IMÁDSÁGBA ÁGYAZOTT ÉLET

Bibliaolvasó kalauzunk szerint most olvastuk az Ábrahámról szóló történeteket. Ezek között az utolsó az, amit az imént hallottunk. Meghalt Sára, és egyedül maradt az öreg Ábrahám. Úgy érzi, az ő napjai is meg vannak számlálva. Egyetlen fia, Izsák azonban még nőtlen. Ránehezedik a felelősség, hogyan talál majd ez a fiú olyan feleséget, aki alkalmas eszköz lesz Isten kezében, hogy ígéreteit folyamatosan beteljesítse, és aki majd ősanyja lehet annak a nagy népnek, amit Isten ígért Ábrahámnak.
Nem kis felelősség ez. Minden szülő érzékeli ezt, aki pedig egyedül neveli a gyermekeit, egyedül kell hoznia súlyos döntéseket, és ha elfogadják vagy igénylik a felnőtt gyermekek, egyedül kell tanácsolnia őket, az különösen is roskadozik olykor ennek a felelősségnek a súlya alatt.
Mit tesz Ábrahám ebben a helyzetben? Hogyan próbálja megoldani ezt a kérdést a fia, Izsák? Erre a kérdésre keressünk ma választ a felolvasott igéből.
Ennek a részletnek minden szereplője imádkozó ember. Ez az egész leánykérés, aminek a történetét itt színesen, részletesen olvashatjuk, imádságba van ágyazva. Imádkozik Ábrahám, imádkozik az öreg szolga, és imádkozva várja otthon Izsák, hogy Isten hogyan alakítja majd a sorsát. Ez a történet Isten gyöngéd, gondoskodó szeretetét és az eseményeket nagy erővel irányító hatalmát adja elénk. És embereket láthatunk itt, akik hisznek.
Mit jelent az: hinni? Azt jelenti: tartják a kezüket, hogy Isten megajándékozhassa őket. Ebben a mozdulatban nagyon sok minden kifejeződik. Kifejeződik, hogy sok mindennek híjával vannak. Nem nagyképűsködnek, nem hazudják azt, mintha minden rendben lenne az életükben. De kifejeződik az Isten iránti feltétlen bizalmuk. Tőle várnak mindent. És tőle elfogadnak bármit, amit ad, még ha a csomagolás néha azt jelenti: próbatétel, akkor is tudják, hogy amit Isten beletett, az ajándék. Ezek az emberek is bizonytalankodnak sokszor, tanácstalanok. A hitük is különbözik egymástól, de abban megegyeznek, hogy minden helyzetben az érdekli őket legfőképpen: mi itt Isten szándéka. Nem az dönt, hogy nekik mi jut eszükbe, vagy mások mit tanácsolnak, vagy a kor szokásai éppen mit diktálnának, hanem az döntötte el eleve, mit fognak tenni, hogy mit mondott Isten. Ha ezt nem tudják, akkor pedig kérdezik Őt, és nem úgy kérdezik, mint egyet a sok tanácsadó közül, hanem úgy, mint aki Úr, és akinek ők engedelmeskedni akarnak.
Az Isten szavának való feltétel nélküli engedelmesség, és az a törekvés, hogy az Ő uralma érvényesüljön az életük minden területén, ez jellemzi ezeket az embereket. Közben teszik a dolgukat, végzik a kötelességüket, de Istentől várnak mindent - imádkoznak minden póz és mesterkéltség nélkül. Egészen egyszerűen megbeszélik Istennel a dolgaikat. Folyamatosan kapcsolatban maradnak vele. Az ő számukra az imádság magatartás. Létfeltétel, mint a lélegzés. Élik azt, amit Dávid így mondott: az Úrra néztem szüntelen. Ezért cselekedhet aztán Isten szabadon az életükben. Ezért használhatja őket szép és nagy célok elérésére, és ezért halmozza el őket az ajándékaival. Tartják a kezüket, hogy Isten megajándékozhassa őket.
