Urunk, legszívesebben ott ülnénk a lábaidnál, és hallgatnánk téged mindvégig. Annyira félünk elindulni és továbbadni azt, amit kaptunk tőled. Kérünk, szabadíts fel arra, és bátoríts meg Szentlelkeddel minket, hogy tudjuk ezt mondani.
Őrizz meg mindnyájunkat attól, hogy elkezdjük gyötörni magunkat amiatt, hogy elégedetlenek vagyunk magunkkal, hogy nem mondjuk, hogy miért nem tettünk többeknek bizonyságot, hogy miért voltunk ügyetlenek. Taníts meg e tekintetben is reád nézni. Tudjuk, hogy nálad mindennek rendelt ideje van. Készek vagyunk tenni azt, amit mondasz.
Add Szentlelkedet, Ő az engedelmesség Lelke, hogy támogasson minket. Engedd, hogy akármit csináltatsz velünk, azt hadd tudjuk örömmel tenni. Ha veszteg kell maradnunk, hadd tudjunk örömmel, csendben várni. Ha meg kell szólalnunk, hadd tudjunk örömmel megszólalni. Szabadíts meg attól, hogy magunkat akarjuk produkálni. Nem akarunk semmit sem megmutatni, egyszerűen csak engedelmeskedni szeretnénk. Köszönjük, hogy ezt könnyűvé teszed a tieidnek.
Könyörgünk hozzád azokért, akik nehéz terepen hirdetik az evangéliumot. Azokért, akik minden komfort nélküli életet vállaltak teérted. Azokért, akiknek szenvedniük is kell a nevedért és az evangéliumért. Erősítsd őket, Urunk, hogy hűségesek maradjanak. Bátoríts minket is, hogy ne szégyelljünk téged és az evangéliumodat. Járja át életünket úgy a te igéd és Szentlelked, hogy ha meg se szólalunk, az is prédikáljon, hogy beszédes életünk legyen, hogy az életnek beszédét tudjuk odatartani a kivűlvalók elé.
Ámen.
Mennyei Édesatyánk, köszönjük, hogy minden szükségünket megbeszélhetjük veled. Megvalljuk őszintén, hogy sokszor el sem tudnánk sorolni, olyan sok szükségünk van. Olyan jó tudni, Atyánk, hogy te jobban tudod, mire van szükségünk, mint mi magunk.
Köszönjük, hogy megígérted nekünk, hogy megadod mindazt, amire szükségünk van. Áldunk azért, hogy eddig is megadtad. Sőt, köszönjük, hogy többet is adtál. Bocsásd meg, ha nem adtuk tovább azoknak, akiknek kellett volna.
Köszönjük, hogy azt is jól tudod, hogy mikor van szükségünk próbatételre, megaláztatásokra, kudarcokra. Köszönjük, hogy ezekkel is a javunkat munkálod.
Tudjuk, Atyánk, hogy szükségünk van a te életet támasztó és életet erősítő igédre. Ajándékozd ezt nekünk ma este gazdagon. Te adj erőt az emberi szóba, hadd érkezzék meg az úgy a szívünkhöz, mint teremtő, vigasztaló, útmutató igéd.
Ajándékozz meg bennünket külső-belső csenddel, hatalmas jelenléteddel, világító igéddel.
Ámen.
Most olvastuk kalauzunk szerint Jézus Krisztusnak a tanítványait kiküldő beszédét és tanácsait. A tanítványok kiküldése és visszatérése a témája ennek a szakasznak.
Először kicsit madártávlatból nézzük meg ezt a hosszú szakaszt, összehasonlítva a hozzá hasonló más evangéliumi részekkel, aztán azt vizsgáljuk meg behatóbban, hogyan küldte ki Jézus tanítványait.
I.
Aki ismeri a Szentírást, annak feltűnik, hogy a Lukács evangéliuma 10. része majdnem ugyanarról szól, amiről a Máté evangéliumának a 10. része. Ott is a tanítványok kiküldéséről van szó. Aki azonban figyelmesebben elolvassa, annak fontos különbségek is feltűnnek. Nagyon szeretném bátorítani a Bibliaolvasó testvéreket, hogy tanulják meg a Szentírást az eddiginél figyelmesebben olvasni. Vegyék észre a hasonló részek közti különbségeket is.
