltalán nem érdeklik a következmények. A pásztor azt nézi, hogy mire van a báránynak meg a nyájnak szüksége, és ha kell, azt áldozatok árán is megadja neki. Az egyik mindig venni és elvenni akar, a másik arra rendezkedett be, hogy adjon. Az egyik csak élvezni tud és akar, a másik termel, értékeket hoz létre. Az előző tönkretesz meglevő értékeket, amiket felelősen át kellene vennie, vigyázni azokra, növelni azokat, és szétosztani, megosztani másokkal - ezeket ő csak magának kisajátítja, a másiknak az a mániája, hogy adhasson. Hozzon létre valami újat, formálja a meglevőt úgy, hogy még többen élvezhessék. Egyáltalán a másik fontosabb neki. Ijesztő az, hogy már kisgyerek korban mennyire tetten érhetjük magunkban ezt a rabló-lelkületet. Kicsavarja a másik kezéből a játékot akkor is, ha tele van mind a két keze, és nem azzal fog játszani. Honnan hozzuk magunkkal, ki tanította ezt? Valahol mélyen a sejtjeinkben ott lapul ez a rablókészség, mióta Istentől elszakadt az ember. Pontosan ezért jött utánunk Jézus, hogy felragyogtasson egy másik modellt. Nemcsak így lehet élni! Így nem lehet élni. Így csak háborúkat tudunk produkálni a gyerekszobában, a hálószobában, a tárgyalóteremben és a nemzetközi színtéren is.
Nekem kell. Kell egy kicsi terület - és világégés lesz belőle. Kit érdekel az? Tolvaj az és rabló - mondja Jézus. Ritkán használ ilyen kemény szavakat, különösen így halmozva. „A tolvaj nem másért jön, csak azért, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem - mondja -, hogy életük legyen és bőségben legyenek. Én vagyok a jó pásztor, a jó pásztor életét adja a juhokért.” A rablónak a másik élete sem drága, ha csak úgy szerezheti meg magának, ami kell. A jó pásztornak a saját élete sem volt drága, ha csak így adhatta meg nekünk azt, amire múlhatatlanul szükségünk volt: az Istennel való kibékülést, bűneinkre a bocsánatot, háborgó lelkünkbe a békességet. Újra magát az életet, az örök, a teljes, az értelmes életet: az isteni életet.
Ami a Golgotán történt nagypénteken, az pontosan az ellenkezője annak, amit ez a rablószenvedély diktál az embereknek. És Jézus Krisztus minket olyan gazdagokká akar tenni, akiknek telik az, hogy adjanak, hogy másokért éljenek. Akik elég gazdagok ahhoz, hogy önmagukat félretegyék, hogy önmagukról megfeledkezve, önfeledten tudjanak áldozatot hozni, és így menjen előre és gazdagodjék az élet.
Nagyon szemléletessé vált számomra ez a példázat, és nagyon élesen tette fel Isten a kérdést, amikor elolvastam egyik reggel elcsöndesedve ezt a részt: ki vagyok én - tolvaj vagy pásztor?
Vannak árnyalatok, de végső soron ez a két lelkület az, ami uralhat egy embert. Tolvaj: aki mindig azt nézi, mije nincs még, és azt hogy lehet a legrövidebb úton megszerezni, vagy pásztor: aki észreveszi, mije nincs a másiknak és azon gondolkozik, hogy lehetne azt neki odaadni. Tolvaj, aki nem számol a következményekkel, vagy pásztor, aki előrelát, és azért cselekszik ma valamit, mert a holnapért és a holnaputánért is kész áldozatot hozni. Pásztor, aki kész lemondani nemcsak a saját kényelméről és érdekeiről, hanem bármiről, ha az az életet szolgálja. Ha az másoknak úgy jó. És eljuthat oda, hogy ez nem is szenvedés neki, hogy lemond. Egyszerűen a küldetése lesz. Nem az lesz a küldetése, hogy ő lemond valamiről, hanem az, hogy gazdagítsa mások életét, de ha az csak úgy lehet, hogy ő áldozatot hoz, ez magától értetődik a számára. És telik neki. A tolvajlelkület mögött a legtöbbször valami mérhetetlen lelki-szellemi szegénység van. Nincs, ezért kell szerezni. Nem telik megbocsátani, elszenvedni, még egy kicsit tűrni, csöndben maradni sem. Nem telik. Szegény az ember, ezért rabol.
