HA BEVISZ AZ ÚR

Tegnap este már láttuk, hogy ez a beszéd akkor hangzott el, amikor Izráel népe megérkezett az ígéret földjének a határához. Véget ért a hosszú, nehéz pusztai vándorlás, és most ott álltak atyáik földjének a szélénél. Az emberek tele voltak kíváncsisággal. Milyen ez a föld? Hogyan viszi be őket Isten oda? Mi vár ott rájuk? Ide hívta el Isten annak idején, csaknem ezer évvel korábban Ábrahámot. Innen vitték el Józsefet Egyiptomba és adták el rabszolgának. Innen követte őt később egész családja. Aztán jöttek Egyiptomban a rabszolgaság sötét évszázadai, s íme most újra otthon vannak. De vajon csakugyan otthona lesz-e az a föld a népnek? Hit és bizonytalanság keveredett az emberek szívében.
Mi is itt állunk egy ismeretlen új esztendő kapujában. Az elmúlt év sok viszontagságot hozott. Vajon milyen lesz ez az új? Hit és kételkedés keveredik a mi szívünkben is. Mit mond Isten ma reggel nekünk az indulásnál ezen az igén keresztül?
Ebből a gyönyörű ószövetségi prédikációból négy üzenetet szeretnék most kiemelni.
Az első ez: Isten viszi be az Ő népét erre a földre. „Az Úr, a te Istened visz be téged erre a jó földre.”
Eddig is Isten hordozta őket. Ő hozta ki Egyiptomból, Ő vezette át a Verestenge-ren. Nappal felhő-, éjjel tűzoszlop képében ott ment az Ő népe előtt, hogy el ne tévedjenek. Olvastuk itt a részletes felsorolást: Ő vezérelt titeket, Ő őrzött meg a tüzes kígyók és skorpiók között, Ő fakasztott vizet a kősziklából, Ő adta nektek a mannát a pusztában. Mindenütt Isten kezével találkoztak. Ő riasztotta meg előlük ellenségeiket, Ő újította meg újra és újra a szövetségét. Isten hűnek, megbízhatónak bizonyult eddig a nép életében. És mivel megígérte, hogy beviszi őket erre a földre, efelől is egészen nyugodtak lehetnek.
Megint a tegnap estére utalok. Láttuk azt, hogy ha kinyitjuk a szemünket és elcsendesedve Isten előtt emlékezünk, milyen nyilvánvalóvá válik, hogy Isten hordozott minket az egész úton. Merünk-e azzal a csendes bizonyossággal indulni ennek az ismeretlen évnek az útjára, hogy Ő ugyanaz marad az idén is, akinek eddig bizonyult. Isten hű, Isten jó, Őreá számíthatunk, az Ő ígéretei igazak. Bízzuk rá magunkat nyugodtan. Nem kell félnünk, Ő nem kiszámíthatatlan, nem szeszélyes, Ő pontosan megmondja, hogy mit akar, mit csinál velünk, és Ő azt fogja tenni, amit megígért, mert Isten vezető Isten. Ő vezette az Ő népét addig is, és Ő viszi be az ígéret földjére is.
A nagy kérdés azonban az, testvérek, éppen így az esztendő elején, hogy engedjük-e, hogy vezessen bennünket? Hogy akarjuk-e, hagyjuk-e, kérjük-e, hogy Ő vezessen bennünket? Hogy látatlanban is rábízzuk-e magunkat, vagy pedig olyanok vagyunk, mint a bizalmatlan beteg a fogorvosi székben, aki kapkodja a fejét, néha be akarja csukni a száját, sőt ő ad tanácsokat az orvosnak. Kezelhetetlenné válik. Nem lehet rajta segíteni.
