Család a Bibliában

Bejelentettem a múlt vasárnap, hogy a “Család a Bibliában” című sorozatban most a házassági elválásról szeretném Isten üzenetét hirdetni. Mind a két felolvasott igerészből, de az egész Bibliából is az látszik, hogy ez az üzenet félreérthetetlen, világos és egyszerű: Isten ellene van a válásnak! Isten gondolata és akarata szerint a házasság egy férfinek és egy nőnek egész életen át tartó testi-lelki életközössége, aminek mindenféle megbontása, akár kívülről, akár belülről történik az: paráznaság, házasságtörés, tehát bűn. Jézus a házasságot felbonthatatlan szövetségnek tartja, hiszen férfi és nő egy testté lett benne, és a paráznaságot se úgy említi, mint okvetlen válóokot, hanem mint olyan tényt, ami már megrontotta, összetörte a házasságot. Hogy mennyire nem föltétlen válóoknak tekinti a paráznaságot, éppen idevonatkozó szavai mutatják, amikor azt mondja, hogy ha elbocsátott asszony újra férjhez megy, házasságot tör, és ha a férfi elbocsátott asszonyt vesz el, szintén házasságot tör.

Egy példával hadd világítsam meg, hogy milyen esetre vonatkozik Jézusnak ez a szigorú kijelentése. Bejött hozzám egyszer egy fiatal leány esküvőt bejelenteni. Amikor fölírtam az adatokat, kiderült, hogy vőlegénye elvált ember. Kérdésemre a leány mosolyogva, sőt bizonyos büszkeséggel mondta el, hogy egy hivatalban dolgoznak már évek óta vőlegényével, beleszerettek egymásba, és ezért vált el a férfi a feleségétől. Tehát más szóval: ez a leány elhódította másnak a férjét. Megmondtam néki, hogy semmiképpen sem vagyok képes arra a házasságra, amelyik egy másik házasság romjain akar fölépülni, Isten áldását kérni. Nem is eskettem meg őket. Az ilyen házasságra mondja Jézus, hogy az nem házasság, hanem házasságtörés. - Persze van olyan eset is, hogy a hűtlenül elhagyott asszony, vagy a cserbenhagyott férfi akar új házasságot kötni. Ez más eset. Ez egészen természetes, de most nem erről van szó, hanem arról, amit Pál apostol - ismerve Jézus tanítását - ilyen határozottan kimond: “Azoknak, akik házasságban vannak, hagyom nem én, hanem az Úr, hogy az asszony férjétől el ne váljék és a férj se bocsássa el feleségét.” Ez az Isten rendelése!

Csakhogy ez a gyakorlatban nem mindig ilyen egyszerű! Mert a válás rendszerint nem ott kezdődik, hogy férj és feleség beadják egymás ellen a válókeresetet, és elkezdik a különélést. A válás nem jogi aktus, nem bírósági ügy, hanem lelki ügy és probléma. Gyökerei messzire és mélyre nyúlnak le. Sokszor a válás már a jegyességgel és a házasságkötéssel kezdődik, a meggondolatlan és elhamarkodott döntéssel. Azzal, hogy a jegyesség idejét csak úgy tekintik, mint egy kényszerű és kellemetlen várakozási időt, amíg a fiú végez, vagy amíg a lakásprobléma megoldódik, vagy a stafírung elkészül, hogy azután végre jöjjön a várva-várt happy-end, az esküvő. Pedig a jegyesség nem erre való! Hanem arra, hogy emberek, akik vonzódnak egymáshoz, megismerjék egymást. Belenézzen egyik a másik lelkébe. Ki lesz az élettársa? Végig tud-e vele élni egy egész életet? Tudja-e vállalni mindenestől, nemcsak a külsejét, hanem a bensőjét is: mi rejtőzik a mosolygó, kedves arc és meleg szó mögött, milyen jellem, milyen lélek, milyen hit? És tudja-e vállalni nemcsak a bensőjét, hanem a külsőjét is, amire az esküszövegben azt mondjuk, hogy “vele megelégszem” - tudja-e vállalni jövendő élettársa származását, környezetét, őt magát, úgy, ahogyan van? Egy fiatal ember mondta menyasszonyáról egyszer: “Nagy áldozatot hoz ez a leány, hogy hozzám jön, hiszen tudja, hogy éveken át tüdőszanatóriumban feküdtem!” Azt mondtam neki: “Ha ez neki áldozatot jelent, akkor már nem hozzád való. Vagy tud szeretni úgy, ahogy vagy, tehát a volt TBC-del együtt, vagy ne vedd feleségül!” - A jegyességi idő nem arra való, hogy a szerelem bódulatában várjuk a beteljesedést, hanem arra, hogy megérlelődjék bennünk a meggyőződés, a hit atekintetben, hogy valóban Isten rendelt-e egymásnak bennünket egész életre szóló testi-lelki életközösségre?

A későbbi válás így sokszor a felelőtlenül kötött házassággal kezdődik már. Ezért olyan kétes értékű a ma divatossá váló túl korai házasságkötés. Fiatalok, vigyázzatok, mert egy Istennel át nem tárgyalt, elhamarkodott lépéssel a megálmodott boldogság helyett boldogtalanná, szerencsétlenné is tehetitek egymást. Úgyis olyan sok veszedelem környékezi a boldog házaséletet később, hát még akkor, ha már az út kezdetén nincs minden rendben. De a legjobb előjelekkel indult házasságban is nagyon gyakran előjön a válás problémája. És itt megint mélyebben kezdődik a válás, mint ahogyan a felszínen látszik. A házasság két ember testi-lelki életközössége. Pál apostol a felolvasott Igében mind a kettőt egyaránt hangsúlyozza. “Tegye meg a férj a felesége iránt a házastársi kötelességét, - Ne vonjátok el magatokat egymástól, - Nem tudtok önmegtartóztatásban élni” - mondja. (1Kor7,5) És ugyanakkor azt is hangsúlyozza, “Érjetek rá a közös böjtölésre és imádkozásra” - Mintha azt is mondaná: mindent együtt csináljatok, ne hagyjatok rést magatok között se testi, se lelki életközösségetekben, mert ezen a résen át szokott betörni a Sátán a házasságotokba. Ne hagyjátok magára a másikat se testi, se lelki életében, ne szakadjatok el, ne váljatok el egymástól se testileg, se lelkileg - erre int az Ige. Ilyenkor szokott a magára hagyott házastárs menekülni vagy az ivásba, vagy a munkába, ilyenkor szokott vigasztalódni valaki mással. A hiányzó gyengédséget, testi vagy lelki megértést, szeretetet úgy pótolja, ahogy tudja. Pótlékkal vigasztalódik.

