Annyira világos, magától értetődő az, amit Jakab ebben a részben elmond, hogy szinte nem is kellene magyarázni, csak jól, alaposan elolvasni, újra és újra végiggondolni, belevésni a szívünkbe, hogy adott esetben el ne feledkezzünk róla. Nem is akarom én megmagyarázni ezt az Igét, hanem inkább a tömör, kemény szavakat szétnyitni egy kicsit, mint egy sűrű bokor ágait, hogy jobban beleláthassunk, mi minden van itt! Olyan dologról beszél, ami nagyon gyakori közöttünk is, amit nagyon jól ismerünk magunkban is: a személyválogatásról. Hallgassuk meg hát, mit is mond róla?
Adott esetből indul ki, amit nyilván hallott, vagy maga is látott a gyülekezetben, mégpedig annak az istentiszteleti összejövetelén. Kis szobában vagy teremben egybegyűlt már a hívek serege, kezdődik az istentisztelet. Egyszer csak nyílik az ajtó és belép rajta egy ágról szakadt, rossz kinézetű, gyűrött, kopott szegény ember. Keze, ruhája piszkos, arca fáradt, kimerült. Az emberek megfordulnak utána. Ki jön itt ilyen későn az istentiszteletre, és még nincs is rendesen felöltözve?! És ez az ember érzi, hogy minden tekintet őt kíséri, és hallja, amint itt-ott megjegyzések hangzanak el. Valaki azután odaszól neki kurtán: állj meg itt, az ajtó mellett! - esetleg egy jószívű lélek odatol elébe egy zsámolyt, amin az előbb a lábát nyugtatta. - Majd újra nyílik az ajtó, és egy jó kinézetű, öntudatos járású, előkelő személyiség érkezik az istentiszteletre, aranygyűrű ragyog az ujján, fényes ünneplő öltözetéről is látszik, hogy jómódú ember. Nagy reverenciával [tiszteletadással] néznek rá a hívek, tisztelettudóan biccentenek felé a fejükkel, nagy udvariasan előre tessékelik, lehetőleg karosszéket mutatnak neki, mondván, hogy fönn van tartva számára a hely, jöjjön ide.
Bizonyára nem kitalált történet, hanem az életből, mégpedig a keresztyén gyülekezetből vett példa, ami fölött nagyon elszomorodik Jakab. (Itt, nálunk is megtörtént már, hogy nagy ünnepen, zsúfolt templomban egy-egy későn jövőnek helyet tartott fenn valaki, és amikor mások akartak leülni arra a székre, nem engedte, mondván, hogy ez a hely foglalt. Tudjátok-e, hogy ilyen eset miatt már maradtak el a templomunkból emberek?!) - Sokkal súlyosabb azonban ennél az az eset, amit Jakab leír, mert ebben nemcsak egy rossz szokás, hanem egy nagyon nem-keresztyén lelkület jut kifejezésre. Röviden így nevezi ezt Jakab, hogy személyválogatás. Ez pedig azt jelenti, hogy személye válogatja, hogyan bánunk vele, miként viszonyulunk hozzá, az illető ember kinézése, anyagi helyzete, társadalmi pozíciója, műveltsége szabja meg a vele szemben tanúsítandó szívességünk, udvariasságunk, szeretetünk mértékét, határát.
Azt mondja: emberek, ti istentiszteletre jöttetek össze, hogy a Krisztusban való hitetekről vallást tegyetek, abban megerősödjetek, az Ő jelenléte által sugárzott erőből merítsetek. - Ti azt valljátok, hogy Isten gyermekei vagytok. Krisztus szent nevét viselitek, hogy ti a bűnbocsánat kegyelmében és az örök élet reménységében éltek: és ti ilyen megkülönböztetést tudtok mégis egyik ember meg a másik ember között tenni? Hogy nálatok egy gazdag ember többet jelent, mint egy szegény ember? Hogyan tudjátok ezt összeegyeztetni a Krisztusban való hitetekkel? Hogyan akartok ti így istentiszteletet tartani? Mit ér akkor az imádságotok, a zsoltár-éneketek, a prédikációtok? Jézus Krisztussal keresitek a közösségeteket, de vajon ott lehet Ő egy ilyen istentiszteleten közöttetek, ahol ez megtörténhet? Ahol ilyen lelkülettel gyűltök össze? Milyen hitetek van nektek, ha személyválogatók vagytok? Ez a magatartás ellentmond annak a hitnek, amit vallotok! - Igen, valami ilyenféle kemény korholás van Jakab szavaiban, amikor ezt írja: “Atyámfiai ne legyen személyválogatás a ti hitetekben, a mely van a dicsőség Urában, a mi Jézus Krisztusunkban.” (Jak 2,1)
