Cseri Kálmán

Véget ért hát az a nagy tengeri vihar, amelyikről valamelyik vasárnap külön is szó volt itt, és kivetődtek Pál apostolék egy szigetre, amelyikről utólag tudták meg: Málta. Ebből az igéből négy fontos igazságra hadd hívjam fel most a testvérek figyelmét.
1) Az első, amit az első versben ilyen szürke megállapításként olvasunk: „Miután szerencsésen megmenekültek, megtudták, hogy azt a szigetet Melitának nevezik.”
Megmenekültek. Ezt elsőnek Pál tudta meg a hajón. Honnan? Így mondta el a többieknek: Isten angyala mellém állt, és az az Isten, akié vagyok, akinek szolgálok, azt mondta: ne félj, Pál, megérkezel Rómába és útközben senki nem vész el, csak a hajó megy tönkre. És így folytatta az apostol a kétszázhetvenhat útitárs füle hallatára: éppen ezért jó reménységben legyetek, férfiak, mert én hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, amint nekem megmondta. Egy szigetre kell pedig majd kivetődnünk. - És ezzel Pál részéről be volt fejezve ez az ügy. Isten megmondta, én pedig hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, ahogy megmondta. S ebből következett az, hogy kezdte bátorítani őket: egyenek, mert mint hajótörötteknek valahogy majd ki kell evickélniük a partra, és ahhoz erő kell, és napok óta nem esznek kétségbeesésükben. Jó példával járva elöl ő maga imádkozott, utána megtörte a kenyeret, és a megbilincselt kezével enni kezdett, és ettől a többiek is kedvet kaptak, mert valóban szükség volt az erejükre, hogy elérjék a partot. Neki ez - ahogy hétköznapiasan mondani szokták - készpénz volt. Megmondta Isten, és én hiszek az Istennek. Azt mondják a bibliamagyarázók, hogy különösen hajózáshoz értő emberek ezen azért csodálkoznak nagyon, mert a Földközi tengerben és különösen azon az útvonalon, ahol Palesztinából oda közlekedtek a hajók, szinte nincs is sziget. Kréta szigetén kötöttek ki, aztán nem- igen volt megállási lehetőség, ha csak a parthoz valahol nem mentek közel. Isten azt mondja: egy szigetre fogtok kivetődni. Pál nem kérdezi: Uram, nem tévedsz véletlenül? Ismered a földrajzot? Uram, nemigen vannak itt szigetek, vagy melyik lesz az, és mikor vetődünk ki, hogyan fogjuk azt megtalálni?
Ha mi egy-egy isteni ígéretet vagy kijelentést megértünk, nagyon sokszor ehhez hasonló hitetlen kérdések jutnak az eszünkbe, és ezekkel fárasztjuk a mi Istenünket. Pál úgy volt vele: megmondta az Isten, én meg hiszek az Istennek, nem az én dolgom, hogy hol van a sziget, mekkora, hogyan találjuk meg. Oda kivetődünk, és Istennek gondja lesz ránk. Nekünk arra kell, hogy gondunk legyen, mi következik ebből. Amit Isten mondott: igaz.
Olykor még Isten nagy ígéreteit is kétségbe vonjuk. Az elmúlt hetekben a csendesheteken többször hallottam ezt: egészen bizonyos lehetek abban, hogy Isten megbocsátotta a bűneimet? Meg van írva: ha megvalljuk, Ő hű és igaz, hogy megbocsássa. Ha valaki az okát is tudni akarja, hogy miért bocsátja meg, ott van egy mondattal előtte: Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől. Akkor ezek után milyen alapon vonom kétségbe, hogy Isten ígérete igaz? Mindenkinek megbocsát, csak éppen nekem nem? Sok bűnömet megbocsátja, csak éppen azokat nem, amik most szorongattak, és amiket most vallottam meg? Éppen ezekre nézve kell komolyan venni, amiket most vallottam meg: Ha megvalljuk, megbocsátja. Ezt nem János találta ki, ezt Isten mondta neki és ő adta tovább mindnyájunknak. Akkor adjak hálát már bűnvallásom közben: köszönöm, hogy minderre bocsánatot kapok tőled.
Vagy ha valaki szabadulást kap a kötelékeiből, és a későbbiekben elkezdi kétségbe vonni: bizonyos, hogy Isten megszabadított engem? Csakugyan erősebb Jézus, mint az Ördög? Isten segítsen bennünket, hogy vegyük komolyan mindazt, ami meg van írva, amit Isten megmondott, és ezzel a nagy lelki nyugalommal és békességgel annak a következményeit kezdjük el cselekedni, úgy mint ahogy itt Pál apostol.
És ugyanígy vegyük komolyan a Szent-írás ítéletes kijelentéseit is. Ma egy temetés után éppen erről az igéről beszélgettünk valakivel: „Fiacskáim - írja János apostol - örök életet adott nekünk az Isten, és ez az élet az Ő Fiában van; akié a Fiú, azé az élet. Akiben pedig nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.” Üdvösség és kárhozat. Ennél tömörebben és világosabban ezt nem lehet elmondani. És sokszor egyik felét sem vesszük igazán komolyan. Vagy az elsőt még szeretnénk, mert az vigasztal, a másodikat már nem. Nem fér az össze az Isten szeretetével. De megmondta Isten. Az én dolgom, hogy vegyem komolyan, és amíg lehetőségem van rá, innen, hogy nincs meg bennem az Isten Fia, jöjjek át oda, hogy megvan bennem, ha élni akarok. És attól kezdve örvendezzek annak, hogy örök életet adott nekünk az Isten. (1Jn 5,11-12).
Elfogadni kell és örvendezni, és nem spekulálni és a saját kételyeinket gerjeszteni. A kételyeinket mondjuk ki. Nem kell elfojtani, nem kell letagadni, mintha nem lennének, de Istennek mondjuk ki, vagy Isten gyermekei között beszéljük meg őszintén, és majd Ő ad bizonyosságot.
Ezt a Pálban levő masszív bizonyosságot nagyon megkívántam ma, amikor elcsendesedtem e fölött az ige fölött. Szeretném ilyen komolyan venni mindazt, amit Isten igéjéből megértek, akár úgy általában igaz, akár valami miatt egészen személyessé teszi azt számomra. Ha Ő mondta, biztos, hogy minden részlete pontosan beteljesedik.
2) A másik, amit szeretnék kiemelni, az a különös kifejezés a második versben: „A barbárok pedig nem közönséges emberséget cselekedtek velünk; mert tüzet gerjesztvén, befogadtak mindnyájunkat a rajtunk való záporért és a hidegért.”
A pogányok embersége. A szigetlakókat abban az időben valami miatt megvetették. Talán azért, mert el voltak zárva a környezettől, és a körülményeikhez képest is lemaradtak sok mindenben. És ezek a szigetlakók nem művelt görögök voltak, nem a hatalomhoz közelálló rómaiak, föníciai eredetű, egyszerű írástudatlan emberek voltak, akik a pun nyelvet beszélték, de azt mondják, hogy többen közülük értettek görögül is, tehát megérthették Pált. Lenézett, megvetett emberek, és most a bajban levőkön nem közönséges emberséggel segítenek. Pedig pogányok.
Szeretnék itt sok hívő ember szemléletének egy olyan torzulására rámutatni, amitől magam is nagyon szeretnék óvakodni, és jó lenne, ha ezt ellenségnek és bűnnek tekintenénk: amikor egy hívő ember bármi miatt megveti a nem hívőket. Az, hogy valaki hitetlen, még nem jelenti minden esetben, hogy istentagadó. Egyszerűen csak tudatlan. Nem is hallott talán az élő Istenről. Lehet, hogy ilyenek voltak ezek a máltaiak is, de ilyenek nagyon sokan élnek ma körülöttünk. Sose hallott Isten szeretetéről, akkor hogyan hihetne Istenben? Ha viszont így van, akkor mi alapon kérjük számon rajta? Abban mindig valami bántó szeretetlenség van, ha egy hívő ember felháborodik a másik ilyen vonatkozású tudatlanságán: te még ezt sem tudod? Honnan tudná? Nem mindenkinek volt imádkozó nagyanyja, nem mindenkit tanított meg kis korában a Mi Atyánkra az édesanyja, nem mindenütt szokás asztali imádságot mondani, és ahol mindez nem szokás, azok az emberek nem kevesebb értékűek, mint azok, akik imádkoznak, asztali áldást mondanak, templomba járnak stb.
Majd még erről külön szeretnék beszélni, hogy egyáltalán semmi alapja nincs a hívőnek arra, hogy gőgös legyen akármire, mert mindent, amije van, ajándékba kapott úgy, hogy nem érdemeltünk meg belőle semmit. Akkor meg mire lennénk gőgösek? De egyébként is ez ellentmondás: gőgös hívő, mert aki igazán élő hitben növekedő szolgáló ember, az nem lehet gőgös. Az naponta ezt éli át: Isten kegyelméből élek. Koldus vagyok, és Ő újra és újra ad nekem többet, mint ami feltétlenül szükséges. És amit tovább tudok adni, azt csak azért tehetem, mert tőle kaptam. Ez alázatban tartja az embert. És azért is ellentmondás ez, hogy gőgös hívő, mert aki valóban hívő, abban ott van a Krisztus szeretete, amiről Pál azt mondta: a Krisztus szerelme szorongat minket. És annak mindig fontosabb a másik ember, függetlenül attól, hogy pun vagy föníciai, máltai, barbár vagy nem barbár, a másik ember mindig fontosabb, mint ő maga. Tehát eleve nem kezelheti megvetően vagy lenézően.
Nagyon jó lenne, ha ma belenéznénk az ige elénk tartott tükrébe: nem bujkál-e bennünk is sokszor valami ilyen, hogy különbnek tartom magamat annál, aki még nem ismeri Jézust. Beszéltem neki Jézusról? Majd, ha nagy szeretettel, világosan és sokat beszélek, akkor később esetleg számon kérhetem: miért nem veszed ezt komolyan. De addig?
A barbárokban is van emberség. Nagyon jó lenne, ha megbarátkoznánk ezzel az igazsággal. A pogányokban is van nagyon sok jó, és sokszor példát vehetnénk a pogányoktól emberség dolgában. Nem ebben különbözik hívő a hitetlentől. Nem abban, hogy az egyik feltétlenül szívesebben segít, mint a másik. Hogy a hívő segít, a másik nem. Ezek teljesen hitetlen emberek voltak és segítettek. Miért? Mert bajban voltak a többiek. Alig tudtak kimászni a tengerből, csurgott mindenükből a víz. Azt mondják, hogy kb. tíz fokos hőmérséklet van ott november közepén, és ez akkor történt. Vizesek, hideg van, gyújtsunk tűzet nekik. Ezzel kezdődjön, aztán majd meglátjuk, mit lehet még tenni. Pusztán emberségből, nem az Isten iránti szeretetből. Aki nem ismeri Istent, az is képes ilyenre. Ezen most akár meg is lehet botránkozni. De benne van a Bibliában ez a történet, és naponta találkozunk hasonlókkal.
Egy hitetlen ember is lehet hűséges a feleségéhez, és szeretheti a gyerekeit, és szeretheti a munkáját, nem úgy, hogy bálványozza azt, hanem a helyén van. Nagyon sok jóra képesek hitetlenül is az emberek. Nem itt van a különbség. Inkább jó lenne néha tanulni azoktól, akik emberségben esetleg megelőznek bennünket.
Azért mondom ezt, mert néha lehet találkozni azzal is, hogy egy hívő ember csak hívőkkel hajlandó együtt dolgozni. Ő csak olyan könyveket vesz a kezébe, amelyek Isten dolgairól szólnak. Ő csak olyan tevékenységben vesz részt, amelyik közvetlenül kapcsolatban van az evangélium terjesztésével. Biztos, hogy ez helyes szemlélet? Azt mondja Pál a korinthusiaknak: ha ti elhatároznátok, hogy paráznákkal nem é-rintkeztek, ki kellene futnotok a világból. A gyülekezetben, ott igen. Ott nem tűrte meg a paráznaságot, amíg azt valaki meg nem bánta és el nem hagyta. Azt mondja: ott ne érintkezzetek velük. Ott nem szabad igazolni. De a világban?
Jézus azt mondta: „nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem, hogy őrizd meg őket a Gonosztól.” Ott benn a világ mocskában hadd maradjanak tiszták, és ez a tisztaság sugározzék rajtuk keresztül a világba. Legyenek sók. Mit csinál a só, ha kiemelik, vagy bele sem teszik az ételbe? Akkor hatja át, ha benne marad, de az maradjon ott is só, ne váljék vízzé, mert beleteszik egy fazék vízbe, hanem ízesítse meg; és legyen világosság, kovász stb. - Jézusnak csodálatosan szép, tömör hasonlatai ezek.
Tehát nem kimenekülni kell a világból, ugyanakkor nem lehet úgy szolgálni a világban, hogy megveti a hívő a világot, a nem hívőket. Jézus sem vetette meg. Az nagyon fontos: őrizd meg őket a Gonosztól. Ebben a világban nem e világból származó erőkkel kell az Isten népének szolgálnia. Jó lenne, ha ezt minden részletében végiggondolnánk. Nem az a csúcshívő, aki megveti a nem hívőket, megvan a véleménye róluk, és nem hajlandó velük érintkezni. Az az igazi hívő, aki úgy szolgál, esetleg közben gyalázatot is kapva, meg úgy, hogy visszaélnek a szeretetével, hogy annak előbb-utóbb gyümölcsei lesznek. Hogy látván az emberek az ő cselekedeteit, dicsőítik Istent.
Olyan szép ebben a történetben az is, hogy Pál apostol együtt gyűjti a venyigét a barbárokkal, a pogányokkal. Ott nem prédikálni kezd nekik. Ott mindenkiből csurog a víz, jó lenne egy kis meleghez jutni. Nagy területről kell összehordani fát, gyerünk! Ott erre van szükség. Aztán később mást is csinál. De most annak van az ideje. És viszi a nyaláb venyigét, nem sejtve, hogy benne egy alvó kígyó van, és példát ad erre. Együtt a hitetlenekkel.
Mi nagyon sok mindent jó lelkiismerettel csinálhatunk együtt a hitetlenekkel. A hívő ember is menjen vért adni, mert egyre vészesebb a nélkülözés a kórházakban. Nincs megfelelő vér. A hívő ember is támogasson minden olyan akciót, amelyik a rosszat igyekszik visszaszorítani és a jót elősegíteni, akár aláírásával, akár kétkezi munkával. Menjen és segítsen a költözésnél a hitetlen szomszédjának. Vagy nem? Jó lenne erről most beszélgetni. Nem mindenki helyesli, úgy látom az arcokon. Az nem baj, csak tessenek kimondani. Magunknak is valljuk be, és Istennek valljuk be, hogy: Uram, én bizony ilyen voltam eddig, de nem akarok ilyen maradni. Nem megyek el inni, meg nem szidom a szomszédot másokkal együtt, hanem leállítom azt a rágalmazást és pletykát. Ez más. Nem azt jelenti: mindent csinálunk együtt. De minden jót szívesen, minden fenntartás nélkül, úgy ahogy itt Pál munkához látott.
És sokkal természetesebben, egyszerűbben. Ahogy itt a szemünk előtt lezajlik. Valószínű, az elsők között volt ő ebben. A Biblia alapján kellene ezt megvizsgálnunk: hogyan gondolkozunk erről, és annak megfelelően hogyan cselekszünk.
3) A folytatásból kiderül azért, hogy mi a különbség Pál és a barbárok között. A hívők és a nem hívők között. Az a különbség, amit a János evangéliumában ilyen világosan olvasunk: „Jézus az övéi közé jött, és az övéi nem fogadták be őt. Akik azonban befogadták őt, azoknak megadta azt a kiváltságot, hogy Isten gyermekeivé legyenek, azoknak, akik az Ő nevében hisznek.” (1,11-12).
Ez a különbség. Nem az, hogy melyik segít szívesebben. Lehet, hogy mind a kettő egyszerre segít. A különbség az, hogy az egyik befogadta Jézust, a másik még nem fogadta be. És aki befogadta Jézust, azt befogadta Isten a mennyei családba. Isten gyermekeivé lettek azok, akik az Ő nevében hisznek. Ez a különbség. A hívő már nem egyedül él, hanem Jézussal. Hit által benne lakozik Krisztus és belülről irányítja. Amazt az embersége irányítja, hogy segítsen, őt meg Jézus irányítja. S lehet, hogy ebben még nincs semmi látható különbség.
De óriási különbség az, hogy aki Jézust befogadta, annak van mennyei polgárjoga. Az bemehet a mennyországba, bemehetett Jézussal együtt, a másik meg még kívül van. És akármennyi emberséget cselekszik, azért akkor sem mehet be, mert az nem belépődíj. Oda csak Jézus a belépő. Aki Őt befogadta, bemehet. Előfordulhat - sajnos,- hogy ez az utóbbi esetleg nem segít olyan szívesen, vagy kicsit később érkezik oda, mert lusta, még mindig nem engedelmes igazán a benne élő Krisztusnak. A barbár már rég ott serénykedik és segít. Akkor szégyellje el magát a hívő, és igyekezzék ő is a szeretetét minél előbb kimutatni. De nem ebben vannak a különbségek. A különbség ott van: neki üdvössége van Jézusért. Meg ott van, hogy benne lakozik az Isten Szentlelke. És ha ő enged a benne lakozó Léleknek, akkor előbb-utóbb egyre több gyümölcsöt terem a lélek. És akkor kiderül: az indulásnál talán egyforma volt a szeretet, de egy idő után a barbár azt mondja: már elnézést kérek, ha engem itt mindig csak szidnak meg ütnek, én nem segítek tovább. Emez meg - a Krisztusra hallgatva - azt mondja: ha szidnak, meg ütnek, akkor is segítek, mert nekik szükségük van rá. És ebből nem csinál nagy ügyet.
Ilyen esetekben derülnek ki a különbségek. Amaz kétségbeesik egy gyászesetnél, leragad a múltnál, az emlékeknél, a mulasztásai vádolják. Emez ugyanúgy sír, ha meghal az édesanyja vagy a hitvese vagy a gyermeke, de megvigasztalódott szívvel sír. Egy nagy összefüggésben látja ezt a tragédiát. Ugyanolyan tragédia mind a kettőnek, csak az előbbi egyedül éli át és esetleg beleroppan, a másik meg nem egyedül éli át, mert benne él Krisztus a hit által, ezért túllát a halálon, túllát a maga veszteségén, ami ugyanakkora, és ami miatt ugyanúgy szenved, de mégis másként hordozza. Reménysége van, vigasza van, és előbb-utóbb a békesség uralkodik a szívében, amit esetleg felborított átmenetileg a hirtelen jött veszteség. Itt derülnek ki a különbségek. És ezek lényeges, nagyon komoly különbségek. Vagy ahogyan valaki a halálhoz közeledik, a saját halálához, és arra készül, amikor már nyilvánvaló lesz a számára.
Tehát a különbség az, hogy Jézus nélkül, úgy ahogy mindnyájan születünk,- vagy pedig már befogadta Jézust, és hallgat rá, Jézus Úr az életében, aki parancsol, és ő engedelmeskedik. Lehet, hogy nem mindig engedelmeskedik, és ilyenkor szégyellje magát, és ilyenkor a megjelenésében különb lesz a hitetlen, mint ő. Az segített, ő meg nem segített, vagy későn érkezett, amikor már megcsináltak mindent. De ez nem változtat azon, hogy neki mennyei polgárjoga van Jézusért, és ha engedelmes, akkor mindegyik vonalon tovább bírja a békességet, a szeretet, az áldozatkészséget és így tovább.
Erre azonban soha nem lehet büszke egy hívő ember. Legalábbis azt meg kellene tudnia magyarázni, hogy mire büszke. Miért nézi le a másikat és miért tartja többnek magát? Azt tudnia kell, hogy neki többje van, többet kapott. A legtöbbet Jézusban kapta, de ez a felelősségét növeli meg. Akinek többet adtak, attól többet is kívánnak. (Ezzel az igével jöttünk haza a tahi csendeshétről.) De mindazt úgy kapta, akkor tessék többet adni a többieknek. Nincs mire büszkének lenni. A büszkeségnek, a gőgnek, a másik megvetésének a csíráját is kíméletlenül ki kell irtani magunkból, mert addig használhatatlan a mások üdvössége szolgálatára egy hívő ember, amíg azt a másikat bármi miatt megveti. Akármilyen nehéz is, az ige mondja: egymást különbnek tartsátok timagatoknál.
4) És amit még szeretnék megemlíteni: ezeknek a barbároknak a gondolkozása. Meglátják a mérges kígyót Pál csuklóján lógni, mi jut eszükbe? Ez az ember biztosan gyilkos, és most a bosszúállás - ahogy mi is szoktuk mondani: a gondviselés, amit sose tudom micsoda, - nem hagyja élni.
Mikor esik össze? Eltelik fél óra, háromnegyed óra, egy óra, két óra - nem esik össze. Hogy hogy? És amikor Pál órák múlva is vidáman serénykedik közöttük, átlendülnek a másik végletbe: ez az ember isten. Istennek mondták őt. Gyilkos, biztos most áll bosszút a sors rajta, mert vastörvények uralkodnak az erkölcsi világban is; ha meg nem hal meg a kígyóméregtől, akkor biztos isten. Honnan veszik? melyiknek mi az alapja? Van alapja neki? hallottak ilyet, hogy az az ember valakit megölt? Nem. Pál mondott ilyet? megkérdezték? Nem. Légből kapott rágalom. Feltételezés, hipotézis, aminek semmi alapja nincs. Ugyanúgy semmi alapja nincs annak, hogy ő isten. Ez az ő pogányos gondolkozásukból következő másik feltételezés.
Hamisságokkal labdáznak, egyik végletből a másikba billennek, teljesen távol a valóságtól. Erről külön érdemes lenne egyszer előadást vagy igehirdetést is mondani. Most ezt nem teszem, csak azt kérdezem meg: nem követjük-e el mi is sokszor ezt a bűnt, hogy anélkül, hogy megkérdezném őt, anélkül, hogy biztos információim lennének, azt gondolom: biztos gyilkos? Másképp nem ragadt volna rá a kígyó. Hogy mi az összefüggés a kettő között? Van valami feltételezett összefüggés, de nincs alapja. Kérdezzem meg! Nem öltél embert? Vagy valami módon közelítsem meg a problémát, ha hozzászólok, vagy ne szóljak hozzá. De ezzel, testvérek, nagyon sok vihart szoktunk kavarni. Semmi alapja nincs, csak nekem az jutott eszembe. Biztos gyilkos, ha kígyó van a kezén. És ezt már így mondom tovább. Látod, az ott egy gyilkos, mert kígyó van a kezén. S van, aki el is hiszi. Ez gyilkos rágalom.
Az meg a végletes butaság, hogy azt gondolom: isten. Nagyon jó lenne, ha itt is belenéznénk az ige tükrébe, és kíméletlenül kiirtanánk magunkból ezt a szokást, ha ez már szokássá lett, vagy szeretettel leállítanánk egymást, ha valaki így szól: biztosan azt gondolja rólam most ... Honnan tudod, hogy azt gondolja? Eszébe se jut. De benned ez rögződik, és ez jó ahhoz, hogy elválasszon titeket egymástól. És ha továbbmondod, ahogy azt szoktuk, akkor a többieket is elválasztja tőle. Körülvesszük egy fallal, és a szerencsétlen nem tudja, hogy mi bajunk van vele. Miért távolodnak el tőle az emberek? Mert egy ostoba gonosz kitalált valamit, és az azt mondja: biztos gyilkos, mert kígyó van a kezén. Hazugság, nem igaz, semmi alapja. És nagyon sokszor menet közben már senki sem győződik meg róla. Legalábbis ritkán fordul elő, hogy valaki megkérdezi: biztosan tudod, hogy ő gyilkos? Ilyenkor mindig zavarba jönnek és mellébeszélnek az emberek. Hát még ha azt mondja: gyere oda, menjünk hozzá és kérdezzük meg: gyilkos-e? Erről általában hallani sem akarnak, mert akkor kiderülhet a valóság.
Jó lenne, ha mind a négy ponton bűnbánatot tartanánk ma, hogy Isten nagy lendülettel vihessen előbbre bennünket, és kilépnénk a hitetlenségből, noha Isten megmondta, noha meg van írva, és mégis kérdőjeleket rakok oda. Töröljem a kérdőjeleket! Ha meg van írva, biztos igaz. Álljak rá, és köszönjem meg napról napra, hogy ez igaz, mert meg van írva. Isten megmondta, biztos, hogy így lesz a Krisztus visszajövetele, az Ő gondviselése, az én kéréseim megvannak előtte... Honnan tudom? Meg van írva. Megvannak a mi kéréseink Őelőtte. Akkor miért nem teljesíti? Azt Ő tudja, mi kell nekem. Majd teljesíti azt, és akkor, amikor jónak látja. Imádkozzam tovább reménységgel, megvannak a kéréseim. Ha így készpénznek vennénk Isten kijelentését, sokkal biztosabb kősziklán állnánk, és több örömünk lenne.
A másik az volt, hogy mindenféle gőgöt, a másik megvetését, lenézését kipusztítani magunkból, Istennek megvallani mint bűnt, és kérni, hogy a Krisztus szeretete szorongasson minket, amikor a nem hívő rokonainkra, munkatársainkra, erre a hitetlen világra gondolunk, mert csak akkor fogunk tudni tenni valamit értük, ha ezzel a szeretettel közeledünk.
A harmadik: meglátszik-e rajtunk ez a különbség: Krisztus hit által bennem él? Az jutott eszembe: „Járjatok úgy, amint az elhívatástokhoz illik.” (Ef 4,1.) Ahhoz méltóan, illendően járunk-e? Ebből a gőg ki van szorítva, ebbe nem fér bele.
A negyedik, ami a gondolkozásunkat is meg a beszédünket is érinti: amit nem tudok biztosan, azt kérdezzem meg, és addig ne mondjam tovább. És attól kérdezzem meg, akit az érint, aki a legjobban tudhatja azt, és ne terjesszünk egymásról ostoba és gonosz feltételezéseket, mert ezzel sokat ártunk egymásnak és annak, hogy a gyülekezet egyre meghittebb és bizalmasabb közösséggé váljék. Ez az Ördögnek a munkája mindig.
Isten segítsen minket, lehetőleg mind a négyet most megjegyezni, és még ma este odaállni elé és azt mondani: Uram, ha valamelyik talált, nem akarok ilyen maradni. Szeretnék előbbre lépni.