Egyszer egy férfi jött a lelkipásztorához és elmondta, hogy nagy problémái vannak, amikről szeretne elbeszélgetni. Ilyen kérdések foglalkoztatják, mint Isten, világ, menny, pokol, Marx és Sartre, és sajnos, mondta, a feleségével nem tud ezekről a problémákról beszélni. Mert a felesége varrni és főzni ugyan nagyon jól tud, de a filozófiához nem ért. A lelkipásztor minden bevezetés nélkül odavetette a kérdést: nem játszik-e szerepet az életében egy másik asszony? A filozófus ijedten kérdezte. honnan tudja ezt a lelkész? “Nos - mondta a lelkipásztor, aki a saját feleségéről megvetően beszél, belsőleg már nyilván elszakadt tőle, és abban a veszélyben van, hogy átmászik a kerítésen!” Olyan ez a belső szakadás, külsőleg nem is látható rés, mint amikor az összefugázott kövek között hajszálrepedés támad, beszivárog a víz és a téli fagy szétrepeszti az egészet. Igen: a testi vagy lelki szeretet fugázásának az alig észrevehető hajszálrepedésein át beszivárog a férj és feleség közé a Sátán bomlasztó ereje, és egyszerre csak szétreped, szétválik az, amit az Isten egybeszerkesztett! Mennyire bölcs rendelése ez az Igének: “Ne fosszátok meg egymást... együvé térjetek, hogy a Sátán meg ne kísértsen titeket!” “Az asszony a férjétől el ne váljék, - és a férj se bocsássa el a feleségét”, - nemcsak külsőleg, de belsőleg se! Sőt, mindenekelőtt belsőleg!

De hát mit csináljak - kérdezné az egyik -, ha a házastársam sorozatos hűtlenségeket követ el ellenem : ezt már tovább eltűrni lehetetlenség! Mitévő legyek - mondja a másik -, ha a házastársam olyan, mintha gonosz lélektől lenne megszállva, percnyi nyugalom sincs a házban, folyton pöröl, veszekszik minden apróságért, megkeseríti az életemet! Nem bírom már tovább! Rengeteg házasság bomlik föl azért, mert jellembeli, személyi tulajdonságok miatt egyszerűen nem bírják elviselni tovább egymást. És ha valóban úgy látszik, hogy tarthatatlan a helyzet, nem jobb, ha elválnak, mint ha tovább ölik egymás lelkét? Istennek az Ő gyermekeihez akkor is csak ez a szava: “Az asszony férjétől el ne váljék, és a férj ne bocsássa el a feleségét!” - Legalább is mindaddig, amíg mindent meg nem tett, hogy a beteg házaséletet megmentse!

Múltkor olvastam, hogy a világ egyik leghíresebb szívspecialistája a mai rohanó tempójú világban annyira általánossá váló szívbaj okait vizsgálva, kijelentette, hogy meggyőződése szerint a legtöbb szívbetegen nem a drága gyógyszerek és orvosok tudnának segíteni, hanem az Isten előtt való elcsendesedés titkának a megtanulása és rendszeres megvalósítása. Nagyon sok szívpanasz okát ez a kiváló tudós nem ott keresi, amit a biológia szívnek nevez, hanem ott, amit a Biblia nevez szívnek! Különös, hogy a legfőbb specialista, Jézus Krisztus, ugyanezt a tanácsot adja. Azt mondja: Emberek, ne feledkezzetek meg a csendről, menjetek be a belső szobátokba, és ajtótokat bezárva imádkozzatok! Ott, a csendben, Isten előtt, ott kap az ember nyugalmat, bölcsességet, felülről való erőt. Hívő ember a halálos szívbajban szenvedő házasságát ne a bíróság elé vigye, hanem az Örök Bíró elé, aki nemcsak igazságosan ítél mindkét irányban, hanem ugyanakkor gyógyít is, megvált, megtisztogat, tanácsol, és erőt ad a megbocsátásra, az újrakezdésre, a békességre és a szeretetre!

De ha már sehogy se megy tovább! Nem a válás-e az egyetlen, még lehető megoldás akkor?! - Nos, a válás mindig a legegyszerűbb út, az a könnyebb megoldás, amibe az Istentől adott feladat elől menekül az ember. A könnyebb út pedig mindig lelki megszegényedésbe vezet. Gazdaggá csak azáltal válunk, ha készek vagyunk a tűrésre, az adásra, a szeretet pazarlására! De milyen határig vállalható a szenvedés a másik miatt, ha valóban igaza van valakinek? Nos: Jézusnak is igaza volt, amikor a keresztfára ment. És éppen a hívő házastárs kell, hogy ilyen értelemben legyen Krisztus követője, hogy benne a Krisztus önfeláldozásából, odaadásából tükröződjék valami! Szabadítsuk meg magunkat attól a bálványtól, attól a vágytól, hogy szenvedés és teher nélkül lehetünk csak boldogok! Isten a boldogtalanságot is megáldhatja!

Ha a házasság nem bizonyulna boldognak a keresztyén ember számára, akkor is van más megoldás, mint a válás. A keresztyén ember ismeri a titkát annak, hogyan lehet a sikertelenséget és a fájdalmat magasabbra vivő lépcsőfoknak felhasználni, hogyan állíthatja életének a bajait az Úrral való közössége mélyülésének a szolgálatába, hogyan lehet a feszesre felhúzott húrokból, mint a hegedűn, még finomabb zenét előhozni. Ez a pozitív hozzáállás a nehézségekhez, ami által az egész házassági élet új dimenziókat nyer. És mindemellett a keresztyén ember sohasem adja fel a reményt! Hiszen megismerte azt a Valakit, aki a háborgó tengert lecsendesítette, a betegeket meggyógyította, a halottakat feltámasztotta, a halált legyőzte, a Sátánt megkötözte, a bűnöket megbocsátotta; és éppen ezért hiszi mindvégig, hogy ugyanez az áldott Valaki, Jézus Krisztus, a házasságnak is nemcsak tanácsadója, hanem Megváltója!

Ámen

Dátum: 1956. október 21. (Család a Bibliában IV.)

Jézus a most felolvasott Igében a VII. parancsolat félelmetes szentségét magyarázza. “Ne paráználkodjál”, azaz szó szerinti fordításban: ne kövess el házasságtörést - mondja a régi törvény a Tízparancsolatban. Jézus szerint pedig ennek a törvénynek az áthágása már ott kezdődik, hogy valaki a más asszonyára tekint, vagy az asszony a más férjére tekint gonosz kívánságnak okáért! Ki se nyújtja a kezét utána, meg se érinti, csak megkívánja, csak - ahogy mondani szokták - szemet vet reá, vágyakozva! Immár - mondja Jézus - házasságot tört ezzel az ő szívében! Tehát a kívánság, az a testi-lelki vágyakozás a másik után, aminek az a rendeltetése, hogy összetartsa, összekapcsolja a házastársakat egymással: elválasztó erővé, bomlasztó hatalommá is tud válni! Félelmetes hatalom a szexuális ösztön: valóban vagy összeköti, vagy szétválasztja a házastársakat. Ez az az ösztön, ami a legtöbb bűnbe és nyomorúságba dönti az embert. Ez az a terület az életünkben, ahol a Sátán a legkönnyebben megvetheti a lábát. Baj nélkül kielégíteni csak úgy lehet, ahogy Isten a bűneset előtt rendelte és a bűneset után engedte: egy férfi és egy asszony egész életre szóló, testi és lelki kapcsolatában, a monogám házasságban! Ennek a szentségét védi Isten a VII. parancsolattal, amikor ezt mondja: Ne törj házasságot, se a magadét, se a másét, se a már meglévőt, se a még ezután létrejövőt! És Jézus hozzáfűzi: még gondolatban se!

