Köszönjük, Istenünk, hogy ez lehetséges. Köszönjük, hogy kész vagy meggyógyítani mindannyiunkban a hitet, ami annyira megbetegedett az ellened való lázadás: a bűn miatt. Köszönjük, hogy éppen igehallgatás közben gyógyítod a hitünket. Áldunk azért, hogy a hit hallásból van, még pedig a te igédnek a hallásából. Könyörülj meg rajtunk, és adj nekünk bátorságot ahhoz, hogy higgyünk neked, igaznak fogadjuk el azt, amit mondtál, és mivel igaz, kezdjük el cselekedni is. Bátoríts minket az engedelmességre.
Kérünk, ha most hívsz ki valakit a maga hitetlenségéből, bűneiből, akkor legyen bátorsága összecsomagolni vagy otthagyni mindent, és indulni az életre vezető úton. Könyörülj rajtunk, ha elakadtunk valahol ezen az úton, és talán észre sem vettük, vagy lemondtunk arról, hogy megérkezhetünk az ígéret földjére, akkor felkerekedjünk a magunk Háránjából, és merjünk szakítani minden visszahúzó erővel, és engedni a szereteted vonzásának.
Könyörülj azokon is, Urunk, akik most nagy terheket hordoznak, gyászban vannak, nagy veszteség érte őket, és nem értik akaratodat. Kérünk, ők is tudjanak hit által engedelmeskedni. Tőled elfogadni a próbát, és engedni, hogy azt a javukra fordítsd akkor is, ha nem tudjuk elképzelni, hogy azt a próbát hogyan tudod a javukra fordítani.
Kérünk, könyörülj meg rajtunk a magunk bűneivel viaskodva. Olyan hamar lemondunk arról, hogy felálljunk, és ott maradunk a padlón. Állíts talpra minket! Segíts elmondanunk: ne örülj, én ellenségem, elestem ugyan, de felkelek. Köszönjük, hogy támogatsz minket, és hogy van bocsánat, és elég nekünk is a te kegyelmed.
Köszönjük, hogy elsegítesz mindannyiunkat a teljes engedelmességre, ahol már nem kérdezzük: mit miért teszel, ahol nincsenek jobb javaslataink, hanem ahol feltétel nélkül tudunk bízni benned, és éppen ez ad biztonságot és tartást nekünk az élet viharaiban. Olyan nagy szükségünk van erre. Munkáld ezt mindnyájunkban, Istenünk.
Ámen.
Örökkévaló Istenünk, boldogan valljuk, hogy áldott a te neved, aki előbb szerettél minket, mint ahogy hallottunk rólad. Aki előbb bocsátottad meg minden bűnünket, mint ahogy azokat elkövethettük volna. Akinek az irgalma az égig ér, és a hűsége a felhőkig.
Köszönjük, Urunk, hogy valamennyire már ismerhetünk téged, és ez a kevés is, amennyire jutottunk a megismerésedben, olyan mérhetetlenül sokat jelent nekünk. Köszönjük azt az érthetetlen szeretetet, amivel lehajoltál hozzánk. Magasztalunk téged, hogy Jézus Krisztusban felemeltél magadhoz.
Dicsőítünk téged, Úr Jézus Krisztus, a keresztedért, vérednek bűntörlő erejéért és szabadító hatalmáért. Áldunk azért, hogy eltörölted a bűnadósságunkat, és lefegyverezted minden ellenségünket. Kereszthaláloddal és feltámadásoddal végleges győzelmet arattál. Bocsásd meg, hogy sokszor éppen ennek az erejében nem hiszünk. Bocsásd meg, hogy mindig újra a magunk erejére akarunk támaszkodni, a magunk érdemeit méricskéljük.
Köszönjük, hogy bátorítasz minket a hitre. Kérünk, úgy szólj hozzánk most is, hogy az megerősítse a hitünket. Segíts, hogy növekedjünk a hitben, hogy egyre bátrabban nyújtsuk a kezünket az ajándékaidért, amiket szeretettel kínálsz; hogy egyre szabadabbak legyünk attól, hogy csak azt fogjuk elérni, amit kiharcolunk magunknak. Hadd merjük komolyan venni a győzelmedet.
