ISTEN JELLEMVONÁSAI

Úgy tapasztalom sokszor, hogy többet beszélünk magunkról, mint Istenről. Még a templomban is. Sok hívő ember is többet beszél a maga elesett állapotáról, nyomorúságáról, bűneiről, mint Isten nagy tetteiről, ajándékairól és ígéreteiről. Nagyon fontos, ha ez a kiegyensúlyozatlanság fennáll a szemléletünkben, a gyakorlatunkban, akkor helyreálljon az egyensúly. Nekünk végül is Istent kell önmagáért megismernünk, és ebből az egyre mélyülő ismeretből egészen gyakorlati dolgok következnek majd az életünkben.
Amikor tegnap bibliaolvasó kalauzunk szerint belemélyedtem ebbe a most felolvasott fejezetbe, az volt az érzésem, itt Isten bemutatkozik. Itt elejétől a végéig róla van szó. Még amikor Ézsaiás nevét olvassuk, akkor is arról van szó, hogy Isten mit akar vele, mit tett érte, mit mondott neki, mire fogja felhasználni ezt az embert. És olyan különös, mielőtt Isten nagy és nehéz feladattal bízza meg Ézsaiást, nem tanfolyamot végeztet vele, nem a fejét tömi újabb ismeretekkel, nem taktikai megbeszélést folytatnak, hanem bemutatkozik neki. „Láttam az Urat” - minden addiginál mélyebb istenismeretre jut el, és ezzel készíti fel őt Isten az erejét meghaladó, de gyönyörűséges, a népét mentő feladatra. Többet enged látni önmagából Isten, és ez lesz az az igazi ismeret, ami formálja, sőt átformálja Ézsaiásnak a gondolkozását és gyakorlatát.
Vegyük sorra most azt, amit a felolvasott néhány versben megtudhatunk Istenről. Mivel sok mindenről van itt szó, szám szerint hét fontos dolgot mond el ez az ige róla, nyilván egy kicsit vázlatos lesz ez az igehirdetés, de jó lenne, ha továbbgondolnánk, otthon is elővennénk, újra elolvasnánk ezt a fejezetet, és tudatos programunk lenne: én mától kezdve szeretném jobban megismerni Istent. Eközben fogunk eljutni egyre mélyebb önismeretre is. De a cé-lunk az kell, hogy legyen: Őt magát ismerjük meg. Mit mond Ő magáról?
1) Mindegyik versben egy újabb fontos tulajdonsága - ha tetszik jellemvonása - derül ki Istennek. Így kezdődik a beszámoló: „Láttam az Urat ülni magas és felemeltetett székben, és palástja betöltötte a templomot.” Az a szó, ami ott van, azt jelenti: palástjának a szegélye, az alsó négyujjnyi keskeny csík, betöltötte a templomot. Olyan képekkel fejezi ki Ézsaiás a maga istenismeretét, amik abban az időben mindenkinek a számára egyértelmű jelentést hordoztak, ma nekünk már meg kell magyarázni, hogy azt értsük rajtuk, amit azok valójában jelentenek.
„Magas és felemeltetett szék.” Miért kell kétszer mondani? Ha magas, akkor felemelték. Amit kétszer mond a Biblia, azon különös hangsúly van. Az azt jelenti, hogy a megszokottat, a normálist meghaladóról van szó. Olyan trónszékről van itt szó, amihez lépcsők vezettek. Magas és felemeltetett - ez a kifejezés ezt jelenti.
Isten trónol a világ felett. Mit jelent ez? Azt jelenti: mindent lát. Isten mindenkinél magasabbról látja ezt a világot. Egyedül neki van igazán rálátása. Az Ő horizontja korlátlan. Ha minél magasabbra megyünk, annál tágasabb horizonton belül látjuk, hogy mi van. Istent nem korlátozza semmi. Ő mindent lát, azt is, ami most a fejünkben van. Azt is, amit idehoztunk a szívünkben. Azt is látja, amit az Ő háta mögött szerettünk volna csinálni. Semmi nem történhet az Ő háta mögött. És senki nincsen az Isten háta mögött. Az Isten színe előtt zajlanak ennek a világnak az eseményei.
Nagyon komolyan hangsúlyozza ez a felelősségünket is. Mindenért felelnünk kell, amit gondolunk, mondunk, teszünk, mulasztunk. De ugyanakkor megmelegíti az Istenben bízó ember szívét, hogy soha nem lehet az Isten háta mögött.