Annál is inkább szükséges ebbe az Igébe, ennek az Igének az erejébe belekapaszkodnunk, mert a modern életforma fölöttébb kedvez a házasságtörés bűnének. Hadd magyarázzam meg röviden, miért: Nem azért, mert az erkölcsi helyzet lett lazább, mint régen volt, hanem mert megváltozott világban élünk. Régebben, amikor az élet még nem volt úgy elmechanizálva, mint most, a családok a maguk körén belül egy társadalmi és munkaközösséget, egységet képeztek. Gondoljunk egy iparágra, vagy üzletre, vagy gazdaságra. Férj, feleség és a gyermekek mind együtt dolgoztak benne, összemunkálkodtak ugyanazért a célért, egymásnak valóban segítőtársai voltak ugyanabban a munkakörben. Szükségük volt egymásra úgy is, mint munkaerőre, munkatársra, idejüket együtt töltötték. Kénytelenek voltak együtt maradni. Talán nem azért, mert jobban szerették egymást, mint ma a családtagok, hanem a közösen végzett munka összekötő erejénél fogva. Ma azonban a család már egyre kevésbé jelent társadalmi és gazdasági egységet. Az édesapa talán hivatalban dolgozik, az édesanya gyárban, a fiú műszerész, megint másik vállalatnál, a leány orvostan hallgató, hogy csak éppen említsek valamit. Szóval: az egyik egészen más irányú és érdekeltségű munkakörben van elfoglalva, mint a másik. Egymástól külön végzik a munkájukat, ahányan vannak, annyifélét, és ahhoz, hogy megéljenek, alig-alig van szükségük egymásra, nincsenek egymásra utalva. Ádám számára Éva volt a segítőtárs, akit Isten szerzett, mint hozzáillőt. Ma a világ megváltozott: a férj számára az elsőrendű segítőtárs nem a felesége, hanem a feleségénél sokszor sokkal fiatalabb titkárnő, vagy gépírókisasszony, ővele van a nap legnagyobb részében, sokszor késő estig munkaközösségben. Ugyanúgy a feleség számára a futószalagnál mellette álló munkásfiú, vagy főnök, vagy asszisztens, kolléga jelenti a segítőtársat, ővele és nem a férjével éli meg a munkaközösséget. Hogy ebből azután milyen konfliktusok támadnak, arról a bírósági tárgyalások jegyzőkönyvei tudnának rengeteg szomorú tragédiát elmondani. Ebből az állandó együttlétből és együtt munkálkodásból szinte tálcán kínálkozik szakadatlanul az alkalom arra, hogy “valaki asszonyra tekintsen gonosz kívánságnak okáért"!

Sokszor láttam már a Duna-parton, amint két hajó ugyanabban a kikötőben, ugyanahhoz a cölöphöz kötve horgonyzott egymás mellett, egymáshoz simulva egészen. De amikor kifutnak a kikötőből, mindeniknek más az iránya, más a célja, más a kapitánya, a terhe, megy mindenik a maga külön útján, messze egymástól. Majd útjuk végeztével megint visszatérnek ugyanabba a kikötőbe, megint egymás mellé. Lényegileg azonban külön életet lének. Kint a vizeken, az éjszaka vagy a viharok veszedelmei között messze járnak egymástól. Így néz ki ma nagyon sok házasság is. Csak pihenni térnek vissza olykor ugyanabba a kikötőbe, révbe, lényegileg azonban külön, távol egymástól hajóznak az élet vizein! Csoda-e, ha azután egy szomorú napon az egyik idegen parton jut majd révbe, másik kikötőbe fut be megpihenni is?

Azután a nemek egymáshoz való kapcsolatában is nagyot változott a világ. Nem ilyen értelemben, mintha ma féktelenebb lenne a szexuális élet, mint régen, hanem úgy, hogy a mindig meglévő szexuális bűnök ma leplezetlenebbül, őszintébben, kevesebb képmutatással, vékonyabb álcázással jelennek meg, mint régen. Nem védi a házasságot az a tradíció, amelyik a házasságtörést nyíltan elítélte! (A titokban maradt házasságtörést régebben sem ítélték el.) Tehát még ez a nagyon vékony tradíció sem áll útjában a nemi kicsapongásnak - ami abból a félelemből ered, hogy elmúlnak legszebb éveim igazi boldogság, igazi érdekes, nagy szerelem nélkül! Így azután a férfi és a nő legszentebb viszonya egy bizonyos sport, szórakoztató játék színvonalára süllyed le.

Múltkor olvastam egy holland újságban, hogy néhány fiatalember beszállt egy idegen autóba, amit a tulajdonosa, míg bevásárolt az üzletben, ott hagyott az utcán, benne hagyta a kulcsot is. A fiatalemberek megörültek neki, kis ingyen túra lehetőségét látták benne, egyikőjük a kormány mellé ült és elindultak. Nem akarták ellopni az autót, csak egy kicsit szórakozni. (Olyan gyakran előfordul ez, hogy külön szó is van már rá: joy-riding.) Nagyszerűen szórakoztak, remekül érezték magukat, míg... nekimentek egy fának, karambol lett a vége és rendőrségi ügy. Kiderült, a papírok nincsenek rendben, illetéktelenül használták az autót, ami a másé volt. Börtönben végződött az örömtúra. De sok házassági tragédiának a képe ez! Csak egy kis ártatlan joy-riding, örömtúra lehetősége kínálkozik. Nem akarja ellopni a más asszonyát, a más tulajdonát, csak egy kicsit szórakozni vele. Carpe diem: Élvezd ki a lehetőséget! Szakaszd le minden órának virágát! És sikerül, a tulajdonos észre se veszi, ők meg remekül élvezik a titkos örömöket! Míg egyszer... Igen, míg egyszer nekimennek valaminek, karambol lesz a vége. Kiderül, hogy nincsenek rendben a papírok, mert nem az Isten Igéje szerint éltek! És jön a büntetés - nem a börtön, nem a rendőrség, sokkal rosszabb ennél! Maga a pokol! Mert az ilyen örömtúra mindig odavezet, mindig ott végződik, a pokolban! Ahogyan az Úr Jézus mondja: jobb neked megcsonkulnod, semhogy egész tested a gyehennára vettessék!

Milyen ártatlanul kezdődött, és íme, hova vezetett!? Nincs ártatlan flört! Aki asszonyra tekint gonosz kívánságnak okáért, immár házasságot tört azzal az ő szívében! És hogy mennyire nem túloz Jézus, amikor ilyen erős szót használ, erre nézve hadd idézzek egy levélből, amit egy megcsalt asszony írt a vetélytársnőjének: “Vádollak, amiért férjemet szerencsétlenné tetted. Sohasem lesz egész ember többé, sohasem lesz boldog. Ha itthon van, oda kívánkozik, ha ott, akkor pedig ide kívánkozik vissza. Egészsége aláásva, idegei tönkretéve. Erősítő injekciókra jár, de az orvos nem segíthet azon, ha valakinek évek hosszú során át mérgezik a lelkét - és nemcsak a lelkét! Úgy látszik, azok közé tartozol, akik kíméletlenül áldoznak fel embereket a kaland, az élmény kedvéért. E pillanatban egyetlen konkrét eredmény, hogy életünket feldúltad, és kedves kis otthonunk kietlenné és sivárrá lett. Fakadhat-e romokból bárki részére is maradéktalan öröm? Levelemre ne válaszolj! Felelni nem nekem fogsz! Ha van még benned lelkiismeret: nem irigyellek!”

