Joó Sándor Dr.

Sokan tudják, de hadd mondjam el azoknak is, akik csak ilyenkor, nagy ünnepeken járnak el ide a templomba, hogy minden hónap utolsó vasárnapján már majdnem egy esztendeje, az Apostoli Hitvallás soron következő tételét szoktam magyarázni az igehirdetésben. Most is ezt szeretném tenni, noha ma nem a hónap utolsó vasárnapja van, és nem a Hitvallás III. cikkelye van még soron, hanem a közvetlen előtte lévő. Mégis, pünkösd lévén, önként adódik, hogy a Hiszekegynek ezt a mondatát vegyük elő: “Hiszek Szentlélekben”. Hitünknek ezzel a tételével még a hívők közül is sokan alig tudnak mit kezdeni. Nehezen tudnánk beszámolni arról, mit is értünk rajta, amikor ezt mondjuk: “Hiszek Szentlélekben.” - Ezért szeretném most úgy hirdetni a pünkösdi evangéliumot, hogy maga az isteni Lélek ragadjon meg bennünket és megérezzünk valamit legalább abból: milyen jó, hogy hihetünk a Szentlélekben!

Egy körúti dohányárudában történt a következő eset. Reggel pontosan negyed kilenckor nyílik az ajtó, és egy aktatáskás, idősebb férfi lép be rajta. Elővesz a zsebéből egy csomag cigarettát, egyet a szájába tesz, odalép a falon égő gázlánghoz és rágyújt. Utána szépen, mint aki elintézte, amiért jött, távozik. A következő napon újra, pontosan negyed kilenckor ugyanaz az ember, ugyanazzal az aktatáskával, ugyanolyan módon tüzet vesz a gázlángból és távozik. A harmadik napon megint megjelent, és így tovább a negyedik meg az ötödik napon is, míg egyszer aztán a trafikos megsokallta és megkérdezte tőle, hogy mit óhajt. Mire az aktatáskás teljes nyugalommal kijelentette: “Köszönöm, semmit, csak egy kis tüzet”...

Nem tudom, hogyan folytatódott azután a történet, de rögtön az jutott az eszembe, hogy ilyen “kuncsaftjai” az egyháznak is vannak! A keresztyének között is vannak olyanok, akik csak azért jönnek a templomba, hogy egy kis lángocskát vigyenek magukkal, csak egy kis tüzet akarnak, semmi mást... Karácsonykor eljönnek egy kis melegségért. Szilveszter este egy kis romantikáért, Nagypénteken egy kis áhítatos hangulatért. Húsvétkor egy kis optimizmusért. Ennyi az egész, amit igényelnek, amit magukkal visznek! Egyszer valahol egy lelkész a húsvéti istentisztelet végén állítólag azt mondta a gyülekezetnek: “Kívánok nektek boldog karácsonyi ünnepeket.” És amikor valaki figyelmeztette, hogy tévedett, hiszen húsvét van, a lelkész továbbra is kitartott amellett, hogy nem tévedett: mert tudta, hogy a jelenlévők közül nagyon sokakat csak karácsonykor lát újra. A legtöbben csak egy kis lángocskáért jönnek... Ezek az úgynevezett ünnepi keresztyének.

De bizonyos értelemben véve mindnyájan ilyen ünnepi keresztyének vagyunk. Mi is csak nagyon kevés igénnyel jövünk Isten elé, egy kicsit úgy, mint az az aktatáskás ember a trafikba. Mi is csak egy kicsi lángocskát akarunk, egy kis flastromot a sebre, egy kis fájdalomcsillapítót, ami pár órán át legalább tompítja a fájdalmat, de ami alapjában véve nem gyógyít. Egy kis áhítatos hangulatot, ami alig tart tovább, mint egy cigaretta elszívása. Egy kis tisztább levegőt, nyugodtabb atmoszférát, mint ami a világban körülvesz minket. Egy kis mást, mint amiben egyébként benne vagyunk. Egy kevéske illúziót, vagy egyfajta lelki koffeintablettát, ami egy időre megint fölélénkít. A jóságnak, a szeretetnek, a tisztaságnak egy pici tüzecskéjét, szikráját, mert kiszikkadtunk már ebben a lélek nélküli világban!

És milyen jó, hogy van egy ilyen kis lángocska itt a templomban! Igazi tűz. Tényleg van, amiből vihetünk egy kicsit magunkkal. Ez is valami! De nézzétek: Isten ennél sokkal többet akar adni. Jézus, az egyház nagy tulajdonosa, a templom gazdája ennél sokkal-sokkal többet kínál - még csak nem is megvételre, hanem ingyen! Isten nem ebből-abból a javaiból akar egy kicsit, egy szippantásnyit adni, hanem Ő önmagát akarja adni. Ez éppen a pünkösd lényege. Pünkösdkor az derül ki, hogy Jézus nemcsak a tanításait meg az emlékét hagyta ránk, hanem önmagát is, saját élő személyét a Szentlélek által. Erről tudósít a pünkösdi evangélium, amikor ezt mondja: “megtelének mindnyájan Szent Lélekkel!” A Szentlélek nem más, mint maga Isten, maga Jézus, Aki mint Lélek kilép önmagából és odalép az emberhez, sőt egyenesen belemegy az emberbe! Isten úgy, ahogyan Őt Jézus személyében megismerhettük, egyesülni akar velünk, be akar hatolni bonyolult lényünknek minden részébe, a gondolatainkba, érzéseinkbe, szívünkbe, lelkünkbe, át akar hatni, ahogyan a tűz átjárja a vasat. A tanítványok egyszerre azt érezték, hogy mintegy telítve vannak Jézussal, egész életük merőben új töltést kapott, valami olyan mennyei töltést, mint amilyen Jézusban is működött. “Megtelének” - mondja az Írás, és nemcsak egy bizonyos jó érzéssel, hangulattal, áhítattal, örömmel telének meg, tehát nem valamivel, hanem Valakivel, mégpedig magával Istennel, az élő Jézussal, a Szentlélekkel!

És amikor azt mondom, hogy “Hiszek Szentlélekben”, akkor ez legyen egy nagy, merész mozdulat, amivel kitárom magam Isten előtt, ahogy kitárnak egy bezárt ablakot, hogy a tavaszi napsugár fénye és melege beáradjon a szobába... “Hiszek Szentlélekben” - mintha azt mondanám: hiszem nemcsak azt, hogy Isten teremtett engem, nemcsak azt, hogy Jézus halála és feltámadása váltott meg engem, hanem azt is hiszem, hogy ez a szerető isteni Valóság belém akar hatolni, be akar tölteni. Hát akkor befogadom, kérem, várom, hogy elárasszon, birtokba vegyen, felhasználjon! Éltessen! Igen: ezt jelenti az, hogy “Hiszek Szentlélekben”.

De hát mi hasznom van nekem magamnak, és mi haszna van a világnak abból, hogy én így hiszek a Szentlélekben? Mi jó származik ebből? - Nos, Igénkben azt olvassuk: “Megtelének mindnyájan Szent Lélekkel és kezdének szólni más nyelveken, a mint a Lélek adta nekik szólniok.” (ApCsel 2,4) Nem akarom most itt a pünkösdi nyelvcsodát magyarázni, hiszen ez csak a kezdete, csak a nyilvánvalóvá válása egy olyan mélyebben lévő gyökeres átalakulásnak, amit ember önmagán a saját erejéből végrehajtani nem képes. Elméleti magyarázgatás helyett hadd mutassam be egyetlen egy ember példáján, Péter apostolon ezt a merőben mássá lételt, az ő teljes megváltozásának ezt a csodáját.

Ismeritek Jézusnak ezt a tanítványát: impulzív természetű, lelkesedő típusú ember volt, aki többször is tett olyan kijelentést, amelyeknek a horderejét nem mérte fel előre. Egyik este azt bizonygatta Jézusnak, hogy soha nem fogja elárulni, másnap este pedig már azt állította, hogy soha nem is látta Jézust! Amikor pedig Jézus arról beszélt, hogy néki az emberek kezébe kell adatnia, Péter hevesen tiltakozott: “Mentsen Isten, Uram! Nem eshetik ez meg te véled!” (Mt 16,22) - Mintha azt mondta volna: Majd én is ott leszek ám! És amikor ez a sötét óra mégis bekövetkezett, Péter igyekezett eltűnni a bokrok között. Amikor Jézust megfeszítették, Péter nem volt ott. Amikor Jézust eltemették, Péter bújt valahol. Amikor Jézus feltámadott a halálból, Péter nem hitte. És nézzétek csak: itt, a pünkösdi jelenetben vajon ugyanarról a Péterről van most is szó? Íme, ez a halász, aki a hálókötözéshez jobban értett, mint a beszédhez, most hatalmas ünnepi tömeg előtt szónokol. Áttüzesedve és mégis higgadtan beszél, kerek mondatokban, hatalmasan! Hogy lehet az, hogy ez az ember így mer a nyilvánosság előtt beszélni Jézusról, holott még pár héttel ezelőtt egy rabszolgaleánynak sem merte megmondani, hogy ő is Jézushoz tartozik? Mi változtatta meg ennyire ezt az embert? Nem a keresztre feszítés, hiszen akkor rejtőzött valahol. Nem a feltámadás, hiszen az üres sír szemlélése sem tudta meggyőzni. Hanem a Szentlélek kitöltése, ez változtatta meg, ezáltal lett ilyen egészen más emberré. Ekkor lett a félénk, visszahúzódó, bizonytalankodó, kételkedő emberből bátor, hitvalló, elszánt apostol! De ugyanez történik a többi apostollal is. Szinte érthetetlen, hogy abban a Jézusban, akit a világ megvetett, akit ők maguk is elhagytak, akiben csalódtak - abban feltámadása és mennybemenetele után most egyszerre a világ Megváltóját ismerik föl! És ezt a hitüket minden félelem nélkül a nyilvánosság előtt is megvallják, noha sejthetik, hogy a világ velük sem fog kíméletesebben bánni, mint ahogyan Mesterükkel bánt. Mi történt ezekkel az emberekkel? Valóban csak egyetlen szó az, amivel ki lehet fejezni ezt a változást: újjászülettek!

Nos, ezt teszi a Szentlélek! Éppen ez a teljes megújulás, karakterváltozás a bizonyossága annak, hogy itt valóban valamiféle pszichológiailag nem magyarázható isteni beavatkozás történt. Mert az emberi természet a végletekig alakítható és sok mindenre képes. Képes arra, hogy megjavítsa önmagát, jóvátegyen bizonyos dolgokat, amiket elrontott. Erős akarattal sokat elérhet, le tud szokni szenvedélyekről, le tud gyűrni magában indulatokat, javíthat magán itt-ott, de egyre nem képes: nem tudja magát újjászülni! Nem tudja a saját természetét megváltoztatni. Csak Isten, aki teremtett bennünket, képes minket újjá is teremteni! És éppen ez a pünkösd csodája! Akik betelnek Szentlélekkel, azok kezdenek más nyelven szólni, más indulattal, érzéssel, cselekedetekkel, lelkülettel élni és járni az emberek között! Mégpedig Jézus indulatával, Jézus lelkületével, Jézus cselekedeteivel!

Mert a pünkösd azt jelenti, hogy Jézus jön feléd Lélekben, láthatatlan, de valóságos szellemi kisugárzásban, és egyesül veled! És akkor hatalmába kerít valami olyan erő, ami nem belőlünk való, ami nem telik ki tőlünk: Jézus élete árad belénk. A mennyei áram bekapcsolódik, a villanykörte kigyúl, világít, szolgál. Igen, ennek a csodának kell történnie akkor, ha valaki igazán, meggyőződéssel mondja, hogy “Hiszek Szentlélekben”.

Hadd mondjam még azt, hogy ennek a világnak valóban létérdeke, hogy mi ilyen pünkösdi hitű, azaz megváltozott életű keresztyének legyünk. Mert pünkösd nélkül ez a világ lassanként egészen Krisztustalanná válik. Nem azt jelenti ez, hogy az emberek elfelejtenek egy kátét, nem járnak templomba, szakítanak az egyházzal, hanem azt, hogy egyre kisebb mértékben hatja át a társadalmat mindaz a lelki erő, meggyőződés, indulat, amelynek megtestesítője és hordozója Jézus volt e földön. Egyre kevesebb lesz benne a megbocsátás, az alázatosság, a szeretet, az irgalom, a jóság fölséges fényűzése, a szent forradalom. Egyre inkább kihull életünkből a meggyőződés, hogy a látható világon túl egy tündöklő örökkévalóság öröme és igazságszolgáltatása vár, és hogy itt arra készülünk föl! És ezzel a lelki megszegényedéssel nem boldogabb lesz az emberiség, hanem szerencsétlenebb. Hiszen az ember - minden ember - Krisztus számára van teremtve, csak benne talál nyugalmat, békességet, zavartalan harmóniát önmagával, embertársaival és a világ feletti láthatatlan hatalommal: Istennel! Óh, Atyámfiai, semmire sincs olyan nagyon szüksége ennek a világnak, mint Szentlélekre, Istennek arra a Lelkére, aki Jézust újra élővé és hatóvá teszi bennünk!

Egyszer egy ébredési konferencián egy tiszteletreméltó, nagy tekintélyű tudósnak valaki - Istennek egy öreg barátja - megérintette a vállát, és így szólt hozzá: “Neked más emberré kell lenned!” Testvérem, ez az egész pünkösdi ünnep olyan, mintha megérintené a válladat egy isteni kéz, és felszólítana: Neked más emberré kell lenned! És az isteni felszólítás mindig egyúttal isteni felhatalmazás is! Isten már gondoskodott is róla, hogy te valóban azzá a más emberré válhass! Neked csak bele kell egyezned, és együtt kell működnöd Istennel! Mi se láttuk, amikor Jézust megfeszítették, mi se voltunk ott, amikor Jézus feltámadott, akárcsak Péter. De Isten Lelke, Jézus Lelke minket is éppen úgy meg tud változtatni, mint Pétert.

A Szentlélek az egyetlen hatalom a világon, Aki képes egy embert belülről átformálni, újjászülni! És nézzétek, Isten azon az első pünkösdön rálehelte az Ő Lelkét a Földre. Most is itt leng körülöttünk, titokzatosan, mint a szél, és arra vár, hogy alkalmat adjunk neki arra, hogy belénk hatolhasson. Érzitek-e már, milyen jó, hogy hihetünk, hogy szabad hinnünk a Szent.élekben?!

Kérjük hát, igazán megnyílt szívvel:

Isten élő Lelke, jöjj, áldva szállj le rám,
Égi lángod járja át szívem és a szám!
Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel!
Isten élő Lelke, jöjj, áldva szállj le rám!

(463. ének 1. vers)

Ámen

Dátum: 1960. június 5. Pünkösd

Az Apostoli Hitvallás magyarázata során eljutottunk addig a tételig, amelyet így vallunk a Hiszekegyben: “Onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat!” Erről szeretnék most beszélni. Tudom, hogy talán ez a legkevésbé “népszerű” tétele a hitvallásunknak. Mégpedig azért, mert az idők folyamán a sok fantasztikus képzelgés szinte egészen a fantasztikumok világába valószínűtlenítette Jézus visszajövetelének az egész problémáját. Próbáljuk meg hát nagyon józanul végiggondolni és megragadni a lényegét annak a hírnek, amelyik Jézus ítéletre való visszajöveteléről tudósít.

Mindenekelőtt szeretném nagyon kihangsúlyozni, hogy azért beszél róla a Hitvallás, és azért kell beszélnünk nekünk is erről, mert Jézus és az apostolok is beszéltek róla. Mégpedig igen gyakran! Szinte azt mondhatnám, az Újtestamentumban Istennek egyik legfőbb mondanivalója éppen az, hogy Jézus, Aki az idők teljességében eljött egyszer e világba, újra eljön az idők végén! Valaki megszámolta, hogy az Újtestamentum 280 fejezetében majdnem háromszázszor fordul elő Krisztus második eljövetelének a gondolata. Ha Isten Lelke szükségesnek tartotta ilyen rengeteg kijelentést, figyelmeztetést, tanítást adni erről a kérdésről, akkor bizonyára igen nagy jelentősége is van ennek reánk nézve. Jézus és az apostolok úgy beszélnek mindig erről a második eljövetelről, mint a jelen világkorszak végső aktusáról és egy új világkorszak nagy nyitányáról. Ezzel - Jézus újra eljövetelével - zárul a földi történelem, és kezdődik egy új életforma, az új ég és új föld világa. Az elmúlt régi és a megvalósuló új krízisében magasodik föl Jézus Krisztus, a maga ítélő és üdvözítő isteni hatalmának a teljes méltóságában!