Az a hibánk, hogy nagyon sokszor azt gondoljuk, ugyanarról van szó, utána pedig hamar alkalmazzuk azt magunkra. Márpedig ha más helyzetben, más körülmények között mondja el az Úr Jézus esetleg ugyanazt is, az mást jelenthet. Meggazdagítaná a Biblia-értésünket, ha a finomságokra is felfigyelnénk. Már pedig itt nemcsak finomságok vannak, itt jelentős eltérések is vannak. És ha túl hamar alkalmazzuk magunkra, a körülményeket figyelembe nem véve, akkor nagyon könnyen lehetne ilyeneket mondani az olvasottak alapján: ha például elindulok egy hetes vidéki evangélizációra, ahova meghívtak, akkor legjobb, ha nem viszek magammal egy fillért sem, és itthon hagyom a pizsamát meg a fogkefét is, hiszen meg van írva, hogy ne vigyetek magatokkal erszényt, se táskát, se semmi egyebet. Sőt ne is köszönjetek útközben senkinek. Tehát ha a testvérek közül valakivel találkozom a Nagyajtai utcán, legjobb, ha köszönés nélkül elmegyek mellette, akkor vagyok engedelmes tanítvány.
Sajnos, lehet hallani ehhez hasonló ostoba alkalmazásokat, ami azt jelenti: nem vesszük a fáradságot, hogy megértsük: miről van itt szó valójában, vagy nincs bátorságunk bevallani: én ezt nem értem. Akadjunk fenn az ilyen mondatokon, hogy miért mondja azt Jézus: „az úton ne is köszönjetek senkinek.” Ne menjünk tovább, mert hátha valami fontos üzenet van benne. Azt biztosra vehetjük, hogy nem udvariatlanságra tanította tanítványait. Akkor miért mond ilyeneket?
Az a természetes, hogy valaki ezt nem érti. Honnan tudná? Ki ismeri a kétezer évvel ezelőtti közel-keleti szokásokat? Vannak, akik ismerik, vagy sok mindent ismernek belőle, de minket általánosságban az jellemez, hogy nem ismerjük. De ha az fontos, próbáljuk megismerni. Van erre lehetőség. Sok ilyen kérdés elhangzik a bibliaórákon is. Nagyon sokszor a lelkész sem tud mindjárt válaszolni. Utánanéz valahol, ő jobban tudja, hol lehet utánanézni. De ne mondjuk azt: a Lukács 10-ben ugyanarról van szó, mint a Máté 10-ben, mert Jézus itt is, ott is kiküldi a tanítványokat, s azok többé-kevésbé végzik azt, amit rájuk bízott. Nem. Mi a különbség?
A Máté 10-ben Jézus a tizenkét tanítványát küldi ki, és a lelkükre köti: sehova ne menjetek Izráel szűk földrajzi területén kívül. „Csak Izráel fiainak elveszett juhaihoz menjetek.” Aztán sok olyasmit mond nekik, amit itt a másik csoportnak is, de van egy többlete a Máténak. Részletesen beszél Jézus arról, hogy milyen szenvedések várnak majd az Ő tanítványaira, csak azért, mert az Ő küldetésében járnak. Erre készüljenek fel. A hatóság elé viszik majd őket, fizikai és lelki szenvedésekben lesz részük, de félelemre okuk nincs, és elmondja azt is, hogy miért nincs.
