EMLÉKEZZ!

Isten akkor mondta ezeket a szavakat az Ő népének, amikor megérkeztek az ígéret földjének a határához. Véget ért a pusztai vándorlás, egy új életszakasz kezdődött a számukra, s mielőtt átlépték a vágyott földnek a határát, Isten arra biztatta az Övéit, hogy nézzenek vissza, és tekintsenek előre. A visszanézés tartalmát így jelölte meg: „Emlékezzél meg az egész útról, amelyen hordozott téged az Úr, a te Istened.” És az előretekintésre nézve azt olvashatjuk: „Ha majd bevisz téged az Úr arra a földre, akkor ...”
Mi is egy esztendő végéhez értünk, és mielőtt átlépünk az újba, Isten arra bátorít minket is, hogy álljunk meg néhány percre és emlékezzünk, és benne vetett reménnyel nézzünk előre. Az emlékezésünk tartalma ez: „Az egész útról emlékezzél meg, amelyen az Úr hordozott téged.”
Ha Isten segít minket, holnap majd folytatjuk az ige ezután következő részével: „Ha majd bevisz téged az Úr arra a földre ...”
Ebben a mai üzenetben három nagyon hangsúlyos kifejezés is van: emlékezzél, az egész útra, amelyen az Úr hordozott, és el ne felejtsd: Ő hordozott téged, a te Istened. Vagyis Isten ma este egy kis munkára hív bennünket. Azt akarja: tanuljuk meg feldolgozni egy esztendőnek, vagy általában a múltunknak a hatásait, élményeit, tapasztalatait. Sok ember feleslegesen cipel terheket azért, mert nem dolgozza fel, vagy nem jól dolgozza fel az őt ért hatásokat. Másrészt pedig amiatt vagyunk szegényebbek lelkileg-szellemileg, mert nem visszük magunkkal a múltból azokat a kincseket, értékeket, amiket vihetnénk.
Óesztendő utolsó estéje jó alkalom arra, hogy megpróbáljunk a helyére tenni mindent, és ezektől a hibáktól megszabaduljunk. Vannak dolgok, amiket el kell felejteni, nem kell velük foglalkozni a továbbiakban. És vannak, amiket nem szabad elfelejtenünk, amikre nézve Isten igéje azt mondja: meg kell jegyezni. Vannak dolgok, amiket nem kell emlegetni, és vannak, amiket újra és újra fel kell idéznünk, és meg kell említenünk. Van, amit ki kell dobni a tavalyi naptárral együtt, és van, amit feltétlenül be kell építeni a gondolkozásunkba, az életünkbe, a hitünkbe.
Ebben az igében Isten az Ő népét és ma este minket arra bátorít: tanuljunk meg az Ő színe előtt helyesen emlékezni. Dobjuk ki mindazt, ami nem méltó az Ő minősítése szerint a raktározásra, megjegyzésre, a továbbvitelre, és el ne menjünk azok mellett a kincsek mellett, amiket Ő azért adott, hogy gazdagabban mehessünk tovább.
Nyilván nem véletlen, hogy olyan hangos nappá vált a szilveszter. Irtóznak sokan a csendtől, a magunkba szállástól, egyáltalán a gondolkozástól, az emlékezéstől, a dolgok számbavételétől, a tükörbe nézéstől, hogy milyen is vagyok valójában. A mulasztásaink számbavételétől. Olyan veszedelmesen felszínessé vált sok embernek az élete. Vannak akik az élményeiket egyáltalán nem szokták rögzíteni. Elmúlt, jöhet a következő. S így vannak sokszor egy évvel is. Vannak, akiknél a benyomásokból soha nem lesz gondolat vagy tapasztalat. Vannak, akik nem tanulnak a saját hibáikból, ismétlik azokat. Nem arra vannak berendezkedve, hogy az események formálhassák őket, nem is akarnak formálódni, változni.
