A legnehezebb út

Szeretném ott folytatni, ahol ma egy hete abbahagytuk. Arról beszélt hozzánk akkor az Úr, hogy mennyivel könnyebb az üdvösség útján járni, mint a kárhozatén. Sokkal nehezebb elkárhozni, sokkal több megerőltetésébe, munkájába, erőfeszítésébe kerül az embernek a kárhozat, mint az üdvösség. Isten valósággal nehézzé tette számunkra azt, hogy elvesszünk! Egyszerűen azért, mert az Isten senkinek nem akarja a halálát, hanem éppen ellenkezőleg, azt akarja, hogy még a bűnös, még a kárhozatra minden tekintetben megérett és méltó ember is megtérjen és éljen. Isten mindenképpen üdvözíteni akar mindenkit! Jézus sem azért jött, hogy kárhoztassa e világot - pedig ugyancsak sok kárhoztatni való van benne -, hanem azért jött, hogy “megkeresse és megtartsa, a mi elveszett.” (Lk 19,10) Isten az egész mennyországot mozgósította azért, hogy mi megtartassunk, megmeneküljünk. Ha valaki mégis elvész, ugyancsak szembe kell helyezkednie Isten akaratával, ugyancsak kitartóan kell küzdenie Isten tervével szemben, ahogyan a Zsidókhoz írott levél írója mondja: az nem törődik “ily nagy idvességgel.” (Zsid 2,3b) Körülírva az itt használatos görög szót, úgy mondhatnánk: negligálnia, megvetnie, lekicsinyelnie kell Isten üdvözítő szándékát, tervét és munkáját! Ma egy hete arról beszéltünk, hogy aki el akar kárhozni, annak egy egész életen át harcolnia kell Isten szeretetével, kegyelmével és következetesen semmibe kell vennie azt, amit Isten a halálról és a halál utáni létről mond. Folytassuk ezt tovább! Mi mindennel gyűlik meg a baja annak, aki szembehelyezkedik Isten üdvözítő akaratával?

1) Aki el akar kárhozni, annak egy életen át szenvednie kell a bűntől, a bűn rabszolgájaként kell élnie! Nem könnyű a rabszolgasors! Iszonyú kegyetlenül bánik a bűn a szolgáival! Gondoljuk csak ezt végig! Minden bűn: elesés, az pedig fáj, ugye? Minden bűn sebet üt, a sebek pedig fájnak! Lehet, hogy nagyon régen volt, de talán még most is fáj valakinek közülünk az első hazugsága emléke, Vagy hogy tud még évtizedek múlva is fájni egy régi-régi megbántás, vagy egy örökre elkésett bocsánatkérés. Mindig vérző seb marad, az a pillanat, amikor örökre elvesztette valaki a tisztaságát! Úgy fájt Péternek is Krisztus megtagadása, ott, a főpapi udvarban elkövetett bűne, hogy a nagy, erős férfi, a kőszikla-apostol sírva fakadt, mint egy gyermek, aki nagyon-nagyon megütötte magát. Az ember általában azért hajlik könnyen a bűn csábítására, mert valami jót remél, boldogságot vár, örömet keres benne, bár már ezerszer rájött, hogy minden ilyen váradalom és keresés csalódással jár, legközelebb mégis újra kezdi.