Amikor annak idején a teológia végeztével kihelyeztek bennünket, és egyikünk sem tudta, hova, néhányunkat egyáltalán nem izgatott: hova fognak helyezni. Az izgatott, hogy végezhetjük-e majd azt a szolgálatot, amiért a szívünk égett és ég ma is, amivel Isten megbízott. De hova kell menni, ki lesz a főnökünk, mennyi lesz a fizetésünk - ezek a kérdések egyáltalán nem idegesítettek. És akkor hallottam néhányaktól: Jaj! csak nehogy egy Isten háta mögötti faluba helyezzenek. Mondtuk nekik: nincs olyan falu, mindegyik az Isten színe előtt van. És különösen, ha valaki neki akar szolgálni, az állandóan magán tudhatja Isten szemét. ez azt jelenti: mindig kontaktusban maradhat Istennel. Nyilván ezt most helyesen értsük: a szent kontaktust. Az Isten Lélek, és mi nem látásban járunk, hanem hitben. De a hívő ember pontosan ebben a bizonyosságban élhet: Isten nem néz félre véletlenül, mikor éppen szemmel kellene tartania engem. És amikor Ő nem figyel rám, akkor valaki agyonüt, vagy sérelmet szenvedek el. Minden sérelem is az Ő tudtával és szeme láttára történik velem.
Nos, nem lehet most ennél jobban részletezni ezeket a dolgokat, de jó lenne, ha végiggondolnánk egy-egy ilyen bibliai megállapítást az udvarával együtt. Isten olyan magasan ül, hogy mindent lát. Isten az egyetlen, aki mindent tud. Sőt ez a kifejezés arra is utal, hogy Isten mindenütt jelen van. Az Ő mindenütt jelenvalósága nem fér bele a fejünkbe. Tér, idő kockáján belül gondolkozó kockafejünk nem tudja ezt felfogni: mi az, hogy valaki mindenütt egyenlőképpen jelen van. Ez azonban ezt is jelenti. És azt is, hogy Ő mindenütt Úr. Isten számunkra elképzelhetetlen módon hatalmas, egyedülállóan hatalmas.
Arra utal ez a bizonyos „szegély” szó, hogy a palástjának a szegélye betöltötte az egész mennyei templomot. Akármilyen bőre szabtak is egy palástot, annak tenyérnyi, legfeljebb négyujjnyi széles szegélye lehetett alul. De azt akarja a prófétai látomások leírásának a sajátos túlzásával kifejezni a próféta, hogy még a szegélye is alig fér bele a mennyei templomba, nemhogy a palástja, vagy Ő maga. Ő maga sehova sem fér bele. Nem Isten van benne valahogy ebben a világban, hiszen Ő alkotta ezt a világot. Az alkotó nem bújik bele, nem is férhet bele az alkotásába. Ez a világ áll fenn az Istenben - ahogy Pál apostol az athéni prédikációjában is mondja.
Az, hogy az Ő palástjának a szegélyén megakad Ézsaiás szeme, arra utal, hogy legfeljebb eddig meri emelni a tekintetét. Ennél feljebb már nem, hiszen az Istent senki nem láthatja. Belepusztulna a bűnös ember, ha látná. A palástja szegélyét látja csak, de átéli az Ő hatalmas jelenlétét. Isten tehát mindennél hatalmasabb Ura ennek a világnak.
2) A második, amit megtudunk róla: szeráfok álltak felette, és azok ott mondtak is valamit. Kik ezek a szeráfok? A mennyei lényeket három csoportba osztja a Biblia. Vannak az angyalok, a szó maga azt jelenti: küldött. Isten küldöttjei voltak ők. Kritikus helyzetekben a benne hívőkhöz egy-egy üzenettel küldte az angyalokat. Például húsvét hajnalán az asszonyokat ők vigasztalták meg, s emlékeztették Jézus ígéreteire. Ezeknek az angyaloknak nincs szárnyuk, ellentétben a hamis ábrázolásokkal. Egyetlen helyen írja a Biblia a Jelenések könyvében, hogy egy angyalnak szárnya van, de ott meg nem az angyal szó szerepel, hanem a sas. Tehát a küldötteknek nincs szárnyuk. Ezek többnyire ember formában jelentek meg. Láttak fehér ruhás férfiakat. Egyszerre ott termettek, aztán eltűntek. Átadták Isten üzenetét, s kimentek. Ezek az angyalok.
Olvasunk kerubokról, akik olyan mennyei lények, akik többnyire olyankor veszik körül Istent, amikor kinyilatkoztatja magát, amikor valami fontos önkijelentése hangzik el Istennek. - És ezen az egyetlen helyen olvasunk a szeráfokról. Maga a szó még ötször előfordul az Ó-szövetségben, de úgy mint mennyei lények, akik Isten szolgálatára állnak, csak itt van szó róluk. Ez a kifejezés ismerős más népek nyelvében és vallásában is, többnyire a királynak a testőrei voltak a szeráfok.