Ezt a színes történetet ma egyetlen szempontból próbáljuk megvizsgálni: hogyan viselkedik Isten gyermeke a különböző élethelyzetekben, az úgynevezett hétköznapokban? Kicsit tudálékosabban így is fogalmazhatjuk a kérdést: mi az egyház szerepe a világban?
Egyebek közt az is időszerűvé teszi azt, hogy ilyen kérdéseket feszegessünk és keressük rá a Biblia válaszát, mert többen elmondották őszintén a hívő testvérek közül, hogy így nyáron sok váratlan helyzetbe kerülnek, ahol készületlennek érzik magukat, és nem találták fel magukat. Nem tudták, hogyan kellett volna ott egy hívőnek viselkednie.
De azt hiszem, különösebb indokolás nélkül érzékeljük, milyen fontos tisztán látnunk ebben a kérdésben, amikor olyan világban élünk, amelyik - éppen ma emlékezünk rá - 50 évvel ezelőtt ledobta az első atombombát emberekre, amelyikben most újra ilyen iszonyatosan fellángolt a háború itt a közvetlen közelünkben, és amelyik világban naponta dúlnak a háborúk emberszívekben, házasságokban, családokban minden elképzelhető módon és eszközzel. De békeidőben is szakadatlanul állást kell foglalnia a hívőnek is akarva-akaratlanul politikai, gazdasági, kulturális, emberi kérdésekben.
Hogyan viselkedjék a hívő ember, amikor dönteni kell, állást kell foglalni? Két véglet ismerős sokunknak. Az egyik az, amikor beleveti magát a közéletbe és közügyekbe, és mindent ő akar elintézni. A másik az, amikor kényelmességből, lustaságból különböző magyarázatokat talál a hívő arra, hogy miért nem vesz részt a közügyekben, mert ő csak a saját lelki üdvösségével foglalkozik, vagy jó esetben mások lelki üdvösségével is. Szét lehet-e ezt választani? Lehet-e csak erre korlátozni a hívőknek a felelősségét és tevékenységét?
Azért olvastam fel ezt a történetet a Szentírásból - amit hamarosan fogunk olvasni bibliaolvasó vezérfonalunk szerint is -, mert Pál apostolnak ez a tengeri útja gyönyörű példa arra, hogy ennek a kérdéskörnek minden részletére megadja Isten válaszát.
Miről is van itt szó? Arról, hogy Pál már két éve fogoly, a rómaiak fogságában van, holott sem elfogadható vád, sem jogerős ítélet nincs még ellene. Mivel minden áron el akarják őt tétetni láb alól, ezért a császárhoz fellebbezett, és emiatt őt Rómába kell vinni. Még mielőtt a történet részleteibe belemennénk, két nagyon egyszerű javaslatot hadd mondjak erre nézve, hogyan viselkedjék a hívő ember.
Az első javaslatom: ne viselkedjék. Ne akarjon semmit se mutatni vagy megmutatni. Legyen az, aki. Ha valóban hívő, az azt jelenti: szakadatlanul figyel Jézusra, és engedi, hogy Jézus érvényesüljön az életében. Nem kell viselkedni. Engedni kell Jézust az életünkben érvényesülni, vagy engedelmeskedni kell neki minden tekintetben. Nagyon jó lenne, ha a hívő testvérek kíméletlenül kiirtanának az életükből mindenféle képmutatást. Ne akarják azt a látszatot kelteni, mintha az ő házasságukban soha nem lennének problémák. Ez úgysem igaz. Mintha ők a gyerekeiket hiba nélkül nevelték volna. Mintha őket, ha egyedül élnek, nem nyomasztaná néha nagyon is a magányosság. Mintha ők mindig, mindenkire őszintén rá tudnának mosolyogni. Ne akarják megjátszani magukat! Ha valami utálatos a mi Urunk Jézus Krisztus előtt, akkor a képmutatás. Erre nézve számos helyet említhetnék a Szentírásból.
Tehát a hívő ember ne viselkedjék. Ne akarjon látszani semminek. De azzal se érje be, amit az igazság bajnokai szoktak mondani: nem látszani kell, hanem lenni. Mert ebből meg csak az következhet: én már ilyen vagyok, fogadjatok el így engem! S nem ez jellemzi a hívő embert. A hívő embert az jellemzi, hogy nem akar látszani, hanem lenni, és mássá lenni. Szakadatlanul Jézus Krisztushoz hasonlítani. Néki növekednie kell bennem, nekem pedig alább szállanom. Nem játszom meg magamat, nem viselkedem úgy, mintha ... Minden mintha és képmutatás törölve! Nem nyugszom bele, hogy holnap is ilyen maradjak, mint ma vagyok.
A hívő nem azt mondja: én már csak ilyen vagyok, hanem ezt: én még sajnos csak ilyen vagyok, de remélem, holnap már nem ilyen leszek, holnapután meg még inkább hasonlítok az én Uram Jézus Krisztushoz. Ez a hívő szemlélet. Őszinte, nem akar látszani, nem viselkedik,- az, aki ... De mindig szeretne előbbre jutni ezen az úton, hogy Jézus kiábrázolódjék rajta.
És a másik javaslat: gondoljuk meg, hogy ugyanakkor a Szentírás nagyon élesen hangsúlyozza azt, hogy az engedelmes hívő ember soksok élethelyzetben egészen másként viselkedik, mint a nem hívő. Nem azért, mert ő el akar ütni a környezetétől, hanem azért, mert ha ő valóban engedelmes, és benne valóban Krisztus él a hit által, akkor másként gondolkozik, másként dönt, s adott esetben másként fog cselekedni, mint akire ez nem jellemző. Ezt a környezete sokszor nem érti, olykor botránkozik is, de a környezetére is ez a legjobb mindig, és éppen ezt is mutatja nagyon szépen Pál apostolnak a története.
Nos, mi is volt itt tehát? Pált Rómába kell szállítani, mert a császárhoz fellebbezett. Ez több hónapig tartó veszélyes hajóút volt akkor. Épeszű hajós ősszel már nem indult el, mert télen voltak a szokásos viharok. Ez a hajó mégis elindult ősszel. Kik utaztak ezen a hajón? Először is sok hasznos terhet: gabonát szállított, mellette pedig - tudjuk szám szerint - kétszázhetvenhat embert. Személy szerint megemlíti a Szentírás, hogy a hajótulajdonos is ment, a kormányos volt a kapitány is, matrózok, egy Julius nevű római százados, aki foglyokat szállított Rómába. Miért? Ezek a foglyok többnyire halálra ítélt bűnözők voltak, akiket a római cirkuszi játékok során végeztek azután ki. Ezekhez csapták oda Pál apostolt, aki szintén meg volt láncolva, hozzáláncolva az őt őrző katonához, de megengedték neki, hogy elkísérhesse útjára Lukács és egy Arisztarkhosz nevű thesszalonikai keresztyén. Ezt az egészet azután Lukács írta le később, az Apostolok cselekedeteiről szóló könyvben.
Egészen hétköznapi helyzet. Vegyes összetételű társaság útra kel, kinek-kinek más az úti célja, más a szándéka. Vannak ott becsületes, szorgalmas dolgozó emberek, vannak halálra ítélt bűnözők, vannak ártatlanul fogva tartott kiszolgáltatottak és így tovább. Viharba kerülnek, és ez a vihar megpróbálja az embereket.
Pál mindjárt az elején hozzászól a dolgokhoz. Kiderül, hogy későn indultak el, ráadásul az átszállásnál nagyon sok értékes időt eltékozoltak, s Pál - noha ő ott az alja néphez tartozott, hiszen lánc csörgött a kezén és mint fogoly, gondolhatták azt, hogy bűnöző utazott ott - megszólal és azt mondja: „Férfiak, látom, hogy nemcsak a tehernek és a hajónak, hanem a mi életünknek is bántódásával és nagy kárával fog történni ez a hajózás.” És elmondja, miért. Mert ilyenkor már késő van, ezen a területen nem szoktak ilyenkor hajózni.
A hatóság szakvéleményt kér a szakértőktől. A százados megkérdezi a hajótulajdonost és a kormányost: mit kell tenni? A szakértelmet azonban nagyon sokszor anyagi szempontok befolyásolják, s mivel ők hajózni akartak, hogy a bevételtől ne essenek el, azt mondják: lehet hajózni. Erre a százados megnyugszik, átszállnak a másikra és továbbhajóznak. Akkor jön az a végzetes vihar, - azt gondolták vagy remélték, hogy hátha az idén kimarad a téli vihar, nem maradt ki. Ki kellett dobálni az értékes gabonát a halaknak, sőt a hajó szükséges felszerelését a saját kezünkkel dobáltuk ki - írja Lukács, mint valami szörnyűséget. Sőt már kötelekkel körbe kellett övezni a hajót, mert recsegett-ropogott.
Mit csináljanak most? Teljes a kétségbeesés, mindenki meg van győződve, hogy ott lelik halálukat a hullámok között, úgy, hogy napok óta a társaság már nem is étkezik. „Minden reményünk elveszett életben maradásunk felől.” És akkor megint megszólal Pál, s azt mondja: „Emberek, jó lett volna, ha hallgattok rám és nem indulunk el, akkor elkerültük volna ezt a bajt és kárt. Mindazáltal most is intelek titeket, hogy jó reménységben legyetek, mert egy lélek sem vész el közületek, csak a hajó.” Honnan veszi? Megmondja: „Mert az elmúlt éjjel mellém állt annak az Istennek egy angyala, akié vagyok, akinek szolgálok is, és ezt mondta: Ne félj, Pál! A császár elé kell állnod. És ímé az Isten ajándékba adta neked mindazokat, akik veled hajóznak. Éppen ezért jó reménységben legyetek, férfiak! Mert hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, ahogy nekem megmondta.”
Mi baja van ennek a fogolynak? Ennyire akar élni? Vagy ilyen nagyra van a maga Istenével, akit jószerével rajta kívül senki nem ismer a hajón? Vagy ilyen fontos neki, s arról álmodozik, hogy okvetlenül a császárral akar találkozni? - Nem álmodozik Pál, hanem kapaszkodik. Tudniillik neki van egy biztos fogózója. Akkor, amikor minden inog-binog azon a hajón meg körülötte, ő egy fix pontba kapaszkodik. Mi az? Isten igéje. Isten szava. Megmondta az Úr, és én hiszem: úgy lesz, ahogy megmondta. Mit mondott? Pál ott is az Ő küldetésében jár. Pálnak Istentől kapott feladata van. Rómában is hirdetnie kell az evangéliumot. Így jut el oda most. Hogy jutna el oda, ilyen vihar után, amikor minden szétesik már alattuk? Eljut oda, mert semmi nem hiúsíthatja meg Istennek a terveit. Az sem, hogy két hét óta nem látták a napot és a csillagokat - amikhez tájékozódtak, fogalmuk sem volt, hol vannak a nyílt tengeren; az sem hiúsíthatja meg Isten tervét, hogy tizennégy nap óta alig ettek, s az utolsó napokban már semmit sem ettek, mert minek, úgyis meghalunk. Az sem, hogy üres volt a hajó, mert mindent kidobáltak. Ez így lesz.
Honnan veszi ez a makacs ember? Onnan, hogy az Isten megmondta. És ő belekapaszkodik Isten ígéretébe, és ez olyan stabilitást ad neki, hogy a többiekben is tudja tartani a lelket. Állja a vihart. Ugyanúgy dobálják Pált is a hullámok, vállalja a közösséget a körülötte levőkkel, de neki van fogózója. Ő megkapaszkodik abban, amit Isten azért adott, hogy megkapaszkodjunk benne. Vagyis komolyan veszi az Isten szavát. És mindezt nem szégyelli. Nem spekulál, hogy erről nem beszélek, mert ezek úgysem érthetik, meg sose hallottak még ilyet. Vállalja Istent: akié vagyok, akinek szolgálok, az nekem az éjjel ezt mondta, és én erre ráálltam. Hiszek az Istennek, hogy így lesz. S ettől kezdve békesség van benne. Igyekszik ezt a békességet másokra is ráárasztani és továbbadni.
Vállalja a küldetését, a küldőjét, a hitét, az igét, és közben nyitva van a szeme. Egyszer csak odamegy a századoshoz és azt mondja: ide figyelj! A matrózok szárazföldet sejtenek a közelben, s a mentőcsónakon meg akarnak szökni. Ha ezek megszöknek, ti életben nem maradtok. Erre a százados már gondolkozás nélkül, mintegy Pál utasítására, elvágatja a katonákkal a mentőcsónakokat tartó köteleket, azok inkább essenek a tengerbe, ha a matrózokra szükség lesz, maradjanak itt. Egy éber ember, aki nem álmodozó keresztyén, s nem azt mondja: az igét továbbadtam, be van fejezve. Amire szükség van, azt csinálja. Az igére van szükség mindenekelőtt, és azt senki sem tudja továbbadni, csak ő, mert ő van kapcsolatban Istennel. De szükség van arra, hogy valaki nyitva tartsa a szemét. Ne a halálára készüljön, hanem a többiek életét is igyekezzék megmenteni. És ha ezek ilyen gonoszságon törik a fejüket, azt le kell leplezni, idejében szólni kell annak, aki illetékes. De annak kell szólnia, aki észrevette.
Utána meg azt mondja: ember, az Isten azt mondta, hogy egy szigetre vetődünk ki. - Nagyon kevés sziget van a Földközi tengeren. Ez nem volt könnyű. Oda úszva kell kimenekülnünk. Ahhoz pedig erő kell. Ami tartalék élelem van, legyetek szívesek enni. Napok óta nem esztek, így nem tudtok úszni. De ezt is azért meri mondani, mert hitt az Istennek. Mert Isten megmondta, hogy életben maradnak, a hajó pedig tönkremegy. Egy szigetre vetődnek ki, közben fizikai erőre is szükség lesz. Akkor tessék táplálkozni. És jó példával járt elöl, s miközben a lánc csörgött a kezén, valami félszáraz kenyeret elkezdett törni - így olvassuk: hangosan imádkozott, nem szé-gyellte az asztali imádságot a hitetlenek előtt, és elkezdett enni. A jó példa ragadt, a többiek is ettek, s másnap nagy szükség volt a fizikai erejükre, hogy valahogy kikászálódjanak a vízből, amikor Málta szigete előtt zátonyra futottak.
Ilyen Isten gyermeke. Nem viselkedik. Nem azon gondolkodik: most mit kellene csinálni? Meg mit szólnak hozzá? Hanem ilyen szoros és valóságos közösségben él az élő Istennel, ilyen valóságosan kap tőle kijelentést, bátorítást, útmutatást az igében, és azt ilyen valóságosan készpénznek veszi. Megmondta az Isten, tehát nem fullad a tengerbe egyikük sem. Ez biztos. Miközben mindenki úgy látja, hogy ez lehetetlen, ez elképzelhetetlen. Már a halál szélén vagyunk.
És közben szól ezért, biztatja amazt, benne él kétlábbal ott az életben, de mindenestül az ő Istenétől függ. Ebben a világban, de nem e világból való erőkkel - ez jellemzi a hívő embert. Ebben a világban él, de nem innen veszi az erőit. Nem jobbra-balra pislog, hogy mit kell csinálni, hogy engem jónak tekintsenek, hanem fölfelé néz. Mit kell csinálnom? Mit mondott az én Uram? És akkor azt teszi, s így lesz hasznos a többiek számára.
Ha most lenne sok időnk, érdemes lenne kiélezni ennek minden részletét. Pál nem ült le ott a hajónak a fenekén, mint ahogy Jónás annak idején, hogy az én üdvösségem már megvan, kész vagyok itt is meghalni. Nem! Hanem a többieket is igyekezett életben tartani. Nem titkolta el, hogy ő Istenhez tartozik, és neki van valami többlete, ami csak a hívőké ezen a világon: Az ige, Isten kijelentése. Erre van szüksége a többinek is. Akkor mondjam nekik. De utána biztassam őket: egyenek valamit, és ne engedjem, hogy meglógjanak a matrózok.
Egy aktív, gondolkozó, tevékeny ember, akinek az aktivitása azonban nem saját magából származik. Aki mindenestől függ Istentől. És akinek éppen ezért békessége van a viharok között, aki tisztán lát akkor, amikor minden besötétedett, aki tud másoknak is szolgálni, mivel előzőleg megvallotta és komolyan veszi, hogy az Istennek szolgál.
Nem viselkedni kell, hanem igazán keresztyénné kell válni, annak az alapja pedig ez a szoros közösség az élő Istennel. Ez a feltétel nélküli engedelmesség neki, az Ő igéjének halálos komolyan-vétele. Ennek a megfelelő módon és pillanatban való továbbadása, s aztán mindaz, ami ebből következik: a többiek irá-nti felelős szeretet, az áldozatkészség, a segítőkészség, de ezt már Isten lelke irá-nyítja. A hit által bennünk élő Krisztus irányítja. Ezért nem duzzogott Pál, hogy először nem hallgattatok rám, akkor nem mondom még egyszer. Azt mondta: jól jártatok volna, ha hallgattok rám, de ismét mondom. S ezért mutatott példát is. Tágas világban élt.
Pál számára nem csak ez a hajó létezett. Ő abban a világban élt, amelyikről komolyan vette, hogy annak Isten az Ura. És Isten Ura a hajónak, a hajósoknak, a római hatalomnak, az elemeknek, a viharnak, mindennek. És Ura őneki is egészen személyesen. És ha ez az Úr őt Rómában akarja prédikáltatni, akkor nem fulladhat bele az Adriai tengerbe, ez biztos. Akkor ettől nem kell félni, ezt „ki lehet pipálni.”
Ez nem mindig ilyen könnyen megy. Újra és újra feltámad az emberben a félelem, de újra és újra emlékezteti magát az igére is. Minket magunkat is az ige ment meg, és aztán rajtunk keresztül azzal ment meg Isten másokat. Ebben a világban, de nem ebből a világból való erőkkel.
Kire hasonlít itt leginkább Pál apostol? Tudunk valakiről, akinek a hajója egyszer szintén viharba került, annyira, hogy már-már megtelt a hajó vízzel, s miközben körülötte mindenki ordítozott és segítségért kiabált, Ő teljes békességgel aludt a hajó hátsó részében. És Ő volt az, aki egyszer az igehirdetését befejezve azt mondta: ne engedjétek haza az embereket, mert mire hazaérnek, kidőlnek az úton. Tartsuk jól őket. S megetette a nagy sokaságot. Előbb az igét mondta, mert az menthet meg a kárhozattól mindnyájunkat, de észrevette azt is, hogy közben megéheztek. Kiszámította, hogy a szükséges idő alatt nem fognak élelemhez jutni. Akkor adjunk nekik! Az is fontos. Hátha meghal, akkor nem fog üdvözülni. Ha előbb meghal, mint ahogy az evangéliumot komolyan veszi... Ezt nem lehet kijátszani egymás ellen. Mikor melyiknek van az ideje.
Jézus volt az, aki még Pálnál is jobban függött az Atyától. Akinek még mélyebb és elszakíthatatlanabb közössége volt az Atyával, mint amilyen Pálnak volt Jézussal. És Őt sem vették komolyan. az Ő szavait is sokan elengedték a fülük mellett, gúnyolták miatta, és Ő is elmondta másodszor is, meg harmadszor is. És amikor teljesen ártatlanul kivégezték a kereszten, még ott is azokért imádkozott, akik ellenségei lettek. Ez az indulat volt ott Pál apostolban, és ezt az indulatot kínálja Ő mindazoknak, akik ma is készek Őbenne hinni.
Így lehetünk mi társadalmilag is igazán hasznosak. Amikor az ember nem saját gőzzel buzgólkodik, hanem Isten küldetésében engedelmesen szolgál. Ez egészen más. Ilyenekre van szükség. Erre csak a hívők alkalmasak. De vajon végezzük-e? Vagy pedig megpróbálunk mi is a magunk óemberi természetéből eredően serénykedni vagy lustálkodni és azt utólag megmagyarázni, eltévesztve az arányokat, nem látva, mikor minek van a rendelt ideje, vagy pedig ráállunk az igére és engedjük, hogy használjon minket Isten az Ő dicsőségére és mások javára?

A múlt vasárnap örömkeresőbe indultunk. Láttuk, hogy Isten azt akarja, hogy az ember örüljön; hogy az Édenkerten kívül is megtalálja azokat az örömöket, amiket Isten az Ő végtelen kegyelméből elkészített neki. Sőt, hogy visszataláljon az öröm kimeríthetetlen forrásához: az élő Istenhez. Hiszen a vele való hitbeli közösség teszi lehetővé azt, hogy valaki minden helyzetben örülni tudjon. Hogy a között a sok nyomorúság között is, ami közt élünk, mi Istenben - ahogy Pál apostolt idéztük: az Úrban - szüntelen tudjunk örülni. Azt a biztatást,- ha tetszik: házi feladatot - vittük magunkkal, hogy keresd meg, találd meg az Isten által neked elkészített örömöket!
Azt mondhatná erre valaki, és mondta is, hogy ez valóban így van. Isten csakugyan elkészít nekünk sokféle örömöt. Például a múltkor az történt, hogy valaki kiküldetésbe ment a munkahelyéről egy dunántúli városba egy kolleganőjével. Útközben nagyon jól elbeszélgettek. Régen érezte már ez a férfi, hogy egy másik ember ennyire megérti őt, ilyen őszintén érdeklődik a dolgai iránt, és ennyire tudja sajnálni az elszenvedett sérelmei miatt. Annál jobban esett ez neki, mert egy kicsit megromlott a házasságuk, sőt az utóbbi időben már nem is igen beszélgetett a feleségével. De az az asszony is elmondta, hogy náluk sem tökéletes a harmónia, így aztán nagyon jólesett megbeszélni a dolgaikat. Sőt, olyan ajándékot készített Isten, hogy az asszony családjának van a Balaton közelében egy kis nyaralója, és a kiküldetésből visszafelé ott töltöttek egy nagyon kedves, meghitt napot. Azóta van értelme újra az életének. Érdemes reggel felkelni, mert tudja, hogy valakinek ő nagyon fontos. Íme, így segít Isten azokon, akiknek az élete már teljesen örömtelenné vált.
Jó lenne, ha itt most elkezdhetnénk beszélgetni, s mindenki elmondaná, mit gondol erről a történetről. Hogyan szól alapigénk: „Örömet találj mindabban a jóban, amit az Úr, a te Istened ad neked és a te házad népének.” Vajon ezt az örömöt, amit ez a férfi itt kapott, Isten adta-e neki? Vajon minden örömöt Isten készít-e el a számunkra?
Itt valaki éhes volt a megértésre, egyben az örömre, minden szépen el volt készítve. Nem ő választotta ki az útitársát, a főnök jelölte ki kettőjüket erre a hivatalos útra. Jó volt tapasztalni a másik megértését, együtt tölteni azt a napot. Kinek ártottak ők ezzel? És íme egy ember boldogabb lett tőle. Biztos Isten készítette el nekik.
Nos, erre a kérdésre ma nagyon világos választ kell találnunk a Szentírásból, és akárki, akármilyen váddal fog is illetni, ma nagyon határozottan szeretném hirdetni azt, amit Isten igéje nekünk erről tanít, mert az életünk, sokszor hívő emberek életének a sok gyöngesége, tétovasága, bukása, szégyene, gyalázata mögött az van, hogy itt nem látunk, vagy nem akarunk látni és cselekedni olyan világosan és határozottan, ahogy azt a Szentírás mondja. Éppen ezért alapigénkből, aminek a múlt vasárnap az első felét hangsúlyoztuk: „örömöt találj mindabban a jóban, amit az Úr, a te Istened ád néked és a házad né-pének”, ennek ma a második felét hangsúlyozzuk: „... amit az Úr ád neked és a te házadnépének”, abban találj örömet, mert nem minden örömöt az Úr készít el.
Miért, más is készíthet nekünk örömöket? Hát hogyne! Hadd idézzek Jakab leveléből egy mondatot, az világossá teszi ezt a kérdést: „Minden jó adomány és tökéletes ajándék felülről való, és a világosságok Atyjától száll alá” (Jak 1,17.). Tehát vannak ajándékok, adományok, amik felülről valók, és vannak ajándékok, amik alulról valók. Ami felülről való, az jó és tökéletes, ami alulról jövő kínálat, az csak árt nekünk. Ami felülről való, az a világosság Atyjától száll alá, és ami alulról való, azt a sötétség fejedelme kínálja nekünk. Itt kell tudni nagyon világosan különbséget tenni! Mert az Ördög is segíteni akar az embernek - legalábbis ezt mondja. Csak ezért a segítségért az üdvösségével fizet.
Az Édenkertben is azt állította, hogy segíteni akar: „ha rám hallgattok - mondta -, olyanok lesztek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói.” Mi rossz lehet abban? És mivel elkezdett rajta gondolkozni Éva, és közben le nem vette szemét a tiltott fa gyümölcséről, egyre inkább megerősödött benne az ördögi gondolat: szép ez a gyümölcs, biztosan jó is. Semmi látható különbség nincs e között és a többi közt. Szakított azért arról és már adta a férjének is. Belement ebbe a csapdába: alulról kínált valaki ajándékot neki, ezt elfogadta, és az életével, az üdvösségével fizetett érte.
De honnan lehet azt megtudni, hogy egy ajándék felülről való vagy alulról való? Onnan, hogy Isten világosan megmondja, mit kínál nekünk. Ami az Ő igéjétől eltér, ami az írott igéjével ellentétes, az biztos, hogy nem tőle való. Ha százszor annak látszik, akkor sem. Ezért életkérdés ebben a szellemi zűrzavarban, amiben élünk, hogy egyre mélyebben, egyre világosabban ismerjük, értsük, belsőleg azonosulva magunkévá tegyük Isten szent igé-jét, ami a Bibliában található. Nincs más iránytűje az embernek, ami megóvja az eltévelyedéstől.
Mondok egy közismert bibliai példát: Jónást Isten Ninivébe küldi, hogy azt az elvetemült várost is megmentse a pusztulástól. Jónás nem akar odamenni, de elindul azért. Lemegy a legközelebbi kikötőbe, ott éppen talál egy hajót, amelyik indulni készül, éppen van még hely a számára rajta, éppen van annyi pénz nála, hogy ki tudja fizetni a hajóbért, felszáll tehát erre a hajóra, s elindul Tarziszba. Ellenkező irányba. A felületes szemlélő mondhatná: nem az Úrtól volt elkészítve az a hajó? Éppen... éppen ... éppen... minden stimmelt.
Nem az Úrtól volt elkészítve, és ebbe belepusztult a hajó rakománya, és keservesen kellett megtanulnia Jónásnak, hogy ez nem az Úrtól elkészített út volt, még akkor sem, ha minden olyan szépen összejött, mint az említett dunántúli út. Honnan tudjuk, hogy nem az Úrtól volt? Mert megmondta az Úr világosan, hogy Ninivébe menjen, az pedig arra van, Jónás meg emerre indult. Tehát hiába van minden elkészítve, és hiába tanácsolta volna minden vallásos barátja is, hogy erre menjél, őneki azt kellett volna mondania, ha belepusztulok is, oda megyek, mert ezt mondta az Úr. És ami attól eltér, vagy pláne azzal ellenkezik, az nem az Úrtól van, akkor sem, ha minden szépen összejön és egészen úgy látszik, hogy emiatt semmi baj nem történik.
Az igében meg van írva: ne légy házasságtörő! Az, hogy: „Ne paráználkodj!” ezt jelenti. Ez a férfi ezen az úton kitört a saját házasságából és betört a kolleganője házasságába. Azok az örömök, amiket ezen az úton szerzett, biztos, hogy nem az Úrtól voltak. És egyáltalán nem biztos, hogy senkinek sem ártottak vele. A nyári csendesheteinken kétségbeesve látom, hogy mi kárt okoz gyermeklelkekben egy-egy válás. S az így szokott kezdődni sokszor. Amikor olyan szépen minden összejön: egy kellemes nap, végre ő megért, azt kapom tőle, amit a feleségemtől egy életen át hiába vártam - és észre sem veszi, hogy elhintették a gyomok magvait, és az ott nő, és egyszer valami tragédia lesz belőle. Ezért hangsúlyozza itt Isten: „örömet találj mindabban a jóban, amit az Úr, a te Istened ád néked és a te házad népének.” Ha valami úgy öröm, hogy csak te örülsz, és a házadnépe szenved miatta, az nem az Úrtól való öröm. Ő olyan örömöt ad, ami rajta keresztül az egész társaság életét megszépíti.
Jó lenne, ha engednénk, hogy Isten leleplezze ma a legnemesebb, legszebb vágyainkat, elképzeléseinket is, amikről azt hittük, hogy az Úrtól van; ha annak nem örül a házunk népe, ha az nem egyezik Isten igéjével minden ponton, akkor az nem tőle elkészített öröm, vállalkozás vagy feladat.
Ezt kell nekünk felismernünk, és mindarra, amit Isten kínál, bizalommal igent mondanunk, még ha egy-egy próbába, szenvedésbe van csomagolva, akkor is; abból öröm lesz és áldás lesz, ha Ő adja. És mindarra, amit nem Ő kínál, határozott nemet mondani, és el sem szabad kezdeni vele foglalkozni: hogy de ha mégis, csak egy kicsit, csak megpróbálom - biztos, hogy baj lesz belőle nekünk és a házunk népének.
Hadd mondjak néhány szép példát arra, amikor Isten hívő gyermekei ezt következetesen, áldozatok árán is, megvalósították az életükben.
Dániel tizenéves fiú volt, amikor Nabukodonozor elpusztította Jeruzsálemet, és az izráeli ifjak színe-javát elhurcolta Babilonba. Külön nevelést adtak nekik, meg kellett tanulni először is az elnyomó hatalom nyelvét, elsajátítani a vallását - első mindig az ideológia,- közben tömték őket: osztályon felüli elemózsiát kaptak, és igyekeztek megtanítani sok mindenre. És mit olvasunk erről a fiúról: „Dániel azonban eltökélte az ő szívében, hogy nem fertőzteti meg magát a király ételével és azzal a borral, amelyből ivott, és kérte az udvarmesterek fejedelmét, hogy ne kelljen magát megfertőztetnie.”
Dániel egyszer határozott igent mondott Isten igéjére. Az igében meg van írva az is, hogy mit lehet enni és mit nem. Ez az ő számára isteni parancs volt. És egy ilyen lehetetlen helyzetben, mint deportált fiú, még mindig ragaszkodik az igéhez. -Hát ez illúzió! Hát majd ővele kivételt tesznek! Hogy képzeli?! Akár az életével is fizethet érte. Ez engedetlenség. Ott nincs diskurálás arról: ki mit eszik, meg mit nem eszik. Örüljön, hogy ilyen jót kap. - Ő azonban eltökélte magában, hogy ragaszkodik Isten igéjéhez, és előáll azzal a képtelen kéréssel a főudvarmesterhez: ne kelljen disznóhúst enni, ne kelljen bort inni. Adjon nekik zöldségféléket meg vizet, meglátja, hogy nem fogynak le ettől.
Isten elvégezte ennek a pogány embernek a szívében, hogy engedett a fiú kérésének - ami megint tiszta képtelenség, de Isten szokott ilyeneket csinálni -, és akkor mit olvasunk: „Engedett nekik ebben a dologban, és próbát tett velük tíz napig. Tíz nap múlva pedig szebbnek látszott az ő arcuk és testben is kövérebbek voltak mindazoknál az ifjaknál, akik a király ételével táplálkoztak. Elvette azért a felügyelő az ő ételüket, és az ő italukul rendelt bort, és adott nekik zöldségféléket. Az Isten pedig adott ennek a négy gyermeknek tudományt, minden írásban való értelmet és bölcsességet.”
Egyszer igent mondott Isten akaratára, és ebben bennfoglaltatott még az étrend is. És ehhez ragaszkodik. És ez az igen azt jelentette, hogy ezzel együtt nemet mondott mindarra, ami ettől eltántorítaná. És Isten különösképpen megáldotta ezt a döntést.
Egy kicsit később, a fogság után, Nehémiás hazamegy, hogy megépítse Jeruzsálem kőfalait. Nehezen halad a munka, kevesen vannak. Körül a gúnyolódó és fenyegető ellenség, és akkor végül segítség érkezik. Az ellenség közül néhányan azt mondják: hadd építsünk mi is veletek együtt. S mit mond Nehémiás? Nem veletek kell nekünk ezt a falat megépítenünk! És nem fogadja el a felkínált segítséget. Minden munkáskézre szükség lenne. Gőgös Nehémiás? Nem! Isten világosan megmondta neki, hogy kik építhetik ezt a falat, és mivel ő ezt szem előtt tartja, ezért világosan érzékeli, hogy a szándék itt nem tiszta. Ezek nem a falat akarják építeni, ezek be akarnak épülni a népbe, hogy belső ellenségként ártsanak nekik. Köszönjük, ebből nem kérünk! Inkább tartson tovább, inkább még rövidebbek lesznek az éjszakáink, de ebből nem kérünk! Miért? Mert nem az Úrtól felkínált segítség.
Isten gyermekei ezt érzékelik, és aki az Isten igéjét komolyan veszi, az mer ilyen nehéz helyzetben is nemet mondani. Lesz, ami lesz!
Holnap olvassuk majd a kalauzunk szerint a Cselekedetek Könyve 16. részét. Éppen azt a szakaszt, ahol Pál apostolék megérkeznek Filippibe, és ott egy jövendőmondás képességével megvert kislány elkezdi kiabálni az utcán, hogy ezek az emberek a magasságos Isten szolgái, és az üdvösség útját hirdetik nektek. És Pál leállítja, kiűzi belőle ezt a tisztátalan lelket, aminek az lesz a következménye, hogy őket összeverik, börtönbe csukják, és nagyon sokat kell szenvedniük.
Miért hallgattatja el? Örüljön az ingyen reklámnak! Hát nem igazat mond ez a kislány? A magasságos Isten szolgái, és az üdvösség útját hirdetik nektek. Igaz. Igen ám, csakhogy Pál nemcsak azt nézte, mit kínál valaki, hanem azt is: ki kínálja azt? Ez a leány nem az Isten Szentlelkétől indíttatva szól, hanem démoni lélektől. Akkor köszönjük szépen, nem kérünk belőle! És ha az utat készít az evangéliumnak? Nem készít utat, csak úgy látszik, de a látszat nem csalja meg azokat, akik megtanulnak határozottan engedelmeskedni Isten igéjének. Mondhat, amit akar, mivel tisztátalan lélek mondja belőle, nem kell! Hallgass! De ez nekünk most olyan jól jönne. Ne jöjjön jól semmi, ami alulról jövő ajándék. Nem kérjük, el vele!
Akárhol nyitjuk ki hasonló szituációban a Bibliánkat, azok, akik valóban Isten gyermekei voltak, akiket a Szentlélek vezetett, akik tudták, mit jelent engedelmeskedni, azokat mindenütt ez jellemzi. Határozott és visszavonhatatlan igen mindarra, amit Isten mondott és kínál, és ugyanilyen határozott és megmásíthatatlan nem mindarra, ami nem Istentől jön, ami alulról való.
Két kérdésre kell nekünk ma becsületesen válaszolnunk:
1) Elfogadunk-e mindent, amit Isten kínál nekünk? „Örömet találj mindabban a jóban, amit az Úr, a te Istened ád neked és a te házad népének.” A testi ajándékokat is, a lelki áldásokat is. Kell-e nekünk minden reggel az az ige, amit Isten kínál nekünk? Nem biztos, hogy mindenkinek kell. Van, aki fitymálja, félreveti. Vagy nem gondol semmit, csak éppen nem fogadja el.
Kell-e nekünk az az üdvösség, amiért Jézus az életével fizetett? Kell-e nekünk a bűnbocsánat, vagy még mindig ezzel a hamis szöveggel mentegetőzünk a szent Isten előtt: nem öltem, nem loptam, nem raboltam ... én tulajdonképpen nem is vagyok bűnös. Ez azt jelenti: nem kell az az ajándék, ami nélkül soha nem fogunk üdvözülni. És elfogadjuk-e Isten kezéből a próbákat, amivel egyszer csak áthúz egy tervünket? A veszteségeket? Ki tudjuk-e mondani, amit Jób az iszonyatos veszteségei közepette mondott: „Mindazt, amim volt, az Úr adta, most nem tudom miért, de az Úr elvette, és ettől függetlenül legyen áldott továbbra is az Úr neve.” Az egészből nem ért semmit: ez mire jó, de elfogadja Istentől. Aztán az elfogadás után megbeszéli vele, elmondja Istennek a lázadásait, a kételyeit, a háborgását. Felteszi a kérdéseit, és végén választ kap a kérdéseire. És még ajándékokat is kap.
Az első kérdés: elfogadunk-e Istentől mindent, amit Ő ad nekünk?
2) És a második kérdés: készek vagyunk-e határozott nemet mondani mindarra, amiről tudjuk, nem Ő kínálja?
Valaki kapott egy levelet most a napokban, névre címezve. A levélben többször is, nem külön beleírva, hanem ugyanolyan nyomtatással, becses nevét olvashatta: Ön egy szerencsejátékon nyert ötmillió forintot. Amennyiben az itt mellékelt árúk közül valamit megrendel, jelentkezzék érte. Mit csinált vele? Apróra összetépte és a szemétkosárba dobta. Dehát milyen vétek ez! Hát hogy juthat az ember ötmillió forinthoz? Azt fel lehetne használni Isten céljaira. - Ha ez Istentől való ajándék lenne! Honnan tudja, hogy alulról jövő ajándék? Onnan, hogy Ön szerencsejátékon nyert ... és az egész ködös és homályos. Honnan ismerik őt, nem vett részt szerencsejátékon és így tovább ...
Más valaki kap egy levelet, hogy jelentkezzék egy csodálatos két személyre szóló utazásra, és párhuzamosan rendeljen meg az itt mellékelt okkult könyvekből valamennyit. Ő elkezdett gondolkozni: megrendelem a könyvet, eldobom, és ezt a két jegyet, mivel átruházható - még ez is benne volt - odaadom meglepetésként a szüleimnek. Ez az, amibe nem megy bele Isten gyermeke. Eddig sem megy el ezen az úton. Ha ez az ára, meg ez a forrása, akkor a tűzben a helye. És később sem jut eszembe: én bolond, pedig elutazhattam volna oda. Akkor lettem volna bolond, ha az alulról jövő kínálatot elfogadom, mert annak nagyon nagy ára van mindig. Csak ezt nem vesszük komolyan, mert szellemileg annyira vakokká váltunk.
Egy fiatalembernek nagy szüksége lenne most egy kis pénzre, azért, hogy ősztől az életét továbbfolytathassa. Keres magának állást, és kapott egy jó ajánlatot. Igazi könnyű nyári pénz, de idefigyelj: nem kell róla beszélni, azt mondjuk, hogy ... és itt ő közbeszólt: ne folytasd! Köszönöm, akkor nem kérem! Mi az, hogy akkor? Hát ha azt kell mondani, ami nem felel meg a valóságnak, meg nem szabad róla beszélni, akkor ezt sötétben kell csinálni, s akkor köszönöm, nem kérem! Nem értették. Nincs szüksége a pénzre? Dehogy nincs! Keresi tovább a munkalehetőséget. De ő Istentől, felülről vár jó adományt, a világosság Atyjától, és nem a sötétség fejedelmétől. Nem könnyű ám kimondani ilyeneket.
Olyan szégyellnivaló az, testvérek, hogy sokszor még hívők is ezt túlzásnak tartják. Az Istennek való engedelmességet túlzásnak. Ez leleplezi azt, hogy milyen kisigényű és nívótlan sokaknak a keresztyénsége. Fogalmunk sincs arról, mit jelent döntéseket hozni. Ezért kell látni azt sokak életében, amit Heisenberg így ír az egyik munkájában: „életünk legtöbb gyengeségének az az oka, hogy a cselekedeteink mögött nincsenek döntések.” Férfias, kemény döntések. Átgondoltam, látom világosan: ez igen. És akkor is igen, ha árat kell érte fizetnem. És mivel erre igent mondtam, az összes többire, ami ettől idegen, nemet mondtam. És adott esetben újra nemet mondok, és harmadszor is nemet mondok, és el sem kezdek alkudozni és gondolkozni róla.
Akiben ott van ez a határozottság, annak néha nagy áldozatokat kell hoznia, de az halad előre a hitben, és azt használhatja Isten mások javára is. Az ilyen emberen keresztül valóban mennyei erők áradnak át, mert az ilyen ember használható eszköz lesz Isten kezében.
Ne csak azt nézzük: mit kínálnak, hanem: ki kínálja. Egyezik-e az Isten igéjével? Ígért-e ilyet a mi Urunk? A világosság Atyjától jön-e ez, vagy a sötétség fejedelmétől. Mert a körülmények még nem minősítenek semmit. Az, hogy éppen ott a hajó, meg éppen indul, meg éppen van annyi pénzem - ez nem minősíti ezt a hajókázást. (Mint ahogy meg is kellett tennie keservesen Jónásnak visszafelé az utat a cethalban.)
Jézus Krisztus igazán éhes volt már a negyvennapi böjt végére, és a negyvennapi böjt végére ért már, igazán jogos volt az Ördög ajánlata: neked van hatalmad, itt vannak a kövek, változtasd őket kenyerekké. És Jézus nem változtatta a köveket kenyerekké, pedig éhes volt, pedig nem akart tovább böjtölni, pedig lett volna hatalma. Miért nem változtatta? Mert alulról jött a kínálat. És nem igaz, hogy ez senkinek nem okoz kárt. Az Atyával való kapcsolata ment volna tönkre rajta. Mint ahogy soksok emberi kapcsolat is tönkremegy egy ilyen sötét dolgon.
Jó lenne, ha Jézus határozottsága lenne a példa számunkra sokféle megingásunk, félelmünk, bizonytalanságunk közepette! Kétségbeejtő az, hogy rohamosan szaporodik azoknak a férfi ismerőseimnek a száma, akik vagy maguk mondják el, vagy a feleségük, vagy gyerekeik, hogy apuka beleszeretett egy másik nőbe, és most ott szenved szegény kettőjük között. Mert nem tudja, kihez ragaszkodjék, hiszen szereti a feleségét, és imádja a gyerekeit, de most már nem hagyhatja magára azt a másikat sem. Felelőssé lett érte. Milyen törést jelentene annak az idegennek az életében, ha ő egyszer csak hátat fordítana neki?
Istentől készített ajándék ez? Ez a kérdés, hogy melyikükért felelős, egyszer már eldőlt, amikor egy nőnek azt mondta: hozzám jössz-e feleségül és én hozzád holtig hű akarok maradni. Az lehet, hogy közben megromlott az a kapcsolat, lehet hogy nagyot csalódott a másikban - minden lehet. De az nem kérdés, hogy ő kihez tartozik, és kiért felelős. És valahogy ezen belül kellene helyrehozni. Ha egy ennyire megromlott házasság rendbe jön és meggyógyul, az mindig így szokott meggyógyulni. Emberek Isten előtt megalázzák magukat, nemet mondanak minden egyéb kapcsolatra, és itt keresik meg a maguk bűneit és mulasztásait, vagy ezt vállalják el teherként - mert néha már azzá vált, és akkor következik az az ige: „Szenvedjétek el egymást szeretetben”. Senkinek sem kívánom, de aki vállalja így is, kiderül, hogy utána csodák történnek. De ehhez kellett egy kíméletlen döntés, amikor önmagával szemben volt kíméletlen. Mivel ennek az egy nőnek én egyszer igent mondtam, ez azt jelenti, hogy az összes többinek a világon nemet mondtam. És ehhez tartom magam. Ide kellene felnőni, vagy ehhez erőt kérni és kapni Istentől, és akkor nem okoznánk annyi tragédiát a mi házunk né-pének, meg magunknak. Akkor megtalálnánk az örömöt mindabban a jóban, amit az Úr, a mi Istenünk készít el nekünk.
Tudom, testvérek, mint lelkigondozó, hogy könnyű erről beszélni, de néha rettenetesen nehéz egy ilyen döntést meghozni és ahhoz tartania magát az embernek. De kiutat, szabadulást, megoldást - vagy újabb tragédiák elkerülését csak így érheti el valaki. Készek vagyunk-e elfogadni mindent, amit az Úr, a mi Istenünk, ád nekünk? Ami ránézésre nekünk rossznak tűnik, azt is, ha Ő adja. Meg fogjuk benne találni az örömünket és a mi házunk né-pének is áldás lesz. És készek vagyunk-e legalább engedni most Istennek: Uram, bátoríts engem, és add, hogy határozott nemet mondjak arra, amivel már elkezdtem játszani, vagy amiről nem is tűnt fel, hogy nem tőled való. Hadd lássam ezt világosan, és én kész vagyok neked engedni. Ha ezért árat kell fizetni, akkor is. Ha valaki, akkor Jézus Krisztus adott nekünk erre példát. Milyen árat fizetett azért, hogy minket Isten gyermekeivé tehessen! És ha neki nem volt drága az Ő tiszta és bűn nélküli élete, akkor nekünk se legyen drága az, hogy bűnökkel, tisztátalan kapcsolatokkal vagy gondolatokkal szakítunk annak érdekében, hogy az Istentől elkészített öröm kiteljesedjék az életünkben és kicsorduljon a szívünkből még a házunk népére is.