Kérünk, segíts most nyitott szívvel, csendesen, alázatosan engedni, hogy gyógyítsd az életünket. Adj választ a kérdéseinkre, támassz világosságot a sötét szívünkben, és ami bennünk sötétség, hozd világosságra. Kérünk, tedd egészen személyessé számunkra az ige üzenetét. Engedd, hogy indítson az minket, és segíts, hogy engedjünk indításodnak. Tedd áldottá a veled eltöltött óránkat, hogy aztán veled tölthessük az egész életünket.
Ámen.
Isten kegyelméből egy héten át arról szólt hozzánk az ige, hogy „Ne félj, csak higgy!” Eközben derült ki csendesen sokunk életében, hogy milyen sok félelem lapul a szívünk mélyén, ami sokszor nem is tudatos, amit olykor még magunk előtt is szégyellünk és igyekszünk leplezni, de ami elszívja energiánk egy részét.
Olyan jó volt látni, milyen hatalmas Urunk van, és milyen szánalmas magatartás az, ha nem hiszünk benne igazán, ha hitetlenségünk miatt mégis félelmek gyötörnek.
Valaki azt mondta: most már tudom, hogy van okom nem félni. Valóban, nekünk minden okunk megvan arra, hogy ne féljünk, ha erre a hatalmas Istenre nézünk, hogyha benne hiszünk. Láttuk azt is, hogy milyen biztos fundamentuma van a hitünknek, és akkor az a hit nem hiszékenység lesz, de nem is hiedelem, hanem olyan masszív meggyőződés, ami Isten változhatatlan és igaz szavára, tetteire és ígéreteire épül. Ez a hit ad az embernek tartást itt a földi élet próbái között már, ez segíti győzelemről győzelemre, és egyedül ez a hit ad nekünk üdvösséget is.
Nos, próbáljuk folytatni az elmúlt hét gondolatmenetét, és ma arra a kérdésre keressünk választ a Szentírásból, hogyan működik ez a hit a gyakorlatban? Miben mutatkozik meg valakinek az életében az, hogy ha mindezt komolyan veszi, ha tudja, ki az ő Istene, s ezzel a nyugodt biztonsággal reá támaszkodik, és úgy éli a mindennapjait?
A Szentírás sok helyen beszél arról, hogy az Istenben és az Ő egyszülött Fiában, Jézusban való hit a gyakorlatban mindig úgy jelenik meg, mint engedelmesség. „Hit által engedelmeskedett Ábrahám” - olvastuk itt. Dietrich Bonhoeffernek, a német evangélikus egyház vértanú teológusának van egy híressé vált szállóigéje: „Csak a hívő engedelmes, és csak aki engedelmeskedik, az hívő” (Nur der Glaubende ist gehorsam, nur der Gehorsame glaubt). Csak aki hisz, az tud engedelmeskedni Istennek, és csak aki engedelmeskedik neki, az nevezhető hívőnek. Itt derül ki, hogy valóban sokféle hit van, de az a magatartás, amit a Biblia hitnek nevez, nem elmélet, nem ismeretanyag, nem gondolatok összessége és továbbgondolása, hanem az egész embert igénybe vevő akció, tevékenység. Teszem azt, amit Isten mondott - ez a hit. Ebben valósul meg, és így éli a hívő ember a maga mindennapjait.
Arra gondoltam, legjobb lenne ezt szemlélni valakinek az életén, valóban hogyan működik ez, hogyan valósul meg a hit a hétköznapokban. És mivel Ábrahám „hit által engedelmeskedett,” sőt őt a hívők atyjának is nevezi az Újszövetség, arra gondoltam, mint egy képeskönyvet, lapozzuk végig Ábrahám életét, természetesen vázlatosan és röviden, hogy lássuk, mit jelent a hit a gyakorlatban. Legyen az most tükörré a számunkra, és ahol úgy látjuk, tovább kell lépnünk, ott lépjünk is, mert hinni azt jelenti: máris lépek, csinálom azt, amit megértettem Isten akarataként. Öt fejezete van ennek a képeskönyvnek.