A Krisztusban újjászületett ember lelkileg nagyon gazdag lesz, azért, mert kap. Ő maga is kap mérhetetlen sok bocsánatot. Hogyne telnék hát neki másoknak megbocsátani! Ő maga is kap és csodálkozik, hogy Isten olyan türelmes hozzá, hogyne lenne hát türelmes a hozzá hasonló gyarló másikhoz? Akit ráadásul még jobban megrugdosott az élet, vagy különösen nehéz volt a mai napja és most azért ilyen. Mentegeti mindig a másikat.
Tolvaj vagyok, vagy pásztor? Egyre szegényebbek lesznek mellettem az emberek, mert elveszem a jókedvüket, a békességüket, rablom az idejüket, az idegeikre megyek, - vagy egyre gazdagabbak lesznek? Nem azért, mert én vagy bármelyikünk különleges ember, hanem mert annak, aki Krisztusban van, sokja van, és bármennyit ad tovább, kap utánpótlást végtelenül, korlátlanul. Egyszerűen átfolynak az ilyen emberen az isteni ajándékok és gazdagodik körülötte a környezete.
Jó lenne, ha Isten kinyitná a szemünket arra, hogy meglássuk, hogyan lesznek sokszor egyre szegényebbek mellettünk és miattunk mások. Egy ideig albérlő családtagként laktam egy helyen a szolgálatomból kifolyólag, ahol a szemem láttára veszítette el egy fiatal asszony az örömét. Vidám, derűs, szellemes, jókedvű leány volt, akkor volt az esküvője nem sokkal előtte. Kapott egy rabiátus, zsarnok, nehéz természetű férjet, és néhány hónap alatt lehervadt a mosoly egy vidám ember arcáról. Valóban tragikus volt látni, hogyan lehet tönkremenni rövid idő alatt egy másik mellett és másik miatt.
Most mondhatnánk azt, miért nem dolgozta fel másként, meg többet is kibír az ember - ez mind igaz, de ez ott mint egy film peregett le a szemem előtt. S elraktároztam magamban, sokszor imádkoztam azért: Uram, őrizz meg attól, hogy mellettem és miattam szegényebbekké legyenek emberek. És miközben tudom, hogy magamnak szinte semmim nincs, mégis azt kérem: adjál nekem te sok olyan lelki kincset, amit továbbadhatok, és gazdagabbak, boldogabbak lesznek mellettem az emberek. Ez a pásztorlelkület.
A pásztor azért jön, hogy adjon. Ha kell, az életét is, ahogy Jézus tette. A tolvaj azért jön, hogy raboljon, elvigyen. Néha úgy raboljuk meg egymást, hogy észre sem vesszük. Sokszor úgy, hogy nem akarunk rabolni, csak olyanok vagyunk. Telhetetlenek. Szívjuk el a másiknak az erejét, a jókedvét, a bizalmát, a gyerekeink bizalmát sokszor, ha visszaélünk vele, az öregeinknek a maradék jókedvét és erejét. Nem akarjuk azt, de mégis az történik. Mert valahol mélyen van a hiba. Valahol mélyen szegény a lelkünk. Ez nem önfegyelem kérdése. Ez újjászületés kérdése. Aki Jézus Krisztust befogadta az életébe, az olyan gazdagságot kapott, hogy utána maga csodálkozik a legjobban: mi mindent tud adni. Még mindig győzi, és belülről sem fortyog és háborog, egyszerűen továbbadja azt, amit ő is úgy kapott.