Nem hagy a bűn pihenést, hajszol tovább, a végkimerülésig. Olvastam egy asszonyról, aki nagyon vágyott a boldogságra, de azt is tudta, hogy az a boldogság, amire vágyik, csak bűnös úton érhető el a számára. Komoly figyelmeztetést kapott, hogy vigyázzon, mert sohasem lesz abból igazi boldogság, amit hamis úton szerez az ember. Hiába volt az okos szó, ment tovább a hamis úton, míg elérte, amire vágyott. És akkor kellett keservesen megtapasztalnia, hogy az most már nem boldogság többé! Olyan a bűn, mint a Júdás pénze, az a harminc ezüstpénz: a kézben csillog, a szívben gyötör! Óh, nem könnyű, és nem örvendetes dolog szolgálni a bűnnek! Iszonyodva látja az ember önmagán, amint évről-évre durvul a szíve, érzéketlenedik el a lelke Isten dolgaival szemben, amint egyre teljesebben eluralkodik rajta valami régi rossz szokása, szenvedélye, egyre szánalmasabbá, nyomorúságosabbá válik egész alakja, teste, megjelenése! Láttad-e már a bűnnek ezt a lassú roncsoló munkáját valakin? Ugye, milyen rettenetes az? Önmagadon láttad-e már? Mások hamarabb meglátják rajtunk, mint mi magunk! Mi nem tekintjük olyan borzalmas dolognak a bűnt, mint az Isten, pedig bizonyára Ő tudja jobban. Ő pedig azt mondja, hogy “A halál fullánkja pedig a bűn!” (1Kor 15,56a) Olyan injekciós tű, amelyen át a halál szérumát fecskendezi bele életünkbe a Sátán. Szörnyű dolog a bűn: a paradicsomot ígéri, és a poklot adja; élvezettel kecsegtet, és közben halálra sebez. Azután az is hozzátartozik a természetéhez, hogy ritkán jár egy bűn egyedül. Ha bekerül valakinek a lakásába, rögtön átveszi ott az uralmat, és tetszése szerint tárja ki az ajtót mindenféle más bűn előtt. Aki valamiféle bűnnek a kisujját adja csak oda, hamarosan meg fogja tapasztalni, hogy az a bűn hovatovább az egész embert akarja!

Egy arab közmondás szerint a bűnnek is öt ujja van: kettővel lefogja áldozatának a két szemét, hogy ne lássa saját tettei undokságát, se útjának a végét. Két másik ujjával a bűnös ember fülét dugja be, hogy ne hallja a felülről jövő figyelmeztetést, vagy az övéi keserű panaszait, siránkozásait. Az ötödik ujját pedig ráteszi a bűnös ember szájára, hogy ne tudjon segítségért kiáltani, hanem csak némán engedelmeskedni! Valóban: aki bűnt cselekszik, nem ura a bűnnek, hanem szolgája annak! Sokszor talán már nagyon szívesen elhagyná azt a bűnt, de a bűn nem hagyja el őt! Valamikor régen, amikor valakit gályarabságra ítéltek, az elítélt testébe tüzes vassal belesütötték ezt a szót: Kényszermunka. Attól kezdve az a szerencsétlen ember megvetett valaki volt, nem szabad többé, hanem rabszolga. Ezt cselekszi a bűn is! Óh, egyáltalán nem könnyű annak, aki el akar kárhozni: nincs egy nyugodt pillanata, soha nincs zavartalan boldogsága, annál több sóhajtása, nyögése, fájdalma, késő bánata! Vajon olyan könnyű ez, amikor az ember kénytelen látni önmagán, hogyan megy tönkre, hogyan termelődik ki, hogyan érik meg benne a halál, mégpedig az örök halál, a kárhozat?

Érzitek-e, mennyivel nehezebb, ezerszer nehezebb a pokol felé vezető út, mint a mennyország útja? Rettenetes terheket kell ott cipelni, és minden lépéssel csak még nehezebbé válnak ezek a terhek! Miért hordozod, amikor nem muszáj?! Le lehet tenni, meg lehet tőle szabadulni, meg lehet tisztulni. Óh, mennyivel könnyebb elfogadni azt, hogy “Jézus Krisztusnak... vére megtisztít minket minden bűntől!” (1Jn 1,7) Mennyivel könnyebb felszabadultan elfogadni azt, hogy Jézus Krisztus érdeméért megbocsátott az Isten mindent. Olyan végtelen könnyűvé tette Isten a számunkra az üdvösséget, hogy mi, akik a kárhozat gyötrelmes, nehéz útjához vagyunk szokva, szinte azért nem tudjuk elfogadni az üdvösséget, mert nem akarjuk elhinni, hogy hát csak ennyi?!