1) Az első arról szól: Ábrahám Isten szavára elindult abból az Úr-Kaszdim nevű városból, ahol született, ahol az ősei éltek, ahol nagy jómódban ő is élt. Soha nem gondolt arra, hogy otthagyja ezt a vidéket. Amikor azonban Isten azt mondta: menjetek ki arra a földre, amit én mutatok nektek, akkor összecsomagoltak és elindultak. Ábrahám hite mindenekelőtt ebben mutatkozott meg, hogy engedelmes volt annak, amit Isten mondott.
Nem volt ez könnyű neki. Úr-Kaszdim az egész mezopotámiai alföld kulturális központja volt, sőt vallási központja is, és magas civilizáció volt azon a vidéken. Fejlett ékírásuk volt, ismerték az öntözéses gazdálkodást, és bonyolult csatornarendszerrel öntöztek. Mivel kő nem volt ott az alföldön, a kényszer rávitte őket, s feltalálták az égetett tégla és cserép készítését, és a téglát természetes szurokkal fogták össze. Nagyon szép épületeik voltak. Fejlett volt a vallási élet is. Az égitesteket, különösen a holdat, imádták istenként. Más kérdés az, hogy éjszakánként, amikor a holdistennő leginkább uralkodott, akkor a kultikus paráznaság, a vallás ürügye alatt gyakorolt szabad szerelem folyt a holdistennő templomaiban, és ez magával sodort egyéb erkölcstelenségeket is.
Ebből a világból hívta ki Isten Ábrahámot: „Eredj ki innen arra a földre, amelyet én mutatok neked.” És az hol van? Van jobb ennél, mint ami itt van? Miért kell kimennünk, és azonnal kell? Nos ezek a kérdések azok, amiket a hívő ember nem szokott feltenni. Mert ha az Úr azt mondja: eredj ki - akkor csomagol és indul. És ha azt mondja: oda eredj ki, amit én mutatok neked, akkor ez elég neki. Ábrahám sem kérdezte, hanem összecsomagoltak és elindultak.
Ha Isten nekünk valamire világosan azt mondta: hagyd abba, abbahagytuk-e azonnal? Vagy pedig sok mindent még ma is csinálunk, amiről tudjuk, hogy neki nem kedves, nem helyes. Eredj ki ebből a bűnből, amit még ma is gyakorolsz. Abból a szenvedélyből, ami miatt szenved az egész családod. Abból a rossz szokásból, amit átvesznek most már a gyerekeid is, és őket csepülöd miatta, te azonban zavartalanul folytatod, holott Isten világosan megmondta: eredj ki. Eredj ki a bálványimádásodból. Dobd el mindazt, amiben jobban bízol, vagy legalább úgy bízol, mint az élő Istenben. És eredj ki a magad bálványozásából, a kóros kényelmességből, a magad hiúságából, büszkeségéből, ami sérthetetlen. Ha Isten azt mondja: eredj ki, akkor elég-e ez nekünk arra, hogy tegnap csináltam utoljára. Vége, mától kezdve nincs. Miért? Mert azt mondta az Úr. Elég-e nekünk, ha valamire azt mondja Isten igéje: utálatos, ne csináld - ahhoz, hogy abbahagyjuk?
Hinni azt jelenti: engedelmeskedem Istennek, komolyan veszem az Ő szavát. „Hit által engedelmeskedett Ábrahám, amikor elhívatott, hogy menjen ki arra a helyre, amelyet örökölnie kellett, és kiment, noha nem tudta, hova megy.” De azt tudta, hogy kinek a szavára megy, és ez elég volt neki.
2) A második fejezet arról szól, hogy jó ezer kilométer megtétele után megérkeztek egy Hárán nevű városba, ami meg annak a vidéknek volt a közlekedési és kereskedelmi központja. Több fontos útvonal metszéspontjában épült, hatalmas fallal volt körülvéve, védett város volt és pezsgő élet folyt benne.