Sajnos sok embert, sok hívő embert is jellemez ez az ambivalens, kettős magatartás, hogy egyrészt vágyik Isten vezetésére, másrészt fél attól. És a vége az, hogy szeretné tudni, hogy a sok ötlet és tanács között vajon mi Isten tanácsa, s aztán majd ő eldönti, hogy hallgat-e rá vagy nem. Így nem képes megérteni az ember Isten útmutatását, mert nincs ott a szívében az a visszavonhatatlan kemény döntés: akármit mond, én azt csinálom! Az ilyen ember vezethető. Engedjük magunkat vezetni, és akkor éljük át boldogan a csodák sorozatát, amiről itt, ebben az igehirdetésben olvastunk.
Olyan jó lenne, ha ennek az évnek az első mozdulata lelkiképpen az lenne a mi életünkben, ami a kicsi gyerekekre jellemző, akik hogyha játszanak vagy valamit csinálnak, és apjuk, anyjuk, akikkel jóban vannak, arra megy, s megkérdezi: eljössz-e velem? - általában nem kérdeznek semmit, hanem otthagyják a játékot, és a kicsi kéz nyúlik fel a mélyből, hogy megfogja apja vagy anyja és megy vele. Hova? Mit érdekli az őt? Az apjával meg az anyjával megy. Mikor jönnek vissza? Majd azt eldönti apja, anyja. Számára ez a döntő: vele lenni. A kérdés is így hangzott: jössz-e velem? És ez neki elég.
És ez nekünk nagyon sokszor nem elég, mintha nem ez jelentené a legtöbbet, hogy Istennel lehetünk, vele járhatunk. Lehet, hogy néha nagyon rögös úton, próbák között, de vele, az Ő oltalmában, az Ő kezét fogva. Ő nem vezet rossz irányba. Az az út, amelyikre Ő hívott és hív újra és újra, az életre vezet. Ezt a gyermeki bizalmat várja tőlünk most mindenekelőtt a mi Urunk, és akkor meg fogjuk tapasztalni, hogy akkor Ő minket is ugyanúgy tud vezetni, mint ahogy az Ő népét abban az időben.
Jó lenne, ha ma reggel bűnbánattal meg tudnánk vallani Istennek azt a sok önfejűséget, ami a tavalyi engedetlenségeinket jellemezte. És jó lenne, ha nagyon őszintén tudnánk majd kérni tőle, szenvedélyesen kérni, amikor majd elénekeljük: Csak vezess, Uram végig, és fogd kezem. És nem mi szabnánk meg, hogy hova, meg milyen körülmények között, meg mikor indulunk, és mikor akarunk visszaérkezni. Nem akarok visszaérkezni. Oda akarok megérkezni, ahova Ő akar vezetni. És ott akarok menetközben is mindig lenni, ahol Ő van. Az Istenbe vetett feltétlen bizalom a feltétele annak, hogy valaki ilyen csodákat éljen át.
Ez azt jelenti, hogy az ember nem akar dörömbölni olyan ajtókon, amiket Isten nem nyit ki előtte. Viszont mindenhova kész elindulni, ahova Isten akarja őt vezetni. Ez egyrészt kemény, elvi döntés, utána pedig követnie kell ezt a hétköznapok harcának. Mert ez harc. Ahhoz, hogy Isten vezethessen minket, ahhoz nekünk mindig félre kell állnunk Isten útjából. A magunk ötleteinek, mások javaslatainak, az éppen divatos közgondolkozás szempontjainak, a magunk lustaságának, kényelemszeretetének, okoskodásának újra és újra félre kell állnia az útból, és engedni, hogy Isten akarata érvényesüljön.
Ő vezetni akar minket az idén. Akarjuk-e, engedjük-e, elkezdjük-e ezt már ma? Ez az első, amit hangsúlyozunk ebből az igehirdetésből.
A második az: Isten az Ő népét jó földre vezeti be. „Mert az Úr, a te Istened, jó földre visz be téged.”