2) Azt mondja Igénk: “A ki meghalt, felszabadult a bűn alól!” (Róm 6,7) Amikor a rabszolga meghalt, felszabadult a gazdája uralma alól. Halott rabszolgával nem tud mit kezdeni többé az ura. Hiába parancsol neki, hiába gyötri, hiába hajszolja: az a rabszolga a halál által kikerül volt gazdája uralma alól. Nos: akármilyen kegyetlen rabszolgatartó is a bűn, ha én, aki szolgáltam a bűnnek, meghalok Krisztussal, kikerültem a hatalma alól. Mert az az Ige ilyen titkokról beszél, hogy a mi óemberünk, a mi énünk megfeszíttetett Krisztussal, meg hogy a Krisztus halálába kereszteltettünk meg, sőt, hogy eltemettettünk Krisztussal együtt a keresztség által a halálba. Meg arról szól, hogy az Ő halálának hasonlatossága szerint vele eggyé lettünk! Azt jelentik ezek a különös kifejezések, hogy Krisztus nemcsak a bűnös emberért halt meg, nemcsak helyetted halt meg, hanem a Krisztus testében benne van a mi óemberünk, Őbenne meghal a mi énünk és így a Krisztussal együtt való halál által felszabadul a bűn alól.

Annyira nem akarja Isten a bűnös ember halálát, hogy képes úgy tekinteni Jézus Krisztus kereszthalálát, elkárhozását, mintha én haltam volna meg! Engem is, az én bűnnek szolgáló személyemet is benne látja, belelátja Jézus Krisztus halálába, egynek vesz engem a keresztfán meghalt Krisztussal! És ha az Isten hajlandó ezt a dolgot így látni, akkor szabad nekünk is így látnunk önmagunkat. Ezért folytatja így az apostol: “Ezenképen gondoljátok ti is, hogy meghaltatok a bűnnek számára, de éltek az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztusban!” (Róm 6,11) Nem azt jelenti ez, hogy képzeljétek be magatoknak, mintha meghaltatok volna a bűnnek, hanem azt, hogy tekintsetek úgy magatokra, mint akik valóban meghaltatok Krisztus által a bűn számára. Lám: ennyire nem akarja Isten a bűnös ember halálát, ennyire azt akarja, hogy éljen, hogy semmi mást nem kell tennie, mint elfogadni azt, amit Isten nélküle, de érte teljesen elkészített! Csak úgy lehet mégis elkárhozni, hogy elhalad az ember a kereszt mellett és megveti, lenézi, negligálja azt, amit az Isten ott elvégzett! A pokolban, ahol az embereknek megnyílnak a szemeik - mint annak a bizonyos példázatbeli gazdag embernek is -, a legjobban majd azon fog a lélek csodálkozni: hogyan tudott elkárhozni, hogyan volt lehetséges a pokolba jutni, elveszni, holott látta a Krisztus keresztjét? Hogyan volt ő képes mégis elveszni, holott “azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, a mi elveszett.” (Lk 19,10) Ott fogja majd igazán látni: mennyivel könnyebb lett volna üdvözülni, mint elkárhozni!

3) Ha el akar veszni egy ember, egy életen át el kell utasítania az őt mindenütt kereső Megváltót! Tisztára érthetetlen emberi eszünk előtt az, hogy Jézus azért jött, hogy megkeresse, ami elveszett! Akkor csodálkoztam el ezen az Igén, amikor éppen tegnap két közismert példázatot olvastam az Isten országáról: “Ismét hasonlatos a mennyeknek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, a melyet megtalálván az ember, elrejté azt; és a felett való örömében elmegy és eladván mindenét a mije van, megveszi azt a szántóföldet. Ismét hasonlatos a mennyeknek országa a kereskedőhöz, a ki igazgyöngyöket keres; A ki találván egy drágagyöngyre, elméne, és mindenét eladván a mije volt, megvevé azt.” (Mt 13,44-46) Csak ilyen példázatokkal lehet kifejezni, valamelyest érzékeltetni azt a roppant nagy, érthetetlen dolgot, hogy Ő, a szent és hatalmas Isten, keresi az embert! Mert Ő az az ember, aki a szántóföldben kincset talál elrejtve, és efölött való örömében eladja mindenét, amije van: az emberré létellel mintegy eladja mennyei méltóságát, isteni tekintélyét, itt a földön emberi kényelmét, méltóságát, sőt életét, önmagát megüresíti, megszegényíti önmagát, csakhogy megvehesse magának azt a kincset vagy azt a drágagyöngyöt!