Ábrahámék megálltak megpihenni. Aztán bekapcsolódtak ebbe a pezsgő életbe. A Biblia leírja: gyors gazdagodásnak indultak. Rendkívül sok lehetőség volt ott, és éltek az adott lehetőségekkel, és ottfelejtették magukat. Nem is vették észre, hogy nem ide kellett jönniük. Vagy mégis ide? Mit mondott az Úr? Amit majd én mutatok neked. Ezt mutatta? Nem is tudták már. Ez a szempont feledésbe merült. Itt olyan jól érezzük magunkat.
Akkor Isten újra szólította Ábrahámot. „És monda az Úr Ábrahámnak: Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, arra a földre, amelyet én mutatok neked. És nagy nemzetté teszlek, és megáldalak téged, és felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszel.” (1Móz 12,1-2).
Újra hangzik tehát Isten szava, és kérdés: hisz-e még Ábrahám? Mert ha hisz, akkor azt jelenti: engedelmeskedik. Csak itt már ez nehezebb volt. Közben meghalt ott az édesapja, és abban az időben elképzelhetetlen volt, hogy egy kis család kiszakadjon a nagy családnak a közösségéből. Minél többen voltak, annál nagyobb erőt képviseltek, és három-négy nemzedéknek együtt kellett maradnia. Ki-ki házasodott, minden ágon szaporodtak, de együtt. Elképzelhetetlen volt, hogy valaki veszi a sátorfáját és odébbáll. Semmi nem indokolja. Az sem, ha ezt mondja az Úr? Kimegy-e Ábrahám Háránból? A nagy város védettségét felcseréli-e a puszta kiszolgáltatottságával, ahol bármi történhet vele? A nagy családnak a melegségét otthagyja-e csak azért, hogy engedelmeskedjék az Úrnak?
S Ábrahám otthagyta, mert hit által engedelmeskedett Istennek, amikor elhívta, hogy menjen ki arra a helyre, amelyet örökölnie kellett. És kiment, nem tudván, hova megy. Miért ment ki ? Mert ezt mondta az Úr. De miért mond ilyet az Úr? Ez az, amit nem kérdez az, aki hit által engedelmeskedik. Hanem amikor megértette, hogy ezt mondta, akkor indul. Ezért lehet megállapítani később Ábrahámról: „És kiment Ábrahám, amint az Úr mondta neki.” És hetven-öt éves volt, amikor kiment Háránból. Ilyen idős korban újat kezdeni, ismeretlen útra elindulni, a bizonytalanba: „amit majd mutatok neked”, ehhez valóban hit kell. De aki hit által engedelmeskedik, annak a számára ez magától értetődik.
Egyszer már felkerekedett Isten szavára, aztán valahol elakadtak. De az még nem az ígéret földje volt. Isten ígéretei azonban csak az ígéret földjén teljesedtek be. Ezért Ábrahámnak onnan tovább kellett mennie.
Testvérek, közöttünk is vannak sokan, akik egyszer már elindultak, vagy legalábbis megindult, megmozdult a szívük Isten hívó szavára. Egyszer - talán éppen egy evangélizációs héten vagy egy csendes istentiszteleten, vagy az otthoni magányukban - világossá lett a számukra, hogy ez így, ahogy van, nem jó. Ez az élet nem folytatható. Változni kellene. Aztán fel is álltak, talán a szó szoros értelmében, egy evangélizáción, vagy valamit abbahagytak, és megpróbáltak engedelmeskedni. Aztán valahol elakadtak. Ellaposodott az egész. Egy ideig örültek annak, hogy milyen jó az Úrral járni, aztán megint magukban folytatták tovább.
Ha Isten azt mondja másodszor is: eredj ki, most már a te rokonságod közül is, - ez súlyosbította a második parancsot,- akkor kész vagy-e erre? Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy az ember a családját hagyja ott. De néha azt jelenti: megszakít kapcsolatokat. Abbamaradnak barátságok, amik addig kötötték, és visszahúzták Istentől. Kimegy egy olyan társaságból, amelyik nem vitte őt közelebb az Úrhoz. Nem könnyű egy-egy ilyen szakítás.