Ugye, nem túlzás, amikor Jézus azt mondja erre, hogy pokol? És ugye érthető, ha Jézus ezt a bajt már a gyökerében akarja megragadni, és arra figyelmeztet, hogy gondolatban se kövess el házasságtörést! Jézus már 2000 évvel ezelőtt tudta, amire a pszichológusok ma egyre jobban rájönnek, hogy a gondolatok mozgató erőt képviselnek az ember belsejében. Ha valaki megtűri a szívében: tetté válnak, beleegyezésünk ellenére, józan belátásunk dacára is cselekedetté lesznek. A kalandnak még a gondolatával se játssz! Megszegényedünk azáltal, ha férfi és nő viszonyát futó kalanddá tesszük. Isten sokkal gazdagabban ajándékozott meg, amikor férfivá és nővé teremtett bennünket, egymás segítőtársaivá hívott el, hogy egymást minden földi boldogságon és boldogtalanságon át az örök cél felé előresegítsük!

Legyen bátorságunk és erőnk a szakadatlan irtásra és szakításra abban az értelemben, ahogy Jézus mondja: “Ha pedig a te jobb szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt és vesd el magadtól; mert jobb néked, hogy egy vesszen el a te tagjaid közül, semhogy egész tested a gyehennára vettessék. És ha a te jobb kezed botránkoztat meg téged, vágd le azt és vesd el magadtól; mert jobb néked, hogy egy vesszen el a te tagjaid közül, semhogy egész tested a gyehennára vettessék.” (Mt 5,29-30) Persze nem szó szerint veendő jogi szabály ez. Mert ha a jobb szemét kivájja is valaki, mit ér vele, ha a bal még nagyobb kívánsággal tekint a más házastársára? És mit ér mind a kettőt kivájni, ha a szíve tovább lát és tovább kíván! Itt nincs más út, mint az egész életnek, és benne a nemi életnek is Krisztusnak való felajánlása, azaz élettársunkkal való testi és lelki közösségünknek Jézus Krisztus védelme és ellenőrzése alá helyezése.

Felolvastam Jézus esetét a házasságtörő nővel. (Jn 8,1-11) Az úgynevezett sátoros ünnep után történt. Nagy vigassággal ülték meg ezt az ünnepet. Lombsátorok alatt töltötték az időt a pusztai vándorlás emlékére, afféle szüreti ünnepség is volt ez, amikor bőven fogyott a bor, illuminált állapotban vigadtak az emberek. Nos: egy ilyen ünnepség után vittek oda a farizeusok és írástudók kora reggel egy asszonyt Jézushoz, akit éppen házasságtörésen kaptak rajta, és akit emiatt a mózesi törvények szerint meg kell kövezni. És Jézus, aki már a kívánkozó szemrevételezést is házasságtörésnek minősítette, látszólag oda se figyel, amikor ott dulakodnak előtte. Majd a sürgető kérdésre végül így válaszol: “Az vesse rá az első követ, aki közületek nem vétkes”. És az erényes, tiszteletreméltó férfiak szép csendben mind elpárolognak. Egyik se merte bűntelennek tekinteni magát. “Senki sem vádol? - kérdi Jézus -, én sem vádollak, eredj el és többé ne vétkezzél!” Azt jelenti ez a rövid mondat: “Te asszony, én a te bűnödet is magamra vettem, ezzel a te mostani bűnöddel is útban vagyok a Golgotára, kiengesztelést szerezni érette. Kezdd újra az én erőmmel, énérettem az életet, élj az én kegyelmemből, harcolj a bűnös vágyaid ellen most már mint megújult ember, mint olyan valaki, aki mindent elfeledhetsz, ami a hátad mögött van! Kezdj új életet!”

Nem kicsinyli le Jézus a szexuális bűnt, sőt, annyira komolyan veszi, hogy ha valaki meg akarná tartani, őrizni a tisztaságát, ki kellene vájni a szemét, le kellene vágni a kezét, s akkor se sikerülne! És az előbbi jelenetben Jézus a hallgatásával éppen azt hirdeti, hogy: “Emberek, mindnyájan megszegtétek a VII. parancsolatot, mindnyájatokat agyon kellene kövezni! De hogy el ne érjen benneteket a méltó büntetés: bűnötöket én magam vettem magamra, hogy ti most már ne vétkezzetek többé! Íme, énérettem újra kezdhetitek, elfeledve, ami mögöttetek van, és élve többé nem a saját erőfeszítésetekből, nem a saját emberi, oly gyorsan semmivé váló szeretetekben bizakodva, hanem az én erőmből merítve!”

Érzitek-e, hogy a VII. parancsolat nem törvény, hanem ajándék? Olyan magasra emeli föl a házasságot, hogy csak a Jézus Krisztusban való közös hitben lehet megvalósítani. A VII. parancsolat - éppen azáltal, hogy ilyen szentté teszi a házasságot -, odaaláz Krisztus lábai elé, és szinte kényszerít az Ő szeretetéből élni. Magából Krisztusból, aki házasságtörő, parázna emberekért halt meg a kereszten, hogy a házasságtörő és parázna emberek újrakezdhessenek mindent, és ne vétkezzenek többé! Hogy az életünk igazi örvendező út legyen, együtt az örök boldogság felé!

Ámen

Dátum: 1956. október 14. (Család a Bibliában III.)

Mennél többet megismerek az életből, annál jobban látom azt a szomorú tényt, milyen kevés igazán jól sikerült, igazán boldog házasság van a világon. Pedig, amint egyszer nemrégen már említettem, Isten a házasságot áldásul adta az embernek. A paradicsomból a bűneset után az ember magával hozta, mint édeni ajándékot és áldást, a házasság tényét. Ez is, éppúgy, mint a munka, még valami a paradicsomból, abból az elvesztett boldogságból, amiben Isten teremtő rendje szerint része volt az embernek. Az igazán jó házasságban ma is visszatükröződik valami az ősi Éden fényéből és derűjéből. Hogy azután ebből az isteni ajándékból mi lett az ember kezében, azt az előbb említett szomorú tapasztalat mutatja: a mi kezünkön még az áldás is átokká válik, és az Éden megmaradt darabja a pokol előtornácává tud lenni! Jézus figyelmeztető szavai szerint így foglalhatjuk össze azt a rengeteg bajt, ami a házasságot megrontja: az ember szétválasztja azt, amit az Isten egybeszerkesztett. Itt is úgy érvényesül a bűn, mint szétválasztó, bomlasztó, dezorganizáló erőhatás. Mit jelent ez a gyakorlatban? Milyen szétválasztó, bomlasztó erők működnek konkrétan a házasság megrontására, mi ellen védekezzünk és küzdjünk? Erről szeretnék most beszélni a felolvasott Ige alapján.