Kincshez, meg igazgyöngyhöz hasonlítja az embert, a bűnös embert, téged, meg engem, aminek a megkereséséért képes mindent eladni, mindent feláldozni az Úr, így mondja: mindenét, amije van! Hát ennyire nem akarja Isten a bűnös ember halálát, hát ennyire akarja, hogy megtérjen és éljen! Ha ennyire mindent megtesz az emberért, természetes, hogy keresi az embert, minden embert keres az Isten! Persze nem úgy keres az Úr, mint ahogyan mi például a szemüveget keressük, hanem úgy, ahogyan a múltkor egy lelkészi gyűlésen ültem és egyszer beüzentek értem, hogy menjek ki, mert valaki keres! Minden istentisztelet, amikor felmelegedik a szíved Isten Igéjétől, minden olyan pillanat, amikor vágyat érzel magadban Isten világa után, amikor egy csöppet megremeg a lelked az örökkévalóság gondolatára: mind megannyi üzenet, hogy kelj föl, Jézus keres! Sőt, meg vagyok győződve róla, hogy minden öröm és minden bánat, minden ajándék és minden csapás: mind megannyi drága üzenet, hogy még mindig keres az Úr: hátha alkalmas már a szíved a bűnbocsánat elfogadására. És vajon olyan könnyű mindennek a kegyelmes keresésnek állhatatosan ellenállni? Olyan könnyű minden figyelmeztető szóra, minden barátságos hívásra, minden szívre ható kiáltásra újra és újra “nem”-et mondani? Ezt kell tennie annak, aki el akar kárhozni! Annál furcsább, ha az is ezt teszi, aki pedig nem is akar elkárhozni! Ha igazán nem akar valaki elveszni, miért mond mégis nemet? Nem volna könnyebb nem bújni tovább, nem elrejtőzni, nem ellenkezni, nem futni, hanem megállni, és azt mondani: itt vagyok, Uram megadom magam!

Még mindig hangzik az üzenet: “Élek én, azt mondja az Úr Isten” - mintha csak azt mondaná: életemre mondom, tehát mintegy esküszik az Úr, hogy igazán elhiggyük, amit most mondani akar: “nem gyönyörködöm a hitetlen halálában, hanem, hogy a hitetlen megtérjen útjáról és éljen. Térjetek meg, térjetek meg gonosz utaitokról! hiszen miért halnátok meg” (Ez 33,11) miért akarnátok meghalni? “Óh, Izráel háza” - azaz óh, ti gyermekei, választottai az Úrnak!

Ámen

Dátum: 1950. február 19.

Valaki panaszkodott a napokban: Rettenetes, mondta, hogy manapság a templomban már egyebet sem lehet hallani, mint folyton azt a megtérést, meg állandóan a Krisztus váltsághalálát. Az ember már unja ezeket az ezerszer hallott szólamokat. Ha van közöttünk valaki, aki így gondolkozik, hadd mondjam neki most: majd nem unná rögtön, ha egyszer ő is megtérne! Tehát, ha valakit bosszant az, hogy mindig megtérésre hívja az Ige, egyik biztos jele ez annak, hogy még nem tért meg. Aki ezért nem hallgatja szívesen a gyülekezeti evangélizációt, az szintén gondolja meg azt: ugye egy édesanya, ha kisgyermeke valamilyen kedvességéről beszélnek egy társaságban, nem mondja, hogy az unalmas, ezerszer hallotta már; hanem csak úgy sugárzik az örömtől, mennél többször hallja! Nos hát, ha valakinek unalmas folyton Krisztus kegyelméről hallani, az ha állítólag meg is tért, nem szereti eléggé az Urat - akkor pedig már minden oka megvan arra, hogy térjen meg! Ebben az Igében is arról van szó: “Térjetek meg!” (Ez 33,11)

