Múlt vasárnap ugyanennek az Igének az első feléről beszéltem, most tehát csak a második feléről szeretnék beszélni, arról, ahol az imádság erejéről van szó.
Ezt a verset a görög eredeti szöveghez jobban alkalmazkodó új, magyar bibliafordítások így mondják: “Nagy erő van az igaz ember buzgó könyörgésében”. Vagy így: “Sokat tehet az igaz ember odaadó könyörgése”. - Így még inkább látjuk, hogy milyen nagy dolog az imádság! Tehát nemcsak hasznos dologról van szó, amikor imádkozunk, hanem hathatós, erőteljes műveletről, olyan cselekményről, amiben hatalom, mennyei energia működik, amitől az isteni Ige összefüggésében: a beteg ember fölgyógyul, a bajban lévő testvér isteni segítséget kap. Mármost ha így értjük ezt az Igét, akkor legelőször is rögtön azt kell őszintén megmondanunk, hogy a mi imádságunk, a mi könyörgésünk nem ilyen! Abban nincs ilyen erő, abban nem hat, nem működik ilyen mennyei hatalom, az nem ilyen hasznos! Nincs neki semmi különösebb haszna, sem másokra, sem magunkra!
Mit jelent például az az imádságunk, amit étkezés előtt szoktunk mondani, amire pár perc múlva, a levesnél már nem is emlékezünk, hogy jaj, vajon imádkoztunk-e már?! El is feledtük rögtön. És ha Jézus komolyabban venné ezt a kis imádságot, hogy “légy vendégünk”, mint mi, és valóban meg is jelenne mint vendég, talán szomorúan hallgatná a beszélgetésünket ott az asztalnál. Ennyire semmit se ér például ez az imádságunk! Vagy talán az az imádság többet ér, amit este, fáradtan, az ágyban fekve mond az ember gondolatban, hogy aztán utána, mint aki minden dolgát elvégezte már arra a napra, fülére húzhassa végre a paplant és alhasson? Vajon erre az imádságra lehetne azt mondani, hogy “igen hasznos”, vagy hogy “nagy erő van benne”? Nem hiszem! Ebben nincs semmi erő! Ennek nincs semmi haszna, hacsak az nem, hogy elálmosít, álomba ringat. Vagy talán annak az imádságunknak van ilyen ereje és haszna, amit itt a gyülekezetben szoktunk közösen elmondani az istentisztelet kezdetén meg a végén? Ami, ha már egy kicsit hosszabbra sikerül, nyúlik: elkalandozunk közben, elbóbiskolunk, ami csak olyan megszokott formája az összejöveteleink elkezdésének és bevégzésének? Ezeknek az imádságoknak lenne valami különös hatásuk az egész gyülekezet életére?!
Atyámfiai! Én megrémültem, amikor ezt az Igét olvastam, és hozzá mértem a mi szokásos imádságainkat, imaalkalmainkat. Mert a mi könyörgéseinkről, valljuk meg egészen őszintén, szépítés nélkül: nem mondható az, hogy “igen hasznos, igen erőteljes, igen hathatós”. - Ez pedig nagyon szomorú dolog. Sokkal szomorúbb, mint ahogyan gondoljuk általában. Jézus annak idején nagyon élesen szembefordult a saját kora erőtelen, üres imagyakorlatával. Emlékeztek arra a különös történetre, amikor Jézus megátkozta a terméketlen fügefát, mert csak lomb volt rajta, de gyümölcs nem? Nos: ez jelképes dolog volt, mert a fügefa volt a zsidóknál az a fa, ami alatt imádkozni szoktak. Az akkori zsidóságnak az imádsága terméketlen volt, gyümölcstelen vallásos szertartás, nem volt semmi haszna. Az olyan imádságnak, amelyiknek a nyomán nem fakad áldás, amelyiknek a nyomán nem működnek Isten gyógyító, tisztító erői: az ilyen imádságnak - éppúgy, mint a gyümölcsöt nem termő fügefának - nincs létjogosultsága! Az ilyen, haszon nélküli imádság, éppúgy, mint a gyümölcsöt nem termő fügefa: fölösleges, hogy legyen! Nincs rá szükség!