Sok házasság már a létrejövetelében hozza magával a bomlasztó erőket. Isten Igéje szerint ugyanis minden házasság úgy kezdődik, ahogyan az első: “És monda az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni, szerzek néki segítő társat, hozzá illőt.” (1Móz 2,18) Csak az emberek éppen a házasságkötés izgalmai között nemigen szoktak törődni azzal, amit “monda az Úr Isten”! Hanem sokkal inkább azzal, amit a saját vágyaik mondanak, vagy a vérük szava mond, vagy a korszellem, vagy a regények, vagy a filmek mondanak. Sok házasság azért romlik meg, mert hamis váradalmak voltak mögötte, mikor megkötötték. A házasságot csak a szerelmi viszony legalizálásának tekintik, olyan szabadságlevélnek, a mi jogot ad az egyiknek a másik fölött. Így azután a házasfelek között csak szexuális kapcsolat alakul, anélkül, hogy egyik a másikat bensőleg is szeretné és keresné! Ez a törvényes keretek között kiélni akaró szerelmi viszony megerősíti az emberben azt a hajlandóságot, hogy a másikat csak a saját önző céljai érdekében való eszköznek tekintse, vagyis boldogíttassa vele önmagát. Pedig ha a másikat csak a saját vágyaim kielégítési eszközeként tekintem, kedvtelésem futó céljaként: hogyan jelenthetnék én magam is ennél többet az ő számára?! Ő is szegény marad, én is lassan elszegényedem benne. A csak testi vágyak a kielégülés után unalmassá, megszokottá teszik a partnert, és újat, másikat keresnek.

Az emberekben egyre jobban kifejlődik egy korcs ösztön: a gyanú, a félelem mindattól, ami felelősséggel jár, ami korlátoz a cselekvési szabadságban, önkényben. Ezért van sokakban - dacára a szexuális kötetlenségnek - mégis félelem a házassággal szemben is. Fél attól a felelősségtől és korlátozástól, hogy egy emberrel egész életen át összekötve legyen. Mert mi a garanciája annak, hogy nem fogják megunni egymást? Jól tudjuk, mit jelent ez: megunás - nincs többé mondanivalójuk egymás számára. Bekapcsolnak valamit egymás közé: a rádiót, vagy az újságot, vagy az esti társaságot, vagy az állandó munkát, vagy az ideges sietséget! S mindezt azért, hogy leplezzék még, ha lehet, azt a szakadékot, ami közöttük tátong. Éppen ebből a félelemből kifolyóan már eleve nem azzal az elhatározással jön létre sok házasság, hogy az “holtomiglan, holtáiglan” érvényű életközösség legyen, hanem tudatosan is időre és felmondásra számítóan: tudatosan is nyitva tartva a válás lehetőségét, a vészkijáratot! Így hozza már magával a házasság létrejövetelében is az elválasztó, bomlasztó erőket. Csoda-e, ha nem lesz belőle boldog családi élet? Mindez a nyomorúság pedig abból ered, hogy a házasság létrejövetelében hiányzik a hit: hit abban, amit Isten mond erre vonatkozóan, hitben való megragadása annak, hogy ma is érvényes és egyetlen biztos alap - a hit. És monda Isten: “Nem jó az embernek egyedül lenni, szerzek néki segítő társat, hozzá illőt”. (18. vers)

Higgyük el, amit Isten itt mond, tehát, hogy nem jó az embernek egyedül lenni. Mégpedig nemcsak azért nem jó, mert egyedül unalmasabb, fárasztóbb, nehezebb az élet, hanem azért, mert az egyedül élő ember nagyon magának élővé, önzővé, befelé fordulóvá, önmagába poshadttá válik, minden vágya, törekvése, célja, tette visszakanyarodik önmagába. Ez a nem jó! Az ember számára az az Isten szerint való jó, ha megtanul nem önmagáért élni, hanem a másik emberért. A házasság az az alapvető emberi létforma, ami kivezet az önzésből, az elszigeteltségből - a közösségbe. A házasság célja nem a gyermek - az már gyümölcse, ajándéka -, hanem a házasság célja két embernek egymással való életközössége, ennek a közösségnek mind mélyebb átélése. Csak a teljes és valóságos életközösség igazolja a testi közösséget is. Csak az olyan életközösség, amelyik a másikat teljesen akceptálja, és nem csak boldogító eszközként tekinti, tehet tartósan boldoggá.

Azután azt is higgyük el, amit így mond Isten: Szerzek neki segítőtársat. Tehát miként Ádám Isten kezéből kapta Évát, úgy a mindenkori Ádám is Isten kezéből kapja hozzáillő segítőtársként, élettársként a mindenkori Évát. Higgyük el, hogy nem véletlenül az a házastársunk, aki, hanem Isten szerzette a számunkra éppen őt! Az a hit, hogy Isten akaratából vagyunk egymáséi, ez a hit a legbiztosabb alapja a házasságnak. Minden házasság akkor van igazán megkötve, ha a házasfelek hitben felismerik: Isten rendelt egymásnak bennünket, és ezt elvállaljuk. Ezért folytatódik így az Ige: “Annakokáért elhagyja a férfiú az ő atyját és az ő anyját, és ragaszkodik feleségéhez: és lesznek egy testté.” (1Móz 2,24) Vagyis Ádám ráébred arra, hogy Isten adott neki valakit, és ennek okáért ragaszkodik hozzá. És ez ma is így van: senki sem tud igazán ragaszkodni az élettársához hűségesen egy életen át, csak az, aki hitben fölismerte és elvállalta, hogy Istentől kapták egymást. Van sok más ok is, amiért férj és feleség ragaszkodnak egymáshoz, de az egy se tartós. Láttam már olyat, hogy a fényes katonatiszti ruha okáért ragaszkodott az asszony a férjéhez, de amint a megváltozott viszonyok letétették a férfival azt a szép ruhát, az asszony ragaszkodása is megszűnt azonnal. És ugyanígy van ez akkor is, ha a pénznek okáért, vagy a jó, előkelő állásnak okáért, vagy a szép szemek okáért, vagy a szerelem okáért ragaszkodik egyik a másikhoz - ó, nagyon bizonytalan okok ezek! Mert mi lesz abból a ragaszkodásból, ha a szép szemek fényét megtöri a kor, a hozományt elviszi a gazdasági csőd, a jó állásból kiborít egy racionalizálás, a gyermekeket elveszi az Isten, s ott marad a házastárs szegényen, megöregedve vagy betegen, csak ő maga, egyedül, ékességeitől megfosztva? Vajon akkor már nincs miért ragaszkodni hozzá? És vajon házasság-e még egyáltalán az, ahol hiányzik ez a ragaszkodás? Nem éppen az teszi-e házassággá két ember együttlétét, hogy ragaszkodnak egymáshoz? Hogy az egyik ott áll a másik mellett, hordozza a másikat teljes egzisztenciájával, tehát a nyomorúságával és szegénységével is, a kifosztottságával és megtörtségével is?! Ez pedig csak úgy lehet, ha hitben vállalják egymást, Isten által szerzett segítőtársként. Ennek okáért, egyedül ennek okáért ragaszkodik egyik a másikhoz, ennek okáért tudnak úgy ragaszkodni egymáshoz, hogy ez a ragaszkodás mindig szép, mindig új, mindig friss, mindig érdekes és boldogító maradjon. Ragaszkodik feleségéhez: nem önmagához, nem egy elképzeléshez: feleségéhez. Valaki egyszer így panaszkodott házastársára: Sajnos, későn jöttem rá arra, hogy nem jól választottam! Azt mondtam neki: valóban nem jól választottál, mert önmagadat választottad. A házasságban mindig az jár jól, aki a másikat választja, aki a házasságban nem önmagát szereti, hanem a másikat! A házastársát! Őt egyedül, őt egészen és őt mindvégig! És azért őt, mert őt kapta Istentől segítőtársul, ajándékul, feladatul - tehát áldásul!

