Jakab most a lelki életnek egy olyan legbensőbb ügyéről beszél, amit minden ember ismer saját tapasztalatából: a kísértésről. Nincs ember a világon, aki mentes volna tőle. Még Jézust is megkísértette az ördög, amikor emberi életünket testi valóságban élte közöttünk. A hívő ember is, az újjászületett ember is állandóan ki van téve neki, mert a bűnbocsánat által, a kegyelembefogadtatás által a hívő ember sem szűnt meg bűnös ember lenni. És a kísértés nem olyan valami, ami csak néha, ritkán lepi meg az embert, amivel az életben csak egyszer-kétszer találkozunk, vagy esetleg nem is találkozunk. Sőt, inkább azt lehet mondani, hogy nincs egyetlen nap, egyetlen óra sem kísértés nélkül. Ennek az emberi lélek mélyén lejátszódó folyamatnak a titkát leplezi le előttünk ez az igeszakasz, hogy megismerve a kísértés lényegét, tudjunk ellene védekezni.
Micsoda hát a kísértés? Miben áll ennek a jelenségnek a lényege? - Talán jobban megértjük majd, ha előbb arról próbálunk beszélni, mi nem a kísértés. A kísértés még nem bűn, hanem közvetlenül megelőzi a bűnt, tehát azt, ami akár gondolatban, akár cselekedetben már bűn! A kísértés még nem az! Tehát a kísértés még az a pillanat, amikor a bűn ellen még küzdeni lehet. És ezt azért jó hangsúlyozni, mert sokszor azt hiszi az ember, hogy amikor kísértésbe kerül, már ezzel magával bűnt követett el és így már minden további ellenállás, küzdelem hiábavaló, szükségtelen. Éppen olyan dolog ez, mintha egy katona azt gondolná, hogy már el is veszítette a csatát, amikor meglátta maga előtt az első ellenséget fölbukkanni. Nem! Ez éppen azt jelenti, hogy most kell résen lenni, mert most kezdődik a harc! A kísértésben a tolvaj még csak kerülgeti a szívünk háza táját, keresve azt a gyenge pontot, ahol betörhet. Ez még nem baj, pláne ha résen van a ház ura és vigyáz! A baj ott van, hogy bent a házban a tolvajnak van egy cinkosa, aki várja a tolvajt, aki összejátszik vele, aki rögtön reagál a közeledtére, egyszerre megérzi, hogy ott ólálkodik, sőt titokban, észrevétlenül ajtót nyit előtte, beengedi, segít neki. Ez a belső ellenség, amelyik összefog a kívülről jövő kísértéssel: Jakab szerint nem más, mint a kívánság!
“Mindenki kísértetik, amikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága.” (Jak 1,14) Azért tudott Jézusról lepattanni minden kísértés, mert Benne nem volt meg ez a belső ellenség. Benne nem volt semmi, ami a sötétség hatalmaival összejátszott volna. Benne nem volt fogékonyság a bűnnel szemben, mint ahogyan az aranyra vagy a gyémántra hatástalan marad a mágnespatkó vonzó ereje. A megromlott emberi természetünkben azonban ott marad életünk végéig ez a belső ellenség, a saját kívánság, a régi "én" vágya, amelyik igyekszik kihasználni minden alkalmat az újra érvényesülésre. Olyan gyúlékony anyag ez bennünk, ami a legkisebb tűztől is rögtön hajlandó újra lángra kapni, lobogni, égetni, emészteni, bajba sodorni.
És most ezt a saját kívánságot megint különböztessük meg a természetes ösztöneinktől. A szomszéd kertjében viruló alma éppen úgy fölkeltheti az étvágyamat, mint a saját kertemben lévő. Vagy egy idegen kertben viruló testi szépség éppen úgy megszólíthatja a szexuális ösztönünket, mint a saját kertünkben lévő. Ezek olyan tények, amelyekkel szemben nem használ az, ha tagadjuk vagy ünnepélyesen kijelentjük, hogy ezeknek nem kellene így lenniük. Mert ez egyszerűen így van, mert ez biológiai funkció. És addig nincs is baj, amíg emberi mivoltomnak ezek a legtermészetesebb biológiai ösztönei is az isteni világrend keretei között maradnak. Más szóval: örömmel szemlélhetem a szomszéd pirosló almáját és szépnek találhatom a nem hozzám tartozó testi szépséget, amíg meg nem kívánom, amíg nem érzek vágyat magamban a lopásnak vagy a hűtlenségnek akár a gondolatban való elkövetésére is! Csak éppen az a baj, hogy emberi mivoltunknak éppen ezek a természetes ösztönei szoktak lenni azok a gyenge pontok, ahol a belső ellenség, a kívánság, a leghamarább ajtót nyit a külsőnek. Így válik azután a kísértés veszedelemmé, így terjed szét bennünk, így foglalja el a bensőnket, így lesz mozgatóerővé, égető tűzzé, megbénító megkötözöttséggé. Így lesz belőle bűn.