De most próbáljuk meg ezt az ezerszer hallott felszólítást egy másik oldalról megvizsgálni. Pár nappal ezelőtt valaki egy kis német nyelvű traktátust adott olvasásra. Ebben olvastam ezt a feltűnő állítást, hogy elkárhozni nehezebb, mint üdvözülni. Nagyobb megerőltetésbe kerül elveszni, mint megtartatni. Éspedig azért nehéz és megerőltető az ember számára a kárhozatba jutni, mert Isten nem akarja, hogy valaki elvesszen. Hanem egyenesen azt akarja Igénkben, hogy éljen! “Élek én, ezt mondja az Úr Isten, hogy nem gyönyörködöm a hitetlen halálában, hanem hogy a hitetlen megtérjen útjáról és éljen. Térjetek meg, térjetek meg gonosz útaitokról! hiszen miért halnátok meg, oh Izráel háza!?” (Ez 33,11) Ha tehát te mégis elkárhoznál, ez kizárólag és egyedül azért történne, mert te akartad. Isten nem így akarta. Isten valósággal nehézzé tette a számunkra az elkárhozást! Valóban: csak az kárhozhat el, aki a Zsidó levél szerint: nem akar törődni “ily nagy idvességgel!” (Zsid 2,3a) Olyan nagy ez az üdvösség, amit Isten Jézus Krisztusban szerzett, olyan lenyűgözően hatalmas, hogy valóban nagyon nehéz nem törődni vele, nem foglalkozni vele, hidegen maradni vele szemben! Annyira nagy ez az üdvösség, Istennek az üdvözítő akarata és kegyelme olyan roppant hatalmas, hogy szinte a legnehezebb dolog a világon: elkárhozni! Próbáljuk csak ezt most tovább részletezni!

1) Aki el akar veszni, annak egy életen át küzdenie kell Isten szeretetével. Ez pedig nem könnyű feladat! Azt mondják, a szeretet a legnagyobb hatalom a világon. A Biblia azt mondja róla: “Erős a szeretet, mint a halál, kemény, mint a sír, ...lángjai tűznek lángjai!” (Énekek 8,6b) Ellenállni a szeretetnek tehát olyanforma, mint egy nagyhatalommal harcban lenni! Nem könnyű dolog! És ezt kell tennie annak, aki nem akar megtérni. Mert, ha nem állana ellent Isten szerelmének, akkor megtérne! Ha csak egyetlen egyszer közel engedné a szívéhez ezt a szeretetet, ha csak egyszer úgy igazán végiggondolná, tisztázná magában, mit is jelent Isten szeretete: akkor máris a hatalma alá kerülne ennek a szeretetnek, akkor legyőzné, rabul ejtené őt ez a szeretet. És nem abban lett nyilvánvalóvá Isten szeretete irántunk, hogy megsegített valamilyen bajunkban, megajándékozott egészséggel, jóléttel, kenyérrel, hanem abban, hogy leszállt hozzánk, a bűnbe, a kárhozatba, hogy kiemeljen onnan. Képzeljük el, hogy valaki szakadékba esik. Mentőexpedíció indul utána. Megtalálják. Felülről élelmet, ruhát, gyógyszert dobnak le neki, hogy előbb erősödjön meg jól, legyen ereje belekapaszkodni majd abba a kötélbe, amit leeresztenek utána, hogy felhúzzák rajta, megmentsék általa. Ostoba ember volna az, aki azt mondaná: nekem elég a ruha, meg a kenyér, dobjatok még hozzá egy kis szalonnát is. Azután még néhány ruhadarabot, még egy kis gyógyszert, hogy ha beteg lennék, ne jöjjek zavarba, a kötelet meg akár fel is húzhatjátok, az nem kell! Pedig a legtöbb imádkozó ember ezt az ostobaságot teszi, amikor mindig újra csak azért könyörög, hogy Isten segítse meg ebben vagy abban a bajban. Dobjon le neki a mennyből egészséget, egy jó állást, vagy más egyéb ajándékot, amivel ezt a szakadékba esett életét szebben berendezheti! Azután a Krisztus halálában és feltámadásában utána dobott mentőkötelet pedig akár vissza is húzhatja az ÚR! Az nem fontos, csak a többi! Pedig Isten minden ajándékot azért ad, hogy felerősödjön a lélek arra, hogy bele tudjon kapaszkodni Krisztusba, Aki által föl akar emelni, meg akar menteni bennünket az ÚR a haláltól.