A nehézséget a mi gondolkodásunk számára az okozza, hogy itt ütközünk bele igazán Jézus személyének örök titkába, vagyis abba, hogy Jézus Krisztus olyan ember volt közöttünk, akiben Isten jelent meg a földön. A Názáreti Jézus - az ember - ugyanakkor az Isten Krisztusa, az élő és hatalmas Isten megszemélyesítője, képviselője, képmása az emberek számára. Olyan ember, akiben a láthatatlan Isten kézzelfogható bizonyítékát adta az Ő valóságának, szeretetének, akaratának, jóságának, létének. És annak a Názáreti Jézusnak ez az isteni természete az, amibe mindig újra beleütközik az emberi ész, mert pontosan ez az, amit történetileg nem tudunk megragadni, amit a mi ok és okozati gondolati sémánkba nem tudunk beleilleszteni, ami túl van minden emberi elgondolhatóságon és lehetőségen. Jézus személyében jelenti ki magát Isten nekünk, embereknek, de mintegy inkognitóban, vagyis: elrejtve isteni dicsőségét, méltóságát, mennyei mineműségét egy földi, történelmi embernek az alakjába, belerejtezve mintegy a megvetett, szenvedő és halálra ítélt Jézusnak a szolgai formájába. A farizeusok, az írástudók, Pilátus, Heródes és még sokan mások csak ezt a történeti személyt látták, az ember Jézust. - Péter és András, Mária és Márta, Jakab és Máté, meg még nagyon sokan mások más egyebet is észrevettek, azt, amit János így foglalt szavakba: “láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, a ki teljes vala kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1,14) És erre a fölismerésre nem történeti kutatás eredményeként jutottak, hanem a Benne való hit által. Tehát úgy, hogy hittek Benne!

Jézus személyének tehát az a nagy, örök titka, hogy Isten jelenti ki magát Benne. Az az örök Isten, Aki nem a teremtett élet formáiban, nem térben és időben él, és Aki Jézusban mintegy belement a teremtett élet formái közé, a tér és idő kategóriáihoz kötött emberi létbe. Ezért van az, hogy Jézus szavain és cselekedetein mindig újra átvillan valami érthetetlen, emberi lehetőségeinket és gondolatainkat szétfeszítő, szétrobbantó valami. Persze, hiszen abban az emberben Isten szól és működik! Ezért van az, hogy Jézus csodatételeiben, szenvedéseiben, halálában, feltámadásában és mennybemenetelében mintegy transzparensen átsugárzik egyfajta mennyei fény, az Ige dicsősége, Isten uralma és örökkévalósága, amit ha hit nélkül, pusztán emberi logikával mérlegel valaki, csupa érthetetlen ostobaságnak, lehetetlenségnek és bolondságnak lát. Tehát Jézus földi életét is a belé rejtett isteni természet teszi számunkra mindig problematikussá! Hogyne lenne hát érthetetlen és problematikus nekünk Jézus visszajövetele, mikor ott már egyenesen arról van szó, hogy ez az isteni minőség, isteni erő és hatalom kilép az elrejtettségből és teljes leplezetlenségében nyilatkozik meg. Az Ő visszajövetele azt jelenti, hogy lehull a lepel és Jézus Krisztus úgy fog megjelenni minden élőnek, ahogyan most uralkodik a mennyben az Atya jobbján. Az isteni mindenhatóság birtokában, mint annak végrehajtója jön vissza, kezében tartva egész egzisztenciánkat.

Tehát egyszer a maga teljes valóságában és rettenetességében mutatkozik meg majd a megvetett Jézus Krisztus egész isteni dicsősége. Teljes valóságában és rettenetességében fog lelepleződni az, hogy az a jászolbeli gyermek, meg az a keresztfán vonagló, megcsúfolt, rabszolgahalálra ítélt nyomorult ember, meg az a titokzatos Valaki, Akiben láthatatlanul hisz immár 2000 éve a keresztyének serege: valóban a világ Ura, valóban az élő és mindenható Isten maga! Íme, megjelenik mintegy az égnek felhőiben - mondja az Írás -, tehát ugyanolyan módon, mint ahogyan beleláthatatlanodott mennybemenetelekor az örökkévalóságba, most ugyanúgy előlép onnan... Mint a villámlás, amely ellátszik napkelettől napnyugatig, éppen úgy lesz lehetetlen jelenlétéről, vakító isteni dicsőségéről tudomást nem venni. Lelepleződik mindenki szeme láttára, azoknak is, akik várták, de azoknak is, akik nem várták. Meglátják, akik reménykedtek benne, de azok is, akik nem reménykedtek benne, akik hitték, és akik tagadták, akik szerették, és akik gyűlölték! Mert most már nemcsak úgy jön, mint a szívek királya, hanem mint a minden hatalmat és helyet átható világ Ura!

A mi gondolkozásunk, amely a tér és idő formáihoz van kötve, már akkor nehézségekbe ütközik, amikor a történelemben, a térben és időben elrejtett isteni kijelentéssel találkozik. Mennyivel inkább csődöt mondhat minden emberi fogalmunk és elképzelésünk, amikor Isten leplezetlen dicsőségéről és hatalmáról van szó! Olyan titok ez, amiről szinte beszélni is alig lehet, mert egyszerűen hiányzanak a szavaink és a felfogóképességünk hozzá. Maga Jézus is, amikor az újra való eljöveteléről beszélt, szinte dadogva mondta el azt, amit szinte nem is lehet szavakba foglalni. Ezért használt ilyen képeket, szimbólumokat, hogy “a nap elsötétedik, és a hold nem fénylik, és a csillagok az égről lehullanak, és az egeknek erősségei megrendülnek.” (Mt 24,29), ami azt jelenti, hogy az egész világmindenség beleremeg abba az utolsó nagy ítéletbe. Ezek a nagyon is érzékelhető vonások az utolsó idők megrajzolásában arra vonatkoznak, hogy Jézus visszajövetelét nem lehet átvitt értelemben, képletesen felfogni, és úgy magyarázni, hogy az utolsó ítélet végső soron nem egyéb, mint lelkiismeretünknek valami fölfokozott működése. Jézus éppen azt akarta ezekkel a szavakkal velünk érzékeltetni, hogy az Ő személye és megváltó halála valóban az a mérték, amely szerint minden ember sorsa megítéltetik. És ez is kép: “Akkor feltetszik az ember Fiának jele az égen. És akkor sír a föld minden nemzetsége, és meglátják az embernek Fiát eljőni az ég felhőiben nagy hatalommal és dicsőséggel.” (Mt 24,30) Vagyis egy nagy szembesítés történik: ez a világ, amelyik elítélte Krisztust, most maga kerül Krisztus ítélete alá! És egyszer majd a keserű önvád könnyeit hullatják azok, akik azt hitték, hogy kikapcsolhatják Jézust, viszont örömkönnyekkel telik meg a szemük azoknak, akik már addig is mint Urukat szolgálták Őt. Igen: sír a föld minden nemzetsége... Csak az a kérdés, hogy a késő megbánás fájdalmában-e, vagy a hűség jutalmazásának a hálás örömében sír akkor valaki? Akkor lesz az is, hogy minden térd meghajlik Jézus előtt, és minden nyelv vallja Őt. Csak az lesz a különbség, hogy egyik a kétségbeesés kényszerével, másik pedig a célhoz való megérkezés ujjongásával hódol majd a mindenség Urának!

Itt, a földi életben, sokszor meginog a hitünk. Olyan érthetetlen dolgok történnek, olyan kevés látszik Krisztus eget-földet átható uralmából, olyan nagy diadalt arat olykor a Gonosz a földön, hogy megkísért a gondolat: igaz-e hát, amit hiszünk, igaz-e a megváltás, nem volt-e hiábavaló a golgotai kereszt? Ura-e még Isten e világnak, törődik-e egyáltalán a földi történelemmel, van-e értelme az istenfélő életnek? Nos, Jézus visszajövetele éppen ezt jelenti, hogy eljön egyszer az a pillanat, amikor kétségtelenül kiderül, hogy azoknak volt igazuk, akik hittek Benne, amikor bebizonyosodik, hogy érdemes volt vállalni áldozatot, tűrést, szenvedést, üldöztetést is Jézusért. Érdemes volt az embernek megtagadni önmagát, fölvenni magára az Ő keresztjét és követni Őt a szeretetben, jóságban, szolgálatban, önzetlenségben, tisztaságban. Akkor derül ki, hogy igaz minden, amit ígért, amit mondott, amit tett! Ámulva látjuk majd akkor, mennyire igaz, hogy az Ő vére megtisztít minden bűntől, hogy halála érdeméért megbocsáttattak a bűneim. Mennyire igaz, hogy feltámadása számomra is utat nyitott az örök életbe, és valóban úgy van az, hogy a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy, örök dicsőséget szerez nekünk. Sokkal igazabb, mint ahogy el tudtuk hinni, hogy van Isten, van megváltás, van örök élet, van mennyei boldogság. Van értelme a hitnek, a keresztyén reménységnek, a szolgáló szeretetnek! Valóban boldogok, akik nem látnak és hisznek! Mert egyszer lehull a lepel, és boldogan látjuk, szemléljük, érzékeljük majd mindazt, amit látatlanban hittünk.

Mindannak, amit Jézus visszajöveteléről tudunk, a gyakorlati következményét maga Jézus ebben az egyetlen figyelmeztető szóban foglalta össze: Vigyázzatok! - Tehát vigyázzatok, vagyis ne feledjétek soha, hogy valóban Jézus az Úr, a legfőbb hatalom a mindenségben! Mennyen és földön! Gúnyolódhatnak fölötte sokan, lebecsülhetik a Názáreti ácsmester fiát, letagadhatják még a valóságát is, mi tudjuk, hogy Aki a keresztfán meghalt és harmadnapon feltámadt, most is él, és minden látszat ellenére is Ő uralkodik, és minden az Ő láthatatlan dicsőségét szolgálja már most is a mindenségben. Vigyázzatok arra, hogy Őhozzá tartozzatok! Vigyázzatok, vagyis vegyétek komolyan mindazt, amit Ő valaha tett és mondott! Nem hiába tette, amit tett értetek a Golgotán, nem hiába bízta rátok Igéjét és Szentlelkét, nem hiába küldött benneteket a szeretet új parancsával az emberek közé. Mindezt számonkéri egyszer tőletek! Nem bánhattok akárhogy az emberekkel, nem tölthetitek akármint az időtöket, nem végezhetitek akárhogyan a munkátokat, mert egyszer mindenről számot kell adnotok! Vigyázzatok, és azzal a felelősségtudattal éljetek, hogy egyszer mindenről felelnetek kell Krisztus előtt! Tehát vigyázzatok arra, hogy mindig készen legyetek megjelenni erre a nagy, végső elszámolásra az Örök Bíró előtt!

Tudod mikor vagy készen? Akkor, ha gyönyörű hitvallásunk, a Heidelbergi Káté szavai szerint őszinte örömmel tudod elmondani: “Minden nyomorúságomban és háborúságomban felemelt fővel várom ítélőbírómat, Krisztust, aki előbb a Golgotán érettem már ott állott az Isten ítélőszéke előtt és rólam minden kárhoztatást elvett!” (52. Felelet) Nézzétek, az, Aki jön, hogy ítéljen, ugyanaz, Aki már előbb odaállt érettünk és helyettünk Isten ítélőszéke elé! Ez az egyetlen reményünk, hogy Ő ítélkezik felettünk! Erre legyetek készen mindenkor, mert nem tudjátok, mely órában jő el a ti Uratok!

Ámen

Dátum: 1960. június 25.

A Jézusról vallott hitismeretünknek azt a részét, amelyre ez a mai ünnep emlékeztet bennünket, a keresztyén egyház ősidők óta így foglalta szavakba: “Felméne mennyekbe; ül a mindenható Atya Istennek jobbján”. Amikor az Apostoli Hitvallásnak ezt a most soron következő részét szeretném magyarázni, nem mondok semmi újat, inkább csak összefoglalom Jézus mennybemenetele tényének néhány olyan tanítását, amiről már máskor is volt szó itt közöttünk. Nézzük hát, micsoda áldásait vehetjük annak, hogy Jézus “A ki Istennek jobbján van, felmenvén a mennybe; a kinek alávettettek az angyalok, hatalmasságok és erők.”

Először is: minden, ami ezen az ünnepen történt, és ami ennek az ünnepnek az eseményeit elmondja, az a menny felé irányítja a tekintetünket. Tehát a gondolatainkat, a szívünket ebből a világból arra a másik világra tereli, a láthatókról a láthatatlanokra vonja, Isten láthatatlan mennyei világát helyezi az érdeklődés középpontjába. Tehát Jézus mennybemenetele nemcsak történeti tény, nemcsak arról beszél, hogy egyszer valamikor régen egy ilyen csoda is megtörtént, hogy valaki az emberek szeme láttára átment ebből a világból abba a másik, láthatatlan világba, hanem az a régi-régi csodálatos esemény egy nagy felfelé mutatás, nagy figyelmeztetés: emberek, oda tartoztok! El ne felejtsétek, hogy a ti végleges lakásotok a mennyben van, arrafelé haladtok! És erre a figyelmeztetésre ugyancsak szükségünk van mindnyájunknak! Mert áhítatos perceinkben beszélünk ugyan olyan dolgokról, hogy “nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük” (Zsid 13,14), meg, hogy “idegenek és vándorok” (Zsid 11,13) vagyunk e földön, de valójában igen otthon érezzük magunkat ezen a földön, még ha az mindig csak tövist és bogáncskórót terem is a számunkra! Annyira, hogy kétségbeesünk, és végső tragédiának tartjuk, ha nekünk magunknak, vagy valamelyik hozzátartozónknak ebből a látható világból abba a láthatatlanba kell átmennie... Életünk sátorfáját olyan mélyen vertük bele ebbe a földi világba, mintha örökké itt akarnánk lakozni. Így azután a menny egészen kívül kerül a látókörünkön, az egész életszemléletünkön. Sőt, valljuk meg egészen őszintén: a menny, vagy a mennyország kicsit már régimódi fogalommá is vált a modern gondolkodás számára. A sokféle földi gond, rohanás, zaj között egészen meg is feledkezünk arról, hogy pedig mindnyájan a menny felé haladunk, hogy bizony minden múló perc és óra oda visz közelebb bennünket.

Tudom, hogy vannak még a templomba járók között is olyanok, akik nem is akarnak tudni semmiféle mennyről, túlvilágról, síron túli életről. Jó nekik itt - gondolják -, és ha meghalnak, akkor vége mindennek. Befejeződött az élet! Nos, Testvérek, meg vagyok győződve róla, hogy senki sem hal meg ilyen hitetlenségben. Mert, ha valaki egész életén át hitetlen volt is és nem hitt Istenben és az Ő láthatatlan világában, annak a láthatatlan isteni világnak a küszöbén meggyőződik róla, hogy tévedett! Ott, a küszöbön, ahol a látható és láthatatlan világ érintkezik, találkozik egymással, ott majd a hitetlen ember is kénytelen lesz megtudni, hogy Isten, Megváltó, örök élet, ítélet - tehát mindaz, amit tagadott - mégis létezik! Amikor majd testi szemei e világ látására becsukódnak, ugyanakkor a lelki szemei ama másik világ meglátására megnyílnak, akkor muszáj lesz - nem is hinni már, hanem látni, tudni mindazt, amit eddigi életében nem akart hinni! Említettem már, hadd mondjam el most is, hogy olvastam egyszer egy nagy tudású, de hitetlen egyetemi tanárról. Egész életét a tudománynak szentelte és a halálával is annak akart szolgálni. Tudósokat hívott az ágya köré, hogy figyeljék meg rajta a halál folyamatát. Egy ideig ő maga is beszámolt azokról a természeti folyamatokról, amelyeket önmagán észlelt, majd egyszerre elhallgatott. Hosszú hallgatás után hirtelen fölült az ágyában és felkiáltott: “Mégis van örökkévalóság!” ...és meghalt. Titokzatos pillanat lehet az, ott, a látható és a láthatatlan világ mezsgyéjén! Hogy mi történik abban a pillanatban az emberi lélek és az Isten Lelke között, az olyan titok, amit mindenki csak önmagánál él majd át. Én hiszem, hogy Isten Lelke képes még ebben a legutolsó pillanatban is hitre, üdvösségre vezetni egy eltévedt lelket. Van elkésett Isten-keresés is! De senki sem számíthat arra, hogy ha egész földi élete folyamán megvetette Isten kegyelmét, majd megtalálja még azt a halál pillanatában. Isten üdvözítő kegyelme megragadásának az ideje most van! “Ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveiteket” - hangzik a figyelmeztetés a Bibliában (Zsid 4,7b).

