Már egy hete, hogy befejeződött gyülekezetünkben az evangélizáció. Az az evangélizáció, amiről azt mondtuk, akik részt vettünk rajta, hogy áldott volt, jó volt, meggazdagodott lelkünk általa. Talán a legnagyobb áldása az volt, hogy fölrázott bennünket a hirdetett Ige, odaállított az élő Isten színe elé, és ott megláttatta velünk életünk, keresztyénségünk rettentő hiányosságait. Azt, mennyire ellustult, elfáradt, külsődlegessé lett a keresztyén életünk, milyen luxus-keresztyénséggé vált kezünk között, életünkben az, amiért Jézus meghalt és feltámadott.
Engem különösen az a fölismerés döbbentett meg, amit az egyik igehirdető testvérünk így mondott: befogadtuk Jézust a szívünkbe, de a lábunkba, meg a kezünkbe, meg a szemünkbe még nem. Pedig ha nem válik életté, mozgássá, cselekedetté bennem Jézus, vagyis ha a lábamba, meg a kezembe nem fogadtam be Őt, akkor ez csak áltatás és hazugság, hogy a szívembe befogadtam. Isten felszínre hozott mindnyájunk életében, akik részt vettünk az evangélizáción, egy csomó hitványságot, bajt, bűnt. Olyat is, amiről talán eddig nem is tudtunk, ami eddig mélyen el volt merülve bennünk, a lelkünk tudatalatti mélységeiben. És most tudjátok, mi lenne a tragikus, a borzasztó? Az, ha maradna minden csak ennyiben, ha a bűneink visszamerülnének megint a tudatunk alá a mélybe, oda, ahonnét az Ige felhozta őket. Rettenetes volna, ha azokat az indítékokat, áldásokat, amiket kaptunk, ha azt, amit mozdított bennünk Isten az Ő Igéjével, most a hétköznapok hajszája, gondja, fáradsága megint leállítaná, elszürkítené, semmivé tenné - vagyis, ha az egész evangélizáció nem lenne egyéb számunkra, mint múló hangulat, langyos lelki fürdő, ami elmúlt, s mi folytatjuk tovább az életünket abban a felemás, erőtelen luxus-keresztyénségben, amiben eddig voltunk.
Rettenetes lenne, veszedelmes lenne, ítéletes lenne, ha Istennek reánk pazarolt áldásaiból nem lenne megújulás, ébredés, újrakezdés, Krisztus megváltó erőinek a kibontakozása, kiteljesedése, egyszóval: gyógyulás! Igen: tragikus, végzetes lenne, ha nem lenne itt közöttünk valóságos, szemmel is látható gyógyulás! Ha valaki most megkérdezné tőlem, mit tegyen, hogy a kapott áldásokat megragadja, el ne szalassza, hanem Isten kegyelmének a gyógyító erejével valóban új életet kezdjen, akkor csak azt tudnám mondani neki, amit Jakab apostol mond a felolvasott Igében: “Valljátok meg bűneiteket egymásnak és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok”. Éppen azt a célt mutatja fel, amit mi el akarunk érni, a gyógyulást és a hozzá vezető utat is: valljátok meg...
Az elmúlt 20 esztendő alatt, mióta ebben a gyülekezetben szolgálok, sokszor beszéltem már erről az Igéről, de most valóban Isten Lelke kényszerít rá, hogy újra erről beszéljek, és ha közismert dolgokat mondok is el róla, de azt halálosan komolyan mondom. Minden szó hangsúlyos ebben az Igében. Hadd próbáljam én is kihangsúlyozni előttetek.
