Cseri Kálmán

Most kezdtük olvasni az Ezsdrás könyvét bibliaolvasó vezérfonalunk szerint, és a héten egyik bibliaóránkon erről a szakaszról beszélgettünk. Néhány fontos és hasznos igazság elhangzott ott, ezekből szeretnék valamennyit elmondani.
Az Ezsdrás könyve a babiloni fogságból való hazatérés történetét mondja el. Azért, hogy el tudjuk helyezni az időben ezt, jó lenne, ha három évszámot legalább megjegyeznénk: i. e. 587-ben volt Jeruzsálem pusztulása, amikor Nabukodonozor babiloni király lerombolta, a templomot is porig égette, és a kincseit magával vitte Babilonba. Ettől számítva 70 év múlva, 516-ban történt a templom felszentelése. Annak az új templomnak a felszentelése, amit főleg Aggeus próféta biztatására a fogságból hazatértek építettek. De néhány csoport már előbb hazamehetett a babiloni fogságból, és erről szól ez a fejezet. A fogságba vitel után, tehát 587 után 50 évvel, 537-ben adta ki Czírus perzsa király ezt a bizonyos ediktumot, hogy aki akar, hazamehet Júdába, és felépítheti az ő Istenének a templomát.
Tehát 587 a fogságbavitel, 537 a Czirus-féle ediktum, hogy haza szabad menni templomot építeni, és 20 évvel ezután, 516-ban épült fel a második templom és szentelték azt fel. A 70 év a fogságbavitel és a templom felszentelése közötti idő.
Ebből a történetből, amit most felolvastam, egyetlen dolgot szeretnék kiemelni és azt majd járjuk körbe, mert nagyon tanulságos. Azt, ami többször ismétlődik benne: felindította Isten a szívét. Felindította Czírus szívét, hogy haza engedje őket, felindította az emberek szívét, hogy legyenek, akik hazamennek, aztán felindította a pogány szomszédaiknak a szívét, hogy segítsék őket anyagi eszközökkel, hogy ne üres kézzel menjenek haza.
Ha valaki ebből a szempontból vizsgálja meg ezt az egész történetet: a fogságbavitelt, a fogságban eltöltött évtizedeket, a hazatérésnek a történetét, sőt a folytatást is, akkor kirajzolódik előtte az, hogy itt mindent Isten mozgat. Minden eseménynek a végső alanya a mindenható Isten.
Czírusnak nem magától jut eszébe, hogy engedje haza a zsidókat. Felindítja Isten az ő szívét, hogy adja ki ezt a parancsot. De ott már szépen berendezkedett a zsidóság, ez már nem igazi fogság volt, őket is indítani kell, hogy menjenek, hogy vágyakozzanak. De nem mindenki volt jómódú, otthon meg mindenre szükség van. Akkor fel kell indítani azokat, akiknek semmi közük az egészhez, hogy szálljon a szívükbe tisztelet az ismeretlen Isten iránt, akinek majd ismeretlen földön ezek az ő szomszédaik templomot építenek.
Isten indítja emberek szívét. Ez hogy történik? Úgy, hogy olyan gondolatokat ad embereknek, amely gondolatok tettekre váltódnak, és ebből lesz az, hogy megvalósul, amit Isten akart. Olyant juttat az eszébe, ami magától nem jutott volna eszébe, és amire nem nagy tanácskozás eredményeként jutottak el. És úgy juttatja Isten sokszor emberek eszébe az Ő akaratát, hogy egymástól függetlenül ugyanarra jutnak. Sokszor csodálkoznak: te is erre gondoltál? Én is! Csak a hívő tudja, hogy téged is erre indított Isten Lelke? Engem is! Nem jellemző rám, amit most javasolok. Akkor miért javasolom? Mert Isten Lelke juttatta eszembe, és arra indított. Miért nem korábban javasoltam? Mert most van itt az ideje. Az Istentől elrendelt ideje.
Nagyon jó lenne, ha a Bibliának ezt a fontos, alapvető igazságát ma a szívünkbe vésnénk, az értelmünkkel is körbejárnánk. Mit mond erről a Szentírás? Hogyan működik ez, hogy Isten irányítja az eseményeket? Ezek szerint Ő irányítja a világtörténelmet is, de Ő irányítja a mi személyes kicsi sorsunkat is. Ő parancsol a felhőknek, a népeknek, és ugyanakkor benne van a hétköznapjaink legapróbb eseményeiben is. Neki ez nem haladja meg a teljesítőképességét és a figyelmét. Miért? Mert Ő Isten, és nem ember. Ő Lélek, és nem test. Ő mindenható, mindenütt jelenvaló, mindent tud, és mindent Ő igazgat. Ebből egyebek között az is következik, hogy semmi véletlenül nem történhet az övéivel. A hívő embernek ez kimondhatatlan békességet ad; jóban és rosszban, áldások és veszteségek között tudhatja azt, hogy csak az történik vele, amit Isten jónak lát.
Miközben újra és újra elolvastam az Ezsdrás könyvét, egy zsoltársor jutott eszembe: „az Úr uralkodik.” A 97. zsoltár is így kezdődik és a 99. zsoltár is így kezdődik. De a folytatása más. Most nem olvasom el végig egyiket sem, csak az első néhány verset mindkettőből, de javasolom: tessenek otthon elővenni és szép nyugodtan elolvasni:
„Az Úr uralkodik, örüljön a föld; örvendezzenek a temérdek szigetek. Felhő és homályosság van körülötte; igazság és jogosság az ő székének erőssége. Tűz jár előtte, és köröskörül elégeti az ő szorongatóit. Megvilágosítják az ő villámai a világot; látja és megretteg a föld. A hegyek, mint a viasz megolvadnak az Úr előtt, az egész földnek Ura előtt. Az egek hirdetik az ő igazságát, és minden nép látja az ő dicsőgét.” (Zsol 97,1-6).
Az Úr uralkodik, örüljön a föld. És hogy hangzik a 99.?
„Az Úr uralkodik, reszkessenek a népek; Kérubokon ül, remegjen a föld! Nagy az Úr a Sionon, és magasságos ő minden nép felett. Tiszteljék a te nagy és rettenetes nevedet, - szent azt! Tisztesség a királynak, aki szereti a jogosságot! Te megerősítetted az egyenességet… jogosságot és igazságot szereztél Jákóbnak. Magasztaljátok hát az Urat, a mi Istenünket, és boruljatok le előtte, mert szent ő!” (Zsol 99,1-5).
Az Úr uralkodik, örüljön az egész föld. Az Úr uralkodik, reszkessetek előtte. Mert az Úr uralkodik azokon is, akik ennek örülnek, akik ezt akarják, akiknek ez ad békességet, de uralkodik azokon is, akik ennek nem örülnek. Mert ők akarnának uralkodni, és újra és újra megpróbálják a lehetetlent, hogy a mindenható Istennel szemben is érvényesítsék a maguk akaratát. Az ilyen ember állandóan összeütközésbe kerül Istennel. Pál apostol keményen kimondja ezt a szót: ellensége az Istennek, és mint ilyen, semmi jóra nem számíthat.
Melyik táborba tartozunk? Örülünk-e annak, hogy az Úr uralkodik, és akarjuk-e, hogy a mi életünkben is az Ő uralma valósuljon meg: jöjjön el a te uralmad - ezt jelenti az, hogy a te országod,- legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is. Csakugyan erre vágyunk-e, vagy pedig elméletileg lehet, hogy ezt szépnek tartjuk, közben a hétköznapokban állandóan ütközik az akaratunk Istenével. Boldog ember az, aki már itt örül annak, hogy az Úr uralkodik. Most azt nézzük meg a felolvasott ige alapján: miben mutatkozik meg, hogy Ő uralkodik, hogyan uralkodik az Úr?
Nem azzal kezdődött a történet, hogy visszavitte a fogságból a népet. Valahogy oda is kellett kerülniük. Sőt annak is volt előzménye, hogy miért kellett oda kerülniük.
1) Amikor Izráel népe hosszú időn át sorozatosan megszegte Isten törvényét, bálványokat imádott, nem engedelmeskedett az Ő szavának, Isten akkor egymás után prófétákat küldött a néphez, hogy figyelmeztesse őket.
Az Ezsdrás könyve egyenes folytatása a 2Krónikák könyvének, annyira, hogy a 2Krónikák könyvének az utolsó három verse szó szerint megismétlődik az Ezsdrás könyve első három versében. És mit olvasunk itt a Krónikák könyvében?
„Az Úr, az ő atyáik Istene, elküldte hozzájuk követeit jó idején, mert kedvezett az Ő népének és az Ő lakhelyének. De ők az Isten követeit kigúnyolták, az Ő beszédeit megvetették, prófétáiból gúnyt űztek, míg az Úrnak haragja felgerjedt az Ő népe ellen, és többé nem volt segítség.”(2Krón 36,15-16).
Azzal kezdődik, hogy ha a nép engedetlen, akkor Isten a prófétáit küldi. Nemcsak egyet, többet is egymás után, hogy figyelmeztesse őket. Megtérésre hívja őket. Kimondhatatlan ajándéka Istennek az Ő igéje, beszéde, ami mindig hívás. Kihív valahonnan, és visszahívogat magához. Olyan sokszor találkozunk ezzel a képpel az Ószövetségben. A legerőteljesebben Hóseás könyve fejti ki: Isten olyan, mint egy hűséges férj, aki a céda feleségnek százszor is utánaküld, hazajöhet, készen van a bocsánat. De csak akkor tud neki megbocsátani, ha hazajön. Amíg a távolban idegenekkel van, addig nincs bocsánat. Kész van a bocsánat a számára, de azt el kell fogadni.
Így tett Izráel népe az ő szövetséges Istenével: számtalanszor paráználkodott bálványokkal, és ilyenkor Isten mindig utánaszólt. Aztán, ha a szép szó nem használt, akkor utánanyúlt, és ez már valami próbatétel volt, de ez is azt célozta: ne pusztuljon el a bálványai közt, hanem jöjjön vissza az őt szerető Istenhez.
Nos, itt is ez történt. Prófétákat küldött hozzájuk, mert „kedvezett az Ő né-pének”. Ha mi akármilyen módon hallhatjuk Isten hívását, olvashatjuk a Bibliát, hallgathatunk róla szóló igehirdetést, az mindig azt jelenti: Ő kedvez nekünk. Ő kivételez velünk, és azt tekintsük mindig nagyon nagy ajándéknak. Ez menti meg az ember életét.
A Jakab 1,21-ben is ezt olvassuk: „... szelíden fogadjátok a belétek oltott igét, mert az megmentheti a ti életeteket, a ti lelketeket.” Csak az mentheti meg. Soha nem az ítélettel kezdi Isten, ha az Ő népe hűtlen és engedetlen, hanem mindig az Ő igéjével. Ha azonban az igét nem hallgatja meg a nép, ha a prófétákból gúnyt űz, az Isten beszédét megveti, az Ő követeit kigúnyolja, akkor jön az ítélet. Mert Isten nemcsak ijesztget az ítélettel: ha megtérnek, megkegyelmez, de ha nem, ítéletet kapnak. Ő nem játszik a szavaival. Az ítéletet ugyanolyan komolyan elhatározta, mint azt, hogy visszafogad és megbocsát, akárhányszor is, ha bűnbánattal megtér hozzá a nép. De ha nem tér meg, akkor csakugyan jön az ítélet. Ez nem olyan ijesztgetés, mint amit nagyapó megbán. Mond mindenfélét az unokának, hogy maradjon már csendben, aztán akármit csinál, az akkor sem következik be, mert neki vajszíve van. Isten nem elnéző, hanem kegyelmes, ami azt jelenti, hogy a megvallott bűnt megbocsátja, de a meg nem vallott bűn vonja maga után az ítéletet.
2) Itt, sajnos, ez történt, és ezért következett be a Babiloni fogság. Így folytatódik a Krónikák könyvének ez a szakasza: „Ezért reájuk hozta a káldeusok királyát, aki fegyverrel ölte meg ifjaikat az ő szent hajlékukban, s nem kedvezett sem az ifjaknak, sem a szüzeknek, sem a vén és elaggott embereknek. Mindnyájukat kezébe adta, és az Isten házának mindenféle edényeit: nagyokat és kicsinyeket a király és az ő vezérei Babilóniába vitték.”(2Krón 36,17-21).
Az Isten házát is elpusztíthatta a pogány Nabukodonozor. Pedig abban reménykedtek Izráel fiai, hogy az Úr háza sérthetetlen. Ott lakik az Úr, ahhoz nem nyúlhat senki, s amíg az áll, ők csinálhatnak akármit, az mintegy biztosítja Isten jelenlétét és megmenti őket. És Isten azt mondja: nem. Neki nem presztízskérdés, hogy az Ő háza álljon. Ő nem abban lakik. Az egész világ sem tudja Őt befogadni. Az egész kozmosz áll fenn az Istenben. Ő nagyobb, mint a világ, amit teremtett. Semmiképpen nem lehet Őt egy épülethez kötni. Az az épület is romhalmaz lesz, ez a bűnnek a következménye.
Az első tehát, ami Isten uralmát mutatja: az Ő szavával irányít, fenntart, és a tőle elszakadt embert és népet is visszahívogatja. Az Ő szavával tartja fenn a mindenséget - így olvassuk a Zsidókhoz írt levélben. Az Ő uralkodásáról másodszor azt tudjuk meg, hogy ha az Ő szavát kigúnyolja a nép, és nem veszi komolyan, akkor jön az ítélet. És az ítéletben is megmutatja, hogy Ő uralkodik. Az ítéletnek azonban mindig van határa. Előre megmondta Isten: 70 évig tart a fogság. Az nagyon hosszú idő. Ha 70 évig parlagon van a föld, ha 70 évig nem építik fel a romokat, ha 70 éve el van szakítva egy nép a szülőföldjétől, annak súlyos következményei vannak. Ez súlyos ítélet volt, de nem végtelen. Határt szab Isten az ítéletnek, és az ítélet célja soha nem az, hogy elpusztítsa, hanem az, hogy megtisztítsa az Ő népét. Ez az életünkben bekövetkező kisebb-nagyobb ítéletekkel is így van. És mihelyt a nép újra Istent keresi, Ő akár meg is rövidíti az ítéletet.
3) Ez történt itt is, mert nem várta ki a 70 évet Isten, hanem 50 év múlva már arra indította Czírus perzsa király lelkét, hogy hirdesse ki egész birodalmában, hogy haza lehet menni.
Eszköz kell Istennek, és ez egy pogány uralkodó. Ő mindenkit tud használni eszközként. Itt jó lenne, ha felfigyelnénk arra a különbségre, amit a Biblia Isten eszközei és Isten munkatársai között tesz. Eszköz bárki lehet. Nabukodonozor is eszköz volt Isten kezében az ítélet végrehajtásában. Czírus ugyanolyan pogány király, eszköz Isten kezében, az Isten kegyelme gyakorlásában, hogy népét hazaengedje. De ennél sokkal több, amit Pál apostol így ír a Korinthusi levélben: mi Isten munkatársai vagyunk, Isten szántóföldje vagytok. Isten eszköze nem ismeri azt az Istent, aki őt használja; Isten munkatársa ismeri Őt. Isten eszköze nem önként engedelmeskedik, kénytelen azt csinálni, amit Isten csináltat vele, mert az Úr uralkodik és Czíruson is uralkodik. Isten munkatársa akarja azt, amit az Ő Ura akar. Egyet akar vele és örül annak, hogy egy akaratra juthatott vele. Sőt kéri azt, mint Dávid: taníts engem a te akaratodat teljesítenem, mert te vagy Istenem.
Más kifejezésekkel Jézus is megteszi ezt a különbséget. „Nem mondalak többé titeket szolgáknak; mert a szolga nem tudja, mit cselekszik az ő ura: titeket pedig barátaimnak mondottalak;mert mindazt, amit az én Atyámtól hallottam, tudtul adtam nektek.” (Jn 15,15). A szolga is megcsinálja azt, amit az Úr parancsolt, de ő nem látja át az egészet. Őt nem avatja be az Úr a koncepcióba, hogy ma éppen miért éppen ott dolgozunk, és miért azt csináljuk. Megkapja a parancsot, odamegy és azt csinálja. De a barátjával megbeszéli, azt beavatja az egészbe.
Eszköz, vagy munkatárs vagyunk Isten kezében? Csak mint szolgák kénytelenségből csináljuk olykor, amit Ő parancsol, vagy mint az Úr Jézus barátai, akiket megtisztel ezzel, és akiknek elmondta, mit akar az Atya,- és mi igent mondunk az Atya akaratára, és így használhat bennünket?
Még egy igét hadd idézzek itt Czí-rusnál, mert a későbbiekben fontos lesz. „Mint a vizeknek folyásai, olyan a király szíve az Úrnak kezében, ahová akarja, oda hajtja azt!” (Péld 21,1). Hisszük-e mi ezt?
4) Isten így indítja Izráel fiait is. Egyáltalán nem az volt a jellemző 50 évvel a fogságba vitel után, hogy a honvágy gyötörte ezeket az embereket. Ők ott már berendezkedtek. Házat építettek, ott kötöttek házasságot, a többségük már ott született. Elbeszélésből hallottak arról: milyen volt a templom. Biztos szép volt, de az ő megélhetésük már Babilonban volt. Itt már a kényelem, a komfort volt a szempont, meg a megszokás. Nem sokan vágyakoztak arra, hogy egy irdatlan hosszú utat ezer veszély között megtegyenek visszafelé. A romok közé, ahol a gyom és a dudva felvert mindent? Sakálok alszanak a bozótban? Aludjanak ők is a sakálokkal? Mikorra lesznek ott megint városok meg templom?
Bizony, szükség volt arra, hogy Isten indítsa őket: menjünk haza, építsük fel újra, fogjunk össze! Kerül, amibe kerül! A kényelmünkbe kerül, az biztos! Megfizetjük az árat. - Nem mindenki mondta ezt egy emberként. Kellett tehát, hogy Isten indítsa ezeket az embereket, s voltak, akiket lehetett indítani.
5) Az utolsó, amit még említeni szeretnék: ugyanakkor a körülöttük lakó pogány szomszédokat is indította: vegyenek részt a templomépítésben közvetve, anyagi segítségükkel. Adjanak nekik aranyat, ezüstöt, mindent, amire ott szükségük van.
Ha az első két pontunkat nézzük, akkor azt kell őszintén megvizsgálnunk, hogy komolyan vesszük-e Isten minden igéjét, főleg az Ő bűnbánatra hívó szavát? Haragszunk azokra, akik Isten igéjével megítélik az életünket, megsértődünk, védekezünk, vagy igazat adunk Istennek? A legnagyobb messzeségből is vissza lehet térni Őhozzá, ha valaki a hívó szavát komolyan veszi. Ha nem, akkor jön az ítélet. De vajon az ítéletben is tudunk-e reménykedni abban, hogy ez nem tart vég nélkül? Isten mindig behatárolja az ítéletet.
Most az imádságunk szempontjából szeretném az ezután következett három pontot hangsúlyozni. Azt, hogy Isten tudja indítani a Czírusokat, az Ő népe lelkét, és a pogányoknak a lelkét is, hogy egy ügyet segítsenek. Így tudunk-e imádkozni a vezetőkért - most akármilyen vezetőért: osztályvezetőért, a munkahely igazgatójáért, miniszterekért, miniszterelnökért, az egyház vezetőiért - akik felelős beosztásban vannak. Gondoljunk csak a múlt vasárnapi igehirdetésre. Ezzel a bizonyossággal tudunk-e imádkozni: Isten arra hajlítja a szívüket, amerre akarja. Nem hiába imádkozunk hozzá.
Amikor erről beszélgettünk, valaki azt mondta: Azért imádkozzam, hogy egy gonosz vezetőnek a gonosz tervei megvalósuljanak? Nem ezért kell imádkozni. Nem ezt jelenti imádkozni egy vezetőért - akár egy tömeggyilkos vezetőért, voltak ilyenek ... Nem azt kérem Istentől: segítse meg őt a gonosz tervei megvalósításában. Ellenkezőleg: azért imádkozom, Isten hajlítsa az ő szívét arra, amerre akarja. Ő biztos nem arra fogja hajlítani, hogy minél többekkel gonoszságot cselekedjen. Éppen, hogy lefogja a kezét majd, visszatartja valamitől. Idejében kap egy tanácsot, ami őt eltéríti a már eltervezett gonosz tervétől. Vagy bármi jó megtörténhet ott, ahol emberek komolyan imádkoznak.
Amikor üldözni kezdték az első keresztyéneket, ők is azonnal imádkozni kezdtek az üldözőikért. Nem azért, hogy sikerüljön az üldözésük, de nem is azért, hogy Isten verje agyon őket. Nem átkot kértek rájuk. Értük imádkozni azt jelenti: Isten akarata érvényesüljön annak ellenére, hogy ők egész mást akarnak, és még őket is használja fel abban, hogy az isteni akarat érvényesüljön. Aki a vezetőkért imádkozik, az tulajdonképpen Isten akaratának a megvalósulásáért könyörög. Bárki által, bármi módon az Ő jó, kedves és tökéletes akarata valósuljon meg. De hisszük-e mi azt, hogy az, hogy az Úr uralkodik, ezt is jelenti, hogy mint a víz az edényben, olyan a király szíve az Úr kezében, amerre akarja, arra hajtja azt?
Gondoljunk magunk elé egy tepsi vizet, ami, ha egy kicsit megbillentjük, már kiloccsan. Így tartja Isten a kezében mindnyájunknak a szívét. És Ő tud befolyásolni embereket, és meg tud változtatni gonosz tanácsokat, és meg tudja adni azt, hogy az Ő jó akarata valósuljon meg mindennek ellenére. Így tudunk-e imádkozni a vezetőkért?
És így tudunk-e imádkozni azokért az ismerőseinkért, rokonainkért, akiknek annyira áhítjuk a megtérését? Nem panaszkodni kell a hitetlenségük miatt. Nem újra és újra elmondani az ő nem hívő tetteiket, gondolkozásukat, hogy fényesen ragyogjon a mi hitünk és kegyességünk, hanem könyörögni ahhoz az Istenhez, aki tudja indítani az ő szívüket, mint ahogy tudta indítani Izráel fiainak a szívét, akiknek eszük ágában sem volt hazamenni és templomot építeni. És mégis összeverődtek néhány ezren, aztán a következő csapattal megint néhány ezren, és fölépült a templom.
Ezzel a hittel tanuljunk meg imádkozni. Emögött szeretet is van, reménykedés, bizalom van. Aki így imádkozik, az derűsen, örömmel és állhatatosan fog imádkozni, hogy Isten tudja indítani az ő szívüket. Csak vigyázzunk, hogy miközben imádkozunk a megtérésükért, ne úgy éljünk előttük, hogy az botránkoztassa őket, és ezzel nehezítsük a megtérésüket. Kérjük Istentől, s közben akadályozzuk a magunk hitvány, képmutató, alakoskodó, úgynevezett keresztyénségével. A másokért folytatott komoly imádság minket is megszentelt, odaszánt életre segíthet.
És végül így tudunk-e imádkozni ügyekért. Ez egy ügy volt, hogy a templomot valamiből fel kell építeni. Isten elkezdi támogatni ezt az ügyet azzal, hogy arra indítja azoknak a szívét, akiknek semmi érdekük nem fűződött hozzá, hogy Jeruzsálemben újra templom álljon. Mé-gis nagy anyagi áldozatot hoztak érte, s azt mondták: tessék, vigyétek haza, vegyetek belőle otthon fát meg követ. Legyen templom a ti Isteneteknek. Az ü-gyeket is így tesszük-e Isten kezébe?
Most egy jó esztendőn át különösen is gyakorolhattuk ez. Mert minden ott volt Isten előtt imádságban: A szükséges engedélyeket idejében megkapjuk, hogy a különböző vizsgálatokat ne úgy tesséklássék végezzék el, hanem legyen komoly az a talajvizsgálat is, meg anyagvizsgálat is, meg az épület terve is. Hogy a szükséges pénzt adja meg Isten úgy, hogy idejében kifizethessük a számlákat, s ne maradjunk szégyenben, és így tovább. Az iparosok ne selejtet gyártsanak, hanem rendesen végezzék a munkájukat. Néhányan voltunk, akik folyamatosan könyörögtünk ezért. Ez nem szégyen. Hiszem azt, hogy az Úr uralkodik, és Ő azoknak az iparosoknak is Ura, akiktől mi olykor munkát kérünk. Aztán egy munkát el lehet háromszor is végezni és akkor sem lesz jó, és meg lehet csinálni elsőre úgy, hogy az embernek öröme lesz benne. Ezért könyörögtünk, hogy lehetőleg így legyen. De így tudjuk-e az ügyeinket Istenre bízni?
Még valamit: az 1. fejezet részletesen felsorolja, milyen edényeket kaptak vissza, amikor hazamentek a fogságból Jeruzsálembe, amiket Nabukodonozor elrabolt a templom szent edényei közül. 29 kés, hány pohár, hány ilyen meg olyan medence. Ha ilyen nagy zűrzavar közepette, ennyi hányattatás és hányódás után, 50 évvel később az utolsó kés meg pohár is számon van tartva, akkor mi, akik szintén edények vagyunk az Újszövetség metaforájával élve, akikben az Isten Lelke lakozik, akiknek a testünk is törékeny cserépedény, de a Krisztust hordozhatjuk magunkban, minket mennyivel inkább számon tart Isten? Akármilyen hányattatás közepette, akármilyen hosszú ideig elfelejtve. Egyszer mindenki, aki szent edény, aki az élő Istennek odaszánta testét-lelkét, megérkezik a mennyei Jeruzsálembe. Nem kell félnünk attól, hogy valami közbejön, vagy Isten is elfeledkezik rólunk. Mert Ő uralkodik, és ebbe beletartozik az is, hogy a legkisebbet is számon tartja.