Látjátok? Ezért jó, hogy ez a mai ünnep fokozottan arra a láthatatlan világra, a mennyre irányítja a figyelmünket. Hiszen, ha nem is gondolunk rá sokat, egyszer mégis oda szeretnénk megérkezni mindnyájan, ugye? Nos hát, ne feledjük, ha valahova meg akarunk érkezni, akkor azon az úton kell járnunk, amelyik valóban oda is vezet! Ez az út pedig nem egyéb, mint maga Jézus! Ő mondta: “Én vagyok az út!” (Jn 14,6b) Nos, tehát azt olvassuk alapigénkben: Jézus az “Istennek jobbján van, felmenvén a mennybe”. Azt viszont az Ő saját szavaiból tudjuk, hogy miért van ott a mennyben. Éppen azért, hogy helyet készítsen számunkra, hogy előkészítse és fenntartsa a helyet azoknak, akik Őt Megváltójuknak ismerték meg, akik már itt a földön Őhozzá tartoznak. Isten iránt való igaz szeretet nélkül, Jézussal való közösség nélkül mit is tennél majd a mennyben, mit is keresnél ottan? Hiszen az a Vele való együttlét teljessége lesz majd! A Benne hívőknek már most meglehet az az öröme, hogy Urunk a mennyben készíti számukra a helyet! (Jn 14,2) Emlékeztek? Milyen jó volt gyermekkorunkban, mikor jól kijátszottuk magunkat, s utána kifáradva hazamentünk, ahol terített asztal, megvetett ágy várt ránk. Valaki előre elkészített mindent, mi már a készre érkeztünk. Még ennél is boldogabb kilátása, reménysége van Isten gyermekének. Mikor majd hazaér, talán fáradtan, éhesen, megsebesülve, a világ és a bűn fájó sebeivel a lelkén: készen várja egy boldog otthon. Berendezett öröklakás. Hiszen azért ment előre Jézus, hogy helyet készítsen ott a mennyben azoknak, akik hozzá tartoznak.

Az a tudat, hogy Jézus ott van és készíti a helyet nekünk is a mennyben, igen biztató fényt vetít a földi élet sokszor sötét útszakaszaira is. Hiszen ez azt jelenti, hogy az élet minden nehézségének, minden terhének és fájdalmának célja és értelme van. Mert minden, ami Isten gyermekeivel itt történik, arra való, hogy előkészítse, megérlelje, alkalmassá tegye őket az örök életre, a mennyei létre. Ha valaki ennek a boldog reménységnek a fényében jár, a legsötétebb, legkilátástalanabb életút is megvilágosodik számára. Elnémulnak a panaszok, felszáradnak a könnyek, új erőt, bátorságot kap az ember, hiszen nagy örömben van része: útban van hazafelé!

De itt hadd hangsúlyozzam ki nagyon, amit már olyan sokszor elmondtam, hogy nem két életünk van - egy ideiglenes itt a földön és egy örökkévaló a mennyben -, hanem egy. Tehát nem úgy van az, hogy van egy 40-60-80 évnyi földi életünk, és utána kezdődik az örök életünk. Nem úgy van ez, hogy van az idő, azután egy ponton végződik az idő, és ott kezdődik az örökkévalóság. Az örökkévalóság nem túl van az időn, hanem fölötte. - A menny nem valahol túl van a csillagokon, meg a Földön, hanem azok fölött. Olyanformán, hogy körülveszi az a láthatatlan világ ezt a láthatót. A föld minden pontjához egyformán közel van a menny, az idő minden másodpercét hordja az örökkévalóság.

Éppen ezért Jézus mennybemenetele nem jelent búcsúzást, elválást a földi élettől, ellenkezőleg: maradéktalan beteljesedését jelenti annak az ígéretnek, amit így mondott: “ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig”. (Mt 28,20) Mert amikor Jézus a mennybe ment, akkor ez nem azt jelenti, hogy valahová messze távozott tőlünk, hanem azt, hogy a testi szemekkel látható létből a testi szemekkel már nem látható létezésbe ment át. Úgy szoktam mondani: beleláthatatlandott az örökkévalóságba, visszatért oda, ahonnét jött: Isten mennyei, szellemi világába! Tehát most is éppen olyan valóságosan, ténylegesen és igazán velünk van, mint akkor, amikor testileg is e földön járt. Két különbség van csupán az akkor és a most között: akkor látták is, most láthatatlan; akkor csak egy bizonyos helyen lehetett jelen a tér és idő korlátai között, most pedig mindenütt és mindenkor jelen van, mert nem korlátozza már a tér és az idő, mert a menny fölötte van a földnek. Ugyanez a Jézus szól hát hozzád ma is, néz a szemedbe, fogja meg a kezedet, gyógyítja meg a bajodat, tisztítja meg a szívedet, mint akit a Bibliából megismertél, de nem valahonnét a Genezáreti tó partjáról és nem 2000 esztendő múltjából szól és nyúl feléd, hanem belélegezhető közelségből: a mennyből... Számíthatsz rá, szólhatsz Hozzá, fölfoghatod a hatását, kérheted a tanácsát meg a segítségét, csak éppen egyet nem tehetsz: nem láthatod! Viszont a hiteddel megragadhatod és érzékelheted! Mert élő valóságában ott van most is melletted!

És ez a láthatatlan Valaki, aki ott van melletted, olyan hatalmas Valaki, “a kinek alávettettek az angyalok, hatalmasságok és erők” - mondja az Igénk. Ezt a kijelentést régen jobban tudták értékelni, mert az antik világban az élet minden jelensége mögött bálvány-istenek hatalmát, démonikus erőket véltek. Benépesítette a képzelet az egész életet istenekkel. Volt olyan istenség, amelyik emberáldozatokat követelt. Olyan is volt, melyet hódolói az érzéki vágyak tomboló kielégítésével tiszteltek. Volt rengeteg apróbb-nagyobb bálványisten, melyeket milliók imádtak, és amelyek rengeteg áldozatot követeltek. Ma már tudjuk, hogy mindazok az istenképek, bálványalakok az emberi képzelet szüleményei, és mégis, a modern, felvilágosodott korban is tovább élnek, milliók fölött uralkodnak, szinte lelki rabszolgaságban tartják a világot. A háború-isten például ma is rettegett hatalom, ma is megmérhetetlen áldozatot követel pénzben és emberi életben. Az érzékiség-istene, amelyik széttört házasságokkal táplálkozik, nagyobb tömegek fölött uralkodik ma, mint valaha! Nem halt meg a pénz-istene sem, tömérdek verejtéket és könnyet követel egyre szaporodó hódolóitól. Az apró szenvedélyek kicsi bálványai is élnek és rengeteg embernek kötözik meg az akaratát. Péter apostolék idejében úgy hívták ezeket a kisebb-nagyobb bálvány-isteneket, hogy “angyalok, hatalmasságok, és erők”, ma pedig úgy: ital, szerelem, bosszúvágy, gyűlölet, idő, gép. Mindegy, minek hívjuk, a lényeg az, hogy ma is éppen úgy megkövetelik az áldozatokat, mint az antik korban. És azért a kis látszatélvezetért, amit adnak, kifosztják a szegény emberiség testét és lelkét!

Nos hát, a mennybemenetel napján újra meghirdeti Isten a nagy győzelmet: “Felméne mennyekbe; ül a mindenható Atya Istennek jobbján”. Azt jelenti ez, hogy aki Jézushoz tartozik, annak nem kell többé ezeknek az “angyaloknak, hatalmasságoknak és erőknek” szolgálni! Milyen nagyszerű, hogy nekünk olyan Istenünk van, Aki nem tőlünk követel áldozatot, hanem éppen megfordítva: Aki maga hozott áldozatot értünk és cserébe semmi mást nem kér, csak a bűneink beismerését! Micsoda kegyelem az, hogy nekünk csak egyetlen Urunk van! Mégpedig olyan Urunk, akiről a legutolsó kép, amit még láttak belőle az emberek, az volt, hogy “felemelvén az ő kezeit, megáldá őket!” (Lk 24,50b) És miközben így áldotta őket, ezzel láthatatlanodott bele az örökkévalóságba. Mintha csak ezzel is biztatna bennünket, hogy lám, nem csak egy isten-eszme az, amiben hiszünk, hanem az igazán élő valóságos Isten az, Akinek a kezei áldóan terjednek ki ma is a föld felett! Ne szolgáljatok hát más egyéb hatalmasságoknak, erőknek! Nem kell! Nem muszáj! Megszabadultatok minden bálvány-isten alól Az által, “a kinek alávettettek az angyalok, hatalmasságok és erők”! - mondja alapigénk.

Meg van írva, hogy: “Jézus nevére minden térd meghajoljon, menynyeieké, földieké és föld alatt valóké. És minden nyelv vallja, hogy Jézus Úr az Atya Isten dicsőségére.” (Fil 2,10-11) Hajoljon hát meg a mi térdünk már most, amíg nem késő, amíg az a láthatatlan kéz áldóan terjed ki fölöttünk, kegyelmet osztva a Néki meghódolóknak!

Ámen

Dátum: 1960. május 26. Áldozócsütörtök.

Jézus sokszor mondott olyan dolgokat, hogy az embernek a lélegzete elakad a megdöbbenéstől... Például amikor önmagát Isten Fiának mondta, vagy amikor egyszerűen kijelentette: “Én vagyok... az igazság...” (Jn 14,6) Máskor meg így szólt: “Én és az Atya egy vagyunk.” (Jn 10,30); “A ki engem látott, látta az Atyát...” (Jn14,9b). De a sok hatalmas kijelentése közül is talán ez a most felolvasott mondása a leghatalmasabb, amiben legjobban lepleződik le isteni valóságának a titka előttünk.
Még a nagy húsvéti eseményt megelőzően hangzott el ez a kijelentése Urunknak, amikor vigasztalta Mártát Lázár halála alkalmával. El tudom képzelni, milyen keveset érthetett belőle Márta, hiszen ekkor még a legmerészebb képzelettel se álmodhatott senki arról a csodáról, ami húsvét reggelén történt. Mi azonban már a megnyílt sírtól visszatekintve hallhatjuk Jézusnak ezt az isteni öntudattal telt kijelentését: “Én vagyok a feltámadás és az élet: a ki hisz énbennem, ha meghal is él!” - mondja alapigénkben.
Ennek az Igének a megvilágításában szeretnék beszélni most arról a szent csodáról, amit a keresztyén egyház 2000 éve így vall és hirdet Jézusról: “... harmadnapon halottaiból feltámada!”

Nos tehát, azt mondja Jézus: “Én vagyok a feltámadás!” Hallatlan kijelentés! Ilyet ember se azelőtt, se azóta nem merészelt még mondani önmagáról. És valóban: ember szájában képtelenségnek, sőt őrültségnek hangzik! Ilyet komolyan csak az mondhatott, aki már akkor tudta, hogy olyan valami fog vele történni, ami még sohasem történt meg senkivel a világon: legyőzi a halált! Mert ez történt húsvétkor! Egy konkrét, nem ideális, hanem reális föltámadás a halálból! Az, hogy abból a halál-tengerből, amibe évezredek óta generációról-generációra milliók merültek és merülnek ma is mindig alá, és amelyikből még soha senki elő nem került: ez az egy valaki feljött és diadalmasan kiszállt belőle! Azt mondhatná most valaki: de hiszen Lázár is feltámadt a halálból, meg a naini ifjú, meg Jairus leánya. Hiszen akkor nem Jézus az első és egyedüli! - De igen! Mert Jézus nem úgy támadt föl halálából, mint Lázár, meg a többi! Azok mind ebbe a földi életbe támadtak vissza, mintegy visszajöttek a halálból ebbe az életbe, a halálon inneni létformába, a mulandóságba, Jézus pedig a halálon át, végig, a halál valóságán keresztül a túlsó oldalra, az örökkévalóságba hatolt át feltámadásával. A húsvét tehát nem a mulandó életbe való ideiglenes visszatérés, hanem nagy, merész, döntő, útnyitó előretörés az örök életbe! Húsvétkor Jézus nem e mulandó világ börtönébe tért vissza, amibe karácsonykor beleszületett, belezsugorodott, hanem éppen kitört a börtönből, az örök élet szabadságába.

Ha csak úgy támadt volna fel, mint Lázár, vagy Jairus leánykája, talán nagyon örvendetes, drága és áldott dolog lett volna az akkori tanítványok kis társaságának, de előbb-utóbb újra meg kellett volna halnia, mint Lázárnak. De - áldott legyen érte -, nem így támadott fel, hanem úgy, hogy győzelmet aratott a halál felett! Őrajta többé már nem úr a halál, hanem megvert ellenség, legyőzött hatalom! Ez történt húsvétkor: A halálnál is erősebb élet-energia diadala a halál fölött. Ilyen hallatlanul nagy dolgot jelent ez a hír, hogy feltámadott!

De nézzétek, Jézus kijelentésében még ennél is nagyobbról, többről van szó! Nem azt mondja, hogy: feltámadtam a halálból! Tehát Jézus itt nem egy történeti tényt ismertet, nem egy régmúlt eseményt közöl száraz tárgyilagossággal, hanem kijelenti: “Én vagyok a feltámadás!” És ezzel a szavával egyszerre megszünteti a múlt és jelen közötti távolságot, mintegy egyidejűvé lesz velem, énvelem! Élő valóságában áll elém és szólít meg: “Én vagyok a feltámadás!” Figyeljük csak meg, azt mondja: “Én vagyok a feltámadás”. Tehát a mi egész keresztyén hitünk egy élő valakire összpontosul, egy Én-re alapul. Nem egy múltbeli eseményre, nem egy történeti tényre csupán, ami valamikor régen, valahol messze innen megtörtént. Nem! Sokkal hatalmasabban, mélyebben, gazdagabban: annak a történeti ténynek a főszereplőjére, végrehajtójára, magára a feltámadott, élő személyre, Jézusra!

És tudjátok, hogy ez milyen nagyszerű? Hiszen az a történeti tény, az a múltbeli személy, akármilyen lélegzetelállító volt is, nem tud idejönni hozzánk, az ott marad a múltban, a majdnem 2000 esztendős távolságban tőlünk! Mint ahogyan Nagy Lajos, vagy Mátyás király hajdani dicsősége is megdobogtatja a magyar szívet, de az ember kicsit szomorkásan gondol rá, hogy sajnos: régen volt!

A húsvét, Jézus feltámadásának nagy eseménye hatalmas tény volt, de régen volt! Viszont az a Valaki, Aki akkor régen feltámadott, az élő Jézus: egyszerűen átlépi a közbül lévő évszázadokat, egészen a mai napig. Belép ide, elénk áll és megszólít: “Én vagyok a feltámadás!” És ezzel a feltámadás tényét mintegy kiragadja abból a régmúlt pillanatból és távoli helyről, és a ma realitásává teszi, mintha azt mondaná: A halálból való feltámadás ténye az én feltámadásommal nem fejeződik be, nem fejeződött be, dehogy! Sőt, éppen elkezdődött! Az én feltámadásommal az élet-erőm nem merült ki, sőt, az csak az első hatalmas lökés volt, ami áttörte a halál masszív falát, rést ütött rajta! Velem elindult egy folyamat: a halál legyőzése a feltámadás által, és most a te számodra is én vagyok a feltámadás erőmű-telepe! Tessék: prezentálom neked a feltámadást! Kell? Szükséged van rá? Nos: “Én vagyok a feltámadás!”

Hogyne kellene! Kell bizony, mindnyájunknak! Hiszen ha arra gondolunk, hogy a nagy kaszás most is ott áll rettentő szerszámával mindnyájunk mögött, hogy semmi sem bizonyosabb ebben a bizonytalan életben, mint a halál, hogy mindenki, aki csak él, egyszer kétségtelenül a halál álmát fogja majd aludni: akkor a feltámadás reménysége, sőt bizonyossága nélkül az egész élet értelmetlenné válnék! Tele van ez a földi élet olyan rémekkel, talányokkal, érthetetlen történésekkel, amikbe a feltámadás hite nélkül egészen bele lehetne zavarodni. A halálon inneni élet csupa zűrzavar a halálon túli élet bizonyossága nélkül. Aki elveszítette hitét a túlvilági életben, lassan elveszíti minden bizalmát az evilági életben is. Kell, óh, de kell a feltámadás! Kell, nagyon kell a feltámadás, de nemcsak akkor, amikor majd valamelyik temetőben nyugszik a holttestünk, hanem már előbb is, most is! Jézus szava épp erre utal, hiszen így mondja: “Én vagyok a feltámadás”. Nem én leszek, majd ha meghaltatok, hanem én vagyok, most, itt, már a földön, a jelenben! Mert akkor is lehet valaki halott, ha él - úgy is lehet valaki halott, hogy észre se veszi, hogy közben mozog, beszél, cselekszik, örül, dolgozik... Mégis halott! Óh, de sok meghalt boldogságnak, kihűlt szívnek, halott egyháznak, de rengeteg halottá vált családi életnek, halott hitnek, szeretetnek és reménységnek lenne szüksége a feltámadásra!