És akkor Mózes nem győzi sorolni azt a nagy gazdagságot, ami várja a népet az ígéret földjén. Mintha Isten egy dúsan terített asztalhoz hívná az Ő népét, amelyre mindent Ő készített elő. Eddig még semmit nem tett a nép azért, hogy jóllakhasson. Ott van minden készen, csak le kell ülni és élni kell vele. Nem ők rejtettek el vizet a föld alá. Nem ők fakasztották azokat a forrásokat, amiket itt Mózes sorol. Még csak a fákat sem ők ültették, amiknek a gyümölcséből máris szedhetnek. Mindent Isten készített el nekik.
És ezen az igén keresztül a mi gondviselő Istenünk ezt ígéri nekünk is erre az évre. Ő jó földre visz be minket, ami azt jelenti, hogy miközben nekünk a kötelességünket el kell végeznünk, miközben mindennap el kell fáradnunk a becsületesen végzett munkában, aközben mindig újra várhatjuk, hogy Ő valami többletet ad nekünk. Valami váratlan ajándékot, valamit, amiért nem dolgoztunk meg, amit nem érdemlünk meg, de amit Ő ingyen, szeretetből kínál. Ezt nevezi a Biblia áldásnak.
Isten meg akarja áldani az Ő népét. Ezért vezeti be olyan jó földre, amely földért addig még nem munkálkodott a nép. Majd utána dolgoznia kell. De dolgozni is lehet úgy, hogy ha elmarad az áldás, hiábavaló a munka. Vagy lehet úgy, hogy megnyugszik az Isten áldása azon, aki szorgalmasan dolgozik. És ő maga is csodálkozik az eredményen, amit kegyelemből kapott.
Testvérek, ebben az évben meg kell tanulnunk sokkal jobban kegyelemből élni. Jó lenne, ha végiggondolnánk azt, hogy az életünk legnagyobb értékeit ajándékba kaptuk Istentől. Semmit nem tettünk érte. Magát az életet - nem mi hoztuk létre magunkat; a családunkat, a hazánkat, a képességeinket, az időt, az üdvösséget ajándékként adja Isten, úgy, hogy nem dolgoztunk meg érte, nem érdemeltük meg, de Ő ingyen, szeretetből meg akar gazdagítani bennünket. Nekünk csak élnünk kell velük, jól kell élnünk ezekkel az ajándékokkal.
A pusztai vándorlás megpróbáltatásai után ez a sok áldás, amiről itt olvastunk, alázatossá teszi a népet. És nagyon fontos, hogy ennek az egész esztendőnek a folyamán maradjunk meg mély alázatban Istenünk előtt. Sose feledjük el Pál apostol kérdését: „Mid van, amit nem úgy kaptál volna? Ha pedig úgy kaptad, mit dicsekszel?” Ezért mondja itt a későbbiekben Isten: „Ne mondd ezt a te szívedben: az én kezem és az én erőm szerezte nekem ezt a gazdagságot! Hanem emlékezzél meg az Úrról, aki adja neked ezt a gazdagságot.” És amit az én kezem szerzett meg, arra nézve is tudjam: Ő adott nekem kezeket, és Ő adott erőt, és Ő adott áldást.
Isten tehát jó földre viszi be az Ő népét. És ha ezen a jó földön megpróbáltatás éri? Akkor valami nem jól működik? Isten sehol sem ígéri azt, hogy nem fogja próbatétel érni az Ő népét. De azt ígéri, hogy még a rosszból is jót hoz ki a számára. És a nép tudhatja azon a földön, ahova Isten vitte be, hogy amíg ragaszkodik Istenéhez, addig minden a javát fogja munkálni. Isten elég hatalmas ehhez és eléggé szeret minket ehhez. És mi tudhatjuk, ha elvesz tőlünk valamit, még azáltal is gazdagabbakká akar tenni. Merjük-e ezt hinni így az esztendő elején? Ehhez már érett keresztyénnek kell lenni. Ezt csak az tudja komolyan venni, aki ismeri az ő Istenét, aki tudja, hogy Ő hordozta az egész úton, és aki komolyan veszi az Ő ígéreteit is.