Ma I. István királyunkra emlékezik az ország. Máig csodáljuk azt a céltudatos határozottságot, eltökélt következetességet, amivel ő államalapító királlyá lett, amivel próbált a sokszor egymással is civakodó törzsekből egységes népet, nemzetet teremteni, és a nyugati keresztyénség felvételével népünket Európához kapcsolni. Páratlan államférfiúi és politikusi adottságai voltak.
Amikor az ország az államalapításra emlékezik, akkor jó, ha Isten népe arra figyel, mit tanít a Szentírás az államról, a hatóságról, a hatalomról, a felsőbbségről és a neki való engedelmességről. Ezt vizsgáljuk meg most a felolvasott ige és több más ige világosságában.
Az állam eredetére nézve sokféle feltételezést fogalmaztak meg, de pontos és bizonyított magyarázatát a tudomány ennek nem tudja adni. A Szentírás azt mondja, hogy az állam léte Isten gondviselő szeretetében gyökerezik. Isten hozta létre a hatóságot, a felsőbbséget, és adott neki hatalmat azért, hogy a rosszat, a gonoszt valamelyest fékezze, és minden jó emberi törekvést védelmezzen.
Nagyon fontos világosan látnunk, hogy az állam nem teremtési rend, mint például a házasság vagy a munka, hanem a bűneset következtében vált szükségessé. Amikor az ember fellázadt Isten ellen, ezzel egymásnak is ellenségévé vált. Ádám már vádolja Évát, Káin megöli a testvérét, Ábelt. Elszabadult a bűn, amikor az ember elszakadt Istentől. Az elszabadult bűnnek a fékezésére jött létre az állam, az igazság valamelyes érvényesítésére.
Egy bibliai példát hadd mondjak, ami ezt jól szemlélteti. A Biblia elején olvasunk Lámekhről, aki egyszer azzal tért haza, hogy a feleségeinek elújságolta: Háda és Cilla, figyeljetek: ifjat öltem, mert meg-ütött, embert öltem, mert megsebzett. Valaki megütötte, ő pedig azt agyonütötte. Ez volt a bűneset után. Az azonnali önbíráskodás, a vétkek ellenőrzés nélküli megtorlása, amikor a sértett fél feltétlenül visszaüt, és általában nagyobbat üt vissza: ő megütött, én megöltem. Ennek következménye a vérbosszú, annak következménye a másik vérbosszú és így vég nélkül ... Egész családokat és törzseket irtottak ki ezzel.
Ehhez képest óriási előrelépés az a rend, amit Isten a Mózes törvényeiben adott, ahol ott van ez is: szemet szemért, fogat fogért. Ez azt jelentette, hogy nem torolhatta meg az elszenvedett sérelmet az, aki ellen elkövették, nem ő vágott indulatában vissza, hanem volt egy semleges testület, amelyik nem személyes rokonszenv vagy ellenszenv alapján és pillanatnyi hangulatától indíttatva, hanem objektív írás alapján szabta ki a büntetést. Nem szabhatott ki súlyosabb büntetést, mint amekkora a sérelem volt, amit a bűnös okozott, és ha a vétkes embert ölt, és emiatt őt kivégezték, az nem számított gyilkosságnak. Tehát nem lehetett vérbosszúval megtorolni, és így be volt fejezve a szörnyű ügy a bűn megbüntetésével.
Talán ebből is érzékeljük, milyen óriási előrelépés volt ez. Ehhez képest megint nagy előrelépés, amikor Jézus azt a lehetőséget is felcsillantja, hogy nem kell okvetlenül visszaütni. Van olyan, hogy megütöttek, és én imádkozom érte vagy jót teszek vele. De ez másik kérdés.
A Biblia tanítása szerint tehát az állam Isten gondviselő szeretetéből ered, és célja, hogy védje a jót, és igyekezzék valamennyire érvényesíteni az igazságot. Ezt azonban sokszor csak erőszakkal tudja megvalósítani. Ezért olvastuk itt: nem ok nélkül viseli a kardot, mert Isten szolgája ő, hogy az Ő haragját végrehajtsa. Tehát az állam, noha jó célt szolgál, sokszor ehhez olyan eszközöket vesz igénybe, amiket ő maga is elítél. Ez jól mutatja azt a szomorú valóságot, hogy mi emberek mindig csak töredékes, tökéletlen, hiányos, viszonylagos megoldásokat tudunk találni a bajaink orvoslására. A bűn elvégezte a maga rontását a közéletben is.
Érdekes, amit erről egy Brunner Emil nevű svájci teológus ír: „Az állam a bűn élet- és közösségromboló hatását a kényszer erejével ellensúlyozza, hogy így lehetővé tegyen egy valamelyes emberi életet. Az államszervezet embertelensége - tudniillik a kényszer olykori alkalmazása - az emberiesség megtartásának eszköze.” Úgy gondolom, hogy ennek a megállapításnak a fényében kell értékelnünk azt is, hogy miközben I. István államot alapított és a keresztyénséget igyekezett meghonosítani, olykor igen kemény eszközöket is igénybe vett.
Azt mondhatjuk tehát, hogy az állam, a felsőség, a hatóság, a hatalom és az ezzel kapcsolatos törvények, azok érvényesítése valami olyan az emberi társadalmon, mint a sín az eltörött végtagon. Kirándulás közben valaki a lábát töri, akkor, hogy ne legyen még nagyobb baj, kerítenek két botot, és vagy spárgával vagy zsebkendőkkel próbálják rögzíteni valahogy a törött végtagot. De nem így született az illető, hogy két bot tartotta a lábát. És jó lenne, ha ez nem is tartana sokáig. Ez abnormális állapot. Nem úgy teremtette Isten az embert, hogy lázadjon Őellene és farkasává legyen egymásnak. De bekövetkezett a baj, és Isten a még nagyobb bajtól óvja az emberi társadalmat azzal, hogy rendelte a hatalmat, az államot, és annak bizonyos tekintélyt adott. Védőgát ez, hogy ne legyen árvíz.
Ebből viszont, hogy a Biblia az állam létét Isten gondviselő szeretetéből eredezteti, két fontos igazság következik. Mind a kettő benne van ebben a summás mondatban, amit olvastunk. „Isten szolgája az, a te javadra.”
a) Tehát mint szolga, az állam és minden hatóság is Isten rendjéhez kötött. Itt van a hatalom felelősségének az alapja. Istentől kapott hatalmat arra, hogy igyekezzen a jót védeni és a gonoszt fékezni, ezért felelős Istennek - megbízójának -, hogy mit csinál a hatalmával. Valóban arra használja-e, hogy a jókat védi és a gonoszságot fékezi, vagy esetleg a fordítottjára, mert erre is volt és van gyakran példa.
Tudnia kell minden hatóságnak és hatalomnak, hogy kölcsön vett hatalma van. A Bibliának nagyon határozott állítása: minden szuverenitás, tekintély és hatalom egyedüli birtokosa az élő Isten. Ő ad ebből olykor egy időre azoknak, akiket aztán keményen elszámoltat, mit csináltak a hatalmukkal. Akár mint szülők kaptak hatalmat a gyermekeik felett, akár bármilyen kicsi, közepes, magas beosztásban mint vezetők, akár mint az állam.
Talán emlékezünk Jézus és Pilátus beszélgetésére, amit részletesen leír a János evangéliuma. Ott egyszer Pilátus, mintha hirtelen észbe kapna, hiszen ő a nagy impériumnak a képviselője, nem lehet ezt a beszélgetést így folytatni tovább, azt mondja: van hatalmam kivégeztetni vagy szabadon bocsátani. És Jézus csendesen mit jegyez meg? „Semmi hatalmad nem lenne rajtam, ha nem onnan felülről adatott volna neked.” Istené egyedül a hatalom, ahogy azt a Mi Atyánk végén el is szoktuk mondani. Az ország azt jelenti: uralom, uralkodás. Mert tiéd az uralkodás, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Nem lesz olyan idő, hogy Isten az Ő teljes hatalmát valakinek vagy valaminek odaadja, és hatalom nélkül marad. Ő a hatalom kizárólagos forrása. És Ő egy időre ad ebből azoknak, akiket azzal bízott meg, hogy a jókat védjék, és a gonoszságnak gátat vessenek. S ha nem erre használják, nagyon kemény ítéletük lesz. Tudnánk erre számos történelmi példát sorolni.
Ez tehát az egyik, ami ebből következik, hogy Isten szolgája ő a te javadra. Hogy mint szolga: felelős a megbízójának. Tudja vagy nem tudja, akarja vagy nem akarja, Isten majd elszámoltatja.
b) A másik az, hogy mivel Isten szolgája, ezért a hívő ember a megbízóját látja mögötte. Ezért kell tisztelni. A felsőbbség iránti tiszteletnek a bibliai megokolása ez. Még a szülők iránti tisztelet sem csupán a személyes vonzalomban vagy a hálában gyökerezik a Biblia tanítása szerint, hanem Isten parancsában. Nem tudom, mit gondolnak a testvérek, hogy egy tiszteletre egyáltalán nem méltó szülőnek a gyermekeire is érvényes ez: tiszteld apádat és anyádat? Vagy arra nem érvényes? Arra is érvényes! Ez nem attól függ, hogy én tiszteletreméltónak tartom-e, vagy hogy a közgondolkodás szerint az-e, hanem attól függ: ő a szülőm. Isten őt rendelte szülőmmé, és ezért kötelező az Isten parancsa: tiszteld őt.
Ugyanez érvényes a hatóságra is. Itt nem személyes, szubjektív ellenszenv vagy rokonszenv határozza meg, hajlandó vagyok-e tisztelni vagy nem. A hívő keresztyén embert Isten parancsa köti. Függetlenül attól, hogy személyükben kik a hatalmon levők, mert Isten szolgája ő.
Kálvin nagyon kiélezi, amikor magyarázza ezt a kérdést. Azt írja: a hatalom leghitványabb képviselői mögött is Isten gyermeke az őket megbízó Istent látja, aki őket fölénk rendelte, és ezért tiszteli őket. Csak így érthető ez, hogy mindenki engedelmeskedjék a felsőbb hatóságnak, mert nincs hatalom mástól, csak Istentől. Aki ellenszegül a hatalomnak, az Isten rendelésének áll ellen.
Tudom, hogy ezzel szemben sok tiltakozás van sokakban. De ha mi Isten igéjét komolyan akarjuk venni, jó lenne, ha ma elcsendesednénk és mérlegre tennénk a mi sokszor szubjektív és megbízhatatlan, könnyen változó és változtatható ítéleteinket és magatartásunkat ezzel a kérdéssel kapcsolatban.
De vajon ez a tisztelet azt jelenti-e, hogy a hívő keresztyén embernek mindig, feltétel nélkül engedelmeskednie is kell a felettes hatalomnak? A Biblia szerint azt jelenti: egészen addig, amíg a hatóság az Isten világos parancsaival ellentétes magatartást nem követel az alattvalóitól. Ha ez bekövetkezik, akkor Isten gyermeke azt mondja, amit Péter és János mondott a hatóságnak: mi ugyan törvénytisztelő emberek vagyunk, és azok is akarunk maradni, de most ebben az esetben nem engedelmeskedhetünk nektek, mert Istennek kell inkább engedni, hogynem embereknek. (Ap.cs. 5,29). Mivel ott a hatóság az Isten világos parancsával ellentétes magatartást követelt meg tőlük. Azt, hogy Jézus nevét többé ki se ejtsék, és róla ne prédikáljanak. Ezt nem ígérhették meg, és ezt megmondták egyenesen. De, hogy ilyen esetben is tiszteli a hatóságot a hívő keresztyén ember az említett okokból, az abban mutatkozik meg, hogy az engedetlenségéért járó büntetést elfogadja és elszenvedi. Így lettek mártírokká sokan a történelem folyamán.
Az a tapasztalat, hogy Isten nélkül Isten minden ajándéka elromlik az ember kezén. Az a hatalom is, amit Ő egy időre valakire rábíz. Nem tudunk helyesen élni vele. Az egyik gyakori bűn, hogy az önistenítés csapdájába esik a hatalmon levő, visszaél a hatalmával, és létrejön az úgynevezett totális állam. A Római levél 13. része mellé mindig oda kell tennünk a Jelenések könyve 13. részét, amelyik erről a torzulásról szól. Vagy gyakran előfordult az, hogy Isten helyére a nép ül vagy a népet ültetik, és a népszuverenitás hamis eszméjéből következően a nép szava Isten szava lesz, ami a Szentírással szöges ellentétben álló tévelygés.
Nekünk tudnunk kell azt, hogy minden uralom és hatalom egyedüli birtokosa Isten, s ha Ő ad ebből valamit nekünk, azzal nagyon felelősen kell élnünk azért, hogy a jót védjük, előmozdítsuk, és a rosszat próbáljuk fékezni.
Akkor, ebből következően, részt vehet-e a hívő ember a politikában? Van egy olyan vélekedés, amelyik azt mondja erre: nem. Hiszen a politika szennyes, a hívő meg elsősorban lelki kérdésekkel foglalkozzék. Vajon ezt tanítja-e nekünk a Szentírás? Ha megvizsgáljuk az ide vonatkozó bibliai helyeket, azt látjuk, hogy a Szentírásban Isten azt mondja: éppen, mivel az államot, hatóságot, hatalmat az Ő gondviselő szeretete hozta létre, és mivel ezek célja a bűn visszaszorítása és a jónak a védelme, ezért Isten gyermekeinek kötelességük ebben a munkában részt venni, mint Isten munkatársainak. Tehát ilyen értelemben, a szó bibliai értelmében a hívő keresztyén ember köteles a polisznak, annak a közösségnek a kereteiben, amelyikben él, a rosszat visszaszorítani és a jó védelmében közreműködni.
Tehát természetesen hozzátartozik az életéhez, sőt az istentiszteletéhez, hogy politizál. De ez soha nem pártpolitikai viaskodásokat jelent, hanem azt, hogy ebben a tágasságban, ezen a sokkal szélesebb látókörön belül lesz Isten eszközévé minden olyanban, ami a jót segíti és a rosszat visszaszorítja; ami az életet védi, a közösség jövőjét munkálja, és aminek az eredménye az, hogy a politikába, és ebbe most értsünk mindent, minél több evangéliumi szempont jusson be, és minél inkább érvényesüljön abban Isten rendje. Isten megváltott gyermekeinek ez egyenesen hívatásuk, feladatuk, kötelességük. És a Bibliában számos példát látunk arra, hogy ezt hogyan gyakorolták. Ez nem külön területe a hívő ember életének. A hívő embernek egy élete van, nincs vasárnapi meg hétköznapi; ha van, akkor ő nem engedelmes hívő ember. Az egészet átjárja Isten szentsége és a neki való engedelmesség, az egész élete Krisztus uralma alá került, és Isten Lelke irányítja belülről, és ezért mindig résztvesz azokban a fáradozásokban, amik Isten előtti felelősségből és az emberek iránti szeretetből a közösségért fakadnak.
Ezért vett Jeremiás földet akkor, amikor mindenki úgy gondolta: vége, nincs jövője a népnek. És ő Isten parancsára ingatlant vásárolt, mutatván ezzel, hogy bízik abban, hogy Isten ígérete igaz, és van jövője a népnek ebben a lehetetlen helyzetben is, ami ott a babiloni pusztítás után volt. Ez politikai tett volt, hogy földet vásárolt. Semmi köze a lelkiekhez. Vagy mégis...? Hogyne lenne köze! Isten parancsára tette. De a hívő ember mindenütt Isten parancsai szerint akar élni. Ezért ír levelet a fogságba, ami miatt majdnem megverik: „Szüljetek gyerekeket, ültessetek fákat, építsetek házakat, és könyörögjetek állhatatosan azokért, akik közé az Isten szétszórt titeket.” Sok egyéb indulat és gondolat volt akkor az emberekben, de nem ilyen. Ez politikai állásfoglalás volt. Mélységesen hitbeli és Istennek engedelmes motivumokkal.
Néhány héttel ezelőtt részletesen megvizsgáltuk, hogyan viselkedett Pál a viharban a hajón, ahol mint Isten gyermeke, Isten igéjére hivatkozva elmondja, miért reménykedik abban, hogy nem fognak elpusztulni, ebből pedig a következő aktuális politikai feladatok következnek: egyenek, mert előbb-utóbb úszni kell, s valahogy kimenekülni a szárazföldre. Erre mindjárt példát is ad, s ott előttük imádkozik is. Teljesen egységes magatartás és harmonikus személyiség áll itt előttünk, aki Isten szolgálatában az adott közösségért, amelyikben ő ott volt, - ő is ugyanúgy fázott a hidegtől és rosszul érezte magát átnedvesedett ruhában - osztozott mindenben a közösségben, de azt a többletet, amit mint Isten gyermeke kapott, máris továbbadta az övéinek. Válogatás nélkül, hogy melyik hívő, melyik nem, érdeklődő, ellenszenves, közömbös - ez teljesen mindegy. Mindenki fázik a hidegben, s mindenki fél a haláltól. Akkor tartani kell a lelket bennük és Isten igéjével szolgálni. De ennek ilyen gyakorlati következményei is vannak.
Ez a politikai - ezt most a szó eredeti értelmében értsük - magatartás lehet a hívő ember számára az, hogy semmit nem szól, semmit nem csinál, csak megszentelt krisztusi életet él ott, ahol van, és ez sugárzik. Ez ítélet lesz a körülötte levő rosszon, és bátorítja az ott levő jót. Vagy éppen hogy felemeli a szavát, mikor az igazságtalanságot egy kicsit vissza lehet szorítani. Vagy ír egy tiltakozó levelet. Vagy mond egy odaillő igét Isten Lelkétől indíttatva. Az ige hirdetése és az imádkozás különösen is feladata a hívő embernek.
Amikor Pál apostol a legfontosabb instrukciókat összegyűjti, hogy a fiatal kezdő Timótheust mivel tanácsolja a gyülekezet szervezésében, és mit mondjon arra nézve, hogy az ott hitre jutott keresztyéneknek mi a feladatuk, akkor igen hangsúlyosan írja nekik ezt: „arra kérlek mindenekelőtt, hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, a királyokért és minden feljebbvalóért, hogy nyugodt és csendes életet éljünk teljes kegyességben és tisztességben.” (1Tim 2,1-2). És írja utána: attól függően, hogy milyen gondolkozásúak a királyok? Nem írja. A mindenkori hatalom, hatóság gondolkozása, ideológiája, emberi habitusa teljesen független attól, hogy a hívők kötelességévé tette Isten az értük való komoly könyörgést. Négyszeresen mondja itt el: tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások - minden hatalmon lévőkért. Teljesen függetlenül attól, hogy ők hogyan gondolkoznak. Minél távolabb állnak Istentől, annál nagyobb szüksége van a rájuk bízott közösségnek arra, hogy értük imádkozzanak azok, akik tudnak imádkozni, hogy akkor is Isten jó akarata valósuljon meg a közösség életében, ha ők arról tudni sem akarnak. Mert erre is van lehetőség és példa szép számmal.
Éppen, mivel minden hatalom Istené, őnekik csak valamit adott egy időre, de a hatalom birtokosa Ő maradt. És Ő tudja irányítani azokat is, akiket megbízott egy időre a hatalom gyakorlásával a közösség felett. És sokszor hoznak azok olyan döntéseket is, amiket csak azért hoztak, mert Isten úgy irányította őket. Hisszük mi ezt? Sokkal komolyabban vennénk akkor az értük való könyörgést, és sokkal kevesebb időt fecsérelnénk arra, hogy szidjuk őket, vagy bebizonyítsuk, hogy ha mi lennénk a helyükben, akkor minden sokkal jobb lenne, miközben a magunk kis közösségét sem tudjuk rendben tartani, mert ott sem figyelünk arra, hogy mi az Isten jó, kedves és tökéletes akarata.
Szóval a hívő ember politikai felelőssége a Bibliában ilyen tágas, és ennyire éppen a hitéből következik, hogy mint Isten munkatársa tevékenyen vegyen részt azokban a közösségekben, amelyekbe Isten belehelyezte a gonosz visszaszorításában és a jó védelmében és előmozdításában.
Az egyik magyarázó részletesen fejtegeti: el egészen az adómorálig, mert minden országban a közmorál fokmérője az adómorál. Nem akarok erről most részletesen beszélni.
Ebből akkor az is következik, hogy a keresztyén ember jó hazafi? Bizony, következik. Egészen természetesen, mert a hazaszeretet a felebaráti szeretet egyik formája, éppen ezért etikai tartalmú érzés, ami megint csak az előbb említett bibliai okokból a hívő keresztyén ember számára természetes. Még csak nem is kell mondanom, hogy kötelessége. Természetes. Van egy érdekes mondat a Bibliában, amely így hangzik: aki nem tud gondot viselni a maga házára, mi módon viselne gondot az Isten egyházára. Azoknak szól ez, akik buzgólkodtak a gyülekezetben, és otthon meg rendetlenség volt. Isten azt üzeni nekik, hogy előbb legyen rend otthon, aztán majd tudtok a gyülekezetben is helyesen buzgólkodni.
Úgy gondolom, természetes analógiája ennek az, hogy aki nem szereti igazán a maga népét, nem tudja szeretni igazán az Isten népét sem. Olyan nincs, hogy valaki csak az Isten népének a tagja. Mint egy adott nemzeti közösség tagja, lesz az Isten népének a tagjává az újjászületés által. Éppen ezért abban a közösségben, ahova őt Isten helyezte, minősített felelőssége van azért, hogyan mennek a dolgok. Ott ő Isten említett munkájának a használható eszközeként van-e jelen? Ebből egyenesen következik az, hogy minősítetten szereti a maga népét, nemzetét és hazáját. Ez azonban mindig azt jelenti a hívőknél, hogy szeretnek minden egyéb közösséget és népet is. Mert a hazaszeretet nem nacionalizmus és végképp nem sovinizmus.
Nos, ha összefoglaljuk, és próbáljuk egy kicsit személyesebbé tenni a feladatokat, akkor azt kell mondanunk, ha a Bibliában azt vizsgáljuk, hogy mit tanít az államról, mindenekelőtt azt kell látnunk: rettenetes rombolást végzett a bűn. Minden emberi kapcsolatot megmérgezett, lehetetlenné tette, hogy az igazság abszolút mértékben érvényesüljön ezen a földön. Elrontottuk egészen a jövőnket, amikor Istentől elszakadtunk.
A másik, ami szembetűnő: valóban minden emberi helyreállító próbálkozás tökéletlen, hiányos, viszonylagos és elégtelen. Nem tudjuk helyreállítani azt a rendet, amit Isten teremtett ebbe a világba. De meg lehet próbálni legalább a még nagyobb bajt elkerülni, vagy a bajokat visszaszorítani. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy az igazi rend helyreállítása Istennek a műve. És ha egy ember életében ténylegesen helyreáll a Krisztus-uralom, akkor ott megjelennek azok az áldások, amiket az Isten elleni lázadásban elveszítettünk.
Láttuk, hogy az állam eredete az Isten gondviselő szeretete, célja a viszonylagos rend biztosítása, tekintélyét Istentől kapta, és ezért tisztelni kell, függetlenül a személyes rokon- vagy ellenszenvektől; hasonló vagy eltérő gondolkozástól, de a felelőssége is nagy, és ha az Istentől kapott hatalmát nem arra használja, amire kapta, akkor súlyos ítélete lesz.
A hívő ember Isten iránti tiszteletből engedelmeskedik a hatóságnak, Isten előtti felelősséggel részt vesz a közügyekben az említett módon, és a felebaráti szeretetből következően szereti azt a közösséget, amelyikbe Isten őt is belehelyezte, imádkozik érte, és megtesz mindent azért, hogy ott Isten rendje minél jobban érvényesüljön.
Szeretném most tisztelettel kérni, tegyük a Biblia mérlegére az ezzel kapcsolatos gondolatainkat, gyakorlatunkat, ellenvetéseinket, kételyeinket, s engedjük, hogy Isten igéje ezen a ponton vigyen előbbre minket, és teremtsen rendet az életünkben. Vajon fenntartható-e továbbra is az, hogy mi döntjük el, kinek engedelmeskedünk és kinek nem? Kit tisztelünk és kit nem? Ez azt jelenti, hogy mi ültünk Isten helyére. Megmondja Ő azt, kit kell tisztelni. Például a felsőbb hatóságot, személyválogatás nélkül. Ha ez nekünk nem ízlik, akkor ezt valljuk meg Istennek, és ezt vizsgáljuk meg, miért esik olyan nehezünkre ezekben a kérdésekben Istennek engedelmeskedni? Vajon a tőle kapott hatalmunkat - akármilyen kicsi az, ha egy ember felett van; a hatalomhoz mindig gondoskodás is járul - arra használjuk-e, amire adta, s a tőlünk elvárható gondviselést és védelmet megkapják-e azok, akik jogosan várhatják, mert Isten minket azért tett oda melléjük, hogy azt rajtunk keresztül kapják meg Őtőle? Tudunk-e örülni ennek a közvetítő szolgálatnak? Ő ad nekem feladatokat, ad hozzá erőt, mindent, ami szükséges, és én az Ő megbízásából járhatok-kelhetek itt a hétköznapokban. Ha sok hatóság neki nem engedelmes, vajon az Isten népe engedelmes-e Istenének mindenben? Úgy áll-e hivatása magaslatán - sokszor kritikus helyzetekben, nehéz döntések előtt -, hogy valóban Isten képét viseli, Isten képviselője egy Istentől elrugaszkodott társadalomban? Tudunk-e állhatatosan könyörögni a hatalmon lévőkért, a népünk jövőjéért, lelki ébredésért népünk körében, s ugyanakkor készek vagyunk-e szeretni még a mi népünk ellenségeit is?
Nem könnyű kérdések ezek, de jó lenne becsületesen válaszolni rájuk. Ha engedjük, hogy Isten ezeken a pontokon megújítson minket, az életünk sok más területére is áldásosan kihat.