Ne próbáljunk most kibújni az Ige érvénye alól azzal, hogy nálunk ilyesmi nem fordul elő, a mi templomunkban nincs külön helye a szegénynek, meg a gazdagnak, az aranygyűrűs embernek, meg a koldusrongyokban lévőnek. Igen: ha ebben a kőből épült templomban nincs is ilyen megkülönböztetés, de vajon merjük-e állítani, hogy abban a másik templomban, a szívünkben sincs?! Nem tartunk-e ott fönn magasabb és alacsonyabb rendű helyet egyik embernek és a másiknak? Vajon igazán egyforma szívélyes mosollyal fogadjuk azt, aki segítséget adni jön hozzánk, meg azt, aki segítséget kérni jön? Vajon csakugyan olyan idegen lenne tőlünk a személyválogatás lelkülete? Aki szeretetet hoz nekünk, meg aki szeretetet vár tőlünk? Akiből nekem lehet hasznom, meg akinek én lehetek hasznára? Sokszor nem is vesszük észre, mennyire személyválogatók vagyunk! Nem is tudatos előttünk, mennyire előnyben részesítjük a művelt, jól öltözött, tekintélyes, befolyásos embert a szegény, a lenézett, egyszerű emberrel szemben. Csak arra gondoljunk, hogy az ajtónk előtt kéregető csavargót mennyire más arccal, mozdulattal, hangsúllyal, lelkülettel fogadjuk, mint az első vizitre bejelentett notabilitást [előkelőséget]! Észre sem vesszük már, mennyire befolyásolja az emberekhez való viszonyunkat, magatartásunkat annak a másik embernek a kinézése, gondolkodása, világnézete, társadalmi helyzete, külsője és belsője, akihez éppen viszonyulunk a villamoson, vagy a piacon, vagy a hivatalban, vagy bárhol. Nem is gondolunk rá és mégis elárulódik a viselkedésünkből, hogy ez csak egy ún. egyszerű ember, ennek nem jár olyan tisztelet, olyan hódolatteljes kalapemelés, mint egy másik valakinek. Vagy: ez nem olyan csinos, nem jár neki annyi kedvesség, udvariasság, mint egy másiknak, aki csinosabb. Egészen magától értetődően osztályozzuk az embereket szimpatikusokra, antipatikusokra; értékesekre, értéktelenekre; hívőkre, hitetlenekre; barátra, ellenségre; műveltre, műveletlenre és eszerint bánunk is velük. Vagyis ugyanazt tesszük a szívünkben, amit az a régi gyülekezet tett Jakab korában: a fényes öltözetűnek ezt mondjuk: te ülj ide kényelmesen, - a szegénynek pedig ezt: te állj meg ott, húzd meg magad egy zugban.
De hát ez nem természetes valami? - Nos: annak természetes, aki nem ismeri a “a királyi törvényt az Írás szerint: Szeressed felebarátodat, mint tenmagadat”. (Jak 2,8) És itt nagyon kiszélesedik ez a kérdés, az egész emberi együttélés minden nyomorúságának a gyökere benne van ebben a szóban: személyválogatás. Emiatt olyan barátságtalan, rideg, fagyos, otthontalan a világ. Innét erednek a szakadékok emberek, társadalmak, népek között. Az alacsonyan álló azt érzi, hogy lenézik, megvetik, semmibe veszik - a magasan álló meg azt, hogy irigylik, hízelegnek neki. Egyik sem kapja meg azt, amire szüksége volna, ami éltetné, amiben szabadon lélegezne föl: az önzetlen, igaz szeretetet. Mert az sem igaz szeretet, amit a fényes öltözetűnek mondanak, hogy “Te ülj ide szépen”, mert ez a szívélyesség nem neki szól, hanem a fényes öltözetének, az aranygyűrűjének. A személyválogató szeretet nem szeretet, hanem annak éppen az ellentéte: önzés, önös érdekeket szolgáló hízelgés. Nem bagatell dologról van tehát szó, ami fölött könnyedén túltehetnénk magunkat, hanem azt mondja: a szeretet királyi törvényének a megszegéséről.
És azt mondja még: “Ha valaki az egész törvényt megtartja is, de vét egy ellen, az egésznek megrontásában bűnös.” (Jak 2,10) Egy parancsolat megszegése az egész törvény megszegése. Aki csak egy helyen hág át egy kerítésen, az mégis áthágott és tilosba került. Hiába vigasztalja magát azzal, hogy jó, én nem tudom szeretni ezt vagy azt az embert, csoportot, népet, de azért más egyéb dologban tiszteletben tartom Isten akaratát! Például: nem paráználkodom, nem lopok, nem bántok senkit - én feddhetetlen vagyok. Nos, nem így van, mondja Jakab. És ez az egyetlen dolog, a személyválogató magatartás, lelkület, elárulja az egész lényedet: azt, hogy más egyéb dologban való feddhetetlenséged is csak máz! Az egész kegyességed, az egész vallásosságod, az egész hited hamis! Istentiszteleted nem istentisztelet.