A harmadik, amit szeretnék kiemelni ebből a gazdag mondanivalójú igehirdetésből, hogy Isten bőven gondoskodik az Övéiről. Mert Ő gondviselő Isten. „Olyan földre visz be titeket az Úr, amelyen nem nyomorogva eszed kenyeredet, és ahol semmiben sem szűkölködsz.”
Egy ilyen esztendőnek az elején, amikor majdnem minden drágább lesz, amikor a nép és az ország anyagi, lelki, szellemi színvonala süllyed, nem könnyű ezt komolyan vennünk. Isten azt ígéri, hogy bőségesen gondoskodik az Övéiről, mert Ő gondviselő Isten. Hogy nemcsak eltartja a benne bízókat, hanem gondja lesz arra, hogy ne lássanak szükséget.
Nagyon fontos itt a Bibliának azt a gondolatát higgadtan végiggondolnunk, hogy amikor Isten ilyen ígéreteket mond, akkor nem mindig arról van szó, hogy abszolút mértékben sokat ígér az Ő népének, hanem arról, hogy amit Ő ad, az mindig elég lesz, és miközben Ő gondoskodik a népről, a népnek a szívét is formálja.
Mit jelent ez? Van, akinek a sok is mindig kevés, és van, akinek a kevés is mindig elég. És igen gyakran előfordul, hogy akiknek többjük van, azok sokkal nehezebben osztják azt meg másokkal, míg mások a jóval kevesebből is szívesen adnak a rászorulóknak. Mert ez szív kérdése is, nemcsak az, hogy mennyije van az embernek. Isten itt azt ígéri, hogy aki az Ő kezéből kéri és fogadja el a szükségeset, annak mindig lesz elég. Sőt, az mindig szívesen meg tudja osztani másokkal is.
Hadd kérdezzem meg, testvérek, hogy hiszitek-e azt, hogy Jézus Krisztus ma is meg tudja sokasítani a keveset ugyanúgy, mint ahogy az evangéliumokban olvassuk, hogy néhány kenyérből négy-ötezer embert jóltartott. Több lelkipásztor testvérem elmondotta már azt, hogy csakugyan nem tudnának számot adni arról, hogy abból a szerény jövedelemből, amiből egész életükben éltek, számos gyermeküket hogyan tudták taníttatni. Több gyülekezeti hálaadó istentiszteleten hallottam már őszinte beszámolót arról, hogy nem értik a gyülekezet felelősei, hogy jött össze az az összeg, pontosabban hogyan tudták kifizetni a tatarozásra, vagy építkezésre azt a nagy összeget a maguk csekély erejéből? Persze, ha összeadjuk a számokat, akkor kijön az, de aki a számok mögé is lát, az érzékeli: valami különös dolog történt. Valami csoda van. A gondviselő Isten a keveset is eléggé tette. Vagy a keveset valami módon megsokasította. Mint ahogy néha a kevés időnket is megsokasítja úgy, hogy amire Ő szerinte kell, arra jut.
Így ígéri itt Isten a bőséget az Ő népének. Nem feltétlenül úgy, hogy abszolút számokkal mérve sok lesz. De aki tőle kéri és fogadja el, annak elég lesz. Az átéli: nagy nyereség az Istenfélelem megelégedéssel, és az örömmel tud másoknak is osztani belőle úgy, hogy sokszor nem tudja a jobb keze, mit cselekszik a bal.
És mi van akkor, ha Isten visszatartja az áldást? Ez a bőség kizárja azt, hogy az embernek gondjai lehetnek? Megint azt kell mondani: nincs itt ilyenről szó. Van úgy, hogy visszatartja. Van úgy, hogy megvárakoztat. Van úgy, hogy nem azonnal válaszol az imádságra. De az bizonyos, hogy az Ő ígéreteit nem felejti el, és az Övéiről gondoskodik.
