Ez a mostani prédikáció közvetlen folytatása a múlt vasárnapinak. Legutóbb ugyanis a hívő életnek azt az elfajulását, veszedelmét mutatta be Jakab, amit gőgös, kevély kegyességnek neveztünk. Arról beszélt, hogyan mutatkozik meg ez az emberekhez való viszonyulásban, az Istenhez való viszonyulásunkban és a világhoz való viszonyunkban. - A hitéletnek ezt az elfajulását, helytelenségét ostorozta igen kemény szavakkal, s azzal fejezte be tanításának ezt a szakaszát, hogy: “Isten a kevélyeknek ellenök áll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ád.” (Jak 4,6) Azután folytatja tovább - de már pozitíve: ezzel a helytelen hittel szemben milyen legyen a keresztyén ember helyes hitbeli magatartása. Röviden és egyszerűen ilyen: “Alázzátok meg magatokat az Úr előtt és felmagasztal titeket!” (Jak 4,10) Tehát ez a helyes magatartása a hívő embernek: megalázkodni az Úr előtt. De hogy ez ne maradjon csak üres szó, kegyes frázis: rögtön részletezi, konkretizálja is, hogy mit ért rajta.
Szinte rövid vezényszavakban mutatja meg ennek a megalázkodásnak az útját-módját. Úgy hogy mindenki megérthesse, miről van itt szó. Szinte úgy hangzanak ezek a rövid utasítások, mint amikor egy keménykezű parancsnok ráncba szedi a fegyelmezetlenné vált katonai csapatot. Erre van szüksége a mi elernyedt, meglustult, megfásult hitünknek is! Vegyük hát komolyan, amit most Isten Igéje e szakaszban mond!
1) Az Isten előtti alázat legelőször abban konkretizálódik, hogy engedelmeskedjetek az Istennek! Jó, ezt tudjuk, hogy ez a legfontosabb egy hívő ember életében, de miként történjék ez az engedelmesség a gyakorlatban?
Nos, velem azt láttatta meg Isten, hogy az engedelmességnek két része van: passzív és aktív engedelmesség. És ez a kettő annyira szorosan összetartozik, hogy tulajdonképpen egészen egyet is jelent. A passzív engedelmesség alatt azt értem, hogy engedjem magam bevonni Isten szeretetébe, abba a szeretetközösségbe, abba az életközösségbe, amelyet Ő létesített velem Jézus Krisztus személyében és megváltói munkájában. Így is mondhatnám: engedjem magam szeretni Istentől! Talán furcsán hangzik ez, pedig korántsem olyan magától értetődő! Volt egyszer egy kedves, evangéliumi baráti kör, amelyben részt vett egy csendes, szótlan, zárkózott természetű férfi is. Szívesen elment a barátai közé, szívesen hallgatta azok beszélgetéseit, de ő maga sohasem nyitotta ki igazán a szívét előttük. A barátok többször mondogatták egymás közt: úgy szeretnénk szeretni ezt a barátunkat, de nem hagyja magát! Ilyen is van: hogy valaki vágyódik a szeretetre, mert hiszen erre minden ember vágyódik, de nem hagyja, hogy szeressék. Nem nyitja meg a szívét a szeretet előtt. Bezárkózik önmagába.
Ugyanez a zárkózott magatartás lehetséges Istennel szemben is! Sokszor előfordul, hogy az ember nem hagyja magát Istentől szeretni. Nem bocsátja be a szívébe, a lelke mélyébe Istennek Jézus Krisztusban reá sugárzó szeretetét. Pedig Isten szeretni akar bennünket. Engedjünk neki. Krisztus személyén át olyan valóságosan árad az Isten szeretete, mint egy megnyílt ablakon át a friss levegő. Igen, Krisztus halála és feltámadása valóban ez: az örökkévalóság ajtajának, ablakának a rányílása erre a mi világunkra; Isten szeretetének éltető levegője árad rajta keresztül felénk, be lehet lélegezni, meg lehet telítődni vele, mint a virág a napsugárral. Isten szeretete nagyobb, mint az én összes nyomorúságom, tehetetlenségem, bánatom, legnagyobb bűnöm vagy betegségem. Isten szeretete erőt adó, megvigasztaló, gyógyító, megtisztító, újjáteremtő szeretet, halálból életre szerető hatalom. Isten szeretete a mi életelemünk. Engedd magad szeretni, engedd be az életedbe ezt a mennyei áramot, ne zárkózz be előtte! Nyisd ki az ablakot, higgyed, hogy minden helyzetedben, minden állapotodban, akárki vagy, akármit tettél, akárhogyan éltél: halálosan szeret az Isten a Jézus Krisztusban! Engedd magad szeretni. Ezt értem passzív engedelmesség alatt.