Óh, de borzasztó az a halál, ami olykor egy-egy fiatalnak a hideg, érzéketlen szemén át néz ki ránk! Óh, de fájdalmas az a halál, ami egy-egy csalódott embernek a blazírt, közömbös arcán tükröződik. Óh, de fájdalmas az a halál, ami olykor egyébként kedves férfiak vagy nők gyűlölködő, vagy parázna indulataiból árad széjjel... Micsoda halál lehet az az élet, amelybe valaki annyira belekeseredik, hogy fölsír: bár inkább meghalnék!
Az egész földi élet sír a feltámadás után. Nohát, éppen ezt hozza Jézus, a feltámadást. “Én vagyok a feltámadás és az élet!” - mondja nemcsak a sírban fekvő halottaknak - azok számára is, kétségtelenül, ők is Jézus által élnek majd -, hanem a földön élő “halottak”, a halott élők számára is ugyanezt mondja: “Én vagyok a feltámadás!” Nincs az a halál, se lelki, se fizikai, se erkölcsi, se érzelmi, de semmiféle halálos állapot, aminél ne volna még hatalmasabb erő a feltámadás!
És ha Jézus valakit a maga feltámadás-erejével megragad, akkor, mint a traktor az elakadt járművet, úgy kezdi kihúzni a lelket a halálból! Mindnyájunk élete megrekedt, valahol elakadt. Az egyik beleragadt a saját gőgjébe, vagy talán éppen a kisebbrendűségi érzésébe, a másik az anyagi gondoktól, a mammon hatalmától nem bír szabadulni, a harmadikat megbénítja egy halálos szenvedély, a negyediket fogva tartja egy félelem, megigéz egy szép arc, vagy egy titkos bűn, vagy valami szomorúság, vagy a másik tehetetlensége. Csupa pusztító erő... Halálos ölelésben dermed meg mindannyiunk élete!

Nos, Jézus minden ilyen kátyúból, a halálnak minden szorításából ki tudja vonni a lelkedet, az életedet, meg a családodat, meg az egyházadat - az egész világot! Hiszen Ő a feltámadás! Csak kössed oda magadat Őhozzá, mint az elakadt járművet a traktorhoz, jó erősen, és majd az Ő feltámadásának az ereje, ne félj, egészen bizonyosan kiemel a bűnnek, a halálnak a lehúzó valóságából egy tisztultabb, boldogabb, szabadabb életre!

Így mondta Ő is alapigénkben: “A ki hisz énbennem, ha meghal is, él!” Aki hisz Őbenne, aki hiszi, hogy Ő valóban a feltámadás és az élet! Aki hisz! Tehát: nem az, aki megérti, az sem, aki az értelmével tisztán látja a titkot, vagy aki esetleg megoldotta logikai úton a feltámadás csodáját! Nem! Hanem: aki hiszi! Hiszi azt, hogy Jézus a feltámadás és az élet! Hiszi! De nem úgy, mint ahogyan a gyermek elhiszi a mesét, ami az óriásokról, meg törpékről, meg a tündérekről szól, hanem úgy, ahogyan a menyasszony hiszi el a vőlegénye szerelmét, ahogyan a menyasszony hisz a vőlegényében, akihez egy életre köti hozzá az életét.

Igen: a keresztyén hit éppen nem hiszékenység - ne félj te attól, hogy tudománytalanná válsz, ha hiszel -, hanem összekapcsolódás egy személlyel, élő viszonyulás Valakihez, bizalomteljes magad-odaadása Valakinek! Ebben az üzenetben: “Én vagyok a feltámadás és az élet”, maga a Feltámadott áll eléd. Ha ezt hiszed, vagyis ha rá mered bízni magad, rá mered tenni erre a hitre az életedet, akkor egyszerre meg is ragad a feltámadott Jézus valóságosan, és te akkor kezdesz el igazán élni! Mert Jézus feltámadása a mi számunkra az ÉLETET jelenti, csupa nagybetűvel, az igazi, a teljes, a tartalmas, a nagyszerű, a boldog életet. Olyan életet, amire minden embernek vágyik a lelke, különösen, amíg fiatal. És ez az élet romolhatatlan élet, nem tudja megrontani semmi, se szomorúság, se csapás, sem a nagy rém: az öregedés, sőt, még a halál sem! Olyan élet ez, amely a legteljesebb kilátástalanságban is dalol, mint Pál és Silás a börtönben, amelyik a ráboruló halálban is a megnyílt eget szemléli, mint István vértanú a rázúduló kőzáporban.

Mert élni nem azt jelenti, hogy habzsolom az élvezeteket, amiket egy rövid földi tartózkodás nyújthat; megkaparintok magamnak mindent, ami a kényelmemet, hiúságomat, nagyravágyásomat kielégítheti, és közben rettegek mindentől, ami ebben megakadályozhat, ami az örömeimet lehervaszthatja... Hiszem a földi életet - de a földi élet nem az egész élet! A feltámadás éppen azt jelenti, hogy az igazi élet sokkal több ennél! A jéghegynek is csak az egy hetede látszik, hat hetede el van rejtve a szem elől. A világ az ember életének csak ezt a látható egy hetedét nevezi életnek, de aki hisz Jézusban, az látja a többit is, a nagyobbat, az örökkévalót! Sőt, az egyben látja a kettőt. Igazán élni csak az örökkévalóság távlatában lehet, mert hiszen ténylegesen egy is! Kitekintve a feltámadás résén át, a feltámadás fényében és erejében élni gyakorlatilag azt jelenti, hogy elkezdek úgy élni, ahogyan az a magam erejéből nem futná. Elkezdek megbocsátani ott, ahol harag és megbántás történt. Elkezdek türelmes lenni a legnagyobb idegesség közepette. Megpróbálok világítani a sötétségben, örömet vinni a szomorúságba, átvenni magamra az önző emberek terhét, tiszta szemmel nézni bele tisztátalan szívekbe, nem aggodalmaskodni a mindennapi élet gondjai között, derűs bizalommal nézni a jövő felé. - Ez a feltámadás, ez az élet! A feltámadás titkát nem megérteni kell, nem is lehet, hanem megélni, mert azt lehet! A Feltámadottban való hit által maga Jézus lesz életté az emberben!

Atyámfiai, a húsvét örömünnep, diadalünnep! Ne aggódjatok hát, ne szomorkodjatok, ne csüggedjetek, ne veszítsétek el a reményt soha: Jézus él, és aki hisz Benne, az is él! Örüljünk hát ezen a diadalünnepen!

Krisztus feltámadott, Kit halál elragadott;
Örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk, Alleluja!
Ha Ő fel nem támad, Nincs többé bűnbocsánat,
De él, ezért szent nevét, Zengjük ő dicséretét, Alleluja!
Alleluja, Alleluja! Alleluja!
Örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk. Alleluja!

185. ének

Ámen

Dátum: 1960. április 17. Húsvét vasárnap.

Nem tartozik ide szorosan, de mégis szeretnék megemlíteni valamit. Örülök, hogy minden mesterkedés nélkül úgy jött ki a lépés, hogy a Krisztus megfeszítéséről és haláláról szóló hitvallási rész tárgyalása éppen a mai vasárnapra, az ún. farsang vasárnapjára esett. Mintegy figyelmeztetés legyen ez arra, hogy az ember életének a vidám, fölszabadult, gondtalan órái és Jézus Krisztus véres keresztje ne legyenek ellentétben egymással! Bár minden örömünkben lenne valami a menny komolyságából, és bár minden jókedvünket megszentelné a golgotai tragédia! Bár minden kikapcsolódásunkba bekapcsolódhatnék a megváltás szentsége! Bár minden keresztyén ifjú és leány, férfi és nő úgy tudna szórakozni, farsangolni, hogy közben ne kellene levennie tekintetét a töviskoronás drága főről! Érzitek, milyen aktuális farsang vasárnapján a keresztről beszélni?!

Bevezetésül még egy másik dolgot is szeretnék megemlíteni. Érdekes, hogy az egyébként szűkszavú, diszkréten rövid evangéliumi tudósítások Jézus Krisztus halálának a körülményei leírásában egyszerre milyen bőbeszédűvé válnak! Nagy részletességgel terjednek ki a keresztre feszítés történetének minden apró mozzanatára. És ugyanezt látjuk az Apostoli Hitvallásban is, amely másutt ugyancsak nem pazarolja a szavakat, itt viszont részletezve sorolja föl pár óra eseményeinek az egymásutánját: “megfeszítteték, meghala és eltemetteték, szálla alá poklokra.” Bizonyosan nem véletlen ez, sem az evangéliumokban, sem a Hitvallásban, hanem annak a jele, hogy Jézus keresztje az egész keresztyén hit tulajdonképpeni központja. Itt, a keresztnél van a lelkek nagy vízválasztója, a hit és a hitetlenség nagy ütközőpontja, az üdvösség és a kárhozat határa, az élet és halál fordulója. És ma is bizony pontosan úgy van, ahogyan Pál tapasztalta és írta: “Mert a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, a kik elvesznek; de nekünk, kik megtartatunk, Istennek ereje.” (1Kor 1,18)

1) Nézzük hát először, mi is az a “keresztről való beszéd”? - Nos: pontosan az, amit a Hitvallás röviden így részletez: “megfeszítteték, meghala és eltemetteték.” Ezek történeti tények. Sok más embert megfeszítettek már, sok más ember is meghalt már, sok más embert is eltemettek már: ez történt Jézussal is, ezt tették az emberek a Názáreti Jézus nevű emberrel is. Se különösen kegyetlenebbül, se különösen kíméletesebben, mint másokkal, hanem ahogyan annak idején a gonosztevőket szokták megbüntetni, úgy jártak el Jézussal is. Őt is előbb megcsúfolták, lelkileg meggyötörték, köpésekkel, pofonokkal, gúnyos szavakkal, gyáva durvaságokkal megalázták. Azután összeverték. Az a negyven korbácsütés, amivel Pilátus megostoroztatta, olyan rettentő büntetés volt a rómaiaknál, hogy római állampolgáron nem is volt szabad végrehajtani, csak a meghódított ország népein. Az ólomvégű, ötágú korbács ütései a szó szoros értelmében lenyúzták a bőrt a kikötözött áldozat testéről. Legtöbbször már ebbe belehalt a nyomorult ember. Jézus Krisztus kibírta.

De hogy milyen lehetett utána, amikor Pilátus, újra elővezettetve Jézust és odaállíttatva őt a kiáltozó nép elé, így szólt: “Ímhol az ember” (Jn 19,5), erről fogalmat alkothatunk Ézsaiás prófétának ezekből a reá vonatkozó szavaiból: “...néztünk reá, de nem vala ábrázata kívánatos! Útált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia...” (Ézs 53,2-3) Nem csoda, ha a súlyos kereszt alatt, amit neki kellett a vállán a vesztőhelyre cipelnie, összeroskadt. Levették róla, és mással vitették tovább, de nem azért, hogy könnyítsenek a terhén, hanem hogy idő előtt meg ne haljon, mert így túl hamar vége lenne a kínlódásának. Azután kezén és lábán átvert szögekkel verték a keresztfára, hogy így lassan kínlódjék bele a halálba. Nem a vére folyt el, hanem egyre fokozódó görcs, izomláz és végül fulladás okozta halálát, mint általában minden keresztre feszített embernek.

Miután meghalt, eltemették. Ez az eltemetés ez a halál pecsétje. Íme, annyira igazán meghalt, hogy őt is eltemették, mint olyan valakit, aki feleslegessé vált, sőt zavaró lett az élők világában. Így történt! Emlékeztek reá, hiszen sokkal részletesebben írják le az evangéliumok, mint ahogyan én most megpróbáltam elmondani a jól ismert történetet. Ez a keresztről való beszéd! Tehát az, hogy: “megfeszítteték, meghala és eltemetteték”.

2) De hát mi abban a “bolondság”, ahogyan Pál mondja? Ebben az egyébként tragikus történeti tényben az a “bolondság”, amit Hitvallásunk e fölsoroláshoz még hozzáfűz, így: “Szálla alá poklokra”. Most ezzel a megjegyzéssel az egész keresztről való beszédet kiemeli a pusztán történelmi események keretéből, és az egészet az isteni megváltás aktusává teszi. Mert ez a megjegyzés, hogy: “szálla alá poklokra”, nem a megfeszítés, meghalás és eltemetés után soron következő lépcsőfoka a mélységnek. Nem azt jelenti, hogy miután megfeszítették, meghalt és eltemettetett, utána még valahova, a pokolra is le kellett szállnia valamit elvégezni ottan, hanem ez a “szálla alá poklokra” mintegy értelmezi az előtte lévő három szónak a jelentését. Tehát azt, hogy itt nem egy közönséges megfeszítés, halál és eltemetés történt, amilyen már nagyon sok volt ezen a földön, hanem itt valaki a poklot járta végig ebben a megfeszítésben, meghalásban és eltemetésben! És méghozzá az az ember, aki itt “megfeszítteték, meghala és eltemetteték”, az az ember: az Isten Fia, vagyis benne maga az Isten alázza meg és adja oda magát, Ő száll alá a poklokra!

Istennek egy emberi életben megtestesült szeretetével történt meg tehát az a szörnyűség, hogy “megfeszítteték, meghala és eltemetteték”. Isten itt egy rettentő ítéletet hajtott végre, mégpedig önmagán, de nyilván nem önmagáért - hanem valaki másért, más helyett! Valaki másról vette le ezzel az ítéletet, a büntetést, valakinek a helyébe lépett, valakit helyettesített akkor, amikor megfeszítették, meghalt és eltemették. Valakit a reá váró pokoltól, a kárhozattól mentett meg, váltott meg Isten ezzel a halállal.

És tudod, ki az a valaki, akiért Isten ilyen rettenetes áldozatot vállalt? Te vagy! Meg én! Isten Jézus Krisztusban magára vette azt, ami nekünk járna a mi bűneinkért, azért a sok-sok hitványságért, ami fölhalmozódott az életünkben. “Az Úr mindnyájunk vétkét őreá veté!” (Ézs 53,6b) A tiedet is, az enyémet is. Ezért volt ez a megfeszítés, halál és eltemetés poklokra való alászállás: vagyis az Istentől való teljes elszakadás, az Isten haragjának a teljes terhe, az Isten bűnt büntető ítéletének a teljes érvényesülése, a hatalmas és szent Isten megsemmisítő átka a bűn fölött - maga a kárhozat! De hát, ha mindez helyettünk és érettünk történt, akkor itt megváltás történt! Akkor ez megváltás volt! Akkor ebben a pokolra alászálló meghalásban nem befejeződött, hanem elkezdődött valami, akkor itt nem elveszett egy jó ügy, hanem diadalra jutott a legjobb ügy, és akkor ebben a Jézust büntető ítéletben a mi számunkra felmentő ítélet van! Isten bűnbocsátó szeretete, új életet teremtő ereje sugárzik ránk! Akkor mi itt megtisztulhatunk, újjá születhetünk, egy egészen új életet kezdhetünk el! Akkor mi az Isten megváltott gyermekei vagyunk! Valaki érettünk áldozta föl az életét! Mi ezek után csak úgy élhetünk, mint akiket Isten saját magának megszerzett és így az Ő tulajdonaivá lettünk!

3) És látjátok: ez a bolondság! Ez a keresztről való beszéd bolondsága! Érthetetlensége, emberi logikával megfoghatatlan értelme. Hát nem balgaság ezt a régi-régi kivégzési jelenetet a világ középpontjának tartani, ahová összefut a föld kerekségén valaha élt, élő és majd még ezután születő emberek minden bűne, és ahonnan ugyanezekre az emberekre ugyanakkor kisugárzik az Isten megváltó szeretete? Az interkontinentális rakéták és atomerő világában nem túlságosan együgyű és eredménytelennek látszó próbálkozás-e az, hogy Isten a nagypénteki véres drámával akarja megváltani a világot? Nem állott volna Isten hatalmában valami más, valami erélyesebb eszköz a világ megmentésére, mint “csak” Jézus Krisztus kereszthalála, ami fölött a tudományhoz szokott elmék, a világlátott, tapasztalt koponyák fölényesen mosolyognak? Hát nem bolondság a keresztről való beszéd? De igen, az! Bolondság! Emberi logikánk számára mindig botránkoztató gondolat marad Jézus kereszthalálának a megváltó értelme. És ezt nem is lehet föloldani, modernizálni, megmagyarázni... Hitünk más tételeit, mint például a hat nap alatti teremtéstörténetet a modern tudományosság nyelvén is ki lehet fejteni, és így a mai ember gondolkozásához közel hozni, de a keresztről való beszéddel ezt nem lehet megtenni. Ezt akárhogy nézem, mindenképpen logikátlan, érthetetlen, abszurd valami! Botránkozás és bolondság!