Sokszor csodálkozom azon, hogy több ezer kilométeres külföldi útról is képesek úgy hazajönni emberek, hogy semmi szellemi-lelki gazdagodás nem látszik rajtuk. Semmi említésre méltó emléket nem hoznak. Legfeljebb azt: ott jobb sört mértek. Szánalmas, szegényes élet az ilyen.
Isten az Ő népét megállítja a határon, és azt mondja: majd beviszlek oda titeket, de most tessék visszanézni egy kicsit. Történtek említésre méltó dolgok. És a dolgokról, az eseményekről nézzetek feljebb, aki az eseményeket irányította: az Úr, a te Istened hordozott téged ezen az egész úton. Tudatában vagytok ennek? Ha ez igazán tudatosodik, az nagyon meggazdagítja az embert nemcsak a jelen pillanatban, a jövőjére nézve is. Megtelik a szíve hálával. Egy későbbi kritikus helyzetben eszébe jut: hiszen egy ilyenből már kiszabadított engem az Úr! Hiszen sok ilyenből kiszabadított már! Megtelik a szíve reménységgel, egészen másképp veszi az akadályokat az, akinek az Isten-élményeiből tapasztalatok lettek. Hittapasztalatok. Aki komolyan veszi a zsoltárosnak a figyelmeztetését, aki a saját lelkét figyelmezteti, mert lusta a lelkünk is erre: „Áldjad, én lelkem, az Urat, és el ne felejtsd, mennyi jót tett veled!” (Zsolt 103).
Ha valamikor, egy esztendő utolsó estéjén különösen is hangsúlyos figyelmeztetése ez Istennek. Áldjad, én lelkem, az Urat, és el ne felejtsd, mennyi jót tett veled! Mert csakugyan Ő hordozott minket ennek az évnek az egész útján is. Ő irányította az eseményeket, és Ő vezetett minket, csetlő-botlókat, az események között. Ő halmozott el sok jóval, miközben követelőztünk és elégedetlenkedtünk. Ő fordította még a rosszat is a javunkra, és ha nyitva volt a szemünk, akkor láthattuk, hogy bizony, igaz ez is: akik Őt szeretik, azoknak minden a javukat munkálja. Sőt Ő használt minket mások javára, ügyetleneket, erőtleneket, de az Ő hatalmas kezében alkalmas eszközökké válhattunk. Van mire emlékeznünk.
Különös, hogy az ilyesmire szoktak legkevésbé emlékezni az emberek. Mire emlékeznek szívesen? Emlékeznek a hőstetteikre, amiket újabb és újabb változatokban szívesen előadnak. Emlékeznek a kalandjaikra, amiket ki-ki fantáziájának megfelelően idővel kiszínez. Vannak, akik emlékeznek a sérelmeikre, és ki nem fogynak annak elmeséléséből: hogy mennyi bántás érte őket. Vagy a jótetteikre, amiket másokkal cselekedtek. Van, aki azt dalolja: csak a szépre emlékezik, van, aki csak a csúnyára. Megsebezték, kifosztották, becsapták, csalódott. Ilyen a világ, ilyenek az emberek ...
Szelektív az emlékezésünk is, mint ahogy a hallásunk. Amit meg akar hallani az ember, azt egy zsibongó, tágas helyiség túlsó sarkából is meghallja, amit nem akar meghallani, vagy nem érdekli, azt, ha ott mellette mondják, akkor sem jegyzi meg, vagy nem veszi komolyan. Nos, ezért gyógyítja Isten az Ő népének az emlékezetét, mert nagyon fontos, hogy emlékezzék meg az egész útról, amelyen az Úr hordozta őt.