Az imádságba ágyazott élet szépségéről és nagy lehetőségéről szól hozzánk ez az ige. Ilyen-e a mi életünk? Itt most nem arról van szó: szoktunk-e néha imádkozni, még csak nem is arról: szoktunk-e mindennap imádkozni. Nem is arról, ami sajnos, egyre ritkább magukat keresztyénnek tekintő emberek házában is, hogy az étkezés előtt és után imádkoznak - most nem arra gondolok, hogy elhadarnak egy mondatot, hanem hogy imádkoznak, vagyis hogy megköszönik. Nem úgy, hogy a kanál már a kézben van, s csurog is ki belőle az első merítés tartalma, hanem úgy, hogy megköszönjük valóban: van mit ennünk, amikor sokan vannak körülöttünk, akiknek nincs mit enniük mindennap.
Nem is erre gondol itt az ige, hanem arra, hogy az egész élet és annak minden dolga a cselekvést megelőzően és azt befejezően is bele van ágyazva az egészen természetes, meghitt, Istennel való beszélgetésbe, a neki való engedelmességbe, az imádságba. Mennyi áldást kaphatnánk, testvérek, ha ez jellemezne minket!? És milyen sok minden azért hiányozhat az életünkből, mert nem imádságba ágyazott az életünk. Nem illik-e vajon reánk is az, amit az apostol ilyen keményen ír a levelében: „Kívántok valamit, és nem kapjátok meg, öltök és irigykedtek, de nem tudtok célt érni, harcoltok és viszálykodtok, mégsem kapjátok meg, azért, mert nem kéritek. Vagy ha kéritek is, nem kapjátok meg, mert rosszul kéritek: csupán élvezeteitekre akarjátok azt eltékozolni.” (Jak 4,2-3)
Odáig sem jutunk el sokszor, hogy hittel kérjük a mi Atyánktól. Vagy ha kérjük, azt a magunk élvezeteire kérjük. Nem ez a fő szempont, mint Ábrahá-méknál volt, hogy az Ő terve hogyan valósul meg ezáltal. Az Ő dicsősége növekszik-e ezáltal, én engedelmesebben tudok-e szolgálni úgy, hogy ezt az imádságomat meghallgatja. Ha így kérnénk, ha így tartanánk a kezünket, Ő azt ígéri: mindig telerakná ajándékokkal.
Nos, miről is van itt szó? Ennek a színes, gazdag történetnek csak a bevezető részét olvastuk, amelyik arról szól, hogy Ábrahám komolyan veszi, hogy Istentől kér feleséget a fiának. Pedig abban a korban az apa joga és szokása volt, hogy feleséget szerez, egyáltalán házastársat szerez a gyermekének. Ábrahám nem a kor szokása szerint cselekszik, hanem ő Istenre figyel.
Két hibát eleve ki akar zárni: ezért eldönti, hogy az őket körülvevő kánaánita népek pogány leányai közül nem vesz feleséget Izsáknak, és hogy Izsák innen nem mehet vissza oda, ahonnan Isten kihívta őket, és ahova most az öreg szolgát küldi feleségnek valóért. Mert Izsákot Isten itt akarja megáldani és itt akarja használni.
Ezzel a megbízatással küldi el a hűséges öreg szolgát, aki végigimádkozza ezt az utat. S amikor megérkezik, azt kéri: Uram, hozd elém azt a lányt. Honnan tudjam, hogy ki az, akit te szántál Izsáknak feleségül? Mindenesetre ott áll meg, ahol sok leány megfordul, a város határában levő kútnál, forrásnál, ahova a lányok, asszonyok esténként vízért jártak. És figyel és imádkozik tovább. Sok lány jön oda, melyik az? Egyáltalán köztük van-e? Vagy egy másik város határában levő kútnál is meg kell még állni? Milyen legyen az a lány? Legyen embertisztelő - és mivel egy állattenyésztő törzs vezetőjének a felesége lesz -, szeresse az állatokat is. Legyen dolgos és legyen segítőkész, akinek szíve is van. Ezért gondolja, hogy kér majd az egyiktől inni vizet, s ha az esetleg azt mondja: megitatom én még a tevéidet is - a teve rengeteget iszik egy hosszú út után, - akkor ezek már olyan jelzések lehetnek, hogy hátha ő az.