És ez ad erőt most már az aktív engedelmességre! Hinni az Istenben: nem kontempláció, nem magába roskadt elmélkedés, hanem akció, cselekvés! Vigyázzunk: azzal, hogy kimondtad végre ezt a szót, hogy Jézus; azzal, hogy kimondtad végre az Ige unszolására, hogy hiszed, hogy Krisztus éretted is meghalt a keresztfán, ezzel még nem érkeztél be egy biztos révbe, ahol megnyugodhatsz, mert biztosítva van az üdvösséged! Nem! Hanem ha igazán hiszel a Krisztusban, akkor Isten megváltó szeretetének a feszítő erejénél fogva most új élet kezdődik: Isten akaratának engedelmeskedő élet! Mégpedig egészen konkréten, az élet mindennapi apró és nagy dolgaiban. Ha Krisztust igazán Uramnak nevezem, akkor vegyem tudomásul, hogy életem reggeltől estig, és még éjszaka is az Övé! Tehát már a fölébredéskor keressem és várjam az Ő napiparancsát. Mint a hugenották, akikről föl van jegyezve, hogy minden nap kezdetén így jelentkeztek Uruk előtt: “Uram, íme a te szolgád!”
Igen, erről van szó: a naponkénti csendességünkben imádkozva végiggondolni a napot, ahogy előre látjuk, ahogy alakulni fognak a teendőink. Végiggondolni, milyen problémák várnak megoldásra, milyen lehetőségek látszanak. Megint újra kezdődik a munka azzal a nehéz természetű főnökkel, vagy ügyetlen alárendelttel, vagy neveletlen gyerekekkel. Vajon mit akar Isten tőlem és általam ezekben a helyzetekben, ezekkel az emberekkel, mi az Ő konkrét rendelkezése, terve? Mi Isten akarata ezzel a mai nappal, az ilyen vagy olyan szituációval? Kérdezzem meg Tőle: Uram, most mit tegyek, mit mondjak, hová menjek, milyen hibát követtem el, hogyan tehetném jóvá?! És így majd konkrétté válik a Néki való engedelmességem.
Az imádság arra való, hogy gondolataimat tudatosan Krisztus uralma alá adom és igyekszem az Ő gondolatait gondolni, az Ő akaratát akarni. Istennek terve van ezzel a világgal, mégpedig az a terve, hogy Krisztus megváltó munkájának a hatását bontakoztatja ki benne. Mármost ebben a tervben egy részletet veled akar megvalósítani, tehát a Vele való csendességedben próbáld megismerni, mit vár tőled Isten az Ő tervével kapcsolatban a mindennapi életben. Ha igazán engedelmességre kész szívvel keresed, Isten meg is mutatja az Ő konkrét akaratát az Ő Igéjén át. És akkor engedelmeskedj! Indulj el, és akkor megtapasztalod, hogy abban a pillanatban áthat Isten életének természetfölötti ereje. Az azelőtt félelmetes démoni erők megbénulnak, mert az Istennek engedelmeskedő cselekedeted összeköt Istennel és az Ő megváltó erejével! Ezért mondja Jakab, hogy Istennek engedelmeskedve csak nyugodtan “álljatok ellene az ördögnek és elfut tőletek. Közeledjetek az Istenhez és közeledni fog hozzátok!” (Jak 4,7b-8a)
2) Ez lenne a pozitív, élő keresztyén élet. Ilyen aktívan Isten szolgálatában, életünk mindenféle viszonyulása között! Hol vagyunk mi ettől? Ettől az Isten akaratára irányított élettől?! Roskasztó, elkeserítő dolog látni azt a rettenetes különbséget, ami az ilyen, igazán Istennek szentelt élet és a magunk ún. keresztyén élete között van. Nos, hát ha igazán elkeserítő, ne sajnáljunk keseregni miatta! Ezért folytatja így (egy más fordítás szerint): “Lássátok meg, milyen nyomorultak vagytok, bánkódjatok és sírjatok, nevetéstek forduljon gyászra és örömötök szomorúságra!” (Jak 4,9) Minden okunk megvan arra, hogy bánkódjunk a magunk hitványsága miatt! Hiszen ha egyszer igazán meg tudnánk keseredni a bűneink miatt, Istennel szembeni engedetlenségünk miatt, akkor mégsem lenne olyan reménytelen a hitbeli megújulásunk. Nézzétek, milyen üres fogalommá lett ez a szó, hogy bűnbánat. Mennyire képtelenek vagyunk becsületes őszinteséggel megtenni azt, amire Jakab így szólít fel: Lássátok meg, milyen nyomorultak vagytok!