Ezzel szemben mit olvasunk a Lukács 10-ben? Azt, hogy hetvenkét tanítványt küldött ki - vannak olyan kéziratok, amelyek lekerekítik a számot és csak hetvenet írnak, de hetvenkettő az eredeti. Hetvenkettőt küld ki, ami már magában foglalja azt is, hogy nemcsak Izráel területére. Hetvenkettő volt a pogányok jelképes száma Izráelben. Úgy gondolták némelyek, hogy hetvenkétféle nép van (az 1Móz 10. alapján jött ki ez a szám). Tehát Lukács evangélista hangsúlyozza, hogy a hetvenkettőt Jézus már nemcsak Izráelhez, a pogányokhoz is küldi. Nekik mondja, hogy ne köszönjenek - majd meglátjuk, mi ennek a jelentősége. És ők vissza is jönnek már, és nagy örömmel beszámolnak, hogy milyen eredményes volt a munkájuk. És akkor Jézus, mintha lelohasztaná az örömüket. Azt mondja: ne annak örüljetek, hanem valami másnak. Ez csak a Lukács 10-ben van, a Máté 10-ből hiányzik.
Másról van tehát szó, és lehetséges, hogy ugyanannak a mondatnak más a jelentése más környezetben. Akkor értjük helyesen az igének az üzenetét, hogy ha azt, ami ott elhangzott, azt próbáljuk helyesen érteni. Sőt, ha már valakinek a Bibliaolvasása során ez kerül elő, akkor eszébe kell hogy jusson az, hogy egyéb kiküldésekről is olvasunk a Bibliában. Például a tanítványok közvetlenül az Úr Jézus mennybemenetele előtt kíváncsiak lettek arra, hogy Ő mikor jön vissza. És akkor is leinti őket ehhez hasonlóan, és azt mondja: „Nem a ti dolgotok azt tudni.” Hanem, mi a ti dolgotok? A ti dolgotok várni a Szentlelket, mert vesztek erőt, miután a Szentlélek eljő reátok, és tanúim lesztek nekem, (mégpedig az Ő feltámadásának a tanúi), és akkor négy koncentrikus körön megrajzolja Jézus a leendő szolgálatuk területét. Tanúim lesztek: Jeruzsálemben, az azt körülvevő kis tartományban, Júdeában, a szomszédságában levő félpogány Samáriában, sőt ezen az egész pogány világon, a Föld végső határáig.
Szabályos menetrendet ad eléjük Jézus, és megjelöli a küldetésük tartalmát, a mondanivalójukat is: a feltámadott Krisztusnak a tanúi legyenek.
Vagy ott van a missziói parancs, amit olyan sokszor emlegetünk. Megint csak Jézus mondta közvetlenül mennybemenetelekor. Kinek? A tizenegynek. A tizeneggyel van együtt és nekik mondja: „Nékem adatott minden hatalom. Elmenvén tegyetek tanítványokká minden népeket.” Itt azt mondja: tanítvánnyá tegyenek, és hozzáfűzi még a keresztségről mondottakat is.
Biztos, hogy ezek úgy egy az egyben mindnyájunkra érvényesek? Ha valamit csak a tizenkettőnek mondott, és van olyan, hogy azt nem mondja már a hetvenkettőnek sem, de a hetvenkettőnek mond valami speciálist, amit nem mondott a tizenkettőnek. Most ezt biztos, hogy mind magunkra értelmezhetjük minden további nélkül? A Szentírás tanulmányozása alapján azt kell mondanunk: nem! Nagyon vigyázni kell arra, hogy mi kire érvényes.
Amikor Péter apostol a gyülekezethez írja a levelet, és azt mondja: ti mindnyájan, akik a Krisztusban új életet kaptatok, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el titeket, - ezt már minden további nélkül magunkra érthetjük, mert itt rólunk van szó. A gyülekezet tagjairól, akik újonnan születtek. Minden ilyen embernek kötelessége és lehetősége az, hogy hirdesse annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívta el. Mondja el másoknak is: mit cselekedett az ő életében Isten, hogy beszéljen Istenről, a Szabadítóról, aki a sötétségből a világosságra hív el. (1Pét 2,9).