De lám, éppen ez mutatja, hogy nem ember találta ki a megváltást. Az, hogy Jézus Krisztus haláláért nékünk üdvösségünk van: olyan gondolat, amire saját magunktól mi emberek sohase tudtunk volna rájönni, ami azért olyan idegen a mai logikánk számára, mert nem a mi gondolatunk, hanem Isten gondolata! És éppen ezért, aki lemond arról, hogy logikával ragadja meg a keresztről való beszédet, és el meri hinni, hogy Isten éppen az arról való beszéd révén ragadja meg őt, az egyszerre tapasztalni fogja, amit Pál mondott: hogy ez valóban Isten ereje! Tehát megtapasztalja - nem megérti, hanem megtapasztalja! -, hogy a keresztről való beszéd, az, hogy Jézus Krisztus “megfeszítteték, meghala és eltemetteték, szálla alá poklokra” - ez a “bolondság” ez az Isten ereje! Csodálatos, érthetetlen, de így van. Minél határozottabban hiszem, hogy Jézus Krisztus énértem is megfeszíttetett, meghalt és eltemettetett és alászállott a poklokra, annál erőteljesebben kezd Ő maga élni, munkálkodni és uralkodni bennem! Valóban megmagyarázhatatlan, de úgy van igazán, hogy aki a lelki szemeivel hittel néz rá a megfeszített Jézusra, egyszerre úgy érzi, hogy átömlik belé is Isten ereje, és ennek az Erőnek a birtokában nincs többé kiszolgáltatva a saját bűnei uralmának. Vagyis jobbá válik, megváltozik, megszentelődik a keresztről való beszéd ereje által!

És végül még valamit: ugyanez az erő szabadít meg majd téged is, engem is az utolsó ítéleten az örök haláltól! Figyelmeztetlek benneteket, hogy soha mélyebben nem érzitek majd ennek a kereszthalálnak a nélkülözhetetlen voltát, mint a saját halálotok órájában! Amikor majd sem a technika fejlettsége, sem a pénz hatalma, sem a tudomány vívmánya nem tud segíteni, mert nincs ereje hozzá, akkor lesz majd a keresztről való beszéd hatalma a legerősebb, és nem hagyja cserben azokat, akik hisznek benne! Így olvastam: “A keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, a kik elvesznek; de nekünk, kik megtartatunk, Istennek ereje!” De vigyázzatok: aki a keresztről való beszédet elveti azért, mert az “bolondság”, az az örökkévalóságba szóló útlevelét tépi szét!

Valaki egyszer elmondta, mennyi lelki küzdelmet folytatott a keresztről való beszéd ellen. Először nem értette, sehogy sem értette. Azután bosszantotta, majd untatta. Néha megvigasztalta, végül az a gondolata támadt: “Ha mindaz igaz, hogy Jézus így feszíttetett meg, halt meg és temettetett el, szállott alá a poklokra, akkor én elveszett ember vagyok, ha továbbra sem hiszek benne.” - Ekkor nagy küzdelem indult meg benne, emberi értelme viaskodott az Isten gondolatával, míg végre megadta magát. Mert a keresztről való beszéd lett az egész megújult életének az alapja. Megtalálta a békességét.

Te is megteheted ugyanezt, még ma! Itt! Most! Könyörögjünk, hogy így lehessen:

Jézus, világ Megváltója,
Üdvösségem megadója,
Megfeszített Isten Fia,
Bűnömnek fán függődíja:
Jézus, engedd hozzád térnem,
Veled halnom, veled élnem.

(342. ének 1. vers)

Ámen

Dátum: 1960. február 28.

Talán furcsa és szokatlan, hogy advent első vasárnapján, amikor a keresztyén egyház általában Krisztus eljövetelének a nagy reménységén örvendezik, én most mégis az Apostoli Hitvallásnak arról a tételéről szeretnék beszélni, hogy “szenvede Poncius Pilátus alatt”. Mégpedig nemcsak azért, mert igehirdetési rendünk szerint a hónap utolsó vasárnapján ez a tétel következik, hanem azért is, mert éppen az egyik leghatalmasabb adventi prófécia úgy szól az eljövendő Messiásról mint minden szenvedés emberéről, minden fájdalom férfiáról. Mint olyan valakiről, akinek testi-lelki kínjaiban utálatossá torzul az alakja, elveszett minden emberi méltósága és ékessége, aki elől elrejtjük orcánkat, mert nem lehet elviselni a látását, mert úgy néz ki a maga tenger nyomorúságában, mint aki "ostoroztatik, verettetik, kínoztatik Istentől". (Ézs 53,4) Igen: így beszél róla Ézsaiás próféta, így festi meg az Eljövendő alakját már 600 évvel az eljövetele előtt. Furcsa, de így van: annak a titokzatos Valakinek, Aki ott, abban a betlehemi istállóban született, Akinek a földön való megjelenésén angyalok ujjonganak, Akihez a pásztorok olyan ámuló örömmel elzarándokolnak, Aki előtt távolról érkezett bölcsek olyan hódolattal meghajolnak, Akit sok százan és ezren követtek és hallgattak: ennek a Názáreti Jézusnak szinte az egész életművét össze lehet foglalni ebben az egyetlen szóban: szenvedett!

Igen, jól mondtam: az egész életművét. Tudniillik az ember hajlandó lenne azt gondolni, hogy az Apostoli Hitvallásból itt kimaradt valami, mert az után, hogy “születék Szűz Máriától”, rögtön ez jön: “szenvede Poncius Pilátus alatt”. Mintha átugorná a hitvallás Jézusnak a születés és a Golgota között lévő élettörténetét. Hát közbül mi van? Nos, éppen közbül, ott a születés és a halál között van az, amit így mond a hitvallás: “szenvede”! Jézusnak az egész élete abból állt, hogy szenvedett! Hitvallásunk tehát nem ugorja át Jézus Krisztus megelőző élettörténetét, hanem ezzel a szóval, hogy “szenvede”, visszamutat földi életének nemcsak a végére, hanem az egész idejére és azt teljes egészében a szenvedés idejének mondja. Jézus egész élete benne van ebben a szóban: “szenvede”. Próbáljátok csak egyszer ebből a szempontból végignézni Jézus életét: meglátjátok, hogy nincs a világon még egy ember, akinek az egész élete, születésétől a haláláig, ennyire igazán a szenvedések tengerébe belemerült élet lett volna! Az alatt a harminc-egynéhány esztendő alatt, míg közöttünk élt, átélt minden szenvedést, testi-lelki fájdalmat, ami embert valaha érhet a földön!

Pedig sokféle szenvedés van a világon. Láttam már embert szenvedni például a hontalanság miatt: szép, boldog otthonát, egész élete művét egyik napról a másikra fújta el a háború vihara, semmije se maradt. Amikor találkoztunk, a nagy, erős férfinak elcsuklott a hangja és csak annyit tudott mondani: földönfutóvá lettem! Borzasztó érzés: sehová sem tartozni, sehol sem lenni otthon, földönfutóként járni idegen világban! Nos: Jézus Krisztus már így is született! Hiszen tudjátok: amikor megérkezett erre a földre, még egy vendégfogadóban sem volt hely a számára... Barmok között, istállóban látta meg a napvilágot. S attól kezdve élete végéig semmije sem volt, amit a magáénak mondhatott volna azon a kereszten kívül, amire fölfeszítették! Létezhet-e fájóbb hontalanság, mint az, hogy valakinek nincs a fejét hová lehajtania, holott az egész világ az Övé?! Jézus Krisztus végigélte azt, ami ma a világ egyik legnagyobb problémája: az otthontalanság szenvedését!

Láttam szenvedni szülőket a gyermekeik hálátlansága alatt. Egyszer egy megöregedett édesapa panaszolta, hogy mindent föláldozott a gyermekeiért, fiatalságát, erejét, élete egész szerzeményét, s most a gyermekei siettetnék a halálát, éreztetik vele, hogy milyen fölösleges már ebben az életben... Borzasztó lehet annak a szívnek a szenvedése, amelyikkel lassan szembefordul mindenki, akit szeretett! Ki ismerné ezt is jobban, mint éppen Jézus Krisztus! Soha senki még nem fordult annyi szeretettel az emberek felé, mint Ő, és soha senki felé nem fordultak az emberek annyi hálátlansággal, megvetéssel és gyűlölettel, mint Őfelé! Csupa áldozat, amit Ő tett másokért, csupa gyalázat, amit Ő kapott másoktól. Családja bolondnak tartja, népe vezetői istenkáromlónak, legszűkebb tanítványi köréből az egyik elárulja, a másik, akit Ő nevezett Kősziklának, megtagadja, a többi meg mind elhagyja... Népe, amelynek megváltására jött, kórusban üvölti: el vele! Feszítsd meg! Létezik-e fájóbb hálátlanság, mint az, hogy a szívét teszi ki valaki másokért, s azok durván belerúgnak?

És folytathatnám még tovább, de ki tudná szavakkal mind elmondani, mit érezhetett Jézus, amikor letartóztatták és két kezét - azt a két kezet! - összekötözték, amikor gonosz, sunyi, gyáva emberek törvényszéket ültek fölötte, az ártatlan fölött, amikor hamis vádak alapján kimondták reá a halálos ítéletet - az Élet urára! Amikor ököllel az arcába csaptak az Istennek, amikor az elszabadult emberi hitványság köpésekkel gyalázta meg a Szentet, amikor rászögezték a keresztre az egyetlen Jót, amikor görcsös haláltusájában fölzokogott: “Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?” (Mt 27,46) Egyszóval amikor elkövetkezett a rémségek rémsége az életében, az, amit előre megmondott, hogy “Az ember Fia emberek kezébe adatik; És megölik őt” - (Mt 17,22-23) -, vajon mit érezhetett a mi Urunk abban a rettenetes órában? Mert ez az "emberek kezébe adatás" rosszabb, mint ha a vadállatoknak vettetnék oda valaki! Olyan igazságtalanul, olyan megalázóan, olyan fájdalmasan csak az ember tudja bántani a másik embert. Szinte azt lehet érezni, hogy nem is elég ennyi gyötrelem kifejezésére az a szimpla szó, hogy "szenvedett"! Nincs az emberi beszédben olyan szó, ami a szenvedésnek azt a fogalmát és értékét kifejezni képes lenne, amit Jézus szenvedett!

Valóban: Jézus Krisztus egész élete elejétől fogva a kereszt egyre sötétedő árnyékában folyik le. Annyira, hogy szinte mintha egyenesen az lenne a célja, a rendeltetése, a feladata ennek az életnek, hogy szenvedjen! Mintha valami programszerűség, tervszerűség lenne ebben a fokozódó szenvedésben. Itt nem véletlenül alakultak úgy a körülmények, hogy ilyen tragikussá vált végül is ez az élet, hanem ennek így kellett lennie! Ő maga is így mondta: Az Ember Fiának Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a főpapok által, és meg kell öletnie... Tehát egy isteni KELL érvényesül ebben a szenvedésben. Akkor pedig ez a szenvedés nem passzív dolog, hanem aktív, más szóval: ez a szenvedés akció, cselekvés, szolgálat, isteni munka! Jézus legnagyobb tette ezen a földön: a szenvedés. Az, hogy szenvedett. Itt valami hallatlan nagy titokkal állunk szemben, mert ímé, Isten ezt a mérhetetlen szenvedést nemcsak megengedte, eltűrte - hanem így akarta, a gyalázatnak és a megaláztatásnak ezt az útját szándékosan választotta. Jézus Krisztus ezt a töméntelen szenvedést nem tehetetlenül tűrte, megadóan elviselte, hanem tudatos és szándékos engedelmességben magára vette, feladatként töltötte be, mint aki önként vállalt szolgálatot teljesít!

Van olyan szenvedés, amiből valami szép és jó származik. Mint például a kagyló szenvedéséből az igazgyöngy fénye; a költő szenvedéséből a műalkotás szépsége, az anya fájdalmából az új élet mosolya. Hát még, ha az Isten szenved, annak milyen produktív erőhatásai lehetnek?! Nos, valóban: mi célból történt ez a szenvedés? Ősi református káténk, a Heidelbergi Káté így válaszol erre a 37. kérdésre adott feleletben: “...Ő földi életének egész ideje alatt, különösen pedig annak végén, Istennek az egész emberi nemzetség bűne ellen való haragját testében-lelkében elhordozta, és pedig avégre, hogy e szenvedésével, mint egyetlenegy engesztelő-áldozattal a mi testünket és lelkünket az örök kárhozattól megszabadítsa és számunkra Istennek kegyelmét, az igazságot (megigazulást) és az örök életet megszerezze.”

Ez a szenvedés először is leleplezi annak a pici szónak a lényegét, amit úgy mondunk: bűn! Az a tény, hogy az Isten Fiának, a láthatatlan Isten látható képviselőjének csak szenvedni és meghalni lehetett ebben a világban, nagyon kétes jelleget ad ennek a világnak és lakóinak, meg az egész e világi életnek. Mi jót várhat ez a világ Istentől, ha Istennek csak szenvedés és megaláztatás jutott benne? Mi jót várhat Istentől az a világ, amelyben a főpapok és Poncius Pilátus, tehát egyházi és világi hatalom, utcai nép és tanítványok, tehát közel és távol valók, hívők és hitetlenek, vallásosság és vallástalanság nem tudtak mást tenni Istennel, mint elárulni, megtagadni, kigúnyolni, meghazudtolni, bántani, bántani, s megölni?!

Ez a mi bűnünk lényege! Bár meglátnád Jézus szenvedésében, hogy nem is érdemelsz mást - az egész világgal együtt -, mint Isten haragjának a súlyát! Mert Jézus Krisztus szenvedésében Isten bűnt büntető haragja is lelepleződik. Íme: ezt érdemli az Isten ellen lázadó ember, ezt a szenvedést, ezt a testi-lelki kínt, ezt a sorsot, amit Jézus életében és halálában látsz! Igen: a szenvedés Isten haragja! Az ideig tartó és örökkévaló szenvedés, a testi és lelki szenvedés valóban Isten büntetése, ahogyan az emberi lelkiismeret azt ösztönösen érzi is. De lám: ez a harag, ez a büntetés nem azt sújtja, aki megérdemelte, nem téged és engem, nem a világot, nem a főpapokat és Poncius Pilátust, hanem az egyetlen ártatlant: Jézus Krisztust! Az evangéliumnak a legmélyebb titka az, hogy az ember-Jézusban Isten maga lép a bűnös ember helyébe, hogy azzá legyen, ami az ember: lázadóvá, és hogy elszenvedje annak megérdemelt büntetését.

Jézus Krisztus odaállította magát, ahol az egész emberi nemzetség ténylegesen áll, tudniillik Isten haragja alá. Ő maga lesz az egyetemes bűnös és az egyetemes bűnhődés. Úgy bánt vele Isten, mintha mindnyájunk bűne Őbenne személyesült volna meg. Ezért szenvedett Jézus. Szenvedésével, mint egyetlen nagy bűnhődéssel Isten haragját elhordozta, a mi testünket és lelkünket az örök kárhozattól megszabadította, és ezzel számunkra Istennek kegyelmét: az igazságot és örök életet megszerezte. - A te számodra is ezt tette! Teéretted is szenvedett, olyan reálisan, mint ahogyan a te számodra is itt vannak ezen az asztalon az Ő szenvedésének és halálának a jegyei. Hidd el, fogadd el olyan valóságosan, mint ahogyan te is idejöhetsz és kinyújthatod a kezedet az Ő szenvedésének és halálának a jegyeiért, és magadhoz veheted azokat.

És végül még egy nagy áldása van Jézus szenvedésének: fényt derít a mi testi-lelki szenvedéseink talányára is. Örök probléma az emberi szenvedés. Rengeteg fájó kérdés ég bennünk: “Mivel érdemeltem én ezt? Miért kell éppen nekem ide jutnom? Mit vétettem, hogy így büntet az Isten? Hogyan engedheti meg az Isten?!” - Ugye ismeritek az ilyen fájó kérdéseket? Nos, hát Isten Fia is szenvedett ebben a világban, és ez nagy segítség a szenvedő embernek. Erőt meríthet belőle magának, mégpedig nemcsak annak a végiggondolásával, hogy Jézus mennyivel többet szenvedett, hanem sokkal inkább azzal, hogy Jézus szenvedésében Isten mintegy belemegy az emberi szenvedésekbe. Eljön velem, eltűri, hogy a nékem szánt ütés az Ő szívét is érje, velem együtt szenved, testvéremmé, bajtársammá válik a bajban, jelenlétével segít, emel, vigasztal, erősít. Jézus szenvedése azt jelenti, hogy Isten a földi életnek éppen a legfájóbb sebén át, a szenvedés révén kapcsolódik össze a legszorosabban az emberiséggel!