Véget ért hát az a nagy tengeri vihar, amelyikről valamelyik vasárnap külön is szó volt itt, és kivetődtek Pál apostolék egy szigetre, amelyikről utólag tudták meg: Málta. Ebből az igéből négy fontos igazságra hadd hívjam fel most a testvérek figyelmét.
1) Az első, amit az első versben ilyen szürke megállapításként olvasunk: „Miután szerencsésen megmenekültek, megtudták, hogy azt a szigetet Melitának nevezik.”
Megmenekültek. Ezt elsőnek Pál tudta meg a hajón. Honnan? Így mondta el a többieknek: Isten angyala mellém állt, és az az Isten, akié vagyok, akinek szolgálok, azt mondta: ne félj, Pál, megérkezel Rómába és útközben senki nem vész el, csak a hajó megy tönkre. És így folytatta az apostol a kétszázhetvenhat útitárs füle hallatára: éppen ezért jó reménységben legyetek, férfiak, mert én hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, amint nekem megmondta. Egy szigetre kell pedig majd kivetődnünk. - És ezzel Pál részéről be volt fejezve ez az ügy. Isten megmondta, én pedig hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, ahogy megmondta. S ebből következett az, hogy kezdte bátorítani őket: egyenek, mert mint hajótörötteknek valahogy majd ki kell evickélniük a partra, és ahhoz erő kell, és napok óta nem esznek kétségbeesésükben. Jó példával járva elöl ő maga imádkozott, utána megtörte a kenyeret, és a megbilincselt kezével enni kezdett, és ettől a többiek is kedvet kaptak, mert valóban szükség volt az erejükre, hogy elérjék a partot. Neki ez - ahogy hétköznapiasan mondani szokták - készpénz volt. Megmondta Isten, és én hiszek az Istennek. Azt mondják a bibliamagyarázók, hogy különösen hajózáshoz értő emberek ezen azért csodálkoznak nagyon, mert a Földközi tengerben és különösen azon az útvonalon, ahol Palesztinából oda közlekedtek a hajók, szinte nincs is sziget. Kréta szigetén kötöttek ki, aztán nem- igen volt megállási lehetőség, ha csak a parthoz valahol nem mentek közel. Isten azt mondja: egy szigetre fogtok kivetődni. Pál nem kérdezi: Uram, nem tévedsz véletlenül? Ismered a földrajzot? Uram, nemigen vannak itt szigetek, vagy melyik lesz az, és mikor vetődünk ki, hogyan fogjuk azt megtalálni?
Ha mi egy-egy isteni ígéretet vagy kijelentést megértünk, nagyon sokszor ehhez hasonló hitetlen kérdések jutnak az eszünkbe, és ezekkel fárasztjuk a mi Istenünket. Pál úgy volt vele: megmondta az Isten, én meg hiszek az Istennek, nem az én dolgom, hogy hol van a sziget, mekkora, hogyan találjuk meg. Oda kivetődünk, és Istennek gondja lesz ránk. Nekünk arra kell, hogy gondunk legyen, mi következik ebből. Amit Isten mondott: igaz.
Olykor még Isten nagy ígéreteit is kétségbe vonjuk. Az elmúlt hetekben a csendesheteken többször hallottam ezt: egészen bizonyos lehetek abban, hogy Isten megbocsátotta a bűneimet? Meg van írva: ha megvalljuk, Ő hű és igaz, hogy megbocsássa. Ha valaki az okát is tudni akarja, hogy miért bocsátja meg, ott van egy mondattal előtte: Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől. Akkor ezek után milyen alapon vonom kétségbe, hogy Isten ígérete igaz? Mindenkinek megbocsát, csak éppen nekem nem? Sok bűnömet megbocsátja, csak éppen azokat nem, amik most szorongattak, és amiket most vallottam meg? Éppen ezekre nézve kell komolyan venni, amiket most vallottam meg: Ha megvalljuk, megbocsátja. Ezt nem János találta ki, ezt Isten mondta neki és ő adta tovább mindnyájunknak. Akkor adjak hálát már bűnvallásom közben: köszönöm, hogy minderre bocsánatot kapok tőled.
Vagy ha valaki szabadulást kap a kötelékeiből, és a későbbiekben elkezdi kétségbe vonni: bizonyos, hogy Isten megszabadított engem? Csakugyan erősebb Jézus, mint az Ördög? Isten segítsen bennünket, hogy vegyük komolyan mindazt, ami meg van írva, amit Isten megmondott, és ezzel a nagy lelki nyugalommal és békességgel annak a következményeit kezdjük el cselekedni, úgy mint ahogy itt Pál apostol.
És ugyanígy vegyük komolyan a Szent-írás ítéletes kijelentéseit is. Ma egy temetés után éppen erről az igéről beszélgettünk valakivel: „Fiacskáim - írja János apostol - örök életet adott nekünk az Isten, és ez az élet az Ő Fiában van; akié a Fiú, azé az élet. Akiben pedig nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.” Üdvösség és kárhozat. Ennél tömörebben és világosabban ezt nem lehet elmondani. És sokszor egyik felét sem vesszük igazán komolyan. Vagy az elsőt még szeretnénk, mert az vigasztal, a másodikat már nem. Nem fér az össze az Isten szeretetével. De megmondta Isten. Az én dolgom, hogy vegyem komolyan, és amíg lehetőségem van rá, innen, hogy nincs meg bennem az Isten Fia, jöjjek át oda, hogy megvan bennem, ha élni akarok. És attól kezdve örvendezzek annak, hogy örök életet adott nekünk az Isten. (1Jn 5,11-12).
Elfogadni kell és örvendezni, és nem spekulálni és a saját kételyeinket gerjeszteni. A kételyeinket mondjuk ki. Nem kell elfojtani, nem kell letagadni, mintha nem lennének, de Istennek mondjuk ki, vagy Isten gyermekei között beszéljük meg őszintén, és majd Ő ad bizonyosságot.
Ezt a Pálban levő masszív bizonyosságot nagyon megkívántam ma, amikor elcsendesedtem e fölött az ige fölött. Szeretném ilyen komolyan venni mindazt, amit Isten igéjéből megértek, akár úgy általában igaz, akár valami miatt egészen személyessé teszi azt számomra. Ha Ő mondta, biztos, hogy minden részlete pontosan beteljesedik.
2) A másik, amit szeretnék kiemelni, az a különös kifejezés a második versben: „A barbárok pedig nem közönséges emberséget cselekedtek velünk; mert tüzet gerjesztvén, befogadtak mindnyájunkat a rajtunk való záporért és a hidegért.”
A pogányok embersége. A szigetlakókat abban az időben valami miatt megvetették. Talán azért, mert el voltak zárva a környezettől, és a körülményeikhez képest is lemaradtak sok mindenben. És ezek a szigetlakók nem művelt görögök voltak, nem a hatalomhoz közelálló rómaiak, föníciai eredetű, egyszerű írástudatlan emberek voltak, akik a pun nyelvet beszélték, de azt mondják, hogy többen közülük értettek görögül is, tehát megérthették Pált. Lenézett, megvetett emberek, és most a bajban levőkön nem közönséges emberséggel segítenek. Pedig pogányok.
Szeretnék itt sok hívő ember szemléletének egy olyan torzulására rámutatni, amitől magam is nagyon szeretnék óvakodni, és jó lenne, ha ezt ellenségnek és bűnnek tekintenénk: amikor egy hívő ember bármi miatt megveti a nem hívőket. Az, hogy valaki hitetlen, még nem jelenti minden esetben, hogy istentagadó. Egyszerűen csak tudatlan. Nem is hallott talán az élő Istenről. Lehet, hogy ilyenek voltak ezek a máltaiak is, de ilyenek nagyon sokan élnek ma körülöttünk. Sose hallott Isten szeretetéről, akkor hogyan hihetne Istenben? Ha viszont így van, akkor mi alapon kérjük számon rajta? Abban mindig valami bántó szeretetlenség van, ha egy hívő ember felháborodik a másik ilyen vonatkozású tudatlanságán: te még ezt sem tudod? Honnan tudná? Nem mindenkinek volt imádkozó nagyanyja, nem mindenkit tanított meg kis korában a Mi Atyánkra az édesanyja, nem mindenütt szokás asztali imádságot mondani, és ahol mindez nem szokás, azok az emberek nem kevesebb értékűek, mint azok, akik imádkoznak, asztali áldást mondanak, templomba járnak stb.
Majd még erről külön szeretnék beszélni, hogy egyáltalán semmi alapja nincs a hívőnek arra, hogy gőgös legyen akármire, mert mindent, amije van, ajándékba kapott úgy, hogy nem érdemeltünk meg belőle semmit. Akkor meg mire lennénk gőgösek? De egyébként is ez ellentmondás: gőgös hívő, mert aki igazán élő hitben növekedő szolgáló ember, az nem lehet gőgös. Az naponta ezt éli át: Isten kegyelméből élek. Koldus vagyok, és Ő újra és újra ad nekem többet, mint ami feltétlenül szükséges. És amit tovább tudok adni, azt csak azért tehetem, mert tőle kaptam. Ez alázatban tartja az embert. És azért is ellentmondás ez, hogy gőgös hívő, mert aki valóban hívő, abban ott van a Krisztus szeretete, amiről Pál azt mondta: a Krisztus szerelme szorongat minket. És annak mindig fontosabb a másik ember, függetlenül attól, hogy pun vagy föníciai, máltai, barbár vagy nem barbár, a másik ember mindig fontosabb, mint ő maga. Tehát eleve nem kezelheti megvetően vagy lenézően.
Nagyon jó lenne, ha ma belenéznénk az ige elénk tartott tükrébe: nem bujkál-e bennünk is sokszor valami ilyen, hogy különbnek tartom magamat annál, aki még nem ismeri Jézust. Beszéltem neki Jézusról? Majd, ha nagy szeretettel, világosan és sokat beszélek, akkor később esetleg számon kérhetem: miért nem veszed ezt komolyan. De addig?
A barbárokban is van emberség. Nagyon jó lenne, ha megbarátkoznánk ezzel az igazsággal. A pogányokban is van nagyon sok jó, és sokszor példát vehetnénk a pogányoktól emberség dolgában. Nem ebben különbözik hívő a hitetlentől. Nem abban, hogy az egyik feltétlenül szívesebben segít, mint a másik. Hogy a hívő segít, a másik nem. Ezek teljesen hitetlen emberek voltak és segítettek. Miért? Mert bajban voltak a többiek. Alig tudtak kimászni a tengerből, csurgott mindenükből a víz. Azt mondják, hogy kb. tíz fokos hőmérséklet van ott november közepén, és ez akkor történt. Vizesek, hideg van, gyújtsunk tűzet nekik. Ezzel kezdődjön, aztán majd meglátjuk, mit lehet még tenni. Pusztán emberségből, nem az Isten iránti szeretetből. Aki nem ismeri Istent, az is képes ilyenre. Ezen most akár meg is lehet botránkozni. De benne van a Bibliában ez a történet, és naponta találkozunk hasonlókkal.
Egy hitetlen ember is lehet hűséges a feleségéhez, és szeretheti a gyerekeit, és szeretheti a munkáját, nem úgy, hogy bálványozza azt, hanem a helyén van. Nagyon sok jóra képesek hitetlenül is az emberek. Nem itt van a különbség. Inkább jó lenne néha tanulni azoktól, akik emberségben esetleg megelőznek bennünket.
Azért mondom ezt, mert néha lehet találkozni azzal is, hogy egy hívő ember csak hívőkkel hajlandó együtt dolgozni. Ő csak olyan könyveket vesz a kezébe, amelyek Isten dolgairól szólnak. Ő csak olyan tevékenységben vesz részt, amelyik közvetlenül kapcsolatban van az evangélium terjesztésével. Biztos, hogy ez helyes szemlélet? Azt mondja Pál a korinthusiaknak: ha ti elhatároznátok, hogy paráznákkal nem é-rintkeztek, ki kellene futnotok a világból. A gyülekezetben, ott igen. Ott nem tűrte meg a paráznaságot, amíg azt valaki meg nem bánta és el nem hagyta. Azt mondja: ott ne érintkezzetek velük. Ott nem szabad igazolni. De a világban?
Jézus azt mondta: „nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem, hogy őrizd meg őket a Gonosztól.” Ott benn a világ mocskában hadd maradjanak tiszták, és ez a tisztaság sugározzék rajtuk keresztül a világba. Legyenek sók. Mit csinál a só, ha kiemelik, vagy bele sem teszik az ételbe? Akkor hatja át, ha benne marad, de az maradjon ott is só, ne váljék vízzé, mert beleteszik egy fazék vízbe, hanem ízesítse meg; és legyen világosság, kovász stb. - Jézusnak csodálatosan szép, tömör hasonlatai ezek.
Tehát nem kimenekülni kell a világból, ugyanakkor nem lehet úgy szolgálni a világban, hogy megveti a hívő a világot, a nem hívőket. Jézus sem vetette meg. Az nagyon fontos: őrizd meg őket a Gonosztól. Ebben a világban nem e világból származó erőkkel kell az Isten népének szolgálnia. Jó lenne, ha ezt minden részletében végiggondolnánk. Nem az a csúcshívő, aki megveti a nem hívőket, megvan a véleménye róluk, és nem hajlandó velük érintkezni. Az az igazi hívő, aki úgy szolgál, esetleg közben gyalázatot is kapva, meg úgy, hogy visszaélnek a szeretetével, hogy annak előbb-utóbb gyümölcsei lesznek. Hogy látván az emberek az ő cselekedeteit, dicsőítik Istent.
Olyan szép ebben a történetben az is, hogy Pál apostol együtt gyűjti a venyigét a barbárokkal, a pogányokkal. Ott nem prédikálni kezd nekik. Ott mindenkiből csurog a víz, jó lenne egy kis meleghez jutni. Nagy területről kell összehordani fát, gyerünk! Ott erre van szükség. Aztán később mást is csinál. De most annak van az ideje. És viszi a nyaláb venyigét, nem sejtve, hogy benne egy alvó kígyó van, és példát ad erre. Együtt a hitetlenekkel.
Mi nagyon sok mindent jó lelkiismerettel csinálhatunk együtt a hitetlenekkel. A hívő ember is menjen vért adni, mert egyre vészesebb a nélkülözés a kórházakban. Nincs megfelelő vér. A hívő ember is támogasson minden olyan akciót, amelyik a rosszat igyekszik visszaszorítani és a jót elősegíteni, akár aláírásával, akár kétkezi munkával. Menjen és segítsen a költözésnél a hitetlen szomszédjának. Vagy nem? Jó lenne erről most beszélgetni. Nem mindenki helyesli, úgy látom az arcokon. Az nem baj, csak tessenek kimondani. Magunknak is valljuk be, és Istennek valljuk be, hogy: Uram, én bizony ilyen voltam eddig, de nem akarok ilyen maradni. Nem megyek el inni, meg nem szidom a szomszédot másokkal együtt, hanem leállítom azt a rágalmazást és pletykát. Ez más. Nem azt jelenti: mindent csinálunk együtt. De minden jót szívesen, minden fenntartás nélkül, úgy ahogy itt Pál munkához látott.
És sokkal természetesebben, egyszerűbben. Ahogy itt a szemünk előtt lezajlik. Valószínű, az elsők között volt ő ebben. A Biblia alapján kellene ezt megvizsgálnunk: hogyan gondolkozunk erről, és annak megfelelően hogyan cselekszünk.
3) A folytatásból kiderül azért, hogy mi a különbség Pál és a barbárok között. A hívők és a nem hívők között. Az a különbség, amit a János evangéliumában ilyen világosan olvasunk: „Jézus az övéi közé jött, és az övéi nem fogadták be őt. Akik azonban befogadták őt, azoknak megadta azt a kiváltságot, hogy Isten gyermekeivé legyenek, azoknak, akik az Ő nevében hisznek.” (1,11-12).
Ez a különbség. Nem az, hogy melyik segít szívesebben. Lehet, hogy mind a kettő egyszerre segít. A különbség az, hogy az egyik befogadta Jézust, a másik még nem fogadta be. És aki befogadta Jézust, azt befogadta Isten a mennyei családba. Isten gyermekeivé lettek azok, akik az Ő nevében hisznek. Ez a különbség. A hívő már nem egyedül él, hanem Jézussal. Hit által benne lakozik Krisztus és belülről irányítja. Amazt az embersége irányítja, hogy segítsen, őt meg Jézus irányítja. S lehet, hogy ebben még nincs semmi látható különbség.
De óriási különbség az, hogy aki Jézust befogadta, annak van mennyei polgárjoga. Az bemehet a mennyországba, bemehetett Jézussal együtt, a másik meg még kívül van. És akármennyi emberséget cselekszik, azért akkor sem mehet be, mert az nem belépődíj. Oda csak Jézus a belépő. Aki Őt befogadta, bemehet. Előfordulhat - sajnos,- hogy ez az utóbbi esetleg nem segít olyan szívesen, vagy kicsit később érkezik oda, mert lusta, még mindig nem engedelmes igazán a benne élő Krisztusnak. A barbár már rég ott serénykedik és segít. Akkor szégyellje el magát a hívő, és igyekezzék ő is a szeretetét minél előbb kimutatni. De nem ebben vannak a különbségek. A különbség ott van: neki üdvössége van Jézusért. Meg ott van, hogy benne lakozik az Isten Szentlelke. És ha ő enged a benne lakozó Léleknek, akkor előbb-utóbb egyre több gyümölcsöt terem a lélek. És akkor kiderül: az indulásnál talán egyforma volt a szeretet, de egy idő után a barbár azt mondja: már elnézést kérek, ha engem itt mindig csak szidnak meg ütnek, én nem segítek tovább. Emez meg - a Krisztusra hallgatva - azt mondja: ha szidnak, meg ütnek, akkor is segítek, mert nekik szükségük van rá. És ebből nem csinál nagy ügyet.
Ilyen esetekben derülnek ki a különbségek. Amaz kétségbeesik egy gyászesetnél, leragad a múltnál, az emlékeknél, a mulasztásai vádolják. Emez ugyanúgy sír, ha meghal az édesanyja vagy a hitvese vagy a gyermeke, de megvigasztalódott szívvel sír. Egy nagy összefüggésben látja ezt a tragédiát. Ugyanolyan tragédia mind a kettőnek, csak az előbbi egyedül éli át és esetleg beleroppan, a másik meg nem egyedül éli át, mert benne él Krisztus a hit által, ezért túllát a halálon, túllát a maga veszteségén, ami ugyanakkora, és ami miatt ugyanúgy szenved, de mégis másként hordozza. Reménysége van, vigasza van, és előbb-utóbb a békesség uralkodik a szívében, amit esetleg felborított átmenetileg a hirtelen jött veszteség. Itt derülnek ki a különbségek. És ezek lényeges, nagyon komoly különbségek. Vagy ahogyan valaki a halálhoz közeledik, a saját halálához, és arra készül, amikor már nyilvánvaló lesz a számára.
Tehát a különbség az, hogy Jézus nélkül, úgy ahogy mindnyájan születünk,- vagy pedig már befogadta Jézust, és hallgat rá, Jézus Úr az életében, aki parancsol, és ő engedelmeskedik. Lehet, hogy nem mindig engedelmeskedik, és ilyenkor szégyellje magát, és ilyenkor a megjelenésében különb lesz a hitetlen, mint ő. Az segített, ő meg nem segített, vagy későn érkezett, amikor már megcsináltak mindent. De ez nem változtat azon, hogy neki mennyei polgárjoga van Jézusért, és ha engedelmes, akkor mindegyik vonalon tovább bírja a békességet, a szeretet, az áldozatkészséget és így tovább.
Erre azonban soha nem lehet büszke egy hívő ember. Legalábbis azt meg kellene tudnia magyarázni, hogy mire büszke. Miért nézi le a másikat és miért tartja többnek magát? Azt tudnia kell, hogy neki többje van, többet kapott. A legtöbbet Jézusban kapta, de ez a felelősségét növeli meg. Akinek többet adtak, attól többet is kívánnak. (Ezzel az igével jöttünk haza a tahi csendeshétről.) De mindazt úgy kapta, akkor tessék többet adni a többieknek. Nincs mire büszkének lenni. A büszkeségnek, a gőgnek, a másik megvetésének a csíráját is kíméletlenül ki kell irtani magunkból, mert addig használhatatlan a mások üdvössége szolgálatára egy hívő ember, amíg azt a másikat bármi miatt megveti. Akármilyen nehéz is, az ige mondja: egymást különbnek tartsátok timagatoknál.
4) És amit még szeretnék megemlíteni: ezeknek a barbároknak a gondolkozása. Meglátják a mérges kígyót Pál csuklóján lógni, mi jut eszükbe? Ez az ember biztosan gyilkos, és most a bosszúállás - ahogy mi is szoktuk mondani: a gondviselés, amit sose tudom micsoda, - nem hagyja élni.
Mikor esik össze? Eltelik fél óra, háromnegyed óra, egy óra, két óra - nem esik össze. Hogy hogy? És amikor Pál órák múlva is vidáman serénykedik közöttük, átlendülnek a másik végletbe: ez az ember isten. Istennek mondták őt. Gyilkos, biztos most áll bosszút a sors rajta, mert vastörvények uralkodnak az erkölcsi világban is; ha meg nem hal meg a kígyóméregtől, akkor biztos isten. Honnan veszik? melyiknek mi az alapja? Van alapja neki? hallottak ilyet, hogy az az ember valakit megölt? Nem. Pál mondott ilyet? megkérdezték? Nem. Légből kapott rágalom. Feltételezés, hipotézis, aminek semmi alapja nincs. Ugyanúgy semmi alapja nincs annak, hogy ő isten. Ez az ő pogányos gondolkozásukból következő másik feltételezés.
Hamisságokkal labdáznak, egyik végletből a másikba billennek, teljesen távol a valóságtól. Erről külön érdemes lenne egyszer előadást vagy igehirdetést is mondani. Most ezt nem teszem, csak azt kérdezem meg: nem követjük-e el mi is sokszor ezt a bűnt, hogy anélkül, hogy megkérdezném őt, anélkül, hogy biztos információim lennének, azt gondolom: biztos gyilkos? Másképp nem ragadt volna rá a kígyó. Hogy mi az összefüggés a kettő között? Van valami feltételezett összefüggés, de nincs alapja. Kérdezzem meg! Nem öltél embert? Vagy valami módon közelítsem meg a problémát, ha hozzászólok, vagy ne szóljak hozzá. De ezzel, testvérek, nagyon sok vihart szoktunk kavarni. Semmi alapja nincs, csak nekem az jutott eszembe. Biztos gyilkos, ha kígyó van a kezén. És ezt már így mondom tovább. Látod, az ott egy gyilkos, mert kígyó van a kezén. S van, aki el is hiszi. Ez gyilkos rágalom.
Az meg a végletes butaság, hogy azt gondolom: isten. Nagyon jó lenne, ha itt is belenéznénk az ige tükrébe, és kíméletlenül kiirtanánk magunkból ezt a szokást, ha ez már szokássá lett, vagy szeretettel leállítanánk egymást, ha valaki így szól: biztosan azt gondolja rólam most ... Honnan tudod, hogy azt gondolja? Eszébe se jut. De benned ez rögződik, és ez jó ahhoz, hogy elválasszon titeket egymástól. És ha továbbmondod, ahogy azt szoktuk, akkor a többieket is elválasztja tőle. Körülvesszük egy fallal, és a szerencsétlen nem tudja, hogy mi bajunk van vele. Miért távolodnak el tőle az emberek? Mert egy ostoba gonosz kitalált valamit, és az azt mondja: biztos gyilkos, mert kígyó van a kezén. Hazugság, nem igaz, semmi alapja. És nagyon sokszor menet közben már senki sem győződik meg róla. Legalábbis ritkán fordul elő, hogy valaki megkérdezi: biztosan tudod, hogy ő gyilkos? Ilyenkor mindig zavarba jönnek és mellébeszélnek az emberek. Hát még ha azt mondja: gyere oda, menjünk hozzá és kérdezzük meg: gyilkos-e? Erről általában hallani sem akarnak, mert akkor kiderülhet a valóság.
Jó lenne, ha mind a négy ponton bűnbánatot tartanánk ma, hogy Isten nagy lendülettel vihessen előbbre bennünket, és kilépnénk a hitetlenségből, noha Isten megmondta, noha meg van írva, és mégis kérdőjeleket rakok oda. Töröljem a kérdőjeleket! Ha meg van írva, biztos igaz. Álljak rá, és köszönjem meg napról napra, hogy ez igaz, mert meg van írva. Isten megmondta, biztos, hogy így lesz a Krisztus visszajövetele, az Ő gondviselése, az én kéréseim megvannak előtte... Honnan tudom? Meg van írva. Megvannak a mi kéréseink Őelőtte. Akkor miért nem teljesíti? Azt Ő tudja, mi kell nekem. Majd teljesíti azt, és akkor, amikor jónak látja. Imádkozzam tovább reménységgel, megvannak a kéréseim. Ha így készpénznek vennénk Isten kijelentését, sokkal biztosabb kősziklán állnánk, és több örömünk lenne.
A másik az volt, hogy mindenféle gőgöt, a másik megvetését, lenézését kipusztítani magunkból, Istennek megvallani mint bűnt, és kérni, hogy a Krisztus szeretete szorongasson minket, amikor a nem hívő rokonainkra, munkatársainkra, erre a hitetlen világra gondolunk, mert csak akkor fogunk tudni tenni valamit értük, ha ezzel a szeretettel közeledünk.
A harmadik: meglátszik-e rajtunk ez a különbség: Krisztus hit által bennem él? Az jutott eszembe: „Járjatok úgy, amint az elhívatástokhoz illik.” (Ef 4,1.) Ahhoz méltóan, illendően járunk-e? Ebből a gőg ki van szorítva, ebbe nem fér bele.
A negyedik, ami a gondolkozásunkat is meg a beszédünket is érinti: amit nem tudok biztosan, azt kérdezzem meg, és addig ne mondjam tovább. És attól kérdezzem meg, akit az érint, aki a legjobban tudhatja azt, és ne terjesszünk egymásról ostoba és gonosz feltételezéseket, mert ezzel sokat ártunk egymásnak és annak, hogy a gyülekezet egyre meghittebb és bizalmasabb közösséggé váljék. Ez az Ördögnek a munkája mindig.
Isten segítsen minket, lehetőleg mind a négyet most megjegyezni, és még ma este odaállni elé és azt mondani: Uram, ha valamelyik talált, nem akarok ilyen maradni. Szeretnék előbbre lépni.

Ezt a színes történetet ma egyetlen szempontból próbáljuk megvizsgálni: hogyan viselkedik Isten gyermeke a különböző élethelyzetekben, az úgynevezett hétköznapokban? Kicsit tudálékosabban így is fogalmazhatjuk a kérdést: mi az egyház szerepe a világban?
Egyebek közt az is időszerűvé teszi azt, hogy ilyen kérdéseket feszegessünk és keressük rá a Biblia válaszát, mert többen elmondották őszintén a hívő testvérek közül, hogy így nyáron sok váratlan helyzetbe kerülnek, ahol készületlennek érzik magukat, és nem találták fel magukat. Nem tudták, hogyan kellett volna ott egy hívőnek viselkednie.
De azt hiszem, különösebb indokolás nélkül érzékeljük, milyen fontos tisztán látnunk ebben a kérdésben, amikor olyan világban élünk, amelyik - éppen ma emlékezünk rá - 50 évvel ezelőtt ledobta az első atombombát emberekre, amelyikben most újra ilyen iszonyatosan fellángolt a háború itt a közvetlen közelünkben, és amelyik világban naponta dúlnak a háborúk emberszívekben, házasságokban, családokban minden elképzelhető módon és eszközzel. De békeidőben is szakadatlanul állást kell foglalnia a hívőnek is akarva-akaratlanul politikai, gazdasági, kulturális, emberi kérdésekben.
Hogyan viselkedjék a hívő ember, amikor dönteni kell, állást kell foglalni? Két véglet ismerős sokunknak. Az egyik az, amikor beleveti magát a közéletbe és közügyekbe, és mindent ő akar elintézni. A másik az, amikor kényelmességből, lustaságból különböző magyarázatokat talál a hívő arra, hogy miért nem vesz részt a közügyekben, mert ő csak a saját lelki üdvösségével foglalkozik, vagy jó esetben mások lelki üdvösségével is. Szét lehet-e ezt választani? Lehet-e csak erre korlátozni a hívőknek a felelősségét és tevékenységét?
Azért olvastam fel ezt a történetet a Szentírásból - amit hamarosan fogunk olvasni bibliaolvasó vezérfonalunk szerint is -, mert Pál apostolnak ez a tengeri útja gyönyörű példa arra, hogy ennek a kérdéskörnek minden részletére megadja Isten válaszát.
Miről is van itt szó? Arról, hogy Pál már két éve fogoly, a rómaiak fogságában van, holott sem elfogadható vád, sem jogerős ítélet nincs még ellene. Mivel minden áron el akarják őt tétetni láb alól, ezért a császárhoz fellebbezett, és emiatt őt Rómába kell vinni. Még mielőtt a történet részleteibe belemennénk, két nagyon egyszerű javaslatot hadd mondjak erre nézve, hogyan viselkedjék a hívő ember.
Az első javaslatom: ne viselkedjék. Ne akarjon semmit se mutatni vagy megmutatni. Legyen az, aki. Ha valóban hívő, az azt jelenti: szakadatlanul figyel Jézusra, és engedi, hogy Jézus érvényesüljön az életében. Nem kell viselkedni. Engedni kell Jézust az életünkben érvényesülni, vagy engedelmeskedni kell neki minden tekintetben. Nagyon jó lenne, ha a hívő testvérek kíméletlenül kiirtanának az életükből mindenféle képmutatást. Ne akarják azt a látszatot kelteni, mintha az ő házasságukban soha nem lennének problémák. Ez úgysem igaz. Mintha ők a gyerekeiket hiba nélkül nevelték volna. Mintha őket, ha egyedül élnek, nem nyomasztaná néha nagyon is a magányosság. Mintha ők mindig, mindenkire őszintén rá tudnának mosolyogni. Ne akarják megjátszani magukat! Ha valami utálatos a mi Urunk Jézus Krisztus előtt, akkor a képmutatás. Erre nézve számos helyet említhetnék a Szentírásból.
Tehát a hívő ember ne viselkedjék. Ne akarjon látszani semminek. De azzal se érje be, amit az igazság bajnokai szoktak mondani: nem látszani kell, hanem lenni. Mert ebből meg csak az következhet: én már ilyen vagyok, fogadjatok el így engem! S nem ez jellemzi a hívő embert. A hívő embert az jellemzi, hogy nem akar látszani, hanem lenni, és mássá lenni. Szakadatlanul Jézus Krisztushoz hasonlítani. Néki növekednie kell bennem, nekem pedig alább szállanom. Nem játszom meg magamat, nem viselkedem úgy, mintha ... Minden mintha és képmutatás törölve! Nem nyugszom bele, hogy holnap is ilyen maradjak, mint ma vagyok.
A hívő nem azt mondja: én már csak ilyen vagyok, hanem ezt: én még sajnos csak ilyen vagyok, de remélem, holnap már nem ilyen leszek, holnapután meg még inkább hasonlítok az én Uram Jézus Krisztushoz. Ez a hívő szemlélet. Őszinte, nem akar látszani, nem viselkedik,- az, aki ... De mindig szeretne előbbre jutni ezen az úton, hogy Jézus kiábrázolódjék rajta.
És a másik javaslat: gondoljuk meg, hogy ugyanakkor a Szentírás nagyon élesen hangsúlyozza azt, hogy az engedelmes hívő ember soksok élethelyzetben egészen másként viselkedik, mint a nem hívő. Nem azért, mert ő el akar ütni a környezetétől, hanem azért, mert ha ő valóban engedelmes, és benne valóban Krisztus él a hit által, akkor másként gondolkozik, másként dönt, s adott esetben másként fog cselekedni, mint akire ez nem jellemző. Ezt a környezete sokszor nem érti, olykor botránkozik is, de a környezetére is ez a legjobb mindig, és éppen ezt is mutatja nagyon szépen Pál apostolnak a története.
Nos, mi is volt itt tehát? Pált Rómába kell szállítani, mert a császárhoz fellebbezett. Ez több hónapig tartó veszélyes hajóút volt akkor. Épeszű hajós ősszel már nem indult el, mert télen voltak a szokásos viharok. Ez a hajó mégis elindult ősszel. Kik utaztak ezen a hajón? Először is sok hasznos terhet: gabonát szállított, mellette pedig - tudjuk szám szerint - kétszázhetvenhat embert. Személy szerint megemlíti a Szentírás, hogy a hajótulajdonos is ment, a kormányos volt a kapitány is, matrózok, egy Julius nevű római százados, aki foglyokat szállított Rómába. Miért? Ezek a foglyok többnyire halálra ítélt bűnözők voltak, akiket a római cirkuszi játékok során végeztek azután ki. Ezekhez csapták oda Pál apostolt, aki szintén meg volt láncolva, hozzáláncolva az őt őrző katonához, de megengedték neki, hogy elkísérhesse útjára Lukács és egy Arisztarkhosz nevű thesszalonikai keresztyén. Ezt az egészet azután Lukács írta le később, az Apostolok cselekedeteiről szóló könyvben.
Egészen hétköznapi helyzet. Vegyes összetételű társaság útra kel, kinek-kinek más az úti célja, más a szándéka. Vannak ott becsületes, szorgalmas dolgozó emberek, vannak halálra ítélt bűnözők, vannak ártatlanul fogva tartott kiszolgáltatottak és így tovább. Viharba kerülnek, és ez a vihar megpróbálja az embereket.
Pál mindjárt az elején hozzászól a dolgokhoz. Kiderül, hogy későn indultak el, ráadásul az átszállásnál nagyon sok értékes időt eltékozoltak, s Pál - noha ő ott az alja néphez tartozott, hiszen lánc csörgött a kezén és mint fogoly, gondolhatták azt, hogy bűnöző utazott ott - megszólal és azt mondja: „Férfiak, látom, hogy nemcsak a tehernek és a hajónak, hanem a mi életünknek is bántódásával és nagy kárával fog történni ez a hajózás.” És elmondja, miért. Mert ilyenkor már késő van, ezen a területen nem szoktak ilyenkor hajózni.
A hatóság szakvéleményt kér a szakértőktől. A százados megkérdezi a hajótulajdonost és a kormányost: mit kell tenni? A szakértelmet azonban nagyon sokszor anyagi szempontok befolyásolják, s mivel ők hajózni akartak, hogy a bevételtől ne essenek el, azt mondják: lehet hajózni. Erre a százados megnyugszik, átszállnak a másikra és továbbhajóznak. Akkor jön az a végzetes vihar, - azt gondolták vagy remélték, hogy hátha az idén kimarad a téli vihar, nem maradt ki. Ki kellett dobálni az értékes gabonát a halaknak, sőt a hajó szükséges felszerelését a saját kezünkkel dobáltuk ki - írja Lukács, mint valami szörnyűséget. Sőt már kötelekkel körbe kellett övezni a hajót, mert recsegett-ropogott.
Mit csináljanak most? Teljes a kétségbeesés, mindenki meg van győződve, hogy ott lelik halálukat a hullámok között, úgy, hogy napok óta a társaság már nem is étkezik. „Minden reményünk elveszett életben maradásunk felől.” És akkor megint megszólal Pál, s azt mondja: „Emberek, jó lett volna, ha hallgattok rám és nem indulunk el, akkor elkerültük volna ezt a bajt és kárt. Mindazáltal most is intelek titeket, hogy jó reménységben legyetek, mert egy lélek sem vész el közületek, csak a hajó.” Honnan veszi? Megmondja: „Mert az elmúlt éjjel mellém állt annak az Istennek egy angyala, akié vagyok, akinek szolgálok is, és ezt mondta: Ne félj, Pál! A császár elé kell állnod. És ímé az Isten ajándékba adta neked mindazokat, akik veled hajóznak. Éppen ezért jó reménységben legyetek, férfiak! Mert hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, ahogy nekem megmondta.”
Mi baja van ennek a fogolynak? Ennyire akar élni? Vagy ilyen nagyra van a maga Istenével, akit jószerével rajta kívül senki nem ismer a hajón? Vagy ilyen fontos neki, s arról álmodozik, hogy okvetlenül a császárral akar találkozni? - Nem álmodozik Pál, hanem kapaszkodik. Tudniillik neki van egy biztos fogózója. Akkor, amikor minden inog-binog azon a hajón meg körülötte, ő egy fix pontba kapaszkodik. Mi az? Isten igéje. Isten szava. Megmondta az Úr, és én hiszem: úgy lesz, ahogy megmondta. Mit mondott? Pál ott is az Ő küldetésében jár. Pálnak Istentől kapott feladata van. Rómában is hirdetnie kell az evangéliumot. Így jut el oda most. Hogy jutna el oda, ilyen vihar után, amikor minden szétesik már alattuk? Eljut oda, mert semmi nem hiúsíthatja meg Istennek a terveit. Az sem, hogy két hét óta nem látták a napot és a csillagokat - amikhez tájékozódtak, fogalmuk sem volt, hol vannak a nyílt tengeren; az sem hiúsíthatja meg Isten tervét, hogy tizennégy nap óta alig ettek, s az utolsó napokban már semmit sem ettek, mert minek, úgyis meghalunk. Az sem, hogy üres volt a hajó, mert mindent kidobáltak. Ez így lesz.
Honnan veszi ez a makacs ember? Onnan, hogy az Isten megmondta. És ő belekapaszkodik Isten ígéretébe, és ez olyan stabilitást ad neki, hogy a többiekben is tudja tartani a lelket. Állja a vihart. Ugyanúgy dobálják Pált is a hullámok, vállalja a közösséget a körülötte levőkkel, de neki van fogózója. Ő megkapaszkodik abban, amit Isten azért adott, hogy megkapaszkodjunk benne. Vagyis komolyan veszi az Isten szavát. És mindezt nem szégyelli. Nem spekulál, hogy erről nem beszélek, mert ezek úgysem érthetik, meg sose hallottak még ilyet. Vállalja Istent: akié vagyok, akinek szolgálok, az nekem az éjjel ezt mondta, és én erre ráálltam. Hiszek az Istennek, hogy így lesz. S ettől kezdve békesség van benne. Igyekszik ezt a békességet másokra is ráárasztani és továbbadni.
Vállalja a küldetését, a küldőjét, a hitét, az igét, és közben nyitva van a szeme. Egyszer csak odamegy a századoshoz és azt mondja: ide figyelj! A matrózok szárazföldet sejtenek a közelben, s a mentőcsónakon meg akarnak szökni. Ha ezek megszöknek, ti életben nem maradtok. Erre a százados már gondolkozás nélkül, mintegy Pál utasítására, elvágatja a katonákkal a mentőcsónakokat tartó köteleket, azok inkább essenek a tengerbe, ha a matrózokra szükség lesz, maradjanak itt. Egy éber ember, aki nem álmodozó keresztyén, s nem azt mondja: az igét továbbadtam, be van fejezve. Amire szükség van, azt csinálja. Az igére van szükség mindenekelőtt, és azt senki sem tudja továbbadni, csak ő, mert ő van kapcsolatban Istennel. De szükség van arra, hogy valaki nyitva tartsa a szemét. Ne a halálára készüljön, hanem a többiek életét is igyekezzék megmenteni. És ha ezek ilyen gonoszságon törik a fejüket, azt le kell leplezni, idejében szólni kell annak, aki illetékes. De annak kell szólnia, aki észrevette.
Utána meg azt mondja: ember, az Isten azt mondta, hogy egy szigetre vetődünk ki. - Nagyon kevés sziget van a Földközi tengeren. Ez nem volt könnyű. Oda úszva kell kimenekülnünk. Ahhoz pedig erő kell. Ami tartalék élelem van, legyetek szívesek enni. Napok óta nem esztek, így nem tudtok úszni. De ezt is azért meri mondani, mert hitt az Istennek. Mert Isten megmondta, hogy életben maradnak, a hajó pedig tönkremegy. Egy szigetre vetődnek ki, közben fizikai erőre is szükség lesz. Akkor tessék táplálkozni. És jó példával járt elöl, s miközben a lánc csörgött a kezén, valami félszáraz kenyeret elkezdett törni - így olvassuk: hangosan imádkozott, nem szé-gyellte az asztali imádságot a hitetlenek előtt, és elkezdett enni. A jó példa ragadt, a többiek is ettek, s másnap nagy szükség volt a fizikai erejükre, hogy valahogy kikászálódjanak a vízből, amikor Málta szigete előtt zátonyra futottak.
Ilyen Isten gyermeke. Nem viselkedik. Nem azon gondolkodik: most mit kellene csinálni? Meg mit szólnak hozzá? Hanem ilyen szoros és valóságos közösségben él az élő Istennel, ilyen valóságosan kap tőle kijelentést, bátorítást, útmutatást az igében, és azt ilyen valóságosan készpénznek veszi. Megmondta az Isten, tehát nem fullad a tengerbe egyikük sem. Ez biztos. Miközben mindenki úgy látja, hogy ez lehetetlen, ez elképzelhetetlen. Már a halál szélén vagyunk.
És közben szól ezért, biztatja amazt, benne él kétlábbal ott az életben, de mindenestül az ő Istenétől függ. Ebben a világban, de nem e világból való erőkkel - ez jellemzi a hívő embert. Ebben a világban él, de nem innen veszi az erőit. Nem jobbra-balra pislog, hogy mit kell csinálni, hogy engem jónak tekintsenek, hanem fölfelé néz. Mit kell csinálnom? Mit mondott az én Uram? És akkor azt teszi, s így lesz hasznos a többiek számára.
Ha most lenne sok időnk, érdemes lenne kiélezni ennek minden részletét. Pál nem ült le ott a hajónak a fenekén, mint ahogy Jónás annak idején, hogy az én üdvösségem már megvan, kész vagyok itt is meghalni. Nem! Hanem a többieket is igyekezett életben tartani. Nem titkolta el, hogy ő Istenhez tartozik, és neki van valami többlete, ami csak a hívőké ezen a világon: Az ige, Isten kijelentése. Erre van szüksége a többinek is. Akkor mondjam nekik. De utána biztassam őket: egyenek valamit, és ne engedjem, hogy meglógjanak a matrózok.
Egy aktív, gondolkozó, tevékeny ember, akinek az aktivitása azonban nem saját magából származik. Aki mindenestől függ Istentől. És akinek éppen ezért békessége van a viharok között, aki tisztán lát akkor, amikor minden besötétedett, aki tud másoknak is szolgálni, mivel előzőleg megvallotta és komolyan veszi, hogy az Istennek szolgál.
Nem viselkedni kell, hanem igazán keresztyénné kell válni, annak az alapja pedig ez a szoros közösség az élő Istennel. Ez a feltétel nélküli engedelmesség neki, az Ő igéjének halálos komolyan-vétele. Ennek a megfelelő módon és pillanatban való továbbadása, s aztán mindaz, ami ebből következik: a többiek irá-nti felelős szeretet, az áldozatkészség, a segítőkészség, de ezt már Isten lelke irá-nyítja. A hit által bennünk élő Krisztus irányítja. Ezért nem duzzogott Pál, hogy először nem hallgattatok rám, akkor nem mondom még egyszer. Azt mondta: jól jártatok volna, ha hallgattok rám, de ismét mondom. S ezért mutatott példát is. Tágas világban élt.
Pál számára nem csak ez a hajó létezett. Ő abban a világban élt, amelyikről komolyan vette, hogy annak Isten az Ura. És Isten Ura a hajónak, a hajósoknak, a római hatalomnak, az elemeknek, a viharnak, mindennek. És Ura őneki is egészen személyesen. És ha ez az Úr őt Rómában akarja prédikáltatni, akkor nem fulladhat bele az Adriai tengerbe, ez biztos. Akkor ettől nem kell félni, ezt „ki lehet pipálni.”
Ez nem mindig ilyen könnyen megy. Újra és újra feltámad az emberben a félelem, de újra és újra emlékezteti magát az igére is. Minket magunkat is az ige ment meg, és aztán rajtunk keresztül azzal ment meg Isten másokat. Ebben a világban, de nem ebből a világból való erőkkel.
Kire hasonlít itt leginkább Pál apostol? Tudunk valakiről, akinek a hajója egyszer szintén viharba került, annyira, hogy már-már megtelt a hajó vízzel, s miközben körülötte mindenki ordítozott és segítségért kiabált, Ő teljes békességgel aludt a hajó hátsó részében. És Ő volt az, aki egyszer az igehirdetését befejezve azt mondta: ne engedjétek haza az embereket, mert mire hazaérnek, kidőlnek az úton. Tartsuk jól őket. S megetette a nagy sokaságot. Előbb az igét mondta, mert az menthet meg a kárhozattól mindnyájunkat, de észrevette azt is, hogy közben megéheztek. Kiszámította, hogy a szükséges idő alatt nem fognak élelemhez jutni. Akkor adjunk nekik! Az is fontos. Hátha meghal, akkor nem fog üdvözülni. Ha előbb meghal, mint ahogy az evangéliumot komolyan veszi... Ezt nem lehet kijátszani egymás ellen. Mikor melyiknek van az ideje.
Jézus volt az, aki még Pálnál is jobban függött az Atyától. Akinek még mélyebb és elszakíthatatlanabb közössége volt az Atyával, mint amilyen Pálnak volt Jézussal. És Őt sem vették komolyan. az Ő szavait is sokan elengedték a fülük mellett, gúnyolták miatta, és Ő is elmondta másodszor is, meg harmadszor is. És amikor teljesen ártatlanul kivégezték a kereszten, még ott is azokért imádkozott, akik ellenségei lettek. Ez az indulat volt ott Pál apostolban, és ezt az indulatot kínálja Ő mindazoknak, akik ma is készek Őbenne hinni.
Így lehetünk mi társadalmilag is igazán hasznosak. Amikor az ember nem saját gőzzel buzgólkodik, hanem Isten küldetésében engedelmesen szolgál. Ez egészen más. Ilyenekre van szükség. Erre csak a hívők alkalmasak. De vajon végezzük-e? Vagy pedig megpróbálunk mi is a magunk óemberi természetéből eredően serénykedni vagy lustálkodni és azt utólag megmagyarázni, eltévesztve az arányokat, nem látva, mikor minek van a rendelt ideje, vagy pedig ráállunk az igére és engedjük, hogy használjon minket Isten az Ő dicsőségére és mások javára?

