Joó Sándor Dr.

Ma két hete átadtam nektek Jézus meghívását, amelyben azt mondja: ”Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.” (Mt 11,28) Ma egy hete a gyülekezet legnagyobb része élt is ezzel a meghívással, és részesült az Úr asztalának vendégségében. Ma megint az úrvacsoráról szeretnék beszélni. Egy hét telt el az utolsó úrvacsorázásunk óta, és az azóta lefolyt életünknek mindennapi gyakorlatán most már mindnyájan le tudjuk mérni, hogy helyesen úrvacsoráztunk-e? Hogy mit jelentett a számunkra az Úr testének és vérének vétele? Hogy egyáltalán mire volt jó a mindennapi életünknek a gyakorlatában ez a szent vendégség? Ezt próbáljuk most megvizsgálni annak a történetnek kapcsán, amit felolvastam Jákób életéből.

Azt olvassuk, hogy ”felkele Jákób reggel, és vevé azt a követ, melyet a feje alá tett vala, és oszlopul állítá fel azt”. (18. vers) Valami egészen különös kő volt az, egészen különös szerepet töltött be az a kő Jákób életében. Nagyon sok mindene volt Jákóbnak. Igen gazdagon megáldotta őt az Isten. Voltak ökrei, juhai, földjei, házai, voltak szolgái, gyermekei, feleségei, sok mindene volt, de legdrágább értéke ez a kő volt. A legnagyobb jelentőségűvé az ő életében éppen ez a kő lett, az, amelyet azon a csodálatos éjszakán a feje alá tett. Mert ezen a kövön, amelyikre előzőnap este űzött vadként, kétségbeeséstől kimerülve szinte lerogyott, ezen a kövön álmodta az életének nagy álmát. Lehet, hogy nem volt kellemes vánkos a fejének, de annál jobb volt a lelkének. Ezen pihent Jákób feje akkor, amikor megjelent neki maga az élő Isten, akit azelőtt csak mások elmondásából ismert. Itt történt meg vele az a csoda, hogy atyáinak Istene neki is igazán Istenévé és Urává lett. Itt történt meg vele az a csoda, hogy az őt körülvevő, kilátástalan ködön át egyszerre bepillantott a mennybe, mintha megnyílt volna felette egy pillanatra az örökkévalóság. Erre ereszkedett alá a magasból az a csodás és titokzatos fénylétra, amelyen angyalok jártak le-fel az ég és föld között, hozva az Isten áldásait és víve az emberek könyörgéseit az élő Isten felé, amelynek tetején ott látta magát az Urat, a maga teljes dicsőségében, és hallotta a hangját.

Ezen élte át Jákób, ez a különös ember, az Isten közvetlen közelségének a borzongató boldogságát, amely legnagyobb élménye ezen a Földön egy embernek. Úgy is mondhatnánk, hogy olyasmit jelentett Jákób számára az a kő, mint amit a számunkra az úrvacsora jelentett. Mert mi is itt, ennél az asztalnál mintha bepillanthatnánk egy pillanatra a mennybe, az örökkévalóságba. A számunkra is ez a vendégség az Isten egészen különös jelenlétének a helye és alkalma. Itt nyitja rá az Isten mintegy látható formában az örökkévalóságot a mi földi világunkra. A megtöretett kenyérben és a borban, ezeknek a jegyeiben ereszkedik alá a mennyből az Isten kegyelmének a létrája, sőt maga az élő Isten itt jön az emberek közé. Itt halljuk mi is a legcsodálatosabb és leghatalmasabb szavait a mi Urunknak, amikor azt mondja: Ez az én testem és vérem, vegyétek, egyétek, igyátok! Itt adja magát teljességgel a mi Urunk a bűnös Jákóboknak. Ez a szent vendégség az a kővánkos, amelyen mi is mindig újra az Istennel való megbékélt közösséget nemcsak álmodjuk, hanem megéljük.

