TANÍTVÁNYOK ELHÍVÁSA

Most olvastuk bibliaolvasó vezérfonalunkban, hogyan hívta el Jézus a tizenkét apostolt. Három egyszerű kérdésre találjuk meg a választ ebben a szakaszban, és aztán engedjük, hogy Isten Szentlelke alkalmazza ezt reánk.
Mikor történt mindez? Mire hívta el Jézus a tanítványokat? Kiket hívott el?
Amit itt olvastunk, az minősítetten a tizenkét apostolra vonatkozik. Hozzájuk hasonló tanítványai nem voltak Jézusnak. Bizonyos értelemben azonban az, amiről itt szó van, mindenkire érvényes, aki valaha is engedett az Ő hívásának, és elindult Jézus követésére.
1) Arra nézve, hogy mikor hívta el őket, jó, ha elolvassuk a párhuzamos helyet. - Lukács is leírja ugyanezt, de egy kicsit bővebben. „Történt azokban a napokban, hogy kiment a hegyre imádkozni, és Istenhez imádkozva virrasztotta át az éjszakát. Amikor aztán kivirradt, odahívta a tanítványait, és kiválasztott közülük tizenkettőt, akiket apostoloknak is nevezett.” (6,12-13).
Tehát Jézus nem úgy kezd neki a tanítványok kiválogatásának, hogy terepszemlét tart, s aki neki bármilyen ok miatt rokonszenves, azt tanítványává hívja el. Nem is úgy, hogy találomra rámutat némelyekre a nagy sokaságban, amelyik akkor is körülvette. Nem is úgy, hogy hosszasan gondolkozik: milyen szempontok alapján kellene összeválogatni ezt a csapatot. Hanem úgy, hogy amikor elcsendesedik a világ, este, akkor felmegy egy hegyre, és végigimádkozza az éjszakát: „Az éjszakát az Istenhez való imádsággal töltötte.”
Nem tudom, töltöttünk-e már egy egész éjszakát virrasztva imádkozással? Fizikailag is meghaladja ez az erőnket. Én még nem töltöttem. Olyan már volt, hogy közös imádságban valamiért nagyon tusakodva több órán át többen imádkoztunk, de egyedül, egy egész éjszakát, koncentrálva még nem töltöttem el. Intenzív, mély imaközösségbe került itt a Fiú az Atyával.
Miért? Mert Ő semmit sem akart a maga akarata szerint cselekedni. Abban a csendben lett világossá egészen, hogy kiket kell a sok közül kiválasztani. Talán abban a csendben mondott Jézus végső igent arra is, hogy Júdás is ott lesz a tizenkettő között. De az biztos: fontosnak tartotta, hogy komolyan elő kell készülni erre a választásra. Semmiképpen nem a maga rokonszenve vagy ellenszenve alapján akarta összeválogatni a tanítványokat. Itt emberi szempontok nem érvényesülhettek. Itt csak az Atya akarata érvényesülhetett. És az Atya akaratát a csendben érti meg az ember. A csendes elmélyült imádságban. És ha erre nappal nincs mód, akkor éjszaka keresi ezt a csendet. Ha mások mindig megzavarják benne, akkor olyan időt és helyet keres, ahol ez mégis megvalósítható. Ez mindenkinek csak úgy sikerül, ha keresi azt az időt és azt a helyet.
Mivel ez nagyon fontos, mert igazán világosan az Isten előtti csendben értjük meg ma is a dolgainkat, ezért támadja az Ördög annyira ezt a csendet. Lehetőleg megkurtítja a reggeli csendes óránkat. Ne legyen az, csak félóra. Dehogy félóra, percek legyenek. El sem jutunk odáig, hogy igazán elcsendesednénk, legföljebb valamit elolvasunk a Bibliából. De hogy belső csend támadjon, hogy ami nem világos, az világosságra kerüljön, odáig a legtöbbször el sem jutunk. Vagy odáig jutunk el, hogy elhalasztjuk estére. Akkor meg belealszunk az imádságba. Megint csak nem a belső csendig jutunk, csak fáradtság miatt az alvásig. És amikor valaki elhatározza, hogy elmegy egy csendes hétre, és egy hétre kikapcsol mindent, ami zavarja őt a tisztánlátásban, akkor az itt ülők tudnák elmondani, mennyi akadálya támad hirtelen ennek.
