Az Apostoli Hitvallásból, amelynek a soron következő tételét mindig a hónap utolsó vasárnapján szoktam magyarázni, hátra van még két tétel. Ezek közül a következőkről szeretnék most bővebben beszélni: Hiszem “bűneinknek bocsánatját”. Ezzel tulajdonképpen el is érkeztünk a Hiszekegy végére. Talán fölmerül most valakiben a gondolat, hogy bizony meglátszik, hogy ezt a Hitvallást olyan régen szerkesztették, nagyon elméleti síkon mozog az egész, és a mindennapi életünk gyakorlatával nemigen törődik. Mert lám, beszél Istenről, a világ teremtéséről, Jézusról, a megváltás sok gyötrelemmel járó munkájáról, meg a Szentlélekről, annak egyházat létesítő hatásáról, de ezek tulajdonképpen csupa elvont hittételek. De hát az emberről, arról nincs szó benne? Rólam, aki mindezeket “hiszem”, nem mond semmit a Hitvallás? - De igen. Éppen az emberről és az embernek a gyakorlati életéről van szó ebben a tételben: Hiszem bűneim bocsánatát. Éppen mindannak, amit Istenről, mint Atyáról, a Fiúról és a Szentlélekről hiszek, mindannak a gyakorlati konzekvenciáját jelenti az, amikor itt a végén azt mondom, hogy magamra nézve pedig hiszem a bűneim bocsánatát.
Hiszen itt, éppen itt kezdődik az egész keresztyén élet a maga gyakorlati valóságában. Itt, tehát éppen a bűnök bocsánatánál van a különbség a keresztyén és a pogány között, a keresztyének és a zsidók között. Aki nem megy át ezen az éles hegygerincen: “bűnöknek bocsánata”, az nem keresztyén! Az a legtöbb és a legnagyobb, amit egy ember önmagáról elmondhat: hiszem “bűneinknek bocsánatját”. Minden napot ezzel a vallástétellel kell és szabad kezdenünk, és a halálunk órájában nem lehet más mondanivalónk, mint ez: hiszem a “bűneinknek bocsánatját”. Mit jelent hát ez a majdnem utolsó tétele a Hiszekegynek? Ezt szeretném most elméleti magyarázgatás helyett megvilágítani Jézusnak azzal a példázatával, amit az adós szolgáról mondott egyszer.
Itt egy olyan emberről van szó, aki egészen reménytelenül eladósodott az urával szemben. Azt mondja Jézus: 10000 tálentummal tartozott. Mostani magyar pénzben ki sem lehet fejezni, mekkora összeg lenne ez. Ez az ember teljes csődben élt. Nyilván eddig is tudta, hogy nincsenek rendben a számadásai és baj lesz belőle, ha egyszer kiderül, de valahogy mégis túltette magát rajta, valami érthetetlen könnyelműséggel nem akart szembenézni a való helyzettel, nem akart rágondolni, mert akkor talán meg is őrült volna. Hogy lehet valakinek ilyen teherrel élni, járni, dolgát végezni, mosolyogni, gyermekeinek a szemébe nézni, életének a nagy problémáját olyan könnyelmű optimizmussal elintézni, hogy majd csak lesz valahogy?!
Tulajdonképpen ilyen látszatnyugalomban él a legtöbb ember ma is közöttünk. Bűneivel - mert hiszen ezt jelképezi az a 10000 tálentum adósság - nem vet komolyan számot. Azt tudja, érzi, hogy valami nincs rendben, de egyfajta, szinte hihetetlen nemtörődömséggel gondolni sem akar arra, hogy mi lesz majd a nagy számadáson, amikor odakerül Isten ítélőszéke elé. Nem akar szembenézni a bűnei valóságával, hanem valami ilyen alaptalan optimizmussal odázza el a kérdést: majd csak lesz valahogy! De Isten olyan kegyelmes, hogy nem hagy meg sokáig ebben a hamis nyugalomban. Íme, a történetben is ezt olvassuk: “számot kezde vetni” az ő szolgáival. (Mt 18,24) Tudjátok, mikor kezd számot vetni Isten velünk? Akkor, amikor valamiféle bajba jut az életünk, és az a látszatnyugalmunk fölzavarodik kissé és kilátszik mögüle a titkolt csőd egy része. Például egyszer egy köztiszteletben álló férfival úgy kezdett el számot vetni Isten, hogy a családi élete kezdett összezavarodni. Bajok támadtak a gyerekekkel, sok fojtott keserűség tört ki a feleségéből, megjelent az életében az idegen asszony kísértése, és a férfi egyszerre kénytelen volt meglátni, amit eddig sohasem vett komolyan, hogy bizony nagyon elrontotta a dolgokat! Sok mindent nem úgy kellett volna csinálni, ahogyan csinálta, régi mulasztásainak az emléke szakadt rá. Eszébe jutottak az el nem mondott imádságok, azok a beszélgetések, amelyek sohasem jöttek létre, és amelyek miatt, íme, széthullott a család...