De azután azt olvassuk, hogy másnap reggel felkelt Jákób - és ez a másnap reggel, ez az álmok szempontjából mindig nagyon kritikus időszak. Mert másnap reggel, amikor a nap felkel és kisüt, napvilágnál az álmok szerte szoktak foszlani. Olyan nyomtalanul és zajtalanul tűnnek el és merülnek vissza a lélek tudatalatti mélységeibe, mint ahogy felmerültek onnét. Mi lett Jákób álmával másnap reggel? Képzeljétek el, amikor ez az ember a közelgő hajnal szürkületében, abban a magányos pusztában felébred, körülnéz, és mindaz, amit álmában látott, nincs sehol. Nincs ott a létra, nincsenek az angyalok, nincs az Úrnak a dicsősége sehol, csak ő maga van ott, ugyanolyan nyomorultul, mint előző nap este, ugyanazokkal a problémákkal, terhekkel, bűnökkel a lelkén, mint előző nap, ugyanaz a Jákób. Ó, de nehéz másnap reggel megragadni, folytatni az álmot!

A mi úrvacsorai élményünk után is mindig szokott jönni ez a másnap reggel. És ez a számunkra is sokszor igen hideg és szürke tud és szokott lenni. Egyikünk sem tudja, hogy mire virradunk. És a hétfő reggel mindig nehéz szokott lenni, mert azt jelenti, hogy újra vár a munka, várnak az emberek, akikkel vesződni kell, meg vár a hivatal, a gyár, a műhely, meg az üzlet, a háztartás, a gondok. Megint vár a magány, az elhagyatottság, a keresztünk, meg a bánatunk, a nyomorúságaink, kísértéseink, mindenféle problémánk. A mindennapi életnek rideg, súlyos, sötét valósága.

Vajon mi marad meg neked másnap reggelre az előző napi úrvacsorából? Mert a másnap reggel kezdődő életnek a valóságában derül ki, hogy helyesen úrvacsoráztál-e vagy sem? Igazán áldással vetted-e magadhoz az Úr testének és vérének jegyeit, vagy pedig csak szokásból? Vajon nem foszlik-e szét minden, amit kaptál, másnap reggel, mint az álom szétfoszlik a napvilágnál? Marad-e valami belőle, jelent-e valamit, segített, erősített-e a mindennapok küzdelmében és feladatainak a betöltésében az a táplálék, amit itt Jézus adott? Eszedbe jut-e egyáltalán hétfőn, kedden, meg szombaton, hogy vasárnap lehajolt hozzád az Isten? Hogy megújíttattál az Ő kegyelmében, bűnbocsánatot kaptál az élő Istentől? Eszedbe jut-e egyáltalán másnap reggel, amikor elindulsz, hogy végezd a munkádat, vagy amikor a gondok hullámai magasra csapnak körülötted, amikor a nyomorúságnak, a bűnöknek és az emberek rosszindulatának a keserves légköre fojtogat? Úgy van-e, hogy másnap reggel, amikor fölébredsz, sehol sincs az az égi létra, nincsenek angyalok, nincs az Isten közelsége? Másnap reggel vége van a megtöretett kenyér és kiontott bor áhítatának, a Krisztus testével és vérével való közösségnek? Ki gondol még a mindennapi élet keserves problémái között, vagy duhaj örömei között az úrvacsorára? A vasárnapi isteni vendégségre? A kapott bűnbocsánatra? Az újra megtapasztalt isteni kegyelemre? Az a másnap reggel, jaj, de nagyon más, mint ami volt a vasárnap délelőtt! De szép volt az álom, de jó volt álmodni, jó volt az a kicsit más! De ünnepélyes és felséges volt ott annál az asztalnál, és de kár, hogy jön a másnap reggel, fel kell ébredni a rideg valóságra!