Az lett volna tehát itt a feladatuk a szeráfoknak, hogy védik a felemeltetett trónon uralkodó Istent. De kiderül, hogy ehelyett önmagukat kell védelmezniük, hogy a hatalmas Isten dicsősége el ne pusztítsa őket. Betakarják a szemüket. A lábaknak a betakarása a teljes elrejtőzést jelentette. Elsősorban a szeméremrészeknek az eltakarását, de mindig azt is: félek, bebújok valami mögé. Még a hatalmas mennyei lények sem tekinthetnek a mindenható Istenre! Szárnyukkal betakarják az arcukat. Ez a kép is arra utal, hogy Isten hasonlíthatatlanul, példátlanul, egyedülállóan hatalmas. És még ezek a nálunknál sokkal hatalmasabb mennyei lények is remegnek előtte és kis senkik hozzá képest.
3) Megtudjuk, hogy egymással azonban beszélgetnek. Egyik szeráf a másiknak azt mondja, aztán a másik az egyiknek, és a mindenség visszhangzik a szeráfok himnuszától - himnikus formába foglalt költemény ez a néhány sor: „Szent, szent, szent a seregeknek Ura, teljes az egész föld az Ő dicsőségével!”
Három nagyon fontos megállapítás hangzik itt el: Isten szent. Maga a szó: szent, azt jelenti: elkülönített, más, mint a környezete. Egészen más. Feltűnően, szembetűnően, összetéveszthetetlenül más. Jézus is így beszél Istenről. Az Isten lélek, és akik Őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják Őt. Ugyanakkor a tökéletes erkölcsi tisztaságot is jelenti a szent. Szemben az Isten ellen lázadó, bűntől áthatott gondolkozású világgal.
Isten tehát szent, ezért sem része ennek a világnak. Isten nincs benne, nem elegyedik bele valahogy, vagy nem rejtőzik ott valahol a vele szembe került, általa teremtett világnak a mélyén. A Biblia hangsúlyozza: Ő mint teremtő is egészen különáll attól a világtól, amelyet teremtett. Ő szent. Elkülönül és egészen más.
A másik megállapítás: a seregeknek Ura. Jó lenne, ha ezt a szép ószövetségi hitvallást - mert ez egy tömör krédó - megjegyeznénk, hogy mit jelent. Ez azt jelentette, hogy Isten az ura mind a mennyei seregeknek: az angyaloknak, keruboknak, szeráfoknak, mind a földi seregeknek: a hadseregeknek, amelyek az erőt fejezték ki mindig, mind a Sátán démoni seregeinek. Ezenkívül Isten Ura az égitestek: a csillagok seregeinek is. Több szép igét találunk a Szentírásban erre vonatkozólag, amely égitesteket sok vallás bálványként tisztelt. Fontos volt megvallani, hogy tudjuk, hogy az égitest: nem Isten. Nem kell nekik áldozatot bemutatni, nem kell tőlük félni, nincs megírva a csillagokban a sorsom. Isten kezében van a sorsom. És az égitestek is az Ő alkotásai. A csillagezrek milliárdjainak, seregeinek is Ő az Ura.
És hogy Ő a seregek Ura, abban benne volt az a hitvallás is, hogy Izráel seregeinek - tehát a választott nép erejének, és a pogány népek seregeinek - ha tetszik a választott nép ellenségei seregeinek - is Isten az Ura. És ezek Ő-nélküle semmit nem tehetnek. Jó lenne belebocsátkoznunk az alkalmazásba, hogy mennyi vigasztaló, felderítő, bátorító üzenet van ebben. Ha én ehhez az Istenhez tartozom, akkor senkitől és semmitől nem kell félnem. Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Ez nem valami hetyke hencegés, hanem ha valaki tudja, hogy mit mond ezzel, boldog hitvallás. Nem vagyok kiszolgáltatva senkinek, semminek! Sem az öröklött rossz tulajdonságaimnak, sem a génjeimnek, sem a környezetemnek, sem valamiféle meglevő vagy kitalált szellemi hatalmaknak, sem az ellenségeim éles nyelvének vagy rosszindulatának. Védve vagyok, ha igazi hitbeli közösségben élek ezzel a hatalmas Istennel. Engem, kis nyomorultat, Ő befogadott a vele való szövetségbe. Csak maradjak ott és a szövetséghez méltóan viseljem magam, s akkor nem kell félni senkitől és semmitől. Óriási evangélium ez.