Ekkor tűnik fel a színen Rebeka. Az öregnek a szeme megakad rajta. Kér tőle vizet, szívesen ad - mert az sem mindegy, hogyan ad valaki. Szívesen leveszi a válláról és szívesen odanyújtjaa neki, s miközben az öreg kortyolgat, azt mondja: a tevéidet is megitatom. Adok nekik eleget. - Tudja ez a lány, hogy mire vállalkozik? Hát aztán hordhatja hosszú időn át a vizet a vályúba, de hordja szívesen. Az öreg veszteg áll és figyel. Ez még nem döntötte el a kérdést, de már úton vagyunk. S amikor az ajándékot átnyújtja, megkérdezi: kinek a lánya. Az sem mindegy. Ábrahám őt a régi rokonok közé küldte. Kiderül: Ábrahám rokonai közül való. Aztán ott töltik az éjszakát, meghívja őket. Kérdés: hozzá adják-e az ismeretlen Izsákhoz? Igen. Kérdés: ő hajlandó-e elmenni? Igen. És mennyi ideig kell erre még várni? Az idős szolga legszívesebben azonnal indulna vissza. A család még tartóztatni akarja, a leány kész akár azonnal is indulni. Minden szépen egybevág.
És akkor az idős ember megint leborul az Úr előtt, és azt mondja: „Áldott az Úr, aki nem vonta meg hűséges szeretetét Ábrahámtól! Az Úr vezérelt engem ezen az úton az én uram testvérének házához.” Rebeka családjának a tagjai pedig nem tudnak mást mondani, mint ezt: „Az Úrtól indult el ez a dolog, mi nem mondhatunk neked sem rosszat, sem jót.”
Közben pedig otthon Izsák is imádkozik. Még mindig gyászolja az édesanyját, s azt olvassuk itt a fejezet végén, hogy egyik este kiment a pusztába, a mezőre, hogy gondolkozzék. Érdekes ez a héber szó, ami az eredeti szövegben szerepel. Azt jelenti: elmélkedni, gondolkozni, de van egy ilyen mellékjelentése is: gyászolni. Luther így fordítja: imádkozni. Egyszóval a belső dolgait rendezni. Izsák odaáll Isten elé, keresi a csendet, a magányt, hogy Isten előtt rendeződjenek a gondolatai. S egyszer csak figyelmes lesz arra: tevekaraván közeledik. Rebekát hozzák, ő illendően elfátyolozza magát. Aztán feleségül veszi Izsák, és az utolsó mondat így hangzik: „Igen megszerette őt, és megvigasztalódott anyja halála után.”
Ennyi a történet, és néhány fontos bibliai igazságra hadd hívjam föl most a testvérek figyelmét. (Javasolom továbbgondolásra délután az egész fejezetet otthon.)
1) Amit feltétlenül észre kell vennünk: Ábrahám élete egy egység. Nem két területen zajlik az élete. Tehát nincs külön vallásos része, meg profán része. Ha mai szavakkal mondanánk, nincs vasárnapi és hétköznapi élete. Neki az egész élete Isten szavához igazodik. Mit ígért, mit mondott az Úr, és Isten akaratát kutatja, - Isten mit akar ővele.
Nagy kisértés ez sok vallásos és még hívő ember életében is, hogy megpróbálunk két vágányon utazni. Van a vallásos vagy hívő élet, és vannak a hétköznapi dolgaink. Isten igéje ilyet nem ismer. Vagy az egész életünket áthatja és megszenteli Isten jelenléte és uralma, vagy nem érvényesül Isten uralma egy ember életében. Ilyen nincs, hogy a gyerekem vallásos nevelése külön, és a gyerekem összes többi dolga emellett. Mert hogy jönne a párválasztás, a szerelmi kérdések, az anyagi ügyek, a jogi ügyek, a továbbtanulásának kérdése ahhoz, hogy mi hiszünk Istenben? A Biblia azt kérdezi: hogy lehetne azt külön kezelni attól, hogy hiszünk Istenben? Vagy az egész élet Isten uralma alatt van, vagy az az ember nem tartozik igazában Istenhez. A Biblia nem ismer ilyet, hogy vasárnap 10-11-ig vallásgyakorlás, előtte, utána egyéb gondjaim. Az egyéb gondjaim is fontosak Istennek, és vagy imádságba van beágyazva az egész élete valakinek, vagy nem tudja, mit jelent imádkozni, a kezeit tartani, Istenben bízni, és Őt dicsőíteni.