A következő fejezetben azt mondja Péter ugyanezeknek az embereknek, a gyülekezet tagjainak: legyetek készen mindig arra, hogy számot adjatok a bennetek levő reménységről, ha megkérdeznek titeket, szelíden és tisztelettudóan. Ez is mindnyájunkra érvényes. És ugyanakkor lehetnek olyan mozzanatok a tizenkettő meg a hetvenkettő kiküldésében is, ami egyetemes érvényű, és mindannyiunkra érvényes; ezt kell világosan látni, és kutatni az Írásokban, hogy mi az, ami csak ott őnekik, mi az, ami mindnyájunkra. És ami mindnyájunkra, abban bátorítsuk egymást és annak engedelmeskedjünk mindenképpen - például, amit itt Péter levelében olvastunk.
Van olyan hívás és küldés is, ami egészen személyre szóló. Nem olyan régen beszélhettem valakivel, aki egészen bizonyos lett abban, hogy Isten őt egy - itt a közelünkben lakó - más nyelvet beszélő nép közé küldi, ahol nem nagyon hangzik az evangélium, és meg van győződve arról, hogy neki ott a feladata, Isten ott akarja használni. A szülei aggódnak, de ő bizonyos a küldetésében.
Ilyen is van, ez megint nem érvényes mindnyájunkra. Ostobaság lenne azt mondani, hogy aki igazán elszánt tanítványa Jézusnak, az most odamegy, abba az országba evangélizálni. Ahányan vagyunk, annyiféle helyen és módon akar minket használni. És nyitva kell lenni a fülünknek, hogy megértsük, jól értsük, ne beszéljen bele a magunk szíve vágya abba, amit az Ő akarataként majd megérthetünk. Ha viszont világos lett, akkor menjünk és csináljuk.
Nos, a különbségekre jobban oda kell figyelni, és azt kérdezni a mi Urunktól, amikor olvassuk az igét: ez itt most mit jelent? Csak utána kérdezni: ebből mi következik a számomra?
II.
Néhány kérdést tegyünk fel a tanítványok kiküldéséről szóló szakaszhoz. Hasznos ilyen egyszerű kérdéseket feltenni, amikor a csendesóránkat tartjuk, és tanulmányozzuk Isten igéjét.
1) Ki küldi ki ezt a hetvenkét embert? Látszólag teljesen felesleges kérdés, mert első olvasásra mindenki megállapíthatta, hogy Jézus. Na de mi ennek a jelentősége, hogy Jézus küldi ki őket, és ők ezzel a küldetéstudattal indulhatnak ismeretlen feladatok felé, hogy az ő küldőjük maga Jézus? Ki az a Jézus, aki kiküldi őket?
Nem véletlenül mutatkozik be Jézus a tanítványoknak a mennybemenetel napján, mielőtt a missziói parancsot megkapják. Azt mondja: „nekem adatott minden hatalom mennyen és földön” - ezt eddig is tudhatták, de ez itt most nagy hangsúlyt kap. Az a Krisztus küldi el őket, akié minden hatalom mennyen és földön. És ha az Ő küldetésében járnak, akkor ott van mögöttük mindig ez a Krisztus. Mit jelent ez? Ez azt jelenti: nem magánvállalkozás az ő küldetésük. Ez Jézus ügye. Nem nekik kell megmenteni az evangélium ügyét. Örüljenek, hogy az a megtiszteltetés érte őket, hogy beengedi az ő Uruk ebbe a nagy ügybe. Persze, hogy ez szívügyükké is válhat, de ők alkalmazottai valakinek, aki ezt az egészet átlátja. Aki a maga mindenható hatalmával őrködik az alkalmazottakon is. Nem kell félniük. Váratlan, nehéz, kényes helyzetekbe fognak kerülni, de sose kell megijedni, mindig arra kell nézniük, aki küldte őket. Tanácstalanok lesznek, kérdezzék azt, aki küldte őket: Uram, mit kell itt most csinálni? Te küldtél ide engem, ismered a képességeimet. Most újra kiderült: képtelen vagyok valamit megoldani. És fog kapni tanácsot, védelmet, mondanivalót, ha ennek tudatában van. Ha meg elfelejti, hogy kinek a küldetésében jár, meg fog ijedni lépésről-lépésre. Visszafordul, elmenekül, kétségbeesik, abbahagyja, megnémul, ha nem mer támaszkodni arra, aki küldte.