Miért fontos, hogy az egész útról? Hogy ne legyen szelektív, válogatós az emlékezetünk. Azért, mert voltak ezen az úton áldások, és voltak próbák is. És ki-ki beállítottságától függően vagy az egyiket, vagy a másikat háttérbe helyezi. Aztán el is felejti. Holott Isten azt mondja: mind a kettőre nagy szükségünk van. Menet közben is, meg arra is, hogy helyesen emlékezzünk rájuk. Az áldásokra azért, hogy megteljen a szívünk hálával, a próbákra pedig azért, mert az Úr, aki hordozott téged az egész úton, tudja, hogy miért adta a próbákat. Minden próbával célja volt, és minden próbának határa volt. És ezt Ő szabta meg.
Mi volt a próbák célja? Az, hogy kiderüljön, mi van a szívedben. „Megsanyargatott és megpróbált, hogy nyilvánvalóvá legyen mi van a te szívedben.” Ha nagyon közönséges képet használnék: mit csinálsz, amikor váratlanul ráugrik valaki a tyúkszemedre? Mit mondasz? Az van a szívedben. Mielőtt még rendeznéd a vonásaidat, legyűrnéd önfegyelemmel az indulatodat, mit mondasz? Milyen indulat szólal meg benned? Derüljön ki, hogy mi van a szívedben, mert szükséges megismerned magadat. Aztán derüljön ki: ki a te Istened, mert szükséges megismerned Őt is, és ez is leginkább a próbák között derül ki. Ahogyan Ő szabadulást ad, ahogyan a rosszból is jót hoz ki, ahogyan még ellenségeidet is jóakaróiddá teszi, ez Őt dicsőíti. Kellenek a próbák, de ezek nem öncélúak. Isten nem szórakozik az Ő népével, és nem gyötri a benne bízókat, hanem edzi, neveli.
Mi a próbának a célja? Itt olvastuk az igében: „Gondold meg azért a te szívedben: ahogyan megfenyíti az ember az ő gyermekét, úgy fenyít meg téged az Úr, a te Istened. És őrizd meg az Úrnak, a te Istenednek parancsait, és féljed Őt.”
Gondold meg és őrizd meg. Isten mindig tanítja gondolkozni az Ő népét. Nyitogatja a szemét: lássa a teljes valóságot. Ne csak azt, hogy ez most nekem rossz, hanem azt is, hogy az én Atyám tud arról, hogy ez most nekem rossz, s az én Atyám elég hatalmas arra, hogy ezt a rosszat is a javamra fordítsa. Fogalmam sincs, hogyan, de neki van fogalma erről. És így még a próba is kinyitja az ember szívét még jobban az őt szerető Isten előtt, és közelebb viszi hozzá. Gondold meg - mondja Isten, és őrizd meg az Ő parancsait, az Ő útjait és mindazt, amit adott.
A mi emlékezésünkből az is következik, hogy úgy menjünk tovább a következő esztendőbe, hogy minden az idén megértett igét, minden meghallgatott imádságot, minden átélt szabadulást, minden elfogadott bűnbocsánatot őrzünk, mint drága kincset, amit meg lehet osztani másokkal, amire emlékeztethetjük magunkat majd esetleg a nehéz időkben. Ami frissen tartja bennünk azt, hogy odatartozunk a mi Atyánkhoz. És jövőre hátha nem utólag vesszük észre, hogy Ő hordoz minket az egész úton, hanem már előre kérjük és rábízzuk magunkat: én a te kezedben érzem leginkább biztonságban magam, Atyám! Hiszen emlékezem arra, mi mindent tettél velem, mi mindent tettél értem, s mi mindent adtál már nekem.