Tudom, hogy mindenkinek mennyi dolga van, és hogy még az is nagy dolog, ha fél napot sikerül kiszakítani a hajszából, de valóban lehetetlenség megállni azért, hogy világosan megérthessük, mi az Isten jó, kedves és tökéletes akarata? Akár életünk egy-egy konkrét kérdésével kapcsolatban, akár az egész elrontott életünkre nézve, akár az előttünk levő bizonytalan jövőt illetően ... Egyszerűen kikapcsolni mindent, és vételre állítani a szívünket: Uram, most te beszélj.
Akkora hangzavar van körülöttem, akkora a lárma bennem is - már magam sem tudom, hogy mit is gondolok, mit is szeretnék, mi, hogyan is történt ... annyiféle változatban, torzításban látok, hallok mindent. Most a te tiszta szavadat szeretném hallani, hogy aztán annak engedelmeskedjem.
Van egy nagyon szép ének, a német ébredés egyik jeles alakja írta. Hadd olvassam fel a szövegét. Jó lenne akár naponkénti elmélkedésünk tárgyává is tenni. „Csendes légy, s az Úr vezet majd. Míg sürögve futsz, szaladsz, Nem tudod, az Úr mit óhajt, Tennen vágyadnál maradsz. Halj meg, hogyha élni vágyol, Mert az él, ki meghal itt, Isten napja nem világol, Míg a test uralkodik. Földi dolgok rosszul mennek, Míg saját erőd vezet, S hogyha nem a kegyelemnek Erejével végezed. Hát a belső, lelki élet Tűrhet-e erőszakot? Kényszerítve fel sem éred, Csendességben megkapod. Ezt keressük mindahányan, Míg itt tart vándorutunk, S járjunk a világosságban, Mint te jártál, Jézusunk.”
Aki megnézi itt az evangéliumban, hogy mit csinált Jézus előtte meg utána, látja, hogy teljesen tele volt programmal és tennivalóval mind a két napja. Ezt az éjszakát megelőzően is, meg ezt követően is. Neki is volt mit csinálnia. Volt úgy, hogy enni sem volt idejük. de ha másként nem megy, akkor az éjszakát szánja imára. Mert ilyen fontos kérdésben feltétlenül látni kell, mi az Atya akarata. És az nem megy magától. Még az Isten szent Fia is egy éjszakán át imádkozik, hogy utána biztos kézzel mutathasson a sokaságból Péterre, Andrásra, Jakabra, Jánosra, Júdásra, és aztán szeresse őket mindhalálig - ahogy olvassuk a János evangéliuma 13. részében.
Engedjük, hogy Isten Szentlelke indítson minket arra, hogy mától kezdve megtaláljuk a módját, a helyét, az idejét annak, amikor odaállunk Isten elé azért, hogy csendben legyünk előtte. És ha egy egész éjszakát nem tudunk is imádkozva tölteni, hogyha érdekel minket: mi az Ő akarata, hogy vezetést kapjunk, akkor arról nem elmélkedni kell, hanem el kell kezdeni ezt az intenzív csöndet gyakorolni. „Nem tudod, az Úr mit óhajt, tennen vágyadnál maradsz, amíg sürögve futsz, szaladsz.”
Persze, hogy kell futnunk, szaladnunk is néha, de ott vannak-e ezek a csendes éjszakák vagy csendes félórák, amikor így állunk oda Isten elé, ahogy itt az Úr Jézus tölthette ezt az imádságot vele.
2) És mire hívta el őket? Három világos feladatot jelöl itt meg a Megváltó. Elhívta őket arra, hogy: vele legyenek, elmenvén prédikálják az igét, és hatalmat kapjanak Őtőle arra, hogy kiűzzék az ördögöket.
a) A sorrend nem mindegy. Mi mindjárt csinálni szeretnénk valamit. Ő nem azzal kezdi, hogy kiküldi őket: tegyenek valamit. Elhívásuk első célja: vele legyenek. Az 1Kor 1,9-ben így jelöli meg az ige Isten akaratát: „Elhívott minket a mi Urunk Jézus Krisztussal való közösségre.” Ez az Ő elhívásának az első célja. Mert csak ebből a közösségből nőhetnek ki olyan tevékenységek, amiket aztán nem a magunk erejével, nem a saját fejünk szerint, és nem egyedül kell végrehajtanunk, hanem ahol lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy aki küldött, az velünk van, sőt megelőzött és erőt ad, és áldást ad rá, és örömöt is ad benne. Nélküle is lehet buzgólkodni, sürögve futni és szaladni, nem lesz áldás rajta, csak az erőnk folyik el. Vagy lehet megérteni azt, hogy mi az Ő akarata velünk, de ezt csak abban a közösségben érthetjük meg, amelyiket így jelöl: vele legyenek.