Január elsején mond-e nekünk valamit ez a mondat: „A te Urad olyan földre visz be, amelyen nem nyomorogva eszed kenyeredet, és ahol semmiben sem szűkölködsz.”?
És végül negyedszer: Mit vár Isten az Ő népétől? Egészen eddig arról volt szó: Ő mit tett a népért, mit adott neki, mit kínál és ígér a jövőre nézve. Isten szent személye áll ennek az igehirdetésnek a középpontjában, mint ahogy Ő maga áll mindig az Ő népe történetének a középpontjában.
De a végén azért arról is szó van, hogy mit vár az Ő népétől? Így olvastuk ezt: „Ha azért eszel majd, és megelégszel, dicsérd az Urat, a te Istenedet azért a jó földért, amelyet adott neked. És vigyázz magadra, hogy el ne feledkezz az Úrról, a te Istenedről, meg nem tartván az Ő parancsait, végzéseit és rendeléseit, amelyeket én parancsolok néked e mai napon.”
Mit tegyen a nép? Dicsérje az Urat, az ő Istenét. Ez a hívő népnek a kiváltsága. A hitetlenek nem tudják dicsérni Istent. A hitetlenek gyalázzák Őt vagy tagadják, vagy udvariasan negligálják, semmibe veszik, vagy viccelődnek vele, és dicsérik magukat. Isten népének a nagy kiváltsága, hogy dicsérheti az Urat, az ő Istenét. Mert tudja, hogy egyedül Ő az Isten, egyedül Ő dicséretre méltó.
De mit jelent ez konkrétan, hogy valaki dicséri az Urat, az ő Istenét? Legalább három dolgot jelent ez a Biblia tanítása szerint.
Az egyik az, amit Pál apostol Ábrahám magatartását elemezve így fogalmaz: „Az Isten ígéretében sem kételkedett hitetlenséggel, hanem erős volt a hitben, dicsőséget adván az Istennek.” (Róm 4,20.) Az dicséri Istent, aki az Ő ígéreteiben nem kételkedik hitetlenséggel. Aki a saját hitetlensége ellenére is hisz annak az Istennek, aki ígéretet tett. Ez így az esztendő elején különösen is fontos figyelmeztetés. Hiszünk-e mi Isten ígéreteiben? Hisszük-e, hogy igazat mondott? Aki nem kételkedik Isten ígéreteiben, az dicsőíti Őt.
A másik, ami alapigénkből kiderül: az dicsőíti Istent, aki hálát ad neki. Tegnap este erről részletesen szó volt, most azt nem akarom elismételni, de itt ismételgeti többször is az igehirdetés: el ne feledd, amit Ő tett veled, ne mondjad azt a te szívedben, hogy az én kezem szerezte, hanem emlékezzél meg az Úrról, aki adta neked az erőt is, meg ezt a gazdagságot is. Az, amiről tegnap részletesen szóltunk: föltekinteni. Az ajándékokat számba kell venni, de az ajándékokról felnézni az ajándékozóra. És ez személyes közelségbe visz minket Istenhez. A hálaadás tanít meg Őt dicsőíteni.
És végül, nagyon érdekes, amit harmadiknak mond itt az ige: az dicsőíti Istent, aki megtartja az Ő parancsait. Ilyen egyszerűen. Az dicsőíti Őt, aki nem okoskodik, nem gyárt nagy elméleteket, hogy ez ma már miért nem időszerű, meg mennyire más kort élünk. Ezt mondta az Úr, ezt csinálom. Ez az Isten-dicsőítés.