A múlt vasárnap örömkeresőbe indultunk. Láttuk, hogy Isten azt akarja, hogy az ember örüljön; hogy az Édenkerten kívül is megtalálja azokat az örömöket, amiket Isten az Ő végtelen kegyelméből elkészített neki. Sőt, hogy visszataláljon az öröm kimeríthetetlen forrásához: az élő Istenhez. Hiszen a vele való hitbeli közösség teszi lehetővé azt, hogy valaki minden helyzetben örülni tudjon. Hogy a között a sok nyomorúság között is, ami közt élünk, mi Istenben - ahogy Pál apostolt idéztük: az Úrban - szüntelen tudjunk örülni. Azt a biztatást,- ha tetszik: házi feladatot - vittük magunkkal, hogy keresd meg, találd meg az Isten által neked elkészített örömöket!
Azt mondhatná erre valaki, és mondta is, hogy ez valóban így van. Isten csakugyan elkészít nekünk sokféle örömöt. Például a múltkor az történt, hogy valaki kiküldetésbe ment a munkahelyéről egy dunántúli városba egy kolleganőjével. Útközben nagyon jól elbeszélgettek. Régen érezte már ez a férfi, hogy egy másik ember ennyire megérti őt, ilyen őszintén érdeklődik a dolgai iránt, és ennyire tudja sajnálni az elszenvedett sérelmei miatt. Annál jobban esett ez neki, mert egy kicsit megromlott a házasságuk, sőt az utóbbi időben már nem is igen beszélgetett a feleségével. De az az asszony is elmondta, hogy náluk sem tökéletes a harmónia, így aztán nagyon jólesett megbeszélni a dolgaikat. Sőt, olyan ajándékot készített Isten, hogy az asszony családjának van a Balaton közelében egy kis nyaralója, és a kiküldetésből visszafelé ott töltöttek egy nagyon kedves, meghitt napot. Azóta van értelme újra az életének. Érdemes reggel felkelni, mert tudja, hogy valakinek ő nagyon fontos. Íme, így segít Isten azokon, akiknek az élete már teljesen örömtelenné vált.
Jó lenne, ha itt most elkezdhetnénk beszélgetni, s mindenki elmondaná, mit gondol erről a történetről. Hogyan szól alapigénk: „Örömet találj mindabban a jóban, amit az Úr, a te Istened ad neked és a te házad népének.” Vajon ezt az örömöt, amit ez a férfi itt kapott, Isten adta-e neki? Vajon minden örömöt Isten készít-e el a számunkra?
Itt valaki éhes volt a megértésre, egyben az örömre, minden szépen el volt készítve. Nem ő választotta ki az útitársát, a főnök jelölte ki kettőjüket erre a hivatalos útra. Jó volt tapasztalni a másik megértését, együtt tölteni azt a napot. Kinek ártottak ők ezzel? És íme egy ember boldogabb lett tőle. Biztos Isten készítette el nekik.
Nos, erre a kérdésre ma nagyon világos választ kell találnunk a Szentírásból, és akárki, akármilyen váddal fog is illetni, ma nagyon határozottan szeretném hirdetni azt, amit Isten igéje nekünk erről tanít, mert az életünk, sokszor hívő emberek életének a sok gyöngesége, tétovasága, bukása, szégyene, gyalázata mögött az van, hogy itt nem látunk, vagy nem akarunk látni és cselekedni olyan világosan és határozottan, ahogy azt a Szentírás mondja. Éppen ezért alapigénkből, aminek a múlt vasárnap az első felét hangsúlyoztuk: „örömöt találj mindabban a jóban, amit az Úr, a te Istened ád néked és a házad né-pének”, ennek ma a második felét hangsúlyozzuk: „... amit az Úr ád neked és a te házadnépének”, abban találj örömet, mert nem minden örömöt az Úr készít el.
Miért, más is készíthet nekünk örömöket? Hát hogyne! Hadd idézzek Jakab leveléből egy mondatot, az világossá teszi ezt a kérdést: „Minden jó adomány és tökéletes ajándék felülről való, és a világosságok Atyjától száll alá” (Jak 1,17.). Tehát vannak ajándékok, adományok, amik felülről valók, és vannak ajándékok, amik alulról valók. Ami felülről való, az jó és tökéletes, ami alulról jövő kínálat, az csak árt nekünk. Ami felülről való, az a világosság Atyjától száll alá, és ami alulról való, azt a sötétség fejedelme kínálja nekünk. Itt kell tudni nagyon világosan különbséget tenni! Mert az Ördög is segíteni akar az embernek - legalábbis ezt mondja. Csak ezért a segítségért az üdvösségével fizet.
Az Édenkertben is azt állította, hogy segíteni akar: „ha rám hallgattok - mondta -, olyanok lesztek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói.” Mi rossz lehet abban? És mivel elkezdett rajta gondolkozni Éva, és közben le nem vette szemét a tiltott fa gyümölcséről, egyre inkább megerősödött benne az ördögi gondolat: szép ez a gyümölcs, biztosan jó is. Semmi látható különbség nincs e között és a többi közt. Szakított azért arról és már adta a férjének is. Belement ebbe a csapdába: alulról kínált valaki ajándékot neki, ezt elfogadta, és az életével, az üdvösségével fizetett érte.
De honnan lehet azt megtudni, hogy egy ajándék felülről való vagy alulról való? Onnan, hogy Isten világosan megmondja, mit kínál nekünk. Ami az Ő igéjétől eltér, ami az írott igéjével ellentétes, az biztos, hogy nem tőle való. Ha százszor annak látszik, akkor sem. Ezért életkérdés ebben a szellemi zűrzavarban, amiben élünk, hogy egyre mélyebben, egyre világosabban ismerjük, értsük, belsőleg azonosulva magunkévá tegyük Isten szent igé-jét, ami a Bibliában található. Nincs más iránytűje az embernek, ami megóvja az eltévelyedéstől.
Mondok egy közismert bibliai példát: Jónást Isten Ninivébe küldi, hogy azt az elvetemült várost is megmentse a pusztulástól. Jónás nem akar odamenni, de elindul azért. Lemegy a legközelebbi kikötőbe, ott éppen talál egy hajót, amelyik indulni készül, éppen van még hely a számára rajta, éppen van annyi pénz nála, hogy ki tudja fizetni a hajóbért, felszáll tehát erre a hajóra, s elindul Tarziszba. Ellenkező irányba. A felületes szemlélő mondhatná: nem az Úrtól volt elkészítve az a hajó? Éppen... éppen ... éppen... minden stimmelt.
Nem az Úrtól volt elkészítve, és ebbe belepusztult a hajó rakománya, és keservesen kellett megtanulnia Jónásnak, hogy ez nem az Úrtól elkészített út volt, még akkor sem, ha minden olyan szépen összejött, mint az említett dunántúli út. Honnan tudjuk, hogy nem az Úrtól volt? Mert megmondta az Úr világosan, hogy Ninivébe menjen, az pedig arra van, Jónás meg emerre indult. Tehát hiába van minden elkészítve, és hiába tanácsolta volna minden vallásos barátja is, hogy erre menjél, őneki azt kellett volna mondania, ha belepusztulok is, oda megyek, mert ezt mondta az Úr. És ami attól eltér, vagy pláne azzal ellenkezik, az nem az Úrtól van, akkor sem, ha minden szépen összejön és egészen úgy látszik, hogy emiatt semmi baj nem történik.
Az igében meg van írva: ne légy házasságtörő! Az, hogy: „Ne paráználkodj!” ezt jelenti. Ez a férfi ezen az úton kitört a saját házasságából és betört a kolleganője házasságába. Azok az örömök, amiket ezen az úton szerzett, biztos, hogy nem az Úrtól voltak. És egyáltalán nem biztos, hogy senkinek sem ártottak vele. A nyári csendesheteinken kétségbeesve látom, hogy mi kárt okoz gyermeklelkekben egy-egy válás. S az így szokott kezdődni sokszor. Amikor olyan szépen minden összejön: egy kellemes nap, végre ő megért, azt kapom tőle, amit a feleségemtől egy életen át hiába vártam - és észre sem veszi, hogy elhintették a gyomok magvait, és az ott nő, és egyszer valami tragédia lesz belőle. Ezért hangsúlyozza itt Isten: „örömet találj mindabban a jóban, amit az Úr, a te Istened ád néked és a te házad népének.” Ha valami úgy öröm, hogy csak te örülsz, és a házadnépe szenved miatta, az nem az Úrtól való öröm. Ő olyan örömöt ad, ami rajta keresztül az egész társaság életét megszépíti.
Jó lenne, ha engednénk, hogy Isten leleplezze ma a legnemesebb, legszebb vágyainkat, elképzeléseinket is, amikről azt hittük, hogy az Úrtól van; ha annak nem örül a házunk népe, ha az nem egyezik Isten igéjével minden ponton, akkor az nem tőle elkészített öröm, vállalkozás vagy feladat.
Ezt kell nekünk felismernünk, és mindarra, amit Isten kínál, bizalommal igent mondanunk, még ha egy-egy próbába, szenvedésbe van csomagolva, akkor is; abból öröm lesz és áldás lesz, ha Ő adja. És mindarra, amit nem Ő kínál, határozott nemet mondani, és el sem szabad kezdeni vele foglalkozni: hogy de ha mégis, csak egy kicsit, csak megpróbálom - biztos, hogy baj lesz belőle nekünk és a házunk népének.
Hadd mondjak néhány szép példát arra, amikor Isten hívő gyermekei ezt következetesen, áldozatok árán is, megvalósították az életükben.
Dániel tizenéves fiú volt, amikor Nabukodonozor elpusztította Jeruzsálemet, és az izráeli ifjak színe-javát elhurcolta Babilonba. Külön nevelést adtak nekik, meg kellett tanulni először is az elnyomó hatalom nyelvét, elsajátítani a vallását - első mindig az ideológia,- közben tömték őket: osztályon felüli elemózsiát kaptak, és igyekeztek megtanítani sok mindenre. És mit olvasunk erről a fiúról: „Dániel azonban eltökélte az ő szívében, hogy nem fertőzteti meg magát a király ételével és azzal a borral, amelyből ivott, és kérte az udvarmesterek fejedelmét, hogy ne kelljen magát megfertőztetnie.”
Dániel egyszer határozott igent mondott Isten igéjére. Az igében meg van írva az is, hogy mit lehet enni és mit nem. Ez az ő számára isteni parancs volt. És egy ilyen lehetetlen helyzetben, mint deportált fiú, még mindig ragaszkodik az igéhez. -Hát ez illúzió! Hát majd ővele kivételt tesznek! Hogy képzeli?! Akár az életével is fizethet érte. Ez engedetlenség. Ott nincs diskurálás arról: ki mit eszik, meg mit nem eszik. Örüljön, hogy ilyen jót kap. - Ő azonban eltökélte magában, hogy ragaszkodik Isten igéjéhez, és előáll azzal a képtelen kéréssel a főudvarmesterhez: ne kelljen disznóhúst enni, ne kelljen bort inni. Adjon nekik zöldségféléket meg vizet, meglátja, hogy nem fogynak le ettől.
Isten elvégezte ennek a pogány embernek a szívében, hogy engedett a fiú kérésének - ami megint tiszta képtelenség, de Isten szokott ilyeneket csinálni -, és akkor mit olvasunk: „Engedett nekik ebben a dologban, és próbát tett velük tíz napig. Tíz nap múlva pedig szebbnek látszott az ő arcuk és testben is kövérebbek voltak mindazoknál az ifjaknál, akik a király ételével táplálkoztak. Elvette azért a felügyelő az ő ételüket, és az ő italukul rendelt bort, és adott nekik zöldségféléket. Az Isten pedig adott ennek a négy gyermeknek tudományt, minden írásban való értelmet és bölcsességet.”
Egyszer igent mondott Isten akaratára, és ebben bennfoglaltatott még az étrend is. És ehhez ragaszkodik. És ez az igen azt jelentette, hogy ezzel együtt nemet mondott mindarra, ami ettől eltántorítaná. És Isten különösképpen megáldotta ezt a döntést.
Egy kicsit később, a fogság után, Nehémiás hazamegy, hogy megépítse Jeruzsálem kőfalait. Nehezen halad a munka, kevesen vannak. Körül a gúnyolódó és fenyegető ellenség, és akkor végül segítség érkezik. Az ellenség közül néhányan azt mondják: hadd építsünk mi is veletek együtt. S mit mond Nehémiás? Nem veletek kell nekünk ezt a falat megépítenünk! És nem fogadja el a felkínált segítséget. Minden munkáskézre szükség lenne. Gőgös Nehémiás? Nem! Isten világosan megmondta neki, hogy kik építhetik ezt a falat, és mivel ő ezt szem előtt tartja, ezért világosan érzékeli, hogy a szándék itt nem tiszta. Ezek nem a falat akarják építeni, ezek be akarnak épülni a népbe, hogy belső ellenségként ártsanak nekik. Köszönjük, ebből nem kérünk! Inkább tartson tovább, inkább még rövidebbek lesznek az éjszakáink, de ebből nem kérünk! Miért? Mert nem az Úrtól felkínált segítség.
Isten gyermekei ezt érzékelik, és aki az Isten igéjét komolyan veszi, az mer ilyen nehéz helyzetben is nemet mondani. Lesz, ami lesz!
Holnap olvassuk majd a kalauzunk szerint a Cselekedetek Könyve 16. részét. Éppen azt a szakaszt, ahol Pál apostolék megérkeznek Filippibe, és ott egy jövendőmondás képességével megvert kislány elkezdi kiabálni az utcán, hogy ezek az emberek a magasságos Isten szolgái, és az üdvösség útját hirdetik nektek. És Pál leállítja, kiűzi belőle ezt a tisztátalan lelket, aminek az lesz a következménye, hogy őket összeverik, börtönbe csukják, és nagyon sokat kell szenvedniük.
Miért hallgattatja el? Örüljön az ingyen reklámnak! Hát nem igazat mond ez a kislány? A magasságos Isten szolgái, és az üdvösség útját hirdetik nektek. Igaz. Igen ám, csakhogy Pál nemcsak azt nézte, mit kínál valaki, hanem azt is: ki kínálja azt? Ez a leány nem az Isten Szentlelkétől indíttatva szól, hanem démoni lélektől. Akkor köszönjük szépen, nem kérünk belőle! És ha az utat készít az evangéliumnak? Nem készít utat, csak úgy látszik, de a látszat nem csalja meg azokat, akik megtanulnak határozottan engedelmeskedni Isten igéjének. Mondhat, amit akar, mivel tisztátalan lélek mondja belőle, nem kell! Hallgass! De ez nekünk most olyan jól jönne. Ne jöjjön jól semmi, ami alulról jövő ajándék. Nem kérjük, el vele!
Akárhol nyitjuk ki hasonló szituációban a Bibliánkat, azok, akik valóban Isten gyermekei voltak, akiket a Szentlélek vezetett, akik tudták, mit jelent engedelmeskedni, azokat mindenütt ez jellemzi. Határozott és visszavonhatatlan igen mindarra, amit Isten mondott és kínál, és ugyanilyen határozott és megmásíthatatlan nem mindarra, ami nem Istentől jön, ami alulról való.
Két kérdésre kell nekünk ma becsületesen válaszolnunk:
1) Elfogadunk-e mindent, amit Isten kínál nekünk? „Örömet találj mindabban a jóban, amit az Úr, a te Istened ád neked és a te házad népének.” A testi ajándékokat is, a lelki áldásokat is. Kell-e nekünk minden reggel az az ige, amit Isten kínál nekünk? Nem biztos, hogy mindenkinek kell. Van, aki fitymálja, félreveti. Vagy nem gondol semmit, csak éppen nem fogadja el.
Kell-e nekünk az az üdvösség, amiért Jézus az életével fizetett? Kell-e nekünk a bűnbocsánat, vagy még mindig ezzel a hamis szöveggel mentegetőzünk a szent Isten előtt: nem öltem, nem loptam, nem raboltam ... én tulajdonképpen nem is vagyok bűnös. Ez azt jelenti: nem kell az az ajándék, ami nélkül soha nem fogunk üdvözülni. És elfogadjuk-e Isten kezéből a próbákat, amivel egyszer csak áthúz egy tervünket? A veszteségeket? Ki tudjuk-e mondani, amit Jób az iszonyatos veszteségei közepette mondott: „Mindazt, amim volt, az Úr adta, most nem tudom miért, de az Úr elvette, és ettől függetlenül legyen áldott továbbra is az Úr neve.” Az egészből nem ért semmit: ez mire jó, de elfogadja Istentől. Aztán az elfogadás után megbeszéli vele, elmondja Istennek a lázadásait, a kételyeit, a háborgását. Felteszi a kérdéseit, és végén választ kap a kérdéseire. És még ajándékokat is kap.
Az első kérdés: elfogadunk-e Istentől mindent, amit Ő ad nekünk?
2) És a második kérdés: készek vagyunk-e határozott nemet mondani mindarra, amiről tudjuk, nem Ő kínálja?
Valaki kapott egy levelet most a napokban, névre címezve. A levélben többször is, nem külön beleírva, hanem ugyanolyan nyomtatással, becses nevét olvashatta: Ön egy szerencsejátékon nyert ötmillió forintot. Amennyiben az itt mellékelt árúk közül valamit megrendel, jelentkezzék érte. Mit csinált vele? Apróra összetépte és a szemétkosárba dobta. Dehát milyen vétek ez! Hát hogy juthat az ember ötmillió forinthoz? Azt fel lehetne használni Isten céljaira. - Ha ez Istentől való ajándék lenne! Honnan tudja, hogy alulról jövő ajándék? Onnan, hogy Ön szerencsejátékon nyert ... és az egész ködös és homályos. Honnan ismerik őt, nem vett részt szerencsejátékon és így tovább ...
Más valaki kap egy levelet, hogy jelentkezzék egy csodálatos két személyre szóló utazásra, és párhuzamosan rendeljen meg az itt mellékelt okkult könyvekből valamennyit. Ő elkezdett gondolkozni: megrendelem a könyvet, eldobom, és ezt a két jegyet, mivel átruházható - még ez is benne volt - odaadom meglepetésként a szüleimnek. Ez az, amibe nem megy bele Isten gyermeke. Eddig sem megy el ezen az úton. Ha ez az ára, meg ez a forrása, akkor a tűzben a helye. És később sem jut eszembe: én bolond, pedig elutazhattam volna oda. Akkor lettem volna bolond, ha az alulról jövő kínálatot elfogadom, mert annak nagyon nagy ára van mindig. Csak ezt nem vesszük komolyan, mert szellemileg annyira vakokká váltunk.
Egy fiatalembernek nagy szüksége lenne most egy kis pénzre, azért, hogy ősztől az életét továbbfolytathassa. Keres magának állást, és kapott egy jó ajánlatot. Igazi könnyű nyári pénz, de idefigyelj: nem kell róla beszélni, azt mondjuk, hogy ... és itt ő közbeszólt: ne folytasd! Köszönöm, akkor nem kérem! Mi az, hogy akkor? Hát ha azt kell mondani, ami nem felel meg a valóságnak, meg nem szabad róla beszélni, akkor ezt sötétben kell csinálni, s akkor köszönöm, nem kérem! Nem értették. Nincs szüksége a pénzre? Dehogy nincs! Keresi tovább a munkalehetőséget. De ő Istentől, felülről vár jó adományt, a világosság Atyjától, és nem a sötétség fejedelmétől. Nem könnyű ám kimondani ilyeneket.
Olyan szégyellnivaló az, testvérek, hogy sokszor még hívők is ezt túlzásnak tartják. Az Istennek való engedelmességet túlzásnak. Ez leleplezi azt, hogy milyen kisigényű és nívótlan sokaknak a keresztyénsége. Fogalmunk sincs arról, mit jelent döntéseket hozni. Ezért kell látni azt sokak életében, amit Heisenberg így ír az egyik munkájában: „életünk legtöbb gyengeségének az az oka, hogy a cselekedeteink mögött nincsenek döntések.” Férfias, kemény döntések. Átgondoltam, látom világosan: ez igen. És akkor is igen, ha árat kell érte fizetnem. És mivel erre igent mondtam, az összes többire, ami ettől idegen, nemet mondtam. És adott esetben újra nemet mondok, és harmadszor is nemet mondok, és el sem kezdek alkudozni és gondolkozni róla.
Akiben ott van ez a határozottság, annak néha nagy áldozatokat kell hoznia, de az halad előre a hitben, és azt használhatja Isten mások javára is. Az ilyen emberen keresztül valóban mennyei erők áradnak át, mert az ilyen ember használható eszköz lesz Isten kezében.
Ne csak azt nézzük: mit kínálnak, hanem: ki kínálja. Egyezik-e az Isten igéjével? Ígért-e ilyet a mi Urunk? A világosság Atyjától jön-e ez, vagy a sötétség fejedelmétől. Mert a körülmények még nem minősítenek semmit. Az, hogy éppen ott a hajó, meg éppen indul, meg éppen van annyi pénzem - ez nem minősíti ezt a hajókázást. (Mint ahogy meg is kellett tennie keservesen Jónásnak visszafelé az utat a cethalban.)
Jézus Krisztus igazán éhes volt már a negyvennapi böjt végére, és a negyvennapi böjt végére ért már, igazán jogos volt az Ördög ajánlata: neked van hatalmad, itt vannak a kövek, változtasd őket kenyerekké. És Jézus nem változtatta a köveket kenyerekké, pedig éhes volt, pedig nem akart tovább böjtölni, pedig lett volna hatalma. Miért nem változtatta? Mert alulról jött a kínálat. És nem igaz, hogy ez senkinek nem okoz kárt. Az Atyával való kapcsolata ment volna tönkre rajta. Mint ahogy soksok emberi kapcsolat is tönkremegy egy ilyen sötét dolgon.
Jó lenne, ha Jézus határozottsága lenne a példa számunkra sokféle megingásunk, félelmünk, bizonytalanságunk közepette! Kétségbeejtő az, hogy rohamosan szaporodik azoknak a férfi ismerőseimnek a száma, akik vagy maguk mondják el, vagy a feleségük, vagy gyerekeik, hogy apuka beleszeretett egy másik nőbe, és most ott szenved szegény kettőjük között. Mert nem tudja, kihez ragaszkodjék, hiszen szereti a feleségét, és imádja a gyerekeit, de most már nem hagyhatja magára azt a másikat sem. Felelőssé lett érte. Milyen törést jelentene annak az idegennek az életében, ha ő egyszer csak hátat fordítana neki?
Istentől készített ajándék ez? Ez a kérdés, hogy melyikükért felelős, egyszer már eldőlt, amikor egy nőnek azt mondta: hozzám jössz-e feleségül és én hozzád holtig hű akarok maradni. Az lehet, hogy közben megromlott az a kapcsolat, lehet hogy nagyot csalódott a másikban - minden lehet. De az nem kérdés, hogy ő kihez tartozik, és kiért felelős. És valahogy ezen belül kellene helyrehozni. Ha egy ennyire megromlott házasság rendbe jön és meggyógyul, az mindig így szokott meggyógyulni. Emberek Isten előtt megalázzák magukat, nemet mondanak minden egyéb kapcsolatra, és itt keresik meg a maguk bűneit és mulasztásait, vagy ezt vállalják el teherként - mert néha már azzá vált, és akkor következik az az ige: „Szenvedjétek el egymást szeretetben”. Senkinek sem kívánom, de aki vállalja így is, kiderül, hogy utána csodák történnek. De ehhez kellett egy kíméletlen döntés, amikor önmagával szemben volt kíméletlen. Mivel ennek az egy nőnek én egyszer igent mondtam, ez azt jelenti, hogy az összes többinek a világon nemet mondtam. És ehhez tartom magam. Ide kellene felnőni, vagy ehhez erőt kérni és kapni Istentől, és akkor nem okoznánk annyi tragédiát a mi házunk né-pének, meg magunknak. Akkor megtalálnánk az örömöt mindabban a jóban, amit az Úr, a mi Istenünk készít el nekünk.
Tudom, testvérek, mint lelkigondozó, hogy könnyű erről beszélni, de néha rettenetesen nehéz egy ilyen döntést meghozni és ahhoz tartania magát az embernek. De kiutat, szabadulást, megoldást - vagy újabb tragédiák elkerülését csak így érheti el valaki. Készek vagyunk-e elfogadni mindent, amit az Úr, a mi Istenünk, ád nekünk? Ami ránézésre nekünk rossznak tűnik, azt is, ha Ő adja. Meg fogjuk benne találni az örömünket és a mi házunk né-pének is áldás lesz. És készek vagyunk-e legalább engedni most Istennek: Uram, bátoríts engem, és add, hogy határozott nemet mondjak arra, amivel már elkezdtem játszani, vagy amiről nem is tűnt fel, hogy nem tőled való. Hadd lássam ezt világosan, és én kész vagyok neked engedni. Ha ezért árat kell fizetni, akkor is. Ha valaki, akkor Jézus Krisztus adott nekünk erre példát. Milyen árat fizetett azért, hogy minket Isten gyermekeivé tehessen! És ha neki nem volt drága az Ő tiszta és bűn nélküli élete, akkor nekünk se legyen drága az, hogy bűnökkel, tisztátalan kapcsolatokkal vagy gondolatokkal szakítunk annak érdekében, hogy az Istentől elkészített öröm kiteljesedjék az életünkben és kicsorduljon a szívünkből még a házunk népére is.