Egyszer részleteztük, hogy mi a különbség egy mai tanuló és egy akkori tanítvány között. Lényeges különbségek vannak. Egy mai tanuló csak néhány órát tölt a tanítóival, azt is sokallja néha. Egy akkori tanítvány éjjel-nappal együtt élt, együtt lakott a mesterével. Egy mai tanuló bizonyos ismereteket sajátít el vagy hall az oktatójától, egy akkori tanítvány a mesternek az egész gondolkozását, gondolkozásmódját, értékrendjét, koncepcióját átvette. Ott nemcsak ismeretek elsajátításáról volt szó, hanem a mester követéséről, ami azt jelentette: egy jó tanítvány szemmel láthatóan hasonlított a mesterére.
Ezt egyébként bizonyos népművészek, sőt gyerekkoromból emlékszem, bizonyos iparosok esetében is meg lehetett állapítani: te annál tanultál ugye? Honnan tetszik tudni? Úgy áll a kezedben a dolog, meg ezt a fogást csak ő ismerte. Jól elsajátítottad, fiam. Egy jó tanítványról rá lehetett ismerni a jó mesterre. Hasonlított hozzá. - Egy mai tanuló kritikusan fogadhat bármit, amit a tanító eléje ad. Egy akkori tanítvány, ha nem tudta mindenestől elfogadni, amit a mester mondott, akkor másik mesterhez ment. De olyan nem volt, hogy fenntartásokkal maradt ott egy mesternél, mert a mester-tanítvány kapcsolat a teljes belső azonosulást feltételezte és kívánta meg.
Ezt azért mondom el, mert sokkal mélyebb tartalma van annak, hogy Jézus valakit tanítványává fogad. És ezt egy kicsit már úgy is mondom, hogy a mi kedves testvérünk, akit ma felnőtt fejjel megkeresztelünk, Jézus tanítványává lett, és az is akar lenni, de ez ezt jelenti; és a további lépések is így kell hogy folytatódjanak: teljes belső azonosulás a mesterrel. Olyan bizalom, hogy fenntartás nélkül a magamévá teszem, amit Ő mond, és ami példát elém ad. Ezt nem kell restellni. Ebben a világban, amelyikben illik mindenben kételkedni, amelyikben az, aki ad magára, mindent kritikával fogad, ebben a világban is érvényes a Szentírásnak ez a részlete, hogy Jézus tanítványa csak az lehet, aki Őbenne úgy bízik, hogy amit Ő mond, azt készpénznek veszi, amit Ő tanít, azt a magáévá teszi, amerre Ő megy, oda elindul, azt sem kérdezi: hova. Ha Ő megy, megyek vele. Miért? Mert a tanítványa vagyok. És ez teljes bizalmat és teljes sorsközösséget jelent.
Ha Jézusnak nem volt hol lehajtania a fejét, akkor a tanítványoknak sem volt. Ha Őt jóllakatták, például Kánában a lakodalomban, a tanítványok is jóllaktak. Ha nem fogadták be egy faluban a samáriaiak, a tanítványok is kívül maradtak. Teljes sorsközösség. De odaát is, a mennyei dicsőségben is. Aki mindvégig állhatatos marad, aki győz, az Ővele együtt ül az Ő királyi székében - ezt olvassuk. Sorsközösség itt a gyalázatban: Krisztusra haragszanak és Őt szidják, amiatt a tanítványait is szidják. Ezt vállaljuk. De egyszer majd azt mondja: Gyertek, én Atyámnak áldottjai, és örököljétek az országot, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta. És ott is vele leszünk sorsközösségben.