Továbbá nemcsak a létrejövetelében támadják meg a házaséletet a bomlasztó erők, a szétválasztó hatások, hanem a belső szerkezetében is. Amelyik házasságban nem érvényesül az a belső rend, amit Isten Igéje ír elő: az magában hordozza a szétválasztás csíráit. Mi ez a belső rend? Gyönyörű képpel fejezi ki ezt a felolvasott bibliai rész: “Bocsáta tehát az Úr Isten mély álmot az emberre, és ez elaluvék. Akkor kivőn egyet annak oldalbordái közűl, és hússal tölté be annak helyét. És alkotá az Úr Isten azt az oldalbordát, a melyet kivett vala az emberből, asszonynyá, és vivé az emberhez. És monda az ember: Ez már csontomból való csont, és testemből való test: ez asszonyembernek neveztessék, mert emberből vétetett.” (21-23. vers) Nagyon mély értelme van ennek. Isten Évát Ádámnak nem a fejéből alkotta meg, mert ennek az lett volna a veszedelme, hogy uralkodjék az asszony a férje fölött. De nem is a lábából vette ki Évát, mert úgy meg az a veszély fenyegetett volna, hogy a férfi eltapossa az asszonyt, alacsonyabb rendűnek tekinti önmagánál. Még csak nem is Ádámnak a vállából formálta, mert akkor abba a kísértésbe juthatott volna a férfi, hogy az élet nehezebb terheit az asszonyra rakja rá. Nem is Ádám hátából való Éva, nehogy Ádám háttérbe helyezze a feleségét önmagával szemben. Hanem Isten Ádám oldalbordái közül vett ki egyet és azt alkotta asszonnyá. Tehát a férfinak arról a helyéről való az asszony, ahol a szíve dobog, ahonnét az élet lüktetése árad szét a testébe. Az oldalából, hogy egészen mellette álljon, nem fölötte, nem alatta, nem előtte vagy mögötte, hanem mellette, és hogy mindketten együtt ugyanazt a szívet érezzék magukban dobogni, bensőséges szeretetben egyesülve, együtt járják az élet útjait. “Lesznek ketten egy testté” - mondja az Ige, valahogy úgy, hogy a férj a feje, az asszony pedig a szíve annak a testnek! Férj és feleség a házasságban életközösséggé, sorsközösséggé, testi és lelki közösséggé válnak. Ez az Isten által rendelt belső rendje a házasságnak.

Ezt a két emberből összetevődő, misztikus egységet rengeteg szétválasztó erő bomlasztja szakadatlanul. Külön szeretnék majd szólni arról a bomlasztó hatásról, amit egy harmadik személynek a színen való megjelenése okoz, meg amit más valakinek a pletykája, rosszindulata idéz elő. Nemcsak ilyen durva, nagy, erőszakos szétválasztó erők működnek, hanem sokkal egyszerűbbek, sokkal észrevétlenebbek is: apró, kezdetben alig észrevehető belső szakadások. Sok férj nincs tisztában azzal, mennyire cserbenhagyja feleségét, amikor elfáradva, kedvetlenül hazajön, elsáncolja magát az újság mögé. És sok feleség nem veszi észre, hogy férjének, aki olyan üresen és kimerülve jön haza, először egészen ki kell kapcsolódnia, mielőtt a család problémái felé tudna fordulni! Mindkettőnek meg kellene tanulnia a másik felől gondolkozni, a másik álláspontjáról mérlegelni a helyzetet és elébe menni a másiknak, ahelyett, hogy a saját álláspontunkon kitartanánk. Le ne menjen a nap a ti haragotokon - mondja egy helyen Isten Igéje. Az Istennel való megbékélés jelenti a mindig újra kezdés lehetőségét a házasságban is! Hogyan lehetne szabad kétségbeesned a másik fél fölött; Isten se esik kétségbe fölötted, bár minden oka meg lenne reá! Amit az Isten egybeszerkesztett, azt apró viták, nézeteltérések, unalom, megszokás el ne válasszák!

Merni kell kis lépéseket megtenni egymás felé. Szabad kedveskedni is egymásnak: a fej a szívnek, és viszont. Múltkor olvastam egy apró történetet: egy férfi bement egy virágüzletbe, rámutatott egy csokor virágra és így szólt: Ez a feleségem kedvenc virága, kérek belőle 20 szálat! A kiszolgáló kisasszony őszinte részvétét fejezte ki a férfinak a felesége betegsége fölött. Az én feleségem beteg? - csodálkozott a férfi - honnan gondolja ezt: olyan egészséges, mint ön! A kisasszony nagy bocsánatkérések között így szólt: Elnézést kérek, ha tévedtem, de általában idősebb férfiak akkor szoktak virágot vásárolni a feleségüknek, ha az beteg, vagy meghalt. - Férjek és feleségek, ne sajnáljátok a gyöngédség, a figyelem, a szeretet apró mozdulatait megtenni egymás felé, amíg még lehet! Amíg még nem késő!

Mindez persze csak szép elmélet és jó tanács marad Jézus Krisztus nélkül! Hiába tudjuk a jót, ha a bomlasztó erők erősebbek, mint a legjobb emberi akarat. De Isten nagy örömhíre az ember számára, a házasságok számára is az, hogy Jézus halálában és feltámadásában fölfakadt a szeretetnek az a forrása, amely mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr, amely soha el nem fogy! Olyan csodatevő gyógyforrás ez, amitől meggyógyul a legbetegebb házasélet is!

Egyetlen hatásos ellenszere mindenféle bomlasztó erőnek. Valóban az élet vize. Meríthetünk és ihatunk belőle. Merítsünk hát és igyunk belőle mindnyájan, minden nap újra! - Most is!

Ámen

Dátum: 1956. október 7. (Család a Bibliában II.)

Minden különösebb bevezetés nélkül hadd mondjam meg rögtön az elején, hogy ma a családi istentiszteletről, a családnak otthoni közös igeolvasásáról és imádkozásáról, annak szükségességéről és hasznáról szeretnék beszélni. Talán emlékeztek még, hogy két héttel ezelőtt elmondtam: amikor konfirmációra összegyűjtöm a gyermekeket, a ti gyermekeiteket, vannak közöttük olyanok, akik az első konfirmációi órán látnak életükben először Bibliát. Ennek a szomorú ténynek ijesztő, tragikus következményei hamarosan egyre világosabban fognak mutatkozni az egyház és egész társadalmunk életében. Szeretném a most felolvasott Igét egészen a családi körre vonatkoztatni, mint ahogy eredetileg is arra vonatkozik és textusunk mondanivalóját ebbe a címbe összefoglalni: Biblia a családban!