Jó lenne, ha ma keményen megvizsgálnánk: nem engedünk-e ennek a kisértésnek, sőt nem tartjuk-e természetesnek ezt a torz szemléletet, hogy hasadt életet éljen az ember. Hinni csak a templomban kell - szokták mondani ezt az egészen ostoba és bibliaellenes mondást. Nem kell. Ott sem kell. Miért kell hinni? maradjon magának az ember akkor, és kaparja ki a maga gesztenyéjét. Vagy az egész életét rábízta Istenre és mindent tőle vár és fogad el, vagy ne gyalázza Őt azzal, hogy időnként odaszalad és benyújtja a megrendeléseit és követeli az Ő segítségét. Mintha Ő azért lenne, hogy minket segítsen. Mi vagyunk azért, hogy Őt szolgáljuk! Ábrahám szemléletét ez jellemezte.
2) Amire még fel kell figyelnünk: éppen ezért voltak neki a fontos kérdéseknél megmásíthatatlan szempontjai, egyéb kérdésekben pedig nagyvonalú és engedékeny tudott lenni. Azt mondja, két ponton nincs mese: pogány lányt nem veszek feleségül a fiamnak, és a fiam innen nem megy vissza oda, ahonnan már az Isten kihívott minket. Ez biztos. Az összes többit latolgathatjuk. Hogy aztán az a lány, aki majd eljön az öreg szolgával, szép-e vagy közepesen szép, magas vagy alacsony, gazdag vagy szegényebb - másodrangú kérdés. Azt majd úgy fogadjuk el az Úrtól, ahogy jön. De ebben a két kérdésben nincs vita!
Vannak-e nekünk ilyen határozottan kialakult, az Isten igéjéből eredő világos kritériumaink, amik alapján döntünk? És éppen ezek felszabadítanak-e arra, hogy más kérdésekben meg tudjunk engedékenyek, nagyvonalúak, - ha kell - elnézőek lenni. Például, ha egy hívő embernek olyan remek üzletet ajánlanak, amit csak csalással lehet megkötni, és aminél előre lehet tudni, hogy valaki emiatt rosszul jár, akkor az nem latolgatja, akármilyen nagy üzlet lenne is az. És akármennyire - állítólag mindenki így csinálja, mert ma nem is lehet másként. Ez néha vérre megy ám! És ami némelyeknek még fájdalmasabb - zsebre! Jellemez-e minket ez a világos látás és határozottság? Amit az Úr megmondott, az nem vitatéma többé.
De az öreg szolga azt mondja: hátha nem jön el az a leány. Ha nem jön el, akkor nem az lesz Izsák felesége. Akit az Úr neki kiválasztott, az majd eljön. De innen nem veszünk, és az én fiamat oda vissza ne vidd - mondja szokatlan határozottsággal a szelíd Ábrahám.
3) Ebből következik a harmadik, amit észre kell vennünk, hogy Istennek a benne bízók minden gondja nagyon fontos. Isten sem választja szét az életünket szent és profán területre. Ő nagyon jól tudja, mi minden előfordul az övéinek az életében is, és így mindenestől szeret minket, így fogadott el, és így hajlandó irányítani az életünket. Egy félnomád pásztorember családi ügyei miatt angyalt küld el a szolga előtt, hogy az vezérelje. Nem túlzott igény ez? - Mert ezt mondja itt Ábrahám, amikor aggályoskodik az idős szolga: „Az az Isten, aki kihozott engem atyáim földjéről, aki beszélt velem, aki megesküdött nekem: az én utódaimnak adja ezt a földet - Ő majd elküldi angyalát előtted, hogy onnan hozz a fiamnak feleséget.”