Nos, akik Jézus tanítványainak valljuk itt magunkat, elmondhatjuk-e: vele vagyunk. Ez azt jelenti, hogy a nap 24 órájában vele vagyunk-e? Úgy történik-e minden, ahogy az neki kedves? Úgy mondunk és teszünk-e mindent, hogy egy villanásnyira előtte ránézünk: mit szól hozzá? És nem érdekel: ki mit szól hozzá, csak az, hogy Ő mit szól hozzá? A mester véleménye dönti el, hogy helyes vagy nem. És az Ő igenlő bólintása többet ér minden egyéb elismerésnél. S önmagában többet ér és mindent megér, még ha egyébként mindenki más amiatt bánt és csepül is, hogy engedelmesek voltunk. Ezt jelentené tanítványnak lenni. Erre hívta el őket mindenekelőtt, hogy vele legyenek.
b) Aztán arra, hogy elmenjenek és hirdessék az igét, hogy prédikáljanak. Folytassák azt, amit Jézus kezdett. Ő is ezt tartotta legfőbb feladatának: hirdette az Isten országának az evangéliumát. Vagyis Jézus tanítványai valami olyat adhatnak a világnak, amit rajtuk kívül senki más. Mert amikor ők prédikálnak, akkor végső soron nem ők mondják azt, hiszen amikor először kiküldte őket Jézus - a Máté evangéliumának egész 10. része erről szól -, akkor azt mondta: nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a ti Atyátok Lelke szól tiáltalatok. És egy kicsit később ugyanott azt mondja: aki titeket hallgat, engem hallgat, s aki titeket megvet, engem vet meg.
Aki valóban az igét hirdeti, az Isten hívó szavát, az Ő szeretetéről szóló örömhírt, az tudhatja, hogy nem ő a végső alanya ennek, hanem ott van mögötte a küldője, és Ő ad hitelt, erőt annak, ami elhangzik. Ezzel a bizonyossággal tudunk-e mi Isten szeretetéről beszélni másoknak? Azzal, amit Pál apostol olyan nagy bizonyossággal ír le a Thesszalonikai levélben: hálát adunk az Istennek, hogy ti befogadtátok az Istennek általunk hirdetett beszédét, és nem úgy fogadtátok azt, mint emberek beszédét, hanem mint Isten beszédét, amint hogy valósággal az is, és ennek a bizonyítéka, hogy ható erővé vált, munkálkodik a ti életetekben, akik hittetek neki. (1Tess 2,13).
Ennyire bízhatunk Isten igéje erejében. És így szólhatjuk azt másoknak, függetlenül attól, hogy mi annak a visszhangja. De ezt meg kell előznie annak, hogy vele legyenek. A Korinthusi levélben írja Pál ezt a két metaforát egymásután: Isten munkatársai vagyunk, Isten szántóföldje vagytok. Előbb szántóföld, amit Ő megmunkál, aztán munkatárs, akiket Ő használ. Előbb vele legyek, aztán elküld, hogy hirdessem azt, amit tőle hallottam, és amit Ő ad a számba.
c) És a harmadik célja az elhívásuknak: hatalmat kapjanak arra, hogy kiűzzék az ördögöket. Valamelyik vasárnap részletesen tárgyaltuk, hogy minden hatalom Istené. És Jézusnak adatott minden hatalom mennyen és földön. Ebből az Ő hatalmából akkor és oly mértékben ad az Ő tanítványainak, amikor azt jónak látja, és amikor arra a szolgálatra szükség van. Ezt nem lehet kierőszakolni, és nem érdemes valamivel utánozni, pótolni vagy mímelni.
Ma sok rajongó gyülekezet van, ahol ez a jelszó: hatalommal evangélizálni. Hogy „teljes” istentiszteletet kell tartani, mert ahol csak az ige hirdettetik, úgy, hogy azt Isten Lelke megpecsételi és emberek életét újjáteremti, az kevés. Hanem ott gyógyításnak is kell történnie: testi gyógyulásoknak, csodáknak és valamiféle ördögűzésnek is. És egyenesen jelszóvá lett: ezt Istentől valami módon ki kell erőszakolni. Mint ahogy az imáink, a kívánságaink teljesítését is. Annyira kell koncentrálni arra, amit szeretnénk, hogy Isten mintegy kénytelen legyen azt megadni.