Csak egy példát hadd hozzak fel rá! Az úrvacsorai első kérdésre, hogy “Hiszitek-e valljátok-e, hogy bűnösök vagytok, akik a magatok erejéből meg nem állhattok, sőt büntetést, halált és kárhozatot érdemeltek?”, azt szoktuk mondani, hogy "én ezt hiszem és vallom". És amikor mégis ér bennünket valami büntetésféle, például egy állásvesztés, vagy valami anyagi veszteség, vagy olyasmi, amiben jogtalanságot látunk vagy sérelmet, máris tele vagyunk méltatlankodással, panasszal, ilyen kifakadásokkal: milyen igazságtalanság történt velem, miért érdemeltem én ezt a sorsot, ezt a bánásmódot! Pedig hol van ez attól a haláltól és kárhozattól, amire olyan nyugodtan azt szoktuk mondani, hogy hiszem és vallom, hogy ezt érdemlem? Tehát valóban, egyáltalán nem hisszük és nem valljuk, hogy mi olyan bűnösök volnánk, akik büntetést, halált és kárhozatot érdemelnénk. - És ezért nem tudjuk értékelni Isten megváltó kegyelmét! Ezért nem tudjuk átélni annak halálból életre támasztó erejét sem! Pedig az ilyen megalázkodásban magasztal fel az Isten. Ahogyan Igénk mondja: “Alázzátok meg magatokat az Úr előtt, és felmagasztal titeket.” (Jak 4,10)
Isten ellen lázadó, csődbe jutott, elrontott életemnek abban a roskasztó felismerésében, amiben az embernek sírhatnékja támad - mint ahogyan sírt keservesen Péter apostol, amikor a főpap udvarán a kukorékolás ráébresztette, milyen hitványul, milyen gyáván megtagadta Jézust! -, szükségünk van időnként ilyen összetörettetésre, a magunk hitványsága fölött való gyászra, sírásra. Nos rajta, mondja Jakab, sírjatok! Hadd jöjjenek a könnyek! Ez nem a gyengeség sírása, hanem minden lelki megújulásnak, minden újrakezdésnek a kezdete! Boldog ember az, aki most Isten szavaként hallja meg az Ige fölhívását: “Alázzátok meg magatokat az Úr előtt és fölmagasztal titeket!”
3) És ennek az Isten előtti megalázkodásnak megint üdvös kihatása van az emberi viszonylatban is. Ezért folytatja rögtön így Jakab: “Ne szóljátok meg egymást atyámfiai. A ki megszólja atyjafiát, és a ki kárhoztatja atyjafiát, az a törvény ellen szól, és a törvényt kárhoztatja. Ha pedig a törvényt kárhoztatod, nem megtartója, hanem bírája vagy a törvénynek. Egy a törvényhozó, a ki hatalmas megtartani és elveszíteni: kicsoda vagy te, hogy kárhoztatod a másikat?” (Jak 4,11-12) Arról lehet megismerni, hogy igaz-e az Isten előtt való megalázkodásom, hogy nem tudok akkor egyetlen embert sem fölülről lefelé nézni, nem tudok lenézni senkit! A leghitványabbat se!
Beszélgettem a napokban egy nagyon komoly keresztyén emberrel, akinek emberileg szólva minden oka meglenne arra, hogy a maga szellemi fölényében és erkölcsi magasságában lenézze azokat az apró embereket, akik bántják. Tőle hallottam ezt a kijelentést: Megtanultam, hogy óvatos legyek a mások megítélésében, mert éppen elég megítélni valót találok önmagamban! Ezt megtanulni csak az Isten előtt való megalázkodásban lehet! De ott meg lehet tanulni, hogy azt is, akit nem kedvelek, aki nem a szám íze szerint való, aki fölött olyan könnyen törtem mindig pálcát, mintha rám bízta volna Isten az utolsó ítélet bírói tisztségét: azt is testvéremnek lássam, azt is Isten megváltó szeretetének a körén belül lássam!
Ugye milyen pozitív, milyen konkrét valami a megalázkodás? Ne várjuk, amíg Isten lesz kénytelen megalázni bennünket önmaga előtt! Nézzétek, most még így szól a felhívás: “Alázzátok meg magatokat az Úr előtt!” - és még ígéretet is fűz hozzá: “és felmagasztal titeket!”
Így próbáljuk most elénekelni ezt a szép, régi bűnbánati énekünket:
A töredelmes szívet, Te, Uram, szereted,
Az engedelmes lelket Soha meg nem veted,
Ezzel a reménységgel Tehozzád óhajtunk,
Légy, kérünk, segítséggel És könyörülj rajtunk.
(180. ének 1. vers)
Ámen
Dátum: 1953. július 19.