Én azt hiszem, Testvérek, hogy nekünk egészen újra kellene tanulnunk az imádság jelentőségét és gyakorlatát. Ebből az Igéből azt látjuk, hogy az az imádság, amelyikről az apostol azt mondja, hogy igen hasznos, hogy nagy erő van benne: az közösségi imádság. Nem egy ember magános, privát ügye, lelkigyakorlata, egyéni áhítatos cselekménye, hanem egy közösségnek a komoly, nehéz szolgálata. Itt ti. arról van szó, hogy a gyülekezetnek valamelyik tagja beteg, bajban van, szenved, vagy valami nagy bűnbe esett. Tehát megtámadták a gyülekezet életét az alvilági erők, a Sátán démonikus hatalmai. Nos: álljanak csatasorba a többiek, fonjanak imagyűrűt a bajbajutott atyafi körül, vallják meg a bűnt, ami a zavart okozta, imádkozzanak együtt egymásért, mert “igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése”. Tehát még egyszer: itt több embernek, több hívő embernek közös ügyért való együttes imádságáról van szó. Ennek van olyan jó hatása, olyan nagy ereje, mondja az apostol.
Mi már egészen elszoktunk attól, hogy az igazi imádság közösségi ügy: a Krisztus nevében együtt lévő kettőnek, háromnak, vagy többnek a közös szolgálata. Pedig a Bibliában alig van szó magános imádságról, annál többet a gyülekezet együttes könyörgéséről. Amikor Jézus azt mondja: menj be a te belső szobádba imádkozni, akkor se másoktól akar elszakítani, hanem a külsőségekben tetszelgő imádság ellen akar védeni. Azt azonban már nem mondja, hogy egyedül menj be a belső szobádba. Bemehetsz oda a feleségeddel, meg a gyermekeiddel, az imatársaiddal, az imaközösségeddel! Csak az a baj, hogy nincs ilyen - nem belső szobánk, hanem imatársunk! -, hogy nincs ilyen imaközösségünk! Magunkra maradtunk még az imádkozásban is. Azt is magányosan végezzük! Olyan is az!
Nos, arra figyelmeztet az Ige, hogy éppen a közös imádságban van az erő. Ennek adattak a legnagyobb ígéretek. Figyeljétek meg: többes szám második személy: “kérjetek és adatik néktek” - “Amit kértek az Atyától az én nevemben, meglesz néktek” - “Ha annyi hitetek volna, mint a mustármag...” - “Legyen néktek a ti hitetek szerint”. Többen teszik össze a hitüket, mint a kezüket: több áldás fér bele, többet tudnak elfogadni. - Itt szabadul meg az ember az imádság egyik legnagyobb veszedelmétől: az egocentrikus, az énközpontú beállítottságtól. Ti. a saját egyéni szükségleteink körül forog legtöbbször az imádságunk, és miatta elfeledkezünk arról, hogy az imádkozásban éppen arról a feladatról van szó, amit másokért kellene végeznünk. Az az imádkozó élet, amelyik a másokért való könyörgést nem tekinti legfőbb feladatának: gyümölcstelen! Haszon nélkül való!
Nem tudom, vettétek-e észre, milyen sokszor mondtam már eddig is, így: imaszolgálat, imádság mint feladat, mint elvégzendő munka, szolgálat. Nos igen, éppen arról van szó, hogy az imádság, az ilyen közös imádság: valóban az, egészen reális, elvégzendő feladat, szolgálat, munka, és éppen ezért hasznos. Csak mi már az ilyen lelki művelet, lelki szolgálat értelmét szinte nem is ismerjük. Annyira hozzászoktunk az anyaghoz, hogy csak az olyan erőt tartjuk reális erőnek, amit gépekkel, motorral, robbanóanyaggal, tehát technikai úton, vagy vegyi eszközökkel, tehát materiálisan fejt ki az ember. Ma azonban már - amikor az atomfizika megmutatta, hogy az anyag nem anyagi valóságból állott elő, hogy az egész látható anyagi világ mögött ott van egy láthatatlan, nem anyagi világ mint háttér, mint alkotó és fenntartó erő: most már természettudományosan is egyre valószerűbbé válik az, hogy más egyéb faktorok, tényezők is közrehatnak az élet alakulásában, mint amit eddig elismertek és kikutattak a tudósok. Kezdünk lassan rájönni arra, hogy kétezer évvel ezelőtti őseink nem is tévedtek, amikor a gondolatnak, a szónak, az imádságnak reális erőt tulajdonítottak.