Hát a menny ennyire érdeklődik a föld dolgai iránt? A menny belefolyik a földi eseményekbe? - Mi az hogy belefolyik, ott dőlnek el a földi események Isten színe előtt. Ő határozza el, és Ő majd angyalt küld előtted, hogy a te tanácstalanságodban ne maradj egyedül, és megőrizzen bármilyen rossz döntéstől. Egy egyszerű leánykérés ügyében. Nem valami világrengető esemény történik itt, de Istennek minden fontos.
Tudjuk a Bibliából, hogy neki fontos, hogy meglegyen a mindennapi kenyerünk, fontos, hogyan állunk a betegségeinkkel, hogy nincsenek-e valakinek a fejében már nagyon sötét gondolatok. Fontos neki az, hogy ha valaki egyedül maradt, akkor hogy bírja a terheit. Fontos neki az: mi lesz veled, ha éppen becsaptak. - Minden fontos. Nincs olyan kicsi, személyes ügy, aminek Őelőtte ne lenne súlya. Számíthatunk Őreá ebben a beágyazottságban. Ha tartom a kezemet, ha engedem, hogy megajándékozzon és engedem hogy vezessen, akkor elküldi az Ő angyalát és egyengeti az utat előttem.
4) Ebből következik a negyedik: ezért van értelme az imádságnak. Ezt nem értik azok, akiknek az élete nincs beágyazva az imádságba. De az ilyen Ábrahámféle embereknek meg a többieknek, akikről itt olvastunk, egészen természetes az, hogy életük minden ügyét Isten elé vigyék. Miközben ők elvégzik azt, amit Isten reájuk bízott, mégis tőle várjanak mindent.
Egészen természetes, hogy az ilyen ember csendesen imádkozik, hogy az iparos jó minőségű munkát végezzen nála, mert még egyszer megcsináltatni nem lesz pénze. És egészen természetes, hogy imádkozik, hogy a gyereke ne csússzon meg az autóval a jeges úton, ne okozzon másnak se bajt és magának se. De imádkozik azért is, hogy a számára ismeretlenek otthonát ne sodorja el a jeges ár. És a nyári aszályban imádkozik esőért, mert a felhőknek is az Úr parancsol. Nem zavarja az ilyen imádkozókat, hogy sokan ezen mosolyognak. Ő tudja, mit csinál, mert ismeri már valamennyire azt az Urat, aki elküldi az Ő angyalát előttünk az úton, akinek gondja van az útra, amelyen járunk, és akinek gondja van az Övéire nagyon.
Az ilyen ember meggyőződéssel és állhatatosan imádkozik azért, hogy a politikusok ne okozzanak még több kárt, és Isten legyen irgalmas a népünknek. És mivel itt a gyerek problémájáról van szó az igében, az ilyen embernek egészen természetes, hogy még a nagy családi tanácsot megelőzően, meg követően is, az Úrtól kéri el: hol tanuljon tovább a gyereke, ki legyen a házastársa, adjon a betegségből gyógyulást, és adjon erőt elhordozni a terheket stb.
Minden kérdése ott van Isten előtt, mindenért természetes módon imádkozik.
Még két szempontra szeretném felhívni a figyelmet.
5) Az egyik, hogy ez az imameghallgatás ebben a történetben nagyon szép. Azt olvastuk: az öreg szolga még be sem fejezte az imádságot, már megjelent a színen Rebeka, és adott inni, stb. - Ilyen gyorsan meghallgattatott az imádság. Valóban úgy van, ahogy Isten ígéri: Mikor még ajkunkon sincs a szó, Ő már érti azt. És mi még kiáltunk, Ő már megfelel.
De vajon mindig így van ez? Ez a jellemző? Így kellene történnie mindannyiunk esetében, mindig? Még be sem fejeztem, Isten már meghallgatja és teljesíti?
Ábrahámnál sem mindig így történt. Volt úgy, hogy évtizedekig kellett várnia arra, hogy Isten egy-egy kérését meghallgassa. És volt olyan imádsága - talán az egyik legszenvedélyesebb, ami egyáltalán nem teljesedett. Hogy könyörgött azért, hogy Sodómát ne pusztítsa el Isten! Ha lesz ott legalább tíz igaz - ötvenről lement tízre, - úgy nem pusztítod el? Nem volt tíz igaz, és elpusztult a város. Akkor hiába imádkozott azért Ábrahám?