Ábrahámnak ez sokkal nehezebb lehetett, mint Úr-Kaszdimot otthagyni, mert senki nem értette: mi baja van ennek az embernek? Miféle láthatatlan Isten szavára hivatkozik? Ábrahámnak még Bibliája sem volt. Isten abban az időben a gondolataikon keresztül irányította, szólította meg a benne hívőket. Hogy tudja ezt racionálisan elmagyarázni, bebizonyítani? Akik szeretik, aggódnak: hóbortos, meghibbant. Valami baj van. Nagyon nehéz feladat lehetett ez, és ma sem könnyű, amikor valaki hit által engedelmeskedik. Itt már nem feltétlenül bűnöket kell otthagynia a hívőnek, hanem az előítéleteit kell elhagynia például. Vagy addigi szokásait.
Éppen két hete mondta valaki, amikor hívogattam az evangélizációs hétre: bizony, olyan szép emlék bennem az, amikor rendszeresen odajártam. De tudja, leszoktam a templomba járásról. Mondtam: szokjon rá újra. azt mondja Isten: eredj ki. Elég baj ez neked. Nézd meg az életedet, milyen. Szokjál rá újra, aztán nemcsak szokás lesz, hanem az élő Istennel találkozol, és az Ő jelenlétében rendeződnek a dolgaid. Eredj ki, szakíts a rossz szokásaiddal. Szakíts az előítéleteiddel, egyáltalán az ítélkezéseddel. Eredj ki a magad igazából, eredj ki a magad sértettségéből. - Téged ott egyszer megsértettek. Lehet, hogy nem is sértettek, csak úgy érezted, lehet, hogy tényleg megsértettek, és? Akkor az Isten már nem Isten? Vagy akkor nincs szükséged rá? Eredj ki ebből a sértettségből! Nevetséges dolog, magadat szegényíted meg vele.
Ezek néha kényes dolgok, mert ezek már beljebb érintenek minket. Úr-Kaszdimból kivonulni fizikális, külső feladat volt. Háránból tovább menni, már belül, a lelkében érintette Ábrahámot. És ez a második felkerekedés minket is sokszor ott érint, és ezért maradnak sokan veszteg és mennek tönkre. Hinni azt jelenti: tovább megyek onnan, ahol valami miatt elakadtam, mert az még nem az ígéret földje. Azt mondta az Úr: eredj ki oda, amit én mutatok neked. Háránt nem Ő mutatta, jó hogy megpihentek, rendben van, de menjünk tovább: Mit mutat az Úr? „Ábrahám hit által engedelmeskedett, hogy kimenjen arra a helyre, amit örökölnie kellett, és kiment, noha nem tudta, hova megy.”
Tehát a második fejezet arról szól: tovább. Nemcsak elindulni kell, hanem ha valahol elakadtam, menjek tovább. Hit által engedelmeskedni ezt is jelenti.
3) Aztán, amikor megérkezett az ígéret földjére, akkor hittel el kellett fogadnia Istentől azokat a próbákat, nehézségeket, amik ott rászakadtak. Ez talán a legnehezebb fejezet ebben a képeskönyvben. Elfogadni Istentől azt a rosszat, gondot, próbát, amire nem gondolt az ember.
Megérkezik Ábrahám az ígéret földjére, és kiderül: foglalt a terület. Ott már laknak. Hát ő hol fog lakni? Neki ígérte az Úr. Kiderül: nem tárt karokkal várják, hanem görbén néznek rá, sőt ellenséges indulattal néznek rá. Mit akar ez itt, ez a jött-ment, a nyájaival, hogy lelegeltesse a füvet a mi jószágunk elől? Minden szál fű és minden csepp víz ma is kincset ér ott. Ki hívta ezt ide? Menjen innen minél előbb.
És amikor emberek - mondjuk egy tömött buszon - ahelyett, hogy kedvesen helyet szorítanának valakinek, csöndesen kinyújtják a könyöküket, hogy még kevesebb hely maradjon, és éreztetik: őt nem óhajtják oda - így viselkedtek Ábrahámmal az őslakók. Kinézik maguk közül, s mennie kell délre vonulva. És ahogy vonul, egyszer csak éhínség lesz. Hát hova hozta őt az Úr? Ezen a földön is lehet éhínség? Ha most van, később is lehet ... Érdemes volt eljönnie? Mi vár itt reá?