Ismertem valakit, akivel úgy kezdett el számot vetni Isten, hogy meghalt egy vele egykorú ismerőse, és ez az eset egészen kiborította abból a bizonyos álnyugalmából. Akkor gondolt először komolyan arra, hogy vele is megtörténhet egyszer ugyanez: és mi lesz akkor? Akkor kezdte először komolyan nyugtalanítani a szívét az, amit addig bagatellizált: a bűn! Az adósság. Akkor támadt először ilyen kérdés benne: mit kezdjek ezzel a kiegyenlítetlen adóssággal? Ismertem valakit, akivel úgy kezdett el számot vetni Isten, hogy amikor az édesanyja meghalt, gyásza fájdalmát szinte elviselhetetlenné tette lelkiismeretének az a vádja, hogy nem tett meg mindent az édesanyjáért, amíg még lehetett. És így, a mulasztásain keresztül, mintegy valamiféle résen át, bepillantott a saját életének sok egyéb elintézetlen ügyébe, hibájába, rendetlenségébe. Mert valóban így van ez: amikor Isten elkezd számot vetni valakivel, akkor egyre több részlete lepleződik le az életünk adósságainak, csődjének, s az ember rémülve látja, hogy íme itt is hibáztam, ott is mulasztás terhel, amott is elrontottam, ezt is rosszul tettem, azt se úgy kellett volna... Mindenütt adósság, tehertétel, bűn, csőd!
És most nézzétek, mit tett az a szolga a történetben, amikor kiderült a csőd? Fogadkozott, hogy majd mindent megfizet, csak kapjon egy kis haladékot - noha tudta, hogy erre sohasem lesz képes. Ez nagyon jellemző ránk is. Mert amikor Isten néha belenyúl az életünkbe és elkezdi a mulasztásainkat a szemünkre vetni, és kénytelenek vagyunk meglátni, hogy bizony itt is baj van, meg ott is az életünkben, akkor mi is mindent megteszünk, hogy elodázzuk a számadást. Ilyenkor történik az, hogy kibúvókat keres, és azokba menekül bele az ember. Az egyik ilyen kibúvó a tagadás. Nem is igaz az egész - mondta egyszer valaki -, csak rám fogják! A feleségem a beteges féltékenysége miatt fantáziál és kitalálta azt, hogy hűtlen vagyok, stb... És lehet, hogy sikerül hazudni, hiszen embereket könnyű becsapni, hamar elhiszik, amit nagy hangon mond valaki, könnyen bedőlnek neki - de Istent nem lehet félrevezetni! És a letagadott bűn bűn marad! Egy másik kibúvó az, hogy az ember elkezdi mentegetni magát. Hiszen érthető, amit tettem - magyarázta egyszer valaki -, szinte nem is tehettem volna mást abban a helyzetben! Tulajdonképpen nem is olyan nagy bűn: emberi gyengeség csupán. Mindenki így tett volna az én helyemben! És ilyen módon szinte sikerül is majdnem tisztára mosnia az embernek magát, mint aki akaratán kívül lett a körülmények áldozata. Én már sokszor hallottam ilyen mentegetőzést: elismerem, hogy helytelen volt, amit tettem, de nem tehetek róla. Nem én vagyok a hibás, szinte akaratom ellenére sodródtam bele ebbe a szituációba. És már-már szinte sikerül elaltatni az ébredező lelkiismeretet újra. Pedig, ha akárhogy akar is menekülni valaki a számadás elől, egyszer mindnyájunknak meg kell jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt, ahogyan az meg van írva! És onnan senki nem bújhat el sem tagadásba, sem magyarázkodásba, de fogadkozni sem lehet többé és mentegetőzni sem! Atyámfiai, semmi értelme nincs a lelkiismeretet altatgató mesterkedésnek, a halogatásnak. Legjobb, ha az ember maga áll oda Isten elé, és önként fedi fel az egész adósságát, ha bevallja előtte őszintén és igazán minden fölismert hitványságát, bűnét!