Ne gondolkozás nélkül lépjük át ennek a két esztendőnek a határát. Jó lenne megoldani valahogy, hogy még ma szánjunk csendes időt arra, hogy emlékezzünk arra, hogy Ő hordozott minket az egész úton. Tegnap beszélgettem valakivel, s megkérdeztem: mi volt ennek az évnek a legjelentősebb eseménye az életében? Kicsit gondolkodott, aztán biggyesztett és mondta: semmi. Semmi különös nem történt az idén. Ez eseménytelen év volt. Mondom: az sem, amiért a tavasszal imádkoztunk? Isten nagyon nagy nyomorúságból szabadította ki őket egészen csodálatos módon. És azért annak idején néhányan állhatatosan könyörögtünk. Ja, igen! Hát az nem semmi - mondta ő. És akkor, mintha egyedül lett volna, hangosan elkezdett gondolkozni: tulajdonképpen az nagy csoda volt. Az Istennek nagy csodája volt, és mi azért semmit nem tudtunk csinálni, ugye, csak imádkoztunk. S akkor hirtelen - mint aki kapcsol - mondta: akkor az imádság meghallgatás volt. Na de ilyen sok más is történt az idén! És kezdte sorolni, hogy Isten mi mindent tett velük és mi mindent adott nekik, ami egytől-egyig egyáltalán nem természetes dolog. A végén azt kérdezte: tudna adni egy papírt? S kezdte írni a listát. S amikor egy hosszú lista összeállt, olyan jó volt együtt megvallani: látod, Urunk, ilyenek vagyunk. Biggyesztünk, hogy eseménytelen esztendő, és közben tele van a te csodáiddal.
Nem véletlenül mondja Isten ma este nekünk, hogy szánj rá időt, erőt. Szedd össze magad, koncentrálj és emlékezzél meg az egész útról, amelyen az Úr, a te Istened hordozott téged.
Mi lesz annak a haszna, ha valaki ezt komolyan veszi? Három egyszerű, de a hitünket nagyon befolyásoló gyümölcsét hadd említsem a helyes emlékezésnek.
Az első az lesz, hogy az ember az ajándékokról föltekint az ajándékozóra. Az is nagy dolog, ha valaki számba veszi és számon tartja az ajándékait, észreveszi, hogy Isten elhalmozta napról-napra csodákkal és áldásokkal úgy, hogy nem érdemelte meg. Hát ez nem magától értetődik. Naponta sokszor hálát kellene adnunk. A hála lényege az, hogy az ajándékról feltekintek az ajándékozóra. Néha már ez is nehezünkre esik. Ez nagyon fárasztó mozdulat a büszke embernek: észrevenni, hogy ezt is az Úrtól kaptam, ezt sem érdemeltem meg. Erre sem szolgáltam rá, ezt sem köszöntem még meg. Ezt sem nekem adta, csak rám bízta: adjam tovább másnak, és még mindig nálam van.
Mérhetetlenül sok áldás származik abból, ha valaki nem spórolja meg ezt a mozdulatot. Számba veszem tudatosan az ajándékokat, és utána feltekintek az ajándékozóra. És kijön a számon, sőt árad a szívemből: köszönöm. Az a nagy áldása ennek, hogy közel visz minket Istenhez. Hogy a tárgyaktól, amiket kaptunk tőle, a személyhez kerülünk egészen közel. Hogy a tárgyak is, vagy bármi az az ajándék, amit adott, az Ő szent személyére hívja fel a figyelmünket.
Az ember így látja a valóságot is sokkal jobban. Nemcsak azt, hogy mim van, - a legtöbben nem is azt látják, hanem azt, hogy mim nincs még. Mi van már másnak, nekem még nincs. Ebből jön a keserűség. Ennél sokkal jobb az, ha látom, mim van. Na de kitől kaptam? Pál apostol ezt írja a korinthusiaknak: Mid van, amit nem úgy kaptál volna? Mert megdolgoztam érte a két kezemmel. És ki adta a két kezet? És ki adott annak erőt? És ki adott lehetőséget, hogy dolgozzál a két kezeddel? Mid van, amit nem úgy kaptál volna? Ha pedig úgy kaptad - folytatja -, hogy mersz dicsekedni? Ebből hálaadás születhet csak. Ez is, az is, amaz is ajándék - milyen gazdag vagyok! A gazdagságára is akkor eszmél rá az ember, ha veszi a fáradságot és hálát ad. Figyeljétek meg, hogy még az egymással való kapcsolatunkban is két személyt az visz igazán egymáshoz közel, amikor hálásak egymásnak.