Egy csomó kérdőjel, amivel meg kellett birkóznia, de a másik oldalon Isten állandóan érezteti Ábrahámmal az Ő jelenlétét. Megjelent az Úr neki, megismétli a korábban adott ígéreteket. Ábrahámot lelkigondozza, karbantartja a szó szoros értelmében is Isten. Érzékelteti vele: nincs egyedül, jó helyen jár. Erre vezet az útja, ide hívta ki őt. Itt fognak teljesedni az ígéretek. Na, de mikor, hogyan? Közeledik a száz évhez, s még gyereke nincs, s azt ígérte Isten: nagy néppé teszi. Megérkezett az ígéret földjére, és kinézik maguk közül. Azt ígérte Isten: neki adja ezt a földet. Éhínség van a földön, s azt ígérte Isten: gazdag föld lesz. Valami nem stimmel ... vagy mégis?
Ilyenkor szokták azt mondani még hívők is: csalódtam az Istenben. Érdekes, Ábrahám ezt nem mondta. Hát ő nem csalódott Istenben? Nem. Mikor ígérte neki Isten, hogy soha nehézsége nem lesz? Sehol nem ígérte. Mikor ígérte, hogy azon a földön, amelyet Ő ad neki, nem támadnak gondjai, nem lesz nélkülözés is, és nem találkozik ellenségekkel? Sehol nem ígérte neki. Nem csalódott ő Istenben. Legfeljebb csalódhatott az elképzeléseiben, ha azt képzelte, hogy mindez nem lesz. Amikor mi azt mondjuk: csalódtuk Istenben, nagyon sokszor a saját elképzeléseinkben csalódtunk. Azt hittem, hogy ... Hát miért hittem azt? Azt nem ígérte Isten. Azt higgyem, amit ígért. Azt ígérte: veled leszek mindig. A bajban is? Ott még inkább.
Hit által engedelmeskedni azt is jelenti: amikor Isten valami próbát enged rám, akkor azt is tőle fogadom. Azzal a bizonyossággal, hogy Ő tudja: ez most rajtam van; hogy nekem nehéz; sőt azt is tudja: mi a célja ezzel. Mert Ő mindig hosszú távon gondolkozik. Ő az egész életemet és örök életemet egészben látja, én meg csak azt érzem: most ez nekem nagyon rossz. De hinni azt jelenti: nem csak azt nézem, amit most látok - gondoljunk a tegnap esti igehirdetésre -, hogy ez nekem nagyon rossz, hanem a láthatatlanokra is nézek. Uram, ez nekem most nagyon rossz, de tudom, hogy ez semmit nem változtat azon, hogy változatlanul te vagy az Ura a helyzetnek, a világnak, nekem. Az, hogy most szenvedek, semmit nem változtat azon, hogy te jó vagy, és szeretsz engem. Nem egészen értem, miért nem úgy szeretsz, hogy ne kelljen szenvednem, de mivel hiszek benned, ezt is tőled fogadom el, és tőled várom ebből a kiutat, a megoldást, a szabadulást is.
Nem könnyű dolog ez. Soha nem szabad erről fölényesen beszélni. Sok szenvedő emberrel kell, hogy néha együtt sírjak tényleg, vagy a könnyeit törölni a szó szoros vagy átvitt értelmében, vagy megpróbálni együtt imádkozni, és sok olyan kérdés elhangzik, amire nincs bölcs válaszom. Amire csak azt mondhatom: ezt most én sem értem, hogy miért engedte rád az Úr. De, ha kész vagy ezt is tőle elfogadni, és észreveszed, hogy miközben baj bajt követ, Ő jelen van, úgy mint Ábrahámnál, és még a keserűségedet is neki mondod el, és tőle várod a megoldást, - valami módon a javadat fogja szolgálni. Ezt most nem tudom megmagyarázni, bebizonyítani: hogyan, mikor, de hinni azt is jelenti: komolyan venni, amit erre nézve mondott Isten: Azoknak, akik őt szeretik, minden a javukat munkálja. De miért így munkálja a javamat? Azt Ő tudja. És hinni azt jelenti: ha feltesz is ilyen kérdéseket az ember keserűségében, azt Istennek teszi fel, és tőle várja a választ.