Az tehát, amit az apostol mond, hogy igen nagy erő van az igaz ember buzgóságos könyörgésében: nem is olyan elavult nézet, kezd nagyon is modern lenni. Hiszen az imádság nem egyéb, mint tudatos bekapcsolódás abba a láthatatlan, nem anyagi világba, amely alkotó és fenntartó háttere az egész látható, anyagi világnak, a testünknek, a világtörténelemnek; tudatos bekapcsolódás, rákapcsolódás arra a másik tényezőre, mondjuk ki: az Isten gondolatára, akaratára, ami legfőbb fokon irányítja az életet itt a földön. Tehát az imádkozás valóban belső lelki munkálkodás, mégpedig kettős értelemben: elfogad és továbbad általa az ember valamit. Tehát: elfogadja, fölfogja a mennyei hatásokat, megnyitja magát a Krisztusból áradó erők előtt. Másfelől továbbítja is rögtön ugyanazt mások felé, másokat is bevon ugyanebbe az erőhatásba. Tehát az imádság igazán nem régen túlhaladott életstílus avult maradványa a modern korban, hanem nagyon is józan, reális, nélkülözhetetlen valami! Mi? Szolgálat! Embereknek emberekért vállalt és végzett szolgálata! - Képzeljük csak el, hogy két ember ás kutat, mind a kettő a saját kertjében. Később kiderül, hogy mindkét kút a föld alatt ugyanabból a víz-érből kapja a vizet. Ha az egyik ember megmérgezi a vizet a saját kútjában, a másik kútban lévő víz is megmérgeződik. És ha az egyik megtisztítja a vizet a maga kútjában, a másik kút vize is megtisztul általa. Ilyen az egymásért való igazi imádság hatása is! Külsőleg mi emberek elválasztódunk egymástól a testünk határai által. De a pszichológia már régen mondja, hogy a tudatalatti világ területén nincsenek olyan éles határvonalak egyik lélek és a másik lélek között, egy embercsoportnak egy bajba jutott emberért vagy csoportért való könyörgése között.
Érzitek már, milyen reális segítséget jelenthet az imádság? Érzitek, micsoda titokzatos mélységek vannak itt, amikor azt mondja Jakab apostol: “Imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok, mert igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése.” Érzitek már, milyen fontos szolgálatról, egymás érdekében, egymás javára, gyógyulására végzendő szolgálatról van szó az imádkozásban?! A Krisztus gyülekezetének egyik legfőbb szolgálata az imádság. Éppen olyan konkrét szolgálata a könyörgés, mint például a szegények gondozása, az Ige hirdetése, a Krisztusról való bizonyságtétel. A Krisztus gyülekezetének szent feladata az, hogy imádsággal segítse, támogassa, vigye előbbre Isten ügyét ebben a világban: imádsággal segítse az igehirdetést, a gyülekezet hitre jutását; imádsággal küzdjön a gonosz minden hatalma ellen; imádsággal segítse jó irányba terelődni a világpolitikát; imádsággal készítse Isten országának útját...