Nézzétek, amit itten Jézus a példázatban erről a számonkérő Úrról, tehát Istenről mond, az az egész evangélium legközepe. Íme: “Az úr pedig megszánván azt a szolgát, elbocsátá őt, és az adósságot is elengedé néki.” (Mt 18,27) Ez az a nagy örömhír, amit Jézus ebbe a világba hozott. “Az úr pedig megszánván azt a szolgát...” Azt jelenti ez, hogy Isten nem haragvó Isten. Senki se gondolja, hogy haragszik rá az Isten! Dehogy haragszik! Szánakozik rajtunk. A szánalom a jóindulat, a segítőkészség, a szeretet kifejezése. Igen, Isten szereti még az ilyen reménytelenül eladósodott szolgát is, mert az is az Ő gyermeke! Nem a bűnünket szereti, hanem minket, magunkat. Nem a szemetet, hanem a drágagyöngyöt, ami a szemétbe veszett. Épp az kelt Benne szánalmat, hogy az ember, akit szeret, benne van a szemétben. Nem ott lenne a helye! Nézd, az Isten szánakozó szeretetének testté vált bizonyítéka, Jézus Krisztus! Ha nem szánakozna, ha haragudnék, mi értelme lett volna Jézus születésének, szenvedésének és halálának?! És ez a szánakozás egészen addig megy, hogy - íme, ezt olvassuk: “az adósságot is elengedé néki”. Isten legistenibb cselekedete az, hogy az adósságot elengedi, a bűnt megbocsátja. Nem is tesz kísérletet a behajtásra, hanem egyszerűen töröl mindent. Ezt az ügyet nem is lehetne másként elintézni, csak ilyen királyi módon! A kifizethetetlen adóssággal csak egyet lehet tenni: elengedni! A bűnre csak egy igazi megoldás van: a bocsánat!
Íme, ez a szolga haladékot kért, és teljes elengedést kapott. Többet akar adni Isten, mint amennyit várunk tőle. Mi mindig részletproblémákban kérjük a segítségét, Ő pedig egy egészen új alapot akar adni az életünknek: a bűnök bocsánatát. Téged is már a kész bűnbocsánattal vár! Ez a megváltás! Ezért jött éppen Jézus! Megváltani a mi adósságunkat. Az a golgotai kereszt éppen arról beszél, hogy ki van fizetve az életed váltságdíja, nincs többé adósságod! Átvállalta rólad Jézus, el van intézve az elégtétel. Fel vagy mentve! Jézus vére megtisztít minden bűntől. Ez a te egész teljesítményed csupán abban állhat, hogy elfogadod, amit Isten így tett. Nem úgy van tehát a bűnbocsánat, mint egy fölhalmozott árukészlet, amiből bárki, mint valami önkiszolgáló boltban, kiszolgálhatja magát, hanem a bűnbocsánat mindig újra a bűnbánó embernek Jézussal való hitbeli találkozásában történik! Elfogadod azzal, hogy hiszel Jézusban.
De sok ember megspórolhatta volna már magának az álmatlanságot, az idegbetegséget, a kétségbeesést, az öngyilkossági gondolatokat, ha egy igazi bűnvallásban a bűnbocsánat jótéteményét megismerhette volna! És de sok bukdácsoló, nyavalygó, ún. keresztyén élet újulna meg és válnék győzelmessé, széppé, hitelessé, vonzóvá, áldássá e világban, ha igazán megtapasztalná a bűnbocsánat erejét! Mert a bűnbocsánat ténylegesen ható erő: nemcsak olyan híd, ami majd a halál eljövetelekor átsegít az örök életbe, hanem pozitív isteni erőhatás, ami behatol az emberbe! És azáltal lesz valósággá, hogy a bűn által megkötözött, megterhelt és megnyomorodott élet kezd gyógyulni. Az ember fölszabadul és elkezd szeretni, szolgálni, vigasztalni, segíteni és a saját bűnei fölött győzni: másképpen élni! Akit a bűnbocsánat nem indít új életre, tehát igazán szeretetre, szolgálatra és győzelemre, az eljátssza azt. Épp úgy, mint ez az adós szolga a történetben, aki az urától kapott kegyelmet nem engedte át magán az embertársai felé, s így maga is elveszítette azt! Az eljátszott bűnbocsánat még nagyobb vád és teher lesz egyszer, mint az élet egész csődje! Mert Isten azért akar megbocsátani, hogy talpra állítson, új töltést, új lendületet adjon az életünknek, új aktivitásra indítson bennünket, hiszen a bűnbocsánat: újra való összekapcsolódás Istennel.
Ugye, mennyire úgy van, hogy a legnagyobb, amit egy ember önmagáról elmondhat: Hiszem a bűnöknek bocsánatát?! Bár az egész földi élet végén is ez lenne a legfőbb bizonyosságunk: Hiszem ... “bűneinknek bocsánatját!”
Jézusom, ki árva lelkem
Megváltottad véreddel,
Kárhozattól óvtál engem,
Bűnös szívem, ó, vedd el!
Add, hogy néked megháláljam,
Hogy nem hagytál a halálban,
S megmutattad: bármit adj,
Én oltalmam csak te vagy.
(295. ének 1. vers)
Ámen
Dátum: 1960. október 30.