Szeretném a testvéreket most egy felfedező útra hívni. Azokat az örömöket kellene felfedeznünk, amiket Isten belerejtett az életünk eseményeibe, a körülményeinkbe, a minket körülvevő világba.
A Biblia egyértelműen állítja, hogy Isten azt akarja, hogy az ember örüljön. És sok okot adott Isten erre az embernek. A baj csak az, hogy elveszítettük az érzékenységünket. Megromlott az az érzékünk, amivel felfedeznénk, hogy mi mindennek lehet örülnünk. Ezért adja itt Isten egyenesen parancsba: találd meg mind azt az örömöt, amit az Úr, a te Istened adott neked és a te házadnépének.
Sajnos, sokkal hamarabb megtaláljuk a szomorúságra, a csüggedésre, a kétségbeesésre való okokat. Isten ma azt mondja: örömöt találj mindabban a jóban, amit az Úr, a te Istened adott neked.
Tulajdonképpen különös, hogy ezt parancsba kell adni. Mégpedig ilyen helyzetben, amikor itt elhangzott. Mert mikor is mondta ezt Isten az Ő népének? Kiszabadította az Ő népét az egyiptomi rabságból, véget ért a pusztai vándorlás sok viszontagsága, megérkeztek az ígéret földjének a határára, és most kezdik birtokba venni atyáik ősi földjét. És itt mondja Isten az Ő népének: „Örömöt találj mindabban a jóban, amelyet ad neked az Úr, a te Istened, és a te házadnépének.”
Hát miért kell ezt mondani, nem találták meg az örömüket? Nem! Ismerjük a Bibliából, hogy sokan visszasírták a múltat, mégpedig egy teljesen meghamisított múltat, azt, amit nem is ők éltek át, hanem amit atyáik szenvedtek végig. Amikor csattogott a hajcsárok korbácsa atyáiknak, nagyapáiknak a hátán, és ők most húsos fazekakat, dinnyéket, uborkákat meg hagymákat emlegetnek, mint a bőségnek a szimbólumait, mintha ez jellemezte volna az egyiptomi tartózkodás végét, hogy megvan mindenünk bőségesen. Visszasírják a múltat.
Mások pedig úgy voltak: na végre, most már megnyugodhatunk, befejeződött a vándorlás, berendezkedünk. Fontos az, hogy minél komfortosabban érezzük magunkat. Megint mások elégedetlenkedtek: ennyi, amit az Úr adott nekünk? Itt is vannak kártevők, nagy vadak, itt is előfordul, hogy szárazság van? És elégedetlenkedtek az ajándékkal.
Másokban ott volt a félelem: hátha visszajönnek azok a népek, amelyeket az Úr kiűzött előlünk, és nem tudták igazán otthonosan érezni magukat. Pedig Isten azt mondta: ez a föld a tietek, nektek adtam, érezzétek magatokat otthon. Megint mások hősként ünnepelték magukat: ezt jól megcsináltuk. Birtokba vettük, legyőztük őket, kikergettünk mindenkit. Ez mostantól a miénk! Elfelejtették, hogy az Úr adta a kezükbe, és nem ők vették azt birtokba.
A legtöbben pedig úgy szoktak lenni, hogy természetesnek tartják az élet jó adottságait. Ez van, magától értetődik. Isten azért van, hogy rólunk gondoskodjék. Íme gondoskodott, rendben van. Tulajdonképpen ezeknek az életéből is kimaradt az, hogy örömöt találjanak mindabban a jóban.
Egyáltalán nem természetes tulajdonságunk az, testvérek, hogy felfedezzük az Istentől kapott ajándékokban az örömöt. Eltorzult a szemléletünk, megromlott az említett érzékelésünk. Csak egy-két példát említek: Érettségi találkozó van. Az emberek sorra beszámolnak, mi történt az elmúlt húsz év alatt. Az érettségi után pár évre felvettek valahova, tanultam - sorolja az egyik. Aztán lett munkahelyem, külföldi tanulmányút, megházasodtam, gyerekek. Azok is tanulnak, már nagyocskák. Összehoztunk egy lakást nagy áldozatok árán. Megvagyunk tulajdonképpen jól. Megkérdezi valaki: a tiétek az a fehér BMW, ami az utcán van? Hát a miénk az is. És utána dől belőle a panasz. Megvolna minden, de közben mennyi betegség, csalódás, megaláztatás, meg ez, meg az történt. Tulajdonképpen nincs is minek örüljön az ember.
Megszólal a következő - szinte szó szerint ugyanezt mondta el. Tanulás, munkahely, feleség, gyerekek, gyerekek tanulása. Gondok és örömök velük. Véletlenül kiderül, hogy a gyermekek között van egy gyógyíthatatlan beteg. Megemlíti, hogy milyen sok mindenre tanította őket ez a beteg gyerek. A többi gyerek megtanulta, hogy egymásért élünk, és nem magunknak vagyunk a világon. És a befejező mondat: legutóbb sikerült vennünk egy használt Trabantot, és jó, hogy éppen most kaptuk ezt meg, amikor egyszerre két nagyszülő is leesett a lábáról és gyakran kell őket orvoshoz vinni. Olyan jó az Isten!
Az ember gondolkozik: az egyik nem találja meg az örömöt mindabban a jóban, amit az Úr, az ő Istene adott neki. Eszébe sem jut, hogy az Úr, az ő Istene adta neki. A másik meg: sok gond, nehézség között is örül. Azt mondja: milyen jó az Isten!
Eszembe jutott egy gyerekkori emlék: kicsi voltam még, de élesen belém vésődött az a néhány hét, amit 1944-45. telén a pincében töltöttünk az ostrom alatt. A pincében egymás mellett szorosan helyezkedtek el a családok, úgy, hogy ott mindenki mindent látott és hallott, ami történt. Emlékszem, egyik este édesanyám már fektetett le minket, amikor a mellettünk levő család imádkozott. Egy gyerek imádkozott, és efféléket mondott: köszönöm, hogy ma is ehettünk bablevest, köszönöm, hogy egy egész vödör vizet tudtunk hozni. Köszönöm, hogy a mamát nem bántották a katonabácsik. Köszönöm, hogy gyógyszert adhattunk a Pistiéknek és elmúlt a láza, és köszönöm, hogy olyan jó meleg van itt a takaró alatt.
Közvetlenül utána megszólal a másik szomszédasszony, és azt mondja édesanyámnak: az ember nem bírja elviselni, hogy mindennap babot egyen. A harmadik utcából kell cipelnünk a vizet, közben lelőhetik, mint egy kutyát. Állandóan rettegni kell ezektől a nyomorult katonáktól. Én már megőrülök a sok nyomorúság miatt.
Ugyanazok a körülmények. Az egyik megtalálja, felfedezi az örömöt mindabban a jóban, amit az Úr, az ő Istene ad neki. Szóvá is teszi, megköszöni neki. Újra és újra elmondja, hogy megörülök annak, amit az Isten adott. A másik mindebből semmit sem lát, s azt mondja: megőrülök ebbe a sok nyomorúságba.
Mi a különbség? Egyetlen ékezet? Az is, de ennél sokkal több. Más világban él a két ember. Az egyik a való világban él. Látja a jelenségek mögött azoknak mozgatóját is. Neki valóság a valóság. A láthatatlan része is. Az élő Isten, aki ebben a világban jelen van, hatalmasan munkálkodik, az eseményeket kezében tartja, a benne bízókat még biztosabban kezében tartja, és nagyon szereti őket. A másiknak a szemléletéből, életéből mindez kimarad. Egy Isten nélküli, istentelen világban él, pedig az ő világában is jelen van Isten, csak nem látja, nem érzékeli. Talán nem is akarja érzékelni.
Az egyik ember átéli, hogy ennek a világnak van gazdája, aki nekem mennyei Édesatyám. Hozzá tartozom, el vagyok rejtve a vele való közösségbe. Gondoskodik rólam. Átéli azt - ha nem énekli és nem idézi is szakadatlanul -, amit a 23. zsoltárban olvastunk most: az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm. Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem. Lelkemet megvidámítja. Nagy szüksége van a lelkemnek, hogy megvidámítsa, mert szomorú, és minden oka megvan a szomorúságra. De egyszer minden oka meglesz a vidámságra is. Mert az Úrtól kap megvidámítást. Az igazság ösvényein vezet engem. Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek. Miért? Mert te velem vagy! Az ilyen embernek is meg kell járnia a halál árnyékának a völgyét. De ott sincs egyedül, ott is az élő Istennel való közösségben él, és ez veszi ki a félelmet a szívéből. És a te vessződ és botod is megvigasztal engem. Asztalt terítesz nekem az én ellenségeim előtt. Nem azt mondja: nem lesz ellenséged. Lesz, és azok kellemetlenkednek is. De még ott is Ő terít asztalt. És akinek a mindenható Isten terít asztalt, az hogyne tudna örömet találni mindabban a jóban, amit az ő Istene ad neki!
Mi lehet az akadálya annak, hogy valaki meglássa azt az Istent, aki jókat készít, és megtalálja az örömöt mindabban a jóban? Sok akadálya van ennek. Néhány alapvetőt említek:
A legnagyobb akadálya az a lelki vakság, ami mindannyiunknak a sorsa lett, miután Istentől elszakadtunk. Az a lázadás, amivel az ember szembefordult Istenével - amit a Biblia bűnesetnek nevez -, egyebek között azzal a szomorú következménnyel is járt, hogy megromlott az a bizonyos érzékszervünk. Nem érzékeljük Isten valóságát. Nem merünk bízni benne. Magában kezdett bízni az ember csak, és ezért nem tud igazán Istenben bízni. Isten legfeljebb arra jó neki, hogy adjon. Adja meg mindig azt, amire szüksége van, de nem a vele való közösség az alapja a gyermeki bizalmának. Követeli, várja tőle az ajándékokat, aztán mehet!
A múltkor valaki nagyon csúnya mondatot mondott a szüleiről. De attól félek, nem egyedül gondolkozik így. Azt mondta a havernak: tudod, mire valók az én öregjeim? Amire a fejőstehén. Aztán kiderült, hogyan érti ezt. Ha valamire szükség van, menjünk az öregekhez, aztán adjanak. Ezért vannak.
Úgy gondolom, egyetértünk abban, hogy nem erre vannak az öregeink. És nagyon sok ember - ez még csúnyábban hangzik - így gondolkozik Istenről is. Ő arra való, hogy adjon, ha kell. Majd megmondom, mikor és mit, s aztán mehet. Majd szólok, ha legközelebb szükség lesz rá. Hát Isten nem erre való. A Biblia arról szól: mi vagyunk arra valók, hogy az Ő dicsőségére éljünk. Aztán az más kérdés, hogy Ő nekünk nagyon sok mindent ad, amit nem érdemlünk meg, sokszor amit nem is kérünk. De Ő nem erre való. Sokan viszont csak ennek tekintik, és ezért nem tudnak örömöt találni mindabban a jóban, amit Ő ad.
Mások azért nem látják meg azt a sok jót és benne az örömöt, amit Isten készít, mert így mentegetőznek: olyan alkatuk van. Csakugyan vannak emberek, akik mindent bizonyos szemüvegen keresztül néznek, egy sötét szemüvegen át, és mindent másnak látnak, mint az a valójában. Minden megjegyzés mögött valami sértést feltételeznek. A másiknak biztos van valami hátsó gondolata, és így mindig van okuk arra, hogy elkeseredjenek, gyanakodjanak vagy vádaskodjanak.
És egy harmadikat említek még: vannak sokan, akik nem akarnak örülni. Ez furcsán hangzik, de aki az emberi lélek mélyébe láthat néha, az elképedve tapasztalja, hogy van ilyen. Vannak emberek, akik szenvedni akarnak. Magukat sajnálni és sajnáltatni. Ők a mártírok, akik mindig vádolnak másokat, irigylik azokat, akiknek valami miatt jobban megy, és úgy akarnak bosszút állni rajtuk, hogy ők nem hajlandók örülni. Őket nem szerették eléggé, ők valami hátrányt szenvedtek, és ezt éreztetik a környezetükkel. És Istenre kivetítve: úgy gondolják, Isten megvont tőlük valamit, ezért adhat, amit akar, sok minden mást, annak ők nem örülnek. Azt megvonta, ami nekik kellene, és ők így állnak bosszút, hogy észre sem veszik a többi ajándékát. Következésképpen nem találják meg benne az örömöt sem. Valami kemény dac és gőg van ebben a magatartásban. Rendkívül megszegényíti magát az ilyen ember, és nagyon nehézzé teszi a környezetének a helyzetét, mert ezeknek az embereknek nem lehet örömet szerezni. Nem tehet a kedvükre valaki, ha a szívét kiteszi, akkor sem. Tulajdonképpen Isten ellen vétkeznek ők súlyosan. Istent negligálják, tekintik semminek és lökik ki az életükből.
A megoldás mindegyik nyomorúságból az, ha valaki megalázza magát Isten előtt. Ha valaki kész felismerni és beismerni azt, hogy ezek a ravasz lélektani mechanizmusok, amik így működnek, azok éppen az Istentől való elszakadásunknak, a bűnnek a következményei. Hogy ennyire megromlott az embernek a lelke. És amikor kész valaki megalázkodni, elfogadni Istentől mindazt, amit adott, és megtalálni benne az örömét, akkor valóban egy új világ nyílik ki előtte.
Testvérek, olyan szép azt látni, amikor egy ember - talán ilyen keserű vagy másmilyen - előtt felragyog az: hiszen Isten szeret engem. Amikor egészen személyes meggyőződése lesz, amit Pál apostol így ír: szeretett engem Jézus és önmagát adta értem. Amikor egyszerre élettel telítődik meg, hogy azáltal lett nyilvánvalóvá az Isten szeretete irántunk, hogy az Ő egyszülött Fiát elküldte e világra, hogy éljünk általa. Amikor meg lesz győződve arról, hogy valóban nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja az ő barátaiért. És Jézus az életét adta értem, és engem a barátjának tekint. Sőt, a testvérévé tett, és én Isten gyermeke lehettem így. Hozzá tartozom az Isten gyermekeinek a nagy családjához. És Ő nekem feladatot ad itt, és helyet készített a mennyben. Mi bajom lehet még? Mi hiányzik nekem? Ha körülnézek, tele van a világ az Isten jótéteményeivel, és én örömet találok mindabban a jóban, amit az Úr, az én Istenem adott nekem. Miközben vannak nehézségeim is, miközben csalódások érnek, miközben el kell szenvednem a gyásznak a keserűségét is, miközben elveszíthetem szerelmem tárgyait, és azokat, akik a legközelebb álltak hozzám, aközben is látom azt a sok jót, amit Isten adott, és felfedezem bennük az örömet. Sőt látom azt, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden - még az említett nehézségek is - a javukat szolgálják. Az ilyen embernek a szíve megtelik azzal a csendes örömmel, ami ott van a legnagyobb veszteség és szomorúság idején is; amit ez a világ senkinek nem tud adni, de amit nem tud elvenni sem. Ez az öröm az, amiről Pál apostol betegen, börtönből, csalódások után, a várható kivégzésének a küszöbén ezt tudja írni a filippi gyülekezetnek: örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek. Nem a rossznak és a bajoknak örül az ilyen ember, hanem az Úrban örül, és noha sok rossz és baj is éri, tudja, hogy azokat is javára fordítja Isten, és látja azt a sok jót közben, amiben megtalálhatja az örömét, mert az események mögött magát Istent fedezte már fel, és Őhozzá tartozik. Ő lett az örömének a forrása.
Most olyan időket élünk, amikor valóban nagyon sok baj és sok bizonytalanság vesz körül minket. Személyes sorsunkat is, népünk jövőjét is, a világ helyzetét is ez jellemzi. A hívő embereknek most kell igazán példává lenniük, hogy mi következik abból, ha valaki örömöt talál mindabban a jóban, amit az Úr, a mi Istenünk adott nekünk.
Érdekes előadásokat lehetne tartani arról, hogy milyen gazdasági, milyen egészségügyi következményei lennének annak, ha ilyen örvendező, az Istennel való közösség védettségében élő, elégedett emberek mennének be reggel a munkahelyre, ilyenek utaznának haza a délutáni csúcsforgalomban, ilyenek érkeznének meg fáradtan és gondokkal megterhelve a családba. A „háza népét” nagyon hangsúlyozza itt az ige. Minden egészen más lenne, ha ismernénk ezt az örömet.
Világosan kell látnunk, testvérek, hogy az Ördög célja mindig az, hogy lehangolja az embert, mert akkor gyötörni kezdi önmagát és másokat, és akkor, ha hívő ember, használhatatlan lesz Isten számára. Lehangolt hegedűvel senki sem áll ki koncertezni. Isten célja pedig az, hogy felhívja a figyelmünket arra a sok jóra, amit Ő értünk tett és nekünk kínál, és hogy megtaláljuk az örömünket mindezekben.
Mi tudjuk, hogy a legfőbb jó, amit Ő ennek a világnak adott, az nem is valami, hanem valaki. Pál apostol ezt írja a Korinthusi levélben: az Istennek pedig legyen hála az Ő kimondhatatlan ajándékáért. És itt Jézusról van szó. Ő lett az a legfőbb jó, akiben mindent megtalál a benne hívő ember, ami nélkül szűkölkö-dik és amire szüksége van. Ezért lehetséges az, hogy tud örülni az Úrban mindenkor.
Készek vagyunk-e ma odaállni Isten elé és engedni, hogy rámutasson mindazokra az akadályokra, amik minket is gátolnak abban, hogy örömet találjunk mindabban a jóban, amit az Úr, a mi Istenünk ad nekünk és a mi házunk né-pének? És kész-e a mi szívünk is arra, hogy tudjunk imádkozni ezért, hogy örömet találjak ebben a jóban? Talán úgy, ahogy Áprily Lajos egyik versében, vagy talán annál is evangéliumibb tartalommal, de őszintén imádkozni azért, hogy tanítson meg minket örülni.

Én Istenem, legyek vidám,hogy házamat vidítni tudjam.Mosolyogjak, ha bántanak,és senkire se haragudjam.

Arcom ne lássa senki sembánkódni gondon és hiányon.Legyen szelíd vasárnapom,ha mosolyog a kisleányom.

Én Istenem, legyek vidám,ma minden gondot tűzre vessek.Nyújtsam ki kincstelen kezem,s szegényen is nagyon szeressek.

Tudom, sokat bűvölt a gyász,a hollós téli bút daloltam.A bátrakkal hadd mondom el:panaszkodtam, mert balga voltam.

Én Istenem, legyek vidám,ujjongjon újra puszta lelkem,mint rég, mikor falum felettaz első forrásvízre leltem.

Ködökbe csillanó sugár,víg fecskeszó bolond viharban,tudatlan gyermekhang legyeka jajgató világzavarban.

(Áprily: Imádkozom: legyek vidám)

Ha valaki annak nagyon tud örülni, hogy forrásvízre lel a falu felett, mennyivel inkább tud annak örülni, amikor a zsoltárossal együtt elmondhatja: nálad van az élet forrása, a te világosságod által látunk világosságot! És ha valaki Istenben találja meg életének és örömének a forrását, az egészségben és betegségben, életben és halálban, magányosan vagy egy közösségben, feszített aktivitásra kényszerítve vagy tétlenségre kárhoztatva egyaránt megtalálja az örömet mindabban a jóban, amit az Úr, az ő Istene ad neki. És az ilyen emberek számára jön el majd az az idő, amiről Ézsaiás próféta ezt mondja: az Úrnak megváltottjai a Sionba érkeznek, örök öröm lesz fejükön, s eltűnik fájdalom és sóhaj.

