A múltkori alkalommal a Jakab levél írója a nyelvről beszélt. Azt mondta, hogy a nyelv a szó orgánuma, a szó a gondolat kifejezője, a gondolat pedig maga az ember, a lélek. Igen, a lélek jelleme bizonyos alapvető gondolatokban jelenik meg, axiómákban, elvekben, és ezeknek a gondolatoknak, elveknek a summája, az összessége a “bölcsesség”, az életbölcsesség, vagy más szóval: a világnézet. Ez a bölcsesség, ez a világnézet lehet olyan nagy, hogy az egész világot magában foglalja, lehet egy egész bölcseleti rendszer, de állhat egy-két egyszerű tételből is, például ilyenből, hogy “azt szolgálom, aki kenyeret ad”, vagy “minden órának szakítsd le virágát”. Egy ilyen életbölcsességben nem a központi gondolat magassága vagy mélysége, nem a rendszer teljessége a fontos, hanem a bölcsesség, a benne megnyilatkozó gondolat minősége, vagy más szóval - Jakab meghatározása szerint -, az a fontos, az a döntő kérdés, hogy felülről való-e az a bölcsesség, vagy alulról? Tehát az a fontos, hogy alapmeggyőződéseink, értékítéleteink, erkölcsi elveink, tehát életbölcsességünk Krisztustól valók-e, vagy pedig önmagunktól, illetve a démonikus szférákból? Ennek a vizsgálata elé állít e részben az Ige.
És itt a legfontosabb az, ami általában Jakabot jellemzi, hogy nem elvont tantételekről, teoretikus igazságokról van szó, hanem éppen a mindennapi gyakorlati életről. Jézus azt mondta egyszer, hogy: “...igazoltatik a bölcseség minden ő fiaitól.” (Lk 7,35) És Jakab rögtön a “fiait” keresi ennek a bölcsességnek, a szülötteit, az életfolytatásban megnyilatkozó eredményeit, bizonyságait. Azt mondja: mutassa meg az ember a maga bölcsességét az ő életéből, cselekedeteiből, magatartásából, jelleméből. Itt látszik meg, milyen bölcsességről beszél: nem olyan elméleti gondolatrendszerre gondol, ami csak a fejében van valakinek, hanem olyan valamire, ami a valóságos életben tükröződik. Olyan elméletről van szó itt, amelyik persze elmélet, de rögtön gyakorlattá válik. Mert hiszen ahogyan gondolkodik az ember, úgy él.
Mi az a “felülről való bölcsesség”? (Jak 3,17a) Nem egyéb, mint a hitnek a nagy gondolatai. Az Isten Igéjének a bölcsessége. A Krisztus keresztjének és feltámadásának a bölcsessége. A bűnbocsánat és örök élet kegyelmének a bölcsessége. De éppen arról van szó, hogy ez a bölcsesség semmit sem ér, ha csak elmélet, teória marad, ha valakinek csak a fejében van, hanem úgy ér valamit, ha erővé és életté lesz, ha egy ember egész életfolytatását átalakító és meghatározó isteni energiává válik a gyakorlatban. Az hallotta meg igazán Istennek a Jézus Krisztusban kijelentett bölcsességét, akit ennek a bölcsességnek a hatalma megragadott, legyőzött, átalakított, akinek az egész élete ennek az isteni bölcsességnek a hatalma alá került. “Kicsoda köztetek bölcs és okos”? - kérdi Jakab (Jak 3,13a) Tehát ilyen értelemben, hogy a bűnbocsánat és örök élet evangéliuma nemcsak a fejében van, mint egy gyönyörű, fenséges gondolatrendszer, hanem a szívében - tehát a gondolatai, érzései és cselekedetei középpontjában, a léleknek ebben a legmélyebb belsejében -, ahonnét kiindulnak, célt és tartalmat kapnak az ember gondolatai, érzései, a tettei. Igen. Kicsoda közületek ilyen értelemben bölcs és okos?