“Valljátok meg!” - Megvallani valamit lényegesen más, mint csak egyszerűen elmondani a problémákat, megbeszélni, kibeszélni az embernek magát. Ez is nagyon jó, szükséges persze. Mindnyájan jól tudjuk, milyen jó az, ha valaki ki tudja beszélni azt, ami a szívén van. Egyszerűen lélektani szükségszerűség, hogy az ember néha ki tudja önteni a szívét egy másik, egy megértő ember előtt. Nagy megkönnyebbüléssel jár egy ilyen lelki kipakolás. Múltkor olvastam egy újságban, hogy egy finn lelkész Helsinkiben hirdetést helyezett el valamelyik napilapban a következő tartalommal: “Ha beszélni akar valakivel problémáiról, nehézségeiről, hívja fel délután 5 és 6 óra között a következő számot telefonon”. És meg volt adva a szám. A következő napokban olyan sok hívást kapott, hogy kénytelen volt új és új telefonvonalakat bekapcsoltatni, és 12 férfi és női segítőtársat bevonni a szolgálatba. Ez a rövid kis hír is mutatja, milyen kimondhatatlan nagy az emberi lélek igénye arra, hogy beszélgethessen valakivel a nehézségeiről.
De akármilyen jó és szükséges ez, akármilyen hasznos, ez még nem az a lelki művelet, amit Jakab apostol így mond: valljátok meg bűneiteket egymásnak. Más dolog a problémáinkat, lelkünk terhét elmondani, szívünket kiönteni valaki előtt, és más dolog a bűneinket megvallani. Az egyik jólesik, a másik fölöttébb nehezünkre esik. Az egyikre vágyakozik bennem a lélek, a másik ellen végsőkig tiltakozik bennem az énem, mert ez mindig ezt jelenti: vállalom a bűnt bűnnek. Megvallani valami bűnt mindig a legkíméletlenebb leleplezést jelenti. Megvallom, azaz kifejezésre juttatom, hogy nem vállalom azzal a bűnnel tovább a szolidaritást, nem dédelgetem, nem rejtegetem tovább magamban, nevén nevezem, ezzel mintegy megfogom a fülénél fogva, kiemelem a lelkemből, kiteszem magamból. Megvallani: ez azt a készséget fejezi ki, hogy kész vagyok leszámolni vele. A bűn szereti a sötétséget, a fedezéket. A Sátán semmitől sem irtózik annyira, mint a nyilvánosságtól. Nos, amikor megvallom, akkor ezzel mintegy föltártam a nyilvánosság előtt, ezzel mintegy elárultam a bennem lévő Sátánt, és lelepleztem a munkáját. Leleplezem Isten előtt, mégpedig a bűnt gyűlölő Isten előtt.
A “bűneiteket” valljátok meg egymásnak - mondja az apostol. Nagyon jól tudom, milyen nehéz odáig eljutni, hogy bűnnek ismerjem el a bűnt. Vannak nekünk szép, modern és tudományos szavaink, amik sokkal kellemesebbek, mint a bűn. Azt mondjuk egy-egy átkos szenvedély helyett, hogy átöröklött tulajdonság. Az emberekkel való szeretetlenség helyett, hogy idegesség, a közönséges paráznaság helyett azt, hogy ártatlan flört, és így tovább. Hányszor hallottam már, meg magam is mondtam már: hát az csak nem lehet bűn, hogy az ember megiszik egy pohárka bort! Vagy szép, udvarias bókot mond egy piruló fehérnépnek. Vagy az csak nem lehet bűn, ha az ember letagadja magát a telefonban, hiszen mindenkinek joga van ahhoz, hogy ne zavarják állandóan! Nos, én nem tudom megmondani, hogy mi a bűn, nem én mondom meg azt, hanem az Úr. De amit Isten bűnnek mond, azt vállaljam el én is bűnnek! Én nagyon jól tudom, milyen nehéz eljutni odáig, mint a tékozló fiú, amikor végre rászánta magát, hogy elindul és ezt fogja mondani: “Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened”. Sokkal könnyebb azt mondani, hogy Atyám, azért jutottam ide, a disznók vályújához, azért kerültem magam is lelki csődbe, sodródtam bűnbe, mert a hitvestársam így meg úgy viselkedett velem, vagy mert az állástalanság felőrölte az idegeimet, vagy mert veszélyben forgott az életem és vállalnom kellett a nem tisztességes utat, másként nem tudtam volna segíteni magamon és a családomon. Igen, ezt könnyebb mondani. De ez nem bűnvallás! Ez mások bűnének a megvallása. Annak pedig nincsen semmi értelme. Nem gyógyul általa semmi, sőt még jobban elmérgesedik a helyzet, még jobban elgennyed a seb. Még nagyobb lesz a nyugtalanság és fájdalom. Tudom, én is megpróbáltam így szabadulni a magam bűneitől, mást okolva értük. Nem ment! Neked sem fog menni! A bűnvallás azért olyan nehéz, mert ott nem lehet mellébeszélni, ott mindenki a maga egyéni bűnével lép Isten elé, mindenki a maga személyes számadását viszi oda. Ha igazán meg akartok gyógyulni, ha igazán új életet akartok kezdeni, ha igazán meg akartok tisztulni, ne mentegessétek magatokat, ne vádoljatok senkit, ne keressetek semmi enyhítő magyarázatot, hanem a bűneiteket valljátok meg. Mindent, amit Isten tart bűnnek bennetek!