Szeretném a testvéreket most egy felfedező útra hívni. Azokat az örömöket kellene felfedeznünk, amiket Isten belerejtett az életünk eseményeibe, a körülményeinkbe, a minket körülvevő világba.
A Biblia egyértelműen állítja, hogy Isten azt akarja, hogy az ember örüljön. És sok okot adott Isten erre az embernek. A baj csak az, hogy elveszítettük az érzékenységünket. Megromlott az az érzékünk, amivel felfedeznénk, hogy mi mindennek lehet örülnünk. Ezért adja itt Isten egyenesen parancsba: találd meg mind azt az örömöt, amit az Úr, a te Istened adott neked és a te házadnépének.
Sajnos, sokkal hamarabb megtaláljuk a szomorúságra, a csüggedésre, a kétségbeesésre való okokat. Isten ma azt mondja: örömöt találj mindabban a jóban, amit az Úr, a te Istened adott neked.
Tulajdonképpen különös, hogy ezt parancsba kell adni. Mégpedig ilyen helyzetben, amikor itt elhangzott. Mert mikor is mondta ezt Isten az Ő népének? Kiszabadította az Ő népét az egyiptomi rabságból, véget ért a pusztai vándorlás sok viszontagsága, megérkeztek az ígéret földjének a határára, és most kezdik birtokba venni atyáik ősi földjét. És itt mondja Isten az Ő népének: „Örömöt találj mindabban a jóban, amelyet ad neked az Úr, a te Istened, és a te házadnépének.”
Hát miért kell ezt mondani, nem találták meg az örömüket? Nem! Ismerjük a Bibliából, hogy sokan visszasírták a múltat, mégpedig egy teljesen meghamisított múltat, azt, amit nem is ők éltek át, hanem amit atyáik szenvedtek végig. Amikor csattogott a hajcsárok korbácsa atyáiknak, nagyapáiknak a hátán, és ők most húsos fazekakat, dinnyéket, uborkákat meg hagymákat emlegetnek, mint a bőségnek a szimbólumait, mintha ez jellemezte volna az egyiptomi tartózkodás végét, hogy megvan mindenünk bőségesen. Visszasírják a múltat.
Mások pedig úgy voltak: na végre, most már megnyugodhatunk, befejeződött a vándorlás, berendezkedünk. Fontos az, hogy minél komfortosabban érezzük magunkat. Megint mások elégedetlenkedtek: ennyi, amit az Úr adott nekünk? Itt is vannak kártevők, nagy vadak, itt is előfordul, hogy szárazság van? És elégedetlenkedtek az ajándékkal.
Másokban ott volt a félelem: hátha visszajönnek azok a népek, amelyeket az Úr kiűzött előlünk, és nem tudták igazán otthonosan érezni magukat. Pedig Isten azt mondta: ez a föld a tietek, nektek adtam, érezzétek magatokat otthon. Megint mások hősként ünnepelték magukat: ezt jól megcsináltuk. Birtokba vettük, legyőztük őket, kikergettünk mindenkit. Ez mostantól a miénk! Elfelejtették, hogy az Úr adta a kezükbe, és nem ők vették azt birtokba.
A legtöbben pedig úgy szoktak lenni, hogy természetesnek tartják az élet jó adottságait. Ez van, magától értetődik. Isten azért van, hogy rólunk gondoskodjék. Íme gondoskodott, rendben van. Tulajdonképpen ezeknek az életéből is kimaradt az, hogy örömöt találjanak mindabban a jóban.
Egyáltalán nem természetes tulajdonságunk az, testvérek, hogy felfedezzük az Istentől kapott ajándékokban az örömöt. Eltorzult a szemléletünk, megromlott az említett érzékelésünk. Csak egy-két példát említek: Érettségi találkozó van. Az emberek sorra beszámolnak, mi történt az elmúlt húsz év alatt. Az érettségi után pár évre felvettek valahova, tanultam - sorolja az egyik. Aztán lett munkahelyem, külföldi tanulmányút, megházasodtam, gyerekek. Azok is tanulnak, már nagyocskák. Összehoztunk egy lakást nagy áldozatok árán. Megvagyunk tulajdonképpen jól. Megkérdezi valaki: a tiétek az a fehér BMW, ami az utcán van? Hát a miénk az is. És utána dől belőle a panasz. Megvolna minden, de közben mennyi betegség, csalódás, megaláztatás, meg ez, meg az történt. Tulajdonképpen nincs is minek örüljön az ember.
Megszólal a következő - szinte szó szerint ugyanezt mondta el. Tanulás, munkahely, feleség, gyerekek, gyerekek tanulása. Gondok és örömök velük. Véletlenül kiderül, hogy a gyermekek között van egy gyógyíthatatlan beteg. Megemlíti, hogy milyen sok mindenre tanította őket ez a beteg gyerek. A többi gyerek megtanulta, hogy egymásért élünk, és nem magunknak vagyunk a világon. És a befejező mondat: legutóbb sikerült vennünk egy használt Trabantot, és jó, hogy éppen most kaptuk ezt meg, amikor egyszerre két nagyszülő is leesett a lábáról és gyakran kell őket orvoshoz vinni. Olyan jó az Isten!
Az ember gondolkozik: az egyik nem találja meg az örömöt mindabban a jóban, amit az Úr, az ő Istene adott neki. Eszébe sem jut, hogy az Úr, az ő Istene adta neki. A másik meg: sok gond, nehézség között is örül. Azt mondja: milyen jó az Isten!
Eszembe jutott egy gyerekkori emlék: kicsi voltam még, de élesen belém vésődött az a néhány hét, amit 1944-45. telén a pincében töltöttünk az ostrom alatt. A pincében egymás mellett szorosan helyezkedtek el a családok, úgy, hogy ott mindenki mindent látott és hallott, ami történt. Emlékszem, egyik este édesanyám már fektetett le minket, amikor a mellettünk levő család imádkozott. Egy gyerek imádkozott, és efféléket mondott: köszönöm, hogy ma is ehettünk bablevest, köszönöm, hogy egy egész vödör vizet tudtunk hozni. Köszönöm, hogy a mamát nem bántották a katonabácsik. Köszönöm, hogy gyógyszert adhattunk a Pistiéknek és elmúlt a láza, és köszönöm, hogy olyan jó meleg van itt a takaró alatt.
Közvetlenül utána megszólal a másik szomszédasszony, és azt mondja édesanyámnak: az ember nem bírja elviselni, hogy mindennap babot egyen. A harmadik utcából kell cipelnünk a vizet, közben lelőhetik, mint egy kutyát. Állandóan rettegni kell ezektől a nyomorult katonáktól. Én már megőrülök a sok nyomorúság miatt.
Ugyanazok a körülmények. Az egyik megtalálja, felfedezi az örömöt mindabban a jóban, amit az Úr, az ő Istene ad neki. Szóvá is teszi, megköszöni neki. Újra és újra elmondja, hogy megörülök annak, amit az Isten adott. A másik mindebből semmit sem lát, s azt mondja: megőrülök ebbe a sok nyomorúságba.
Mi a különbség? Egyetlen ékezet? Az is, de ennél sokkal több. Más világban él a két ember. Az egyik a való világban él. Látja a jelenségek mögött azoknak mozgatóját is. Neki valóság a valóság. A láthatatlan része is. Az élő Isten, aki ebben a világban jelen van, hatalmasan munkálkodik, az eseményeket kezében tartja, a benne bízókat még biztosabban kezében tartja, és nagyon szereti őket. A másiknak a szemléletéből, életéből mindez kimarad. Egy Isten nélküli, istentelen világban él, pedig az ő világában is jelen van Isten, csak nem látja, nem érzékeli. Talán nem is akarja érzékelni.
Az egyik ember átéli, hogy ennek a világnak van gazdája, aki nekem mennyei Édesatyám. Hozzá tartozom, el vagyok rejtve a vele való közösségbe. Gondoskodik rólam. Átéli azt - ha nem énekli és nem idézi is szakadatlanul -, amit a 23. zsoltárban olvastunk most: az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm. Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem. Lelkemet megvidámítja. Nagy szüksége van a lelkemnek, hogy megvidámítsa, mert szomorú, és minden oka megvan a szomorúságra. De egyszer minden oka meglesz a vidámságra is. Mert az Úrtól kap megvidámítást. Az igazság ösvényein vezet engem. Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek. Miért? Mert te velem vagy! Az ilyen embernek is meg kell járnia a halál árnyékának a völgyét. De ott sincs egyedül, ott is az élő Istennel való közösségben él, és ez veszi ki a félelmet a szívéből. És a te vessződ és botod is megvigasztal engem. Asztalt terítesz nekem az én ellenségeim előtt. Nem azt mondja: nem lesz ellenséged. Lesz, és azok kellemetlenkednek is. De még ott is Ő terít asztalt. És akinek a mindenható Isten terít asztalt, az hogyne tudna örömet találni mindabban a jóban, amit az ő Istene ad neki!
Mi lehet az akadálya annak, hogy valaki meglássa azt az Istent, aki jókat készít, és megtalálja az örömöt mindabban a jóban? Sok akadálya van ennek. Néhány alapvetőt említek:
A legnagyobb akadálya az a lelki vakság, ami mindannyiunknak a sorsa lett, miután Istentől elszakadtunk. Az a lázadás, amivel az ember szembefordult Istenével - amit a Biblia bűnesetnek nevez -, egyebek között azzal a szomorú következménnyel is járt, hogy megromlott az a bizonyos érzékszervünk. Nem érzékeljük Isten valóságát. Nem merünk bízni benne. Magában kezdett bízni az ember csak, és ezért nem tud igazán Istenben bízni. Isten legfeljebb arra jó neki, hogy adjon. Adja meg mindig azt, amire szüksége van, de nem a vele való közösség az alapja a gyermeki bizalmának. Követeli, várja tőle az ajándékokat, aztán mehet!
A múltkor valaki nagyon csúnya mondatot mondott a szüleiről. De attól félek, nem egyedül gondolkozik így. Azt mondta a havernak: tudod, mire valók az én öregjeim? Amire a fejőstehén. Aztán kiderült, hogyan érti ezt. Ha valamire szükség van, menjünk az öregekhez, aztán adjanak. Ezért vannak.
Úgy gondolom, egyetértünk abban, hogy nem erre vannak az öregeink. És nagyon sok ember - ez még csúnyábban hangzik - így gondolkozik Istenről is. Ő arra való, hogy adjon, ha kell. Majd megmondom, mikor és mit, s aztán mehet. Majd szólok, ha legközelebb szükség lesz rá. Hát Isten nem erre való. A Biblia arról szól: mi vagyunk arra valók, hogy az Ő dicsőségére éljünk. Aztán az más kérdés, hogy Ő nekünk nagyon sok mindent ad, amit nem érdemlünk meg, sokszor amit nem is kérünk. De Ő nem erre való. Sokan viszont csak ennek tekintik, és ezért nem tudnak örömöt találni mindabban a jóban, amit Ő ad.
Mások azért nem látják meg azt a sok jót és benne az örömöt, amit Isten készít, mert így mentegetőznek: olyan alkatuk van. Csakugyan vannak emberek, akik mindent bizonyos szemüvegen keresztül néznek, egy sötét szemüvegen át, és mindent másnak látnak, mint az a valójában. Minden megjegyzés mögött valami sértést feltételeznek. A másiknak biztos van valami hátsó gondolata, és így mindig van okuk arra, hogy elkeseredjenek, gyanakodjanak vagy vádaskodjanak.
És egy harmadikat említek még: vannak sokan, akik nem akarnak örülni. Ez furcsán hangzik, de aki az emberi lélek mélyébe láthat néha, az elképedve tapasztalja, hogy van ilyen. Vannak emberek, akik szenvedni akarnak. Magukat sajnálni és sajnáltatni. Ők a mártírok, akik mindig vádolnak másokat, irigylik azokat, akiknek valami miatt jobban megy, és úgy akarnak bosszút állni rajtuk, hogy ők nem hajlandók örülni. Őket nem szerették eléggé, ők valami hátrányt szenvedtek, és ezt éreztetik a környezetükkel. És Istenre kivetítve: úgy gondolják, Isten megvont tőlük valamit, ezért adhat, amit akar, sok minden mást, annak ők nem örülnek. Azt megvonta, ami nekik kellene, és ők így állnak bosszút, hogy észre sem veszik a többi ajándékát. Következésképpen nem találják meg benne az örömöt sem. Valami kemény dac és gőg van ebben a magatartásban. Rendkívül megszegényíti magát az ilyen ember, és nagyon nehézzé teszi a környezetének a helyzetét, mert ezeknek az embereknek nem lehet örömet szerezni. Nem tehet a kedvükre valaki, ha a szívét kiteszi, akkor sem. Tulajdonképpen Isten ellen vétkeznek ők súlyosan. Istent negligálják, tekintik semminek és lökik ki az életükből.
A megoldás mindegyik nyomorúságból az, ha valaki megalázza magát Isten előtt. Ha valaki kész felismerni és beismerni azt, hogy ezek a ravasz lélektani mechanizmusok, amik így működnek, azok éppen az Istentől való elszakadásunknak, a bűnnek a következményei. Hogy ennyire megromlott az embernek a lelke. És amikor kész valaki megalázkodni, elfogadni Istentől mindazt, amit adott, és megtalálni benne az örömét, akkor valóban egy új világ nyílik ki előtte.
Testvérek, olyan szép azt látni, amikor egy ember - talán ilyen keserű vagy másmilyen - előtt felragyog az: hiszen Isten szeret engem. Amikor egészen személyes meggyőződése lesz, amit Pál apostol így ír: szeretett engem Jézus és önmagát adta értem. Amikor egyszerre élettel telítődik meg, hogy azáltal lett nyilvánvalóvá az Isten szeretete irántunk, hogy az Ő egyszülött Fiát elküldte e világra, hogy éljünk általa. Amikor meg lesz győződve arról, hogy valóban nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja az ő barátaiért. És Jézus az életét adta értem, és engem a barátjának tekint. Sőt, a testvérévé tett, és én Isten gyermeke lehettem így. Hozzá tartozom az Isten gyermekeinek a nagy családjához. És Ő nekem feladatot ad itt, és helyet készített a mennyben. Mi bajom lehet még? Mi hiányzik nekem? Ha körülnézek, tele van a világ az Isten jótéteményeivel, és én örömet találok mindabban a jóban, amit az Úr, az én Istenem adott nekem. Miközben vannak nehézségeim is, miközben csalódások érnek, miközben el kell szenvednem a gyásznak a keserűségét is, miközben elveszíthetem szerelmem tárgyait, és azokat, akik a legközelebb álltak hozzám, aközben is látom azt a sok jót, amit Isten adott, és felfedezem bennük az örömet. Sőt látom azt, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden - még az említett nehézségek is - a javukat szolgálják. Az ilyen embernek a szíve megtelik azzal a csendes örömmel, ami ott van a legnagyobb veszteség és szomorúság idején is; amit ez a világ senkinek nem tud adni, de amit nem tud elvenni sem. Ez az öröm az, amiről Pál apostol betegen, börtönből, csalódások után, a várható kivégzésének a küszöbén ezt tudja írni a filippi gyülekezetnek: örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek. Nem a rossznak és a bajoknak örül az ilyen ember, hanem az Úrban örül, és noha sok rossz és baj is éri, tudja, hogy azokat is javára fordítja Isten, és látja azt a sok jót közben, amiben megtalálhatja az örömét, mert az események mögött magát Istent fedezte már fel, és Őhozzá tartozik. Ő lett az örömének a forrása.
Most olyan időket élünk, amikor valóban nagyon sok baj és sok bizonytalanság vesz körül minket. Személyes sorsunkat is, népünk jövőjét is, a világ helyzetét is ez jellemzi. A hívő embereknek most kell igazán példává lenniük, hogy mi következik abból, ha valaki örömöt talál mindabban a jóban, amit az Úr, a mi Istenünk adott nekünk.
Érdekes előadásokat lehetne tartani arról, hogy milyen gazdasági, milyen egészségügyi következményei lennének annak, ha ilyen örvendező, az Istennel való közösség védettségében élő, elégedett emberek mennének be reggel a munkahelyre, ilyenek utaznának haza a délutáni csúcsforgalomban, ilyenek érkeznének meg fáradtan és gondokkal megterhelve a családba. A „háza népét” nagyon hangsúlyozza itt az ige. Minden egészen más lenne, ha ismernénk ezt az örömet.
Világosan kell látnunk, testvérek, hogy az Ördög célja mindig az, hogy lehangolja az embert, mert akkor gyötörni kezdi önmagát és másokat, és akkor, ha hívő ember, használhatatlan lesz Isten számára. Lehangolt hegedűvel senki sem áll ki koncertezni. Isten célja pedig az, hogy felhívja a figyelmünket arra a sok jóra, amit Ő értünk tett és nekünk kínál, és hogy megtaláljuk az örömünket mindezekben.
Mi tudjuk, hogy a legfőbb jó, amit Ő ennek a világnak adott, az nem is valami, hanem valaki. Pál apostol ezt írja a Korinthusi levélben: az Istennek pedig legyen hála az Ő kimondhatatlan ajándékáért. És itt Jézusról van szó. Ő lett az a legfőbb jó, akiben mindent megtalál a benne hívő ember, ami nélkül szűkölkö-dik és amire szüksége van. Ezért lehetséges az, hogy tud örülni az Úrban mindenkor.
Készek vagyunk-e ma odaállni Isten elé és engedni, hogy rámutasson mindazokra az akadályokra, amik minket is gátolnak abban, hogy örömet találjunk mindabban a jóban, amit az Úr, a mi Istenünk ad nekünk és a mi házunk né-pének? És kész-e a mi szívünk is arra, hogy tudjunk imádkozni ezért, hogy örömet találjak ebben a jóban? Talán úgy, ahogy Áprily Lajos egyik versében, vagy talán annál is evangéliumibb tartalommal, de őszintén imádkozni azért, hogy tanítson meg minket örülni.

Én Istenem, legyek vidám,hogy házamat vidítni tudjam.Mosolyogjak, ha bántanak,és senkire se haragudjam.

Arcom ne lássa senki sembánkódni gondon és hiányon.Legyen szelíd vasárnapom,ha mosolyog a kisleányom.

Én Istenem, legyek vidám,ma minden gondot tűzre vessek.Nyújtsam ki kincstelen kezem,s szegényen is nagyon szeressek.

Tudom, sokat bűvölt a gyász,a hollós téli bút daloltam.A bátrakkal hadd mondom el:panaszkodtam, mert balga voltam.

Én Istenem, legyek vidám,ujjongjon újra puszta lelkem,mint rég, mikor falum felettaz első forrásvízre leltem.

Ködökbe csillanó sugár,víg fecskeszó bolond viharban,tudatlan gyermekhang legyeka jajgató világzavarban.

(Áprily: Imádkozom: legyek vidám)

Ha valaki annak nagyon tud örülni, hogy forrásvízre lel a falu felett, mennyivel inkább tud annak örülni, amikor a zsoltárossal együtt elmondhatja: nálad van az élet forrása, a te világosságod által látunk világosságot! És ha valaki Istenben találja meg életének és örömének a forrását, az egészségben és betegségben, életben és halálban, magányosan vagy egy közösségben, feszített aktivitásra kényszerítve vagy tétlenségre kárhoztatva egyaránt megtalálja az örömet mindabban a jóban, amit az Úr, az ő Istene ad neki. És az ilyen emberek számára jön el majd az az idő, amiről Ézsaiás próféta ezt mondja: az Úrnak megváltottjai a Sionba érkeznek, örök öröm lesz fejükön, s eltűnik fájdalom és sóhaj.

Az Apostolok cselekedeteiről írt könyvön, amit most olvasunk a kalauz szerint, végigvonul az imádkozás jelentőségéről szóló tanítás. A legkülönbözőbb összefüggésekben és a legváratlanabb pillanatokban mond valami fontosat Isten igéje nekünk ebben a könyvben az imádságnak a szerepéről. Szeretnék néhány ilyen részletre rámutatni azokból a fejezetekből, amelyeket eddig már elolvastunk, hadd bontakozzék ki előttünk az a hihetetlen gazdagság, amit az imádság a hívő embereknek jelenthet, és ami kezdettől fogva a hívő gyülekezet életében a szerepe volt.
Ma este nem egy igének az üzenetét szeretném kibontani, hanem jó lenne áttekintenünk egy egész könyvet, sőt egy egész korszakot: az első keresztyének életét, amelyben rendkívül fontos szerepe volt az imádságnak. Ma is ugyanilyen fontos szerepe van és lehet mindannyiunk életében.
Először ott találkozunk a Cselekedetek könyvében az imádságról szóló tanítással, amikor az Úr Jézus mennybemenetele után a tanítványai és a családjának a tagjai ott maradnak tanácstalanul, pásztor nélkül, gazda nélkül. Az angyalok röviden közlik velük: mit néztek itt az égbe? az a Jézus, aki felment a mennybe, majd egyszer visszajön, és ugyanúgy meglátjátok, ahogy eddig láttátok. És ott maradnak ezzel az ígérettel. Akkor bemennek Jeruzsálembe - ez ugyanis Jeruzsálemtől nem messze történt - és ott az egyik ismerősük házának a padlásszobájában leborulnak és imádkoznak. Így olvassuk ezt: „Ők pedig mindnyájan egy szívvel-lélekkel foglalatosak voltak az imádkozásban és a könyörgésben, az asszonyokkal és Máriával, Jézus anyjával, és az ő testvéreivel együtt.” (Csel 1,14.)
Ott maradnak tanácstalanul, program nélkül, sokféle félelemmel, szorongással a szívükben, hogy azok, akik Jézust megölték, nekik is ellenségeik, és bármikor ellenük fordulhatnak. Egyáltalán mit csináljanak most, mi lesz velük? Ez töltötte be őket, hogy Jézus nélkül. Ez borzasztó. S elkezdenek imádkozni.
Olyan sok kedves és követendő példát tudnék most mondani arra, amikor emberek beszámoltak és amikor magam is hasonló módon tapasztaltam azt, hogy ilyen helyzetben a legnagyszerűbb ajándékot akkor kapja az ember, ha imádkozik.
Nem olyan régen mondotta el valaki, aki fiatalon elveszítette a feleségét, hogy hazamenve a temetésről, hirtelen nem tudta, mit kezdjen a gyerekekkel. Aprók is voltak közöttük még. Az ő szívét betöltötte a szomorúság. A gyerekeket nem lehet állandóan temetői hangulatban tartani. Azt mondta: hazamentünk, leültünk a székekre és nem tudtuk, mit csináljunk. S akkor elkezdtünk énekelni. Elénekelték: Egyedüli reményem, óh Isten, csak te vagy. Utána magától jött: imádkozzunk. Aztán a gyerekek levetkőztek, elkezdtek játszani és mindenki valamihez hozzálátott. Azt mondja: nagyon nehéz volt a szívem, de ez olyan jó volt. Valami, amire egy temetés után azt lehet mondani: olyan jó.
Amikor ott maradunk valakinek a hiányával, amikor sok tekintetben nem tudjuk, mit kell tenni, a hívő ember óriási lehetősége az, hogy felfelé mindig van kilátása. Ahogy az említett ének mondja: A földön ha elvesztem szerelmem tárgyait, Isten akkor is megmarad a számára és imádkozhat. És ez az imádság beindítja újra az életet, mert annak menni kell tovább, de nem mindegy, hogyan megy tovább. Nem egyedül, nem tanácstalanul, nem kiszolgáltatottan.
Itt sem azt olvassuk, hogy a tanítványok elkezdtek tanácskozni, hogy most mit csináljanak. Többször voltam olyan helyzetben is, amikor egy ilyen nehéz alkalommal nagy okosan elkezdenek tanácskozni az emberek. Többnyire percek alatt megtölti a füst a helyiséget, ahol normálisan még gondolkozni sem lehet, egyebek között emiatt sem, s mindenki okosabb akar lenni, mint a másik. Mondja az ötleteit, és nem megy sehova a társaság. Olyan nagy dolog az, ha valaki ezt csinálja, amit Jézus tanítványai és családtagjai az Ő távozása után. Egy szívvel-lélekkel elkezdtek imádkozni. Fogalmuk sem volt, hogy mit fognak csinálni ezután, hogy meddig tart ez a nehéz idő, hogy majd Jézusnak az ígéretei mikor és hogyan teljesednek be. Majd mindez kiderül. Most odaállunk Őelé, megvalljuk, hogy bízunk benne, megvalljuk, hogy tőle függünk, és kiöntjük a szívünket neki: imádkozunk. Kövessük ezt a példát!
A következő hely, ahol találkozunk az imádsággal, egy egészen más szituáció. „Péter és János együtt mentek fel a templomba az imádkozás órájára, kilencre.” (Csel 3,1.) Ez a kilenc délután három óra volt, ami az imádkozás órája volt. Aki tehette, ilyenkor elment a jeruzsálemi templomba, ahol egy szűk órás liturgia keretében sok zsoltárima is elhangzott. Ez a liturgikus imádság. A kötött imádság, ami a templomban hangzik istentisztelet keretében.
Mit szoktunk mi ezzel kezdeni? Tényleg szeretném megkérdezni, hogy mit csinálnak a testvérek, amikor a lelkész a templomban imádkozik? Együtt mondjuk vele? A mi imádságunk is az? Vagy közben másutt járnak a gondolataink, vagy egy másik imádságot mondunk? Sok mindent lehet csinálni, de a liturgikus imádságok arra valók, hogy azt a gyülekezet együtt mondja. Egy valaki hangosan, a többiek magukban. Sőt, valaki azt mondta, hogy a liturgia az istentiszteleten arra indítja őt, hogy már előtte imádkozik, hogy ott majd igazán szívvel tudjon imádkozni. Mert bejövünk ide az egész nap gondjával, lármájával fejünkben, szívünkben, meg a tervekkel, hogy mihelyt innen hazaérünk mit kell még ma lefekvés előtt feltétlenül megcsinálni, és nincs is vételre állítva a szívünk. Nem tudunk igazán odaállni Isten elé. Előbb imádkozom azért, hogy tudjak imádkozni - mondta valaki. Ezért lenne jó, ha istentisztelet előtt sokkal nagyobb csendben, sokkal buzgóbban imádkoznánk, hogy tudjunk együtt is imádkozni.
Ne fokozzuk le az istentiszteleten elhangzó kötött imádságok jelentőségét és egyáltalán a liturgiát. Ismerek olyan hívő embereket, akik a csendes órájuknak is csináltak egy kis liturgiát. Ha megengedheti magának valaki, az is előfordul, hogy énekel egyet; ha ez nem lehetséges a szűk lakás, meg nagy család meg sokféle véleményen levő ember miatt, akkor is van valami kezdet, amivel elkezdünk odafordulni Isten elé. Nem rossz az, ha van valami rend, amihez igazodunk, és nem kapkodva történik mindez. És sose felejtsük el azt, hogy Isten ígérete szerint, aki igazán imádkozik, az bekapcsolódik mindig a nagy mennyei liturgiába is, a kozmosznak abba az imádásába, amiről Ráday Pál most énekelt szép imádsága szól. Mert a mennyei seregek szakadatlanul imádják Istent. És az egész teremtett világ a maga módján dicsőíti az alkotót. És aki imádkozik, ebbe a nagy imádatba is belekapcsolódik. Soksok, számunkra ismeretlen hívő ember imádságával együtt száll a mi imádságunk Isten elé.
A következő, az már nehezebb helyzetben történik. A 4. fejezetben olvassuk, hogy Pétert és Jánost letartóztatják, azért, mert Jézusról prédikáltak, hatóságilag megtiltják nekik, hogy Jézus nevét kiejtsék, hogy róla másoknak beszéljenek, s miután tehetetlenek velük szemben, mert az az ember, akit Jézus ereje őáltaluk meggyógyított, ott van mellettük, nem tehetnek mást, mint megfenyegetve elbocsátják őket. S akkor ők mit csinálnak? Elmennek a gyülekezetbe, elbeszélik az övéiknek mindazt, amit a főpapok és a vének mondtak, és ők, amikor meghallották, egy szívvel-lélekkel felemelték szavukat Istenhez és így imádkoztak: (4,24-30.)
Vagyis, amikor ezt meghallották, akkor nem megijedtek. Akkor nem keserű bosszú ébredt a szívükben. Amikor mindezt meghallották, nem tanácskozni kezdtek, hogy most hogy kell majd valahogy csendesen mégis itt-ott az evangéliumot mondani, de ne nyilvánosan, hiszen megtiltották és megfenyegettek. Nem ijedtek meg a fenyegetéstől, ott mindjárt megmondták a fenyegető hatóságnak, hogy ezt nem tudjuk megígérni. Mi törvénytisztelő emberek vagyunk, de nem tehetjük, hogy amiket Jézustól hallottunk és láttunk, azokat ne mondjuk másoknak. Ezt a tilalmat meg fogjuk szegni. Tovább is beszélünk Jézusról. Így mentek el az övéikhez. Annál több okuk volt félni amiatt, hogy akkor majd más eszközökkel elhallgattatják őket.
És miért imádkoznak? Nem azért, hogy Isten védje meg őket, és semmiképpen nem azért, hogy Isten üssön a fejükre azoknak, akik most el akarják hallgattatni őket, hanem először is Isten nagyságáról beszélnek. Miért van erre szükség? Mert éppen a fenyegetett, a kiszolgáltatott embernek kell tudnia nagyon, hogy milyen hatalmas az az Isten, akihez ő tartozik. Az imádkozónak van szüksége arra, hogy elsorolja, Isten milyen nagy. Isten tudja, hogy ő milyen nagy, nem nekem kell neki elmondanom, de nekem nagyon kell az, hogy most ebben a helyzetben, amikor picinek érzem magam, és mindenhonnan veszély leselkedik rám, megerősítsem magamat abban a bizonyosságban, hogy ki az én Istenem. Itt szépen, türelmesen elsorolják: te, aki teremtettél mindent, ami létezik, a földet, a tengert és mindent; te, aki azt ígérted Dávidnak, hogy ... Te, aki olyan sokszor megmutattad, hogy a föld királyai felett Úr és király vagy. Ez a bevezetés az imádkozónak kell. És ez azt jelenti, hogy őszinték voltak és becsületesek. Emögött ott van a hívő ember remegő hite. Ezzel azt vallják meg: Urunk, mi hiszünk benned, de nem eléggé, nem igazán. Segíts most, hogy ez az imádság is közelebb vigyen hozzád és higgyük, amit hiszünk.
Így azután tudnak könyörögni azért, hogy bátorsággal szóljuk tovább is a te igédet. Az imádkozó ember mindig őszinte, becsületes. Kénytelen az lenni. Isten előtt világosságba kerül az élete, és ott nem lehet mellébeszélni és önmagunkról sem lehet hamis képet kiállítani. Ennek nincs is értelme. Istentől nem kell félni, hogy azt mondjuk el neki, ami a szívünkben van: Uram, én most félek. Legfeljebb utána mondom, hogy szégyellem magam, hogy félek. De Ő úgyis látja a félelmet a szívemben. S miközben ezt kimondtam, és neki mondtam ki, kezdi elveszíteni a félelem a maga hatalmát. Ha az ilyen hatalmas Istennel ilyen közvetlenül beszélgethetek, akkor értelmes dolog az, hogy félek? És ahogy belemélyed az imádkozásba a hívő ember, egyre inkább kénytelen megállapítani: egyre kevésbé félek. Újra felragyog előttem az Ő nagysága, átélem, hogy be vagyok ágyazva a vele való közösségbe, ennek a megnyilatkozása az imádkozásom is, és ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Kimondhatatlanul sok áldása van az imádságnak.
A következő fejezet, ahol nagyon jellemző, mit mond a Cselekedetek könyve az imádságról, Saulnak a megtérése, Pál apostolnak a pálfordulása. Amikor a damaszkuszi úton öldökléstől lihegve igyekszik, hogy összeszedje a keresztyéneket és börtönbe csukassa őket, eléje áll Jézus, s megkérdezi: mi bajod van, hogy üldözöl engem? És bekövetkezik a pálfordulás. A Krisztust üldöző Saul Krisztusban hívő Pállá lesz. Itt még csak elkezdődik valami. Itt még sok mindent nem ért, és a fejében rendet kell csinálni. Még ezt az egészet fel kell dolgozni, hogy ez a Jézus, akiről a tanítványai beszélnek, csakugyan él? Ennyire él, hogy neki az útját állja és megszólítja? Bemutatkozott neki - megkérdezte Saul, kicsoda vagy? Megmondta: én vagyok Jézus, akit te üldözöl. - És kapott ígéretet és parancsot is, és elveszítette a szemevilágát, és ott ül most Damaszkuszban - még azt is tudjuk, hogy hívták az utcát, ahol ült: Egyenes utcában egy házban,- és várja, hogy majd küld hozzá valakit Jézus, aki mindent megmagyaráz. Saul-Pál ott ül vakon, és amikor Jézus egy Anániás nevű tanítványt odaküld hozzá, akkor így jellemzi Anániásnak Pált: menj el hozzá ide és ide, mert ő imádkozik.
Saul ott ült három nap és három éjjel, és imádkozott. És ott kezdett rendeződni az élete. Az imádság erre is való. Odaállok Isten elé, hogy csináljon rendet bennem: a fejemben, az indulataimban, a szívemben. Mi az, ami megmaradhat, mi az, amit Ő kidob onnan, mi az az egészen új, amit most akar adni. Az imádság nem csak arra való, hogy kiöntsük a szívünket, hanem arra is, hogy Isten megtölthesse azt, hogy kinyissuk a szívünket.
Sokszor az jut eszembe, amikor Isten kegyelméből sikerül belemélyedni az imádságba, hogy nagyon hasonlít ez ahhoz, amikor az embert egy vizsgálóasztalra fekteti az orvos. Ott mindig elhangzik, hogy tessék eddig és eddig levetkőzni. És akkor elkezdi nyomogatni, vizsgálgatni, ő tudja mit, hogyan, miért, meddig. De nekem ki kell szolgáltatnom magamat, mert csak úgy tudok segíteni. Bármit csinálok, akadályozom az érdekemben folyó munkát. Az imádságnál is az ember kinyitja magát, elengedi magát Isten előtt: dolgozzál bennem, Uram. Dolgozzál rajtam. Egyedül te tudod megállapítani, hogy mi bajom. Egyedül te tudsz meggyógyítani, te tudsz megajándékozni. Én nem okvetetlenkedem. Miközben mondom azt, ami eszembe jut, kész vagyok elfogadni és befogadni, amit te mondasz. Ilyenkor kapja az ember a legvilágosabb gondolatokat. Ilyenkor születnek az igazán Istentől való döntések. Ilyenkor kap indíttatásokat, amikre indulni kell és nem halogatni, mert akkor erőtlenné válik.
A 139. zsoltárban mondja az imádkozó: vizsgálj meg engem, Uram, és lásd meg, hogy mi van bennem. Ő látja, csak én nem látom. Ezért kell az imádság. Az imádság csendjében bemutat önmagamnak. Igazi önismeretre az imádkozó ember juthat el. Lásd Saul-Pált Damaszkuszban az egyenes utcában. Aztán egyre világosabb lett, hogy milyen állapotban van, egyre tisztábban látta, hogy mit akar vele Jézus, és egyre határozottabb igent mondott arra, amit Ő akart. Így kezdődött el az apostoli szolgálata.
Nemrégiben olvastuk Kornéliusnak a történetét. Ő is imádkozó ember volt. És az imádságról egy egészen új megállapítást olvasunk. Azt mondja neki Isten követe: Kornélius, feljutott a te imádságod Isten elé emlékezetnek okáért. Vagyis Kornélius már régóta imádkozott, és Isten már régóta meghallgatta az ő imádságát, csak még nem teljesítette a vágyait és a kéréseit. Ez is nagyon érdekes dolog ám! Hány imádságunkat már rég meghallgatott Isten, csak még nem jött el az ideje annak, hogy itt is nyilvánvaló legyen. Azzal a hittel tudunk-e tovább is imádkozni, hogy amit az Ő akarata szerint kérünk, az úgyis meglesz, sőt már megtörtént. Az örökkévalóságban már eldőlt. Itt még egy kicsit várni kell rá, hogy kiderüljön. Nem fogy-e el néha a türelmünk? Akár valakiért imádkozunk, akár egy-egy fontos ügyért, vagy Istennek egy-egy nagy ajándékát kérjük. Ha az az Ő akaratával egyezik, már meghallgatta, csak még egy kicsit várni kell, hogy ez is próbálja és erősítse a hitünket.
Ugyanebben a történetben Péter is szerepel, akiről meg egészen hétköznapi összefüggésben olvassuk, hogy imádkozott. Joppéban, a mai Jaffában evangelizált akkor. Déltájban hazament és a házinéninek bejelentette, ahol szálláson volt, hogy nagyon éhes. S amíg a néni valamit készített neki, felment a ház lapos tetejére imádkozni. Valami effélét jelent ám az, hogy szüntelen imádkozzatok. Van az imádságnak órája is. Délután háromkor, aki tehette, elment a templomba és úgy is imádkozott. De nincs órához és helyhez kötve. Amíg a házinéni elkészíti az ebédet, felmegyek egy lehetőleg csendes helyre, ahol nem zavarnak, és imádkozom. Nincs délután három. Itt déltájban lehetett - azt olvassuk. És nem tudom, hogy meddig tart, majd kiált utánam és akkor megyek. És akkor akármikor abbahagyom? Abba! Ilyen hétköznapi dolog az imádság? Nem hétköznapi, de ennyire hozzátartozik a hétköznapokhoz. Hát ha valaki együtt él az ő Urával, Istenével, ha szakadatlanul tőle függ, ha vele való közösségben zajlik az élete, akkor bármikor megszólíthatja. A legképtelenebb helyzetben és pillanatban is. És Ő mindig hallja és meghallgatja a mi kiáltásunkat.
Olyan sok helyzetben láttam már, hogy a hitetlen ember unatkozik, ideges, a körmét rágja, jön-megy le s fel, és a hívő ember csendben van és imádkozik. Amíg valami elkészül, amíg rákerül a sor, amíg eldől, hogy mi lesz vele vagy a gyerekével, csendben imádkozik. Óriási lehetőség.
Abban a mondatban pedig, amit felolvastam a 12. részből, azt olvastuk, hogy a gyülekezet szüntelen imádkozott. Pétert bebörtönözték, Jakabot Heródes már kivégeztette, Pétert is ki akarja végeztetni, csak azért, mert Jézusról beszéltek és az Ő apostolai voltak. A gyülekezet reménytelennek tartja ugyan az ügyet, de még éjszaka is együtt maradnak és imádkoznak. Nem tudjuk, hogyan imádkozhattak, mindenki halkan egyszerre, vagy egymás után hangosan - nem tudjuk. Mindenesetre ez fontos ügy volt, hogy Isten valahogy szabadítsa ki Pétert. És úgy imádkoztak, ahogy mi is szoktunk: hitték is, meg nem is. Ez kiderül abból, hogy amikor megjelenik Péter a ház kapujában, nem hiszik el, hogy ő az. De mégis imádkoztak. Hát ilyenek vagyunk. Keveredik hitetlenséggel a hitünk. De az, hogy imádkozom, azt jelenti: hiszek,- és közben rágja a kételkedés a hitemnek a gyökereit. Ne engedjem! Döntsek mindig újra a hit mellett. Imádkozzam akkor is, ha nem hiszem, hogy itt van segítség. Akkor ezt valljam meg Istennek: Uram, magam sem hiszem, hogy van segítség, mégis hozzád imádkozom. Idáig fajulhat az ember imaharca, de ebből győztesen kerülhet ki, ha nem adja fel.
Nos, a gyülekezet így imádkozott, és Isten visszaadta nekik Pétert. A gyülekezet imádsága, amikor a hívők egy akarattal - itt azt olvastuk: egy szívvel-lélekkel, egy ügyért komolyan tudnak imádkozni. Úgy, hogy le sem fekszünk ma este, ameddig nem alszunk el, imádkozunk. Elszántan. Azért emögött mégis csak bizalom van. Az, hogy nem hiába csináljuk ezt. Az, hogy Isten élő személy, és érdemes ezt neki elmondani. Az, hogy noha Ő ezt nagyon jól tudja, nekünk mégis szükségünk van arra, hogy újra és újra megerősödjünk ebben a bizalomban. És az egyik ezt a részletét, a másik azt a részletét hangsúlyozza, s miközben mondja, átélem, hogy én is mondhattam volna ugyanazt. De jó, hogy neki eszébe jutott. Egyek vagyunk mi egészen, és éppen az imádság köt össze és visz még közelebb bennünket egymáshoz.
Kívánom, hogy minden hívő testvéremnek legyenek ilyen tapasztalatai! Boldog tapasztalatok ezek, amikor átéli Isten népe, hogy egyek vagyunk az imádságban. És nekünk különösen nagy ígéreteink vannak arra nézve, hogy ha egy akarattal kérünk valamit.
Szándékosan hagytam a végére - noha közben kellett volna elhelyezni, mert a 7. rész végén van, amikor István vértanút halálra kövezik. Róla is azt olvassuk: „Megkövezték azért Istvánt, aki imádkozott és ezt mondta: Uram Jézus, vedd magadhoz az én lelkemet! És térdre esve, nagy fennszóval kiáltott: Uram, ne tulajdonítsd nekik ezt a bűnt! És ezt mondván, elaludt.” - Vagyis meghalt. Az utolsó, halálos kő is elérte talán a fejét, vagy nem tudjuk melyik részét, és meghalt. De imádkozva állt oda Jézusa elé.
Ma délután azért könyörögtem, hogy amikor eljön az utolsó órám, engedje meg Isten, hogy imádkozva állhassak oda elé. Engedje meg mindnyájunknak,talán éppen ilyen imádsággal, amivel az Úr Jézus imádkozott. István itt szinte szó szerint úgy könyörög, ahogy Jézus a kereszten: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. Uram, ne tulajdonítsd nekik e bűnt! - mondja. Imádkozva megállni majd. Végigimádkozni egy életet, és amikor eljön az utolsó óránk, átlépni abba a másik, nagy imakórusba, amelyik a mennyben is örökkön örökké dicsőíti Istent.
Szeretném javasolni, ha elolvastuk is az elmúlt napokban ezeket a fejezeteket, olvassuk így egyben is. Nem kell ahhoz sok óra, mindig félünk attól, hogy egy bibliai könyvet elolvassunk, mintha egy nap kellene hozzá. Egy óra alatt el lehet olvasni ezt a 8-10-12 fejezetet, hogy a legkülönbözőbb élethelyzetekben hogy funkcionál, hogy működik az imádság Isten gyermekeinek az életében, és mennyi áldás fakad abból.