Úgy gondolom, aki ismeri, hogy mit tanít a Szentírás ezekről a kérdésekről, az tudja, hogy egészen mást. Ez nem Isten igéje szerint való, és nincs is áldás rajta. Amikor Ő akar hatalmat adni a mi erőnknél nagyobb erő fölött, akkor Ő adja. És aki azzal engedelmesen szolgál másoknak, azt Ő használni fogja máskor is. De az egész szolgálatnak, tanítványi működésnek Ő az Ura. Semmit nem lehet és nem is kell erőszakolni. Ad Ő feladatot, ad hozzá erőt, ad mondanivalót, csak azt adjuk tovább mindig, amít ránk bízott. Vagyis: legyünk hűséges sáfárok.
Egyébként nagyon érdekes, ha megvizsgáljuk, miért ilyen sorrendben mondhatta az Úr Jézus, hogy vele legyenek, hogy igét hirdessenek, és hatalmat ad, hogy ördögöket űzzenek. Ezek közül csak az első marad meg az örökkévalóságban. A harmadikat alkalmanként adja, amikor Ő szükségesnek látja. A másodikat - az igét - is akkor adja a szánkba, amikor használni akar. Nem lehet az igével visszaélni, vagy azt a magunk kénye-kedve szerint forgatni. De ezek elmúlnak. Az Úr Jézus dicsőséges eljövetelekor nem lesz többé szükség olyan hatalomra, amivel ördögöket űzünk, nem lesz többé szükség igehirdetésre, de az első megmarad örökké. Akiket Ő elhívott, hogy itt vele legyenek, azok vele lesznek az örökkévalóságban is. Ez nem a továbbiak értékét becsüli le, csupán mutatja: melyik meddig érvényes.
3) És kiket hívott el? Olvasunk itt egy névsort, s aki érti azt a néhány jelzőt, amiket Jézus ebbe beleszőtt, meg aki tudja az evangéliumokból, melyik tanítvány ki volt valójában, az elképed ezen a vegyes társaságon. Rendkívül sokfélék voltak az életkorukat tekintve. János tizenéves volt akkor, amikor elhívta, de voltak idősebbek is. Nagyon sokfélék voltak a politikai beállítottságukat tekintve. Volt olyan, aki a rómaiakkal kollaborált: vámszedő volt (Máté), de volt egy szikárius is köztük. Ezek a legszélsőségesebb fegyveres csoport voltak, ott ártottak a rómaiaknak, ahol csak tudtak. Szélsőséges, nacionalista csapat volt. Mindenre elszánt emberek, akik ott gyilkoltak, pusztítottak a rómaiak között, ahol csak lehetett, és ezt tartották erénynek. Az ember nem is érti: hogyan férhetett meg két ilyen ember egy közösségben? És a temperamentumukat tekintve is különböztek. A műveltségüket tekintve is. Rendkívül vegyes társaság volt.
Miért éppen őket hívta el Jézus? Azt hiszem, úgy mint az előbbi kényes kérdésnél, itt is becsületesen válaszolnunk kell: nem tudjuk. Nem kell itt találgatni. Titok. Miért éppen azokat hívja el tanítványaiul, akiket elhív? Ez az Ő titka. Pál apostol alázatosan és határozottan így adta meg a választ erre: tetszett az Istennek. Az Isten szuverenitását nagyon kevéssé vesszük komolyan. Azt, hogy Ő azt csinál, amit akar. És hogy ehhez az a feltétlen bizalom is társul, hogy Ő mindent jól csinál. Ez jelentené ám azt: valaki hívő. Ennyire komolyan veszi, hogy Isten szuverén, azt tesz, amit akar, nem tartozik magyarázattal.
Nekem, kis nyomorult porszemnek, pláne nem. Még amit velem csinál, azzal kapcsolatban sem tartozik magyarázattal. Hanem azzal dicsőítem Őt, ha bizonyos vagyok benne: mind jó, amit Isten té-szen. Akkor is, ha nekem most éppen fáj, akkor is, ha mindenki azt zengi körülöttem: ez rossz, meg milyen Isten, aki ilyet megenged. A hívő akkor is dicsőíti Őt, és Jóbbal együtt azt mondja: az Úr adta, az Úr vette el, továbbra is változatlanul áldott legyen az Úr neve. Nem értem, miért cselekedett így. Ha majd Ő megmagyarázza, megértem, ha nem, akkor majd odaát megértem, ha ott nem lesz rá szükség, akkor sose értem meg, de akkor is dicsőítem Őt, és változatlanul benne bízom.