Az Apostolok cselekedeteiről írt könyvön, amit most olvasunk a kalauz szerint, végigvonul az imádkozás jelentőségéről szóló tanítás. A legkülönbözőbb összefüggésekben és a legváratlanabb pillanatokban mond valami fontosat Isten igéje nekünk ebben a könyvben az imádságnak a szerepéről. Szeretnék néhány ilyen részletre rámutatni azokból a fejezetekből, amelyeket eddig már elolvastunk, hadd bontakozzék ki előttünk az a hihetetlen gazdagság, amit az imádság a hívő embereknek jelenthet, és ami kezdettől fogva a hívő gyülekezet életében a szerepe volt.
Ma este nem egy igének az üzenetét szeretném kibontani, hanem jó lenne áttekintenünk egy egész könyvet, sőt egy egész korszakot: az első keresztyének életét, amelyben rendkívül fontos szerepe volt az imádságnak. Ma is ugyanilyen fontos szerepe van és lehet mindannyiunk életében.
Először ott találkozunk a Cselekedetek könyvében az imádságról szóló tanítással, amikor az Úr Jézus mennybemenetele után a tanítványai és a családjának a tagjai ott maradnak tanácstalanul, pásztor nélkül, gazda nélkül. Az angyalok röviden közlik velük: mit néztek itt az égbe? az a Jézus, aki felment a mennybe, majd egyszer visszajön, és ugyanúgy meglátjátok, ahogy eddig láttátok. És ott maradnak ezzel az ígérettel. Akkor bemennek Jeruzsálembe - ez ugyanis Jeruzsálemtől nem messze történt - és ott az egyik ismerősük házának a padlásszobájában leborulnak és imádkoznak. Így olvassuk ezt: „Ők pedig mindnyájan egy szívvel-lélekkel foglalatosak voltak az imádkozásban és a könyörgésben, az asszonyokkal és Máriával, Jézus anyjával, és az ő testvéreivel együtt.” (Csel 1,14.)
Ott maradnak tanácstalanul, program nélkül, sokféle félelemmel, szorongással a szívükben, hogy azok, akik Jézust megölték, nekik is ellenségeik, és bármikor ellenük fordulhatnak. Egyáltalán mit csináljanak most, mi lesz velük? Ez töltötte be őket, hogy Jézus nélkül. Ez borzasztó. S elkezdenek imádkozni.
Olyan sok kedves és követendő példát tudnék most mondani arra, amikor emberek beszámoltak és amikor magam is hasonló módon tapasztaltam azt, hogy ilyen helyzetben a legnagyszerűbb ajándékot akkor kapja az ember, ha imádkozik.
Nem olyan régen mondotta el valaki, aki fiatalon elveszítette a feleségét, hogy hazamenve a temetésről, hirtelen nem tudta, mit kezdjen a gyerekekkel. Aprók is voltak közöttük még. Az ő szívét betöltötte a szomorúság. A gyerekeket nem lehet állandóan temetői hangulatban tartani. Azt mondta: hazamentünk, leültünk a székekre és nem tudtuk, mit csináljunk. S akkor elkezdtünk énekelni. Elénekelték: Egyedüli reményem, óh Isten, csak te vagy. Utána magától jött: imádkozzunk. Aztán a gyerekek levetkőztek, elkezdtek játszani és mindenki valamihez hozzálátott. Azt mondja: nagyon nehéz volt a szívem, de ez olyan jó volt. Valami, amire egy temetés után azt lehet mondani: olyan jó.
Amikor ott maradunk valakinek a hiányával, amikor sok tekintetben nem tudjuk, mit kell tenni, a hívő ember óriási lehetősége az, hogy felfelé mindig van kilátása. Ahogy az említett ének mondja: A földön ha elvesztem szerelmem tárgyait, Isten akkor is megmarad a számára és imádkozhat. És ez az imádság beindítja újra az életet, mert annak menni kell tovább, de nem mindegy, hogyan megy tovább. Nem egyedül, nem tanácstalanul, nem kiszolgáltatottan.
Itt sem azt olvassuk, hogy a tanítványok elkezdtek tanácskozni, hogy most mit csináljanak. Többször voltam olyan helyzetben is, amikor egy ilyen nehéz alkalommal nagy okosan elkezdenek tanácskozni az emberek. Többnyire percek alatt megtölti a füst a helyiséget, ahol normálisan még gondolkozni sem lehet, egyebek között emiatt sem, s mindenki okosabb akar lenni, mint a másik. Mondja az ötleteit, és nem megy sehova a társaság. Olyan nagy dolog az, ha valaki ezt csinálja, amit Jézus tanítványai és családtagjai az Ő távozása után. Egy szívvel-lélekkel elkezdtek imádkozni. Fogalmuk sem volt, hogy mit fognak csinálni ezután, hogy meddig tart ez a nehéz idő, hogy majd Jézusnak az ígéretei mikor és hogyan teljesednek be. Majd mindez kiderül. Most odaállunk Őelé, megvalljuk, hogy bízunk benne, megvalljuk, hogy tőle függünk, és kiöntjük a szívünket neki: imádkozunk. Kövessük ezt a példát!
A következő hely, ahol találkozunk az imádsággal, egy egészen más szituáció. „Péter és János együtt mentek fel a templomba az imádkozás órájára, kilencre.” (Csel 3,1.) Ez a kilenc délután három óra volt, ami az imádkozás órája volt. Aki tehette, ilyenkor elment a jeruzsálemi templomba, ahol egy szűk órás liturgia keretében sok zsoltárima is elhangzott. Ez a liturgikus imádság. A kötött imádság, ami a templomban hangzik istentisztelet keretében.
Mit szoktunk mi ezzel kezdeni? Tényleg szeretném megkérdezni, hogy mit csinálnak a testvérek, amikor a lelkész a templomban imádkozik? Együtt mondjuk vele? A mi imádságunk is az? Vagy közben másutt járnak a gondolataink, vagy egy másik imádságot mondunk? Sok mindent lehet csinálni, de a liturgikus imádságok arra valók, hogy azt a gyülekezet együtt mondja. Egy valaki hangosan, a többiek magukban. Sőt, valaki azt mondta, hogy a liturgia az istentiszteleten arra indítja őt, hogy már előtte imádkozik, hogy ott majd igazán szívvel tudjon imádkozni. Mert bejövünk ide az egész nap gondjával, lármájával fejünkben, szívünkben, meg a tervekkel, hogy mihelyt innen hazaérünk mit kell még ma lefekvés előtt feltétlenül megcsinálni, és nincs is vételre állítva a szívünk. Nem tudunk igazán odaállni Isten elé. Előbb imádkozom azért, hogy tudjak imádkozni - mondta valaki. Ezért lenne jó, ha istentisztelet előtt sokkal nagyobb csendben, sokkal buzgóbban imádkoznánk, hogy tudjunk együtt is imádkozni.
Ne fokozzuk le az istentiszteleten elhangzó kötött imádságok jelentőségét és egyáltalán a liturgiát. Ismerek olyan hívő embereket, akik a csendes órájuknak is csináltak egy kis liturgiát. Ha megengedheti magának valaki, az is előfordul, hogy énekel egyet; ha ez nem lehetséges a szűk lakás, meg nagy család meg sokféle véleményen levő ember miatt, akkor is van valami kezdet, amivel elkezdünk odafordulni Isten elé. Nem rossz az, ha van valami rend, amihez igazodunk, és nem kapkodva történik mindez. És sose felejtsük el azt, hogy Isten ígérete szerint, aki igazán imádkozik, az bekapcsolódik mindig a nagy mennyei liturgiába is, a kozmosznak abba az imádásába, amiről Ráday Pál most énekelt szép imádsága szól. Mert a mennyei seregek szakadatlanul imádják Istent. És az egész teremtett világ a maga módján dicsőíti az alkotót. És aki imádkozik, ebbe a nagy imádatba is belekapcsolódik. Soksok, számunkra ismeretlen hívő ember imádságával együtt száll a mi imádságunk Isten elé.
A következő, az már nehezebb helyzetben történik. A 4. fejezetben olvassuk, hogy Pétert és Jánost letartóztatják, azért, mert Jézusról prédikáltak, hatóságilag megtiltják nekik, hogy Jézus nevét kiejtsék, hogy róla másoknak beszéljenek, s miután tehetetlenek velük szemben, mert az az ember, akit Jézus ereje őáltaluk meggyógyított, ott van mellettük, nem tehetnek mást, mint megfenyegetve elbocsátják őket. S akkor ők mit csinálnak? Elmennek a gyülekezetbe, elbeszélik az övéiknek mindazt, amit a főpapok és a vének mondtak, és ők, amikor meghallották, egy szívvel-lélekkel felemelték szavukat Istenhez és így imádkoztak: (4,24-30.)
Vagyis, amikor ezt meghallották, akkor nem megijedtek. Akkor nem keserű bosszú ébredt a szívükben. Amikor mindezt meghallották, nem tanácskozni kezdtek, hogy most hogy kell majd valahogy csendesen mégis itt-ott az evangéliumot mondani, de ne nyilvánosan, hiszen megtiltották és megfenyegettek. Nem ijedtek meg a fenyegetéstől, ott mindjárt megmondták a fenyegető hatóságnak, hogy ezt nem tudjuk megígérni. Mi törvénytisztelő emberek vagyunk, de nem tehetjük, hogy amiket Jézustól hallottunk és láttunk, azokat ne mondjuk másoknak. Ezt a tilalmat meg fogjuk szegni. Tovább is beszélünk Jézusról. Így mentek el az övéikhez. Annál több okuk volt félni amiatt, hogy akkor majd más eszközökkel elhallgattatják őket.
És miért imádkoznak? Nem azért, hogy Isten védje meg őket, és semmiképpen nem azért, hogy Isten üssön a fejükre azoknak, akik most el akarják hallgattatni őket, hanem először is Isten nagyságáról beszélnek. Miért van erre szükség? Mert éppen a fenyegetett, a kiszolgáltatott embernek kell tudnia nagyon, hogy milyen hatalmas az az Isten, akihez ő tartozik. Az imádkozónak van szüksége arra, hogy elsorolja, Isten milyen nagy. Isten tudja, hogy ő milyen nagy, nem nekem kell neki elmondanom, de nekem nagyon kell az, hogy most ebben a helyzetben, amikor picinek érzem magam, és mindenhonnan veszély leselkedik rám, megerősítsem magamat abban a bizonyosságban, hogy ki az én Istenem. Itt szépen, türelmesen elsorolják: te, aki teremtettél mindent, ami létezik, a földet, a tengert és mindent; te, aki azt ígérted Dávidnak, hogy ... Te, aki olyan sokszor megmutattad, hogy a föld királyai felett Úr és király vagy. Ez a bevezetés az imádkozónak kell. És ez azt jelenti, hogy őszinték voltak és becsületesek. Emögött ott van a hívő ember remegő hite. Ezzel azt vallják meg: Urunk, mi hiszünk benned, de nem eléggé, nem igazán. Segíts most, hogy ez az imádság is közelebb vigyen hozzád és higgyük, amit hiszünk.
Így azután tudnak könyörögni azért, hogy bátorsággal szóljuk tovább is a te igédet. Az imádkozó ember mindig őszinte, becsületes. Kénytelen az lenni. Isten előtt világosságba kerül az élete, és ott nem lehet mellébeszélni és önmagunkról sem lehet hamis képet kiállítani. Ennek nincs is értelme. Istentől nem kell félni, hogy azt mondjuk el neki, ami a szívünkben van: Uram, én most félek. Legfeljebb utána mondom, hogy szégyellem magam, hogy félek. De Ő úgyis látja a félelmet a szívemben. S miközben ezt kimondtam, és neki mondtam ki, kezdi elveszíteni a félelem a maga hatalmát. Ha az ilyen hatalmas Istennel ilyen közvetlenül beszélgethetek, akkor értelmes dolog az, hogy félek? És ahogy belemélyed az imádkozásba a hívő ember, egyre inkább kénytelen megállapítani: egyre kevésbé félek. Újra felragyog előttem az Ő nagysága, átélem, hogy be vagyok ágyazva a vele való közösségbe, ennek a megnyilatkozása az imádkozásom is, és ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Kimondhatatlanul sok áldása van az imádságnak.
A következő fejezet, ahol nagyon jellemző, mit mond a Cselekedetek könyve az imádságról, Saulnak a megtérése, Pál apostolnak a pálfordulása. Amikor a damaszkuszi úton öldökléstől lihegve igyekszik, hogy összeszedje a keresztyéneket és börtönbe csukassa őket, eléje áll Jézus, s megkérdezi: mi bajod van, hogy üldözöl engem? És bekövetkezik a pálfordulás. A Krisztust üldöző Saul Krisztusban hívő Pállá lesz. Itt még csak elkezdődik valami. Itt még sok mindent nem ért, és a fejében rendet kell csinálni. Még ezt az egészet fel kell dolgozni, hogy ez a Jézus, akiről a tanítványai beszélnek, csakugyan él? Ennyire él, hogy neki az útját állja és megszólítja? Bemutatkozott neki - megkérdezte Saul, kicsoda vagy? Megmondta: én vagyok Jézus, akit te üldözöl. - És kapott ígéretet és parancsot is, és elveszítette a szemevilágát, és ott ül most Damaszkuszban - még azt is tudjuk, hogy hívták az utcát, ahol ült: Egyenes utcában egy házban,- és várja, hogy majd küld hozzá valakit Jézus, aki mindent megmagyaráz. Saul-Pál ott ül vakon, és amikor Jézus egy Anániás nevű tanítványt odaküld hozzá, akkor így jellemzi Anániásnak Pált: menj el hozzá ide és ide, mert ő imádkozik.
Saul ott ült három nap és három éjjel, és imádkozott. És ott kezdett rendeződni az élete. Az imádság erre is való. Odaállok Isten elé, hogy csináljon rendet bennem: a fejemben, az indulataimban, a szívemben. Mi az, ami megmaradhat, mi az, amit Ő kidob onnan, mi az az egészen új, amit most akar adni. Az imádság nem csak arra való, hogy kiöntsük a szívünket, hanem arra is, hogy Isten megtölthesse azt, hogy kinyissuk a szívünket.
Sokszor az jut eszembe, amikor Isten kegyelméből sikerül belemélyedni az imádságba, hogy nagyon hasonlít ez ahhoz, amikor az embert egy vizsgálóasztalra fekteti az orvos. Ott mindig elhangzik, hogy tessék eddig és eddig levetkőzni. És akkor elkezdi nyomogatni, vizsgálgatni, ő tudja mit, hogyan, miért, meddig. De nekem ki kell szolgáltatnom magamat, mert csak úgy tudok segíteni. Bármit csinálok, akadályozom az érdekemben folyó munkát. Az imádságnál is az ember kinyitja magát, elengedi magát Isten előtt: dolgozzál bennem, Uram. Dolgozzál rajtam. Egyedül te tudod megállapítani, hogy mi bajom. Egyedül te tudsz meggyógyítani, te tudsz megajándékozni. Én nem okvetetlenkedem. Miközben mondom azt, ami eszembe jut, kész vagyok elfogadni és befogadni, amit te mondasz. Ilyenkor kapja az ember a legvilágosabb gondolatokat. Ilyenkor születnek az igazán Istentől való döntések. Ilyenkor kap indíttatásokat, amikre indulni kell és nem halogatni, mert akkor erőtlenné válik.
A 139. zsoltárban mondja az imádkozó: vizsgálj meg engem, Uram, és lásd meg, hogy mi van bennem. Ő látja, csak én nem látom. Ezért kell az imádság. Az imádság csendjében bemutat önmagamnak. Igazi önismeretre az imádkozó ember juthat el. Lásd Saul-Pált Damaszkuszban az egyenes utcában. Aztán egyre világosabb lett, hogy milyen állapotban van, egyre tisztábban látta, hogy mit akar vele Jézus, és egyre határozottabb igent mondott arra, amit Ő akart. Így kezdődött el az apostoli szolgálata.
Nemrégiben olvastuk Kornéliusnak a történetét. Ő is imádkozó ember volt. És az imádságról egy egészen új megállapítást olvasunk. Azt mondja neki Isten követe: Kornélius, feljutott a te imádságod Isten elé emlékezetnek okáért. Vagyis Kornélius már régóta imádkozott, és Isten már régóta meghallgatta az ő imádságát, csak még nem teljesítette a vágyait és a kéréseit. Ez is nagyon érdekes dolog ám! Hány imádságunkat már rég meghallgatott Isten, csak még nem jött el az ideje annak, hogy itt is nyilvánvaló legyen. Azzal a hittel tudunk-e tovább is imádkozni, hogy amit az Ő akarata szerint kérünk, az úgyis meglesz, sőt már megtörtént. Az örökkévalóságban már eldőlt. Itt még egy kicsit várni kell rá, hogy kiderüljön. Nem fogy-e el néha a türelmünk? Akár valakiért imádkozunk, akár egy-egy fontos ügyért, vagy Istennek egy-egy nagy ajándékát kérjük. Ha az az Ő akaratával egyezik, már meghallgatta, csak még egy kicsit várni kell, hogy ez is próbálja és erősítse a hitünket.
Ugyanebben a történetben Péter is szerepel, akiről meg egészen hétköznapi összefüggésben olvassuk, hogy imádkozott. Joppéban, a mai Jaffában evangelizált akkor. Déltájban hazament és a házinéninek bejelentette, ahol szálláson volt, hogy nagyon éhes. S amíg a néni valamit készített neki, felment a ház lapos tetejére imádkozni. Valami effélét jelent ám az, hogy szüntelen imádkozzatok. Van az imádságnak órája is. Délután háromkor, aki tehette, elment a templomba és úgy is imádkozott. De nincs órához és helyhez kötve. Amíg a házinéni elkészíti az ebédet, felmegyek egy lehetőleg csendes helyre, ahol nem zavarnak, és imádkozom. Nincs délután három. Itt déltájban lehetett - azt olvassuk. És nem tudom, hogy meddig tart, majd kiált utánam és akkor megyek. És akkor akármikor abbahagyom? Abba! Ilyen hétköznapi dolog az imádság? Nem hétköznapi, de ennyire hozzátartozik a hétköznapokhoz. Hát ha valaki együtt él az ő Urával, Istenével, ha szakadatlanul tőle függ, ha vele való közösségben zajlik az élete, akkor bármikor megszólíthatja. A legképtelenebb helyzetben és pillanatban is. És Ő mindig hallja és meghallgatja a mi kiáltásunkat.
Olyan sok helyzetben láttam már, hogy a hitetlen ember unatkozik, ideges, a körmét rágja, jön-megy le s fel, és a hívő ember csendben van és imádkozik. Amíg valami elkészül, amíg rákerül a sor, amíg eldől, hogy mi lesz vele vagy a gyerekével, csendben imádkozik. Óriási lehetőség.
Abban a mondatban pedig, amit felolvastam a 12. részből, azt olvastuk, hogy a gyülekezet szüntelen imádkozott. Pétert bebörtönözték, Jakabot Heródes már kivégeztette, Pétert is ki akarja végeztetni, csak azért, mert Jézusról beszéltek és az Ő apostolai voltak. A gyülekezet reménytelennek tartja ugyan az ügyet, de még éjszaka is együtt maradnak és imádkoznak. Nem tudjuk, hogyan imádkozhattak, mindenki halkan egyszerre, vagy egymás után hangosan - nem tudjuk. Mindenesetre ez fontos ügy volt, hogy Isten valahogy szabadítsa ki Pétert. És úgy imádkoztak, ahogy mi is szoktunk: hitték is, meg nem is. Ez kiderül abból, hogy amikor megjelenik Péter a ház kapujában, nem hiszik el, hogy ő az. De mégis imádkoztak. Hát ilyenek vagyunk. Keveredik hitetlenséggel a hitünk. De az, hogy imádkozom, azt jelenti: hiszek,- és közben rágja a kételkedés a hitemnek a gyökereit. Ne engedjem! Döntsek mindig újra a hit mellett. Imádkozzam akkor is, ha nem hiszem, hogy itt van segítség. Akkor ezt valljam meg Istennek: Uram, magam sem hiszem, hogy van segítség, mégis hozzád imádkozom. Idáig fajulhat az ember imaharca, de ebből győztesen kerülhet ki, ha nem adja fel.
Nos, a gyülekezet így imádkozott, és Isten visszaadta nekik Pétert. A gyülekezet imádsága, amikor a hívők egy akarattal - itt azt olvastuk: egy szívvel-lélekkel, egy ügyért komolyan tudnak imádkozni. Úgy, hogy le sem fekszünk ma este, ameddig nem alszunk el, imádkozunk. Elszántan. Azért emögött mégis csak bizalom van. Az, hogy nem hiába csináljuk ezt. Az, hogy Isten élő személy, és érdemes ezt neki elmondani. Az, hogy noha Ő ezt nagyon jól tudja, nekünk mégis szükségünk van arra, hogy újra és újra megerősödjünk ebben a bizalomban. És az egyik ezt a részletét, a másik azt a részletét hangsúlyozza, s miközben mondja, átélem, hogy én is mondhattam volna ugyanazt. De jó, hogy neki eszébe jutott. Egyek vagyunk mi egészen, és éppen az imádság köt össze és visz még közelebb bennünket egymáshoz.
Kívánom, hogy minden hívő testvéremnek legyenek ilyen tapasztalatai! Boldog tapasztalatok ezek, amikor átéli Isten népe, hogy egyek vagyunk az imádságban. És nekünk különösen nagy ígéreteink vannak arra nézve, hogy ha egy akarattal kérünk valamit.
Szándékosan hagytam a végére - noha közben kellett volna elhelyezni, mert a 7. rész végén van, amikor István vértanút halálra kövezik. Róla is azt olvassuk: „Megkövezték azért Istvánt, aki imádkozott és ezt mondta: Uram Jézus, vedd magadhoz az én lelkemet! És térdre esve, nagy fennszóval kiáltott: Uram, ne tulajdonítsd nekik ezt a bűnt! És ezt mondván, elaludt.” - Vagyis meghalt. Az utolsó, halálos kő is elérte talán a fejét, vagy nem tudjuk melyik részét, és meghalt. De imádkozva állt oda Jézusa elé.
Ma délután azért könyörögtem, hogy amikor eljön az utolsó órám, engedje meg Isten, hogy imádkozva állhassak oda elé. Engedje meg mindnyájunknak,talán éppen ilyen imádsággal, amivel az Úr Jézus imádkozott. István itt szinte szó szerint úgy könyörög, ahogy Jézus a kereszten: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. Uram, ne tulajdonítsd nekik e bűnt! - mondja. Imádkozva megállni majd. Végigimádkozni egy életet, és amikor eljön az utolsó óránk, átlépni abba a másik, nagy imakórusba, amelyik a mennyben is örökkön örökké dicsőíti Istent.
Szeretném javasolni, ha elolvastuk is az elmúlt napokban ezeket a fejezeteket, olvassuk így egyben is. Nem kell ahhoz sok óra, mindig félünk attól, hogy egy bibliai könyvet elolvassunk, mintha egy nap kellene hozzá. Egy óra alatt el lehet olvasni ezt a 8-10-12 fejezetet, hogy a legkülönbözőbb élethelyzetekben hogy funkcionál, hogy működik az imádság Isten gyermekeinek az életében, és mennyi áldás fakad abból.