Úgy gondolom, hogy Ábrahám részére, akit Isten olyan sokszor megvárakoztatott, és az utolsó pillanatig próbára tette a türelmét és a hitét, - itt nem sokkal a halála előtt - kedves simogatás ez, hogy még be sem fejezte, már teljesedik. De nem ez jellemző. Néha minket is megvárakoztat Isten. Ezért mondja olyan sokszor a Szentírás, hogy az imádságban állhatatosak legyetek. De aki állhatatos marad, az néha átél ilyeneket is.
6) És végül van olyan, hogy valaki ugyanígy imádkozik azért, hogy legyen társa, és mégis egyedül kell élnie. Isten az ilyen imádkozókat nem szereti? Vagy az ő életüknek nincs értelme?
Az a tapasztalat, hogy pontosan imádkozva értik meg az ilyen testvérek is, hogy Isten hogyan szereti őket, mi a célja velük, és hol és hogyan akarja megáldani. S csak aki azok után is ott marad Isten előtt imádkozva, hogy ez a kérése nem teljesült - legalábbis addig még nem teljesült, - az tudja ezt tőle elfogadni. Aki tartja a kezét, és ha Isten ezt teszi bele, akkor ezt fogadja el tőle.
Úgy tűnik: könnyű erről azoknak beszélni, akik nem egyedül élnek. - Nem könnyű ez senkinek sem. De az világos a Szentírásból - és a tapasztalat is ezt erősíti meg -, hogy nem attól függ, hogy valaki kiegyensúlyozott, értelmes, tartalmas életet élhet-e Isten dicsőségére és mások javára, hogy egyedül vagy társsal, családdal élheti ezt, hanem attól függ, azt csinálja-e, amit Isten reá bízott. Ha valaki kész elfogadni Istentől minden terhével és örömével együtt akár az egyik, akár a másik életformát - mind a kettőben van bőven teher és nehézség is, meg öröm és áldás is -, az lesz áldássá mások számára. De ez is csak így, imádságba ágyazva fogadható el és válik Isten dicsőségére és másoknak a javára.
Vizsgáljuk meg ma Isten előtti csendben: elmondható-e, hogy imádságba á-gyazott élet a miénk. Hogy mi őszintén azt akarjuk, hogy az életünk minden területén ténylegesen érvényesüljön Isten uralma, akármit jelentsen ez. Vizsgáljuk meg, hogy nem engedünk-e a kisértésnek, hogy kettős életet éljünk. Valóban áthatja-e a szent a profánt, az Isten jelenléte az egész életünket? Vannak-e ilyen biztos ismérveink, amiket Isten igéjéből nyertünk, amikhez minden körülmények között ragaszkodunk, ha az egész környezetünk kórusban mást javasol, akkor is, és ez tesz-e minket rugalmasakká egyéb területeken?
Hisszük-e komolyan, hogy Istennek minden ügyünk, bajunk fontos, és elküldi az Ő angyalát ma is előttünk is, és ezt sokféleképpen tudja csinálni? Éppen ezért, imádság lesz-e mindenből, ami az életünkben előfordul: örömből és bánatból egyaránt? Tudunk-e állhatatosan imádkozni akkor is, ha nem mindig azonnal teljesedik vagy nem is teljesedik minden kérésünk, és tőle tudunk-e elfogadni mindent? Még azt is, hogy némely ü-gyekben, vagy egész életünkre egyedül maradunk. Akkor sem leszünk magányosak, mert az Úr, a menny Istene vezérel minket azon az úton, amelyikre Ő hívott el, és elküldi az Ő angyalát előttünk.
Nagy segítség abban, hogy mindezt feldolgozzuk és mindebből békesség és öröm legyen, ha azt, amit Isten az igéjében mond, újra és újra átgondoljuk és komolyan vesszük. Ezért énekeljük el most a 231. ének első versét:

Uram, a te igéd nekem, A sötétben szövétnekem; Mind igazak és ámenek, amik szádból kijöttenek,Azért amit nem látok szemmel, béveszem szavadra hitemmel.