De ez a felelősségnek a forrása is. Nem beszélhet akármit, csak azt, amit rábízott az, aki küldte. Gondoljunk azokra a szép igékre, amiket Jézus a maga küldetéséről mondott. Nem azt mondom, ami eszembe jut, hanem azt mondom, amit az én Atyám bízott reám, aki elküldött engem. Jézus mindig tudatában volt a küldetésének. Még az időt is ahhoz igazította, lásd a kánai menyegzőt. Hiába a szorongató szükség, csak akkor lép, amikor az Ő küldője mondja: most. Akkor viszont teszi, amit tennie kell. Nincs kapkodás, nincs rögtönzés, nincs késlekedés. Rend van, mert küldetésben jár.
Nos, innen kezdve kezdhetjük magunkra alkalmazni. Bizonyos vagyok-e abban mint hívő ember, hogy Jézus Krisztus küldetésében járok? Nem a képességeimtől, még csak nem is a műveltségemtől, nem is a hitem erejétől fog függeni, hogy egy-egy kényes helyzetben tudom-e majd mondani azt, amire ott másoknak szükségük van. Az engedelmességemtől függ. Ennek minden pillanatban tudatában lehetek, hogy meghaladja a képességeimet, a műveltségemet, a tapasztalataimat, a rutinomat. De ez nem rutinkérdés. Küldetésben járok: Uram, itt most mit kell mondanom? Uram, ezeket nem tudom szeretni. Kérek tőled szeretetet. Megígérted, hogy az Isten szeretete kitöltetik a szívünkbe a Szentlélek által.
Állandóan ilyen szoros kapcsolatban maradni a küldővel. És mikor félnem kellene is - Dáviddal együtt mondhatjuk -, bízom tebenned. Te küldtél ide. Ha itt kell elpusztulnom, vállalom. De ha még van feladatom, nem fogok elpusztulni. De nagyon félek. Valljam be, legyek őszinte. Amikor félnem kellene is, bízzam Őbenne, aki elküldött engem.
Ez a fajta küldetéstudat szabadíthatja fel az embert az élet és halál kérdésében is arra, amire Pál apostol eljutott. Újra és újra elcsodálkozom, amikor a Filippi levélben olvasom: „mivel nekem az élet Krisztus, a meghalás nyereség. Kívánok elköltözni és a Krisztussal lenni, mert az sokkal jobb, de e testben itt maradnom szükségesebb tiértetek.” Hogy melyiket válasszam, nem tudom. Majd az Úr eldönti. Ha kivégeznek, én járok jól - mondja Pál -, megszabadulok egy csomó rossztól. Ha életben hagynak, ti jártok jól, megyek és még szolgálok köztetek. Nem én fogom eldönteni, nekem küldőm van. Ha a küldetésem véget ért, egy pillanatig sem érdemes tovább élni. Ha még van küldetésem, úgysem pusztíthatnak el a gonoszok. Sok felesleges izgalmat kikapcsol az ember életéből. Nagy belső szabadságra segíti, miközben - nyilván - sok emberi indulat és érzés is harcol az ilyen emberben.
Jézus annyira komolyan veszi ezt, annyira komolyan akarja vétetni velünk ezt, hogy az Ő küldetésében jár, akit Ő elküld, hogy teljesen azonosul az illetővel. Olvastuk: „Aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki titeket elutasít, engem utasít el.” Teljesen azonosul azokkal, akiket küldött. Sose felejtsük el tehát, hogy ki az, aki küldi a szolgálatba, a bizonyságtételre, a munkába az Övéit.
2) Kikhez küldi? Említettem már a különbséget. A tizenkettőt csak Izráel fiainak elveszett juhaihoz, a hetvenkettőt minden néphez. Maga a hetvenkettes szám már ezt hirdeti: a pogányokhoz is. Nem tesz különbséget Isten az Ő szeretetében. Legelőször a választott népe hadd hallja az evangéliumot, de nem zárja ki a többi népet sem ebből. Az Ő választott népének is szüksége van a megváltásra, de a legpogányabb pogánynak is lehetővé tette, hogy az Ő megváltott gyermekévé legyen.