Így jut el az ember oda, hogy felismeri a szenvedésekbe, a rosszba belerejtett jót is, illetve utólag hálát tud adni azért, hogy ami úgy indult, hogy próbatétel, megsanyargatás, rossz, Isten abból is valami jót hozott ki. Akkor, mindjárt, kevesen látják és kevesen bízunk abban, hogy ez így van és így lesz, de az emlékezésnek ez is gyümölcse.
Sokan ismerik ezt a történetet: a fiatalember elkeseredik, hogy éppen egy nagy mulatság előtt törte el a lábát, és most nem mehet el oda. Kiderül azonban, hogy a következő héten váratlanul sorozást tartanak, s csak azért nem kell bevonulnia, és otthon maradhat az idős, özvegy, beteg édesapjával, mert eltörött a lába. Aztán bosszankodik: elveszett a lova, de miközben keresi, aközben ismerkedik meg a későbbi feleségével, akivel évtizedeken át szeretetben élnek együtt.
Először csak azt érzi az ember, hogy ez nem jó. Miért engedi az Isten, miért éppen én, miért ...? Aki ismeri a hálát, az sem azzal kezdi, hogy megköszöni a rosszat. Nem a rosszat kell nekünk megköszönnünk, hanem a rosszból is arra az Istenre feltekintenünk, akitől annyi jót kaptunk már, és aki megígérte, hogy aki Őt szereti, annak a rossz is a javára szolgál.
Ez az első nagy gyümölcse annak, ha az ember Isten elé állva emlékezik. Aki így emlékezik, az sokkal magasabb szervezettségben éli át és értékeli mindazt, ami vele történt. Annak sokkal tágasabb a horizontja. Sőt, az nem csupán a láthatókat veszi komolyan, hanem a láthatatlanokat is. Legfőképpen magát a láthatatlan Istent, és hozzá kerül közelebb, miközben elsorolja neki mindazt, amiért hálás.
A másik nagy áldása az ilyen megszentelt emlékezésnek az szokott lenni, hogy nagyon megerősödik az ember bizalma Istenben. Mert ha Ő ennyi mindent adott nekem, ha Ő még a próbatételekkel is a javamat akarja szolgálni, akkor Ő sokkal jobb és hatalmasabb Isten, mint ahogy gondoltam. És ha ezen az egész úton így hordozott engem, annak ellenére, hogy ilyen voltam, - hogyne bíznám rá magamat a továbbiakban! Az igazi hálából mindig ez a biztonságérzet, reménység, öröm, békesség is származik.
Ha valaki felismeri, hogyan munkálkodott Isten a múltjában, látatlanba rábízza a jövőjét is. Előre megköszönheti neki, hogy Ő holnap, holnapután ugyanolyan hűséges lesz, mint amilyen eddig volt, s akkor is meg fogja adni mindazt, amire szükségünk van. Ez nem nézőpont kérdése, testvérek, ez valóságlátás kérdése. A valóságot látja valaki, - vagy annak csak egy töredékét: most éppen mi történik vele. Így is mondhatnánk: hit kérdése. Aki enged Isten felszólításának: emlékezzél meg az egész útról, amelyen az Úr, a te Istened hordozott téged, annak ez emlékezés közben rendkívüli módon megerősödik az Istenbe vetett bizalma, a hite, és békessége lesz, ha a jövőre gondol, akkor is.