Ha elkezdhetnénk most részletezni, számos példát említhetnék arra nézve, hogy mennyire rablógazdálkodásra rendezkedik be ez a világ egyre jobban. Egy bányamérnök barátommal beszélgettem a múltkor. Ijesztő volt, amiket mondott. Rablógazdálkodás. Én a mezőgazdaságból jövök gyermekkoromat illetően, tiszta rablógazdálkodás, amit ott csinálunk. Ha azt nézzük, a gyógyvizeinkkel hogyan bánunk, vagy akárhova nyúlunk. De az emberekkel is hogy gazdálkodnak azok, akik felelősen gazdálkodnak. Micsoda rablógazdálkodás! Egy-egy különösen ambiciózus ember sokszor milyen rablógazdálkodást folytat önmagával. Nincs megállás, nincs pihenés, nincs egyensúly test, lélek és szellem között. Felbillen, egyoldalúvá lesz az élet. Hajszoljuk magunkat. Valóban rablógazdálkodást folytatunk.
Ma mindenki kereskedni akar. Egyre többször jut eszembe az: és termelni? Mit akar eladni és megvenni, ha nincs, aki termeljen. Nem azzal kellene kezdeni? Befektetni, lemondani, várni, aztán majd lesz gyümölcs, amit eladhatok. Vagy más fizesse meg mindig az árát?
Jézus ebben járt előttünk, hogy Ő fizette meg az árát. A mi bűneink büntetését Ő szenvedte el. Betegségeinket hordozta, fájdalmainkat viselte. Így olvassuk: kínoztatott, pedig alázatos volt, de az Ő sebeivel meggyógyultunk. Ez a pásztor, aki jön és ad. Kerül, amibe kerül - neki. Ha neki kell megfizetni az árat, az élete sem drága. És a rabló? Nekem kell! Kerül, amibe kerül - neked. Te fizeted meg az árát.
Jézus Krisztus innen akar mindannyiunkat elsegíteni a pásztorlelkületre.
Eszembe jutott a Biblia elejéről egy történet. Már az első családban probléma volt ez. Isten megkérdezte Kaint: hol van a te testvéred? Mire elcsattant a cinikus válasz: talán őrizője vagyok az én testvéremnek? És meg kellett tudnia azt, hogy igen, őrzője. Nem tönkretevője, nem megszegényítője, nem kiszipolyozója, hanem őrzője, pásztora. Aki tudja táplálni, tudja neki adni azt, amire éppen szüksége van. Talán csak egy biztató mosolyt, egy kedves szemvillanást, összetekintést, egy intő mondatot, mielőtt végzetesen rosszat csinálna, vagy csak a jó példát, vagy ki tudja hányadszor is a megbocsátást. Mindig azt, amire szüksége van. Adni, vagyis továbbadni úgy, hogy mi is kapjuk attól a Jézus Krisztustól, aki a jó pásztor volt, és a jó pásztor életét adta a juhokért.
Jó lenne, ha ma este végiggondolnánk, hogy csak a legszűkebb környezetünkben ilyen pásztori attitüd jellemez-e bennünket? Egyre gazdagabb lesz-e mellettem a párom? Egyre gazdagabbak lesznek-e a gyerekeink? Mert ismerjük a forrást: Jézust, és tudunk közvetíteni nekik olyan kincseket is, amelyek nincsenek nekünk, de amelyeket kaphatunk. Tudjuk-e gazdagítani, legalább szinten tartani a család öregjeit? Jelent-e valami többletet a munkatársainknak az, hogy valamilyen kapcsolatban vagyunk Istennel, és tudunk-e vinni mindig mindennap újra valamit nekik, vagy csak a rosszkedvünket, meg elégedetlenségünket?
Olyan nagy kiváltság ez, hogy a jó pásztor minket is pásztorokká tesz. Kinyitja a szemünket, hogy észrevegyük mások szükségét, megerősíti a hitünket, hogy a hitünk kezével elvegyük tőle azt a sok jót, amit ránk bízna, és aztán örömmel továbbadjuk. És eközben bontakozik ki igazán az ember maga. Miközben közvetít Isten és a rászorulók között, aközben lesz ő is igazán gazdag.
Isten segítsen minket, hogy mindenféle rablószenvedélyünktől megszabaduljunk, hogy a lelki szegénységnek minden formájától megszabaduljunk, és ne valamiféle antimorál, hanem a Krisztus-követés, a Krisztussal való szoros közösség, a krisztusi lelkület és morál jellemezzen bennünket!