Kedves testvéreim, az elmúlt napokban sokan olvastuk ezt a fejezetet a bibliaolvasó vezérfonalunk szerint. Arról van itt szó, hogy Izrael népe a hosszúra nyúlt pusztai vándorlás végéhez érkezett. Ott állnak az ígéret földjének a határán, és mielőtt azt átlépnék, még egy hatalmas igehirdetést kell meghallgatniok. Isten Mózesen keresztül elmondja a legfontosabb tudnivalókat, mihez tartsák magukat, ha birtokba veszik majd atyáik földjét.
Azt tudatosítja mindenek felett a népben, hogy ne maguknak tulajdonítsák, hogy eddig eljuthattak. Nem ők szabadították ki magukat Egyiptomból, az Úr hozta ki őket onnan erős kézzel és kinyújtott karral, - ahogy többször olvastuk ezt a kifejezést a Szentírásban. Nem az ő kitartásuknak köszönhető, hogy ott állnak az ígéret földjének a határán, egyesegyedül Isten kitartó türelmének köszönhető, hogy annyi hitetlenség, lázongás, istentelenség után sem pusztította el őket, és az Ő ígéretét mégiscsak beteljesíti. Nehogy azt higgyék, hogy ők veszik most birtokba a földet, hanem legyenek tudatában annak, hogy ajándékba kapják azt Istentől. Meglesz az ő feladatuk is mindig, de ha csak magukban bízva mennének oda, soha nem lenne az övéké. Tanulják meg komolyan venni a szövetséget, támaszkodjanak szövetséges Istenükre, legyenek szentek a számukra Isten parancsai, tartsák magukat mindenben azokhoz, és lépten-nyomon tapasztalni fogják, ki az ő Istenük. Bízzanak benne, és csak benne bízzanak, és akkor csoda csoda után fog következni.
Ezt eddig is tudták azok az emberek, meg mi is tudjuk ezt mindnyájan úgy elvileg. De hogy mit jelent ez a gyakorlatban, ahogy ma népiesen mondják: hogyan működik az, hogy ha valaki a hétköznapokban komolyan veszi mindezt, azt alapigénk egy nagyon érdekes képpel szemlélteti. Ennek a képnek a mondanivalóját bontsuk ki ma, hadd erősítse Isten ezzel a hitünket.
„Az a föld, ahova most bemész - mondja Isten népének - nem olyan, mint Egyiptom földje, ahonnan kijöttetek. Ott, ha elvetetted a magot, a lábaddal kellett öntöznöd, mint a zöldséges kertet. Az a föld azonban, ahova most átkeltek, hogy birtokba vegyétek, hegyes-völgyes föld, az égből hulló eső vize itatja. Az Úr, a te Istened viseli gondját annak a földnek.”
Mit jelent ez? Arra utal ez a kép, hogy Egyiptomban a termés a Nílus kiáradásától függött. Egyiptomnak ma is vannak olyan területei, ahol egész évben nem esik csapadék. Mégis, valamit ott is lehetett termelni, mert minden évben kiöntött a nagy folyó, és megtermékenyítette a környéket. Ugyanakkor a folyó közelében elmés csatornarendszert építettek ki, amibe lábbal hajtható vizátmelő szerkezetekkel juttatták a vizet. - Erről van itt szó, hogy lábbal kellett azt öntöznöd, mint a zöldséges kertet. Tudniillik gabonát öntözni így nem lehet, csak a zöldséget. A gabona - az évi kenyér - továbbra is ki volt szolgáltatva az áradásnak. Ha jött az áradás, volt kenyér, ha kimaradt az áradás, az tragédiához vezetett. Ez volt Egyiptomban - mondja Isten a népének.
És mi lesz az ígéret földjén? Ott is van szárazság, mégis megfelelő időben mindig várható az eső. Az úgynevezett korai eső megjön októberben és november végéig, december elejéig esik, és a késői eső megérkezik márciusban, és április közepéig, végéig esik, nem sokkal az aratás előtt, ezért nem szorul meg a gabonaszem a kalászban, és ebből a késői csapadékból él aztán a vegetáció a nyár derekáig.
Így értsük ezeket a mondatokat, mert így bomlik ki ezekből Isten üzenete: „Az a föld, ahova most bemész, nem olyan, mint Egyiptom földje, ahonnan kijöttél. Ott, ha elvetetted a magot, a lábaddal kellett öntöznöd, mint a zöldséges kertet, ahova pedig most átkeltek, az égből hulló eső vize itatja azt, az Úr, a te Istened viseli gondját annak a földnek.”
Vagyis arról van itt szó, hogy Egyiptomban a természet erőire és a maga erejére kell támaszkodnia az embernek. Az ígéret földjén ezenkívül még van valami többlet, amit úgy nevez a Biblia: áldás, amit Isten ad az égből. Az eső az Isten áldásának a jelképe az Ószövetségben. Azért is, mert létfeltétel, nem lehet nélküle élni, és azért is, mert nem mi befolyásoljuk: jön vagy nem jön. Adatik. Nem tudjuk előidézni és nem tudjuk megakadályozni sem. Csak elfogadni lehet. Bizalommal várni, kérni, aztán megköszönni, hálát adni érte.
Bevonul tehát Izrael népének a hittudatába egy új összetevő, amit úgy hívnak: áldás. Amiért nem lehet megdolgozni, amit nem lehet Istentől kicsikarni, kierőszakolni, amit nem lehet megfizetni, amit csak elfogadni lehet. Alázatosan beismerni újra és újra, hogy rászorulunk. Reménységgel várni, hogy akkor is kapjuk, ha nem érdemeljük meg, és aztán dicsőíteni Őt érte. És dicsőíteni Őt akkor is, ha elmarad az áldás, mert annak is megvan az oka, és akkor éppen az áldás elmaradása lesz komoly figyelmeztetése Istennek.
Vagyis ennek a lelki üzenete az: Isten nélkül az ember számíthat a természet erőire, meg a saját erejére vagy erőtlenségére. Az Istennel való szövetségben - miközben végzi a maga dolgát, kötelességét, aközben ott van a szívében ez a szent és komoly meggyőződés, amit most énekeltünk: áldásodra én kész vagyok, hálát adok néked Istenem. Ez a többlet az - egyebek között - amit az Istennel való szövetség jelent.
Az embernek a saját erői, az értelmének a produktumai, kultúrája, tudománya, technikai civilizációja mind bizonyos korlátok közé van szorítva. Isten nincs korlátok közé szorítva, az Ő hatalma határtalan. Erre a határtalan hatalomra, érthetetlen szeretetre hívja fel itt az ígéret földjének a határán Isten az Ő választott népének a figyelmét. Erre számítsanak. Ezt vegyék komolyan mindig.
Ez egyebek közt azt is jelenti, hogy amikor véget érnek az emberi lehetőségek, Istennek még mindig számtalan lehetősége van. Ha kimarad az áradás, vagy nem működnek a vízátemelő szerkezetek - és ez gyakran előfordult, minden szerkezetnek ez a tulajdonsága, hogy előbb-utóbb elromlik, sokszor akkor, amikor a legnagyobb szükség lenne rá, -, akkor is van még az égből hulló eső. És az ígéret földjét, az Istennel való szövetséget, a neki engedelmes nép életét az jellemzi, hogy mindig várható eső. Mindig várható áldás. - Áldásodra én kész vagyok. Záporozik, mint az áldás. Az eső Isten áldásának a szimbóluma.
Azt is jelenti ez, hogy az ilyen ember nincs magára hagyatva, és nincs magára utalva. Ugyanebben a könyvben - az 5Móz 28-ban - olvassuk: „áldást parancsol melléd az Úr.” Ő parancsol az áldásnak. És sokszor egészen váratlanul megérkezik a megoldás. Egy gondolat, egy testvéri segítség, valamilyen anyagi segítség - amire éppen szükség van. Onnan az égből, mint az égből hulló eső. És a hívő ember számít erre.
Nagyon jó lenne, ha nem magyaráznánk félre a Bibliának ezt az igazságát - mert nagyon hajlamosak vagyunk erre. Isten nem lustaságra neveli az Ő népét ezzel. Az Istenben bízó nép nem „malmozik” és úgy várja, hogy majd jön az áldás. Hanem az Isten népe a hitetleneknél is becsületesebben végzi a maga munkáját, de azt végzi, és csak azt végzi, amit Isten rábízott, és nem akarja elvégezni azt is, amit Isten ígér, hogy majd ő cselekszi meg. Nem akar istenkedni, nem akar Isten helyébe lépni. Nem akarja átvenni önhitt gőggel a Gondviselőnek a szerepét. A Bibliában a bűn lényege éppen ez, amikor az ember az Isten helyére akar lépni, és vannak ennek burkolt, alig észrevehető formái is, hogy az van elintézve, amit én a kezembe vettem és elintéztem.
Mit gondolunk: Isten nem tudja elintézni az ügyeinket jobban, mint mi? Vagy mit képzelünk, csakugyan mindent el tudunk jól intézni? Azt is, amit Isten magának tartott fenn? Azt kellene nekünk világosan látnunk, és megbízhatóan, hűségesen, korrektul elvégeznünk, ami a tőle kapott feladatunk, s közben csodálkozva nézni, Ő mit csinál.
Mert a hívő ember nagy élménye éppen az, hogy folyamatosan látja Isten munkáját ebben a világban és a saját kicsi életében is. És kéri is az Isten munkáját. Számít arra és számol vele, miközben ő helytáll. Éppen ezért tud jobban helytállni, mint akik a szövetségen kívül vannak, és újra és újra átélik: csak magukra vannak utalva, és sokszor magukra vannak hagyatva. A szövetségnek ebben a védettségében, ebben a bebiztosítottságában sokkal többet tud adni az ember, különösen, ha világosan látja azt is, hogy mi a küldetése, mivel bízta meg Isten. Ez az én feladatom, ez a másiké, azt pedig Ő ígérte meg, hogy végzi. És végzem a magamét, ha lehet segítek a másiknak, és közben a fél szemem, meg az egész hitem ott van: most mit fog Ő cselekedni? Ebből a helyzetből hogyan mutat kiutat? Erre a kérdésre mi az Ő válasza? Itt most milyen gondolatot fog adni?
Ha visszatérünk ehhez a képhez, amiről itt alapigénk szól, akkor azt kell mondanunk, hogy az istenfélő ember halálosan komolyan veszi, hogy az eredményei nemcsak attól függnek, hogyan tapossa a vízátemelő szerkezetet, hanem attól is, hogy milyen hittel térdel az Isten előtt. És tartja a kezét hittel, hogy áldásodra én kész vagyok. Nem a taposásunktól függ minden. Az emberek túlnyomó többsége meg van győződve arról, hogy amit kitaposok, az meglesz. A hívő ember tudja, hogy ha szükséges, azokat a szerkentyűket taposni kell, az az én dolgom, de közben várom az égből hulló esőt. Mert az ígéret földjén ez a szokás. Más törvények érvényesek.
Ahonnan kijöttetek - azt mondja itt Isten -, ott lábbal kellett öntöznöd. Ahova bementek, ott az égből hulló eső vize itatja meg, amit elvetettetek. Neked kell elvetned, neked kell felszántanod, és ez Izraelben sokkal nehezebb munka ma is, mint itt. Rengeteg követ kidobálni közben, az kiveszi az eke élét, megnehezíti a munkát. Nagyon küzdelmes, fáradságos munka. Ezt nem Isten végzi el, ezt nekem kell csinálni. De közben tőle kérem ehhez az erőt, tőle várom, hogy akkor is adjon jókedvet, ha sok bosszúság között kell ezt végeznem, és legfőképpen tőle várom az esőt, ami az áldásnak a jelképe.
Áldásodra én kész vagyok. - Csorog a verejték a homlokomon, és közben áldásodra én kész vagyok. És ezért vagyok boldog ember. Komolyan veszem azt, amit Jézus mondott: az én Atyám mindez ideig munkálkodik. A szó mindenféle értelmében. És Jézus úgy folytatja: én is munkálkodom.
Testvérek, aki ezt komolyan veszi, sok felesleges aggodalmaskodás ki van kapcsolva az életéből. Megmarad rengeteg energiája hasznos, értelmes célokra. A szorongások sokféle formájától megszabadul. Végzi a munkáját, és tartja a kezét, hogy áldást parancsoljon mellé az Úr. Teszi a kötelességét, és tudja, hogy Isten pedig betartja az ígéretét. És általában többet ad, mint amit ígért, és mindig többet, mint amennyit megérdemlünk, és mint amire szükségünk van.
Ha egészen egyszerűen kellene - szinte jelszószerűen - fogalmazni ennek az igének azt az üzenetét, amivel most beleszólt Isten az életembe, akkor azt mondanám, hogy Ő kevesebb loholást és sokkal több hitet vár tőlünk. Nem neki van szüksége a hitünkre, nekünk van szükségünk arra, hogy ne pusztuljunk bele a loholásba. Mert, ha hit nélkül - Őt kihagyva - mindent mi akarunk a kezünkbe venni és elintézni, abba csak belepusztulni lehet.
Eszembe jutott egy ige, ahol Isten ezt mondja népének: „Megtérve és megnyugodva megmaradhattatok volna; csöndességben és reménységben erősségtek lett volna; de ti nem akartátok; hanem azt mondtátok: Nem, sőt lóra ülve, futunk; ezért futnotok kell; és gyors paripákon elvágtatunk; ezért gyorsak lesznek üldözőitek is” (Ézs 30,15.)
A szövetség nagy lehetősége, hogy megtérve és megnyugodva megmarad a nép. Ha tudom, hogy mi a dolgom, és azt végzem, és Istenre bízom az egészet, az áldást meg tőle várom, akkor védve vagyok, a helyemen vagyok, és nem pusztulok bele a magam hajszolásába. Ha azonban azt mondom: nem, hanem majd én; lóra ülve futunk, akkor a bűnöm lesz a büntetésem: akkor futnotok kell. És gyors paripákon vágtatunk - akkor gyorsak lesznek az üldözőitek is. Akkor valóban magára marad az ember, mert ezzel a bizalmatlansággal kilépett a szövetségből. Ott átéli, milyen az magunkra hagyatva és magunkra utalva harcolni. Míg a szövetségen belül átéli, milyen az: maradjatok veszteg, mert maga az Úr harcol értetek; vagy kapjátok elő a fegyvereteket és az Úr vezeti a ti harcaitokat.
Néha olyan árulkodó egy-egy kifejezésünk. Azt mondja valaki a múltkor: ha a lábamat lejárom is, megszerzem. Arra gondoltam, mi mindent kellett most megszereznünk az építkezés során, és milyen sokszor volt az: nem akartuk lejárni a lábunkat, mert az kell még másra, hanem letérdeltünk. S miközben végeztük a munkánkat, elkértük Istentől. És mennyi mindent úgy kaptunk meg! Ajándékként, áldásként, meg nem érdemelt kedves meglepetésként. És amikor nem kaptuk meg, amit kértünk, akkor az vált fontos figyelmeztetéssé, és azzal segített előbbre lelkileg az Úr. Azt mondja más valaki: kitaposom belőle, ha belepusztulok is. Isten nem akarja, hogy belepusztuljunk akármibe. És miért kell kitaposni belőle? Nem lehetne behívni ebbe az egész ügybe az Urat? Itt már valami nyilván összekuszálódott, és nehéz csendesen elintézni. Ennyire hiányzik ez a szemlélet belőlünk? A kezembe veszem, kitaposom, ha a lábamat lejárom is - mintha az Úr nem lenne és nem munkálkodna. Csak az van meg, amit megszerzek, bebiztosítok és így tovább ...
Ez az ige azt mondja: ez jellemző Egyiptomra. Az Isten szövetségén kívül verekedni kell, taposni, és azt szerzed meg, amiért megharcoltál. Az Isten szövetségén belül ugyanilyen keményen - vagy még keményebben - dolgozol, és közben lépten-nyomon kapsz valami ajándékot. Valami áldást. És erre készen is van a hívő ember. Tudatában van annak, hogy nem érdemli, ez neki nem jár, de Isten nem bűneink szerint cselekszik velünk, és nem úgy fizet, ahogy megérdemelnénk! Éppen ezért kegyelmi szövetség ez.
Szóval, ha egyszerűen kell mondani ennek az igének az üzenetét, azt mondom: kevesebb loholás, több hit. Nem kell annyit talpalni, mint ahogy itt olvastuk a képet, de sokkal többet térdelni. Ezzel dicsőítjük Őt. Ezzel fejezzük ki a bizalmunkat. Engedelmesen végzem a munkámat, de teljes szívemmel bízom benned. Adjál nekem ajándékokat. Sokszor meg sem mondom, hogy mit. Van, amikor megmondom, mert most erre lenne nagy szükség. Ilyenkor következnek a csodák.
Aki ezt hittel gyakorolja, az valóban tapasztalja azt, amit itt a folytatásban így olvasunk: „Akkor meghódoltatja előttetek az Úr mindezeket a népeket, nálatok nagyobb és erősebb népeket hódítotok meg.” (5Móz 11,23.) Akkor ereje felett teljesít az ember, akkor megtapasztalja azt - és ez nem kegyeskedő túlzás lesz -, hogy mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. Akkor a szövetség Istene lépten-nyomon megmutatja, hogy Ő jelen van és munkálkodik. De ehhez tartani kell a kezet: ide kérem szépen az áldást. Hova tegye, ha közben el vagyok foglalva és hajszolom magam mindig?
Kevesebbet talpalni és többet térdelni. Kevésbé hajszolni magunkat, egy-egy területen direkt leállítani, és többet csendben lenni. Nem csak az idelent valókkal törődni, hanem az odafent valókkal is. Isten nem égbe néző rajongókat akar belőlünk formálni, - ez a fejezet tele van a hétköznap szükségleteivel. Ő megadja a kenyeret, távol tartja az ellenséget, biztosítja a megfelelő időjárást. Neki nagyon fontos, hogy meglegyenek az anyagiak is, de ilyen mondat is van a Bibliában: az odafelvalókkal törődjetek és ne a földiekkel. Az odafelvalókat keressétek. És amíg azokat keresem, addig abbahagyom itt a földiekkel való törődést, és így kerül egyensúlyba az életem. Így lesz kiegyensúlyozott az életem. Emígy meg felbillen az egyensúly, ha mindig csak az idelentvalókkal foglalkozik az ember.
És nem is lehet ezt szétválasztani, testvérek. Mert onnan felülről kapjuk az esőt, felülről jön az áldás, ami az idelent valókat is elrendezi.
Nemrégen mondta el valaki, hogy határidőre kellett valami munkát elvégezniük. Olyan családi feladat volt az, amiben mások is segíthettek volna. A jó barátok segítettek is, de aztán úgy tűnt, hogy most már maguk is bírnak vele. És az utolsó előtti napon derült ki: nem. Ez lehetetlen, hogy holnap estig megcsinálják. És ahogy nőtt az idegesség, egyre több mindent elrontottak. Amiatt, hogy elrontottak sok mindent, egyre idegesebbekké váltak - ebbe az ördögi körbe szokott ilyenkor belekerülni az ember. Valaki azt mondta akkor: imádkozzunk, hogy az Úr küldjön segítséget. Valaki hitetlenkedett: ez olyan kegyeskedő túlzás, honnan küldene ide az Úr segítséget? A végén mégiscsak abbahagyták, és ez az illető úgy imádkozott: Uram, adjál olyan gondolatot a barátainknak, hogy jöjjenek és segítsenek.
Másnap reggel megjelent egy barát, mert az jutott eszébe, vajon sikerült-e nekik befejezniük a munkát vagy szükség van még segítségre? Egy óra múlva egy másik barát, déltájban egy harmadik. És estére minden szépen kész lett. Most ezen miért kell csodálkoznunk? Ezt ígéri az Úr. Csak ha nem kérjük? Ha nem tartja valaki a kezét, el van foglalva azzal, hogy majd ő megoldja, s közben dühös az egész világra, hogy miért ilyen nehéz az élet, meg teljesíthetetlenek a feladatok, s eszébe sem jut, hogy Uram, küldjél segítséget? Az Úrnak hatalma van minden kéz felett. Ide most segítő kezek kellenek, hát csak tud küldeni valakit! Hát hogy ne tudna, ha valaki kéri!?
Az idén különösen sokan jelezték, hogy csak akkor tud a gyermekük eljönni csendeshétre, ha a gyülekezet - ahogy azt említettem itt az egyik alkalommal - kifizeti a részvételi díjukat. Minden évben biztatásként elmondom, de nem gondoltam, hogy ilyen nagy összegre lesz szükség. És amikor a csoportvezetők benyújtották az igényeket; akkor láttam: nincs. Ezt nem tudjuk honnan fedezni. És még el sem jutottam oda, hogy szóltam volna az imádkozó testvéreknek, hogy vigyük Isten elé és kérjük segítségét, csak átfutott rajtam a gondolat: Uram, könyörülj rajtunk, hogy senkinek ne kelljen itthon maradnia pénzhiány miatt. Másnap jön egy ismeretlen testvérünk, aki hosszú ideig a gyülekezetbe járt, most azonban másutt él, hogy a visszautazása előtt szeretne egy nagyobb összeget itthagyni, például ilyen célra, mert gondolja, hogy az építkezésre már nem kell, de itt vagyunk a nyár előtt, van-e erre szükség? 1500 Ft-tal több volt, mint amennyire szükség volt.
Néha még nem is kérjük. De ezen is miért kell meglepődnünk? - Bűnbánattal vallom be, hogy én is meglepődtem -. Miért kell csodálkozni, mikor előre megmondta az Úr: mikor még ajkatokon sincs a szó, én már értem azt. Ezt kellene komolyan venni. Most kezdhettem volna bosszankodni, izzadni, vagy szólni embereknek: nem tudnál-e segíteni, vagy add ide előre a tizededet. Ez nem Isten szerinti megoldás! Ő megmondta: enyém az ezüst, és enyém az arany. Ki tudja Ő parancsolni ezeknek a gyerekeknek a díját.
Nem folytatom a történeteket, csak érzékeltetni szerettem volna, hogy ez „műkö-dik.” És ez akkor is működik, amikor a víztaposó szerkezetek nem működnek, amikor azok felmondják a szolgálatot. Isten hűsége és áldása akkor is készen van. Csak mi készen vagyunk-e, hogy erre számítsunk, ezt kérjük, ezt nagy hálával elfogadjuk, s alig hogy elfogadtuk, tartsuk megint a kezünket, hogy áldásodra én kész vagyok, rászorulok. Persze, ehhez alázat kell. Aki önhitt gőggel azt mondja: majd én megoldom, annak egyedül kell megoldania. Lóra ülve futunk, akkor futnotok kell. Ha az Úr elé borulok: én nagyon rászorulok az áldásra, és eső csak onnan felülről jöhet, mi csak taposni tudjuk, amíg működik, meg ameddig bírjuk. Adjál nekünk égből hulló esőt. Miért? Mert megígérted. És az ígéreteid teljesedésére várunk.
Az életnek soksok területét sorolhatnám most fel, ahol egészen nyilvánvaló, hogy milyen kevésre megyünk a legnagyobb jó szándékkal is, és mennyire rászorulunk az Ő áldására. Gyereknevelés, a ránk bízottak biztonságának a megőrzése. Ott a szemünk előtt éri baleset, és nem tudtam megvédeni tőle. Az egész anyagi életünk, vele kapcsolatos gondjaink. A bűnkérdés, ki tudja levezekelni mindazt, amivel Istent és embertársait megbántotta? És akárhova nézünk magunk körül, mindenütt ide kell eljutnunk: megteszem, Uram, amit rám bíztál, de közben várom az áldást.
A héten Péter-Pál lesz, régebben ilyenkor kezdték az aratást. Az idén nem valószínű, hogy elkezdjük, elkésett minden. Tavaly ilyenkor azért könyörögtünk, hogy adjon Isten esőt, már sárga volt a legtöbb mező, most egy kicsit már sok az esőből. Tegnap egy vidéki csendesnapon szolgáltam. Megdőlt a gabona mindenütt, nehéz lesz az aratás. Merjük ezt Isten kezébe tenni? Akkor is, ha nincs eső, akkor is, ha kicsit sok van belőle. Kinn van a kenyerünk a szabadban, majd csak lesz valahogy. Jó, hát persze, hogy lesz valahogy. De egész más, ha valaki tudatosan Őreá bízza: Uram, úgy lesz, ahogy te akarod. És te biztosan jót akarsz nekünk. Mutasd meg most újra, hogy nem bűneink szerint cselekszel velünk.
Sok konferencia, csendeshét van az országban egész nyáron át. Legyen áldott érte Isten. De mi mit tudunk csinálni? Összeállítjuk a programot, felkérjük az előadót, teleírjuk a naptárt. De élő igét csak Ő tud adni, ami életeket megváltoztat! Tartjuk-e a kezünket ezért, és adhatja-e Ő ezt?
Jövő héten lesznek a teológiákon a felvételik. Rettenetes nehéz eldönteni, hogy kit vegyenek fel és kit utasítsanak vissza. Ki lát bele egy ember szívébe, hogy Isten hívta-e el a szolgálatra, vagy csak lelkesedik? Könyörögjünk azért, hogy Isten adjon bölcsességet a felelős döntőknek, s egyáltalán adjon munkásokat az Ő aratásába, mert az aratni való nagyon sok, és a munkás kevés. - Ha egyházi iskoláink ügyét nézzük: milyen taposás folyik ott! És ki áll a térdein: Uram, adj oda áldást? Az ország helyzetéről és jövőjéről nem is beszélve.
Most mi itt vagyunk a megterített úrasztala körül, és ez az alkalom különösen is emlékeztet minket arra: van, amikor teljesen reménytelen és felesleges a talpalás, amikor csak a térdelés segít. Mert a bűnt nem lehet emberi erőfeszítéssel jóvátenni, csak isteni kegyelemmel megbocsátani. És mi erre mindnyájan nagyon rászorulunk. Semmit nem tettünk és nem is tehetünk azért, hogy Isten nekünk megbocsásson. Jézus Krisztus mindent megtett ennek érdekében. Itt a mi aktivitásunkra nincs szükség. Itt mi csak elfogadhatunk. De elfogadjuk-e? Érezzük-e rászorultságunkat, és azzal az őszinte bűnbánattal és bűnvallással tudunk-e majd idejönni: Uram, minden akciózásom, és minden egyéb, hogy elnyomjam, elfelejtsem, jóvátegyem - reménytelen. De hiszem, hogy rám is érvényes, amit te a kereszten tettél és mondtál. És ott valóban elvégeztetett az én ítéletem, amit te elszenvedtél, és az én felmentésem, és én a te szabad gyermeked lehetek. Ebben az esetben ezt jelenti hinni.
Azt szeretném kérni a testvérektől, hogy szánjanak délután még egy félórát, hogy végiggondolják ezt. Legjobb lenne elolvasni az egész fejezetet: 5Móz 11. rész. Minden szónál megállnak egy kicsit és engedik, hogy Isten Lelke kitegye a hangsúly- jeleket, és egy-egy kifejezést a maga udvarával együtt gondoljunk végig. És ezután mit kell mától kezdve másképpen csinálnom. Sokkal termékenyebb, boldogabb, gazdagabb életünk lenne, és az örök élet is a miénk lehetne.