Vonja, édesgeti az embert a saját kívánsága, a kívánság pedig “megfoganván bűnt szül.” (Jak 1,15a) Tehát ott, a kívánság körül van a kísértés igazi problémája. Annyira, hogy minden külső, kívülről jövő támadás nélkül is, pusztán maga a kívánság válhat kísértéssé. Ki ne ismerné azt a lelki folyamatot, amit így lehetne leírni, hogy a vágyak, a legbensőbb, legtitkosabb vágyak képzeleti képeket színeznek ki maguknak, és az elképzelt képek vágyakat ébresztenek, fokozzák a kívánságot. Egyszerűen az történik, hogy a vágy fogan az ő méhében, a kívánság bűnt szül! Sohasem a kívülről jövő kísértés tehát az igazi probléma, hanem a belülről rá adott visszhang, a kívánság reagálása. Itt van a tűzfészke minden kísértésnek. Ezért válhat minden a világon kísértéssé. A jólét éppen úgy, mint a nyomorúság. Az öröm csak úgy, mint a szomorúság. A szép éppen úgy, mint a csúnya. A jó ugyanúgy, mint a rossz. A jószerencse éppen úgy, mint a balszerencse. Mert nem a helyzetben, nem a körülményekben, nem más emberek ilyen vagy amolyan magatartásában válik problematikussá a kísértés, hanem abban, hogy az embert vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága.
És itt a gyökerét ragadja meg Jakab a kísértésnek, mert éppen ez a kísértés, hogy az embert a saját maga kívánsága kezdi vonni, édesgetni. Az embert, akit az Isten akarata kellene, hogy vonjon, vonzzon, most egyszerre a saját kívánsága kezdi vonzani, s elvonja, elcsalogatja az Istennel való közösségből. A kísértés az a pillanat, amikor az ember döntés előtt áll, kinek engedelmeskedjék: Istennek, vagy a saját kívánságának? Az a pillanat, amikor arról van szó, hogy az ember ösztönélete, érzelme és akarati élete kikerül Isten jelenlétének tiltó és parancsoló uralma alól, s átveszi az uralmat a kívánság, a vágy. A kísértés tehát olyan valami, ami köztem és Isten között történik. Az a lehetőség, hogy elfordulok az Úrtól, hogy elindulok a magam útján, hogy megpróbálom az életemet Isten nélkül élni, saját fejem szerint, saját erőmből. A kísértés az a pillanat, amikor egyedül maradok a bűnnel szemben. "Vonja, édesgeti a tulajdon kívánsága" - ez valami ilyenforma magatartás: Meg tudom én ezt oldani magam is! Miért imádkozzam előbb, miért hívnám itt Isten segítségét, miért járulnék előbb Őelébe?
Ez a titkos önállósítása magamnak, függetlenítése magamnak, amelyben azt vélem, a magam ura és a magam szerencséjének a kovácsa vagyok; ez a különös szabadság, amit veszek magamnak, Isten nélkül elindulni, belemenni az élet különböző helyzeteibe, részt venni a jóban vagy a rosszban, az örömben vagy a bánatban, a világban vagy a magányban: ez az a méreggyökér, ahonnét az egész élet megromlik! Így válhat kísértéssé egy boldog óra, egy örvendetes állapot is, mert milyen az az öröm, milyen boldogság az, amit az Úr nélkül élek át? És így válhat még inkább kísértéssé számomra egy csalódás, kudarc, fájdalom, halál: hiszen hogyan akarnék ezen a szörnyű órán átjutni az Úr nélkül? A kísértés tehát az a veszedelem, hogy elszakadok az Úrral való életközösségtől és átadom magam a saját kívánságaim vonzásának. Ezért ne mondja senki, hogy Istentől kísértetik, ne okolja Istent, amiért nehéz kísértésekbe vitte, engedte bele, se ne okolja senki a környezetét, a külvilágot, az emberek gonoszságát, a bűnnel fertőzött atmoszférát! Ne toljuk át másra a felelősséget. Ne beszéljünk átöröklésről, ne mondjuk: nem tehetek róla, ilyen a vérem, ilyenek az idegeim, Isten teremtett ilyennek! Mert bennünk van a gyökere a kísértésnek. Jakab sem vitatná az átöröklés, a vér, vagy az idegek hatalmát, de azt mondaná: elhagytad az Urat és ezért van minden! Ha szoros életközösségben lennél az Úrral, nem ronthatna meg téged sem a véred, sem az idegeid, sem mások bűne. "Ne tévelyegjetek, szeretett atyámfiai!" - mondja Jakab. Ne tévelyegjünk az összefüggéseket illetően. Mi magunk vagyunk a hibásak. Ott van a baj, hogy az Úr akarata helyett a saját tulajdon kívánságaink vonnak és édesgetnek.