Emberré lett az Isten Jézus Krisztus személyében, hogy itt a földön elébe állhasson az embernek. Valósággal el akarja állni az ember útját a kárhozat felé és minden ember életében kétszer-háromszor, esetleg többször is van olyan alkalom, amikor egészen szemtől-szemben áll meg vele Krisztus, úgy, hogy a szó szoros értelmében ki kell kerülnie Őt, ha valaki semmiképpen nem akar üdvözülni, ha valaki mindenképpen el akar kárhozni, ha valaki semmiképpen nem akar leborulni Őelőtte és belekapaszkodni! Talán a te életedben is voltak ilyen pillanatok, amikor egyszerűbb és könnyebb lett volna leborulni Jézus előtt, és azt mondani Neki, mint Tamás: “Én Uram, és én Istenem!” (Jn 20,28b) De te érthetetlenül, makacsul mégis a nehezebb utat választottad, kikerülted, áttörted magad Istennek azon a szeretetgyűrűjén, amellyel körülzárt, kivágtad magad belőle! Óh, de nehéz elkárhozni és mi mégis ezt választjuk!

2) Aki el akar kárhozni, annak egész életen át küzdenie kell Isten kegyelmével szemben! Ha lehetséges az, hogy valaki nem törődik Isten szeretetével, az is lehetséges, hogy elutasítja magától a kegyelmet! Értsük meg jól, mit jelent a kegyelmet elutasítani: Képzeljünk el egy börtönben ülő foglyot, akinek hétről hétre felkínálják a teljes kegyelmet, és mindig újra kijelenti: Nem kell kegyelem, nem akarok kegyelmet! Ezt ugye el sem tudjuk képzelni! Nem is valószínű, hogy előfordult volna valaha bármelyik földi börtönben. Annál gyakoribb eset ez sajnos az örökkévaló börtönben. Isten kegyelme halkan és szelíden mondogatja, mindig újra mondja a bűnösnek: Megfizettem minden tartozásodat! - de a bűnös nem törődik ilyen nagy kegyelemmel. Újra mondja a kegyelem: “eltöröltem álnokságaidat, mint a felleget” (Ézs 44,22), magamra vettem büntetésedet! És a bűnös megint csak nem figyel föl ilyen nagy üdvösségre! Megint szól a kegyelem: “Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy” (Ézs43,1b), megszabadítottalak a sötétségtől, a kárhozattól! És a bűnös egykedvűen így felel rá: Nem volt nekem arra szükségem, nem jutottam én még olyan mélyre! Tovább beszél a kegyelem: Helyet készítettem a számodra a mennyben, fehér ruhába öltöztetlek, pálmaágat adok a kezedbe, koronát teszek a fejedre, gyere gyorsan, hadd vezesselek el kézenfogva a dicsőségbe! És még mindig ellenáll a bűnös, mondván: Majd meglátom még, most még nem megyek! Más, fontosabb ügyeim vannak még.

Íme, így áll ellent az ember a kegyelemnek! De nem lehet olyan könnyen lerázni a kegyelmet, hiszen éppen azért kegyelem. Ha nem ért célt a halk és szelíd szóval, jön nagy komolysággal. Figyelmeztet és megfenyít! Rád kiált, mint abban a színdarabban, amit tegnap és ma adnak elő evangélikus testvéreink a tanácstermünkben, rád kiált: “Bolond, még ez éjjel elkérik a te lelkedet!” (Mt 12,20b) És ha nem elég a kemény figyelmeztető szó, sokszor jön a csapásokkal, mint egykor a fáraónál. Kilenc csapás előzte meg ott is az ítéletet! Minden csapás egy-egy mementó. Isten semmiképpen nem akarja az ítéletet! Isten kegyelmet akar! Kegyelmet! A végsőkig elmegy a kegyelem! Amikor Isten igazsága így nyilatkozik meg a terméketlen gyümölcsfáról: “Vágd ki azt; miért foglalja a földet is hiába?” (Lk 13,7), akkor így esedezik a kegyelem: “Uram, hagyj békét neki még ez esztendőben, míg köröskörül megkapálom és megtrágyázom: És ha gyümölcsöt terem, jó; ha pedig nem, azután vágd ki azt.” (Lk 13,6-9) Amikor az igazságos harag már kénytelen az engedetlen prófétát bedobni a tengerbe, a kegyelem oda is vele megy és megőrzi egy cethal gyomrában és visszahozza, mint Jónást, a bűnbánó szolgát a szárazföldre. Mindent megtesz a kegyelem! És ki tudná fölsorolni még, mi mindent tesz meg a kegyelem, mert Isten nem akarja a bűnös halálát, hanem, hogy megtérjen és éljen! Veled is mindent megtett már a kegyelem! És nem törődni ekkora kegyelemmel: Óh, ez nem könnyű! Nagyon nehéz! Mennyivel könnyebb volna elfogadni, nem ellenállni tovább, megadni magad neki! Kitárni a két kezed, szélesre nyitni a szívedet, mint tavasszal a bezárt ablakot és azt mondani: Köszönöm, Uram!