Hogy az önvizsgálatot megkönnyítse a számunkra, rögtön megmondja azt is, miről látszik meg ez a felülről való bölcsesség. Így folytatja: “Mutassa meg az ő jó életéből az ő cselekedeteit bölcsességnek szelídségével.” (Jak 3,13b) A szelídség nem éppen szimpatikus fogalom a világban. Hajlandók vagyunk a szelídséget a gyöngék erényének tekinteni, gyengeségnek vallani, az öregek, gyermekek és asszonyok tulajdonságának vélni. De a Biblia szerint a szelídség éppen nem gyöngeség. Amikor Jézus azt mondja: “Boldogok a szelídek, mert ők örökségül bírják a földet” (Mt 5,5), akkor ebben már benne van az, hogy nem a gyöngékre, pipogyákra gondolt, mert azok aligha bírhatnák a földet. Önmagára is azt mondta: “Én szelíd és alázatos szívű vagyok” (Mt 11,29) - márpedig Krisztus a legnagyobb erő, hiszen Néki “adatott minden hatalom mennyen és földön”. (Mt 28,18) A szelídség az az erőteljes bölcsesség, amellyel Jézus a bűnök bocsánatában minden emberhez közeledik, az embereket kézbe veszi és magáévá teszi. Nem erőszakkal teszi ezt, hanem a bűnbocsánat erőteljes szelídségével. A bűnbocsánat a legerősebb, leghatalmasabb valami és mégis a leggyöngédebb is egyúttal. A szelídséghez erő kell, biztonság, nyugalom, elszántság. A szelídség az erő gyöngédsége, a meggyőződés türelme, a jóság megértő bocsánata, a felülemelkedés alázatos szolgálattétele. Tehát “a felülről való bölcsesség” szelíd, mert Krisztus szólal meg benne. Melyikőnk tudná megmutatni ezt a bölcsességet a maga életéből, családjához, barátaihoz, ellenségeihez való viszonyulásából, mindenféle emberek között való forgolódásából? Melyikőnk törekszik arra, hogy ezt a bölcsességet, életbölcsességet a maga Krisztusi szelídségével megmutassa a világnak?
Jakab még tovább magyarázza ennek a szelídségnek a lényegét, amikor ezt mondja: “Az igazság gyümölcse pedig békességben vettetik azoknak, a kik békességesen munkálkodnak.” (Jak 3,18) Azt jelenti ez, hogy nekünk tudomásunk van arról az Istenről, Aki az Ő Krisztusban megbékélt nagy szeretetébe ölelte be ezt a világot; Aki azt mondja az embereknek, mindenkinek: Dacára az ellenem való lázadásotoknak, engedetlenségeteknek, én mégis Istenetek, Jézus Krisztus által Atyátok vagyok! Istennek ezt a békekötését nem lehet másként tudomásul venni, csak úgy, hogy az ember megtelítődik vele és rögtön továbbárasztja másokra. Az Isten békességében élő ember a békesség magvait veti mindenütt maga körül - ahogy az Ige itt mondja -, tehát feloldódott, hátsó gondolat nélküli, őszinte, megértő viszonyulásban él az emberek között. Így mondja ezt Jakab szó szerint: a békesség munkálkodik, tehát minden tőle telhetőt megtesz a maga részéről, azért, hogy az emberek megbéküljenek egymással.
Most, amikor körülöttünk embertársaink olyan nagy igyekezettel dolgoznak a népek közötti béke megteremtésén a világkongresszus összehívásával, mindenki a maga helyén való helytállással, a termelőmunka fokozásával járul hozzá a nagy ügyhöz, fölvetődik a kérdés: hogy mi, az Isten népe, mindezeken túl és fölül, tudunk-e adni valami igazat, jót, valami olyat, amit az emberek méltán elvárhatnak tőlünk? - Nos,igen: a felülről való bölcsességnek azt a szelídségét, amelyik békességet vet, krisztusi békességen munkálkodik minden emberi viszonylatban, amelyik minden háborús szándékot gyökerében támad meg, csírájában fojt el ott, ahol a haragos, a gyűlölködő indulat kavarog: a szívben. A saját szívében elsősorban és azután a másokéban is! Az Istennek a Jézus Krisztusban kijelentett békességében élő emberektől méltán elvárhatja a világ, hogy a békességen munkálkodjanak mindenütt: ahol valamiféle irigység, civódás, háborúság van a családban a szülők és gyermekek között, a házasságban a férj és feleség között, a lakásban a főbérlő és albérlő között, a villamoson az utas és a jegyszedő között, a munkahelyen az értelmiségi és fizikai munkás között, és mindenféle viszonylatban az emberek között, ahol élnek, megfordulnak. Tehát röviden: a szíved teljességéből békülj meg azzal, akire haragszol, békítsd meg azt, aki gyűlöl téged, szerezz békességet ott, ahol civódást látsz emberek között!
Jézus boldognak mondja a békességre igyekezőket. Kik ezek? Nem azok, akik egyszerűen mindig mindent ráhagynak, hogy csak viszályba ne kerüljenek valakivel. Nem azok, akik azt mondják: Hagyjatok engem békében! - hanem azok, akik igyekeznek békét teremteni ott is, ahol nincs! Akik a békét a maguk lényében hordják, magukkal viszik mindenüvé és szétárasztják mindenütt. Tehát nem egyszerűen negatíve kitérnek minden harc útjából, hanem pozitív, termékeny, szeretettel telített békés és békéltető erőket visznek bele munkájukkal, szavaikkal és tetteikkel az emberek együttélésébe. Tesszük-e ezt? Éljük-e, gyakoroljuk-e ezt a szolgálatot?