Kedves testvéreim, az elmúlt napokban sokan olvastuk ezt a fejezetet a bibliaolvasó vezérfonalunk szerint. Arról van itt szó, hogy Izrael népe a hosszúra nyúlt pusztai vándorlás végéhez érkezett. Ott állnak az ígéret földjének a határán, és mielőtt azt átlépnék, még egy hatalmas igehirdetést kell meghallgatniok. Isten Mózesen keresztül elmondja a legfontosabb tudnivalókat, mihez tartsák magukat, ha birtokba veszik majd atyáik földjét.
Azt tudatosítja mindenek felett a népben, hogy ne maguknak tulajdonítsák, hogy eddig eljuthattak. Nem ők szabadították ki magukat Egyiptomból, az Úr hozta ki őket onnan erős kézzel és kinyújtott karral, - ahogy többször olvastuk ezt a kifejezést a Szentírásban. Nem az ő kitartásuknak köszönhető, hogy ott állnak az ígéret földjének a határán, egyesegyedül Isten kitartó türelmének köszönhető, hogy annyi hitetlenség, lázongás, istentelenség után sem pusztította el őket, és az Ő ígéretét mégiscsak beteljesíti. Nehogy azt higgyék, hogy ők veszik most birtokba a földet, hanem legyenek tudatában annak, hogy ajándékba kapják azt Istentől. Meglesz az ő feladatuk is mindig, de ha csak magukban bízva mennének oda, soha nem lenne az övéké. Tanulják meg komolyan venni a szövetséget, támaszkodjanak szövetséges Istenükre, legyenek szentek a számukra Isten parancsai, tartsák magukat mindenben azokhoz, és lépten-nyomon tapasztalni fogják, ki az ő Istenük. Bízzanak benne, és csak benne bízzanak, és akkor csoda csoda után fog következni.
Ezt eddig is tudták azok az emberek, meg mi is tudjuk ezt mindnyájan úgy elvileg. De hogy mit jelent ez a gyakorlatban, ahogy ma népiesen mondják: hogyan működik az, hogy ha valaki a hétköznapokban komolyan veszi mindezt, azt alapigénk egy nagyon érdekes képpel szemlélteti. Ennek a képnek a mondanivalóját bontsuk ki ma, hadd erősítse Isten ezzel a hitünket.
„Az a föld, ahova most bemész - mondja Isten népének - nem olyan, mint Egyiptom földje, ahonnan kijöttetek. Ott, ha elvetetted a magot, a lábaddal kellett öntöznöd, mint a zöldséges kertet. Az a föld azonban, ahova most átkeltek, hogy birtokba vegyétek, hegyes-völgyes föld, az égből hulló eső vize itatja. Az Úr, a te Istened viseli gondját annak a földnek.”
Mit jelent ez? Arra utal ez a kép, hogy Egyiptomban a termés a Nílus kiáradásától függött. Egyiptomnak ma is vannak olyan területei, ahol egész évben nem esik csapadék. Mégis, valamit ott is lehetett termelni, mert minden évben kiöntött a nagy folyó, és megtermékenyítette a környéket. Ugyanakkor a folyó közelében elmés csatornarendszert építettek ki, amibe lábbal hajtható vizátmelő szerkezetekkel juttatták a vizet. - Erről van itt szó, hogy lábbal kellett azt öntöznöd, mint a zöldséges kertet. Tudniillik gabonát öntözni így nem lehet, csak a zöldséget. A gabona - az évi kenyér - továbbra is ki volt szolgáltatva az áradásnak. Ha jött az áradás, volt kenyér, ha kimaradt az áradás, az tragédiához vezetett. Ez volt Egyiptomban - mondja Isten a népének.
És mi lesz az ígéret földjén? Ott is van szárazság, mégis megfelelő időben mindig várható az eső. Az úgynevezett korai eső megjön októberben és november végéig, december elejéig esik, és a késői eső megérkezik márciusban, és április közepéig, végéig esik, nem sokkal az aratás előtt, ezért nem szorul meg a gabonaszem a kalászban, és ebből a késői csapadékból él aztán a vegetáció a nyár derekáig.
Így értsük ezeket a mondatokat, mert így bomlik ki ezekből Isten üzenete: „Az a föld, ahova most bemész, nem olyan, mint Egyiptom földje, ahonnan kijöttél. Ott, ha elvetetted a magot, a lábaddal kellett öntöznöd, mint a zöldséges kertet, ahova pedig most átkeltek, az égből hulló eső vize itatja azt, az Úr, a te Istened viseli gondját annak a földnek.”
Vagyis arról van itt szó, hogy Egyiptomban a természet erőire és a maga erejére kell támaszkodnia az embernek. Az ígéret földjén ezenkívül még van valami többlet, amit úgy nevez a Biblia: áldás, amit Isten ad az égből. Az eső az Isten áldásának a jelképe az Ószövetségben. Azért is, mert létfeltétel, nem lehet nélküle élni, és azért is, mert nem mi befolyásoljuk: jön vagy nem jön. Adatik. Nem tudjuk előidézni és nem tudjuk megakadályozni sem. Csak elfogadni lehet. Bizalommal várni, kérni, aztán megköszönni, hálát adni érte.
Bevonul tehát Izrael népének a hittudatába egy új összetevő, amit úgy hívnak: áldás. Amiért nem lehet megdolgozni, amit nem lehet Istentől kicsikarni, kierőszakolni, amit nem lehet megfizetni, amit csak elfogadni lehet. Alázatosan beismerni újra és újra, hogy rászorulunk. Reménységgel várni, hogy akkor is kapjuk, ha nem érdemeljük meg, és aztán dicsőíteni Őt érte. És dicsőíteni Őt akkor is, ha elmarad az áldás, mert annak is megvan az oka, és akkor éppen az áldás elmaradása lesz komoly figyelmeztetése Istennek.
Vagyis ennek a lelki üzenete az: Isten nélkül az ember számíthat a természet erőire, meg a saját erejére vagy erőtlenségére. Az Istennel való szövetségben - miközben végzi a maga dolgát, kötelességét, aközben ott van a szívében ez a szent és komoly meggyőződés, amit most énekeltünk: áldásodra én kész vagyok, hálát adok néked Istenem. Ez a többlet az - egyebek között - amit az Istennel való szövetség jelent.
Az embernek a saját erői, az értelmének a produktumai, kultúrája, tudománya, technikai civilizációja mind bizonyos korlátok közé van szorítva. Isten nincs korlátok közé szorítva, az Ő hatalma határtalan. Erre a határtalan hatalomra, érthetetlen szeretetre hívja fel itt az ígéret földjének a határán Isten az Ő választott népének a figyelmét. Erre számítsanak. Ezt vegyék komolyan mindig.
Ez egyebek közt azt is jelenti, hogy amikor véget érnek az emberi lehetőségek, Istennek még mindig számtalan lehetősége van. Ha kimarad az áradás, vagy nem működnek a vízátemelő szerkezetek - és ez gyakran előfordult, minden szerkezetnek ez a tulajdonsága, hogy előbb-utóbb elromlik, sokszor akkor, amikor a legnagyobb szükség lenne rá, -, akkor is van még az égből hulló eső. És az ígéret földjét, az Istennel való szövetséget, a neki engedelmes nép életét az jellemzi, hogy mindig várható eső. Mindig várható áldás. - Áldásodra én kész vagyok. Záporozik, mint az áldás. Az eső Isten áldásának a szimbóluma.
Azt is jelenti ez, hogy az ilyen ember nincs magára hagyatva, és nincs magára utalva. Ugyanebben a könyvben - az 5Móz 28-ban - olvassuk: „áldást parancsol melléd az Úr.” Ő parancsol az áldásnak. És sokszor egészen váratlanul megérkezik a megoldás. Egy gondolat, egy testvéri segítség, valamilyen anyagi segítség - amire éppen szükség van. Onnan az égből, mint az égből hulló eső. És a hívő ember számít erre.
Nagyon jó lenne, ha nem magyaráznánk félre a Bibliának ezt az igazságát - mert nagyon hajlamosak vagyunk erre. Isten nem lustaságra neveli az Ő népét ezzel. Az Istenben bízó nép nem „malmozik” és úgy várja, hogy majd jön az áldás. Hanem az Isten népe a hitetleneknél is becsületesebben végzi a maga munkáját, de azt végzi, és csak azt végzi, amit Isten rábízott, és nem akarja elvégezni azt is, amit Isten ígér, hogy majd ő cselekszi meg. Nem akar istenkedni, nem akar Isten helyébe lépni. Nem akarja átvenni önhitt gőggel a Gondviselőnek a szerepét. A Bibliában a bűn lényege éppen ez, amikor az ember az Isten helyére akar lépni, és vannak ennek burkolt, alig észrevehető formái is, hogy az van elintézve, amit én a kezembe vettem és elintéztem.
Mit gondolunk: Isten nem tudja elintézni az ügyeinket jobban, mint mi? Vagy mit képzelünk, csakugyan mindent el tudunk jól intézni? Azt is, amit Isten magának tartott fenn? Azt kellene nekünk világosan látnunk, és megbízhatóan, hűségesen, korrektul elvégeznünk, ami a tőle kapott feladatunk, s közben csodálkozva nézni, Ő mit csinál.
Mert a hívő ember nagy élménye éppen az, hogy folyamatosan látja Isten munkáját ebben a világban és a saját kicsi életében is. És kéri is az Isten munkáját. Számít arra és számol vele, miközben ő helytáll. Éppen ezért tud jobban helytállni, mint akik a szövetségen kívül vannak, és újra és újra átélik: csak magukra vannak utalva, és sokszor magukra vannak hagyatva. A szövetségnek ebben a védettségében, ebben a bebiztosítottságában sokkal többet tud adni az ember, különösen, ha világosan látja azt is, hogy mi a küldetése, mivel bízta meg Isten. Ez az én feladatom, ez a másiké, azt pedig Ő ígérte meg, hogy végzi. És végzem a magamét, ha lehet segítek a másiknak, és közben a fél szemem, meg az egész hitem ott van: most mit fog Ő cselekedni? Ebből a helyzetből hogyan mutat kiutat? Erre a kérdésre mi az Ő válasza? Itt most milyen gondolatot fog adni?
Ha visszatérünk ehhez a képhez, amiről itt alapigénk szól, akkor azt kell mondanunk, hogy az istenfélő ember halálosan komolyan veszi, hogy az eredményei nemcsak attól függnek, hogyan tapossa a vízátemelő szerkezetet, hanem attól is, hogy milyen hittel térdel az Isten előtt. És tartja a kezét hittel, hogy áldásodra én kész vagyok. Nem a taposásunktól függ minden. Az emberek túlnyomó többsége meg van győződve arról, hogy amit kitaposok, az meglesz. A hívő ember tudja, hogy ha szükséges, azokat a szerkentyűket taposni kell, az az én dolgom, de közben várom az égből hulló esőt. Mert az ígéret földjén ez a szokás. Más törvények érvényesek.
Ahonnan kijöttetek - azt mondja itt Isten -, ott lábbal kellett öntöznöd. Ahova bementek, ott az égből hulló eső vize itatja meg, amit elvetettetek. Neked kell elvetned, neked kell felszántanod, és ez Izraelben sokkal nehezebb munka ma is, mint itt. Rengeteg követ kidobálni közben, az kiveszi az eke élét, megnehezíti a munkát. Nagyon küzdelmes, fáradságos munka. Ezt nem Isten végzi el, ezt nekem kell csinálni. De közben tőle kérem ehhez az erőt, tőle várom, hogy akkor is adjon jókedvet, ha sok bosszúság között kell ezt végeznem, és legfőképpen tőle várom az esőt, ami az áldásnak a jelképe.
Áldásodra én kész vagyok. - Csorog a verejték a homlokomon, és közben áldásodra én kész vagyok. És ezért vagyok boldog ember. Komolyan veszem azt, amit Jézus mondott: az én Atyám mindez ideig munkálkodik. A szó mindenféle értelmében. És Jézus úgy folytatja: én is munkálkodom.
Testvérek, aki ezt komolyan veszi, sok felesleges aggodalmaskodás ki van kapcsolva az életéből. Megmarad rengeteg energiája hasznos, értelmes célokra. A szorongások sokféle formájától megszabadul. Végzi a munkáját, és tartja a kezét, hogy áldást parancsoljon mellé az Úr. Teszi a kötelességét, és tudja, hogy Isten pedig betartja az ígéretét. És általában többet ad, mint amit ígért, és mindig többet, mint amennyit megérdemlünk, és mint amire szükségünk van.
Ha egészen egyszerűen kellene - szinte jelszószerűen - fogalmazni ennek az igének azt az üzenetét, amivel most beleszólt Isten az életembe, akkor azt mondanám, hogy Ő kevesebb loholást és sokkal több hitet vár tőlünk. Nem neki van szüksége a hitünkre, nekünk van szükségünk arra, hogy ne pusztuljunk bele a loholásba. Mert, ha hit nélkül - Őt kihagyva - mindent mi akarunk a kezünkbe venni és elintézni, abba csak belepusztulni lehet.
Eszembe jutott egy ige, ahol Isten ezt mondja népének: „Megtérve és megnyugodva megmaradhattatok volna; csöndességben és reménységben erősségtek lett volna; de ti nem akartátok; hanem azt mondtátok: Nem, sőt lóra ülve, futunk; ezért futnotok kell; és gyors paripákon elvágtatunk; ezért gyorsak lesznek üldözőitek is” (Ézs 30,15.)
A szövetség nagy lehetősége, hogy megtérve és megnyugodva megmarad a nép. Ha tudom, hogy mi a dolgom, és azt végzem, és Istenre bízom az egészet, az áldást meg tőle várom, akkor védve vagyok, a helyemen vagyok, és nem pusztulok bele a magam hajszolásába. Ha azonban azt mondom: nem, hanem majd én; lóra ülve futunk, akkor a bűnöm lesz a büntetésem: akkor futnotok kell. És gyors paripákon vágtatunk - akkor gyorsak lesznek az üldözőitek is. Akkor valóban magára marad az ember, mert ezzel a bizalmatlansággal kilépett a szövetségből. Ott átéli, milyen az magunkra hagyatva és magunkra utalva harcolni. Míg a szövetségen belül átéli, milyen az: maradjatok veszteg, mert maga az Úr harcol értetek; vagy kapjátok elő a fegyvereteket és az Úr vezeti a ti harcaitokat.
Néha olyan árulkodó egy-egy kifejezésünk. Azt mondja valaki a múltkor: ha a lábamat lejárom is, megszerzem. Arra gondoltam, mi mindent kellett most megszereznünk az építkezés során, és milyen sokszor volt az: nem akartuk lejárni a lábunkat, mert az kell még másra, hanem letérdeltünk. S miközben végeztük a munkánkat, elkértük Istentől. És mennyi mindent úgy kaptunk meg! Ajándékként, áldásként, meg nem érdemelt kedves meglepetésként. És amikor nem kaptuk meg, amit kértünk, akkor az vált fontos figyelmeztetéssé, és azzal segített előbbre lelkileg az Úr. Azt mondja más valaki: kitaposom belőle, ha belepusztulok is. Isten nem akarja, hogy belepusztuljunk akármibe. És miért kell kitaposni belőle? Nem lehetne behívni ebbe az egész ügybe az Urat? Itt már valami nyilván összekuszálódott, és nehéz csendesen elintézni. Ennyire hiányzik ez a szemlélet belőlünk? A kezembe veszem, kitaposom, ha a lábamat lejárom is - mintha az Úr nem lenne és nem munkálkodna. Csak az van meg, amit megszerzek, bebiztosítok és így tovább ...
Ez az ige azt mondja: ez jellemző Egyiptomra. Az Isten szövetségén kívül verekedni kell, taposni, és azt szerzed meg, amiért megharcoltál. Az Isten szövetségén belül ugyanilyen keményen - vagy még keményebben - dolgozol, és közben lépten-nyomon kapsz valami ajándékot. Valami áldást. És erre készen is van a hívő ember. Tudatában van annak, hogy nem érdemli, ez neki nem jár, de Isten nem bűneink szerint cselekszik velünk, és nem úgy fizet, ahogy megérdemelnénk! Éppen ezért kegyelmi szövetség ez.
Szóval, ha egyszerűen kell mondani ennek az igének az üzenetét, azt mondom: kevesebb loholás, több hit. Nem kell annyit talpalni, mint ahogy itt olvastuk a képet, de sokkal többet térdelni. Ezzel dicsőítjük Őt. Ezzel fejezzük ki a bizalmunkat. Engedelmesen végzem a munkámat, de teljes szívemmel bízom benned. Adjál nekem ajándékokat. Sokszor meg sem mondom, hogy mit. Van, amikor megmondom, mert most erre lenne nagy szükség. Ilyenkor következnek a csodák.
Aki ezt hittel gyakorolja, az valóban tapasztalja azt, amit itt a folytatásban így olvasunk: „Akkor meghódoltatja előttetek az Úr mindezeket a népeket, nálatok nagyobb és erősebb népeket hódítotok meg.” (5Móz 11,23.) Akkor ereje felett teljesít az ember, akkor megtapasztalja azt - és ez nem kegyeskedő túlzás lesz -, hogy mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. Akkor a szövetség Istene lépten-nyomon megmutatja, hogy Ő jelen van és munkálkodik. De ehhez tartani kell a kezet: ide kérem szépen az áldást. Hova tegye, ha közben el vagyok foglalva és hajszolom magam mindig?
Kevesebbet talpalni és többet térdelni. Kevésbé hajszolni magunkat, egy-egy területen direkt leállítani, és többet csendben lenni. Nem csak az idelent valókkal törődni, hanem az odafent valókkal is. Isten nem égbe néző rajongókat akar belőlünk formálni, - ez a fejezet tele van a hétköznap szükségleteivel. Ő megadja a kenyeret, távol tartja az ellenséget, biztosítja a megfelelő időjárást. Neki nagyon fontos, hogy meglegyenek az anyagiak is, de ilyen mondat is van a Bibliában: az odafelvalókkal törődjetek és ne a földiekkel. Az odafelvalókat keressétek. És amíg azokat keresem, addig abbahagyom itt a földiekkel való törődést, és így kerül egyensúlyba az életem. Így lesz kiegyensúlyozott az életem. Emígy meg felbillen az egyensúly, ha mindig csak az idelentvalókkal foglalkozik az ember.
És nem is lehet ezt szétválasztani, testvérek. Mert onnan felülről kapjuk az esőt, felülről jön az áldás, ami az idelent valókat is elrendezi.
Nemrégen mondta el valaki, hogy határidőre kellett valami munkát elvégezniük. Olyan családi feladat volt az, amiben mások is segíthettek volna. A jó barátok segítettek is, de aztán úgy tűnt, hogy most már maguk is bírnak vele. És az utolsó előtti napon derült ki: nem. Ez lehetetlen, hogy holnap estig megcsinálják. És ahogy nőtt az idegesség, egyre több mindent elrontottak. Amiatt, hogy elrontottak sok mindent, egyre idegesebbekké váltak - ebbe az ördögi körbe szokott ilyenkor belekerülni az ember. Valaki azt mondta akkor: imádkozzunk, hogy az Úr küldjön segítséget. Valaki hitetlenkedett: ez olyan kegyeskedő túlzás, honnan küldene ide az Úr segítséget? A végén mégiscsak abbahagyták, és ez az illető úgy imádkozott: Uram, adjál olyan gondolatot a barátainknak, hogy jöjjenek és segítsenek.
Másnap reggel megjelent egy barát, mert az jutott eszébe, vajon sikerült-e nekik befejezniük a munkát vagy szükség van még segítségre? Egy óra múlva egy másik barát, déltájban egy harmadik. És estére minden szépen kész lett. Most ezen miért kell csodálkoznunk? Ezt ígéri az Úr. Csak ha nem kérjük? Ha nem tartja valaki a kezét, el van foglalva azzal, hogy majd ő megoldja, s közben dühös az egész világra, hogy miért ilyen nehéz az élet, meg teljesíthetetlenek a feladatok, s eszébe sem jut, hogy Uram, küldjél segítséget? Az Úrnak hatalma van minden kéz felett. Ide most segítő kezek kellenek, hát csak tud küldeni valakit! Hát hogy ne tudna, ha valaki kéri!?
Az idén különösen sokan jelezték, hogy csak akkor tud a gyermekük eljönni csendeshétre, ha a gyülekezet - ahogy azt említettem itt az egyik alkalommal - kifizeti a részvételi díjukat. Minden évben biztatásként elmondom, de nem gondoltam, hogy ilyen nagy összegre lesz szükség. És amikor a csoportvezetők benyújtották az igényeket; akkor láttam: nincs. Ezt nem tudjuk honnan fedezni. És még el sem jutottam oda, hogy szóltam volna az imádkozó testvéreknek, hogy vigyük Isten elé és kérjük segítségét, csak átfutott rajtam a gondolat: Uram, könyörülj rajtunk, hogy senkinek ne kelljen itthon maradnia pénzhiány miatt. Másnap jön egy ismeretlen testvérünk, aki hosszú ideig a gyülekezetbe járt, most azonban másutt él, hogy a visszautazása előtt szeretne egy nagyobb összeget itthagyni, például ilyen célra, mert gondolja, hogy az építkezésre már nem kell, de itt vagyunk a nyár előtt, van-e erre szükség? 1500 Ft-tal több volt, mint amennyire szükség volt.
Néha még nem is kérjük. De ezen is miért kell meglepődnünk? - Bűnbánattal vallom be, hogy én is meglepődtem -. Miért kell csodálkozni, mikor előre megmondta az Úr: mikor még ajkatokon sincs a szó, én már értem azt. Ezt kellene komolyan venni. Most kezdhettem volna bosszankodni, izzadni, vagy szólni embereknek: nem tudnál-e segíteni, vagy add ide előre a tizededet. Ez nem Isten szerinti megoldás! Ő megmondta: enyém az ezüst, és enyém az arany. Ki tudja Ő parancsolni ezeknek a gyerekeknek a díját.
Nem folytatom a történeteket, csak érzékeltetni szerettem volna, hogy ez „műkö-dik.” És ez akkor is működik, amikor a víztaposó szerkezetek nem működnek, amikor azok felmondják a szolgálatot. Isten hűsége és áldása akkor is készen van. Csak mi készen vagyunk-e, hogy erre számítsunk, ezt kérjük, ezt nagy hálával elfogadjuk, s alig hogy elfogadtuk, tartsuk megint a kezünket, hogy áldásodra én kész vagyok, rászorulok. Persze, ehhez alázat kell. Aki önhitt gőggel azt mondja: majd én megoldom, annak egyedül kell megoldania. Lóra ülve futunk, akkor futnotok kell. Ha az Úr elé borulok: én nagyon rászorulok az áldásra, és eső csak onnan felülről jöhet, mi csak taposni tudjuk, amíg működik, meg ameddig bírjuk. Adjál nekünk égből hulló esőt. Miért? Mert megígérted. És az ígéreteid teljesedésére várunk.
Az életnek soksok területét sorolhatnám most fel, ahol egészen nyilvánvaló, hogy milyen kevésre megyünk a legnagyobb jó szándékkal is, és mennyire rászorulunk az Ő áldására. Gyereknevelés, a ránk bízottak biztonságának a megőrzése. Ott a szemünk előtt éri baleset, és nem tudtam megvédeni tőle. Az egész anyagi életünk, vele kapcsolatos gondjaink. A bűnkérdés, ki tudja levezekelni mindazt, amivel Istent és embertársait megbántotta? És akárhova nézünk magunk körül, mindenütt ide kell eljutnunk: megteszem, Uram, amit rám bíztál, de közben várom az áldást.
A héten Péter-Pál lesz, régebben ilyenkor kezdték az aratást. Az idén nem valószínű, hogy elkezdjük, elkésett minden. Tavaly ilyenkor azért könyörögtünk, hogy adjon Isten esőt, már sárga volt a legtöbb mező, most egy kicsit már sok az esőből. Tegnap egy vidéki csendesnapon szolgáltam. Megdőlt a gabona mindenütt, nehéz lesz az aratás. Merjük ezt Isten kezébe tenni? Akkor is, ha nincs eső, akkor is, ha kicsit sok van belőle. Kinn van a kenyerünk a szabadban, majd csak lesz valahogy. Jó, hát persze, hogy lesz valahogy. De egész más, ha valaki tudatosan Őreá bízza: Uram, úgy lesz, ahogy te akarod. És te biztosan jót akarsz nekünk. Mutasd meg most újra, hogy nem bűneink szerint cselekszel velünk.
Sok konferencia, csendeshét van az országban egész nyáron át. Legyen áldott érte Isten. De mi mit tudunk csinálni? Összeállítjuk a programot, felkérjük az előadót, teleírjuk a naptárt. De élő igét csak Ő tud adni, ami életeket megváltoztat! Tartjuk-e a kezünket ezért, és adhatja-e Ő ezt?
Jövő héten lesznek a teológiákon a felvételik. Rettenetes nehéz eldönteni, hogy kit vegyenek fel és kit utasítsanak vissza. Ki lát bele egy ember szívébe, hogy Isten hívta-e el a szolgálatra, vagy csak lelkesedik? Könyörögjünk azért, hogy Isten adjon bölcsességet a felelős döntőknek, s egyáltalán adjon munkásokat az Ő aratásába, mert az aratni való nagyon sok, és a munkás kevés. - Ha egyházi iskoláink ügyét nézzük: milyen taposás folyik ott! És ki áll a térdein: Uram, adj oda áldást? Az ország helyzetéről és jövőjéről nem is beszélve.
Most mi itt vagyunk a megterített úrasztala körül, és ez az alkalom különösen is emlékeztet minket arra: van, amikor teljesen reménytelen és felesleges a talpalás, amikor csak a térdelés segít. Mert a bűnt nem lehet emberi erőfeszítéssel jóvátenni, csak isteni kegyelemmel megbocsátani. És mi erre mindnyájan nagyon rászorulunk. Semmit nem tettünk és nem is tehetünk azért, hogy Isten nekünk megbocsásson. Jézus Krisztus mindent megtett ennek érdekében. Itt a mi aktivitásunkra nincs szükség. Itt mi csak elfogadhatunk. De elfogadjuk-e? Érezzük-e rászorultságunkat, és azzal az őszinte bűnbánattal és bűnvallással tudunk-e majd idejönni: Uram, minden akciózásom, és minden egyéb, hogy elnyomjam, elfelejtsem, jóvátegyem - reménytelen. De hiszem, hogy rám is érvényes, amit te a kereszten tettél és mondtál. És ott valóban elvégeztetett az én ítéletem, amit te elszenvedtél, és az én felmentésem, és én a te szabad gyermeked lehetek. Ebben az esetben ezt jelenti hinni.
Azt szeretném kérni a testvérektől, hogy szánjanak délután még egy félórát, hogy végiggondolják ezt. Legjobb lenne elolvasni az egész fejezetet: 5Móz 11. rész. Minden szónál megállnak egy kicsit és engedik, hogy Isten Lelke kitegye a hangsúly- jeleket, és egy-egy kifejezést a maga udvarával együtt gondoljunk végig. És ezután mit kell mától kezdve másképpen csinálnom. Sokkal termékenyebb, boldogabb, gazdagabb életünk lenne, és az örök élet is a miénk lehetne.