A törvényismerő farizeusnak is kell, de a vele együtt megfeszített rablógyilkosnak is lehet bejutnia az Isten országába. Csodálatos ez a tágasság, amiről ez a fejezet beszél mindenkihez.
Egyszer valaki őszintén elmondta, hogy egyrészt hallott az egyik legádázabb ellenségének a nehéz helyzetéről, és mivel megszokta mint hívő ember, hogy ha valakinek a nyomorúságáról hall, azonnal imádkozni kezd érte, ezért is imádkozni kezdett, és észrevette: nem tudja őszintén mondani az imádságot. S nagyon éles kérdéseket tett fel magának: Uram, örülnék annak, ha ezt az embert most megszabadítanád ebből a nyomorúságból? S ki kellett mondania: nem. Érezte, hogy ez borzasztó. Ő örülni akar annak, hogy az ellenségén Isten segítsen. És bizonyos harcot kellett megvívni, amíg eljutott oda, hogy meggyőződéssel, hittel úgy tudott imádkozni érte, mintha a legjobb barátjáért imádkozott volna. Aztán később sor került arra, hogy beszélhetett ennek az embernek arról, amit ő Istentől kapott. És elmondta, hogy megint átsuhant rajta: örülnék én annak, hogy ez is üdvözüljön? És akkor már odasegítette őt Isten, hogy azt mondta: örülnék, és akarom. Boldog lennék, ha együtt lennénk ott a mennyben, az Úrnál. Ő sem gonoszabb, mint én.
Nem olyan könnyű ám ez! Az sokkal könnyebb volt, hogy csak a ti népetek fiaihoz menjetek. Egyrészt elérhetőbb is, beláthatóbb a terep, ismerjük a nyelvet, a szokásokat. Összetartozunk amúgy is. De akikkel nem tartozunk össze amúgy, sőt szembe kerültünk? Örülnék, ha üdvözülnének?
Isten segítsen el mindnyájunkat oda, hogy ez kérdésünkké legyen, és hogy erre boldogan igent tudjunk mondani! Akkor szabadulnánk meg magunk is sokféle előítélettől, ellenszenvtől, bosszúvágytól, keserűségtől.
Kikhez küldi őket? A legközelebbihez is, de a legtávolabbihoz is. És itt nagyon fontos igazságot hadd említsek meg, még ha nincs is idő ezt most kibontani. Jézus küldetésében járva a személyes ellenszenvnek és rokonszenvnek semmi keresnivalója nincs. Nem juthat szóhoz. Persze, hogy van mindannyiunkban ez iránt rokonszenv, azzal szemben ellenszenv - akármi miatt. De ez nem juthat szóhoz. Ezt ki kell irtania magából Jézus tanítványának. Itt egy dolog van csak: az a mentő szeretet, ami Őt jellemezte, meg az az irgalmasság, ami esetleg a kétkezi segítségre sarkall. Függetlenül attól, hogy kicsoda az illető.
Az irgalmas samaritánus példázata beszédes illusztrációja ennek. Nem azért segítek rajta, mert ő ilyen vagy olyan, megérdemli vagy nem. Egy oka van a segítségnek: bajban van. Ide akar felemelni minket a mi Urunk. Gondoljátok meg, hogy ez az út vezet oda, ami a kereszten szólalt meg, hogy azokért imádkozik, akik keresztre juttatták Őt. Azokat mentegeti, akik kioltották az Ő drága, tiszta életét. Ez az indulat legyen bennünk. Efelé kell, hogy úton legyünk mindnyájan.
3) Azt is meg kell kérdezni: mivel küldte el őket Jézus? Mit bízott rájuk? Mit kell vinniük, ha küldetésben járnak?
Két megfogalmazását olvastuk itt: egyrészt a békesség evangéliumát, más helyen így fogalmazza: azt kell hirdetniük: elközelített az Istennek országa.