Jó, - de ezek a kívánságok megvannak bennünk, kétségtelenül! Mit tegyünk hát a kívánságokkal? Nyomjuk el magunkban, fojtsuk vissza? Semmi esetre se, - mert a visszafojtott vágyak lekerülnek a tudatalatti világunkba, ahol kikerülvén az öntudat ellenőrzése alól, tovább élnek, alakulnak, forrnak, működnek és a legelső adandó alkalommal démonikus erővel törnek ki és iszonyú pusztítást végeznek. Tehát éppen nem elnyomni kell azt a csalogató vágyat, kívánságot, hanem nagyon is tudatosítani, a tudat fényébe állítani és leleplezni, leleplezni egy jó barát előtt és leleplezni az Úr előtt! Elárulni - Neki! A leghatásosabb fegyver a kísértés ellen a gyónás és az imádság! Nem hiába beszél éppen ebben az összefüggésben a “világosság Atyjáról”. Föltárni a lelket a világosság Atyja előtt: hadd süssön be az Atya kegyelmének, szentségének, dicsőségének a világossága oda, éppen oda, ahol a kívánságok meg akarnak bújni a rejtekben, a sötétben. Beengedni a mennyei fényt a léleknek ebbe a titokzatos mélységébe.
Azt mondja Jakab: “Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről való, és a világosságok Atyjától száll alá, a kinél nincs változás, vagy változásnak árnyéka.” (Jak 1,17) Nos: mindig újra megtelítődni ezzel a felülről jövő jó ajándékkal és tökéletes tudománnyal. Mintha azt mondaná Jakab: Te elhagytad Őt, de Ő nem hagyott el téged! Jó adományai és tökéletes ajándékai szállnak alá továbbra is onnan fölülről: irgalom, hazahívás, kegyelem, bűnbocsánat. Mindent egybefoglalva: az alászállott Jézus Krisztus, a legnagyobb adomány és legtökéletesebb ajándék. Leszállott, hogy Benne tökéletesen velünk legyen az Isten! Hogy megmaradhasson a kapcsolat, az életközösség, hogy mindig újra fel lehessen venni Vele ezt a kapcsolatot és életközösséget.
Így fejezi be a gondolatsort: “Az ő akarata szült minket az igazságnak ígéje által, hogy az ő teremtményeinek valami zsengéje legyünk.” (18. vers) Az előbb a kívánságról mondta, hogy amikor megfogan “bűnt szűl; a bűn pedig teljességre jutván halált nemz.” (15b vers) Itt most megint születésről beszél. Az Ige, az ami felülről jő, a világosság Atyjától, egy másik élet-princípiumot ültet el bennünk. Ereje által új élet születik: Krisztus bennünk! És ha a kívánság megszülte bennem a bűnt és halált, az Igazság Igéje megszüli bennem az új embert, a bennem élő Krisztust. Élő darabjává tesz annak az új világteremtésnek, amely Jézusnak a bűn és halál fölött aratott győzelmével, a feltámadással kezdődött el, és amelynek egész teljessége ezután fog még majd kibontakozni.
A kísértés egész problémájának a megoldását fejezi ki az az imádság, amit így szoktunk énekelni:
Lelki próbáimban, Jézus, légy velem,
El ne tántorodjék tőled életem.
Félelem ha bánt, vagy nyereség kísért,
Tőled elszakadnom ne hagyj semmiért.
(338. ének 1. vers)
Ámen
Dátum: 1953. április 12.