És ez az, ami nagyon nehezünkre esik. Mert olyan okosak lettünk már, hogy az Isten világos parancsait is az értelmünk ítélőszéke elé állítjuk. Hogy el akarjuk magyaráztatni vele: mit miért lát jónak, és ha megfelelőnek találjuk az Ő indokolását, akkor majd esetleg engedelmeskedünk neki. Ez a magatartás: istenkáromlás, mert ezzel nem tekintem Istennek az Istent, sőt föléje emelkedem pöffeszkedő gőgömben, én akarom eldönteni, hogy amit mond mind igaz lehet-e, vagy nem, érvényes-e ma is, vagy nem, kötelez-e engem is, vagy nem ... Vagyis az Isten székébe akarok beülni: istenkedem. A Biblia ezt nevezi: ősbűnnek.
Ebből sose lesz békesség, az ilyen embernek soha nincs biztonságérzete, mindig kiszolgáltatottnak érzi magát, hiszen éppen Istent próbálta trónfosztani, és az Ő trónjára odaülni. Azt az Istent nem veszi komolyan, aki egyedül adhatna neki békességet, akinek az ígéreteibe megkapaszkodhatna, akivel biztonságosan közlekedhetne.
Istent dicsőíteni tehát azt jelenti: az Ő ígéreteiben nem kételkedik az ember, szakadatlanul hálát ad neki mindazért, amit kapott tőle, és megtartja az Ő parancsait.
Mi tehát Isten népének a feladata? Az, hogy vegye komolyan Istent. Urunk ezt a programot adja elénk erre az esztendőre nézve. Ha azt akarjuk, hogy az Ő vezetését értsük és az érvényesüljön az életünkben, ha azt akarjuk élvezni, hogy Ő valóban jó földre visz be minket, sokféle szükség és gond között is gondoskodni fog rólunk, ha azt akarjuk tapasztalni, hogy Ő bőségesen ellát és még másoknak is jut abból, akár kevés az, akár sok, amink van, akkor ehhez az kell: vegyük Őt komolyan!
Ezt a magatartást nevezi a Biblia istenfélelemnek. Nem azt jelenti: félek Istentől, hanem azt: komolyan veszem Őt. Istennek tekintem Őt. Nagyon őszintén tisztelem Őt. Mégpedig nem titokban és esetlegesen, hanem úgy, hogy ezt meg is vallom mások előtt. Vállalom Istent, aki vállalt engem. Isten az Ő választott népének újra és újra ezt adta feladatként. Vállaljatok engem a pogányok előtt. Programszerűen is valljátok meg, hogy kinek tartotok és mit hisztek rólam. Nyilvánosan tisztelni Istent - ez az istenfélelem. Nem hivatkozom egyfajta magyaros szemérmességre, hanem nyíltan és bátran megvallom, kinek hiszem Őt.
Jellemző-e ez ránk? És akarjuk-e, hogy ebben az évben ezen a téren is előrejussunk? Pontosan ettől akar eltéríteni minket az Ördög mindig.Ő azt akarja, hogy magunkat imádjuk, tiszteljük, dicsőítsük, vagy őt - éppen a mai igénkben is, a Lukács evangéliumában ezt olvastuk. Ez az örök ördögi vágy, hogy az ember leborulva imádja őt. Isten népének az ereje mindig abban van, hogy dicsőíti Istenét, tudja, hogy kit dicsőít, tudja, hogy miért dicsőíti, és ezt nem szégyelli mások előtt sem, hogy ő Istent dicsőíti.
Testvérek, erre az évre nézve is nagy kisértés lesz az nekünk, amit így olvastunk itt a 12. versben: „Amikor eszel és jóllaksz, és szép házakat építesz és azokban laksz”, hogy csak erre koncentráljunk, és azt gondoljuk, hogy ha lesz mit enni, lesz hol lakni, be tudunk fűteni, gyerekeinket öltöztetni, akkor minden rendben van. Holott Isten éppen azt mondja itt az Ő népének, hogy ez csak egy része az életnek. Fontos része, és Ő erről is gondoskodik, de ennél többet jelent embernek lenni, mert a megelőző mondattól függ még ez is, hogy lesz-e elég mindebből, és lesz-e örömünk benne: „Vigyázz magadra, és el ne feledkezzél az Úrról, de te Istenedről, meg nem tartván az Ő parancsait.”