És itt megint az a baj, hogy mindez csak elmélet marad. Jakab, úgy látszik, ezen a téren is ismeri a gyülekezeteket, amelyeknek ír. Kemény szavakkal leplez le minden látszatkegyességet, azt mondja, hiába beszéltek szép kegyes szavakat: “Ha pedig keserű irígység és czivódás van a ti szívetekben, ne dicsekedjetek és ne hazudjatok az igazság ellen. Ez nem az a bölcsesség, a mely felülről jő, hanem földi, testi és ördögi. Mert a hol irígység és czivakodás van, ott háborúság és minden gonosz cselekedet is van.” (Jak 3,14-16) Mintha azt mondaná: Ti valljátok a felülről való bölcsességet, de élni mégis az alulról való bölcsesség szerint éltek. Ebben az igeszakaszban három szava van Jakabnak az alulról való bölcsesség jellemzésére: földi, testi, ördögi.
Földi: tehát úgy él, mintha nem is lenne Isten, aki a bűnök bocsánatában édesatyai kezét mindnyájunkra rátette volna. Mindig újra elfeledkezünk a gyakorlatban, hogy a felebarátunk, embertársunk, akivel éppen dolgunk van: a testvérünk, éppen úgy gyermeke az Atyának, mint mi magunk. Ez az életbölcsesség nem fölülről látja és értékeli az embert, házastársát, gyermekét, barátot, ellenséget, - nem az örökkévalóság szempontjából, ahonnét tekintve eltűnnek, vagy legalábbis jelentéktelenné törpülnek a különbségek, hanem alulról, pusztán földi szempontból. Így pedig valóban nehezen kiegyenlíthető és vigasztalan képet mutat az emberek egymáshoz való viszonya.
Testi: itt az ösztöneinkre gondol, arra a területre, ahol érzéseink uralkodnak és határoznak meg mindent. Arról van szó, hogy ha a testi indulataink, szimpátiánk és antipátiánk, jó vagy rossz kedvünk szabja meg a másik emberhez való magatartásunkat: ott szó sincs a felülről való bölcsességről!
És ördögi: azaz ahol ennyire a testi indulat uralma alatt áll valaki, ahol mindig újra elfeledkezik az Isten megbocsátó szeretetéről, ott nyitott kaput talál a sötétség hatalma, a démoni világ. Ott sötét erők és hatalmak özönlenek be az emberek életébe rajtunk keresztül. Minden civódás, minden irigység a szívben, minden haragos, gyűlölködő, megbántó szó az alvilág démonikus erői számára nyit ajtót, amelynek a nyomán azután háborúság és minden gonosz cselekedet is van.
Igen, azt mondja Jakab, ilyen az alulról való bölcsesség: földi, testi és ördögi! Ki ne ismerné közülünk a maga életéből, a maga szavaiból és cselekedeteiből? Csak az elmúlt hét napjaira tekintsünk vissza, melyik bölcsesség lett nyilvánvalóvá a cselekedeteinkben: a felülről való, vagy az alulról való? Mennyi békességet, megértést, szívélyességet, irgalmasságot, vagy mennyi irigységet, civódást és háborúságot vittünk bele abba a környezetbe, ahol az elmúlt hét napjait és óráit leéltük? Nincs-e itt nagyon sok szégyellni és megbánni való bűnünk?
Jakab az alulról való bölcsességgel szembeállítja a felülről valót: “A felülről való bölcsesség pedig először is tiszta, azután békeszerető, méltányos, engedelmes, irgalmassággal és jó gyümölcsökkel teljes, nem kételkedő és nem képmutató.” (Jak 3,17) Tehát ez a felülről való bölcsesség röviden: Jézus Krisztus maga! Az Isten Krisztusban, az Ő bennünk lakozásában lesz a mienk. Krisztus bennem: azt jelenti, hogy elkezd csírázni, növekedni és gyümölcsöt teremni az életemben az Isten békessége. Annak a szelídségnek az erejében, amely Krisztusból ered, nem kell többé a békétlenség miatt széthullania egy családi életnek, nem kell többé, hogy egy barátság egymás meggyűlölésével fejeződjék be. Az Ő szelídségének az erejében adódnak olyan utak, amelyeken a legtávolabb élő emberek és népek is egymásra találhatnak.
Krisztus szelídségének az erejében igenis lehetségessé válnék a legnagyobb csoda: képesek lennénk igazán szeretni egymást! Óh, bár meghallanánk most Istennek azt a szavát, amellyel most az Ő könyörülő szeretetének a sodrába hív és állít be bennünket, hogy a Krisztusban adott “felülről való bölcsesség” erejével küldjön szét a világba!
Könyörögjünk együtt szép énekünk szavaival:
Általjársz Te mindent; Rám ragyogni engedd
Életadó, áldott Lelked!
Mint a kis virág is Magától kibomlik,
Rá ha csöndes fényed omlik:
Hagyj, Uram, Vidáman
Fényességed látnom S országod munkálnom!
(165. ének 4. vers)
Ámen
Dátum: 1953. június 21.