És a harmadik, amit mondanak a szeráfok egymásnak: teljes az egész föld az Isten dicsőségével. Megint az Ő kozmikus uralmát, az egész világmindenség felett gyakorolt tényleges királyi hatalmát mondja itt ki közvetve, de a hangsúly azon van, hogy az Ő dicsőségével van tele az egész föld.
A szaktudósok azt mondják: Isten dicsősége: Isten szentségének a földön való megjelenése. Most ezt megint meg kellene magyarázni, de azt hiszem, önmagáért is beszél ez a megállapítás. A számunkra megfoghatatlan, elképzelhetetlen másvolta Istennek az Ő szentsége, és ez az abszolút felülállása a világ felett megjelenik itt a horizontunkon, itt a hétköznapi életünkön is, mint az Ő dicsősége, amit a hívő vesz észre, amikor látja, hogy azért alakultak így az események, mert Isten kegyelmesen így rendezte, és áldja és dicsőíti az Istent. Felragyogott neki a cselekvő Isten dicsősége. Hogy a világ felett trónoló Isten, aki magas és felemelt széken van, az itt uralkodik. Itt is megláthatjuk gyöngéd szeretetét, az Ő minden gonoszságot keresztülhúzó hatalmát ... Amikor az Isten szentsége mint az Ő dicsősége jelenik meg itt a földön: hogy valóban Isten uralmi területe ez a világ. Ezt mondják a szeráfok egymásnak.
4) Megtudjuk a negyedik jellemvonását Istennek: „Ekkor megrendültek az ajtóeresztékek és a ház betelt füsttel.” Akárhol találkozunk ezzel a megjegyzéssel a Bibliában, mindig arról van szó, hogy Isten valóságosan bizonyítja az Ő jelenlétét azoknak, akik ott vannak, de ember nem láthatja Őt, bele is pusztulna az Ő közvetlen érzékelésébe, ezért Isten füst vagy köd mögé rejtőzik. Ez mutatja Istennek a gyöngéd szeretetét. Hadd mondjam ezt a szót, talán nem értjük félre: az Ő kedvességét. Nem akarja, hogy lesújtson minket hatalmas jelenléte. Inkább elrejtőzik, csak olyan mértékig és olymódon mutatja meg az Ő valóságát, ahogy az nekünk még elviselhető.
A távvezetékben több száz, több ezer voltos áram megy, aztán a ház sarkán már csak 380 van kiírva, de az is agyoncsapja az embert, ha hozzáér. Még redukálni kell, hogy meggyulladhasson az izzó és ne vágja szét, 220 vagy 110 V-ra. Isten redukálja az Ő isteni szentségét és dicsőségét, hogy az nekünk elviselhető legyen. De ilyen redukált formában is a világ felett uralkodó Isten szentségét és dicsőségét tapasztaljuk meg.
Mi más volt a mi Urunk Jézus Krisztus, mint a mindenható Isten számunkra fogható, látható kiábrázolódása. Jézusban redukálta magát Isten olyanra, hogy szemlélhessük az Ő szeretetét, hűségét, hozzánk való irgalmasságát. De méltán mondhatta Jézus: aki látott engem, látta az Atyát.
5) Ezután Ézsaiás szólal meg: „Akkor ezt mondtam: Jaj nekem, elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom: hiszen a királyt, a seregeknek Urát látták szemeim!”
Isten szentsége először mindig az ember bűnös voltát leplezi le. Isten szentsége annyira más, hogy az, aki közel kerül hozzá, átéli: én mennyire más vagyok, mint az Isten. S az Ő szent volta és a bűneink nem tűrik meg egymást. A szentség nem viseli el ezt a bűnt. Jaj nekem, elvesztem!
Gondoljunk arra, amikor Péter látta, hogy abban a tóban, azon a helyen, ahol ők előző éjszaka többórás harc után egy fia halacskát nem fogtak, két hajót megtöltöttek Jézus parancsára halakkal és majdnem elsüllyedtek, akkor nem a zsákmány nagyságán csodálkozik, hanem leborul és azt mondja: Uram, menj el innen, mert én bűnös ember vagyok. Mert az Isten szentsége és az én bűnöm nem lehet egy halászbárkában. Nem férhet meg együtt. Senki sem beszélt ott Péter bűnösségéről. Nem is kellett. A Jézusban megjelenő isteni szentség belevilágított az életébe és látta magát.