3) Aki el akar kárhozni, annak egész életen át komolytalanul, könnyelműen keresztül kell néznie azokon a dolgokon, amelyeket Isten halálosan komolyan mondott. Annak semmibe kell vennie azt, amit Isten komolyan vesz. Olyan dolgokról van itt most szó, mint: halál, feltámadás, ítélet, örök élet. Olyan megrendítő és valóságos dolgok ezek, amikhez kivétel nélkül minden embernek köze lesz egyszer, és amikben igazán egyedül csak Isten adhatja a megoldást. Van egy ismerősöm, aki nem mer kimenni a temetőbe, mert nem akar arra gondolni, hogy egyszer őt is eltemetik. Milyen nehéz így élni, állandó rettegésben! Mennyivel könnyebb volna, ha egyszer komolyan szembenézne ezekkel a kérdésekkel és leszámolna vele az ÚR Isten kijelentése, útmutatása szerint! De tudni, hogy egyszer elérkezik a halál, a feltámadás, az ítélet pillanata és mégis: akarva közömbösnek maradni, mégis kitartani az Istennel való ellenállásban, bizony ez fölöttébb nehéz lehet!

Lehetetlen, hogy föl ne merülnének az emberben az ilyen kérdések: Mi lesz majd a halál órájában a vigasztalásom? Hova fogok én jutni, ha meg kell majd tennem a nagy lépést az időből az örökkévalóságba? Mi marad meg a számomra abban a másik világban, ha mindent itt kell hagynom? Mi lesz a bűneimmel? Ki fogja megbocsátani, meg fogja-e valaki bocsátani? Ki fogja majd kitörölni Isten könyvéből az adósságaimat? Hogyan válok méltóvá arra, hogy találkozhassam Istennel és megállhassak előtte? Hogyan fogok majd föltámadni? Tényleg megváltás lesz számomra a halál, vagy majd a bűneim és nyomorúságaim is feltámadnak velem? Hogyan állok majd meg az ítéletben, hol fogom tölteni az örökkévalóságot? Vajon könnyű ezeken a tényeken csak úgy egyszerűen keresztülsiklani: majd csak lesz valahogy? Olyan könnyű ezeken a dolgokon csak úgy túltennie magát az embernek, mondván: nem érdekel?! Vajon olyan egyszerű és könnyű dolog a pokol csapóajtója fölött aludni, és nem tudni melyik pillanatban nyílik meg alattam? Nem könnyű! Pedig ezt teszi az, aki nem akar megtérni! Ó, de rettenetes energiát pazarol el az az ember, aki nem akar megtérni!

De sokkal egyszerűbb az, amit Jézus mondott: “A ki csak él és hisz énbennem, soha meg nem hal.” (Jn 11,26) Mert ezt jelenti megtérni: Hinni Jézus Krisztusban! Megtérni azt jelenti, hogy elismerem a bűneimet, megbánom, és bocsánatot könyörgök rá Istentől Jézus Krisztus érdeméért! Könnyebb üdvözülni, mint elveszni, mert az éppen azt jelenti, hogy nem küzdök tovább, hanem megadom magam, leteszem a fegyvereket, az érveket, a kifogásokat, az ösztönös ellenkezést, és elfogadom azt a békét, amit az ÚR ajánl. Megtérni azt jelenti, hogy én is azt akarom végre, amit az ÚR már olyan régen akar: megmenekülni Krisztus által a bűntől, Sátántól, haláltól! Milyen nagyszerű, hogy Isten mindenáron ezt akarja. Íme, Ő mondja Igénkben: “Élek én, ezt mondja az Úr Isten, hogy nem gyönyörködöm a hitetlen halálában, hanem hogy a hitetlen megtérjen útjáról és éljen. Térjetek meg, térjetek meg gonosz útaitokról! hiszen miért halnátok meg, oh Izráel háza!?”

Ámen

Dátum: 1950. február 11.