Persze, ez így csak képes kifejezés, és semmiképpen se arra vonatkozik, hogy van-e otthon Biblia, Szent Bibliának nevezett sajtótermék, még csak nem is arra, hogy a család egyik vagy másik tagja olvassa-e olykor, több-kevesebb rendszerességgel a napi vezérfonal szerinti Igét belőle. Ezek külsőségek, még ha akármilyen szép, ősi, bőrkötéses családi Bibliát őriz is valaki otthon, és akármilyen nagy becsben tartja is azt. Többről van szó. Arról, amit Igénk mond: a Biblián keresztül megszólaló Isten úrságáról, legfőbb tekintélyéről. Ez a parancsolat: “Szeresd az Urat, a te Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből” - azt jelenti családi vonatkozásban, hogy az önmagát Jézus Krisztusban kijelentő Isten legyen a családi élet középpontja, összetartója. És ezek a további rendelkezések: “És gyakoroljad ezekben a te fiaidat, és szólj ezekről, mikor a te házadban ülsz, vagy mikor úton jársz, és mikor lefekszel, és mikor felkelsz. És kössed azokat a te kezedre jegyül, és legyenek homlokkötőül a te szemeid között. És írd fel azokat a te házadnak ajtófeleire, és a te kapuidra.” (5Móz 6,7-9) - a mai nyelven azt jelentik, hogy a család foglalkozzék az Úr dolgaival, hallgassa meg az Ő szavát, ismerje meg akaratát, beszélje meg Vele minden dolgát, hogy a család lényegénél fogva az Úr családja legyen. Isten gyermekeinek közössége, apró gyülekezet, ahol minden vérségi köteléknél erősebb összetartó erő a családtagok között az Úrhoz való tartozás a közös hitben.

A Biblia szerint amikor két ember összeházasodik: ezzel mintegy házi gyülekezetet alapít, és az egyház, amikor azt a házasságot megáldja, egy házi gyülekezetet létesít. Így válik a lakásunk a szó igaz értelmében véve otthonná. Mert az otthon több, mint a lakás, több, mint az a négy fal és tető, ami megvéd az időjárás viszontagságai ellen, több, mint a megvetett ágy és a megterített asztal, hiszen aludni végeredményében szállodában is lehet, és étkezni vendéglőben is lehetséges. Az otthon az a hely, ahol minden hátsó gondolat nélkül szerethetik az emberek egymást, érdek nélkül, egyszerűen azért, mert összetartoznak, mert Isten ajándékai egymás számára! Az otthon az a kis sziget a nagyvilágban, ahonnét nem vágyakozik ki az ember, ahová boldogan tér vissza mindig, ahol jó lenni! Isten élő jelenléte adja meg ezt a légkört, ami a lakásunkat igazán otthonná, lelkileg is otthonná teszi! Az otthon Isten ajándéka az Őt szeretőknek. Higgyük el, hogy igaz, valósággal úgy van, ahogyan Isten Igéje mondja: “Boldogok, akiknek útjuk feddhetetlen, akik az Úr törvényében járnak. Boldogok, akik megőrzik az Ő bizonyságait, és teljes szívből keresik Őt.” (Zsolt 119,1-2)

Nemcsak az egyéni életünkre érvényes ez, hanem a családi élet boldogságának, igazi boldogságának is ez az alapja: Isten élő jelenléte az Ő Igéjében, azaz Jézus Krisztus személyesen, mint a családi élet lelki középpontja! Így kell ennek lennie minden keresztyén családban! És ehhez annál inkább ragaszkodni kell, mert a modern élet egyre jobban szétzilálja a családot. Az édesapa életének túlnyomó része a család köréből a munkahelyére, a gyárba vagy hivatalba tevődött át. Két különböző miliőben, életközösségben oszlik meg az élete és energiája: az otthona és a munkahelye között. Tulajdonképpen a családjáért végzi a munkát, és éppen ez a munka vonja el a családjától. És mit jelent a család még a számára? Hiszen legjobb erőit máshová kell adnia. Mire hazaér, már fáradt, sőt kimerült! Nyugalmat akar, nem újabb problémákkal vesződni. Pihennie kell, hiszen reggel újra kezdődik a munka!

Az édesanyának is dolgozni kell, hogy megélhessen a család. Életformája alig különbözik a férjétől, legföljebb annyiban, hogy hivatali, vagy más egyéb kenyérkereseti munkája után, amikor fáradtan végre hazaér, még a házimunka is várja. Hasonló a helyzet a gyermekekkel is, ha iskolába járnak, akkor azért, ha már ők is dolgoznak, akkor meg azért! Iskola, gyár, hivatal, sport: mind-mind egész emberként igényli az embert, mind-mind külön életközösségbe vonja be a család tagjait, annyira, hogy még nyaralni, kirándulni, szórakozni se együtt megy a család, hanem abban a bizonyos, családon kívüli, másik miliőben, üzemi rendezvényen, klubban! Hiányzik a “hazajövetel” szenzációja, az otthon varázsa, egyáltalán az otthon, ahol valaki vár, fogad, örül a hazatérőnek. Az otthon lassan már csak olyan házzá lesz, ahová aludni és enni járnak a családtagok, vagy rádiót hallgatni és az újságot átlapozni! Csak laknak benne, de nem élnek benne! Egész generációk nőnek föl így, az igazi otthon éltető hatásai nélkül! Pedig azt nem pótolja semmi a világon! Ha nincs lelki középpontja a családnak: menthetetlen széthullik, megszűnik család lenni! Ha nem lelkileg is összetartozó kis keresztyén gyülekezet a család Krisztus körül: akkor nincs, ami összetartsa!

És ez nemcsak ebben a modern világban van így. A bűn realitása, a bűn természete hozza ezt magával. Sehol nem olyan nyilvánvaló a bűn szörnyű valósága, mint éppen a családban. Tipikus példája ennek Káin esete Ábellel. Igazán nem modern korban éltek, óriási a különbség az ő életformájuk és a mienk között. De abban semmi különbség nincs köztünk, hogy mi is ugyanazzal az eredendő bűnnel jöttünk a világra, amivel ők. És ez a bűn, ami bennünk ma is élő valóság, legelőször ezen a világon egy családi életet dúlt föl: testvérgyilkosságot szült. Emberi vonalon ez a bűn lényege: elszigetelődés, eltávolodás, elidegenedés a másik embertől, még ha édes testvér is az. Itt látszik, hogy mennyire nem elég összetartó erő a puszta vérségi kapcsolat az emberek között. A bűn erősebb nála. Képes meglazítani a szülők és gyermekek, testvérek és testvérek közötti életkapcsolatot. Elidegeníti a férjet a feleségétől, az apákat a fiaktól. Feszültségek támadnak azok között, akik pedig egymás számára volnának teremtve. A lappangó feszültség fájdalmas, bántó összeütközéssé fajul, elkeseredés lesz belőle, ami végül gyűlöletbe csap át. Micsoda félelmetes hatalom a bűn: minden józan meggondolás ellenére is képes a Kainok testvéri öklét az Ábelek ellen emelni; azt a helyet, ahol még megmaradhatna valami az elvesztett paradicsomi boldogság derűjéből, a családi életet, képes pokollá változtatni!