Az elmúlt héten gyülekezetünk konfirmált fiataljaival voltam konferencián, és ott minden reggel a csendesóránkban az Apostolok cselekedeteiről írott könyvet olvastuk. Előtte néhány szempontra hívtam fel a fiatalok figyelmét: minél többet értsenek meg és önállóan is bányásszanak ki ezekből a gazdag fejezetekből. Napról-napra egyre színesebben bontakozott ki előttünk az első keresztyének élete, és az első keresztyén gyülekezetnek, a jeruzsálemi ősgyülekezetnek a hétköznapjai.
A legfeltűnőbb az volt számunkra, hogy milyen ellenséges közegben kellett élniük Jézus Krisztus első tanítványainak is, és hogy milyen gazdag áldássá tette őket Isten az ellenségeik számára is. Érthetetlen volt az az elkeseredett harc, amit az első keresztyéneket körülvevők vívtak ellenük, olyan emberek ellen, akik a légynek sem ártottak, sőt, mindenkivel igyekeztek jót tenni.
Mi lehetett az oka ennek a harcnak, hogyan viselkedtek az első keresztyének ebben a harcban, és hogyan folytatódik - ha folytatódik - napjainkban is ez a harc? Ezekre a kérdésekre keressünk most választ.
I.
Megpróbálom egy kicsit felfrissíteni az ismereteinket. Először fussunk végig ezeken a történeteken, utána szeretnék kiemelni néhány jellemző és többször ismétlődő kifejezést ezekből a történetekből, és a harmadik fejezetben vizsgáljuk meg majd ezt a harcot közelebbről.
Azt olvassuk, hogy mindjárt pünkösd után Jézus Krisztus Péter és János által meggyógyított egy születése óta sánta embert, aki negyven év körüli volt, és ott koldult mindig a Jeruzsálemi templom kapujában. Az emberek azt hitték, hogy Péteréknek a nagy teljesítménye volt ez, ők azonban csendre intik a lelkesedőket, és elmagyarázzák ott a templomban a sokaságnak, hogy ezt Jézus cselekedte. Az a Jézus - mondták -, akit ti fára szögezve megfeszítettetek, akit az Isten hatalmasan feltámasztott, aki elsősorban hozzátok és értetek jött. Vegyétek már a fáradságot, hogy legalább megismeritek Őt, hogy kicsoda, és mit tett értetek, mert csak aki Őbenne hisz, az kap a bűneire bocsánatot és annak lesz üdvössége.
Miközben ezt a tanítást mondták, letartóztatta őket a templomőrség. Miért? Mert meggyógyult egy sánta, és mert Jézusról tanítottak. Miért, az bűncselekmény? Kinek ártottak ezzel? Itt mindjárt felvetődnek ezek a kérdések, amikre nagyon nehéz választ adni a későbbiekben is.
Mivel már késő délután volt, nem hallgatták ki őket aznap, másnap kihallgatták, s a tárgyaláson bíráiknak is bátran bizonyságot tettek Jézusról. Azok tehetetlen dühükben „a fogaikat csikorgatták.” Tudniillik nem volt mit tenni ellenük, mert ott állt élő illusztrációként a meggyógyult sánta. És a nép nagy rokonszenvvel vette körül őket emiatt, és magasztalták Istent. Így kénytelenek voltak megfenyegetve az apostolokat, szabadon engedni őket.
Ők mentek a gyülekezetbe, amely imádkozott értük. Ott beszámoltak a történtekről, legfőképpen arról, hogy hatósági tilalommal megtiltották nekik, hogy Jézus nevét kiejtsék, és Jézus tetteiről tanítsanak.
Hogyan reagált erre az első keresztyén gyülekezet? Nem ijedtek meg. Nem született valami taktikai egyezség, hogyan fogjuk titokban, csendben tovább pusmogni az evangéliumot. Nem bosszúért kiáltottak: Uram, mutasd meg a hatalmadat ezeken a gonoszokon és verd szét őket. Még csak nem is védelemért könyörögtek: Urunk, ők vannak túlerőben, védj meg minket a haragjuktól. Hanem így imádkoztak: „Most azért, Urunk, tekints az ő fenyegetéseikre: és add a te szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal szólják a te beszédedet, te pedig nyújtsd ki a te kezedet, és add, hogy jelek történjenek Jézus neve által.”
Ellenük imádkoznak? Nem! Értük. Azért könyörögnek: Urunk, bátoríts minket, mert mi természetünknél fogva gyávák vagyunk. Add, hogy továbbra is teljes bátorsággal tudjuk hirdetni az evangéliumot, mert rajtuk is csak ez segíthet. És hátha közülük is néhányan meghallják és hisznek, és megmenekülnek. A sokaságból is csak azok menekülnek meg a kárhozatból, akik meghallják és hiszik a rólad szóló evangéliumot. Ez életkérdés a népünknek és egyházunknak, barátainknak és ellenségeinknek, hogy meghallják, hogy te értük haltál meg a kereszten, és te feltámadtál és élsz, és kész vagy rajtuk is segíteni. Egyedül te tudsz rajtuk és mindnyájunkon segíteni. Ezt a jó hírt mi nem akarjuk elhallgatni, kerül, amibe kerül.
És ha kivégeznek miatta - mint ahogy István kivégezték? Azt az árat is készek vagyunk megfizetni.
Nem voltak ezek hősök, és főleg nem hősködtek. Nem akartak ők mártírok lenni, csak éppen Jézus Krisztus jó vitézeiként akartak helytállni, és ha belekényszerítették őket ebbe a harcba, ezt a harcot végigharcolni. Nem az ellenségeik ellen, hanem őérettük. Ez az imádság is őértük hangzik. A Hegyi beszédnek az a mondata teljesedik itt be, amikor Jézus azt mondta: imádkozzatok ellenségeitekért, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik üldöznek és háborgatnak titeket.
Pontosan ezt csinálják itt az első keresztyének. És egy fenyegetett helyzetben védtelenül és kiszolgáltatottan állhatatosan könyörögnek az ellenségeikért, és változatlanul engedelmesek akarnak maradni az ő Uruknak.
Közben pedig a gyülekezet éli a maga életét - olvashatjuk több helyen is itt az első fejezetekben. Naponta összejönnek, hogy Jézus tanításairól beszélgessenek. Úrvacsoráznak, együtt is imádkoznak, házanként kisebb közösségekben is könyörögnek; és nem engedik, hogy bárki szükséget lásson közöttük. Magukra maradt özvegyasszonyokat, kiszolgáltatott, elesett nyomorultakat segít a gyülekezet. És ha másképp nem megy, akinek van egy kis ingatlana, eladja, és az árának egészét vagy egy részét beadja a gyülekezetbe.
Ez nem őskommunizmus volt - ahogy tévesen szokták mondani. Ez azoknak az egymás iránti felelőssége és szeretete volt, akik teljes szívükből szerették már Jézust, és mindenüket neki adták. Nem volt kötelező eladni az ingatlanokat. Anániás sem azért kapott büntetést, mert nem adta el hamarabb, hanem azért, mert hazudott. Azt mondta: annyi a teljes vételár, pedig az csak egy része volt. Mondja neki Péter: ha nem adod el, semmi baj nem történik. Ha eladod, és egy részét adod ide, a többit megtartod magadnak, semmi baj nem történik. Mivel azonban azt hazudtad, hogy az egészet beadtad, hogy így legyél nagy a többiek előtt, és ez nem volt igaz, ezért kapod az ítéletet.
Tehát teljesen önkéntes szeretetből fakadó, szabad volt ez a segítés. Eltűntek a gyülekezetben a kiáltó társadalmi különbségek. Hajmeresztő volt, hogy a rabszolgák és a rabszolgatartók együtt úrvacsoráztak, és igyekeztek megszüntetni a szociális különbségeket is. Ezért volt ez, hogy egymásról gondoskodtak.
És hogyan reagált erre a környezetük? Ezt olvassuk: „Felkelvén a főpap és mind akik vele voltak, azaz a sadduceusok felekezete, beteltek irigységgel, és elfogták az apostolokat, és a közönséges börtönbe vetették őket.” (5,17-18.) Miért, mi rosszat csináltak? Nem csináltak ők semmi rosszat, csak voltak. És ilyenek voltak, amilyenek. Egészen másként gondolkoztak és éltek, mint a környezetük. Világítottak, és emiatt látványosan kiderült, hogy körülöttük sötétség van. És ezt nem lehetett elviselni.
Bebörtönzik őket, de Isten csodálatosan kiszabadítja. Reggel mennek értük, hogy vigyék a tárgyalásra, üres a cella. Beidézik őket, ők engedelmesen bemennek, és ott a tárgyaláson is bátran bizonyságot tettek Jézusról. Erre megint olvassuk ezt a furcsa kifejezést: „fogukat csikorgatták az ellenségeik, és arról tanácskoztak, hogy megölik őket.”
És akkor mit tesz Isten, mivel hogy Ő mindig tesz valamit, mert cselekvő Isten? Az ellenség táborából támaszt valakit, aki által megmenti az életüket. Feláll a nagytanácsban Gamáliel, a leghíresebb írásmagyarázó, teológiai professzor, aki Pál apostolt is tanította Saul korában a jeruzsálemi rabbiképzőben, és azt mondja: emberek, álljon meg a menet! Ha ennek a Jézusnak a tanítványai csak olyan hőbörgő lázítók, amilyenekből sok volt már,- és akkor sorol néhány történelmi példát,- akkor ezt az egész mozgalmat elfújja a történelem szele. Ne foglalkozzunk velük, kár az időt fecsérelnünk rájuk. Ha viszont mégis Isten áll mögöttük, akkor vigyázzunk, mert az Isten ellen kezdünk harcolni. És annak nem lesz jó vége!
Nagy csend lesz a tanácsban, lehiggadnak a gyűlölködő indulatok. Elrettentő példaként jól összeverik még az apostolokat, de szabadon engedik őket. Ennyire igaz, amit a Példabeszédek könyve így mond: „Akinek útjaihoz jóakarattal van az Úr, annak az ellenségeit is jóakaróivá teszi.” És mit csinálnak az apostolok megfenyegetve, hatósági tilalommal, összeverve? „Ők pedig örömmel mentek ki a nagytanács elől, hogy méltókká tétettek arra, hogy Jézus nevéért gyalázatot szenvedjenek. És mindennap a templomban is és házanként is nem szűntek meg hirdetni Jézust, a Krisztust.”
Az evangélium nem némulhat el, mert csak ez segít mindenkin. És akik erről meg vannak győződve, azok minden árat készek ezért megfizetni.
Ennyit röviden az eseményekről. És most néhány sajátos kifejezésre szeretném a testvérek figyelmét felhívni.
II.
Az első, ami a Cselekedetek könyvének már a legelején a harmadik mondatban megszólal, két rövid szócska: „Ő él.” Ez volt az apostolok legnagyobb élménye, hogy Jézus él. Az a Jézus, akit a szemük láttára tartóztattak le és kötöztek meg a Gecsemáné kertben, az a Jézus, aki sokak szeme láttára meghalt a kereszten, akit eltemettek, az a Jézus él. Ők tudják, mert találkoztak vele mindezek után. Ők tudják, mert nekik sok fontos dolgot mondott azóta, hogy feltámadott. És ők tudják, mert magukon tapasztalják, hogy olyan teljesítményekre képesíti őket, amikre ők maguktól soha nem voltak és nem lettek volna képesek. Jézus bennük is él a hit által, és az Ő Szentlelke által. De Jézus valójában feltámadott és él.
Az élő Krisztus jelenlétében éltek ezek az emberek. Ez adott nekik tartást, a támadások között kitartást, és ez adott nekik olyan reménységet, hogy ha az életükkel kell fizetniük azért, hogy az élő Krisztusnak szolgálnak, az sem drága, hiszen ők tudják, hogy túlélik a halálukat, mert Jézus megígérte: „Élek én, és ti is élni fogtok.”
Ha ma nincs is húsvét, jó lenne, ha délután becsületesen megvizsgálnánk: hisszük-e igazában, hogy Jézus feltámadott és él!? Hogy él és uralkodik mindörökkön örökké. És aki hozzá tartozik, az egy győztes vezérnek a katonája. És ezer veszély és száz megaláztatás között is ez a programja, amit Pál Timótheusnak mondott: „ ... mint a Jézus Krisztus jó vitéze, úgy éld a keresztyén életet.”
A másik sajátos kifejezés az, hogy teljes bátorsággal hirdették Jézus kereszthalálának a jelentőségét és feltámadásának a tényét. Nem félve, nem halkan pusmogva, nem úgy, hogy csak akkor, ha nem lesz semmi kellemetlen következménye, hanem mindig és mindenkinek, akinek arra szüksége volt, és akinek lehetett.
Miért? Mert tudták, hogy ez a legigazabb igazság a világon, és egyedül az menthet meg mindenkit a pusztulástól, a haláltól, a kárhozattól, az értelmetlen léttől, hogy ha ezt meghallja, komolyan veszi és hiszi. És amikor érezték a maguk gyengeségét, amikor maguk is féltek attól, hogy esetleg elhallgatnak a sokféle fenyegetés és megpróbáltatás miatt, akkor - bocsánat, ha így mondom - rákapcsolt a gyülekezet, és annál jobban könyörögtek: add a te szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal hirdessék mindazt, amit tettél és mondtál. Ott van-e bennünk ez az eltökéltség?
A harmadik kifejezés ez a különös, de jellemző: az ellenség a fogát csikorgatta tehetetlen dühében. Legszívesebben kiirtotta volna egy szálig a keresztyéneket, de azt nem lehetett, mert a tények mellettük szóltak, mert Jézus Krisztus sok nagy jelet tett általuk, mert a népnek egy része szimpatizált velük, mert sokan dicsőítették az Istent, látva őket, az életüket is. Nem lehetett most még ilyen röviden elintézni, de tehetetlen dühükben a fogukat csikorgatták, és arról tanácskoztak, hogy megölik őket.
Ahelyett, hogy örültek volna, hogy ilyen emberek is vannak. Igaz, egy kicsit habókosak, mindig erről a Krisztusról beszélnek, meg az Ő keresztjéről, meg feltámadásáról, de nem lázítanak, nem gyűlölködnek, nem lopnak, nem csábítják el egymás feleségét és férjét, gondoskodnak a gyerekeikről, megbízható, szorgalmas emberek. Örüljünk, hogy ilyenek is vannak az országban. Bár mindenki ilyen lenne! - Nem, megtelnek irigységgel, s arról tanácskoznak: megölik őket. Amíg pedig ezt nem lehet megvalósítani, a fogukat csikorgatják, és akit csak lehet, börtönbe csuknak.
És a negyedik sajátos kifejezés: a tanítványok száma nőtt, a sokaság pedig dicsőítette az Istent. Ez is sokszor ismétlődik.
Mindezek ellenére a tanítványok száma, a Krisztusban hívők száma folyamatosan növekszik, és az emberek dicsőítik az Istent, hogy így munkálkodik, így megváltoztatja az emberek életét, ilyen újat tud teremteni, és mutogattak ujjal rájuk: nézzétek, hogy szeretik egymást! Ez annyira új volt és annyira idegen a megszokottól.
Ő él, ez volt a szent meggyőződésük. Teljes bátorsággal hirdették Krisztust. Az ellenség közben dühösködött és a fogát csikorgatta. Isten pedig naponta szaporította a gyülekezeteket az üdvözülőkkel.
Gondolkozzunk el ezen a néhány kifejezésen, ha elolvassuk az Apostolok cselekedete 4., 5. és 6. részét, lépten-nyomon találkozunk ezekkel, nagyon hasznos és áldásos délutáni tevékenység lenne ez.
III.
És végül szóljunk valamit erről a harcról. Tulajdonképpen nem érti az ember, hogy miért kellett ezek ellen harcolni? Miért tartották veszélyeseknek a keresztyéneket, ha ilyenek voltak?
Miről is van itt szó? Arról, hogy - ha a harc képénél maradunk - ezek az első keresztyének mint Jézus Krisztus katonái fokozatosan nyomultak előre, és az ige fegyverével - semmi más fegyverük nem volt - egyre többeket kiszabadítottak a hitetlenségnek, a gyűlölködésnek, a kárhozatnak, a bűnnek a rabságából. Emberek élete megváltozott - mint ahogy az ma is történik. Megkötözött emberek megszabadultak. Akik nem tudtak nyugodtan végigaludni egy éjszakát, végigaludták. Akik gyűlölködtek és a bosszúállás éltette őket, azok megbocsátottak, és segítettek azokon, akikre haragudtak. Egyszóval olyan változás következett be a hitre jutottak életében, amit semmi más eszközzel addig nem lehetett elérni. Leomlottak faji és társadalmi válaszfalak, és az életük mutatta, hogy a Krisztusban nincs férfi és megvetett nő, nincs rabszolga és rabszolgatartó, nincs zsidó és megvetett pogány, hanem a Krisztusban ti mindnyájan egyek vagytok.
Az ember esze megáll! Ilyet még nem láttak. És egyre többen megszabadultak, és valami módon mindenkinek az életében ugyanez a csodálatos folyamat kezdődött el, akik Jézus Krisztusban hittek. - Most derült ki, hogy ezek a megszabadult emberek addig rabok voltak. És most derült fény arra, hogy ki a rabtartójuk. Mert, amíg senki nem szabadította ki őket a rabságból, addig el voltak békességben, és addig a rabtartó is inkognitóban maradt, - mert ő úgy szeret maradni. Most, hogy a zsákmányából egyre többet elvittek, ideges lett. És mindent megmozgatott a nagy rabtartó, az Ördög, hogy a többi foglyot megtartsa, a Krisztus katonáinak az előrenyomulását pedig megakadályozza. Elkezd az ellenség védekezni és támadni. És minden eszközt igénybe vesz.
Azt olvassuk a meggyógyított sánta történetének a végén, hogy „mivel nem tudták letagadni, hogy ez a csoda megtörtént, ezért tehetetlen dühükben - ott is - valamit csináltak. Miért, le akarták tagadni? Persze! A hazugság az első számú eszköze az ellenségnek. Letagadni, megmásítani, csúsztatni, a hangsúlyt egy kicsit máshova tenni, látszólag igazat mondani, de belekeverni egy kis hamisságot, megváltoztatni a mondatok sorrendjét - a hazugság lelke.
Aztán arról tanácskoznak: megölik őket. Jézus mondta erről az ellenségről: „emberölő volt kezdettől fogva.” Felhasználja eszközeként a hatóságot is. Féltékennyé, iriggyé teszi a hatóságot. A hatalmat is ellenük kell fordítani. Be kell bizonyítani, hogy az első számú közellenség a keresztyének. Hogy a tények mást mutatnak? Kit érdekelnek a tények?! A cél a fontos! Ne tudjanak kiszabadítani embereket, akik szenvedélyek rabjai, bűnök rabjai. Hadd gyilkolják egymást tovább is. Gyűlölködjenek, uszítsanak, osszák meg a legmeghittebb közösséget is: a házasságokat, barátságokat. Ez az ördögnek a célja.
Hogy, hogy itt ezek szeretik egymást, meg egységbe jutnak, meg békességük lesz? Még csak az hiányzik! Majd ő csinál békétlenséget, s megindul egy elkeseredett szellemi harc. Nem ezek a szerencsétlen nagytanácstagok harcoltak István ellen, meg Péter ellen, meg János ellen. Ők csak eszközzé váltak egy sötét szellemi hatalom kezében, hogy harcoljanak a győztes hatalom: Krisztus ellen. A kibékíthetetlen (antagonisztikus) harc végül is itt folyik, a többiek csak eszközökké válnak.
Úgy történik ez - valaki egy bibliaórán mondta egy beszélgetés során ezt a jó hasonlatot -, hogy amíg egy fogolytáborban szegény rabok teszik a munkájukat, és békésen végzik, amit muszáj nekik, addig az őrök nyugodtan nézelődnek az őrtornyokban. Mihelyt néhányan a kerítés felé közelednek, túl sok időt töltenek ott, valamit ott matatnak, abban a pillanatban odaszögeződnek a tekintetek. Ha pedig valaki megszökött, szabad lett, mozgósítanak mindent: kutyák, reflektorok, fegyverek azonnal működésbe lépnek.
Ez ugyanígy van az Ördög fogolytáborában is. Amíg valaki nyugodtan el van, talán nem is tudja, hogy kinek a rabja. Megszokja azt a nyomorult életet, amibe beleszületünk, amikor az édesanyánk a világra hoz, és hozzászokunk a mindennapi keserűségekhez, intrikákhoz, harcokhoz, addig nincs semmi probléma. De amikor valaki eszmélni kezd: hiszen én rab vagyok! Állítólag másként is lehetne élni, és én úgy akarok élni, s elindul e felé az élet felé, megindul ellene a támadás. Erről a harcról beszél a Cselekedetek könyve egyebek között.
Azért olvastam fel István történetének ezt a részét (6,8-15.), amit a kalauzunk szerint tegnap olvastunk. Hát ő kinek ártott? Azt olvassuk: „hittel és erővel teljes ember volt, és nagy jeleket cselekedett a nép között.” Betegek meggyógyultak, szenvedélyek rabjai megszabadultak. Ez bűn? Valakinek a szemében az. Aki addig fogva tartotta azt a bűnöst és szenvedélyek rabját, azt rettenetesen felháborítja, hogy valakit kiszabadítottak a markából, és fellázítja ellene mindazokat, akiket lehet. Előbb bizonyos szabadgondolkozók kezdenek vitatkozni vele, de nem állhatnak ellene annak a bölcsességnek, amit Isten Istvánnak ad. Utána felbujtottak némely lézengő embereket, akik azt mondják: káromló beszédet szólt Isten ellen és Mózes ellen. Szólt káromló beszédet? Nem! De ha sokan mondják, biztos lesznek, akik elhiszik.
Aztán fellázítják az egész népet és a nép vezetőit ellene: ez veszélyes ember. Rárohannak, megragadják, odaviszik a hatóság elé. Aztán megfizetnek hamis tanúkat és a szájukba adják a rágalmat: mondjátok azt, hogy ... Azok mondják. Markukat tartják, a pénzt elteszik. Mondanak, amit kell. Őket nem izgatja az egész. És a végén halálra kövezik. És amikor az ellenségei és vádlói rátekintenek, elképednek: István sugárzik. Olyan az arca, mint egy angyalé.
Mert Krisztus él, és hit által az Istvánokban is él, és Ő sok mindent megenged. Megengedi azt is, hogy az Ő Istvánjai közül sokakat kivégezzenek. De még ezzel is az evangélium ügye megy előbbre, hiszen akik agyonkövezték Istvánt, azoknak a ruhájára egy Saul nevű fiatal rabbiképzős vigyázott, és nem tudta többé elfelejteni, hogyan halt meg az az ember. Semmi nem törölte ki Saulnak, a későbbi Pálnak az emlékeiből azt a néhány mondatot, amit mondott István haldokolva is. Nagyon hasonló mondatokat, amiket Jézus mondott a kereszten. És talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy Saulból Pál lett, és mint a Jézus Krisztus jó vitéze, sokakat vezetett Jézushoz. Testvérek, amíg valaki langyosan, kényelmesen él a maga vallásosságában, addig ismeretlen neki ez a harc. De mihelyt valaki komolyan akarja venni az evangéliumot, ahhoz igazítja az életét, leveti a kötelékeit, és elkötelezi magát Jézus mellett, abban a pillanatban ennek a harcnak a kellős közepén érzi magát. Amíg egy konferencián elvannak a fiatalok, énekelgetnek, kirándulgatnak, általában semmi probléma nem szokott lenni. Amikor élesen szól az ige, amikor bűnök lepleződnek le, emberek megtérnek, új élettel mennek haza, szenvedélyek bilincsei lehullanak, babonás, okkult, ördögi kötelékekből szabadokká válnak, abban a pillanatban támad az Ördög. Összeveszik két jó barát. Haza akar menni a konferenciáról az, akit éppen ott akar megszabadítani Jézus. Az igehirdetés legkomolyabb részénél valaki tüsszent, az összes többi egészségére kívánja, néhány pillanatra kikapcsol az egész társaság. Berepül egy dongó, és mindenki azt kezdi figyelni, merre megy. Mindent elkövet az Ördög, hogy az evangéliumot komolyan ne vegyük, hogy az élő Krisztus munkálkodását akadályozza. És amikor hazamegy valaki egy ilyen csendeshétről vagy egy istentiszteletről, olyan döntésekkel, Isten Szentlelkétől ihletett elszánással, ami minőségileg más életet tenne lehetővé, sokszor éppen a családtagjai fékezik őt, hogy amit eldöntött Isten előtti csendben, azt megvalósítsa. Óvják a „túlzásoktól.”
A fiatalok esetében különösen sokat gondolok arra, hogy egy nyár elején itt van egy csendeshét, és sokan a következő nap már ott vannak egy balatoni üdülő forgatagában, és záporoznak rájuk olyan hatások, amik igyekeznek megfojtani mindazt, amit Isten igéje néhány nap alatt felépített. (Ez is bibliai kép - Jézus mondta.)
Tisztában vagyunk-e azzal, hogy itt ilyen harc folyik? Itt nem ember ember ellen harcol, itt Jézus Krisztus katonái emberekért harcolnak. Itt maga az élő Krisztus küzd azért, hogy kiszabadítsa a bűnnek, az Ördögnek, a halálnak a rabjait. Hol állunk mi ebben a harcban? El lehet helyezkedni a nézőközönségben is - az a legkényelmesebb. Időnként odanézünk: figyeljük a harcot és úgy kárhozunk el. Vagy, ha Isten kinyitja a szemünket, akkor belekényszerülünk ebbe a harcba. Elkezdődik talán azzal, amit a Biblia így nevez: tusakodás. Vagyis elkezd valaki imádkozni egy másikért. Egyszerre fontos lesz egy másik ember üdvössége, és kitartóan, naponta többször, ha kell, éveken át könyörög érte. Ez harc, tessék kipróbálni! El lehet fáradni benne, de kimondhatatlan áldások követik. Vagy elkezd küzdeni azért, hogy Jézus Krisztus akarata valóban érvényre jusson az életében. Elkezdi a hitnek a szép harcát harcolni. Olyan sok csúnya harc van: pozícióharc, különböző vetélkedések, még a kenyérharcunk is néha olyan keserves és sok szenny tapad hozzá. Egyetlen szép harcról beszél a Biblia, és ez a hitnek a szép harca.
Amikor azért küzd valaki, hogy Isten kezében használható eszköz maradjon. Adjad a te szolgáidnak, hogy meg ne ijedjenek, meg ne hátráljanak, bátorsággal hirdessék, és egyértelműen: éljék a te igédet. Ez a hitnek a szép harca. És ez az a harc, ami biztos, hogy győzelemre visz, mert Jézus vezeti. És Ő győzött a kereszten. Lefegyverezte a fejedelemségeket és hatalmasságokat, őket bátran mutogatta, diadalt vett rajtuk, és a halált is, mint utolsó ellenségünket, legyőzte feltámadásával.
Testvérek, ahogy Jézus Krisztus második eljövetele közeledik, ez a harc egyre élesebbé válik, és az Ördög az altatás munkáját egyre nagyobb erővel igyekszik végezni, hogy ne lássuk, hogy ez a harc folyik, és hogy mi is csak akkor menekülünk meg, ha Jézus oldalán harcolunk.
Olvassátok el a Cselekedetek könyvének ezt a néhány fejezetét, és engedjétek, hogy Isten belevilágítson az életetekbe, és legyetek készek arra, hogy ezt a harcot Jézussal együtt elkezditek vagy bátorsággal folytatjuk. És így harcoljuk végig ezt a nyarat is, amikor egészen szeptember elejéig egymást követik a csendeshetek nálunk is, meg sok más gyülekezetben is. Ott élessel lőnek ezeken a heteken. Isten adja, hogy bátorsággal hirdessük mindnyájan az evangéliumot, hogy sokan megszabaduljanak, és boldog és örök életet nyert emberekké váljanak.
Mi pedig ne felejtsük el, amit Jézus ígért az ő harcosainak: „Aki győz, megadom annak, hogy üljön az én királyi székembe velem, amint én is győztem, és ültem az én Atyám királyi székébe.” Ez vár azokra, akik végigharcolják ezt a harcot.