Jób nagyon udvariatlan kérdéseket tett fel Istennek, de mégis azt mondta: ha a jót elvettük Istentől, a rosszat nem vennénk el? Azt is tőle vette el. Az Úr adta - ezt a gyermekeire, meg a vagyonára, meg az egészségére mondta -, most meg az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve! Nem azért, hogy elvette, hanem azért, mert változatlanul Ő az Úr! Az, hogy most elvett valamit, s ez nekem rettenetesen fáj, ez semmit nem változtat azon, hogy Ő az Úr, Ő jó, szeret engem, és számíthatok rá továbbra is. Számítok is. Ez segíti át a mélységeken a szenvedő hívő embert.
Nos, Ábrahámot sok inzultus, sok kellemetlenség, sok „csalódás” érte, de ezek között is Istenre támaszkodott. Olyan szép kifejezése ennek az, hogy amikor felverte a sátorát, mellé mindig oltárt épített. Sőt sokszor előbb építette meg az oltárt az Úrnak, s utána felverte a sátrát. A sátor azt jelenti: vándorok vagyunk ezen a földön, minden ideiglenes; az oltár azt jelenti: Isten örök. Oltár és sátor - ez a hívő ember életének a szimbóluma. Az Úr jelenlétében maradok, tudom, hogy abban vagyok akkor is, ha valami rosszat bocsát rám, és tőle várom a megoldást. Hit által engedelmeskedni egyebek között ezt is jelenti.
4) Aztán jelenti azt is, hogy amikor Ábrahám elbukott és engedetlenné lett, akkor mit csinált? Mert hogy ő sem volt tökéletes. Miközben hit által engedelmeskedett, jött a súgás: gyorsítsd meg a folyamatokat! Nagyon lassú tempót diktál az Úr. Megvénülsz, előbb-utóbb meghalsz, aztán még nincs gyereked. Hát hogy teljesedik be Isten ígérete: nagy néppé tesz? És a kor szokása szerint, a felesége javaslatára is, a szolgálótól, Hágártól született gyermeke. Besegít ő az Úrnak. De ebből nagy baj lett. Aztán beállt a tömegbe. Egy alkalommal helyben kellett volna maradnia, de megijedt a közelgő aszálytól, s ő is vonult dél felé. Ott meg megijedt attól, hogy a feleségét a szépsége miatt esetleg elrabolják tőle, s azt hazudta a királynak: a testvére. Micsoda méltatlan dolgok! Hát így viselkedik egy hívő ember? Így is viselkedhet, sajnos. És akkor most mi lesz? Ezzel megszegte az Úrral kötött szövetséget, magára marad, vonja le a konzekvenciákat, hogy méltatlan volt a kiválasztásra, nem neki való az engedelmesség útja. Hiába, nem megy!
Nem ezt a konzekvenciát vonta le Ábrahám, hanem van egy nagyon sokat mondó részlet a leírásban, amikor azt olvassuk: miután megszégyenül, miután gyalázatot hozott Isten nevére ezzel a gyalázatos viselkedésével,- ezek után visszamegy arra az útra, amelyikről letért. Az utolsó oltárig, amit még az Úrnak épített, és onnan folytatja tovább azt az utat, amelyiken az Úr akarata szerint mennie kell. Visszamenni az utolsó oltárig, és továbbmenni az engedelmesség útján. Ezt jelenti hinni.
Amikor elbuktam, amikor szeretnék elsüllyedni szégyenemben mint hívő ember, mert miattam gyaláztatik az Úr neve, akkor nem leszek öngyilkos, nem azt állapítom meg nagy bölcsen: nem nekem való ez, abbahagyom,- hanem visszamegyek az utolsó oltárig. Odamegyek újra a Golgota oltárához, ahol minden gyalázatosságomra, engedetlenségemre van bocsánat, mert hinni - ebben az esetben - azt jelenti: hiszem, hogy ennek ellenére, ezek után is szeret engem Isten. Noha hűtlenné váltam, Ő akkor is hű marad, és az Ő hűségére apellálva bűnbánattal folytatom tovább az engedelmesség útját.