Ezzel a szenvedést az értelmetlenség mélységéből kiemelte, és a maga megváltó céljai szolgálatába állította. Így az, ami a legrosszabb az életünkben, a leggazdagabb áldások forrásává válhat. A mi szenvedésünk immár nem a büntetés jegyét hordja magán többé, “békességünk büntetése rajta [Krisztuson] van”. (Ézs 53,5c) Sőt sokkal inkább azt jelenti, hogy Isten azt, aki szenved, a Megváltó követésében különleges feladatra szánta, és nagyon meg akarja áldani! Óh, bár ilyen erő lenne mindnyájunknak Hitvallásunknak ez a tétele: “szenvede”! A mi Megváltónk szenvedett! Idéztem az előbb a Heidelbergi Káté feleletét. Amikor ennek egyik szerzője, Olevianus Gáspár élete utolsó perceit élte, valamelyik barátja az Ézsaiás 53-at olvasta fel előtte. A Jézus Krisztus szenvedésére utaló Ige nagyon megvigasztalta a haldoklót. És amikor barátja megkérdezte tőle: “Testvérem, kétségtelenül bizonyos vagy-e a Krisztusban való üdvösségedről, amint azt másoknak mindig tanítottad?” - a legutolsó szó, amellyel lelkét kilehelte, ez volt. “Teljesen bizonyos!”

Teljesen bizonyos - bár ez lenne egyszer Isten kegyelméből mindnyájunknak az utolsó meggyőződése!

Ámen

Dátum: 1959. november 29.

Úgy vélem, hogy az Apostoli Hitvallás legnehezebb tételéhez érkeztünk el, amikor a II. Hitcikkelyről akarunk beszélni, tehát arról, hogy: Hiszek... “a Jézus Krisztusban, Ő egyszülött Fiában, mi Urunkban, ki fogantaték Szentlélektől, születék Szűz Máriától.” Miért volna ez a legnehezebb tétel? Jézus Krisztust nem magyarázni kell, hanem leborulva imádni. Azért, mert Jézus Krisztus személyét illetően olyan titokkal, olyan csodával állunk szemben, amit sehogyan sem lehet emberi értelmünk számára megfoghatóvá tenni, érthetően megmagyarázni. Jézus Krisztus személye az emberi gondolkodás számára mindig botránkoztató marad, sőt bolondság, ahogyan azt az Ige is mondja. Amikor most én mégis Őróla akarok beszélni, nem megmagyarázni akarom a titkot, a csodát. Sőt, előre hadd mondjam meg, hogy minden, amit el akarok mondani Róla az Ige nyomán, az mind nem egyéb, mint éppen mindenféle magyarázatról való lemondás, minden okoskodásnak az elutasítása és csak egy szerény, alázatos rámutatás magára a titokra, magára a csodára, amit Isten Jézus Krisztusban kijelentett és cselekszik a földön.

Mindazt, amit Jézus Krisztus személyéről el lehet mondani, Péter apostollal fogalmaztatta meg a legrövidebben Isten Lelke, amikor Jézus kérdésére, hogy “Ti pedig kinek mondotok engem?” - a többiek nevében is így válaszolt: “Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia!” #Mt16,16b
Nyilván ebből eredt a legősibb hitvallás legrövidebb formulázása, amelyik mindössze ennyi volt: Jézus a Krisztus! Ez mai nyelvre lefordítva úgy hangzanék, mintha azt mondanám: ez az ember az Isten! Mert valóban, ez a két név: Jézus és Krisztus, általánosságban azt jelenti, hogy ember és Isten! Jézus egy embernek a neve, azt az ember így hívják: Jézus! Krisztus pedig egy cím, az isteni Megváltó “hivatali” megjelölése, héberül: Messiás, magyarul: Felkent. Ebben a kettősségben, ennek a kettősségnek az oszthatatlanságában és elválaszthatatlanságában van Jézus személyének a titka.
Tehát Jézus a Krisztus! Ez a hír, ez a mondat azt jelenti, hogy abban a Valakiben, Aki 1959 (ill. 2002) évvel ezelőtt a júdeai Betlehemben született, Názáretben nevelkedett, Jeruzsálemben meghalt, abban a valóságos, történeti személyben Isten emberré lett! Így mondja János apostol a híres tudósítást erről a csodáról: “Az Ige testté lett” #Jn1,14a. Ragadjuk meg hát előbb ennek a csodának a hozzánk legközelebb álló, emberi oldalát, testi valóságát! Regényekben fordul elő az, hogy egy királyfi, meg akarván ismerni közelről a népét, amely fölött majd uralkodni fog, mondjuk bányamunkássá lesz. Ilyenkor a bánya igazgatója utasítást kap az udvari kancelláriától, hogy titokban tartsák szemmel, vigyázzanak rá, nehogy valami baja történjék. Az előkelő “bányász” nappal lent dolgozik a bányában, esténként azonban leveti a munkaruhát és visszavonul a szállodájába, ahol azután megint herceg! Hasonlít ez ahhoz, amit Isten tett Jézusban, amikor a Szentháromság Isten második személye emberré lett, amikor az Ige testté lett? Nem! Távolról sem. Az csak játék volt, érdekes szórakozás Istennek Jézusban való emberré válásához képest!

De képzeljük el most, hogy az a királyfi úgy lesz bányamunkássá, hogy csekkfüzetét otthon hagyja. És a bánya igazgatója még csak nem is sejti, hogy az ismeretlen új munkás királyi herceg. Talán mindenben vállalja a királyfi a többi munkás sorsát, ő is ugyanazt a fizetést kapja, mint amazok. Hasonlítana ez a vállalkozás akkor ahhoz, amit Jézus tett? Nem! Akkor sem! Annak a királyfinak még így sem lenne megpecsételt és elkerülhetetlen sorsa a bányászsors. Bármikor otthagyhatná, bármelyik reggelen azt mondhatná ő, hogy kilép, nem csinálja tovább. És ezzel vége a kalandnak.

De annak a Betlehemben megszületett gyermeknek az esetében ez nem kaland volt, hanem véres valóság! Azt jelenti ez, hogy Jézus személyében az Isten éppen olyan valóságos húsból és vérből való emberi lény lett, mint te vagy én, mint akármelyikőnk. Éppen úgy édesanyától születve került bele ebbe a földi világba, mint bármelyik ember, valóban egészen a “bűn testének hasonlatosságában” #Róm8,3. Védtelenül, kiszolgáltatva állott ide ebbe a kegyetlen világba, úgy, hogy minden önkényeskedő, fölfuvalkodott őrült belevághatott az arcába, és gúnyt űzhetett belőle. Meg is tették sokan. Ő valóban nemcsak úgy tett, mintha szegény lett volna, hanem ténylegesen szegény volt. Ő valóságosan megüresítette magát és igazán szolgai formát vett föl, ténylegesen fölcserélte a mennyei dicsőséget a földi gyalázattal. Annyira szolidárissá, annyira teljesen eggyé vált velünk, hogy a mi fáradtságunk, éhségünk, szomjúságunk neki is egészen sorsa lett, sőt a mi bűnünk, a világ bűnének az átka teljes megsemmisítő erejével is egészen az övé lett, egészen őreá koncentrálódott. Számára az emberi sors elkerülhetetlenné, levethetetlenné vált, mert Ő maga mondott le arról a jogáról, arról a lehetőségéről, hogy adott pillanatban itt hagyja azt, mint a mesebeli herceg a bányát.

Amikor az Isten emberré lett Jézusban, akkor itt nincs semmi játék, semmi kaland, semmi “mintha”, semmi látszat, hanem ez valami megrendítően komoly, végzetes, halálos, véres valóság! Jézus Krisztus végigszenvedte az emberi test minden gyötrelmét, egészen addig a pontig, ahol a szív megáll, a test kihűl és visszatér a porba, amelyből vétetett. A betlehemi jászol és a golgotai kereszt között egy egész emberi sors van, a Názáreti Jézus nevű embernek a földi, emberi sorsa. Teljesen igaz tehát, amikor azt mondjuk, hogy Jézus valóságos ember! Nemcsak hasonlít hozzánk, hanem egy velünk!

De ebben az emberben az Isten lett emberré! Itt az istenség egységéből maga az Isten lép ki elénk Jézus Krisztus alakjában! Péter ránéz erre a különös emberre, átremeg a lelkén a nagy fölismerés, és ámulva mondja: “Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia!” #Jn16.16b Ne tévesszen meg ez a kifejezés, nem úgy fia Istennek Jézus, mint nekem ifjabb Joó Sándor, hanem úgy, hogy látható képmása a láthatatlan Istennek, földi megjelenítője a mennyei Atyának. Nem egy Istentől különböző lény, hanem az élő Isten maga, Istennek emberi személyben megjelent mindenhatósága, kegyelme és igazsága.

Tehát még egyszer: Jézus nem azt jelenti, hogy egy Istentől különböző valósággal van dolgunk, nem a földi, vagy mennyei valóságok egyikével, hanem magával az élő Istennel, azzal a Teremtővel, Aki ugyanakkor teremtmény is. Jézus maga az Isten, Aki testben megjelenik a teremtmény világában.

Éppen azáltal, hogy Jézus Krisztus valóságos ember és valóságos Isten, pontosan ezen keresztül viszi bele a mi bukott emberi létünkbe a megváltó isteni erőt és értelmet. Éppen azért, mert olyan Istenben hihetünk, Aki Jézusban emberré lett közöttünk, azért lehetséges az is, hogy mi, te meg én, másképpen élhessünk. Keresztyénül, krisztusi módon, úgy, mint akik naponként tapasztalják önmagukon, hogy Istennek semmi sem lehetetlen.

Mivel az örök isteni Ige testté lett Jézusban, azért lehetséges az is, hogy Jézus mibennünk is testté és vérré váljék, mibennünk is megtestesüljön, általunk is kiábrázolt és megélt valósággá legyen. Ezért lehetséges az is, hogy Jézus most kijöjjön velünk és bennünk a gyakorlati életbe innen a templomból, a családunk körébe, a hétköznapokba, a gépek és az íróasztalok mellé, az utcákra és üzletekbe, mindenhová!

Sokszor elmondtuk már, hogy ez a mai világ csak azt hiszi el az evangéliumból, a hitünkből, amit lát is belőle. Nos hát: Jézus ma is kész arra, hogy láttassa magát, csak legyünk mi is készek arra, hogy befogadjuk Őt!

Hadd mondjam el még, hogy a Pasaréti Egyházközségünknek a pecsétjében ez az Ige van: “Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia!” Ezt választottuk annak idején az egyházközség jelmondatául, vezérigéjéül, azzal a céllal, hogy ezt a hitet valló egyház akarunk lenni. Nos, hát bár úgy lenne, hogy ne csak a hivatalos iratainkon, hanem a szívünkön is ott lenne pecsétként a boldog hitvallás: “Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia!” #Mt16.16b

Ámen

Dátum: 1959. november 1.

A felolvasott Igénkből is láthatjuk, hogy az Apostoli Hitvallás tanulmányozása során ahhoz a részhez érkeztünk, amely talán ma a legtöbb nehézséget okozza a hívő embereknek: az ég és a föld teremtéséről szóló hittételhez. Nemcsak a hitetlenek, de a hívők közül is sokan úgy érzik: itt ütközik össze leghevesebben a bibliai igazság a természettudományosan megismert igazsággal. Hiszen ma már a legkisebb iskolás is tudja: ez a világ nem hat nap alatt keletkezett, hanem évmilliárdokra nyúlik vissza az eredete; nem a Föld a középpont, amely körül kering a Nap és az egész csillagvilág, hanem a Föld csak az egyik legkisebb porszem a naprendszerek és a fényévezredek végtelen világában; hogy az ember nem készen lépett be egy boldog paradicsomkertbe, hanem évezredeken keresztül fokozatosan fejlődött emberi szintre... Ma már nem vitás, hogy Kopernikusznak van igaza és nem annak a primitív szemléletnek, amely a földközpontúsággal alkot magának világképet. Az evolúciós elmélet is, bár Darwin óta módosult, de általában elfogadásra talált a modern tudományban. Mindez nem vitás! De hát akkor a Bibliának nincs igaza? Mindaz, amit éppen most is felolvastam, tehát amit Isten az Ő Igéjében elmond a világ és az ember teremtéséről: az mind mese? Lehet-e hát akkor hinni a Bibliának? Hiszen itt a hit meg a tudás kérlelhetetlenül összeütköznek egymással! Egyik kizárja a másikat és fordítva...

Nos hát: nem! Egyáltalán nem! Egy hasonlattal hadd próbáljam megvilágítani: éppen úgy nincs ellentét a Biblia és a természettudomány között például a teremtésre, a világ keletkezésére nézve, mint ahogy nincs ellentét egy rádiótechnikai szakkönyv és egy rádióújság között. Mindkettő a rádióra vonatkozik, de egészen más szempontból tárgyalja ugyanazt a témát az egyik és a másik. Az egyikből megismerem a rádióm szerkezetét, konstrukcióját, alkatrészeit, kapcsolási rajzát, a másikból pedig azt tudom meg, hogy milyen adást, milyen műsort közvetít a rádióm, például ma este 8 és 9 óra között... Valahogy ilyenformán viszonylik a természettudomány és a Biblia egymáshoz. A természettudományból megismerem a teremtett világmindenség szerkezetét, konstrukcióját, alkatrészeit, a bibliai teremtéstörténetből pedig azt tudom meg, hogy milyen mennyei áldást, milyen mennyei műsort közvetít ez a világ a számomra, mit üzen, mit mond Isten nekem, gyermekének! És itt megint különbséget kell tenni a világkép és az általa kifejezett isteni igazság, isteni szó, üzenet között. Az a világkép, amely a földet látja az univerzum középpontjának, amely, mint úszó korong, a föld “fölött” képzeli a mennyet, mint egy kupolát és a föld “alatt” képzeli el az alvilágot: ez a világkép csak eszköz, csak betű, a hangzó, amivel Isten szava kifejezésre jut.

Ha például azt mondom: “ember”, ennek a szónak értelmén semmit sem változtat az, ha görögül, magyarul vagy finnül mondom, sem az, ha régies cikornyás betűkkel, vagy modern vonalú, sima, egyszerű betűkkel írom. Ugyanígy: az Isten szavának, Isten Igéjének az értelmén semmit sem változtat az, ha az antik, vagy modern tudományos világkép nyelvén formulázom is meg azt. Más a világkép és más az általa kifejezett isteni igazság, isteni szó. Nem szabad az antik, a bibliai világképet egyenértékűnek tekinteni az általa kifejezett örök igazsággal. A világkép változó, de amit Isten általa mondani akar, az örök érvényű igazság! (Itt vétette el az egyház a dolgot a középkorban: ld. G. Bruno, Kopernikus, később Darwin.)

Isten nem akar természettudományos magyarázatot adni arra nézve, hogy mi mikor és mi után lett: ez a biológiának, a kémiának, meg a csillagászatnak a feladata. Hanem a Biblia az évezredekkel ezelőtt élt emberek gondolkodása és értelme szerint, tehát az akkori világkép nyelvén Istenről beszél. A teremtéstörténetben nem az ég és a Föld teremtéséről, hanem Teremtőjéről van szó. Az Isten nagysága és dicsősége ragyog fel belőle, azt mutatja meg, kicsoda Isten és kik vagyunk mi, emberek. A bibliai teremtéstörténet tulajdonképpen egy hatalmas és döbbenetes igehirdetés, amely arról beszél: “Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében.”

Tehát még egyszer: a Bibliában nem arról van szó, hogy milyen e világ szerkezete - erről a tudomány beszél -, hanem arról, hogy milyen a világmindenség és benne az ember viszonyulása a Teremtő Istenhez. Nem az a Biblia mondanivalója, hogy miként teremtette Isten a világot, hanem az, hogy Isten a világ Teremtő Ura. Nem az érdekli a Bibliát, hogy mikor keletkezett a világ és rajta az állati meg az emberi lét, hanem az, hogy minden létnek van kezdete és vége, és hogy minden lét kezdetén és végén ott van Isten, és hogy az egész kozmosz minden pillanatban Őáltala van, és egyáltalán nem is létezhetne Őnélküle. Bármilyen világképben látjuk is a kozmoszt, nem az a lényege a bibliai teremtéstörténetnek, hogy mekkora ez a világ, hanem az, hogy akármekkora is, mindenütt Isten örökkévalósága határolja, Isten uralma tartja, Isten mindenütt jelenvalósága veszi körül. A bibliai teremtéstörténet tehát nem egy bizonyos vallásos szemlélete a természetnek, hanem egy nagy felhívás: emberek, vegyétek komolyan Istennek a teremtett világ fölött való uralmát!

Érzitek már, hogy a bibliai teremtéstörténetben nem a világ keletkezésének a mikéntjén és a hogyanján van a hangsúly, hanem ahhoz a Teremtőhöz való személyes viszonyuláson, Aki engem teremtett! Akinek tehát én hálával, dicséretmondással és engedelmességgel tartozom. És ilyenformán a világ teremtésének az egész kérdése az elméleti szemlélődés szférájából, a kozmosz őskora fejtegetésének tudományos magaslatáról a mindennapi életgyakorlat vonalára kerül. Tudniillik, igazán semmi értelme nincs annak, ha valaki például azt hangoztatja: Meg vagyok győződve róla, hogy e világ fölött egy teremtő akarat igazgat mindent, hogy van egy mindenható Isten, aki a népeket teremtette - de ő maga ugyanakkor olyan életet él, amely egyáltalán nem igazodik ennek a világ fölött uralkodó Istennek az akaratához.