Még egy harmadik áldását hadd említsem a helyes emlékezésnek, ami így esztendő végén megint csak nagyon fontos mindannyiunk lelki fejlődése szempontjából. Ez pedig az: ha Isten színe előtt kezd emlékezni valaki, akkor menthetetlenül eszébe jutnak a bűnei is. Mit csinál velük? Ilyenkor szoktak az emberek valami olyan eszközhöz folyamodni, ami megnehezíti a további józan gondolkozást, ami lehetetlenné teszi a számadást. Egyszóval zátonyra fut ez a fáradozás. Isten itt is segítségünkre jön és azt mondja: nagy dolog, ha valaki már látja a bűneit. Ha az emlékezése során élesen és fájóan elé jönnek a mulasztásai, a hamisságai, mindaz, amin már nem segíthet, vagy amin esetleg még segíthet. A kérdés: mit csinál velük? Ilyenkor fontos komolyan vennünk: Ő bővölködik a kegyelemben, és gazdag a megbocsátásban. És azt mondta: ha megvalljuk bűneinket, Ő hű és igaz, és megbocsátja azokat, és megtisztít minket minden hamisságtól. Nem kell tehát tovább vinni a bűnöket, de nem kell strucc módra a homokba dugni a fejünket sem, mintha nem vádolnának. Sok bűnt követtünk el ebben az évben is. De amit már megvallottunk, azért újra és újra adjunk hálát, hogy megbocsáttatott ... Az nem szabad, hogy gyötörjön minket. Amit pedig még nem rendeztünk Istennel és emberrel, rendezni kell minél előbb, és az sem szabad, hogy tovább gyötörjön bennünket. Amit meg ellenünk vétettek, azt legjobb megbocsátani és elfelejteni, és nem újra és újra számon tartani, elősorolni és emlékezetünkbe idézni. A minket ért sérelmeket nyugodtan elfelejthetjük, de emlékezzünk meg arról, hogy az Úr kész megbocsátani, vagy megbocsátott, és hogy Ő most is kegyelemmel várja a bűnbánó bűnöst.
Ha megvalljuk ... Szilveszter este a töredelmes bűnvallásnak az alkalma is. Egyebek között ezért is szoktunk éjfélkor úrvacsorát készíteni, hogy azzal mehessünk át az új évbe.
Aki tehát veszi a fáradságot, az rájön arra, hogy nem fáradság, hanem nagy öröm, és sok áldás forrása, ha elkezdi gyakorolni: „Emlékezzél meg az egész útról, amelyen hordozott téged az Úr, a te Istened.” Ez megtanítja hálát adni, és a hála közelebb viszi Istenhez, mert ez megtanítja bízni Istenben, és rábízza a jövőjét, és ez közelebb viszi a tiszta élethez. Nem kell a bűnterhet cipelnie, és ha a gonosz utólag eszünkbe juttatja ezeket a bűneinket, amiket megvallottunk, újra és újra hálát adhatunk azért, hogy Isten ezekre is teljes bocsánatot adott nekünk Jézus Krisztus érdeméért.
Tudtam azt, hogy ma este a családunknak nem lesz erre ideje, mert itt éjfél utánig a gyülekezeti program igényel mindannyiunkat. Éppen ezért tegnap este előszilvesztert tartottunk, amikor számba vettük mindazt, amit Isten cselekedett velünk ennek az évnek az útján. Különös emlékek jöttek elő a feledés homályából, és különösen nagy hálával tudtuk dicsőíteni Őt. Kár ezt megvonni magunktól. Ha ma már nem lehet változtatni a programon, ami nem mindig a legépítőbb így szilveszter este és éjszaka, akkor javasolom: holnap szánjunk időt arra, hogy odaállunk Őelé és tudatosan engedjük, hogy az Ő Szentlelke emlékeztessen minket mindarra, amit tőle kaptunk, vagy amit nem tettünk meg, és ezzel a szabad, boldog reménységgel menjünk tovább az új évre, hogy Ő leveszi a bűneink terheit, hogy Ő már most elkészítette mindazt, amire jövőre szükségünk lesz, hogy Ő nem változik.
Egy évvel megint öregebbek lettünk, ki többet, ki kevesebbet változott. Ki előnyére, ki hátrányára. Ő azonban tegnap és ma és örökké ugyanaz. Aki ezt komolyan veszi, az egészen másként halad ezen az úton tovább.