A megterített úrasztala erre különösen is bátorít ma minket. Olyan valóságosan kínál Isten bocsánatot minden bűnünkre, amilyen valóságosan azt a falat kenyeret és korty bort, mint az Úr Jézus megtört testének és kiontott vérének a jegyeit, magunkhoz vesszük. Ilyen biztos a bocsánat, ahogy a kezembe vehetem, számba teszem, megrágom, lenyelem és az az enyém, azt nem lehet többé szétválasztani tőlem. Az Ő bűnbocsátó kegyelmét, a Krisztus nekünk tulajdonított igazságát sem lehet elvenni többé tőlünk. Mert Ő legrosszabb esetben egyoldalúan is tartja a hűséget, a szövetséget, és szeret minket. Hinni - a bűneinkkel viaskodva - ezt jelenti. Ezzel a hittel jöhetünk ide mindannyian.
5) Az utolsó fejezet egészen megdöbbentő. Ezen az úton járva juthat el ilyen magunkfajta gyarló hívő is oda, hogy a végén mindenre kész az Úrért. A végén képes a teljes engedelmességre is. Annyira bízik benne, annyira kiszolgáltatta magát neki, annyira ráhagyta magát és mindenét: egész életét az Úrra, hogy nem mondhat olyat, amit ne tenne meg az ember. És amikor Isten azt mondja Ábrahámnak: áldozd fel a te egyszülött fiadat, Izsákot, egy oltáron, akkor Ábrahám még erre is kész lenne. Nem érti az egészet. Ez az isteni parancs ellentmondani látszik annak az isteni ígéretnek, hogy nagy néppé teszlek. Ha az egyetlent megáldozza, hogy lehetne nagy néppé? Apai szíve tiltakozik ellene, a szíve szakad belé, mivel azonban az Úr mondta, elindul a fiával, némi fával, parázzsal, és mennek ketten együtt. Megrendítő! (1Móz 22).
Ez a feltétel nélküli engedelmesség, amikor valaki, egy értelmes gondolkozó ember, úgy, hogy nem érti Isten parancsát, mégis kész engedni neki. Nem kérdez, nem okoskodik, nem kér haladékot, hanem amint megértette, teszi azonnal. Mert ő már mindenestül az Istené. A gyereke is az Istené. Nem ragaszkodik többé senkihez és semmihez, hogyha azt az Úr el akarja venni tőle. Nem az övét veszi el, a sajátjához nyúl az Úr. Az Övé Ábrahám is, Izsák is, minden és mindenki.
El lehet jutni a hitben és az engedelmességben ide is. Természetesen Isten nem engedi, hogy végrehajtsa ezt a cselekedetet - Ábrahám azonban ezt nem tudhatta előre. Ábrahám hitének és engedelmességének a végső nagy próbája volt ez, s kiderült, hogy olyan nagy a szakítószilárdsága, hogy így most már nagy feladatokat is rábízhat Isten, és viheti tovább az áldást.
Hit kellett ahhoz, hogy elinduljon, hitbeli engedelmesség kellett ahhoz, hogy továbbmenjen onnan, ahol elakadt, hitbeli engedelmesség kellett ahhoz, hogy elfogadja Istentől, és Istentől fogadja el a nehézségeket is, hit kellett ahhoz, hogy a bukás után fölálljon és újra kezdje, és ez a hite segítette el, hogy a végén valóban a láthatatlanokra nézett, és azért volt olyan mély belátása, hogy Isten szavára mindenben kész volt engedelmeskedni. Ennyire nem elmélet a hit, testvérek. Itt nem gondolatok átadásáról van szó, hanem itt az egész embert kívánó akcióról. Aki hisz, annak mozdul a keze, lába, szeme, szája, másként jár az esze, az komolyan veszi: az Úr az Úr, én pedig azért vagyok, hogy az Ő dicsőségét szolgáljam, és így leszek igazán áldássá mások számára is.
Isten segítsen minket, hogy kimozduljunk onnan, ahol most elakadtunk, és továbblépjünk, és rólunk is el lehessen mondani: hit által engedelmeskedett Istennek.