Tudjátok-e azt, hogy szerte a világon most kezd a keresztyén egyház ráébredni erre a feladatára, és egyre több helyen alakulnak olyan imacsoportok, imaközösségek, amelyek a másokért való könyörgést, mint egy reájuk bízott feladatot, munkát, szolgálatot vállalják és végzik?! És vajon, amikor a gyülekezet itt a templomban összejön, nem az imádság házában van-e? Nem Jézus nevezte-e a templomot az imádság házának? Mi pedig a templomainkból auditóriumot [előadótermet] csináltunk, azaz egy “hallgatóság” - nem egy imádkozó sereg, hanem egy hallgatóság - befogadására alkalmas termet csináltunk! Pedig minden templomi istentiszteletnek a csúcspontja kellene legyen az, amikor a gyülekezet az imádság szolgálatát végzi. Mi a templomba már sajnos nem annyira a közös imádságért megyünk, hanem egy lelkész prédikációját meghallgatni és utána azt legjobb esetben megbeszélni, hogy milyen volt. Pedig a templomban más nagy ajándékot is kapunk: alkalmat az imaközösségre, a könyörgés aktív szolgálatának a közös végzésére.
Végül még csak egy kicsi szót szeretnék kihangsúlyozni ebben az Igében: “Igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése.” Vagyis a nem-igaz ember könyörgése, imádság-szolgálata nem hasznos, nem sokat ér. Rettenetes példa van erre az Ótestamentumban. Nemrégen olvastuk vezérfonalunk szerint és beszéltünk is róla a bibliaórán: Az Isten jelenlétét jelképező frigyládát viszik kocsin Jeruzsálem felé. Az ökrök megbillentik a kocsit, a szent láda csaknem lefordul. Uzza, az egyik ember a kocsi mellett, nagy jóakarattal, emberi buzgósággal odaugrik, kinyújtja a kezét, hogy megoltalmazza a szent ereklyét a leborulástól. Abban a pillanatban holtan esik össze. Miért?! Hiszen jót akart! Segíteni akart Isten ügyén. Szolgálni akart! - Ezzel a rémes példával mutatja be Isten, hogy az Ő ügye szent ügy, tisztátalan kézzel, meg nem tisztult szívvel nem lehet hozzányúlni! Hiába az emberi buzgóság, hiába a jóakarat: nem az kell hozzá, hanem tiszta kéz és tiszta élet. Az imádság szolgálata a legszentebb szolgálat és a legnehezebb szolgálat is. Csak az igaz ember és az igaz emberek közössége végezheti úgy, hogy az hasznos, hogy abban erő van, hogy annak a nyomán gyógyulás, ébredés, megújulás támad a gyülekezetben.
Az igaz ember nem a bűntelen ember, hanem a Krisztus halála érdeméért igaznak deklarált, Jézusnak helyette való elítéltetéséért vád alól felmentett ember. A bűneit megbánt, a bűneit megvallott ember, a bűnbocsánatot átélt ember, a Krisztus vérével bűneitől megtisztított ember: ez az igaz ember! Nincs semmi a világon, ami annyira gátolná, eltömítené az imádság erejét, mint a meg nem bánt, meg nem vallott és a Krisztus vére alá le nem tett bűn. Csak a Krisztus vére által megtisztult emberek imaközössége lehet olyan csatorna, amelyen Isten áldásai, Isten Lelkének újjáteremtő, gyógyító erői áradnak bele ebbe a világba. Nem lesz addig erő az imádságotokban, amíg meg nem tisztultok minden bűneitektől a Krisztus vérében. De azután itt is igaz, most is igaz, hogy “igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése”.
Bár odaalázna bennünket a saját imádságaink erőtelenségének a tudata Jézus lábai elé, és bár őszintén fakadna föl lelkünkből a könyörgés:
Krisztusom kívüled nincs kihez járulnom,
Ily beteg voltomban nincs kitől gyógyulnom;
Nincs ily fekélyemből ki által tisztulnom,
Veszélyes vermemből és felszabadulnom.
Gyújtsd meg szövétnekét áldott szent Igédnek,
És bennem virraszd fel napját kegyelmednek;
Igaz utat mutass nékem, szegényednek,
Járhassak kedvére te szent Felségednek.
(226. ének 1-2 vers)
Ámen
Dátum: 1957. október 20.