Az elmúlt héten gyülekezetünk konfirmált fiataljaival voltam konferencián, és ott minden reggel a csendesóránkban az Apostolok cselekedeteiről írott könyvet olvastuk. Előtte néhány szempontra hívtam fel a fiatalok figyelmét: minél többet értsenek meg és önállóan is bányásszanak ki ezekből a gazdag fejezetekből. Napról-napra egyre színesebben bontakozott ki előttünk az első keresztyének élete, és az első keresztyén gyülekezetnek, a jeruzsálemi ősgyülekezetnek a hétköznapjai.
A legfeltűnőbb az volt számunkra, hogy milyen ellenséges közegben kellett élniük Jézus Krisztus első tanítványainak is, és hogy milyen gazdag áldássá tette őket Isten az ellenségeik számára is. Érthetetlen volt az az elkeseredett harc, amit az első keresztyéneket körülvevők vívtak ellenük, olyan emberek ellen, akik a légynek sem ártottak, sőt, mindenkivel igyekeztek jót tenni.
Mi lehetett az oka ennek a harcnak, hogyan viselkedtek az első keresztyének ebben a harcban, és hogyan folytatódik - ha folytatódik - napjainkban is ez a harc? Ezekre a kérdésekre keressünk most választ.
I.
Megpróbálom egy kicsit felfrissíteni az ismereteinket. Először fussunk végig ezeken a történeteken, utána szeretnék kiemelni néhány jellemző és többször ismétlődő kifejezést ezekből a történetekből, és a harmadik fejezetben vizsgáljuk meg majd ezt a harcot közelebbről.
Azt olvassuk, hogy mindjárt pünkösd után Jézus Krisztus Péter és János által meggyógyított egy születése óta sánta embert, aki negyven év körüli volt, és ott koldult mindig a Jeruzsálemi templom kapujában. Az emberek azt hitték, hogy Péteréknek a nagy teljesítménye volt ez, ők azonban csendre intik a lelkesedőket, és elmagyarázzák ott a templomban a sokaságnak, hogy ezt Jézus cselekedte. Az a Jézus - mondták -, akit ti fára szögezve megfeszítettetek, akit az Isten hatalmasan feltámasztott, aki elsősorban hozzátok és értetek jött. Vegyétek már a fáradságot, hogy legalább megismeritek Őt, hogy kicsoda, és mit tett értetek, mert csak aki Őbenne hisz, az kap a bűneire bocsánatot és annak lesz üdvössége.
Miközben ezt a tanítást mondták, letartóztatta őket a templomőrség. Miért? Mert meggyógyult egy sánta, és mert Jézusról tanítottak. Miért, az bűncselekmény? Kinek ártottak ezzel? Itt mindjárt felvetődnek ezek a kérdések, amikre nagyon nehéz választ adni a későbbiekben is.
Mivel már késő délután volt, nem hallgatták ki őket aznap, másnap kihallgatták, s a tárgyaláson bíráiknak is bátran bizonyságot tettek Jézusról. Azok tehetetlen dühükben „a fogaikat csikorgatták.” Tudniillik nem volt mit tenni ellenük, mert ott állt élő illusztrációként a meggyógyult sánta. És a nép nagy rokonszenvvel vette körül őket emiatt, és magasztalták Istent. Így kénytelenek voltak megfenyegetve az apostolokat, szabadon engedni őket.
Ők mentek a gyülekezetbe, amely imádkozott értük. Ott beszámoltak a történtekről, legfőképpen arról, hogy hatósági tilalommal megtiltották nekik, hogy Jézus nevét kiejtsék, és Jézus tetteiről tanítsanak.
Hogyan reagált erre az első keresztyén gyülekezet? Nem ijedtek meg. Nem született valami taktikai egyezség, hogyan fogjuk titokban, csendben tovább pusmogni az evangéliumot. Nem bosszúért kiáltottak: Uram, mutasd meg a hatalmadat ezeken a gonoszokon és verd szét őket. Még csak nem is védelemért könyörögtek: Urunk, ők vannak túlerőben, védj meg minket a haragjuktól. Hanem így imádkoztak: „Most azért, Urunk, tekints az ő fenyegetéseikre: és add a te szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal szólják a te beszédedet, te pedig nyújtsd ki a te kezedet, és add, hogy jelek történjenek Jézus neve által.”
Ellenük imádkoznak? Nem! Értük. Azért könyörögnek: Urunk, bátoríts minket, mert mi természetünknél fogva gyávák vagyunk. Add, hogy továbbra is teljes bátorsággal tudjuk hirdetni az evangéliumot, mert rajtuk is csak ez segíthet. És hátha közülük is néhányan meghallják és hisznek, és megmenekülnek. A sokaságból is csak azok menekülnek meg a kárhozatból, akik meghallják és hiszik a rólad szóló evangéliumot. Ez életkérdés a népünknek és egyházunknak, barátainknak és ellenségeinknek, hogy meghallják, hogy te értük haltál meg a kereszten, és te feltámadtál és élsz, és kész vagy rajtuk is segíteni. Egyedül te tudsz rajtuk és mindnyájunkon segíteni. Ezt a jó hírt mi nem akarjuk elhallgatni, kerül, amibe kerül.
És ha kivégeznek miatta - mint ahogy István kivégezték? Azt az árat is készek vagyunk megfizetni.
Nem voltak ezek hősök, és főleg nem hősködtek. Nem akartak ők mártírok lenni, csak éppen Jézus Krisztus jó vitézeiként akartak helytállni, és ha belekényszerítették őket ebbe a harcba, ezt a harcot végigharcolni. Nem az ellenségeik ellen, hanem őérettük. Ez az imádság is őértük hangzik. A Hegyi beszédnek az a mondata teljesedik itt be, amikor Jézus azt mondta: imádkozzatok ellenségeitekért, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik üldöznek és háborgatnak titeket.
Pontosan ezt csinálják itt az első keresztyének. És egy fenyegetett helyzetben védtelenül és kiszolgáltatottan állhatatosan könyörögnek az ellenségeikért, és változatlanul engedelmesek akarnak maradni az ő Uruknak.
Közben pedig a gyülekezet éli a maga életét - olvashatjuk több helyen is itt az első fejezetekben. Naponta összejönnek, hogy Jézus tanításairól beszélgessenek. Úrvacsoráznak, együtt is imádkoznak, házanként kisebb közösségekben is könyörögnek; és nem engedik, hogy bárki szükséget lásson közöttük. Magukra maradt özvegyasszonyokat, kiszolgáltatott, elesett nyomorultakat segít a gyülekezet. És ha másképp nem megy, akinek van egy kis ingatlana, eladja, és az árának egészét vagy egy részét beadja a gyülekezetbe.
Ez nem őskommunizmus volt - ahogy tévesen szokták mondani. Ez azoknak az egymás iránti felelőssége és szeretete volt, akik teljes szívükből szerették már Jézust, és mindenüket neki adták. Nem volt kötelező eladni az ingatlanokat. Anániás sem azért kapott büntetést, mert nem adta el hamarabb, hanem azért, mert hazudott. Azt mondta: annyi a teljes vételár, pedig az csak egy része volt. Mondja neki Péter: ha nem adod el, semmi baj nem történik. Ha eladod, és egy részét adod ide, a többit megtartod magadnak, semmi baj nem történik. Mivel azonban azt hazudtad, hogy az egészet beadtad, hogy így legyél nagy a többiek előtt, és ez nem volt igaz, ezért kapod az ítéletet.
Tehát teljesen önkéntes szeretetből fakadó, szabad volt ez a segítés. Eltűntek a gyülekezetben a kiáltó társadalmi különbségek. Hajmeresztő volt, hogy a rabszolgák és a rabszolgatartók együtt úrvacsoráztak, és igyekeztek megszüntetni a szociális különbségeket is. Ezért volt ez, hogy egymásról gondoskodtak.
És hogyan reagált erre a környezetük? Ezt olvassuk: „Felkelvén a főpap és mind akik vele voltak, azaz a sadduceusok felekezete, beteltek irigységgel, és elfogták az apostolokat, és a közönséges börtönbe vetették őket.” (5,17-18.) Miért, mi rosszat csináltak? Nem csináltak ők semmi rosszat, csak voltak. És ilyenek voltak, amilyenek. Egészen másként gondolkoztak és éltek, mint a környezetük. Világítottak, és emiatt látványosan kiderült, hogy körülöttük sötétség van. És ezt nem lehetett elviselni.
Bebörtönzik őket, de Isten csodálatosan kiszabadítja. Reggel mennek értük, hogy vigyék a tárgyalásra, üres a cella. Beidézik őket, ők engedelmesen bemennek, és ott a tárgyaláson is bátran bizonyságot tettek Jézusról. Erre megint olvassuk ezt a furcsa kifejezést: „fogukat csikorgatták az ellenségeik, és arról tanácskoztak, hogy megölik őket.”
És akkor mit tesz Isten, mivel hogy Ő mindig tesz valamit, mert cselekvő Isten? Az ellenség táborából támaszt valakit, aki által megmenti az életüket. Feláll a nagytanácsban Gamáliel, a leghíresebb írásmagyarázó, teológiai professzor, aki Pál apostolt is tanította Saul korában a jeruzsálemi rabbiképzőben, és azt mondja: emberek, álljon meg a menet! Ha ennek a Jézusnak a tanítványai csak olyan hőbörgő lázítók, amilyenekből sok volt már,- és akkor sorol néhány történelmi példát,- akkor ezt az egész mozgalmat elfújja a történelem szele. Ne foglalkozzunk velük, kár az időt fecsérelnünk rájuk. Ha viszont mégis Isten áll mögöttük, akkor vigyázzunk, mert az Isten ellen kezdünk harcolni. És annak nem lesz jó vége!
Nagy csend lesz a tanácsban, lehiggadnak a gyűlölködő indulatok. Elrettentő példaként jól összeverik még az apostolokat, de szabadon engedik őket. Ennyire igaz, amit a Példabeszédek könyve így mond: „Akinek útjaihoz jóakarattal van az Úr, annak az ellenségeit is jóakaróivá teszi.” És mit csinálnak az apostolok megfenyegetve, hatósági tilalommal, összeverve? „Ők pedig örömmel mentek ki a nagytanács elől, hogy méltókká tétettek arra, hogy Jézus nevéért gyalázatot szenvedjenek. És mindennap a templomban is és házanként is nem szűntek meg hirdetni Jézust, a Krisztust.”
Az evangélium nem némulhat el, mert csak ez segít mindenkin. És akik erről meg vannak győződve, azok minden árat készek ezért megfizetni.
Ennyit röviden az eseményekről. És most néhány sajátos kifejezésre szeretném a testvérek figyelmét felhívni.
II.
Az első, ami a Cselekedetek könyvének már a legelején a harmadik mondatban megszólal, két rövid szócska: „Ő él.” Ez volt az apostolok legnagyobb élménye, hogy Jézus él. Az a Jézus, akit a szemük láttára tartóztattak le és kötöztek meg a Gecsemáné kertben, az a Jézus, aki sokak szeme láttára meghalt a kereszten, akit eltemettek, az a Jézus él. Ők tudják, mert találkoztak vele mindezek után. Ők tudják, mert nekik sok fontos dolgot mondott azóta, hogy feltámadott. És ők tudják, mert magukon tapasztalják, hogy olyan teljesítményekre képesíti őket, amikre ők maguktól soha nem voltak és nem lettek volna képesek. Jézus bennük is él a hit által, és az Ő Szentlelke által. De Jézus valójában feltámadott és él.
Az élő Krisztus jelenlétében éltek ezek az emberek. Ez adott nekik tartást, a támadások között kitartást, és ez adott nekik olyan reménységet, hogy ha az életükkel kell fizetniük azért, hogy az élő Krisztusnak szolgálnak, az sem drága, hiszen ők tudják, hogy túlélik a halálukat, mert Jézus megígérte: „Élek én, és ti is élni fogtok.”
Ha ma nincs is húsvét, jó lenne, ha délután becsületesen megvizsgálnánk: hisszük-e igazában, hogy Jézus feltámadott és él!? Hogy él és uralkodik mindörökkön örökké. És aki hozzá tartozik, az egy győztes vezérnek a katonája. És ezer veszély és száz megaláztatás között is ez a programja, amit Pál Timótheusnak mondott: „ ... mint a Jézus Krisztus jó vitéze, úgy éld a keresztyén életet.”
A másik sajátos kifejezés az, hogy teljes bátorsággal hirdették Jézus kereszthalálának a jelentőségét és feltámadásának a tényét. Nem félve, nem halkan pusmogva, nem úgy, hogy csak akkor, ha nem lesz semmi kellemetlen következménye, hanem mindig és mindenkinek, akinek arra szüksége volt, és akinek lehetett.
Miért? Mert tudták, hogy ez a legigazabb igazság a világon, és egyedül az menthet meg mindenkit a pusztulástól, a haláltól, a kárhozattól, az értelmetlen léttől, hogy ha ezt meghallja, komolyan veszi és hiszi. És amikor érezték a maguk gyengeségét, amikor maguk is féltek attól, hogy esetleg elhallgatnak a sokféle fenyegetés és megpróbáltatás miatt, akkor - bocsánat, ha így mondom - rákapcsolt a gyülekezet, és annál jobban könyörögtek: add a te szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal hirdessék mindazt, amit tettél és mondtál. Ott van-e bennünk ez az eltökéltség?
A harmadik kifejezés ez a különös, de jellemző: az ellenség a fogát csikorgatta tehetetlen dühében. Legszívesebben kiirtotta volna egy szálig a keresztyéneket, de azt nem lehetett, mert a tények mellettük szóltak, mert Jézus Krisztus sok nagy jelet tett általuk, mert a népnek egy része szimpatizált velük, mert sokan dicsőítették az Istent, látva őket, az életüket is. Nem lehetett most még ilyen röviden elintézni, de tehetetlen dühükben a fogukat csikorgatták, és arról tanácskoztak, hogy megölik őket.
Ahelyett, hogy örültek volna, hogy ilyen emberek is vannak. Igaz, egy kicsit habókosak, mindig erről a Krisztusról beszélnek, meg az Ő keresztjéről, meg feltámadásáról, de nem lázítanak, nem gyűlölködnek, nem lopnak, nem csábítják el egymás feleségét és férjét, gondoskodnak a gyerekeikről, megbízható, szorgalmas emberek. Örüljünk, hogy ilyenek is vannak az országban. Bár mindenki ilyen lenne! - Nem, megtelnek irigységgel, s arról tanácskoznak: megölik őket. Amíg pedig ezt nem lehet megvalósítani, a fogukat csikorgatják, és akit csak lehet, börtönbe csuknak.
És a negyedik sajátos kifejezés: a tanítványok száma nőtt, a sokaság pedig dicsőítette az Istent. Ez is sokszor ismétlődik.
Mindezek ellenére a tanítványok száma, a Krisztusban hívők száma folyamatosan növekszik, és az emberek dicsőítik az Istent, hogy így munkálkodik, így megváltoztatja az emberek életét, ilyen újat tud teremteni, és mutogattak ujjal rájuk: nézzétek, hogy szeretik egymást! Ez annyira új volt és annyira idegen a megszokottól.
Ő él, ez volt a szent meggyőződésük. Teljes bátorsággal hirdették Krisztust. Az ellenség közben dühösködött és a fogát csikorgatta. Isten pedig naponta szaporította a gyülekezeteket az üdvözülőkkel.
Gondolkozzunk el ezen a néhány kifejezésen, ha elolvassuk az Apostolok cselekedete 4., 5. és 6. részét, lépten-nyomon találkozunk ezekkel, nagyon hasznos és áldásos délutáni tevékenység lenne ez.
III.
És végül szóljunk valamit erről a harcról. Tulajdonképpen nem érti az ember, hogy miért kellett ezek ellen harcolni? Miért tartották veszélyeseknek a keresztyéneket, ha ilyenek voltak?
Miről is van itt szó? Arról, hogy - ha a harc képénél maradunk - ezek az első keresztyének mint Jézus Krisztus katonái fokozatosan nyomultak előre, és az ige fegyverével - semmi más fegyverük nem volt - egyre többeket kiszabadítottak a hitetlenségnek, a gyűlölködésnek, a kárhozatnak, a bűnnek a rabságából. Emberek élete megváltozott - mint ahogy az ma is történik. Megkötözött emberek megszabadultak. Akik nem tudtak nyugodtan végigaludni egy éjszakát, végigaludták. Akik gyűlölködtek és a bosszúállás éltette őket, azok megbocsátottak, és segítettek azokon, akikre haragudtak. Egyszóval olyan változás következett be a hitre jutottak életében, amit semmi más eszközzel addig nem lehetett elérni. Leomlottak faji és társadalmi válaszfalak, és az életük mutatta, hogy a Krisztusban nincs férfi és megvetett nő, nincs rabszolga és rabszolgatartó, nincs zsidó és megvetett pogány, hanem a Krisztusban ti mindnyájan egyek vagytok.
Az ember esze megáll! Ilyet még nem láttak. És egyre többen megszabadultak, és valami módon mindenkinek az életében ugyanez a csodálatos folyamat kezdődött el, akik Jézus Krisztusban hittek. - Most derült ki, hogy ezek a megszabadult emberek addig rabok voltak. És most derült fény arra, hogy ki a rabtartójuk. Mert, amíg senki nem szabadította ki őket a rabságból, addig el voltak békességben, és addig a rabtartó is inkognitóban maradt, - mert ő úgy szeret maradni. Most, hogy a zsákmányából egyre többet elvittek, ideges lett. És mindent megmozgatott a nagy rabtartó, az Ördög, hogy a többi foglyot megtartsa, a Krisztus katonáinak az előrenyomulását pedig megakadályozza. Elkezd az ellenség védekezni és támadni. És minden eszközt igénybe vesz.
Azt olvassuk a meggyógyított sánta történetének a végén, hogy „mivel nem tudták letagadni, hogy ez a csoda megtörtént, ezért tehetetlen dühükben - ott is - valamit csináltak. Miért, le akarták tagadni? Persze! A hazugság az első számú eszköze az ellenségnek. Letagadni, megmásítani, csúsztatni, a hangsúlyt egy kicsit máshova tenni, látszólag igazat mondani, de belekeverni egy kis hamisságot, megváltoztatni a mondatok sorrendjét - a hazugság lelke.
Aztán arról tanácskoznak: megölik őket. Jézus mondta erről az ellenségről: „emberölő volt kezdettől fogva.” Felhasználja eszközeként a hatóságot is. Féltékennyé, iriggyé teszi a hatóságot. A hatalmat is ellenük kell fordítani. Be kell bizonyítani, hogy az első számú közellenség a keresztyének. Hogy a tények mást mutatnak? Kit érdekelnek a tények?! A cél a fontos! Ne tudjanak kiszabadítani embereket, akik szenvedélyek rabjai, bűnök rabjai. Hadd gyilkolják egymást tovább is. Gyűlölködjenek, uszítsanak, osszák meg a legmeghittebb közösséget is: a házasságokat, barátságokat. Ez az ördögnek a célja.
Hogy, hogy itt ezek szeretik egymást, meg egységbe jutnak, meg békességük lesz? Még csak az hiányzik! Majd ő csinál békétlenséget, s megindul egy elkeseredett szellemi harc. Nem ezek a szerencsétlen nagytanácstagok harcoltak István ellen, meg Péter ellen, meg János ellen. Ők csak eszközzé váltak egy sötét szellemi hatalom kezében, hogy harcoljanak a győztes hatalom: Krisztus ellen. A kibékíthetetlen (antagonisztikus) harc végül is itt folyik, a többiek csak eszközökké válnak.
Úgy történik ez - valaki egy bibliaórán mondta egy beszélgetés során ezt a jó hasonlatot -, hogy amíg egy fogolytáborban szegény rabok teszik a munkájukat, és békésen végzik, amit muszáj nekik, addig az őrök nyugodtan nézelődnek az őrtornyokban. Mihelyt néhányan a kerítés felé közelednek, túl sok időt töltenek ott, valamit ott matatnak, abban a pillanatban odaszögeződnek a tekintetek. Ha pedig valaki megszökött, szabad lett, mozgósítanak mindent: kutyák, reflektorok, fegyverek azonnal működésbe lépnek.
Ez ugyanígy van az Ördög fogolytáborában is. Amíg valaki nyugodtan el van, talán nem is tudja, hogy kinek a rabja. Megszokja azt a nyomorult életet, amibe beleszületünk, amikor az édesanyánk a világra hoz, és hozzászokunk a mindennapi keserűségekhez, intrikákhoz, harcokhoz, addig nincs semmi probléma. De amikor valaki eszmélni kezd: hiszen én rab vagyok! Állítólag másként is lehetne élni, és én úgy akarok élni, s elindul e felé az élet felé, megindul ellene a támadás. Erről a harcról beszél a Cselekedetek könyve egyebek között.
Azért olvastam fel István történetének ezt a részét (6,8-15.), amit a kalauzunk szerint tegnap olvastunk. Hát ő kinek ártott? Azt olvassuk: „hittel és erővel teljes ember volt, és nagy jeleket cselekedett a nép között.” Betegek meggyógyultak, szenvedélyek rabjai megszabadultak. Ez bűn? Valakinek a szemében az. Aki addig fogva tartotta azt a bűnöst és szenvedélyek rabját, azt rettenetesen felháborítja, hogy valakit kiszabadítottak a markából, és fellázítja ellene mindazokat, akiket lehet. Előbb bizonyos szabadgondolkozók kezdenek vitatkozni vele, de nem állhatnak ellene annak a bölcsességnek, amit Isten Istvánnak ad. Utána felbujtottak némely lézengő embereket, akik azt mondják: káromló beszédet szólt Isten ellen és Mózes ellen. Szólt káromló beszédet? Nem! De ha sokan mondják, biztos lesznek, akik elhiszik.
Aztán fellázítják az egész népet és a nép vezetőit ellene: ez veszélyes ember. Rárohannak, megragadják, odaviszik a hatóság elé. Aztán megfizetnek hamis tanúkat és a szájukba adják a rágalmat: mondjátok azt, hogy ... Azok mondják. Markukat tartják, a pénzt elteszik. Mondanak, amit kell. Őket nem izgatja az egész. És a végén halálra kövezik. És amikor az ellenségei és vádlói rátekintenek, elképednek: István sugárzik. Olyan az arca, mint egy angyalé.
Mert Krisztus él, és hit által az Istvánokban is él, és Ő sok mindent megenged. Megengedi azt is, hogy az Ő Istvánjai közül sokakat kivégezzenek. De még ezzel is az evangélium ügye megy előbbre, hiszen akik agyonkövezték Istvánt, azoknak a ruhájára egy Saul nevű fiatal rabbiképzős vigyázott, és nem tudta többé elfelejteni, hogyan halt meg az az ember. Semmi nem törölte ki Saulnak, a későbbi Pálnak az emlékeiből azt a néhány mondatot, amit mondott István haldokolva is. Nagyon hasonló mondatokat, amiket Jézus mondott a kereszten. És talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy Saulból Pál lett, és mint a Jézus Krisztus jó vitéze, sokakat vezetett Jézushoz. Testvérek, amíg valaki langyosan, kényelmesen él a maga vallásosságában, addig ismeretlen neki ez a harc. De mihelyt valaki komolyan akarja venni az evangéliumot, ahhoz igazítja az életét, leveti a kötelékeit, és elkötelezi magát Jézus mellett, abban a pillanatban ennek a harcnak a kellős közepén érzi magát. Amíg egy konferencián elvannak a fiatalok, énekelgetnek, kirándulgatnak, általában semmi probléma nem szokott lenni. Amikor élesen szól az ige, amikor bűnök lepleződnek le, emberek megtérnek, új élettel mennek haza, szenvedélyek bilincsei lehullanak, babonás, okkult, ördögi kötelékekből szabadokká válnak, abban a pillanatban támad az Ördög. Összeveszik két jó barát. Haza akar menni a konferenciáról az, akit éppen ott akar megszabadítani Jézus. Az igehirdetés legkomolyabb részénél valaki tüsszent, az összes többi egészségére kívánja, néhány pillanatra kikapcsol az egész társaság. Berepül egy dongó, és mindenki azt kezdi figyelni, merre megy. Mindent elkövet az Ördög, hogy az evangéliumot komolyan ne vegyük, hogy az élő Krisztus munkálkodását akadályozza. És amikor hazamegy valaki egy ilyen csendeshétről vagy egy istentiszteletről, olyan döntésekkel, Isten Szentlelkétől ihletett elszánással, ami minőségileg más életet tenne lehetővé, sokszor éppen a családtagjai fékezik őt, hogy amit eldöntött Isten előtti csendben, azt megvalósítsa. Óvják a „túlzásoktól.”
A fiatalok esetében különösen sokat gondolok arra, hogy egy nyár elején itt van egy csendeshét, és sokan a következő nap már ott vannak egy balatoni üdülő forgatagában, és záporoznak rájuk olyan hatások, amik igyekeznek megfojtani mindazt, amit Isten igéje néhány nap alatt felépített. (Ez is bibliai kép - Jézus mondta.)
Tisztában vagyunk-e azzal, hogy itt ilyen harc folyik? Itt nem ember ember ellen harcol, itt Jézus Krisztus katonái emberekért harcolnak. Itt maga az élő Krisztus küzd azért, hogy kiszabadítsa a bűnnek, az Ördögnek, a halálnak a rabjait. Hol állunk mi ebben a harcban? El lehet helyezkedni a nézőközönségben is - az a legkényelmesebb. Időnként odanézünk: figyeljük a harcot és úgy kárhozunk el. Vagy, ha Isten kinyitja a szemünket, akkor belekényszerülünk ebbe a harcba. Elkezdődik talán azzal, amit a Biblia így nevez: tusakodás. Vagyis elkezd valaki imádkozni egy másikért. Egyszerre fontos lesz egy másik ember üdvössége, és kitartóan, naponta többször, ha kell, éveken át könyörög érte. Ez harc, tessék kipróbálni! El lehet fáradni benne, de kimondhatatlan áldások követik. Vagy elkezd küzdeni azért, hogy Jézus Krisztus akarata valóban érvényre jusson az életében. Elkezdi a hitnek a szép harcát harcolni. Olyan sok csúnya harc van: pozícióharc, különböző vetélkedések, még a kenyérharcunk is néha olyan keserves és sok szenny tapad hozzá. Egyetlen szép harcról beszél a Biblia, és ez a hitnek a szép harca.
Amikor azért küzd valaki, hogy Isten kezében használható eszköz maradjon. Adjad a te szolgáidnak, hogy meg ne ijedjenek, meg ne hátráljanak, bátorsággal hirdessék, és egyértelműen: éljék a te igédet. Ez a hitnek a szép harca. És ez az a harc, ami biztos, hogy győzelemre visz, mert Jézus vezeti. És Ő győzött a kereszten. Lefegyverezte a fejedelemségeket és hatalmasságokat, őket bátran mutogatta, diadalt vett rajtuk, és a halált is, mint utolsó ellenségünket, legyőzte feltámadásával.
Testvérek, ahogy Jézus Krisztus második eljövetele közeledik, ez a harc egyre élesebbé válik, és az Ördög az altatás munkáját egyre nagyobb erővel igyekszik végezni, hogy ne lássuk, hogy ez a harc folyik, és hogy mi is csak akkor menekülünk meg, ha Jézus oldalán harcolunk.
Olvassátok el a Cselekedetek könyvének ezt a néhány fejezetét, és engedjétek, hogy Isten belevilágítson az életetekbe, és legyetek készek arra, hogy ezt a harcot Jézussal együtt elkezditek vagy bátorsággal folytatjuk. És így harcoljuk végig ezt a nyarat is, amikor egészen szeptember elejéig egymást követik a csendeshetek nálunk is, meg sok más gyülekezetben is. Ott élessel lőnek ezeken a heteken. Isten adja, hogy bátorsággal hirdessük mindnyájan az evangéliumot, hogy sokan megszabaduljanak, és boldog és örök életet nyert emberekké váljanak.
Mi pedig ne felejtsük el, amit Jézus ígért az ő harcosainak: „Aki győz, megadom annak, hogy üljön az én királyi székembe velem, amint én is győztem, és ültem az én Atyám királyi székébe.” Ez vár azokra, akik végigharcolják ezt a harcot.