Azt mondják, ez volt a legszebb bejárata a jeruzsálemi templomnak, azért is nevezték el Ékes kapunak. És éppen ott az Ékes kapuban koldult napról-napra valaki, aki élete egész terhét magán hordozta, aki tehetetlen volt, akit, ha oda letettek, nem tudott más tenni, mint nyújtani a kezét - így olvastuk, ezzel a régies szóval, hogy: alamizsnáért. Hogy alamizsnát kérjen azoktól, akik bementek a templomba.
Arra gondoltam, hogy miért nem azoktól, akik kijönnek onnan? Azok sem adnak többet? Semmi változás nem történik a templomban az embereken? Milyen jó lenne, ha erre lehetne számítani, hogy egészen bizonyos, hogy másként jövünk ki, mint ahogy bemegyünk. Milyen jó lenne, ha ezért mindnyájan könyörögnénk, hogy Isten olyan erőteljes igét adjon nekünk mindig, hogy az akkorát fordítson rajtunk, hogy egészen bizonyos, hogy másként vesszük észre a nyomorultat, és mélyebbre nyúlunk a zsebünkbe, s nem esik nehezünkre az áldozat, amikor kijövünk, noha lehet, hogy mindez nem így volt, amikor bementünk.
Jó lenne, ha ezzel az igénnyel jönnénk ide mindig: Uram, másképp akarok kijönni, mint ahogy most bemegyek. Lehet, hogy most potyognak a könnyeim, talán befelé, hogy senki se lássa, de örömmel és megvigasztalt szívvel akarok kijönni. Lehet, hogy most én érzem magamat a legszerencsétlenebbnek a világon, de kifelé már használhatsz engem másoknak a javára. Kiderül, hogy még adni is tudok másoknak. Lehet, hogy sok kétség és bizonytalanság van bennem befelé, de ott benn kezedbe vetted a szívemet, megtisztítottál, megerősítettél, megújítottál, és más lélekkel jövök ki. Ne mondjunk le erről! Fontos, hogy történjék mindig valami bennünk a templomban, és másként jöjjünk ki.
Nos, ott ült ez az ember, és egy napon két férfit látott, akikre különösen is kérő tekintettel nézett. S ezek nemcsak odadobtak neki valamit, hanem megálltak beszélni vele. Megszólították, mégpedig őszintén megmondták: nincs semmijük. Pénzünk nincs. „Aranyam és ezüstöm nincs.” Ez azt jelenti, hogy pénzem nincs - mondja Péter. De valamim van, s amim van, azt adom neked. A názáreti Jézus nevében kelj fel és járj!
Elhangzik a templom Ékes kapujában, talán először, Jézus neve. Jézus mennybemenetele után már, amikor nem volt itt a földön. Elhangzik a neve, és már nyúlnak is a hóna alá, hogy emeljék fel, mert Jézus cselekszik. És az embernek megerősödik a lába és a bokája, és elég nagy feltűnést keltve bemegy a templomba, és ott ugrál és mutogatja mindenkinek a lábait, hogy működnek. Az emberekben félelem támad, és dicsőítik Istent. Aztán elkezdik dicsőíteni az apostolokat is, de ők egyedül Istennek adnak dicsőséget, és azt mondják: ezt nem mi cselekedtük, hanem az a Krisztus, akit ti megfeszítettetek, akit az Isten feltámasztott. Ő van itt továbbra is. Na de felment a mennybe! De nem ment ki innen közülünk. Visszalépett a láthatatlan világba - ahogy azt a mennybemenetel ünnepén szinte minden esztendőben megbeszéljük -, de itt maradt egészen valóságosan, és Szentlelke által mintegy megsokszorozza önmagát azokban, akik hisznek benne, és most éppen Pétert és Jánost használta eszközül arra, hogy az Ő erejét, jelenlétét, hatalmát megmutassa.
Jelet adott a feltámadott Krisztus önmagáról. Olyan jel volt ez, amivel jelezte a kételkedőknek is, hogy jelen van ebben a világban, és változatlanul munkálkodik és Ura minden helyzetnek.
I.
Ezt először Péter szempontjából nézzük meg. Menjünk végig ennek a jelein, bizonyságain, hogy mennyire Jézus Krisztusnak a lelkülete, a Lelke, maga az élő Krisztus munkálkodott itt és használta őket. Mennyire Jézusra jellemző az, ahogy itt Péterék viselkedtek - ha nagyon egyszerűen kell fogalmazni.
Miből lehet ezt látni? Mindenekelőtt arra figyeljünk fel, hogy Péterék életében volt az imádkozásnak órája. Délután háromtól négyig imádkozás. Megáll az élet és elsőbbséget élvez az Istennel való közösség. Ők ezt megengedhették maguknak, hogy éppen akkor legyen az imádkozás órája. Azért is, mert egy kicsit kötődtek az ószövetségi liturgiához. Délután háromkor, az akkori számítás szerint kilenc órakor mutatták be az áldozatot a templomban, az estvéli áldozatot, ami úgy hat óráig, az este beköszöntéséig égett, és ekkor volt az imádkozás órája.
Ideje volt az imádkozásnak. Nem akarom ezt most részletezni, hiszen olyan sokszor volt már erről szó, de hadd kérdezzem meg: hány órakor van a te életedben az imádkozás órája? Lehet, hogy reggel öttől hatig, mert csak akkor van csend. Ha este tíztől tizenegyig, az már kérdéses, mert fél tizenegykor álomba merüléssel véget ér. Mikor van az imádkozás órája, s van-e egyáltalán?
Aminek nincs meg a meghatározott, megszabott ideje az ember életében, azt nem tartja igazán fontosnak. Amikor Hollandiában jártam, csodálkoztam, hogy ott az étkezés milyen szent idő. Megvan az ideje: fél egytől fél kettőig, és este hattól hétig elképzelhetetlen, hogy valahova becsengetnek, mert akkor ebédel és vacsorázik az egész ország. Aztán munkaidő alatt dolgoznak. Nincs eszegetés, meg iszogatás, meg beszélgetés, ott kemény munka folyik. Viszont megvan az étkezés ideje, és akkor étkezünk. Nyugodtan, nem állva, nem kapkodva. Megrágjuk, utána beszélgetünk, egy kicsit „ejtőzünk”, s gyerünk, neki a munkának. Megvan mindennek az ideje.
A mi szokásaink sok tekintetben eltérnek ettől. De megvan-e az imádkozásnak az ideje? Ami az ember életében csak úgy esetleges, ha éppen van rá idő, ha kerül rá idő, ha éppen van kedvem, ha éppen összejön ... akkor lesz,- ha meg nem, hát elmarad, majd pótoljuk máskor. Ez azt jelenti, hogy nem vesszük komolyan. Nem tekintjük életszükségletnek.
Az ő életükben megvolt az imádkozás órája és nem esetlegesen imádkoztak, hogy ha éppen volt néhány percük. A mi életünk valószínű zajosabb, a programunk zsúfoltabb, mint az övéké lehetett, bár pontosan nem tudjuk, milyen volt az övéké. De akkor is meg lehet találni az imádkozás óráját, a gyerekeinkkel való beszélgetés óráját vagy perceit, az egymással való beszélgetés alkalmát. Itt azonban az Istennel való beszélgetésről: az imádkozásról van szó.
A másik, ami feltűnik az ő magatartásukban: észrevették ezt az embert. Olyan sokszor elmegyünk egymás mellett. Ott kínlódik valaki a nyomorúságában, az arcára van írva a kétségbeesés, vagy a fizikai fájdalom vagy valami lelki fájdalom. Nem lenne nehéz észrevenni, ha lenne szemünk meglátni. Ha egyáltalán erre lennénk beállítva, hogy meglássam a másik nyomorúságát. Sokszor azonban egyenesen védekezünk, talán azért, mert túl sok a magunké is, és az ember ravasz, huncut pszichikai mechanizmusai vannak, hogy amit nem akar, azt valóban nem veszi észre.
Jézus Krisztus tanítványainak a szeme mindig nyitva van mások nyomorúságának a meglátására, mint ahogy Jézusé is mindig nyitva volt. És ha észrevesz egy nyomorúságot, akkor az megindítja. Jézusról ezt többször olvassuk: megindult a sokaság láttán, például látta, hogy olyanok, mint a pásztor nélkül való juhok. Rendkívül kifejező az a görög szó, ami ezeken a helyeken van az evangéliumban. Azt jelenti, hogy a belső részei mozgásba jönnek. Megmozdulnak a belső részei. És Jézusnál sose akadt el a dolog itt, hanem ez mozgásba hozta kezét, lábát, száját is. Ha belsőleg megindult, akkor mondott is valamit, ami segítség volt. Vagy mozdult a keze és jól- tartotta a sokaságot például. Vagy mozdult a lába és otthagyta azt a feladatot, amit éppen végzett, és elment. Vagy abbahagyta az imádkozást - ezt is olvassuk egyszer.
Nála is megvolt az imádkozás órája. „Kora reggel, még szürkületkor kimenvén egy puszta helyre.” Meglesték. Olyan sok nyomorúság volt, hogy alig várták, hogy felébredjen már és megint reá zúdíthassák a bajaikat. És hagyta, hogy reá zúdítsák. Abbahagyta az imádkozást, ment és segített. Aztán késő este, amikor mindenkit elbocsátott, megint felment a hegyre és egymagában imádkozott. Ő nagyon elfoglalt volt, és mégis megtalálta az imádkozás óráját is, és mégsem hunyta be a szemét a sok nyomorúság láttán sem, ami Őt körülvette.
Nos, ez a jézusi lelkület irányítja itt már Pétert és Jánost mindenestől. Ezt jelenti Szentlélektől vezetetni. Ezt jelenti Szentlélekkel beteljesedni, hogy ahogy Jézus csinálta, úgy csinálom én is. Ami Őreá jellemző volt, egyre inkább az lesz jellemző reám is. Nem azért, mert tudom: így illik viselkedni egy tanítványnak, hanem azért, mert kiábrázolódik bennem a Krisztus. Megint azt mondom, amit az előbb: ne adjuk ennél alább. Itt igényesnek kell lenni. Nekünk nem viselkedni kell megtanulnunk, vallásoskodva vagy keresztyénül, hanem engedni kell, hogy éljen és uralkodjék bennünk Krisztus az Ő igéje és Lelke által. És az a jó, ha észre sem vesszük, hogy úgy viselkedtünk, ahogyan Ő. Az a jó, ha legfeljebb mások veszik észre, vagy utólag hálát adunk: Uram, de jó, hogy megint nem én voltam, aki szólt, és aki tett, vagy aki veszteg maradt, hanem te voltál! Irányíts csak engem mindenben ezután is, nagyon szépen kérlek!
Egész krisztusszerűen viselkednek itt az apostolok. Az is szokatlan lehetett, hogy megálltak és beszéltek ehhez az emberhez. Sokan elintézik a koldust azzal, hogy valamit odadobnak. Vagy úgy tesznek, hogy észre sem vették, vagy észrevették, de tovább beszélgetnek. Ők el vannak mélyülve valami rendkívül fontos téma megtárgyalásában. Péternek és Jánosnak is voltak témái azokban a napokban. Rendkívül forró, eseménydús napok voltak ezek a pünkösd utáni idők. De ők megállnak, és azt mondják: nézz mireánk! Nagyon fontos a szemkontaktus. Nézzünk egymás szemébe. S rendkívül őszinték és egyszerűek. Nem is tapogatják, hogy van-e, tudják, hogy nincs pénz náluk. Legjobb, ha tudja a koldus is. Az nincs, amit te vársz, de van valami más. A názáreti Jézus nevében, kelj fel és járj!
Jézus nevében. Ez azt jelenti, hogy az élő Krisztus jelenlétében állnak meg ott a templom lépcsőjén ezzel az emberrel. Ők tudják, hogy Krisztus él és ott van. Ők engedik az élő Krisztust cselekedni. Uram, mit akarsz most általunk cselekedni? Mozgasd a kezünket, a szánkat, az eszünket ... mindenünk a tied. Ezt jelenti a Szentléleknek engedelmeskedni, amiről pünkösdkor volt szó itt a gyülekezetben. És azt tölti be Isten az Ő Szentlelkével, aki kész erre, és arra rábízhat nehéz feladatokat is, akár ilyet is. Az tudni fogja, hogy nem ő gyógyította meg, mint ahogy utána mondják is a sokaságnak: nehogy azt higgyétek már, hogy a mi jámborságunk vagy kegyességünk mí-velte ezt; hanem az a Krisztus, akit ti megfeszítettetek, akit az Isten feltámasztott, aki az Ő Szentlelkét elküldte ránk, az a Krisztus cselekedett itt most a ti szemetek láttára, általunk. És ő mások által is hajlandó cselekedni. Nem akartok-e ti is eszközzé válni az Ő kezében? Ezt hívják keresztyénségnek.
Valóban rá lehet ismerni arra a Krisztusra, akinek tanítványai, követői, sőt eszközei lettek ezek az emberek. És az a hit, amivel ők mondják vagy nyúlnak a hóna alá és már emelik is fel, az meg végképp nem az ő produkciójuk ... Nem magukból préselték ki,- kapják a hitet. Aki kész engedelmesen feladatokat elvállalni, az kap feladatot, a feladathoz kapja az erőt, menet közben kapja a hitet ... vajon nem volt még úgy senki, hogy maga csodálkozott a legjobban: hogy volt nekem ekkora hitem itt? Ha az engedelmessége megvolt, az összes többit adja az élő Krisztus, és használja. Kisebb dolgokra, nagyobb dolgokra. Ezt nem mi szabjuk meg. Minden nagy dolog, amikor Ő cselekszik, s mindenütt az Ő dicsőítése következik utána! Mint ahogy itt is, egyedül Istennek adnak dicsőséget és nem rabolják azt meg.
Ugyanaz a jézusi lelkület van Péterben és Jánosban itt a templom Ékes kapujánál, ami ott volt Jézusban, amikor Jerikón átvonult és Bartimeus kérte, hogy gyógyítsa meg, vagy Zákeus ott kuksolt az eperfügefán, hogy lássa: kicsoda Ő. És Jézus tudta, hogy ennél sokkal többre vágyik Zákeus, csak nem meri ezt megmondani. Ő kimondta helyette. Meglátogatta. Ugyanaz a lelkület, amivel Jézus déli tizenkettőkor a rekkenő hőségben várta a Jákób forrásánál azt a többszörösen elvált samáriai asszonyt, akinek egyetlen csődtömeg volt az élete, s rövid idő múlva igehirdetővé válik: Jézushoz hívja az egész falut, s a végén azt mondják a samáriaiak neki: nem is a te beszédedre hiszünk, mert most már magunk hallottuk és láttuk, hogy bizonnyal ez a világ üdvözítője, a Krisztus. Ugyanez a lelkület van itt Péterben és Jánosban.
És így pünkösd után különösen is időszerű, hogy feltámadjon valami erőteljes vágyakozás bennünk erre: Uram, én is így akarok a te tanítványod lenni. Azt nem én írom elő, milyen feladatot bízol rám. Nem azt kérem tőled, hogy ilyen csodákat tégy általam ma is. Azt végezd el általam, amit el akarsz. Ha egy tehetetlen öreg mellé állítasz oda, akkor ott hadd mutatkozzék meg, hogy te élsz énbennem, és a te szereteteddel, a te gyöngédségeddel, a te türelmeddel hadd tudjam végezni azt a munkát. Ha engem kell ápolni, mert én vagyok tehetetlen és erőtlen, akkor ott a betegágyban akarlak dicsőíteni téged, és a te Lelked imádkozzék bennem. A Lélek által meg akarok tanulni komolyan imádkozni. Tusakodni, harcolni másokért, dicsőíteni téged, hálát adni neked.- Mindegy hogy mit, de a Lélek által, a Krisztus lelkületével, és ebben a totális kiszolgáltatottságban, engedelmességben és függésben. Ezt hívják keresztyénségnek.
Ez az, amikor valaki korlátlan teret biztosít az életében az élő Krisztusnak, és amikor feltétel nélkül kész neki bármiben engedelmeskedni. Néha nehéz utakra küld, néha nehéz akadályokat tesz elénk, nagy kisértések, támadások is körülveszik azt, aki így engedelmeskedik, de különösen ezekben a helyzetekben érzi az ember, hogy senki ki nem ragadhatja őket az én kezemből - ahogy Jézus mondta.
Gondoljuk végig még otthon is majd Péter és János magatartását, és ne adjuk ennél alább. Nem az ő kiváltságuk volt az, hogy Isten Szentlelke betölthette őket és az élő Krisztus használta őket mások javára. Ez minden hívőnek a kiváltsága. Ez az Isten gyermekeinek a kiváltsága. Éljünk ezzel, és engedjük, hogy így használjon bennünket.
II.
És a másik fejezetben szeretném ezt a képet - az Ékes kapu előtt a sánta koldus, Péter és János, a koldus meggyógyulása - az egész világra kiterjeszteni. Úgy gondolom, és ha újra és újra elolvassuk, valószínű nekünk is támadnak ilyen gondolattársításaink, hogy lényegében az egész emberiségnek a képe ez. Lesántult az emberiség, amikor Istentől elszakadt. Valaki, mégpedig egy természettudós orvosbiológus írt egy könyvet, amit kiadtak magyarul is. Ő írta, hogy olyan értelemben sánta lett az emberiség, hogy az egyik lába: a tudományos-technikai lába nagyon hosszúra nőtt, az erkölcsi lába egyre zsugorodik. Biceg, sántikál, sőt nem tud már járni sem. nem tudunk egyenesen járni és gondolkozni. Görbe útjaink vannak, mindig kiskapukat, kibúvókat keresünk. Bújócskázunk az igazság elől, Isten elől is, és koldulunk.
Az az emberiség, amelyik felhőkarcolók, űrhajók, komputerek, mikroprocesszorok, és nem tudom még milyen idegen szavakat soroljak, világában él, és néha önmagát is csodálja: mire képes,- az az emberiség pusztítja önmagát és egymást. Nemcsak a háborúkkal, azzal is, de a szeretetlenséggel, gyűlölködéssel, a tényleges önpusztítással a szó fizikális és lelki értelmében is, és néha olyan égbe kiáltó az ellentét a templom Ékes kapuja és az előtte az ember szeme elé táruló kép között. Gyönyörűen berendezett lakásban pusztít a szeretetlenség. Végre sikerült megszereznie valakinek azt az íróasztalt, és most ő ül ott, ahol az ajtóra ki van írva ... akármilyen magas pozíció. S egyszer a szívéhez kap és leesik a csodálatos székről, s mire a mentő beér vele a kórházba, vége.
A felhők fölé röpködünk már, és közben olyan földhöz ragadt, földhöz tapadt a gondolkozásunk, és olyan szegények vagyunk lelkileg. S nem tudjuk megszüntetni az éhínséget, sokféle betegséget. Rettegnek a hozzáértők az AIDS-robbanástól, ahogy azt ma is lehetett olvasni... A templom Ékes kapujában, a társadalom ékes kapujában ott nyomorog az emberiség. És fizikálisan is lassan már a legelemibb szükségleteit sem tudja biztosítani, tehát iható vizet és tiszta levegőt például, de az éltető lelki szükségleteket sem tudjuk biztosítani egymásnak és magunknak, és pusztítjuk egymást.
Pedig üzemel az egyház is, ott volt a templom. De valahogy az egyháziak is napirendre térnek a nyomorúságok felett. Negyven éves volt már ez az ember - olvassuk később. Hát ha negyven éve ilyen nyomorúságban van, most már úgysem lehet rajta segíteni. Péter és János éppen azt tudták, hogy valaki jött, aki azokon a bajokon is tud segíteni, amiken mi nem. És aki nem mond le egyikünkről sem. Akinek az a sánta koldus is nagyon fontos. Lehet, hogy eljön egy pillanat, amikor ő lesz a legfontosabb, és ez a pillanat most jött el. És ezt is az érzékeli, akit Isten Szentlelke irányít: mikor, minek van ott az alkalmas ideje, hogy Isten ott akar cselekedni. Jézus Krisztus erejével így tudták ők ezt a szolgálatot elvégezni.
Erről a Krisztusról feledkezik el sokszor még az egyház is, még a hívő nép is. Egy közepes, langyos, többé-kevésbé beállt, vallásos élethez hozzászokunk, és igénytelenekké válunk. Nincs meg az imádság órája, nincs meg ez a teljes odaszánás: Uram, én mindenre kész vagyok, amit te parancsolsz, és hiszem, hogy fogod adni hozzá az erőt, a hitet, és te fogsz cselekedni általam. Nem vesszük komolyan még azt sem, hogy Krisztus valóban feltámadott és él. Nyugaton a legtöbb teológiai irányzat ezt nem hiszi. S mi nagyképűen ítélkezünk felettük, s kiderül, hogy a gyakorlatban mi sem vesszük igazán komolyan, hogy Ő mindezideig munkálkodik, és a cselekvő Krisztusra kellene apellálnunk az imádságainkban, a hitünkben, s neki kellene sokkal komolyabban engedelmeskednünk. És nem hisszük azt, hogy a nyomorult koldusemberiség bemehet az Isten templomába és dicsőítheti Istent.
Sokszor a misszióban ez bénítja az embert, vagy ez tartja vissza attól, hogy igazán átütő erővel misszionárius legyen, Isten küldetésében járjon. Nem hiszi, hogy azon az illetőn még lehet segíteni, vagy arra a problémára van megoldás. Pedig Jézus pontosan ezért jött, hogy onnan a templom lépcsőjéről bevigyen bennünket a szentélybe, az Istennel való közösségbe. Hiába küldene vagy hívna, nem tudunk járni. Nem tudunk lábra állni. Na de Ő nem hív vagy küld, hanem talpra állít, s utána magamtól megyek és dicsőítem Őt. Ez lelkiképpen is így van. Nekünk erről nem szabad lemondanunk. Lelkileg sérült, a hitetlenségbe belekeményedett rokonainkra, ismerőseinkre ezzel a nagy reménységgel és örvendező imádkozással kell gondolnunk. Jézus őértük jött. Nem lesz nehezebb az ő megtérésük, mint a mienk volt. Nem keményebb az ő szívük, mint a mienk volt, vagy talán amilyen a mienk még mindig. Őelőtte nincs lehetetlen!
Jézus nem alamizsnát akar adni. Itt is igénytelenek vagyunk. Ő egészen új életet ad. Nem azt az utasítást adta Péteréknek, hogy adjatok egy kicsit többet a tányérkájába, mint amit mások. Valami olyat adott, amit csak Ő tud adni. Aztán majd megkeresi a magáét. Ő is ennek örül, ha működik keze, lába, és nem ott kell koldulnia. Új életet adott. Olyan sokszor alamizsnára vágyunk: tessék egy kicsit megnyugtatni. Nem akarom megbántani soha azt, aki egy kis megnyugtatásra vágyik, de szívem szerint mindig azt mondanám: Isten nem ad egy kis nyugalmat, hanem Jézus azt mondja: az én békességemet adom nektek. Nem úgy adom, mint a világ, ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen. Se az életben, se a halálban. Ő nem egy kis nyugalmat ad, hanem azt a békességet, amit ez a világ nem tud adni, de nem tud elvenni sem. Amit a halál sem vesz el tőlünk, hanem csak kiteljesedik ott még inkább az Isten közelében.
Tessék egy kicsit megvigasztalni! - Ő nem egy kicsit akar megvigasztalni. Ő lehet, hogy először el akar keseríteni, hogy keseredjem már el végre magamon, hogy még mindig ilyen vagyok, amilyen. Aztán ad olyan tökéletes vigasztalást, hogy én is tudok vigasztalni másokat azzal a vigasztalással, amivel Krisztus megvigasztalt minket. Nem egy kicsit, nem alamizsnát, Ő valami vadonatújat és mennyeit kínál nekünk. Ne legyünk már ennyire igénytelenek! Azt kérjük tőle, amit Ő kínál. Sokszor nem is kell megnevezni, de meg is nevezhetjük nyugodtan. Imádkozni nem azt jelenti, hogy elmondom pontosan, mit kérek. Az ennél még több, ha valaki azt mondja: Uram, add nekem mindazt, amit te elkészítettél számomra, amire szerinted most van szükségem. Amit mihelyt innen elmegyek, már adnom kell másoknak, és csak akkor tudok adni, ha most tőled elfogadom. Mit tudom én, hogy milyen feladatot bízott rám még ma este és mi kell ahhoz; de hogy nekem nincs az, amit adnom kell, az biztos, mert tudom, hogy nincstelenül születtem. Adjad, Uram, mindig azt, amit továbbadhatok. Ez az igazi gazdagság.
A küldetésben járó ember - apostol azt jelenti: küldött -, az nem magának gyűjt, az azért tartja a két kezét mindig, hogy a gazdag Isten adjon, hogy legyen mit adnia másoknak. És ez az igazi gazdagsága. Pontosabban az lesz az igazi gazdagsága, akiket így üdvösségre vezethet, Jézushoz vezethet. Ez lesz a koronánk és az ékességünk - ahogy Pál apostol írja.
Kiknek mondja Péter és János utána mindazt, amit mond? Azoknak, akik Jézust megfeszítették. És ki mondja azt, hogy ez a Jézus, akit ti megtagadtatok és megfeszítettetek? Az a Péter, aki megtagadta ezt a Jézust. Hogy meri ezt másoknak mondani, hogy ti megtagadtátok, mikor ő tagadta meg nagypéntek hajnalán? Úgy, hogy ő komolyan vette a bocsánatot is. Ennyire radikális a bocsánat, hogy ezt el is lehet felejteni. És ha néha eszembe jut vagy eszembe juttatja az Ördög, hogy mi van a múltamban, amit Isten megbocsátott, akkor újra hálát adok azért: Köszönöm, hogy te ezt is megbocsátottad. És ez az, ami már nincs, amitől én szabad vagyok.
Péter itteni igehirdetésének ez is az egyik fontos tanítása. Én azonban most leginkább ezt szeretném kiemelni - de hát kinek-kinek, amit Isten Szentlelke hangsúlyossá tesz, azt vigye magával -, hogy a templom lépcsőjéről Isten minket a szentélybe hív. Ne öregedjünk meg a templom lépcsőjén, amikor a szentélyben is eltölthetjük a testben hátralevő időt, vagyis az Istennel való szoros közösségben, az élő Krisztussal való meghitt barátságban. Ebben a teljes kiszolgáltatottságban, engedelmességben, függésben. Amikor Ő nagy ajándékokat ad nekünk és nagy dolgokat kész cselekedni általunk.
Péter és János nem tehetetlenkedtek, nem sopánkodtak, nem sajnálkoztak, és nem próbálkoztak, hogy: na, meg tudjuk gyógyítani, nem tudjuk? Ez az egész akció az élő Krisztus irányítása alatt bonyolódott le. Ők az Ő kezében voltak. Odaadták magukat. Hinni egyebek között ezt is jelenti: újra és újra rábízom magam ilyen szempontból is, hogy használjon, amire akar, s nem aggodalmaskodom előre, hogy én ahhoz nem értek. Hát mihez értek? Semmihez sem értek, ami az Isten országában fontos tennivaló. Majd Ő adja a Lelkét, ad hozzá hitet, én pedig utána dicsőítem Őt.
Isten segítsen el minket a mostaninál sokkal igényesebb keresztyén életre, igazi tanítványságra és apostoli életformára!