Pontosan emlékszem arra az evangelizációra, amikor diákkoromban így világított bele Isten először az én szennyes életembe. Nem volt szó azon az estén bűnökről. A következő estén volt szó. Isten mérhetetlen szeretetéről, a kereszt evangéliumáról volt szó, de egyszerre olyan szennyesnek éreztem magam, amilyennek még soha. Boldog ember az, aki olyan közel kerül a szent Istenhez, hogy egyszerre látni kezdi a maga szennyét, a maga bűneit és így kiált fel, mint ahogy itt Ézsaiás.
6) A következő mondatban megtudjuk Isten másik jellemvonását, hogy az ő szentsége nem sújt le a bűnös emberre, hanem odaküld egy angyalt, hogy a mennyei oltárról vett izzó szénnel tisztítsa meg. A tűz mindig az ítéletnek, a tisztításnak az eszköze a Bibliában.
Tehát nem az Ő ítélete sújt le a bűnösre, hanem az Ő mentő keze nyúl ki utána. Ha már látod, hogy méltó vagy arra, hogy elpusztulj, hogy azon sem csodálkoznál, ha elvesznél, akkor most már lehet rajtad segíteni. Különös, hogy minden előzmény és magyarázat nélkül elhangzik az isteni kijelentés: „hamisságod eltávozott, bűnöd elfedeztetett.” Ézsaiás ajkán elhangzik a leplezetlen bűnvallás: tisztátalan ajkú vagyok. Ez azt jelentette: mindenestől tisztátalan vagyok. Gondoljunk a Jakab 3-ra: ha valakinek az ajkai tiszták, a beszéde, a nyelve tiszta, képes az egész testét megzabolázni. Aki az ajkával vétkezett, az mindenestől vétkesnek vallja magát. - Ezt mondja ő. És mit mond Isten? „Hamisságod eltávozott, bűnöd elfedeztetett.” Mit tett ezért Ézsaiás? Semmit. Csak a bűneit nevezte néven. Vajon nem ez történt a Golgotán? Az isteni szentség és az ember minden bűne találkozott, és elhangzott a nagy feloldozás. És vajon nem így találkoztunk-e mindnyájan, akik már valamennyire is ismerjük Istent, Ővele? Az Ő jóságát, szentségét megismerve fájni kezdtek a bűneink, és ha azokat néven neveztük, elhangzott az isteni feloldozás. Tiszta vagy, újat kezdhetsz.
7) És mi erre az ember válasza? Megint minden hosszas előkészítés és magyarázat nélkül Isten feltesz egy kérdést: „Kit küldjek el, ki megy el nekünk?” S mintha ez lenne a legtermészetesebb reflexió, azt mondja Ézsaiás: „Ímhol vagyok én, küldj el engem!”
Mindaz, ami eddig történt, Ézsaiás felkészítése volt. És most, amikor Isten feladatot szán neki, olyan hála ébred a szívében - és ezt is sokan tapasztalhattuk már -, hogy akárhova elmenne a bűnbocsánatot nyert ember Isten szavára. Hogy bármit odaad neki, amit Ő kér, hiszen önmagát odaadta már neki.
Voltak próféták, akik vonakodtak, hogy a nehéz küldetést vállalják: Mózes, Jeremiás ... Itt Ézsaiásnál más szempontból mutatja be ugyanezt a szolgálatba indulást Isten. Amikor valakit megtisztít, az hálából kész bármilyen szolgálatra.
Ismerősek-e nekünk Istennek ezek a jellemvonásai? Neki velünk is, mindannyiunkkal nagyon szép terve van. Ehhez azonban előbb találkozni kell vele, úgy, mint ebben a látomásban Ézsaiás találkozott. Rá kell csodálkoznunk a mindenek felett való és ténylegesen uralkodó, ma is a történelmet kezében tartó, hatalmas Istenre, aki egészen más, mint mi: tökéletes tisztaságban, szentségben, dicsőségben, de velünk akar valamit, ezért közel enged magához, sőt hívogat magához. Ott a közelében lelepleződnek a bűneink, fájni kezdenek, kimondjuk azokat - ezt nevezik bűnvallásnak, erre elhangzik az isteni feloldozás, a teljes bocsánat; és aztán beállít a szolgálatba. Ami meghaladja az erőnket, amire nem vállalkoztunk, amit csak lépésről-lépésre ismerünk fel, de Ő lépésről-lépésre ott lesz mellettünk, és az Ő hatalmát és gyengéd szeretetét mindig újra megbizonyítja.
Komolyan merjük-e venni, hogy ilyen nagy Istenünk van, és merünk-e ráhagyatkozni erre a kegyelemre, amire nézve nekünk is mondja, amit Pálnak: „Elég neked az én kegyelmem.”