Azt mondják, ez volt a legszebb bejárata a jeruzsálemi templomnak, azért is nevezték el Ékes kapunak. És éppen ott az Ékes kapuban koldult napról-napra valaki, aki élete egész terhét magán hordozta, aki tehetetlen volt, akit, ha oda letettek, nem tudott más tenni, mint nyújtani a kezét - így olvastuk, ezzel a régies szóval, hogy: alamizsnáért. Hogy alamizsnát kérjen azoktól, akik bementek a templomba.
Arra gondoltam, hogy miért nem azoktól, akik kijönnek onnan? Azok sem adnak többet? Semmi változás nem történik a templomban az embereken? Milyen jó lenne, ha erre lehetne számítani, hogy egészen bizonyos, hogy másként jövünk ki, mint ahogy bemegyünk. Milyen jó lenne, ha ezért mindnyájan könyörögnénk, hogy Isten olyan erőteljes igét adjon nekünk mindig, hogy az akkorát fordítson rajtunk, hogy egészen bizonyos, hogy másként vesszük észre a nyomorultat, és mélyebbre nyúlunk a zsebünkbe, s nem esik nehezünkre az áldozat, amikor kijövünk, noha lehet, hogy mindez nem így volt, amikor bementünk.
Jó lenne, ha ezzel az igénnyel jönnénk ide mindig: Uram, másképp akarok kijönni, mint ahogy most bemegyek. Lehet, hogy most potyognak a könnyeim, talán befelé, hogy senki se lássa, de örömmel és megvigasztalt szívvel akarok kijönni. Lehet, hogy most én érzem magamat a legszerencsétlenebbnek a világon, de kifelé már használhatsz engem másoknak a javára. Kiderül, hogy még adni is tudok másoknak. Lehet, hogy sok kétség és bizonytalanság van bennem befelé, de ott benn kezedbe vetted a szívemet, megtisztítottál, megerősítettél, megújítottál, és más lélekkel jövök ki. Ne mondjunk le erről! Fontos, hogy történjék mindig valami bennünk a templomban, és másként jöjjünk ki.
Nos, ott ült ez az ember, és egy napon két férfit látott, akikre különösen is kérő tekintettel nézett. S ezek nemcsak odadobtak neki valamit, hanem megálltak beszélni vele. Megszólították, mégpedig őszintén megmondták: nincs semmijük. Pénzünk nincs. „Aranyam és ezüstöm nincs.” Ez azt jelenti, hogy pénzem nincs - mondja Péter. De valamim van, s amim van, azt adom neked. A názáreti Jézus nevében kelj fel és járj!
Elhangzik a templom Ékes kapujában, talán először, Jézus neve. Jézus mennybemenetele után már, amikor nem volt itt a földön. Elhangzik a neve, és már nyúlnak is a hóna alá, hogy emeljék fel, mert Jézus cselekszik. És az embernek megerősödik a lába és a bokája, és elég nagy feltűnést keltve bemegy a templomba, és ott ugrál és mutogatja mindenkinek a lábait, hogy működnek. Az emberekben félelem támad, és dicsőítik Istent. Aztán elkezdik dicsőíteni az apostolokat is, de ők egyedül Istennek adnak dicsőséget, és azt mondják: ezt nem mi cselekedtük, hanem az a Krisztus, akit ti megfeszítettetek, akit az Isten feltámasztott. Ő van itt továbbra is. Na de felment a mennybe! De nem ment ki innen közülünk. Visszalépett a láthatatlan világba - ahogy azt a mennybemenetel ünnepén szinte minden esztendőben megbeszéljük -, de itt maradt egészen valóságosan, és Szentlelke által mintegy megsokszorozza önmagát azokban, akik hisznek benne, és most éppen Pétert és Jánost használta eszközül arra, hogy az Ő erejét, jelenlétét, hatalmát megmutassa.
Jelet adott a feltámadott Krisztus önmagáról. Olyan jel volt ez, amivel jelezte a kételkedőknek is, hogy jelen van ebben a világban, és változatlanul munkálkodik és Ura minden helyzetnek.
I.
Ezt először Péter szempontjából nézzük meg. Menjünk végig ennek a jelein, bizonyságain, hogy mennyire Jézus Krisztusnak a lelkülete, a Lelke, maga az élő Krisztus munkálkodott itt és használta őket. Mennyire Jézusra jellemző az, ahogy itt Péterék viselkedtek - ha nagyon egyszerűen kell fogalmazni.
Miből lehet ezt látni? Mindenekelőtt arra figyeljünk fel, hogy Péterék életében volt az imádkozásnak órája. Délután háromtól négyig imádkozás. Megáll az élet és elsőbbséget élvez az Istennel való közösség. Ők ezt megengedhették maguknak, hogy éppen akkor legyen az imádkozás órája. Azért is, mert egy kicsit kötődtek az ószövetségi liturgiához. Délután háromkor, az akkori számítás szerint kilenc órakor mutatták be az áldozatot a templomban, az estvéli áldozatot, ami úgy hat óráig, az este beköszöntéséig égett, és ekkor volt az imádkozás órája.
Ideje volt az imádkozásnak. Nem akarom ezt most részletezni, hiszen olyan sokszor volt már erről szó, de hadd kérdezzem meg: hány órakor van a te életedben az imádkozás órája? Lehet, hogy reggel öttől hatig, mert csak akkor van csend. Ha este tíztől tizenegyig, az már kérdéses, mert fél tizenegykor álomba merüléssel véget ér. Mikor van az imádkozás órája, s van-e egyáltalán?
Aminek nincs meg a meghatározott, megszabott ideje az ember életében, azt nem tartja igazán fontosnak. Amikor Hollandiában jártam, csodálkoztam, hogy ott az étkezés milyen szent idő. Megvan az ideje: fél egytől fél kettőig, és este hattól hétig elképzelhetetlen, hogy valahova becsengetnek, mert akkor ebédel és vacsorázik az egész ország. Aztán munkaidő alatt dolgoznak. Nincs eszegetés, meg iszogatás, meg beszélgetés, ott kemény munka folyik. Viszont megvan az étkezés ideje, és akkor étkezünk. Nyugodtan, nem állva, nem kapkodva. Megrágjuk, utána beszélgetünk, egy kicsit „ejtőzünk”, s gyerünk, neki a munkának. Megvan mindennek az ideje.
A mi szokásaink sok tekintetben eltérnek ettől. De megvan-e az imádkozásnak az ideje? Ami az ember életében csak úgy esetleges, ha éppen van rá idő, ha kerül rá idő, ha éppen van kedvem, ha éppen összejön ... akkor lesz,- ha meg nem, hát elmarad, majd pótoljuk máskor. Ez azt jelenti, hogy nem vesszük komolyan. Nem tekintjük életszükségletnek.
Az ő életükben megvolt az imádkozás órája és nem esetlegesen imádkoztak, hogy ha éppen volt néhány percük. A mi életünk valószínű zajosabb, a programunk zsúfoltabb, mint az övéké lehetett, bár pontosan nem tudjuk, milyen volt az övéké. De akkor is meg lehet találni az imádkozás óráját, a gyerekeinkkel való beszélgetés óráját vagy perceit, az egymással való beszélgetés alkalmát. Itt azonban az Istennel való beszélgetésről: az imádkozásról van szó.
A másik, ami feltűnik az ő magatartásukban: észrevették ezt az embert. Olyan sokszor elmegyünk egymás mellett. Ott kínlódik valaki a nyomorúságában, az arcára van írva a kétségbeesés, vagy a fizikai fájdalom vagy valami lelki fájdalom. Nem lenne nehéz észrevenni, ha lenne szemünk meglátni. Ha egyáltalán erre lennénk beállítva, hogy meglássam a másik nyomorúságát. Sokszor azonban egyenesen védekezünk, talán azért, mert túl sok a magunké is, és az ember ravasz, huncut pszichikai mechanizmusai vannak, hogy amit nem akar, azt valóban nem veszi észre.
Jézus Krisztus tanítványainak a szeme mindig nyitva van mások nyomorúságának a meglátására, mint ahogy Jézusé is mindig nyitva volt. És ha észrevesz egy nyomorúságot, akkor az megindítja. Jézusról ezt többször olvassuk: megindult a sokaság láttán, például látta, hogy olyanok, mint a pásztor nélkül való juhok. Rendkívül kifejező az a görög szó, ami ezeken a helyeken van az evangéliumban. Azt jelenti, hogy a belső részei mozgásba jönnek. Megmozdulnak a belső részei. És Jézusnál sose akadt el a dolog itt, hanem ez mozgásba hozta kezét, lábát, száját is. Ha belsőleg megindult, akkor mondott is valamit, ami segítség volt. Vagy mozdult a keze és jól- tartotta a sokaságot például. Vagy mozdult a lába és otthagyta azt a feladatot, amit éppen végzett, és elment. Vagy abbahagyta az imádkozást - ezt is olvassuk egyszer.
Nála is megvolt az imádkozás órája. „Kora reggel, még szürkületkor kimenvén egy puszta helyre.” Meglesték. Olyan sok nyomorúság volt, hogy alig várták, hogy felébredjen már és megint reá zúdíthassák a bajaikat. És hagyta, hogy reá zúdítsák. Abbahagyta az imádkozást, ment és segített. Aztán késő este, amikor mindenkit elbocsátott, megint felment a hegyre és egymagában imádkozott. Ő nagyon elfoglalt volt, és mégis megtalálta az imádkozás óráját is, és mégsem hunyta be a szemét a sok nyomorúság láttán sem, ami Őt körülvette.
Nos, ez a jézusi lelkület irányítja itt már Pétert és Jánost mindenestől. Ezt jelenti Szentlélektől vezetetni. Ezt jelenti Szentlélekkel beteljesedni, hogy ahogy Jézus csinálta, úgy csinálom én is. Ami Őreá jellemző volt, egyre inkább az lesz jellemző reám is. Nem azért, mert tudom: így illik viselkedni egy tanítványnak, hanem azért, mert kiábrázolódik bennem a Krisztus. Megint azt mondom, amit az előbb: ne adjuk ennél alább. Itt igényesnek kell lenni. Nekünk nem viselkedni kell megtanulnunk, vallásoskodva vagy keresztyénül, hanem engedni kell, hogy éljen és uralkodjék bennünk Krisztus az Ő igéje és Lelke által. És az a jó, ha észre sem vesszük, hogy úgy viselkedtünk, ahogyan Ő. Az a jó, ha legfeljebb mások veszik észre, vagy utólag hálát adunk: Uram, de jó, hogy megint nem én voltam, aki szólt, és aki tett, vagy aki veszteg maradt, hanem te voltál! Irányíts csak engem mindenben ezután is, nagyon szépen kérlek!
Egész krisztusszerűen viselkednek itt az apostolok. Az is szokatlan lehetett, hogy megálltak és beszéltek ehhez az emberhez. Sokan elintézik a koldust azzal, hogy valamit odadobnak. Vagy úgy tesznek, hogy észre sem vették, vagy észrevették, de tovább beszélgetnek. Ők el vannak mélyülve valami rendkívül fontos téma megtárgyalásában. Péternek és Jánosnak is voltak témái azokban a napokban. Rendkívül forró, eseménydús napok voltak ezek a pünkösd utáni idők. De ők megállnak, és azt mondják: nézz mireánk! Nagyon fontos a szemkontaktus. Nézzünk egymás szemébe. S rendkívül őszinték és egyszerűek. Nem is tapogatják, hogy van-e, tudják, hogy nincs pénz náluk. Legjobb, ha tudja a koldus is. Az nincs, amit te vársz, de van valami más. A názáreti Jézus nevében, kelj fel és járj!
Jézus nevében. Ez azt jelenti, hogy az élő Krisztus jelenlétében állnak meg ott a templom lépcsőjén ezzel az emberrel. Ők tudják, hogy Krisztus él és ott van. Ők engedik az élő Krisztust cselekedni. Uram, mit akarsz most általunk cselekedni? Mozgasd a kezünket, a szánkat, az eszünket ... mindenünk a tied. Ezt jelenti a Szentléleknek engedelmeskedni, amiről pünkösdkor volt szó itt a gyülekezetben. És azt tölti be Isten az Ő Szentlelkével, aki kész erre, és arra rábízhat nehéz feladatokat is, akár ilyet is. Az tudni fogja, hogy nem ő gyógyította meg, mint ahogy utána mondják is a sokaságnak: nehogy azt higgyétek már, hogy a mi jámborságunk vagy kegyességünk mí-velte ezt; hanem az a Krisztus, akit ti megfeszítettetek, akit az Isten feltámasztott, aki az Ő Szentlelkét elküldte ránk, az a Krisztus cselekedett itt most a ti szemetek láttára, általunk. És ő mások által is hajlandó cselekedni. Nem akartok-e ti is eszközzé válni az Ő kezében? Ezt hívják keresztyénségnek.
Valóban rá lehet ismerni arra a Krisztusra, akinek tanítványai, követői, sőt eszközei lettek ezek az emberek. És az a hit, amivel ők mondják vagy nyúlnak a hóna alá és már emelik is fel, az meg végképp nem az ő produkciójuk ... Nem magukból préselték ki,- kapják a hitet. Aki kész engedelmesen feladatokat elvállalni, az kap feladatot, a feladathoz kapja az erőt, menet közben kapja a hitet ... vajon nem volt még úgy senki, hogy maga csodálkozott a legjobban: hogy volt nekem ekkora hitem itt? Ha az engedelmessége megvolt, az összes többit adja az élő Krisztus, és használja. Kisebb dolgokra, nagyobb dolgokra. Ezt nem mi szabjuk meg. Minden nagy dolog, amikor Ő cselekszik, s mindenütt az Ő dicsőítése következik utána! Mint ahogy itt is, egyedül Istennek adnak dicsőséget és nem rabolják azt meg.
Ugyanaz a jézusi lelkület van Péterben és Jánosban itt a templom Ékes kapujánál, ami ott volt Jézusban, amikor Jerikón átvonult és Bartimeus kérte, hogy gyógyítsa meg, vagy Zákeus ott kuksolt az eperfügefán, hogy lássa: kicsoda Ő. És Jézus tudta, hogy ennél sokkal többre vágyik Zákeus, csak nem meri ezt megmondani. Ő kimondta helyette. Meglátogatta. Ugyanaz a lelkület, amivel Jézus déli tizenkettőkor a rekkenő hőségben várta a Jákób forrásánál azt a többszörösen elvált samáriai asszonyt, akinek egyetlen csődtömeg volt az élete, s rövid idő múlva igehirdetővé válik: Jézushoz hívja az egész falut, s a végén azt mondják a samáriaiak neki: nem is a te beszédedre hiszünk, mert most már magunk hallottuk és láttuk, hogy bizonnyal ez a világ üdvözítője, a Krisztus. Ugyanez a lelkület van itt Péterben és Jánosban.
És így pünkösd után különösen is időszerű, hogy feltámadjon valami erőteljes vágyakozás bennünk erre: Uram, én is így akarok a te tanítványod lenni. Azt nem én írom elő, milyen feladatot bízol rám. Nem azt kérem tőled, hogy ilyen csodákat tégy általam ma is. Azt végezd el általam, amit el akarsz. Ha egy tehetetlen öreg mellé állítasz oda, akkor ott hadd mutatkozzék meg, hogy te élsz énbennem, és a te szereteteddel, a te gyöngédségeddel, a te türelmeddel hadd tudjam végezni azt a munkát. Ha engem kell ápolni, mert én vagyok tehetetlen és erőtlen, akkor ott a betegágyban akarlak dicsőíteni téged, és a te Lelked imádkozzék bennem. A Lélek által meg akarok tanulni komolyan imádkozni. Tusakodni, harcolni másokért, dicsőíteni téged, hálát adni neked.- Mindegy hogy mit, de a Lélek által, a Krisztus lelkületével, és ebben a totális kiszolgáltatottságban, engedelmességben és függésben. Ezt hívják keresztyénségnek.
Ez az, amikor valaki korlátlan teret biztosít az életében az élő Krisztusnak, és amikor feltétel nélkül kész neki bármiben engedelmeskedni. Néha nehéz utakra küld, néha nehéz akadályokat tesz elénk, nagy kisértések, támadások is körülveszik azt, aki így engedelmeskedik, de különösen ezekben a helyzetekben érzi az ember, hogy senki ki nem ragadhatja őket az én kezemből - ahogy Jézus mondta.
Gondoljuk végig még otthon is majd Péter és János magatartását, és ne adjuk ennél alább. Nem az ő kiváltságuk volt az, hogy Isten Szentlelke betölthette őket és az élő Krisztus használta őket mások javára. Ez minden hívőnek a kiváltsága. Ez az Isten gyermekeinek a kiváltsága. Éljünk ezzel, és engedjük, hogy így használjon bennünket.
II.
És a másik fejezetben szeretném ezt a képet - az Ékes kapu előtt a sánta koldus, Péter és János, a koldus meggyógyulása - az egész világra kiterjeszteni. Úgy gondolom, és ha újra és újra elolvassuk, valószínű nekünk is támadnak ilyen gondolattársításaink, hogy lényegében az egész emberiségnek a képe ez. Lesántult az emberiség, amikor Istentől elszakadt. Valaki, mégpedig egy természettudós orvosbiológus írt egy könyvet, amit kiadtak magyarul is. Ő írta, hogy olyan értelemben sánta lett az emberiség, hogy az egyik lába: a tudományos-technikai lába nagyon hosszúra nőtt, az erkölcsi lába egyre zsugorodik. Biceg, sántikál, sőt nem tud már járni sem. nem tudunk egyenesen járni és gondolkozni. Görbe útjaink vannak, mindig kiskapukat, kibúvókat keresünk. Bújócskázunk az igazság elől, Isten elől is, és koldulunk.
Az az emberiség, amelyik felhőkarcolók, űrhajók, komputerek, mikroprocesszorok, és nem tudom még milyen idegen szavakat soroljak, világában él, és néha önmagát is csodálja: mire képes,- az az emberiség pusztítja önmagát és egymást. Nemcsak a háborúkkal, azzal is, de a szeretetlenséggel, gyűlölködéssel, a tényleges önpusztítással a szó fizikális és lelki értelmében is, és néha olyan égbe kiáltó az ellentét a templom Ékes kapuja és az előtte az ember szeme elé táruló kép között. Gyönyörűen berendezett lakásban pusztít a szeretetlenség. Végre sikerült megszereznie valakinek azt az íróasztalt, és most ő ül ott, ahol az ajtóra ki van írva ... akármilyen magas pozíció. S egyszer a szívéhez kap és leesik a csodálatos székről, s mire a mentő beér vele a kórházba, vége.
A felhők fölé röpködünk már, és közben olyan földhöz ragadt, földhöz tapadt a gondolkozásunk, és olyan szegények vagyunk lelkileg. S nem tudjuk megszüntetni az éhínséget, sokféle betegséget. Rettegnek a hozzáértők az AIDS-robbanástól, ahogy azt ma is lehetett olvasni... A templom Ékes kapujában, a társadalom ékes kapujában ott nyomorog az emberiség. És fizikálisan is lassan már a legelemibb szükségleteit sem tudja biztosítani, tehát iható vizet és tiszta levegőt például, de az éltető lelki szükségleteket sem tudjuk biztosítani egymásnak és magunknak, és pusztítjuk egymást.
Pedig üzemel az egyház is, ott volt a templom. De valahogy az egyháziak is napirendre térnek a nyomorúságok felett. Negyven éves volt már ez az ember - olvassuk később. Hát ha negyven éve ilyen nyomorúságban van, most már úgysem lehet rajta segíteni. Péter és János éppen azt tudták, hogy valaki jött, aki azokon a bajokon is tud segíteni, amiken mi nem. És aki nem mond le egyikünkről sem. Akinek az a sánta koldus is nagyon fontos. Lehet, hogy eljön egy pillanat, amikor ő lesz a legfontosabb, és ez a pillanat most jött el. És ezt is az érzékeli, akit Isten Szentlelke irányít: mikor, minek van ott az alkalmas ideje, hogy Isten ott akar cselekedni. Jézus Krisztus erejével így tudták ők ezt a szolgálatot elvégezni.
Erről a Krisztusról feledkezik el sokszor még az egyház is, még a hívő nép is. Egy közepes, langyos, többé-kevésbé beállt, vallásos élethez hozzászokunk, és igénytelenekké válunk. Nincs meg az imádság órája, nincs meg ez a teljes odaszánás: Uram, én mindenre kész vagyok, amit te parancsolsz, és hiszem, hogy fogod adni hozzá az erőt, a hitet, és te fogsz cselekedni általam. Nem vesszük komolyan még azt sem, hogy Krisztus valóban feltámadott és él. Nyugaton a legtöbb teológiai irányzat ezt nem hiszi. S mi nagyképűen ítélkezünk felettük, s kiderül, hogy a gyakorlatban mi sem vesszük igazán komolyan, hogy Ő mindezideig munkálkodik, és a cselekvő Krisztusra kellene apellálnunk az imádságainkban, a hitünkben, s neki kellene sokkal komolyabban engedelmeskednünk. És nem hisszük azt, hogy a nyomorult koldusemberiség bemehet az Isten templomába és dicsőítheti Istent.
Sokszor a misszióban ez bénítja az embert, vagy ez tartja vissza attól, hogy igazán átütő erővel misszionárius legyen, Isten küldetésében járjon. Nem hiszi, hogy azon az illetőn még lehet segíteni, vagy arra a problémára van megoldás. Pedig Jézus pontosan ezért jött, hogy onnan a templom lépcsőjéről bevigyen bennünket a szentélybe, az Istennel való közösségbe. Hiába küldene vagy hívna, nem tudunk járni. Nem tudunk lábra állni. Na de Ő nem hív vagy küld, hanem talpra állít, s utána magamtól megyek és dicsőítem Őt. Ez lelkiképpen is így van. Nekünk erről nem szabad lemondanunk. Lelkileg sérült, a hitetlenségbe belekeményedett rokonainkra, ismerőseinkre ezzel a nagy reménységgel és örvendező imádkozással kell gondolnunk. Jézus őértük jött. Nem lesz nehezebb az ő megtérésük, mint a mienk volt. Nem keményebb az ő szívük, mint a mienk volt, vagy talán amilyen a mienk még mindig. Őelőtte nincs lehetetlen!
Jézus nem alamizsnát akar adni. Itt is igénytelenek vagyunk. Ő egészen új életet ad. Nem azt az utasítást adta Péteréknek, hogy adjatok egy kicsit többet a tányérkájába, mint amit mások. Valami olyat adott, amit csak Ő tud adni. Aztán majd megkeresi a magáét. Ő is ennek örül, ha működik keze, lába, és nem ott kell koldulnia. Új életet adott. Olyan sokszor alamizsnára vágyunk: tessék egy kicsit megnyugtatni. Nem akarom megbántani soha azt, aki egy kis megnyugtatásra vágyik, de szívem szerint mindig azt mondanám: Isten nem ad egy kis nyugalmat, hanem Jézus azt mondja: az én békességemet adom nektek. Nem úgy adom, mint a világ, ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen. Se az életben, se a halálban. Ő nem egy kis nyugalmat ad, hanem azt a békességet, amit ez a világ nem tud adni, de nem tud elvenni sem. Amit a halál sem vesz el tőlünk, hanem csak kiteljesedik ott még inkább az Isten közelében.
Tessék egy kicsit megvigasztalni! - Ő nem egy kicsit akar megvigasztalni. Ő lehet, hogy először el akar keseríteni, hogy keseredjem már el végre magamon, hogy még mindig ilyen vagyok, amilyen. Aztán ad olyan tökéletes vigasztalást, hogy én is tudok vigasztalni másokat azzal a vigasztalással, amivel Krisztus megvigasztalt minket. Nem egy kicsit, nem alamizsnát, Ő valami vadonatújat és mennyeit kínál nekünk. Ne legyünk már ennyire igénytelenek! Azt kérjük tőle, amit Ő kínál. Sokszor nem is kell megnevezni, de meg is nevezhetjük nyugodtan. Imádkozni nem azt jelenti, hogy elmondom pontosan, mit kérek. Az ennél még több, ha valaki azt mondja: Uram, add nekem mindazt, amit te elkészítettél számomra, amire szerinted most van szükségem. Amit mihelyt innen elmegyek, már adnom kell másoknak, és csak akkor tudok adni, ha most tőled elfogadom. Mit tudom én, hogy milyen feladatot bízott rám még ma este és mi kell ahhoz; de hogy nekem nincs az, amit adnom kell, az biztos, mert tudom, hogy nincstelenül születtem. Adjad, Uram, mindig azt, amit továbbadhatok. Ez az igazi gazdagság.
A küldetésben járó ember - apostol azt jelenti: küldött -, az nem magának gyűjt, az azért tartja a két kezét mindig, hogy a gazdag Isten adjon, hogy legyen mit adnia másoknak. És ez az igazi gazdagsága. Pontosabban az lesz az igazi gazdagsága, akiket így üdvösségre vezethet, Jézushoz vezethet. Ez lesz a koronánk és az ékességünk - ahogy Pál apostol írja.
Kiknek mondja Péter és János utána mindazt, amit mond? Azoknak, akik Jézust megfeszítették. És ki mondja azt, hogy ez a Jézus, akit ti megtagadtatok és megfeszítettetek? Az a Péter, aki megtagadta ezt a Jézust. Hogy meri ezt másoknak mondani, hogy ti megtagadtátok, mikor ő tagadta meg nagypéntek hajnalán? Úgy, hogy ő komolyan vette a bocsánatot is. Ennyire radikális a bocsánat, hogy ezt el is lehet felejteni. És ha néha eszembe jut vagy eszembe juttatja az Ördög, hogy mi van a múltamban, amit Isten megbocsátott, akkor újra hálát adok azért: Köszönöm, hogy te ezt is megbocsátottad. És ez az, ami már nincs, amitől én szabad vagyok.
Péter itteni igehirdetésének ez is az egyik fontos tanítása. Én azonban most leginkább ezt szeretném kiemelni - de hát kinek-kinek, amit Isten Szentlelke hangsúlyossá tesz, azt vigye magával -, hogy a templom lépcsőjéről Isten minket a szentélybe hív. Ne öregedjünk meg a templom lépcsőjén, amikor a szentélyben is eltölthetjük a testben hátralevő időt, vagyis az Istennel való szoros közösségben, az élő Krisztussal való meghitt barátságban. Ebben a teljes kiszolgáltatottságban, engedelmességben, függésben. Amikor Ő nagy ajándékokat ad nekünk és nagy dolgokat kész cselekedni általunk.
Péter és János nem tehetetlenkedtek, nem sopánkodtak, nem sajnálkoztak, és nem próbálkoztak, hogy: na, meg tudjuk gyógyítani, nem tudjuk? Ez az egész akció az élő Krisztus irányítása alatt bonyolódott le. Ők az Ő kezében voltak. Odaadták magukat. Hinni egyebek között ezt is jelenti: újra és újra rábízom magam ilyen szempontból is, hogy használjon, amire akar, s nem aggodalmaskodom előre, hogy én ahhoz nem értek. Hát mihez értek? Semmihez sem értek, ami az Isten országában fontos tennivaló. Majd Ő adja a Lelkét, ad hozzá hitet, én pedig utána dicsőítem Őt.
Isten segítsen el minket a mostaninál sokkal igényesebb keresztyén életre, igazi tanítványságra és apostoli életformára!

Azt vizsgáljuk meg ma Isten igéjének alapján, hogy mit jelent Lélekkel megtelni. Mit mond erről a Szentírás ezen a szép pünkösdi ünnepen?
Pál apostol ezt a mondatot Efézusba írta. Miért volt szükség arra, hogy ez a mondat is bekerüljön az Efézusiakhoz írt levélbe? Hogyan is kezdődött az efézusi hívőknek az élete?
Azt olvastuk az Apostolok cselekedeteiről írott könyvben az imént, hogy amikor Pál apostol először érkezett abba a városba, talált néhány tanítványt. érzékelte, hogy valami nincs rendben az életükben. Meg is kérdezte: „Kaptatok-e Szentlelket, amikor hívőkké lettetek?” Ők csodálkoztak, és őszintén megmondták: azt sem tudjuk, ki a Szentlélek. Nem hallottunk még róla. Pál megkérdezte: „Miféle keresztséggel keresztelkedtetek meg?” Hát a Jánoséval. Ja, akkor minden érthető - mondja az apostol.
Keresztelő János még az Ószövetséghez tartozott, de éppen ő maga hirdette, hogy majd utána jön az, aki tud rajtunk segíteni. Ő nem gondolta magáról, hogy segíteni tud az emberiségen, ő csak hirdette azt, hogy jön majd Jézus. Ő az útkészítője az igazinak, de nem Keresztelő János halt meg a bűneitekért - magyarázza Pál az efézusiaknak. Jézus halt meg helyettetek és érettetek. Jézusért kaptok ti bűnbocsánatot. Jézus tisztíthat meg titeket a bűntől. Jézus nyitotta meg előttetek a mennybe vezető ajtót. Sőt, Jézus maga az ajtó és nem János. És rajta kívül senki más, csak egyedül Ő, akin át beléphettek a mennyországba. Őbenne higgyetek! És az efézusiak hittek Jézusban. ennek a bizonyságaként megkeresztelkedtek a Jézus nevére, ami azt jelentette, hogy az élő Jézus Krisztussal való közösségbe léptek. Vállalták Őt mint életük Urát, mint akihez tartoznak, aki mostantól kezdve irányítani fogja az életüket. És kapták a Szentlélek ajándékát.
Ezért írja nekik az apostol: „Meg ne szomorítsátok az Isten Szentlelkét, akivel el vagytok jegyezve a teljes váltság napjára.” Az efézusiak tehát kapták a Szentlélek ajándékát.
Pál látogatása előtt nem kapták a Szentlelket, mert akkor ők nem Jézus tanítványai voltak, hanem Keresztelő János tanítványai. Amikor azonban Jézust, mint Megváltójukat és Urukat hittel elfogadták, abban a pillanatban kapták a Szentlelket. Jézussal együtt. Pálnak a kézrátétele - amiről itt olvastunk -, éppen ebben erősítette meg őket. Érzékeltette velük, hogy valami egészen új kezdődik. Egy új elkötelezettség kezdődik most az életükben. És az, hogy megszólaltak idegen nyelveken, az abban az időben mintegy jele volt annak, hogy itt most valóban Isten cselekedett velük.
Az efézusi keresztyének tehát újjászülettek. Isten gyermekeivé lettek. Beléptek a mennyországba, és a bennük lakozó Szentlélek teremni kezdte a Lélek gyümölcsét, vagyis meglátszódott rajtuk, hogy mássá lettek. A szeretet, az öröm, a békesség, a béketűrés, szívesség, hűség, szelídség, jóság, mértékletesség megjelentek az életükön. Akkor így most már ugyebár minden rendben is volt a lelki életükben?
Nos, éppen a hozzájuk írt levélben mondta Pál apostol: nem. Teljetek meg Szentlélekkel! Hát nem teltek még meg? Nem. Kapták a Szentlelket, valóban valami új kezdődött az életükben. Jézus kezdett uralkodni és ők elfogadták Jézus irányítását, de valami híja volt még az életüknek. És ez megmutatkozott talán abban, hogy erőtelenek voltak, vagy bizonytalanok a bizonyságtételben. Ezért írja az apostol nekik: teljetek meg.
Mert ahhoz, hogy valakinek üdvössége legyen, az kell, hogy kapja Isten Szentlelkét, hogy újjászülessen. De hogy szolgálni is tudjon, és hasznos legyen másoknak, ahhoz az kell, hogy Isten betöltse őt az Ő Szentlelkével.
Mit jelent megtelni Szentlélekkel? Azt, hogy a hívő ember egész élete Krisztus uralma alá kerül. Szentlélekkel megtelni azt jelenti: a hívő egész élete Krisztus uralma alá kerül. Kész kivetni mindent az életéből, akkor is, ha az neki addig drága volt vagy észre sem vette. Akkor is, ha a szülei is úgy csinálták, meg ha körülötte mindenki azt várná. Mindent kész kivetni az életéből, ami a Szentléleknek nem tetszik. És mindent kész megtenni, amire Isten benne lakozó Szentlelke indítja. Akkor is, ha neki kellemetlen, kényelmetlen, szokatlan, nehéz. Nem ezek döntik el. Amire a Lélek indítja, kész megtenni. Vagyis: kész engedelmeskedni.
A Cselekedetek könyve 5,32-ben ezt olvassuk: „Isten ad Szentlelket azoknak, akik neki engedelmeskednek.” És Pál apostolnak ez a most olvasott mondata arra figyelmeztet minket, hogy ez hiányzik sok hívő ember és gyülekezet életéből. Hogy az egész életünk Krisztus uralma alá lenne rendelve. Ténylegesen, a hétköznapokban és minden dologban. Ezért van olyan sok erőtlenség, örömtelenség. Ezért olyan félszeg sok hívő ember, ha Jézusról lehet beszélnie. Vagy annyira félszeg, hogy meg sem szólal. Bezzeg máskor fecseg, locsog, és éppen a beszédével vétkezik sokat, mert az sincs a Szentlélek fegyelme alatt. Ezért gondolkozik és él sok hívő is ugyanúgy, mint a hitetlenek, mint a világ fiai. A gyerekeit olyan elvek alapján neveli, a szabadságát olyan szempontok alapján tervezi meg. A kicsi vagy sok pénzét úgy osztja be, hogy az nincs Krisztus uralma alatt. Ezért panaszkodnak hívők is ugyanolyan sokat, mint a hitetlenek. Ezért viseljük olyan nehezen a Krisztusért kapott szenvedéseket, mintha az valami szörnyűség lenne, és nem járna vele a Krisztus-követéssel együtt. Ezért nem tud ellenállni sok hívő a kísértéseknek és a naponta ránk zúduló hamis tanításoknak. Ezért olyan gyümölcstelen sok hívő ember élete. És a Lélek előbb felsorolt kilenc áldott gyümölcse imittamott látszik olykorolykor az életén, de nem az jellemző rá.
Sokan érzékelik ezt, hogy valami nincs rendben, valami hiányzik, de úgy gondolják: nem lehet rajta változtatni. Pedig alapigénk azt mondja: lehet. Sőt, kell. Az efézusi levél pontosan azoknak szól, akik szeretnének eljutni oda, hogy az egész életük Krisztus uralma alá kerüljön.
A negyedik részben azt írja az apostol részletesen és konkrétan, hogy mit kell elhagynunk, ha meg akarunk telni Szentlélekkel. Az ötödik részben pedig azt, hogy mit lehet elfogadnunk Istentől, vagy mit kell komolyan vennünk, ha azt akarjuk, hogy megteljünk Szentlélekkel.
Arról, hogy mit kell elhagynunk, ilyeneket ír: hagyjátok abba a hazudozást. Szoktak hívő emberek hazudni? De még mennyire! És addig nem telnek meg Szentlélekkel. Azt mondja: el kell vetni minden haragot és haragtartást. Minden lopást, az indulatos beszédet, a mérgességet, a káromkodást és így tovább. Ezt hívőknek írja. Ezeket kell elhagyni tehát. És mire kell törekednünk? Arra, hogy megteljék a szívünk hálával. Minden körülmények között hálásak legyetek. Hogy megteljék a szívünk egyre teljesebb bizalommal Isten iránt. Hogy igazán tudjuk szeretni egymást, de nem szólamszerűen, hanem leírja konkrétan: a családban, a házasságban, a gyerekeinket, rabszolgáknak és rabszolgatartóknak, munkaadóknak és munkavállalóknak a kapcsolatát. Mit jelent a hívőnek szeretni a másikat: Egészen elfordulni önmagától, minden tekintetben Istentől függeni, és a másikért élni.
Ez jelenti azt, hogy Krisztus uralma alá kerül az élete. A másik mindig fontosabb lesz, mint ő maga. Legfőképpen Isten igéje lesz olyan fontos, hogy az a norma, ahhoz igazodik mindenben. Éppen ezért tele is lesz Isten igéjével. - „A Krisztusnak beszéde lakozzék tibennetek gazdagon.” ezzel tudjuk egymást erősíteni, inteni és bátorítani is.
Amíg ezek a dolgok elfoglalják a helyet egy hívő ember életében, addig nincs hova jönnie a Szentléleknek. A Szentlélek nem erőszakos, sőt azt olvassuk: hamar megszomorodik. Visszavonul. Ha valaki megveti Őt, nem törődik vele, mégis csak a maga uralmát akarja érvényesíteni. Érvényesítheti, tessék! De akkor nem számíthat arra, hogy megtelik Isten Szentlelkével.
Éppen ezért ennek az igének az a világos és konkrét felszólítása most hozzánk, hogy minden helyet fel kell szabadítanunk az életünkben Isten Szentlelke számára. Engedd, hogy Isten betöltsön az Ő Lelkével! De ehhez ezeket a dolgokat ki kell vetni, bűnnek kell ítélni, abba kell hagyni. Amit pedig Isten kínál, bizalommal elfogadni, és akkor tartalomcsere történik az ember lelkében. Kikerül onnan sok minden, ami Isten Lelkének utá-latos, és Isten betölt az Ő Szentlelkével.
Miért olyan nagy feladat ez, miért nem megy ez magától, vagy miért nem megy ez könnyen? Azért, mert a legtöbb ember önmagával van tele. Gondoljunk csak az önérzetességünkre, az öntudatosságunkra. A magunk akarata. Családon belül is: minden kicsi és nagy konfliktus akaratok ütközése. Az igazam ... körömszakadtig védem. Akkor is, ha már tudom, hogy nincs igazam. Sokszor annál elszántabban. Az, hogy a szívünk mélyén a legtöbb embernél különbnek tartjuk magunkat. A hiúság, a kényelmem vagy a szenvedéseim, amiről annyit tudok beszélni, és olyan keserűen. A betegségeink, amikről olyan büszkén tudunk beszélni. Vagy a sikereink. Még a hívő életben is. Aki önmagával van tele, abban nincs hely a Szentléleknek.
Aki mindezeket kiveti magából, vagyis mindezeket bűnnek vallja, és ott áll nyitottan Isten előtt: Uram, tölts meg engem azzal, ami belőled árad, ami tőled jön, aki te magad vagy, annak az élete telik meg Szentlélekkel.
Ez nem azt jelenti, testvérek, hogy az akaratát az ember sutba vágja és akarattalan bábbá lesz. Ellenkezőleg. Az akaratát tudatosan alárendeli Isten akaratának, és naponkénti őszinte kérése lesz: taníts engem a te akaratodat teljesítenem, mert te vagy Istenem. „A te jó Lelked vezéreljen engem az egyenes földön.” (Zsolt 143,10) Itt van az akaratom, amit tőled kaptam. Irányíts te mindenestül, és nem beszélek bele. Azt akarom akarni, ami a te jó, kedves és tökéletes akaratod. Az ilyen ember nyitott arra, hogy Isten Szentlelke megtöltse. - És az Istentől kapott képességeinket, adottságainkat is így rendeljük alá mindenestől Istennek. Ő kezdjen velük azt, amit akar. Nem baj, ha nem derül ki, hogy értek ahhoz, vagy jobban értek. Nem baj, ha nem nekem lesz hasznom abból, hogy Isten ehhez adott valami képességet. Másoknak lesz hasznos, az borzasztó? Nem ez lenne a cél? Nem ezért adta, hogy az élet gazdagodjék körülöttünk?
Van egy ének, amelyik végigveszi az ember testrészeit és azt mondja: Uram, ezt te adtad és én most odaszánom neked. Csinálj a kezemmel, lábammal, szememmel, fülemmel azt, amit akarsz. A tied vagyok mindenestől.
A Szentlélek uralom mindig Krisztus-uralom. Van, amikor az az akadálya, hogy Isten betöltsön Szentlélekkel, hogy önmagunkkal vagyunk tele. Van, amikor az az akadálya, hogy üres az ember, nincs benne semmi. Se akarat, se elképzelések, se önbecsülés, se Isten iránti tisztelet, se emberek iránti szeretet. Semmi. Üres. Akkor meg ezt kell megvallani bűnként. Mert ez sem véletlenül van. Isten nem azt akarja, hogy üres legyen az ember. Ő önmagával akar megtölteni bennünket.
Van olyan is, hogy kapta már valaki Isten Szentlelkét, - ha hívő, akkor kapta - de nem enged neki. Halogatja az engedelmeskedést, és azért nem ismeri ezt az állapotot. Mi kell ahhoz, hogy valakit megtöltsön Isten Szentlélekkel? Hely. Ez konkrétan azt jelenti, hogy aki eljut őszinte bűnlátásra, tehát bűnnek látja a maga életében azt, ami bűn, és ebből bánvallás lesz, ahogy Péter a pünkösdi prédikációjában részletesen kifejtette, annak az életében kezd felszabadulni a hely. Aki igazat ad Isten igéjének, és azt mondja: Uram, amit te bűnnek mondasz, azt én is annak mondom. Sajnos ez is megvan bennem, meg az is, és nem akarom, hogy ezután is meglegyen. Igazat ad az igének. Már felszabadul a hely. Akiben ott van az az őszinte és szenvedélyes vágy, hogy csakugyan Krisztus uralma alatt akarok élni, és nem akarok a magam ura lenne, annak a szíve kész arra, hogy Isten Szentlelke betöltse őt.
Sokszor sajnos éppen ezek maradnak el az életünkből. Éppen az Ő igéjének a komoly tanulmányozása marad el. Éppen az istentisztelet marad ki - sokszor még a vasárnapunkból is. Mert nem érvényesül Isten uralma. Nem magától értetődő sok hívőnek sem az, hogy Isten az életünkben abszolút elsőbbséget kap. Ez azt jelenti, hogy akinek elsőbbsége van, a többi vár, amíg ő keresztülhalad. A többi félreáll az útjából. A magam elképzelésével félreállok és azt mondom: Uram, a te elképzeléseid valósuljanak meg. Igazán kreatív csak te vagy. Te teremtetted ezt az egész világmindenséget. Valósítsd meg szeretettel az én kicsi életemben is azt, amit elgondoltál. Én beállok ennek a szolgálatába, ennek a munkálásába. Te vagy a főnök, én a szolgád. Mit akarsz, hogy cselekedjem? Az ilyen ember alkalmas arra, hogy aztán Isten Szentlelkével betöltse.
És hogyha ezeket megcsinálja valaki, akkor már betelt Lélekkel? Nem. Mikor fog betelni? Amikor Isten akarja. Az engedelmes hívő ezt is mindenestől Istenre bízza. Nem erőszakoskodik, nem rendeli meg, nem türelmetlenkedik. A Biblia hívőiről mindig az derül ki, hogy amikor Jézusban hinni kezdtek, kapták a Szentlelket, és elkezdték tenni a dolgukat. Engedelmeskedtek a bennük lakozó Léleknek. Aztán, ha valami különösen nehéz feladattal bízta meg őket az ő Uruk, akkor betöltötte őket az Ő Szentlelkével. Ezt nem ők rendelték meg, ezért a legtöbbször nem is imádkoznak. Végzik a dolgukat, engedelmeskednek. Tudja azt az Úr, mikor van szükségünk arra, hogy betöltsön egészen az Ő Lelkével.
A Cselekedetek könyvét végigolvastam most ebből a szempontból. Kiírtam az összes helyet, ahol ez van: betelt Szentlélekkel. Ezek az emberek nem ezért könyörögtek, hogy tölts be a Lelkeddel, ezek engedelmeskedtek. Tették mindig azt, ami akkor az Isten akarata teljesítése volt. És amikor Isten valami különlegesen szép, vagy nagyon nehéz, az erejüket messze meghaladó feladattal bízta meg őket, betöltötte őket az Ő Lelkével.
Péter idemegy, odamegy, ezt mondja, azt mondja, és akkor betelvén Szentlélekkel, ezt csinálja ... És a legfelsőbb bíróság előtt, a nagytanács előtt, ahol valószínű lehetett az is, hogy halálra ítélik őket, azt mondja: elnézést kérek, uraim, mi nem tehetjük, hogy amit láttunk és hallottunk, azt ne mondjuk. Tudniillik előtte azt parancsolták nekik, hogy ha még egyszer Jézusról beszéltek, vége az életeteknek. Azt mondja: akkor vége. Nem tehetjük. Teljes tisztelettel, de rendíthetetlen határozottsággal. Mert akkor betöltötte Isten az Ő Szentlelkével őket. Ott rendkívüli bátorság kellett ahhoz, hogy ez az ingatag Péter ilyen sziklaszilárdan vallást tegyen Jézusról. És nem is tudtak velük mit kezdeni, elengedték őket.
Sorolhatnánk még a helyeket. Tették a dolgukat, Isten Lelkének engedelmeskedve, és időnként egészen betöltötte Isten őket Szentlelkével. Folyamatos engedelmeskedés a Léleknek, és amikor különösen nehéz feladattal bíz meg az Úr, akkor különösen nagy mértékben adja az Ő Lelkét. De ezt Ő intézi.
Az engedelmes hívő ebbe sem akar beleszólni. A mi dolgunk az engedelmeskedés, Ő pedig adja az ajándékait akkor és olyan mértékben, ahogyan akarja. Mi pedig dicsőítjük Őt ezután. Tőlünk a készséget várja. Hogy ha Ő adni akar valami számunkra elképzelhetetlenül nagy ajándékot, legyen hova tenni azt. Ha tele vagyok magammal, ha azt gondolom: megy ez nekem egyedül is, önbizalom, öntudat, önakarat, minden megvan, akkor enged magamra. Csináld! Aztán majd meglátod mi lesz a gyümölcse. Ha pedig eljutok oda: Uram, ne az én akaratom, hanem a tied valósuljon meg, nem magamban, hanem benned bízom, nem öntudatoskodom itt, hanem tudom, hogy neked minden lehetséges, és itt állok, használj arra, amire akarsz, - közben csinálom a mindennapi feladataimat, akkor, ha Ő akar adni, van hely, hova adnia. És amikor Ő jónak látja, betölt az Ő Szentlelkével.
Ezek különösen szép csúcsai az engedelmes hívő életnek. De csak a folyamatosan engedelmes hívő emelkedhet ilyen csúcsokra, és az kaphatja Istennek ilyen mértékben ezt az ajándékát. Itt éli át a hívő ember, mit jelent Jézus Krisztus kezében eszköznek lenni. Csak eszköz vagyok, és ha bármi történik, az nem az én érdemem. De az Ő kezében vagyok eszköz, és ez a legnagyobb méltóság, amit egy bűnös, egy bűnbocsánatot nyert ember elérhet.
Jó lenne, testvérek, ha világosan értenénk és továbbgondolnánk a Szentírásnak erről szóló tanítását ma, amikor egyrészt a rajongás hamis tanításai vesznek körül bennünket naponta, másrészt egy hűvös, langyos, semmire se való, formális, fáradt közönyös vallásoskodás van a másik oldalon. Isten nekünk az engedelmes életnek ezt az útját mutatja. Ezt a keskeny utat, ahol neki olyan emberekre van szüksége, akiket betölthet az Ő Lelkével akkor, amikor Ő akar. Akik készek mindig, mindenben engedelmeskedni neki. Nekünk nem új pünkösdre kell várnunk - az megtörtént, az történeti és üdvtörténeti esemény, ami a Biblia tanítása szerint nem ismétlődik. Mint ahogy új nagypéntekre sem várunk. Ez Krisztus-gyalázás lenne. Amikor Ő azt mondta: elvégeztetett, az azt jelenti, hogy tökéletes váltságot szerzett. Nem lehet és nem kell megismételni. Nekünk engedelmeskednünk kell.
Aki Jézust befogadta az életébe és urának vallja, az kapta az Ő Lelkét. Ettől kezdve képes az ember arra, hogy helyet készítsen a Léleknek. Hogy egyre több bűnt bűnnek valljon és a tisztátalanságot abbahagyja, és Isten az Ő Lelkét adhassa gazdagon. Nekünk nem valami újabb áldás után kell áhítoznunk, ami a megtérésünket kell hogy kövesse, hanem engedelmeskedni kell, aztán Isten majd ad újabb és újabb áldásokat, tesz csodákat, és használ bennünket.
Elhangzott tehát ma egy kérdés és egy felszólítás. Pál apostol kérdése így hangzik: Kaptatok-e Szentlelket, amikor hívőkké lettetek? Hadd kérdezzem meg: kaptatok-e? Hivőkké lettetek-e már? Aki nem, az akár most hívővé lehet. Ez a csodálatos Isten szeretetében, hogy Ő újra és újra alkalmat készít nekünk arra, hogy Jézust behívhassuk az életünkbe. Aki ezt most őszintén megteszi, kapja az Ő Szentlelkét. Ez az első kérdés.
A második az felszólítás: teljetek meg Szentlélekkel! Vagyis vizsgáljátok meg, mióta vagytok már hívők, és még mindig ott van az életetekben egy csomó hazudozás, mérgesség, a magatok indulata és nem a Krisztus indulata. És így tovább ... ahogy ezt a listát olvastuk. Aki erre legyint, aki azt mondja, hogy ebben a világban nem lehet másként, azon nem lehet segíteni. Az nem fog megtelni Szentlélekkel. Nincs hova jönnie a Léleknek. Nincs hely. Aki igazat ad Istennek, meghajtja a fejét, és elkezdi a bűnvallást, annak a szívében egyre több hely szabadul fel, és Isten adni fogja az Ő Szentlelkét. Az egyre kisebb lesz a maga szemeiben is, csak eszközzé válik, de megtapasztalja, hogy milyen hatalmas az a Krisztus, akinek a kezében eszköz lehet. így lesz igazán hasznos az élete, és így valósul meg abban Istennek a terve.
Aki valóban vágyik erre, az most a saját imádságaként énekelje:
Magamat egészen neked szentelem: Kegyelmes oltalmad legyen mellettem, Szentlelked és Igéd legyen vezérem.
(486,9.)