Így mondja az apostol: "egymásnak" valljátok meg bűneiteket. Hát nem Istennek? Hát nem elég az, ha valaki Isten előtt föltárja a maga bensőjét? Mi szükség van akkor még arra, hogy egy másik ember is tudjon róla? Itt valami nagy ajándékot, segítséget akar adni Isten a bűnvallás nehéz, küzdelmes műveletében az embernek. Ad egy testvért a bűneivel viaskodó ember mellé. Ez a testvér Isten megbízásából van ott, hogy valóságosabbá, szinte érzékelhetőbbé tegye jelenlétével a bűn fertelmességét, a láthatatlan Isten jelenlétét. Olyan orcátlanok vagyunk mi emberek, hogy Isten előtt, “csak” Isten előtt minden pironkodás nélkül el merjük mondani bűneinket. Jele ez annak, hogy sem a bűnünk nem fáj igazán, sem Isten jelenléte nem tudatos igazán. Egy másik ember jelenléte jobban elpirulásra késztet, ha a saját bűneimről van szó. Nos, hát így segít az a másik, segít komolyan venni a bűneimet, segít elmondani, kirakni, segít odavinni a kereszt vére alá, segít imádkozni, segít a fölmentő bocsánatot átvenni, segít Isten könyörülő irgalmáért könyörögni, hálát adni. Segít érzékelni azt, hogy Isten nem egy eszme, nem egy gondolat, hanem élő valóság, olyan személyesen jelenlévő, mindent valóban halló és a könyörgésre válaszoló valóság, mint ez a segítő testvér itt, mellettem. Ezért mondja az apostol: valljátok meg bűneiteket egymásnak és így imádkozzatok egymásért.
És hozzáteszi: “hogy meggyógyuljatok!” Az igazi bűnvallás azt jelenti, hogy az ember leplezetlenül, egészen odaáll Isten elé. Ahol pedig ilyen Isten-elé-állás, Isten jelenlétébe való lépés történik: ott mindig gyógyulás van. Mi ez a gyógyulás? A bűnbocsánat csodája és fölszabadító ereje! Az történik, ami Dávidnál: “Míg elhallgatám, megavultak csontjaim a napestig való jajgatás miatt. Míg éjjel-nappal rám nehezedék kezed, életerőm ellankadt, mintegy a nyár hevében... Vétkemet bevallám néked, bűnömet el nem fedeztem. Azt mondtam: Bevallom hamisságomat az Úrnak - és te elvetted rólam bűneimnek terhét.” (Zsolt 32,3-5) Az Újtestamentumban is sok határozott ígéret van reá, csak egyet hadd mondjak: “Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól.” (1Jn 1,9) Tudjátok, mi akadályozza meg Isten bűnbocsátó kegyelmének, erejének az életünkbe való beleáradását, csodás hatását? Nem a bűneink, hanem az, hogy nem merjük, vagy nem akarjuk megvallani azokat. De ha megvallottad, akkor most már nincs többé semmi akadálya annak, hogy Krisztus megváltó halálának és feltámadásának a gyógyító ereje beléd áradjon, hogy megragadjad a bűnbocsánatot, vagy helyesebben a bűnbocsánat ragadjon meg téged és sodorjon magával. Ha megvallod a bűneidet, akkor egészen konkréttá válik a bocsánat is. Tudod, hogy mit bocsátott meg Isten Jézus érdeméért. Tudod, hogy miért fizetett helyetted a te Megváltód! A bűn megvallása nem egyéb, mint életünk fájó sebének a feltakarása és odatartása az isteni kegyelem gyógyító sugarába, s akkor Isten bűnbocsátó szeretete ott gyógyít, azt gyógyítja, ami beteg volt, ami fájt, ahol vérzett az életünk! Ahol a legnagyobb volt a baj. Igen, az által gyógyulunk meg, hogy Isten megbocsátja a bűneinket. Hogy Isten mindazt a tisztátalan vágyat, gondolatot, tettet, szót, amit megvallottunk, úgy megbocsátja, mintha sohasem lett volna, sohasem létezett volna. Kitörli az életünkből, megszabadít a terhétől, az emlékétől, a vádjától, a hatalmától.