Látjátok, ez a szörnyű inkonzekvenciája (következetlensége) az úgynevezett vallásos embernek, aki azt akarja, hogy Isten valahol rajta kívül, a kozmoszban és a népek világában fejtse ki uralmát, de neki személy szerint hagyjon békét! Mint ahogy annak sincs semmi értelme, hogy például valaki a börzsönyi Nagy Hideg-hegy tetejéről gyönyörködik a naplemente pazar színpompájában, és meghatva gondol Isten teremtő hatalmára, bölcsességére, jóságára, pár óra múlva azután ugyanaz a valaki egy tragikus újsághírt olvasva kétségbeesik, felháborodik, és szinte szemrehányón kérdi: Hogyan engedheti meg ezt az Isten?

Az Apostoli Hitvallás első tétele: “Hiszek egy Istenben mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében” - nem azt jelenti tehát, hogy meghajlok a hatnapos teremtéstörténet minden részlete előtt, hanem azt, hogy meghajlok a Teremtő Isten előtt, Aki maga mellé állít engem, teremtményét, gyermekét, Aki személyes viszonyulásba von engem önmagával, és egész életem alakulásában számolok azzal, hogy Istennek atyai akarata és ezért mindenféle parancsa van számomra. Hiszem, hogy az életem és népem nehéz sorsát ugyanúgy az Ő kezéből kapom, mint a Nagy Hideg-hegyi naplemente szépségét... Valóban Ő formált és tudja dolgaimat, lelkem ezzel biztatom. Tehát Isten sohasem egy személytelen első ok a világ keletkezésének folyamatában, hanem valóban az, Akinek a Hitvallásban mondjuk: Mindenható Istenem és Édesatyám! Igaza van Luthernek, amikor a világ teremtésének magyarázatát ebben a mondatban foglalta össze: “Hiszem, hogy engem Isten teremtett!”

Nézzük hát most közelebbről, mit mond a Biblia alapigénkben az ember teremtéséről? “És formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét. Így lőn az ember élő lélekké.” Ez sem akar természettudományos magyarázat lenni, hanem képes formába öltöztetett kijelentés az ember lényéről és rendeltetéséről. Ádám, akinek a teremtéséről itt szó van, nemcsak az emberi nemzetség kezdete, hanem az EMBER maga, az ő kicsinységében és nagyságában, az EMBER a maga méltóságával és bűneivel. Az az Ádám én vagyok, meg te vagy, mi vagyunk! Mármost azt mondja a Biblia: Ádám, az ember - te meg én - tulajdonképpen a föld porából való lény, ami azt jelenti, hogy szorosan összefügg a többi teremtménnyel, része a kozmosznak, hozzátartozik a természeti világhoz. Teste ugyanolyan anyagból tevődik össze, mint a növényeké és az állatoké. Idegrendszere és vérkeringése, anyagcseréje sokban hasonlít, sőt szinte azonos a magasabb rendű állatokéval. És mégsem csupán a legmagasabb rendű állat az ember, hanem lényegileg más, több, fölötte áll minden teremtménynek: a teremtés koronája. Sehol a világon nincs olyan nagyra értékelhető kijelentés az emberről, mint a Bibliában: “És formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét. Így lőn az ember élő lélekké.” - olvastuk. Egyedül az ember teremtetett Isten képére és hasonlatosságára. Egyedül ő tud Istenről és az örökkévalóságról. Egyedül ő felelős Istennek mindenért, amit tesz. Egyedül az ember hasonlít Istenhez abban, hogy ő éppúgy, mint Isten: személyiség. Az ember, te meg én, két világnak, a mennyei és a földi világnak a polgára. Vándor e két világ között.

És az embernek ezt a minden teremtmények fölött való magasabbrendűségét nem befolyásolja az sem, hogy közvetlenül Isten teremtette-e, gyúrta-e saját kezűleg néhány kilónyi sárból, agyagból, vagy pedig hosszú fejlődési fokozatokon át emelkedett idáig. Lehet, hogy állati előformákon át fejlődött ki a mai alakjára, de a fejlődésnek, az evolúciónak ebben a menetében éppen az emberré-létel csodája teljesedett be, pontosan Istennek az embert teremtő tette nyilatkozott meg ilyen nyilvánvalóan. Persze az emberré-létel így is mindig csoda marad, más szóval a teremtés, mint misztérium továbbra is fennáll és az átmenet az ember előtti stádiumból az emberi stádiumba örök titok. Éppen ez a teremtés megfoghatatlan rejtélye. Tudniillik az, hogy az ember az állattal való minden biológiai rokonsága ellenére is annyira teljesen más, mint az állat! Mi az, ami ilyen egészen mássá teszi az embert? Igénk ezt így mondja: “És formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét. Így lőn az ember élő lélekké.”

Tehát ez az isteni lehelet: ez a specifikusan emberi az emberben! A biológiai fejlődés közepette történik az a csoda, hogy Isten az embert az állat nívójából kiemeli, és az önmagával való közösségbe hívja. És ez a csoda pontosabban kifejezve abban áll, hogy a saját leheletét leheli bele az emberbe: tehát, hogy olyan valami történik vele, amit semmiféle fejlődés nem adhatott az embernek. Ezért ez a lehelet éppen azt jelenti, hogy Isten részt adott magából az emberbe, hogy a maga képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Ha tehát tudni akarjuk, hogy micsoda az ember, mi vagy te magad: ne azt keressük, hogy fejlődéstörténeti szempontból honnét jött, honnét fejlődött fel, hanem azt, hogy mi végre, milyen rendeltetésre teremtette Isten az embert. Az ember igazi lényét nem a biológiai eredet határozza meg, hanem az isteni rendeltetése, az a cél, amire Isten teremtette, elhívta. Ez pedig nem egyéb, mint hogy igazán ember legyen, azaz valóban Isten képe és hasonlatossága legyen minden megnyilvánulásában!

Tehát, amikor azt mondom: “Hiszek egy Istenben mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében”, ezzel a hitvallással - ha igazat mondok -, arra kötelezem magam, hogy meg is akarom valósítani azt, amire Isten teremtett. Éppen ebben különbözünk az állatoktól. A sakál például nem kerül olyan döntés elé, hogy sakál akar-e lenni vagy sem, meg akarja-e élni a maga sakál mivoltát vagy nem, a sakál mindenképpen sakál! De az ember minden pillanatban az elé a döntés elé kerül, hogy meg akarja-e élni, valósítani a saját rendeltetését mint ember, mint Isten gyermeke vagy sem? És, hogy a bűn dacára is lehetséges legyen, hogy a méltatlanná vált ember újra ember lehessen, és te meg én igazán azzá válhassunk, olyan lénnyé, amilyennek Isten gondolta el és teremtette az embert. Ezért lett maga az Isten emberré Jézus Krisztusban. De ez már Hitvallásunk következő tétele, amiről majd legközelebb lesz szó.

Ámen

Dátum: 1959. szeptember 27.

Az ilyen, maihoz hasonló hónapvégi úrvacsora-osztásos istentiszteleteken szeretnék egy új sorozatot elkezdeni. Olyan sokszor elmondjuk a Hiszekegyet, de vajon tudjuk-e igazán, hogy mi is az valójában, amit hiszünk? Nos hát, ha az Úr akarja és élünk, az Apostoli Hitvallást szeretném ebben a sorozatban végigmagyarázni. Magáról a hitvallásról most csak annyit, hogy a Krisztus egyháza egységének ez a legjobban épen maradt emléke és bizonysága. Tudniillik ahány keresztyén egyház, szekta, felekezet van a világon, az az Apostoli Hitvallást mind ugyanúgy mondja és vallja, mint mi, a magyar református egyház. Tehát, ha sok mindenféle különbség van is a protestáns és a nem protestáns egyházak között, ami a tanítást, liturgiát, kegyességi típust illeti, az Apostoli Hitvallásban mégis egyek vagyunk mindnyájan. Abban az Istenben és az Ő üdvözítő munkájában hiszünk, Aki Atya, Fiú, Szentlélek, és Aki háromszor is egy és ugyanaz. Ezért mondottam, hogy bár sok darabra töredezett szét a Krisztus egy egyháza, de hogy a különbözőségében mégis egy ez az egyház, annak éppen legvalóságosabb képe és bizonysága a Hiszekegy. És ez olyan pozitívum, ami a sok elválasztóvonal ellenére is összeköt bennünket egymással.

Most ennek a Hiszekegynek a legelső szaváról szeretnék beszélni, arról, hogy: “h i s z e k”. Ez az a láthatatlan fonal, amire - mint a gyöngyök a selyemszálra -, föl vannak fűzve hitvallásunk egymás után következő tételei: Hiszek Istenben, az Atyában, hiszek Jézus Krisztusban, hiszek Szentlélekben, hiszek egy egyházat, hiszem a bűnök bocsánatát és az örök életet... Mindig újra és újra hiszek. Mit jelent hát az, hogy hiszek? Erről szeretnék most beszélni. Már csak azért is jó erről külön is beszélni, mert sok hívő ember van manapság, aki egy kicsit úgy érzi, hogy a hit ma már nem elég modern dolog. Ma mindent kiszámítanak, végiggondolnak, megkonstruálnak, fölmérnek, letárgyalnak, megfizetnek - ez reális dolog, de hinni, az már nem elég reális, inkább nagyon is idejétmúlt dolog. Vannak, akik egy kicsit talán még szégyellik is magukat ebben a modern világban, hogy ők még mindig hisznek. Te még mindig hiszel? - kérdi valaki, és ekkor zavarban vannak, mintha valami olyasmit csinálnának, ami már kiment a divatból, ami ma már nem illik egy tanult emberhez.

Nos, ha a “hiszek” azt jelenti, hogy nem tudok valamit bizonyosan, csak úgy sejtem, mint ahogyan például mondani szoktuk: azt hiszem, holnap is szép idő lesz... talán. Ha ilyen bizonytalan sejtést fejez ki a “hiszek”, akkor valóban jobb nem hinni, mert az ilyen hit nem valóságos dolog. Vagy ha a hit egyfajta alacsonyabb rendű szellemi funkció csupán, amelynek folytán kikapcsolom az értelmemet és alávetem magam érthetetlen hittételeknek, elavult dogmáknak, amikor hiszem vakon, amit az egyházam hinnem rendel: akkor én is azt mondom, amit a világ, hogy valóban, az ilyen “hit” ma már elavult babonaság. Nincs reá a modern világnak semmi szüksége. Ha a hit csak afféle hiszékenység, a gondolkodni nem szerető, nem tudó, vagy nem merő ember szellemi enerváltsága, lelki pupáksága: akkor azt valóban szégyellheti, aki még mindig gyakorolja... De nem ezt jelenti az Apostolicumnak [Apostoli Hitvallásnak] ez a legelső szava: “hiszek”. Hanem valami egészen mást.

Közelebb jutunk a hit lényegéhez, ha meggondoljuk, hogy nem az teszi problematikussá a hitet, hogy valaki sokat tanult, hiszen a legnagyobb tudósok: Newton, Darwin, Max Planc hívő emberek voltak. Nem azért nehéz ma hinni, mert a tudományok olyan magas fokra emelkedtek, hanem azért, mert az emberek sokat csalódtak. Mert az az ember, aki már csalódott egy eszmében, vagy egy szeretett lényben, vagy önmagában, tehát aki csalódott abban, amiben, vagy akiben őszinte szívvel és lelkesedéssel hitt, az nem mer hinni többé, az nem meri kiszolgáltatni magát, nem meri rábízni magát többé semmire és senkire. Nem a tudás az akadálya a hitnek, hanem a félelem és a csalódás. Ezért sodródik ma a hitetlenség felé a világ, mert a mai ember nagyon sok mindenben csalódott és nagyon sok mindentől fél. Amikor tehát én azt mondom “hiszek”, akkor tulajdonképpen valami hallatlan merészséget követek el. Azt, hogy dacára mindenféle csalódásnak és félelemnek, mégis ráhagyatkozom Valakire, mégis rábízom az egzisztenciámat Valakire. Mint ahogyan a híd támaszkodik a pillérre, mint ahogyan a ház épül rá a fundamentumra: így épül rá az életem egy vakmerő bizonyosságra, egy láthatatlan valóságra, arra, hogy van Isten!

A hitben tehát nem arról van szó, hogy elhiszek egy múltbeli eseményt, igaznak tartom azokat a dolgokat, amelyek a Bibliában megírattak... Ez magában véve csak az ún. történeti hit. Így - a Szentírás szerint az ördögök is hisznek - és rettegnek. Hanem a mi hitünk éppen abban áll, hogy elhisszük és nem rettegünk! Sőt! Örülünk! Teljes bizalommal vagyunk Valaki iránt, akit a leghatalmasabb Valóságnak hiszünk az univerzum fölött. Megbízom benne, rábízom a múltamat, jelenemet és a jövőmet, mert elhiszem, hogy szeret, hiszem, hogy jót akar, hiszem, hogy meg is cselekedheti mindazt a jót, amit akar!

Valahogy olyanforma aktus a hit, mint amikor a menyasszony eldönti magában, hogy összeköti az életét egy férfivel. Megbízik benne, rá meri bízni magát teljesen arra a másikra, mert szereti, és hiszi, hogy az is szereti őt. Hisz benne! Persze, hogy ez merészség! Egy ilyen döntést merni kell megtenni, mert hiszen nincs semmi kézzelfogható, szemmel látható bizonyítékom, csak a hitem abban a másikban. De hát éppen ez a merészség: ez a hit! “A ki Isten elé járul, hinnie kell, hogy ő létezik...” (11,6b vers) Merjük-e így hinni, hogy Isten létezik? Merjük-e ilyen bizalommal kiszolgáltatni magunkat egy láthatatlan Valóságnak, örülni annak, hogy Valaki szeret, megbocsát, gondoskodik rólunk, irányítja az életünket, kezében tartja a sorsunkat itt a földön és az örökkévalóságban is?! Merjük-e ilyen értelemben mondani: “Hiszek egy Istenben”?

Tudom, a modern ember rögtön bizonyítékokat keres: honnan tudom, hogy valóban létezik az az Isten, akiben hiszek? Nemcsak arról van-e szó, hogy föltételezem, hogy van Isten, és erre a föltételezésre alapítom mindazt, amit hiszek? Vagy nem arról van-e szó, hogy magamból vetítem ki az Isten fogalmát, és így olyan valakiben hiszek csak, akit én magam alkottam magamnak? Vagy nem arról van-e szó, hogy Isten létezése olyan logikai követelmény, amivel sok mindent meg lehet magyarázni ebben a világban, amire szükség van, mert nélküle megoldatlanul maradnak a végső kérdések? Honnan tudhatom hát, hogy valóban létezik Isten?

Honnan? Nos: hit által! Igen: hit által meg lehet ismerni Isten létezésének a valóságát. Mint ahogyan az illatok sokféleségét az orrunkkal érzékeljük, a színek és formák világába a látásunk által kapcsolódunk be, a hangok megismerése a hallás útján történik: úgy Istent és az Ő világát a hitünkkel fogjuk föl. Ha valaki például süket: hiába szagol vagy néz egy Beethoven szimfóniát, annak csodálatos hangjai nem jutnak el a lelkébe, mert a zenét nem szagolni kell, hanem hallgatni. Nem mondhatja a süket ember, hogy nincs zene, nem létezik Örömóda, mert bizony létezik - az én szívemet föl is deríti -, csak az ő számára nem létezik, mert süket, nem hallja. Ugyanígy: azt se lehet mondani, hogy nincs Isten, mert nem látom, nem értem; nincs megváltás, nincs bűnbocsánat; nincs örök élet, mert az érzékszerveimmel nem tapasztalom, a műszereimmel nem tudom lemérni és kiszámítani...

Nos: Isten személyét és dolgait, Isten egész világát nem szagolni és megérteni kell, hanem - hinni! A hit az az érzékszervünk, ami Isten megismerésére képesít. Hogy mennyire így van, mutatja, hogy akik személyesen látták vagy hallották Jézust 2000 évvel ezelőtt, akik tanúi voltak csodáinak, akik végignézték a halálát, látták a nyitott sírt: azt gondolnánk, hogy azoknak nem kellett hinni. Dehogynem! Azok is Jézus csodálatos emberi személyében az Istent csak hit által ismerhették föl. Nekik is hinni kellett, épp úgy, mint nekünk, nem volt elég a látás, a közvetlen hallás és tapintás. Akik nem hittek is benne, azok éppen a látottak és hallottak alapján csalódtak: Isten ellen lázadónak tartották, és halálát követelték. A hit az emberi léleknek az antennája, amivel az Istenből, Jézusból, a mennyből sugárzó adást fölfogjuk. E nélkül az antenna nélkül legföljebb csak teremt magának az ember valamilyen istent, de az egy igaz Isten létezéséről nem vesz tudomást.

“Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni.” (Zsid 11,6a) Isten a maga létének a bebizonyítását Önmagának tartja fenn. Nem kell ezen nekünk fáradoznunk. Ő szólít meg, Ő szeret, és a mi hitünk már csak visszhang. A mi hitünk már csak meghajlás az előtt az Isten előtt, akit nem mi kerestünk és nem mi találtunk meg, hanem sokkal inkább Ő keresett és talált meg bennünket. Egy német festő, Rudolf Koch érzékeltette a hit lényegét jól, amikor egy felül nyitott edénnyel ábrázolta, mintegy jeléül annak, hogy semmit se várhatok magamtól - de mindent szabad Istentől várnom. És amit nekem tennem kell, az nem egyéb, mint magamat felfelé nyitva tartani és mindig késznek lenni, befogadni azt, amit Isten önmagából ad. “Hiszek”: ez annyi, mint egy üres lelki edénnyel odaállok Isten elé. És miközben így hiszek: élő valóságként érzékelem Istent, tapasztalom, hogy Valaki kézen fog, átölel, megvigasztal, erőt ad, megtisztít a bűntől, győzelemre vezet - éltet! Ez az, amit így mond Igénk: “...és megjutalmazza azokat, a kik őt keresik.” (Zsid 11,6c) Az Istenben való merész hit jutalma az, hogy tényleg kapcsolatba is kerülök azzal az Istennel, tényleg érzékelem is azt az Istent, akiben az Ő szavára hinni merek.

De jó lenne, ha így tudnánk hinni, ugye?! Hadd mondjam el még befejezésül, hogy hinni nem tudni kell, hanem hinni szabad. - Higgy! Itt nem olyan cselekvésre szólíttatunk fel, nem olyasmivel terheltetünk meg, ami túlhaladja az erőinket. Senki ne mondja azt, hogy én nem tudok hinni! Hinni nem kell, nem tudni kell, hanem hinni: szabad!

Amikor Isten azt mondja: Higgy a Jézus Krisztusban, akkor ezzel mintegy engedélyt kapunk arra, hogy elfogadjuk magunk számára mindazt, amit Ő érettünk Jézus Krisztusban tett, amit ez a megterített asztal jelent, amit a kenyér és a bor ábrázol: az egész megváltást, a bűnbocsánatot, az örök életet! Szabad! - “Hiszek”: ez a legfelségesebb szabadság. A gyengéknek, a kételkedőknek, a hitetleneknek is: szabad! Sőt, éppen ezek értik meg leghamarább, hogy szabad. Néked is szabad! Hiszen éretted is jött Jézus! Neked is szabad ezt mondani: “Hiszek egy Istenben” - és az Ő teljes kegyelmében, amit közölt velem is Jézus Krisztus által!

Ámen

Dátum: 1959. augusztus 30.

Kerek tizenhárom hónappal ezelőtt kezdettük el János evangéliuma magyarázatát. Azóta nagyon kevés kivételtől eltekintve nemcsak vasárnap, de ünnepnapokon is mindig a János írása szerint való evangélium alapján szólt hozzánk Isten üzenete, mégpedig e maival együtt ötvenhét alkalommal.

Most végére értünk a sorozatnak. A befejező verseket olvastam föl. Olyan ez a néhány vers, mint amikor valaki egy magaslatra érkezik föl, ott megáll, visszafordul és végignézi még egyszer azt az utat, amelyen idáig jött. Ilyen visszapillantást ad János apostolnak a Krisztusról írott bizonyságtételére ez a kijelentés: “tudjuk, hogy az ő bizonyságtétele igaz!” Sőt, ez már több, mint egyszerű visszapillantás - olyan ez, mint egy hitelesítő pecsét az okmányon. Milyen határozott kijelentés ez: “tudjuk, hogy az ő bizonyságtétele igaz!” Nincs benne semmi ingadozás, semmi tétovázás! Nem azt mondja, hogy mi reméljük, sem nem azt, hogy mi szeretnénk, ha igaz volna, ha mindez így volna valóban - hanem teljes bizonyossággal állapítja meg: mi tudjuk, hogy ez az igazság!

Testvérek, ma a Biblia vasárnapja van az egész országban. A Szentírásról hangzanak a templomokban a prédikációk. Kezedbe véve Bibliádat, mernéd-e azt mondani Isten előtt és a világ előtt: Én tudom, hogy a próféták és az apostolok bizonyságtétele, ami ebben a könyvben van megírva, igaz! - Arról szeretnék most beszélni, hogyan juthat el valaki a Szentírás igazságáról való meggyőződésre?

Kik azok a “mi”, akikről itt szó van? Nem János apostol, mert akkor így írta volna: Én tudom, hogy az ő bizonyságtétele igaz. De nem is lenne semmi értelme, hogy ő maga tegyen bizonyságot a saját írása hitelességéről. Itt mások - a könyv első olvasói, akik számára írta János apostol e művét, akik között szolgált, akiknek bizonyságot tett Jézus Krisztusról -, tehát az első keresztyén gyülekezetek hívő népe tesz bizonyságot Jánossal együtt, hogy igen: minden, ami ebben a könyvben van, az igaz. A kisázsiai gyülekezetek: az efézusi, szmirnai, pergamoni, thiatirai, szárdiszi, filadelfiai és laodíceai gyülekezetek csatlakoznak a János által megírt evangéliumhoz. Mintha azt mondanák az utókor számára: Mi is megerősítjük mindennek a valóságát, ami itt meg van írva! Mi is igaznak ismertük meg azt, hogy az Ige testté lett, és lakozott mi közöttünk; hogy az Isten Egyszülött Fia meghalt értünk a kereszten, feltámadott a halálból, és hogy aki hisz Őbenne, annak örök élete van! Igen, mind ez valóban igaz! De hát hogyan jutottak ők el erre a bizonyosságra? Éppen ez a kérdés!

Talán úgy, hogy nekik még jobban módjukban állott volna a közölt adatok történeti hitelességének utánanézni? Bizonyára nem. Hiszen maga János az evangéliumát Krisztus mennybemenetele után több mint 60 esztendővel írta, a kisázsiai egyházaknak ez a hitelesítő függeléke pedig még későbbi keletű lehet. Nem voltak tehát szemtanúk vagy kortársak, akik ezt írták: “tudjuk, hogy az ő bizonyságtétele igaz.” És nemcsak időben, hanem térben is, földrajzilag is jó messze voltak mindattól, amit János leír. Tehát nem azért, vagy nem úgy tudták a Krisztusról szóló bizonyságtétel igazságát, mint akiknek történeti bizonyítékok vannak a kezükben, hanem valahogy másként. - Sőt, nem is úgy tekintették János írását, mint egy Jézus-életrajzot, mint egy olyan művet, amely bemutatja egy Jézus nevű embernek a történelmi alakját, hanem mint egy hívő tanítványának Jézus Krisztusról, az Isten egyszülött Fiáról szóló bizonyságtételét, a Megváltóról tett hitvallását. “Ez az a tanítvány, a ki bizonyságot tesz ezekről, és a ki megírta ezeket, és tudjuk, hogy az ő bizonyságtétele igaz.” (Jn 21,24) Bizonyságtétel! Vagyis János evangéliuma is - éppen úgy, mint a Biblia többi könyve is - nem történelemkönyv, hanem Jézus Krisztusról való bizonyságtétel. Aki tehát csak történeti adatokat, vagy a történelmi események összefüggését keresi benne, csalódni fog, sőt esetleg látszólagos ellentétekbe is ütközhet.

Az Ótestamentum prófétái nem történelmet írnak, hanem bizonyságot tesznek arról az Istenről, aki a Megváltó elküldésére készíti az utat a történelemben. Az Újtestamentum apostolai sem történelmet írnak, hanem bizonyságot tesznek arról, hogy a Megváltó eljött, a megváltás nagy művét halálával és feltámadásával elvégezte, s az idők végén újra eljön ítélni eleveneket és holtakat! Ezért van az, hogy sok olyan eseményt nem mondanak el a Biblia írói, amit, ha történelmet írtak volna, el kellett volna mondaniok, mert az összefüggés úgy lett volna világos. Tudták ezt a gyülekezetek is, ezért írták: “De van sok egyéb is, a miket Jézus cselekedett vala, a melyek, ha egyenként megiratnának, azt vélem, hogy maga a világ sem foghatná be a könyveket, a melyeket írnának.” (Jn 21,25) Történelmi szempontból igen érdekes probléma lehet például, hogy mi mindent cselekedett Jézus a harminc éves kora előtti időben? Vagy az: hogyan kapcsolódnak egymásba a feltámadás és mennybemenetel közötti események? De amikor valaki az Isten Fiáról és az Ő megváltói munkásságáról akar bizonyságot tenni, akkor ezek az egyébként igen érdekes kérdések nem lényegesek! A sok érdekes történeti esemény közül azokat mondja csak el, amelyek szükségesek ahhoz, hogy bizonyságot tegyen Krisztusról.

De ezzel még mindig nem válaszoltunk arra a kérdésre, hogy miként jutottak el azok a kisázsiai gyülekezetek János bizonyságtétele igazságáról való meggyőződésre? Egyszerűen csak úgy, hogy elhitték János apostolnak, amit mondott Jézusról? Tehát, mintegy megajándékozták az apostolt a bizalmukkal, gondolván, hogy bizonyára nem akar becsapni bennünket, szavahihető ember, ő tudja, ő látta: elhihetjük neki!? - Ha így volna, ha csak János apostol szép, meggyőző szavaira hittek volna neki a kisázsiaiak, akkor nem így fejezték volna ki magukat: “tudjuk, hogy az ő bizonyságtétele igaz.” Tudjátok, miért olyan gyenge sok ember hite? Azért, mert csak úgy elhiszi, amit mások Jézusról mondanak! Elhiszi valakinek, aki hitbeli kérdésekben tekintély előtte. Elhiszi egy evangélizátornak, aki hatalmasan tesz bizonyságot. Neki elhiszi, de másnak esetleg nem hinné el! Ez a tekintély-hit, amely tulajdonképpen nem is hit, hanem inkább csak hiszékenység! Éppen az a baja, hogy nincs benne semmi bizonyosság, semmi erő, semmi határozottság. Éppen az a baja, hogy képtelen így szólni: “tudjuk, hogy az ő bizonyságtétele igaz.” Az ilyen ember, amikor olvassa a Bibliát, mindig fönnakad valamin, amit nem tud elhinni! Válogat a Bibliában leírt események között: ezt elhiszem, ezt nem hiszem el. Nyilván nem ez az útja a meggyőződésre jutásnak. Mi hát?

A Szentírásnak az igazi jellegzetessége, minden más egyéb írásmű fölött való jelentősége éppen abban van, hogy nemcsak egyszerűen Jézus Krisztusról szóló bizonyságtétel, hanem olyan bizonyságtétel, amely egyúttal eszköze is Isten személyes megszólalásának. Tehát ebben a János evangéliumában is nemcsak János apostol tesz bizonyságot Jézusról, hanem maga Jézus személyesen szólítja meg általa azt, aki olvassa, vagy hallgatja. Nem a múltról beszél, hanem a Biblián át Isten élő szava hangzik bele a mába. És ezt érezték meg a kisázsiai gyülekezetek. Azt, hogy miközben olvasták, hallgatták János evangéliumát, láthatatlan valóságában ott volt közöttük maga Jézus Krisztus. És így nem Jánosnak hitték el, hogy Jézus meghalt és feltámadott, hogy Ő valóban a Megváltó Isten élő személye - hanem közvetlenül Neki, magának az Úrnak, aki maga szólította meg őket János szavaiban. Ezért tudhatták, hogy János bizonyságtétele igaz. Ez a titka a Bibliának: Isten élő jelenléte. Amit Pál így fejez ki, hogy az evangélium “Istennek hatalma az minden hívőnek idvességére” (Róm 1,16), meg Istennek ereje. Érdekes az, hogy az evangélium ellenségei milyen hamar megérzik, hogy ebben a könyvben valami titkos erő feszül. Jellemző például egy mohamedán megjegyzése, aki megparancsolta, hogy egy frissen megtért, volt mohamedántól vegyék el az Újtestamentumot: Égessétek el azt a könyvet - mondta -, valamilyen veszedelmes élő szellemtől megszállott könyv az, belőle meríti az erejét; égessétek el! Néhány évvel később visszahozta a könyvet, és megvallotta, hogy nem merte elégetni amiatt a szellem miatt, ami ebben a könyvben él. Ez a mohamedán, ha babonás félelemmel is, de megérzett valamit a Biblia titkából.

Közeledik ennek a titoknak a megismeréséhez az az atyánkfia is, aki az utóbbi időben súlyos próbák közé jutott a családjával együtt, s pár nappal ezelőtt így írt önmagáról: "A Bibliához közelebb kerültünk. Az Újszövetséget azelőtt is gyakran forgattam, most azonban az Ószövetség komor Igéi is közelebb kerültek hozzám. Alig van most már a Bibliának olyan része, ahol fel ne kiáltanánk: itt rólunk van szó!" Nagy dolog az, amikor valaki a Biblia lapjait forgatva magára ismer. De még mindig nem ez a lényeg. Hanem az, hogy valaki a Biblia lapjait forgatva Istenre ismer rá. Amikor a Biblia betűi fölé hajolva egyszerre megdobban a szíve: rám talált az Isten, megszólított az Úr, maga elé állított a Mindenható, itt áll előttem, rám néz, tekintete átjárja a bensőmet. A kapernaumi századoshoz szól, de én vagyok ott előtte. Péterhez intézi a kérdését, de engem talál el vele. Máriát és Mártát vigasztalja, de az én szívemet melegíti föl a hangja. Lázárt támasztja föl, de énbennem árad szét új erő. Jeruzsálemben hal meg, de az én szívemről veszi le a bűneim terhét. Tamásnak mutatja meg kezén és oldalán a sebek helyét, de én bizonyosodom meg feltámadása valóságáról. Akkori szavával ma szólít meg, hallom a hangját.

Ezért tudom és így tudom, hogy például János bizonyságtétele: igaz! Tudom, mert az én bűneimet is ugyanazzal a hatalommal bocsátotta meg, mint annak a bűnös asszonynak ott a Simon házában, mert szavának erejével engem is megtisztított, fölemelt, bennem is új életet támasztott. Úgy szólt hozzám, hogy történt bennem valami: kegyelmet kaptam, Isten gyermekévé lettem, a mennyország polgárává, Krisztus örökösévé! - “Tudjuk, hogy az ő bizonyságtétele igaz” - mondják a kisázsiai keresztyének. Igen, tudják, mert megismerték általa Krisztus evangéliumának az erejét, újjáteremtő, üdvözítő hatalmát önmagukon.

Ma is ugyanez az erő, hatalom van Krisztus evangéliumában. De nem úgy van benne Krisztus ereje a Róla szóló bizonyságtételben, az írott Igében, mint ahogyan például a gőz feszül a kazánban, vagy a villamos energia a drótban. Nem lehet csak egyszerűen bekapcsolni, vagy kiereszteni belőle. Egyedül Ő maga teheti csak a Szentírás emberi szavait, például János apostol bizonyságtételét a maga személyes, élő szavává a számodra, az Ő Szentlelkének minden értelmet felülhaladó munkája által. De éppen, mert Tőle függ, lehet kérni, igényelni és várni az Ő személyes megszólalását. Amikor kinyitod a Bibliádat: ragaszkodj hozzá, és ne nyugodj addig, amíg nem maga az Úr szól belőle személyesen hozzád! Így válik igazán drága kinccsé, naponkénti táplálékká, állandó erőforrássá számodra a Biblia!

Az ötvenhetedik és egyúttal az utolsó prédikáció ez János evangéliuma alapján. Ha vannak itt olyan lelkek, akik ezeken a bizonyságtételeken át meghallották az élő Jézus Krisztus személyes megszólítását, bűnbánatra, hitre és engedelmességre felhívó hangját: csatlakozzanak azok is a hálás bizonyságtévők sorába, mondják el a kétkedőknek, a keresőknek, a bizonytalankodóknak, a hitetleneknek: Mi tudjuk, hogy a Biblia bizonyságtétele igaz!

Igazán úgy van, ahogyan szép régi énekünk adja szánkba a bizonyságtételt. Tegyünk hát róla vallást együtt, ekként:

Megáll az Istennek Igéje,
És nem állhat senki ellene,
A nagy Isten vagyon mi velünk,
És Szentlelke lakozik bennünk.

171. ének 1. vers

Ámen

Dátum: 1951. október 7.