Holnaptól a Prédikátor könyvét olvassuk a bibliaolvasó kalauzunk szerint, azért gondoltam arra, hogy egy kis előzetes talán közelebb hozza hozzánk majd ezt a bibliai könyvet és segít annak jobb megértésében.
Valaki egyszer őszintén felháborodott, hogy hogyan kerülhetett bele ilyen iromány a Szentírásba, hiszen ez nem más, mint egzisztencialista, nihilista - nem mondom a főnevet, amit utána mondott - írat. Valóban, ha valaki felszínesen olvassa, és főleg nem olvassa el végig, annak úgy tűnhet, hogy ugyanazt mondta háromezer évvel ezelőtt Salamon, aki ennek a könyvnek a szerzője volt, mint amit a modern egzisztencialisták és nihilisták.
Mert ők mit mondanak? Azt, hogy céltalan az emberi élet, üres, értelmetlen a lét. Sartre, az egyik jelentős képviselője ennek az irányzatnak, azt mondta: az ember szabadságra van kárhoztatva, mivel azonban nem tud mit kezdeni a szabadságával, csak egy lehetőség van előtte, hogy elpusztítja önmagát és másokat. És egyetlen feladatunk lenne, hogy valahogy elviselhetővé tegyük ezt a létet, amíg aztán véget vet neki a halál, vagy valahogy kulturáltan előbbre hozzuk ezt a véget, vagy úgy próbáljuk eltölteni ezt a néhány nyomorult évtizedet, hogy elfelejtkezzünk arról, hogy nincs értelme az egésznek, és úgy megyünk egy úton, hogy nincs cél előttünk.
Annak a sokféle hullámnak, amiről beszélnek: kábítószer hullám, szexhullám, okkult hullám és így tovább, az okát ebben látják sokan. Hogy aki rádöbben az igazságra, - ahogy mondják - nincs értelme az ember létének, az valahogy menekülni akar ez elől az elviselhetetlen fölfedezés elől, és bele menekül valamibe. Van, aki az utazásba, van, aki nemesebb dolgokba, de menekül a legtöbb ember, mert ezt nem akarja látni. Ebbe csak belepusztulni lehet.
Egyszer részletesen beszéltünk Samuel Beckett: Godot-ra várva című drámájáról, amiben ezt a gondolkozást leplezi le és jellemzi - most nem akarom újra ezt ismertetni. Egy nagyon jellemző - durva mondatot hadd idézzek belőle. A főhősnek a legfőbb vágya ebben a közönséges mondatban fogalmazódik meg: „Mikor döglöm már meg?!” Ez a perspektíva - ha ez az - az említett gondolkozás és irányzat előtt. Jellemző, hogy a főhősök kukákban élnek, a végzetes elmagányosodás: én, egyedül egy kukában. Rám csukják a tetejét, sötét van, kilátástalan minden. Nincs kilátásom semerre a sötét kukából. Godot pedig, akit várnak, nem jön el. Jószerivel azt sem tudják: ki ő?
Nos, valóban erről szólna a Prédikátor könyve? Az igaz, hogy 29-szer ismétlődik benne, hogy : hiábavalóság, és felsorolja hol ez, hol amaz hiábavalóság. És ha ilyen sokszor ismétlődik valami egy viszonylag rövid írásban, akkor az besulykolódik az ember fejébe. De vajon, csakugyan arról szól, amit az imént néhány mondatban igyekeztem érzékeltetni? Nem erről szól, s ez Isten Igéjévé lehet azoknak, akik felismerik, hogy mi a célja ennek az írásnak, és mi van valójában mögötte.
Azt tudjuk, hogy Salamon király írta, Dávidnak a fia, ezt az első versben mindjárt becsületesen bevallja: „A prédikátornak, Dávid fiának, Jeruzsálem királyának beszédei.” Később ezt mondja: „Én prédikátor, királya voltam Izráelnek Jeruzsálemben.”
Meglepő azért egyik-másik megállapítása, mert nem ilyennek ismerjük őt, ha az uralkodásának az első részét nézzük. Nagyon istenfélő ember volt. Emlékszünk hogy meg volt rémülve, mikor kiderült, hogy ő lesz a király Dávid helyett, és Istenhez könyörgött: adjon neki bölcsességet. Azt mondta: Uram, én nem tudom kormányozni a te népedet. Most mindenki azt hiszi, hogy van királya a népnek, de nem tudom, mit kell csinálni. Légy szíves mondjad nekem, hogy mit kell mondanom őnekik. És Isten azt mondta: ez az! Ezért leszel jó király. Amíg figyelsz fölfelé, addig azt fogod mondani, ami a legjobb a népnek. És adott Isten Salamonnak bölcs szívet - az eredeti szó azt jelenti: értő szívet. Találó a magyar kifejezés: értelmes szívet, amelyikkel lehet beszélni, és Isten beszélt Salamonnal, és Salamon jó királya volt a népnek. Egészen addig, amíg az élete végén pogány feleségei elhajlították a szívét az Úrtól. - Ezt olvassuk.
És sajnos nemcsak megengedte a bálványimádást, hanem ő maga is részt vett benne. Emiatt törés állt be az életében, nem véletlen az, hogy a Zsidókhoz írt levél írója azt mondja: ha a hívőket figyelitek, akkor nézzetek az életük végére és kövessétek hitüket. Isten segítsen mindnyájunkat, akik most itt vagyunk, hogy életünk végéig megmaradjunk az Úrban, és a Salamonéhoz hasonló törés ne álljon be.
Nos, nem tudjuk pontosan hol kell elhelyezni időrendben ennek a könyvnek a születését. Valószínű nem az uralkodásának az első felére esett, mert ott ő másféléket írt. Ő írta a Példabeszédek könyvét is, valószínű az Énekek énekét is. Ez valószínű a hanyatlás korszakában, a dekadencia korszakában születhetett.
Néhány jellemző kifejezést szeretnék ebből a könyvből, hogy ha a testvérek olvassák, akkor tűnjön fel újra és újra, és értsük jól.
Sokszor előfordul benne, hogy: a nap alatt. Az előbb rosszul mondtam a számot, de nem ez a lényeges, ez a kifejezés fordul elő 29-szer, az hogy hiábavalóság, az 32-szer fordul elő. De ez is nagyon sok. Körülnéztem a nap alatt és láttam a nap alatt, és megállapítottam, hogy a nap alatt ez van meg az van. Ez azt jelenti, hogy aki ezt írja, az csak horizontálisan tájékozódik. Tehát körülnéz, és amit érzékszerveivel, és az értelmével felfog, megismer, abból von le következtetéseket. De földhöz ragadt, földhöz tapadt gondolkozás ez: a nap alatt. Vízszintesen, horizontálisan. Hiányzik belőle az emelkedettség, a szárnyalás is, de mindenképpen hiányzik az, amit a reformátorok gyakran így mondtak: Sub specie éternitatis nézi a hívő ember az eseményeket. Vagyis az örökkévalóságnak a nézőpontjából.
Isten gyermeke, akit Isten kiemel innen a földről és felemel magához, mint egy kicsi gyermeket, akkor a kicsike szeme is olyan magasan lesz, mint apukáé. Isten ezt teszi a hívő emberrel, és az imádság, az Igének a komolyan vétele, az engedelmes élet ezt jelenti. Isten fölé emel minket a sorsunknak, és mintegy az Ő szemével látjuk a valóságot. Ezért mérhetetlenül többet látunk belőle, már csak azért is, mert magasabbról messzebbre lát az ember, meg azért is, mert a hittel nemcsak a láthatókat vesszük komolyan, hanem a láthatatlanokat is.
Nos, Salamon itt annak az embernek a véleményét mondja el, akinek az életéből ez a vertikális, a függőleges mozgás hiányzik. Aki csak a nap alatt tájékozódik, és igyekszik becsületesen és értelmesen, nyitott szemmel tájékozódni, de a földhöz kötött, földhöz ragadt ez a gondolkozás. Ez tehát az egyik jellemző kifejezés.
A másik, hogy igen sok fejezet így kezdődik: ezt mondja a prédikátor ... A prófétai könyvekben hogy kezdődnek a fejezetek? Ezt mondja az Úr ... Ezért értjük mindjárt helyesebben a prédikátor könyvét, hogy itt a prédikátor beszél. Egy ember beszél, aki a nap alatt tájékozódik, tehát a vizsgálódó emberi értelemnek a summázata az, amiről itt szó van. Eddig juthat egy igen értelmes, és szellemileg igényes ember is Isten nélkül. Az Isten nélkül tájékozódó ember gondolkozásának a végeredményei ezek, amiket itt leír, és egymás után odaírja ezt a minősítést: hiábavaló. Hiábavaló ... hiábavaló.
Ezért olvastam ezt a második fejezetet, mert itt szinte hosszú listát ad elénk, mintegy megnyugtatva az olvasót: tessék elhinni, én kipróbáltam. Kipróbáltam először a bölcsességet. Nem érdekeltek az anyagiak, a testi élvezetek. Gondolkozó ember vagyok. Igyekeztem minél több tudományt összegyűjteni a fejembe. Igyekeztem mindenkitől tanulni. Igyekeztem az értelmemet használni, és megérteni az eseményeket. Azoknak a rugóit, meg a céljukat, ha van. És rájöttem: nincs értelme itt semminek. A nap alatt minden hiábavalóság.
Először bölcsesség és értelem volt a próbálkozás. Akkor azt mondtam a szívemben: no, megpróbállak téged a vígan lakásban, hogy lásd meg, mi a jó! Vagyis azt mondja: nézzük meg milyen a dolce vita. Éljünk könnyedén, szakítsd le minden napnak a maga virágát. A tudomány sok gyötrelemmel jár. Most a vizsgaidő elején azt hiszem sok diák osztja ezt a véleményt. Hagyjuk a tudományt, éljünk, élvezzük az életet. Kezdetben, amíg új volt, bizonyos élvezetet jelentett, de hosszú távon nem élvezhető, nem ad semmit, legalábbis azt nem adja meg, amit kerestem. Ami hiányzik az életemből. Nagy legyintés, az is hiábavalóság.
Oda jut, hogy a nevetésről azt mondja: bolondság! A vigasságról azt mondja: mit használ? Figyeljük: az igazi örömöt sem tudja becsülni. Nincs min nevetni, nincs minek örülni. Pedig vigadozni kezdett, hogy meglássa mi a jó. És azt mondja: ez sem adja meg azt, ami hiányzik.
Akkor mit végzett el a szívében? „Elvégeztem a szívemben, hogy boritalra adom magamat.” Még lejjebb száll, még mélyebbre. Azt mondják némelyek: amíg mámorosak, nem érzik a problémák súlyát. Kipróbálom. Zárójelben itt van: „pedig szívem a bölcsességet követte.” Azt mondja: nem vagyok italozó ember, egészen más szellemi igényeim vannak, de kipróbáltam. Az vajon megadja-e nekem azt, ami hiányzik az életemből? Hamar mondja: nem, végképp nem.
Rövid időre valóban elfeledkezik az ember a valóságról, de az nem visz előbbre semmit. Hogy elfeledkezik a valóságról, az nem ad megoldást a kérdésekre. Utána még sokkal rosszabb, mikor kijózanodik. Ezt sürgősen abbahagyja. És akkor nekilátott igen nagy dolgokat cselekedni. Építkezik palotákat, luxus palotákat, kerteket, függőkerteket, díszkerteket, gyümölcstermő erdőket, mesterséges tavakat. Gondoljuk ezt el, az akkori technikával. Mindent kipróbál. Mindent bele! Amire csak telik. És ez meg is volt.
Gondoljunk Sába királynőjének a látogatására, mikor azt mondta: felét sem mondták el nekem annak a gazdagságnak és bölcsességnek, ami neked van. Salamon valóban kipróbálta, hogy a gazdagságommal élek, alkotok, valamit létrehozok, valami nagyot, felette nagy dolgokat. És a végén vizsgálja magát: akkor most elégedett és boldog vagyok? És maga sem érti, nem. Ez sem hozta meg a várt eredményt.
Akkor szereztem magamnak szolgákat, akkor öreg és apró barmok sokasága volt az igazi vagyon. Akkor gyűjtöttem magamnak ezüstöt és aranyat, most nem akarom lefordítani mai nyelvre, hogy milyen ambíciók ezek, ez sem adott gyönyörűséget. Akkor jöjjön sok asszony, mert az emberek fiai azt mondják ez a gyönyörűség. Ez sem oldotta meg a kérdést. Naggyá lettem, megnövekedtem. Egy király sem volt ilyen hatalmas előttem Jeruzsálemben, és a bölcsességem is a helyén volt; anyagiak és szellemiek egyaránt a helyükön vannak. Mindent elért, amit ember elérhet, és valami még mindig hiányzik.
És amikor tovább gondolkozik: most mindez megvan, és egyszer nekem végem lesz, talán ennek a mindennek is, amit most létrehoztam, s akkor mi értelme volt? Most hogy megvan, nem vagyok boldogabb, mint amikor nem volt meg, és egyszer mindez megszűnik velem együtt. Akkor mégis csak azt kell írni utána: minden hiábavalóság. Felette hiábavalóság. Egyszer utolsót dobban a szívem - erről is beszél két fejezettel később - aztán elkaparnak. És érdemes volt ilyen nagy dolgokat cselekedni? Ez is hiábavalóság.
Nos, a Prédikátor könyvére talán az jellemző, amit egy írásmagyarázó így fogalmaz: negatív evangelizáció. Elmondja azt, hogy aki mindent elérhet is a nap alatt, ezen a földön, az is boldogtalan és elégedetlen marad Isten nélkül. Augustinusnak a sokat idézett mondása jut eszünkbe: „Nyugtalan a mi szívünk mindaddig, amíg benned meg nem nyugszik, Urunk.” És egy másik idézet, egy költőtől: „Istenarcú üresség van az ember lelkében.” És töltögethetünk akármit ebbe az ürességbe, nem tölti ki. Az istenarcú ürességet csak egy istenarc tölti ki.
Az istenarc nekünk Jézus Krisztusban jelent meg és jött közel. Csak aki Jézussal találkozik, az mondja el: Benned mindent megleltem. Még akkor is, ha nincsenek palotái és függőkertjei, még akkor is, ha nem sikerült annyi tudományt szerezni, amennyit szeretett volna, mert hamarabb és keményen el kellett kezdeni dolgozni. Még akkor is, ha sose próbálhatta ki milyen a dolce vita, akkor is boldog. Örül, és nem mond ilyen bolondságokat, hogy a nevetés értelmetlen. A szíve mindig nevet. Néha neki is hullanak a könnyei, mert ebben a világban valóban sok minden hiábavalóság. És az ilyen ember még jobban szenved a sok hiábavalóság miatt, hogy törik össze magukat emberek hiábavalóságért és ők maguk fognak elveszni. Rámennek és nincs fülük a hallásra, nincs értelmes szívük, mint Salamonnak.
Emiatt szenved a hívő ember. De e szenvedése közben is boldog. Azt mondja: érdemes élni. Én megtaláltam az életet, és az élet egy személy, neve van. Úgy hívják: Jézus. Ő maga mondta: Én vagyok az Élet. És aki Ővele közösségben él, az él itt is, meg akkor is, ha utolsót dobban a szíve és a testét elkaparják - hadd mondjam ezt az innen vett szót. Akkor is él. Honnan vesszük ezt? Onnan, hogy Ő megígérte: „Én vagyok a feltámadás és az élet, és aki hisz énbennem, ha meghal is él az.” Tehát nem értelmetlen az élet és nem céltalan. Gyönyörű cél van a végén, és ehhez a célhoz már lehet közelíteni már itt. A célja végül is az, hogy magát az életet, vagyis Krisztust megtalálja valaki. És ez nem olyan bonyolult, nem nekünk kell elindulnunk szerencsét próbálni, hátha találkozunk vele. Ő jön elénk az úton és kínálja nekünk önmagát, az életet. Minden nyomorúságunk, betegségünk, megpróbáltatásunk, gyászunk közepette is kínálja azt a lelki állapotot, amiről Pál apostol a 2Kor 7,4-ben így vall: tele vagyok vigasztalódással. Minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel.
Ez az ember meg a nap alatt azt mondja: semminek nincs értelme, és nem tudok örülni semminek. Pál meg ezer nyavalyája, üldöztetése között azt mondja: csordultig vagyok örömmel. Honnan veszi ezt az örömöt? Jézustól. Mit mondott Jézus? Hogy az én örömömet adom nektek, hogy a ti örömötök teljes legyen. Hol van ez attól, ami itt le van írva, ebben a negatív evangelizációban. De kell, hogy lássuk: mire jut el az ember magában, a nap alatt, Isten nélkül. Még az is, aki mindent megengedhet magának, még az is boldogtalan marad, mert, ha a nap alatt marad, s csak ilyen földhöz ragadtan tud gondolkozni, s csak itt keresi a boldogulását, lehet hogy boldogul, de nem lesz boldog.
Isten éppen azt akarja, hogy innen emeljen fel bennünket. Nem véletlen ám az, hogy ennek a könyvnek az utolsó két verse így hangzik: „A dolog summája, mindezeket hallván, ez: az Istent féljed, és az Ő parancsolatait megtartsad; mert ez az embernek fődolga! Mert minden cselekedetet Isten ítéletre előhoz, minden titkos dologgal együtt, akár jó, akár gonosz legyen az.” (Préd 12,15-16).
Egyszer metszi a horizontális vízszintesét a függőleges, a vertikális. Egyszer felelősnek érzi magát a kicsi ember a nagy Isten előtt. Egyszer feltekint, és azt mondja: ott van az én boldogságom.
A 4. zsoltárban írja Dávid nagyon nehéz helyzetben, amikor üldözték, és a szabad ég alatt aludt, és minden bokor mögül orgyilkos leselkedett rá. Nemcsak azt mondja, hogy "Békességben fekszem le és legott elaluszom", bár mindannyian tudnánk ezt megvalósítani, "Mert te, Uram egyedül adsz nekem bátorságos lakozást." Hanem azt mondja: Aki téged ismer, az gazdagabb és boldogabb, mint akinek sok a búzája és bora. "Nagyobb örömet adsz így szívemnek, mint akiknek sok a búzájuk és boruk." - így van szó szerint.
Ez az Istennel való szüntelen kapcsolat ott a szabad ég alatt a bokorban aludva is, üldözőktől rettegve. Ez a kapcsolat ott is megmarad. És ez a kapcsolat, ennek a boldogságnak és békességnek a biztosítéka, a forrása.
Hol van ez attól, amit az ő fia, Salamon ebben az elesett állapotában tapasztalt és leír. És hol van ettől, hogy minden hiábavalóság az a meggyőződés, amivel Pál apostol a 1Kor 15-t, ezt a grandiózus fejezetet, a feltámadásról szóló fejezetet zárja. Az utolsó mondata így hangzik: "Éppen ezért testvéreim erősen álljatok, mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván azt, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban."
Salamon azt mondja: minden hiábavalóság, felette nagy hiábavalóság. Azt mondja Pál apostol: a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban. Nem a nap alatt, hanem, az Úrral való közösségben, a Tőle kapott megbízatást teljesítve, a Tőle kapott erőkkel, és a Tőle kapott örömmel. Ebből a levélből kiderül az is, hogy milyen sok ellensége, kellemetlensége, csalódása volt az apostolnak azokban az időkben. És mennyire úgy tűnt, hogy sok munkája hiábavaló volt. S azt mondja: atyámfiai a stabilitásnak, a reménységnek, a munkakedvnek, az életkedvnek a forrása az, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban. Erősen álljatok, buzgólkodjatok, nem értelmetlen a lét, ha az Úrban van a mi életünk.
Még egy kifejezésre hadd utaljak. Többször ismétlődik, hogy mi hasznom van belőle, miért jó az nekem? S megállapítja, hogy nem jó, vagy ideig-óráig jó nekem. Nem jó a szempont. Isten minket nem arra teremtett, hogy én jól érezzem magamat most, hanem arra, hogy az Ő gondolatai megvalósulhassanak az életünkben, és ezáltal másoknak hasznukra lehessünk. S mihelyt valakinek ez szempont lesz, hogy Isten akarata szerint való legyen az életem, abban a pillanatban értelmet nyer. S mihelyt fontos szempont, hogy másoknak tudjak szolgálni és használni, nincs az az élethelyzet, amikor céltalannak és üresnek érezné magát.
Józsefet börtönbe csukják, feltalálja magát. Elkezd szolgálni az ottaniaknak. Pál apostolt börtönbe csukják és két évig ott felejtik mindenféle kihallgatás és egyebek nélkül. Két évig egy ilyen aktív, értékes ember be van csukva egy penészes, nyirkos börtönbe. Timótheust kéri: hozd már el a télikabátomat, mert itt nyáron is tél van ebben a pincében. És nem esik kétségbe, nem mondja azt, hogy legjobb lenne öngyilkosnak lenni, hanem a börtönből jött Filippi levélben azt írja a gyülekezetnek: köszöntenek titeket a prétoriánusok házából valók. Ez azt jelenti: köszöntenek a börtönőrök. Hát hogy lettek azok keresztyénné? Úgy, hogy az apostol evangelizálta őket.
Dehogy hiábavaló, ha az Úrban van. Ha csak a nap alatt, ha csak én, ha az nekem jó-e, akkor mindig fogunk okot találni: nem jó. Már maga az nem jó, hogy ilyen lehetetlen emberek élnek körülöttem. De ha valaki onnan indul el: mit tudok használni ezeknek az embereknek? És vajon mi Isten gondolata velem? Akkor egyszerre megtalálja az élete értelmét, tartalmát, célját. Lehet, hogy rámegy erre. Jézus azt mondja ettől se ijedjünk meg, ha valóban boldogok akarunk lenni. Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad. Ha elhal, sok gyümölcsöt terem. Aki gyümölcstermő életet akar élni, vagyis másoknak hasznosat, az vállalja ezért az áldozatot is.
Isten nélkül tehát így van, ahogy Salamon írja: minden hiábavalóság. De a Biblia arról szól, hogy Jézus Krisztus pontosan ebből a hiábavaló életből váltott ki minket. "Nem aranyon vagy ezüstön váltattatok ki a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből, hanem tiszta és szent bárány vérén, a Krisztusén." (1Pét 1,18). Krisztus kiváltott abból a hiábavaló életből, amit az atyáinktól örököltünk.
Ha valaki a Prédikátor könyvét komolyan akarja venni, akkor vizsgálja meg, mérje fel az életében mennyi hiábavalóság van ott. Hiába eltékozolt idő, elmondott sok üres beszéd. Sok hiábavalóság. Hagyjuk abba a hiábavalóságot, és engedjük, hogy Isten magához emeljen. Engedjük, hogy az isteni vertikális messe ezt a mi vízszintesünket. Persze, hogy itt élünk a nap alatt, de Isten gyermekeinek megadatott az, hogy az Isten szemszögéből nézzék az itt zajló eseményeket is. Az őket ért sérelmeket, meg minden egyebeket. És onnan mindennek egészen más a súlya, és mindenen másutt van a hangsúly. Megtalálja az ember az életet, ha megtalálja Jézust.
Valóban sok hiábavalóság van körülöttünk. A hívő ember józan és látja ezeket és szenved miattuk, de igyekszik segíteni is rajtuk. Akinek azonban új élete van, annak biztos, hogy nem hiábavaló az élete.