A múltkor próbáltuk tisztázni: ez utóbbi, hogy közel jött az Isten országa, azt jelenti: az Isten királysága, királyi uralma elérhetővé vált Jézus Krisztus által. Ki lehet lépni a bűn uralmából, és be lehet lépnünk mindannyiunknak Jézus érdeméért az Isten uralmába, ahol más törvények érvényesülnek, más védelmet biztosít, más lehetőségek, perspektíva nyílik meg az előtt, aki Őbenne hisz, és aki ezt a lépést megteszi. Át lehet lépni: Isten vár, Isten szeret, Isten nem haragszik. Ugyanezt Pál a Korinthusi levélben így fogalmazza meg: „mintha Isten kérne mi általunk, Krisztusért kérünk: béküljetek meg az Istennel, mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette érettünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Őáltala.” Isten nagypéntek óta nem haragszik, Jézus az Ő életével kiengesztelte, ne féljünk tőle, mi se haragudjunk: béküljetek meg az Istennel!
Ennek a nagy lehetősége az a jó hír, az az evangélium, amit hirdetniük kell ezeknek az embereknek. És miközben hirdetik - itt van egy elgondolkoztató félmondat -, kiderül majd, ki a békesség fia, és ki nem. Valami különös utalás arra, amit eleve elrendelésnek szoktak nevezni. Bementek egy házba, hirdetitek az evangéliumot, és kiderül: ki az, aki rezonál rá, befogadja, belép a nyitott kapun, és ki az, aki ellenáll - esetleg még meg is keményedik, vagy szembeszegül veletek. Ezzel küldi tehát Jézus őket.
4) És hogyan menjenek? Azt mondja: sietve, mert nem lehet tudni, meddig hangozhat az evangélium. Minden mellékes dolgot tegyetek félre, a lényegre koncentráljatok! Ez a magyarázata annak, hogy ne köszöntsétek azokat, akikkel az úton találkoztok. Keleten ez hosszadalmas, sok időt igénybe vevő valóságos szertartás volt. Egymás köszöntése megállás, lepakolás, többszörös meghajlás az előírt sorrendben, bizonyos sztereotip kérdések feltevése, amik aszerint folytatódnak, hogy a válasz hogyan hangzik el - nem azt jelentette a köszöntés: jó napot kívánok! Jézus még ezzel is szemléltetni akarja: nincs időnk ilyesmire. Kedves dolog, szép dolog, ha ráérünk. Jó ürügy a pihenésre, egy kicsit kifújjátok magatokat, felüdülve keltek fel, közben elbeszélgettetek - mert a köszöntés hosszas párbeszéd volt; de itt most erre nincs idő, itt most azokra kell figyelni, akik még nem hallották az evangéliumot, mert lehet, hogy nem éri meg közülük sok a holnapi napot. És ha ti holnapután értek oda, mert udvariaskodással eltöltitek az időt, elvesznek. Itt az evangélium sürgős közvetítésére hívja fel Jézus a figyelmet.
Ezt erősíti meg egy másik képpel is, az aratás képével: az aratnivaló sok, a munkás kevés. János 4-ben úgy olvassuk: a tájak fehérek az aratásra. Ha túlérik a gabona, óriási lesz a szemveszteség, s nem lesz mit kicsépelni. Ott vész el a földön. Gyerünk, gyerünk, itt az idő: fehér a táj. Itt nem kapkodásról és idegességről van szó, hanem szent felelősségről. Szorongat-e minket néha az, hogy szeretném mondani neki minél előbb? Tudunk-e úgy imádkozni: Uram, ne hívd őt haza addig, amíg át nem lép a sötétség birodalmából a te országodba.
A missziói felelősség szólal meg ebben: hagyjátok a köszöngetést, itt most az evangélizáció ideje van - mondja Jézus ennek a hetvenkét tanítványnak, s olykor mondja talán nekünk is.