Ismeritek ugye a magnetofon-szalag lényegét? Arról van szó, hogy a kimondott szavainkat egy ügyes készülék egy szalagra fölveszi és megörökíti. Minden szó le van rajta rögzítve, pontosan úgy ad vissza mindent, ahogyan elhangzott. De azt is meg lehet tenni ezzel a csodálatos készülékkel, hogy az ember “letörli” róla a fölvett beszédet. Úgy le lehet törölni mindent, mintha sohasem lett volna rajta, mintha sohasem hangzott volna el, és így alkalom van arra, hogy a régi helyett valami egészen új mondanivalót vegyen föl rá az ember. - Ilyen az Isten kegyelmének a csodája is. Olyan sok minden van az életünkben, amit elrontottunk, ami nem szép és nem jó, ami bár ne lenne rajta életünk szalagján, aminek nem szabadna úgy lenni. Nos hát, Isten képes és akar is megbocsátani, úgy megbocsátani, hogy az a csúnya, az a bűnös dolog egészen eltűnik, kitörlődik. Jézus Krisztusnak vére megtisztít minket minden bűntől! Ha Isten megbocsát, akkor a régi eltűnik és minden újjá lesz! Akkor a mi életünk csúnyaságai helyébe Jézus életének a szépségei kerülnek.
Maga Isten mondta ezt Igéjében: “Eltöröltem álnokságaidat, mint felleget, és mint felhőt bűneidet...” (Ézs 44,22) Miképpen a felhő, a reggeli köd a felkelő nap sugaraiban eloszlik, semmivé válik: így lesz a megvallott bűnnel is Isten kegyelmének a napsugarában. Ez az a gyógyulás, amiről az apostol beszél. Egy ilyen lelki nagytakarítással lehet újrakezdeni az életünket, újrakezdeni másképpen, mint eddig! Egy ilyen nagy tisztulás után van az, hogy az ember szabad, hogy az ember akar és tud is megváltottan élni és munkálkodni! Egy ilyen nagy bűnbocsánati élmény után fordul elő az, hogy még testileg is hatni kezd Krisztus megváltó ereje, elmúlik a nyugtalanság, lecsendesednek az idegek, megszűnik a fölösleges gyomorsav, leszáll a magas vérnyomás, pihentető lesz az éjszakai álom, megmagyarázhatatlan betegségek gyógyulnak meg az emberben. - Így kezdődik mindenütt, mindenhol az igazi ébredés, hitben való megújulás, Krisztus követésében való megerősödés!
Való igaz hát, amit az apostol mond: “Valljátok meg bűneiteket egymásnak és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok.” Életünk minden hitványságával meneküljünk oda hozzá, valljunk meg neki mindent őszintén, hogy meggyógyuljunk bűnbocsátó kegyelmének az ereje által. És akkor Ő majd mindent igazán újjátesz Jézus Krisztus érdeméért, Jézus Krisztus által.
Ámen
Dátum: 1957. október 13.