Aki a gazdagot felmagasztalja a szegény rovására, a társadalmilag, vagyonilag, műveltségbelileg, hitbelileg gazdagot az ugyanolyan tekintetben vett szegény rovására, lehet-e annak az Istenben való hite valódi hit? Hiszen azt mondja: “avagy nem az Isten választotta-é ki e világ szegényeit, hogy gazdagok legyenek hitben, és örökösei az országnak, a melyet azoknak ígért, a kik őt szeretik?” (Jak 2,5) Isten a szegények és gazdagok örök harcában színt vallott, és a szegények mellé állt. Isten megfordítva ítél, mint mi: Ő a szegényeket választotta, azokhoz hajolt le, akiktől mi elhúzódunk, azokhoz ereszkedett alá, akiket mi megvetünk. Isten színvallása akkor lett teljessé, amikor Jézus Krisztusban gazdag lévén szegénnyé lett, hogy mi az Ő szegénysége által meggazdagodjunk. Jászolban született, hontalan bujdosó volt, a kereszten halt meg, hogy testvére legyen az igazán szegényeknek. Ha össze akarunk tartozni Krisztussal, akkor ennek éppen abban kellene megmutatkoznia, hogy vállaljuk a testvéri összetartozásunkat a legszegényebbekkel. Aki igazán egy a Krisztussal, aki hit által a Krisztusban van: azt Jézus magával vitte le a mélybe, oda, ahol a megvetettek, a lenézettek, a kisemmizettek, a szegények vannak. Hiszen az Isten szemében mindnyájan egyformán koldusok, szegények vagyunk, rongyosak, semmik, akik csak az Ő nagy irgalmából élhetünk. Az a gazdag is, akiről Jakab beszél, az aranygyűrűivel, meg a fényes ruháival, Isten előtt olyan nyomorult, szegény, aki irgalomra szorul. Isten ítélőszéke előtt nem segít rajta az aranygyűrű, a rang, a modor, csak az, hogy Jézus Krisztus megkönyörült minden szegényen és nyomorulton.
Milyen jó, hogy Isten a Jézus Krisztusban színt vallott és a szegények mellé állt, hiszen mi mindnyájan ezek vagyunk! Szegények, nyomorultak, bűnösök. Miért nem tudunk hát akkor testvérévé válni a másik szegénynek, úgy szeretni a nyomorultat, mint magunkat? Ne legyen hát személyválogatás a mi hitünkben, amely van a dicsőség Urában, a Jézus Krisztusban! Nem fér ez össze a Krisztusban való hittel! Aki Istennek a Jézus Krisztusban közölt irgalmából él, az nem lehet irgalmatlan szívvel a szegény iránt! Vagy ha irgalmatlan, ez annak a jele, hogy még maga sem kóstolta meg a néki életet adó isteni irgalmat. Ezért mondja végül Jakab: “...az ítélet irgalmatlan az iránt, a ki nem cselekszik irgalmasságot.” (Jak 2,13a) Jézus már ki is mondta ezt az ítéletet az irgalmatlan emberre, így: Nem ismerlek titeket, nem vállalok közösséget veletek, “mert éheztem, és nem adtatok ennem; szomjúhoztam, és nem adtatok innom; Jövevény voltam, és nem fogadtatok be engem; mezítelen voltam, és nem ruháztatok meg engem; beteg és fogoly voltam, és nem látogattatok meg engem.” (Mt 25,42-43)
De nem ez az utolsó szava Jakabnak, hanem ez: “Dicsekedik az irgalmasság az ítélet ellen.” (Jak 2,13b) Az irgalmas szív triumfál [győz] az ítélet felett. Nézzétek, a mi Urunk személyválogatás nélkül közölte velünk irgalmasságát, kegyelmét, Jézus megtöretett testének és kiontatott vérének erejében győzedelmeskedett az Ő irgalma minden ítélet fölött. Elfogadva, újra megtelítődve ezzel az irgalommal, más emberként térhetünk vissza innen a hideg világba. Az Ő irgalmának, az Ő segítő szeretetének a melegével minden ember felé, személyválogatás nélkül!
Irgalmazz, Úr Isten, immáron énnékem!
Irgalmazz, Úr Isten, immáron énnékem,
Mert tebenned bízik, Uram, az én lelkem,
És tebenned nyugszik, Uram, az én szívem.
Kész már az én szívem néked énekelni,
Kész most jóvoltodért nagy hálákat adni,
És mindenek előtt téged megvallani,
A te szent nevedet örökké dicsérni.
(256. ének 1. és 6. vers)
Ámen
Dátum: 1953. május 10.