5) Valami éles, valami nem szeretem is elhangzott itt Jézus szavaiban. Azt mondja: ítéletet is jelent az, hogy mentek és viszitek a jó hírt. Mert akik azt örömmel fogadják, azoknak új élet kezdődik el, akik azt visszautasítják: kizárták magukat valami lehetőségből. És ez az ő ítéletük. Ilyen kemény verseket is olvastunk itt: „Ha bementek egy városba, és nem fogadnak be titeket, menjetek ki az utcára, és mondjátok ezt: Leverjük még a port is, amely városotokból a lábunkra tapadt, de tudjátok meg, hogy közel jött az Isten országa. Mondom nektek: Sodoma sorsa elviselhetőbb lesz azon a napon, mint annak a városnak a sorsa.”
Ez, hogy leverik a port, ez azt jelenti: semmi ne legyen, ami közös rajtatok meg mirajtunk. Ti nem vállaltatok közösséget Jézussal, emiatt mi nem tudunk közösséget vállalni veletek. Ez nem ítélkezés, ez ténymegállapítás. Ha valaki Jézussal olyan szoros közösségben van, mint ahogy azt a küldetésnél próbáltam elmondani, akkor nem lehet közösségben Jézus ellenségeivel. Itt ennek a ténynek a megállapításáról van szó. Az illető kizárta magát a Jézussal való közösségből azzal, hogy visszautasította a hívást, ezért nem vállalhatnak vele közösséget Jézusnak a tanítványai. Ezt fejezte ki az, hogy még a port is lerázták.
E mögött nem lehet emberi indulat. Megint nem emberi ellenszenv munkálhatja ezt. Egyszerűen az Úrhoz való ragaszkodás. Mint ahogy Jézusban sem olyan ránk jellemző emberi indulat munkálkodott, amikor kötélből ostort fonva kihajtotta a templomból a kufárokat. Ezt csak mi szeretnénk így magyarázni és igazolni vele, amikor indulatba jövünk. Azt olvassuk: az Atyához és az Atya házához való féltő szeretet indította erre. Ott Ő messiási jelként végezte ezt, mint ahogy a közelmúltban szólt is erről egy igehirdetés. Haragból, emberi indulattal nem szabad ilyesmit tenni.
Sok minden elhangzott a tanítványok kiküldéséről. Mi a közös, és mi az, ami nem biztos, hogy ránk is érvényes? Az biztos, hogy a küldőnk: közös. Minket is Jézus küld. Az is bizonyos, hogy akit Ő elhívott, azt egy idő után küldi is. Előbb rendbehozza az életünket, aztán azt mondja: eredj el, és mondd el másoknak is, milyen nagy dolgot cselekedett veled az Isten. Hogy kikhez küld, az nagyon sokféle lehet. Itt nem kell feltétlenül magunkra alkalmazni minden részletét az egyik, másik vagy harmadik történetnek. Azt Ő világossá teszi a számunkra. Hogy mit bízott ránk, az megint közös. Valamilyen megfogalmazásban ezt hirdetni, hogy elközelített az Isten országa. Békességetek lehet Istennel. - Ezt helyzete meg embere válogatja, hogy mikor, hogyan kell megfogalmazni. És hogyan vigyük, az is sokféle lehet. Van, amikor veszteg kell maradni és buzgón könyörögni. Van, amikor ki kell mondani azt a néhány mondatot. És jó, ha nem felcserélve csináljuk, hanem úgy, ahogy mindennek rendelt ideje van.
Isten segítsen mindnyájunkat, hogy mozduljunk, ha küld az Urunk! A küldetésben sose felejtsük el: ki a mi küldőnk. Tanuljuk meg egyre jobban megfogalmazni, és merjük kimondani is, amit ránkbízott. Ugyanakkor ismerjük fel: sietni kell, és minden mellékes dolgot félre kell tenni, vagy türelmesen várni kell, ezt Ő mutatja meg majd nekünk. Csak azt el ne felejtsük: a hívás és küldés mindig követi egymást, mindenkinek az életében. Az egészséges keresztyén ember szívverése, lüktetése ez: jöjjetek énhozzám mindnyájan, - elmenvén tegyetek tanítványokká másokat. Venni és azután vinni másoknak azt, amit adott nekünk.