Ez lenne ám a hit. És nem az, hogy néha mi is feltesszük a kérdést, mintegy számon kérve: magyarázza meg. Nem tartozik nekünk magyarázattal. De aki nyitva tartja a szemét, és aki ezzel a bizalommal és alázattal fogad tőle mindent, az lépten-nyomon nagy felfedezésekre jut, és annak Ő nagyon sok mindent megvilágosít. Erre is érvényes az: Ki kétkedőn boncolja Őt, annak választ nem ád, de a hívő előtt az Úr megfejti önmagát. Beavat az Ő titkaiba, és amiket szem nem látott, fül nem hallott és ember szíve meg sem gondolt, azokat kijelenti a Lélek által. De az Ő kegyelmi kiválasztása mögött mindig ott van valami, ami előttünk titok.
Csak hálával borulhatunk le előtte, hogy ilyen sokféle embert összeválogat tanítványainak. Ha tetszik, ilyen sokfélét, mint mi vagyunk ma este, és hogy mindegyiket egyformán szereti, és szereti mindhalálig. Mindegyikünknek kínálja az Ő Szentlelkét, és megengedi, hogy folytassuk azt az áldott munkát, amit Ő kezdett el ezen a földön. És annak ellenére, hogy ilyenek vagyunk, helyet készített nekünk is a mennyben. Csak azt lehet mondani, amit az apostol: Óh, Isten bölcsességének magassága, mélysége és megfoghatatlan nagysága!
Annyi bizonyos, hogy erre a kérdésre: kiket válogatott össze Jézus és miért éppen őket, bízvást válaszolhatjuk: nem a személyes kiválóságaik alapján válogatta össze a tanítványokat, hanem úgy, ahogy arról Pál apostol a 1Korinthusi levél 1. részében ír: „Nézzétek csak a ti elhivatástokat, testvéreim, nem sokan vannak köztetek, akik emberi megítélés szerint bölcsek, hatalmasak, vagy előkelők; sőt azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket; és azokat választotta ki, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket; és azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében nem előkelők, sőt lenézettek, és a semmiket, hogy semmikké tegye a valamiket, hogy egyetlen ember se dicsekedjék az Isten színe előtt.” (1Kor 1,26-29).
A kicsiket, az együgyűeket, a megvetetteket választja ki, hogy aztán adja nekik az Ő Szentlelkét, és rajtuk keresztül adjon ennek a világnak valamit, amit csak tőle kaphat ez a világ, és csak az övéin keresztül. Itt a kérdés az: ebben hűségesek vagyunk-e?
Amikor elhívja Jézus a tanítványokat, még nincsenek készen. Így hívja el őket, hogy Ő is tudja, hogy a legtöbben még használhatatlanok, még formálódniuk kell. Azoknak is, akik lelkesednek, azoknak is, akik azt gondolják: nagyon szeretik Jézust, mint például Péter. Egyszer neki is azt kell mondania: nem az Isten szerint gondolkozol, hanem emberek szerint, mert a maga természetéből fakadóan lelkesedik Jézusért, és félti őt a kereszthaláltól. És meg se gondolja, hogy ezzel Jézust a küldetésétől akarja eltéríteni. Nem érti az egészet. Majd aztán megérti. Előbb össze kell törnie. Előbb el kell jutnia oda: sírni tud önmagán, s utána ő lesz az, aki erővel és hatalommal hirdeti másoknak is a kereszt evangéliumát.
A tizenkét apostol - mint említettem - minősített elhívást kapott Jézustól, de mindannyiunkat Ő maga hív el, akárhol és kin keresztül szólított meg bennünket.
Érvényes-e reánk ez: vele vagyunk? Gyakoroljuk-e azt, hogy amikor arra Ő készít alkalmat, akkor hirdetjük az igét, talán egy-egy csöndes mondattal, másoknak, és engedjük-e, hogy néha adjon nekünk hatalmat is, az ezzel járó nagy-nagy felelősséggel és soksok teherrel, kisértéssel együtt, hogy az Ő hatalma áradjon a mi gyarló életünkön keresztül. Ő ma este is hív. Az első lépés: vele legyünk.