Készek vagyunk-e ebben megújulni? Ez a gyakorlatban ilyeneket jelent: tudatos programunk lesz erre az évre nézve, hogy keressük az Úrral való kapcsolatot, már reggel, ha kell, amiatt korábban felkelünk. De visszakapja a rangját, a helyét, az idejét az Istennel való közösségünk. Lesz csendesóránk, vagy ha valaki mindenképpen le akarja faragni, csendes félóránk. De nem csendes másodpercek, mert olyanok nincsenek. Másodpercek alatt nem tudunk elcsendesedni az Úr előtt. Éppen a csend hiányzik annak az életéből, aki ennyire zsugorítja a vele való közösség ápolását.
Tervszerűen meg akarjuk-e ismerni jobban az Ő igéjét? Beállítjuk-e mint munkát, az imádságot az életünkbe? Például a másokért való imádságot mint másokért végzett szolgálatot. Ahhoz idő kell - minden munkához idő kell. A jó munkához meg különösen is több idő kell. A komoly imádsághoz is idő kell. Akarjuk, vagy nem akarjuk? Ha nem, mondjuk meg becsületesen: én nem akarok imádkozni. Nem érek rá imádkozni. Vagy mondjuk meg magyarul: engem nem érdekel, mit mond nekem Isten. - Ez tiszta beszéd. De hogy valaki vágyik az Isten vezetésére, csak éppen sose áll oda eléje, hogy félretesz minden mást, és az van a szívében: akármit értek meg, Uram, én azt csinálom! - ez képmutatás. Őt úgysem tudjuk megtéveszteni azzal a látszattal, hogy elvileg vágyakozom. Elvileg nem lehet étkezni, meg életben maradni. És elvileg nem lehet az Istennel sem közösségben járni. Ha viszont ez nincs meg, az összes többi nem következik. Nem lesz vezetés, nem lesz bőség, nem lesz elégedettség ... Itt ezen múlik minden.
Ott lesz-e programszerűen az idén, hogy ha esik, ha fú, én a gyülekezetbe megyek, mert ott az Isten igéje hangzik. S ha éppen akkor érkezik egy vendég, őt is meghívom magammal, és nem mindig újra én maradok otthon. És tervbe merjük-e venni azt, hogy a kevés pénzből is - nem a fölöslegünkből vetünk oda néha valamit Istennek, hanem előre elkészített szent áldozat lesz az, amit az Ő céljaira adunk. Akár tized, akár nem tized, de nem esetlegesen, hanem ez az életünk istentiszteletének egy része. Mint ahogy az időnk egy részét boldogan adjuk neki, a pénzünk egy részét boldogan adjuk neki. Ebből ilyenek fognak következni: sokkal több időnk lesz egymásra, észrevesszük, hogy a család melyik tagjával mikor és miről kellene beszélni, és Isten ad helyén mondott igét a szánkba - és nem önmagunkat ismételgetjük unos-untig. És lesz szeretet a szívünkben mások iránt, és megsokszorozza az erőnket, és elmondhatjuk: mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.
Így akarja Isten egészen megváltoztatni az életünket. Ő kész minket vezetni, Ő jó földre vezet, és Ő bőségesen gondoskodik az övéiről. Tőlünk pedig azt várja, hogy dicsőítsük Őt úgy, hogy nem kételkedjünk ígéreteiben, adjunk hálát neki mindazért, amit kapunk tőle, és tartsuk meg az Ő parancsait, el egészen a hétköznapok apróságaiig.
S miközben ez történik, tudhatjuk, hogy minden nappal és ezzel az esztendővel is, a nagy ígéret földjéhez visz minket közelebb, a mennyei dicsőséghez, ahol Jézus Krisztus helyet készített az Övéinek. Ott vár angyalsereg, ott várnak mind a szentek, s majd az Atyánál pihentek, megfáradt gyermekek.