Igen: az első bűnnel együtt a családi élet szférájába is beköltözött a káosz, a bomlás, a fölbomlasztása annak, amit Isten egybeszerkesztett! Ezt lehet jólneveltséggel palástolni, vagy társadalmi szokásokkal legitimálni - csak egyet nem lehet: emberi erővel kiirtani! Minden családi életben ott működik a bűn bomlasztó ereje, a káosz hatása, vagy lappangva, vagy vulkanikus kitörésekben, egyszerűen a bűnnel fertőzött emberi természetünkből kifolyóan, és nem a körülményeink hatása alatt. Az életkörülmények legfeljebb csak kedveznek a bennünk levő bűnnek! És itt nem segít a jó tanács, nem használ a törvény, még a legjobb szándék se! Óh, de sokszor éreztem már ezt a tehetetlenséget, amikor valaki földúlt családi élete fájdalmán keseregve kereste a kiutat, vagy amikor kétségbeesett szülők tehetetlenül tördelték kezüket a gyermekeik miatt!

Testvéreim! Egy Valaki van a világon, aki tud segíteni, Jézus Krisztus, a bűnösök Megváltója, a széthullott családi otthonoknak is az egyetlen Megmentője, Aki mindenkinél jobban elítéli a bűnt, de azzal a Benne lévő végtelen türelemmel és szeretettel mindig kész arra, hogy a megvallott és megbánt bűnt eltörölje, a megutált pokolból megváltson! Az a mennyei erő, amelyik Jézus halálával és feltámadásával rányílt erre a világra, nemcsak egyes emberi életeket teremt újjá, hanem elrontott családi életeket is! Én már nem egyszer láttam reménytelenül beteg családi életeket újjászületni és boldogan kivirágozni Jézus Krisztus áldott keze alatt! Nézzétek: Arany János egy darab értéktelen papírlapot vesz a kezébe, ráírja egy versét, és az a papíros ma pénzben alig kifejezhető muzeális értéket jelent - ilyen a zseni! Egy ügyes műbútorasztalos néhány forintnyi értékű deszkadarabot fog és csinál belőle sok száz forint értékű szekrényt - ilyen a szakértelem. Munkácsy Mihály kezébe vesz egy darab olcsó vásznat, és sok-sok ezer forintnyi értékű festménnyé lesz a keze alatt - ilyen a művész. Isten pedig kezébe vesz egy értéktelenné vált, beszennyeződött, elrontott, pokollá vált családi életet, megtisztítja a Krisztus vérével, megtörli Szentlelkével, úgy hogy áldássá válik az, ami addig átok volt - ilyen az Ő kegyelmének a gazdagsága és ereje a Jézus Krisztus által!

Érzitek, hogy mennyire igazán csak Ő , az élő Jézus Krisztus az egyetlen igazi összetartó erő a családban?! Őkörülötte összegyűlve, az Ő szavát hallgatva, Ővele imádságban mindent megbeszélve egyszerre másképpen kezdi látni a család a világot, az örömet, a fájdalmat, az élet tragédiáit. Őáltala lehet a család kapcsolatban a világosság, az élet, az erő forrásával! Óh, micsoda szegény egy család Őnélküle, oltalom és menedék nélkül, nyugvópont, támasz, reménység, szabadító nélkül: Isten nélkül! Dehát miért vagytok nélküle? Szabad vele is! Amit Ő mondott, hogy: “aki énhozzám jő, semmiképpen ki nem vetem” - érvényes az egész családra is! Hát menjünk Hozzá, szülők és gyermekek, a család minden tagja, igenis erőszakkal, ha kell, szakítsunk időt rá, hogy odatelepedjünk köréje, beszélgessünk Vele, hiszen a Bibliánkban Ő szól hozzánk, az imádságban pedig mi szólhatunk Őhozzá! Isten parancsa és ugyanakkor ajándéka ez az Ő népének: “És az igék, amelyeket e mai napon parancsolok néked, legyenek a te szívedben. És gyakoroljad ezekben a te fiaidat és beszélj ezekről, mikor a te házadban ülsz, vagy mikor úton jársz, és mikor lefekszel, és mikor felkelsz...”

Családfők, akik itt vagyunk: mi elsősorban vagyunk felelősek azért, hogy családunk minden tagja hallja és megismerje az Igét, lelkünkbe belevésődjék Isten akarata, életünkben élő hatalommá váljék Krisztus evangéliuma! Múltkor tanúja voltam egy olyan jelenetnek, amilyent mindnyájan láttunk már: kicsi iskolás leányka indult el hazulról, édesanyja az ablakból utána kiáltott: Jól körülnézz ám az átkelésnél! A természetes anyai gondoskodás szava ez a gyermekéhez. És igaza van, hiszen olyan nagy a forgalom, száguldoznak az autók, veszedelmek leselkednek a gyermeke életére. Nem lehet eléggé gondos az ember, hogy ép bőrrel igazodjék el a nagy zűrzavarban.

Kedves édesanyák és édesapák! Nektek magatoknak is, meg a gyermekeiteknek is, nemcsak forgalmas aszfaltutakon kell átkelnetek, az életnek sok más útja is van, és azokon is mindig újra meg újra át kell kelnünk! Választani, dönteni kell: mi a jó, mi a rossz, merre menjünk, mit tegyünk, mit ne tegyünk! És ami a legfontosabb, hogy ti., mi magunk is, meg a gyermekeink is Istennel vagy Isten nélkül akarunk-e nekivágni az útnak? Jézus vezetése alatt vagy anélkül akarunk-e járni, eligazodni a zűrzavarban? Csukva hagyjuk-e a Bibliát vagy mindenféle “átkelésnél” Isten Igéje világosságánál akarunk-e továbbhaladni? Elhisszük-e igazán, amit a 119. zsoltárban olvastunk: “Vajha igazgattatnának az én utaim a te rendeléseid megőrzésére! Akkor nem szégyenülnék meg, ha figyelnék minden parancsolatodra! ...Mi módon őrizheti meg tisztán az ifjú az ő útját, ha nem a Te beszédednek megtartása által?” (Zsolt 119,5-6,9.)

Lám: a kocsiutakon való átkelésnél figyelmeztetjük egymást, az élet útjain való átkelésnél pedig nem látjuk el egymást és magunkat Isten figyelmeztető, vezető, erősítő szavával, megelégszünk az illemszabályokkal, a szakértelemmel, vagy a magunk ügyességével! Pedig... az életen senki sem tud jól átkelni Jézus Krisztus nélkül! Különösen annál a nagy döntő átkelésnél, a halálnál, te magad is, meg a gyermeked is csak Őnála vagy biztonságban! Érzitek-e, mennyire nélkülözhetetlen a Biblia a családban?

“Halld Izráel: az Úr, a mi Istenünk, egy Úr! Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből. És ez ígék, a melyeket e mai napon parancsolok néked, legyenek a te szívedben. És gyakoroljad ezekben a te fiaidat, és szólj ezekről, mikor a te házadban ülsz, vagy mikor úton jársz, és mikor lefekszel, és mikor felkelsz. És kössed azokat a te kezedre jegyül, és legyenek homlokkötőül a te szemeid között. És írd fel azokat a te házadnak ajtófeleire, és a te kapuidra.” (5Móz 6,4-9)

Egy egész társadalom képét meg tudná változtatni, ha a Biblia így kerülne be a családba, a mi családjainkba!

Ámen

Dátum: 1956. szeptember 30.