Nézzétek, mit csinált Jákób másnap reggel: Vette a követ, amelyet a feje alá tett, megfogta, mintegy megragadta reggel az éjszaka látott álmot, nem engedte újra visszamerülni a lélek tudatalatti mélységeibe. Nem mondta, hogy csak álom volt az egész, hanem ébren is ragaszkodott hozzá, amit álmában látott. Élte tovább, amit látott álmában. Milyen határozott bizonyosság csendül meg a szavában, amikor másnap reggel azt mondja: ”bizonyára az Úr van e helyen” (16. vers) Nem mondja, hogy jaj, ez mind álom volt! Nem! Az Úr van e helyen, Ő biztosított engem a szeretetéről. És ehhez ragaszkodik másnap reggel, ehhez a boldog bizonyossághoz, amikor a gyönyörű álomból ráébred a problémákkal teli hétköznapnak a kijózanító valóságára. És ekkor Jákób valami egészen gyakorlati dolgot tesz. Azt olvassuk: ”vevé azt a követ, melyet feje alá tett vala, és oszlopul állítá fel azt”. Ez a kő ne szürküljön bele annak a vidéknek a szétszóródó kövei közé, mert ez egy különös kő. Legyen látható figyelmeztetés, amiről mindig eszébe jut, hogy mit mondott neki az Isten. Hogy milyen áldást kapott az Úrtól. Másnap reggel, amikor Jákób felébredt, nem látott a sürgős dolgai után - pedig volt neki elég sürgős dolga, hiszen tudjuk, hogy menekült Ézsaú haragja elől. Nem azon gondolkodott, hogy merre menjen, pedig ez ugyancsak fontos volt a számára, hanem mindenekelőtt azt a látást, amit éjjel kapott, rögzíteni akarja, azt az álmot állandósítani akarja, és a maga életében felhasználni.

Úgy tesz Jákób, mint amikor az ember leszakít egy virágot arról a helyről, ahol különösen jól érezte magát, és lepréseli, hogy mindig eszébe jusson az élménye. Vagy amikor piros ceruzával aláhúz a Bibliában egy verset, amelyben valami különösen fontosat mondott neki Isten. Vagy ahogy a jegygyűrű mindig arra emlékeztet, akit szeretünk. Így állított Jákób egy emlékkövet magának figyelmeztetésül. Legyen az ő számára örök jel, hogy ha talán újból megfeledkeznék az Úrról, figyelmeztesse ez a kő: emlékezz Jákób, Isten kiválasztott, megáldott téged, te az Isten gyermeke vagy! És a hívő embernek elég egy ilyen figyelmeztetés. Ha majd megint el találna merülni Jákób a bűnnek, a kilátástalanságnak, a kétségbeesésnek a sötétségében, akkor álljon ott mindig ez a kő, mint az Isten aláhajló szeretetének a fénylő oszlopa, látható biztatás.

Tudjátok már, hogy miért akartam ma újra az úrvacsoráról beszélni? Azért, hogy valami ehhez hasonlót cselekedjünk mi is az úrvacsorával, mint Jákób azzal a kővel. Állítsuk fel az életünkben mint egy emlékoszlopot, mint az Isten megváltó szeretetének jelét, jó magasan. Mint egy figyelmeztető jelet, amiről újra jusson eszünkbe, hogy kik vagyunk és ki az Isten. Hogy mit kaptunk, és el ne felejtsük kinn az életben. Hiszen ennél az asztalnál az Úrral találkoztunk! Az Urat láttuk, az Úrnak a testét és vérét vettük és azzal táplálkoztunk! Isten ölelt meg, ne merüljön hát bele ez a különleges áldás a múltba, ne maradjon egy szép vasárnap délelőtti hangulat, vagy egy órára érvényes áldás az életünkben, hanem legyen biztatás és erőforrás másnap reggel, meg harmadnap, holnap meg azután, egész életedben, minden nap!

Azt a tényt, hogy te úrvacsoráztál, hogy Jézus halálának és feltámadásának az erőit kaptad, ezt a tényt ne szorítsd vissza ide a templomba, hanem vidd magaddal az életbe. Éppen az elkövetkezendő hétköznapoknak a küzdelmei, feladatai között ragaszkodj hozzá és használd fel, élj vele, belőle. Mert az úrvacsorával nem befejeződik valami, mint ahogy mi szoktuk talán gondolni, hogy az aránylag elég hosszúra nyúlt istentisztelet így fejeződik be, hanem ezzel elkezdődik valami. Itt megtisztulva, megerősödve kezdődik újra az élet a maga ezer gondjával, bajával, de most már másként. Krisztusibban, tehát úgy, hogy több erőt viszek ki magammal az életbe, a világba, az emberek közé, az emberek szeretésére, az emberek szolgálására, az emberek megértésére, a bűneimmel szemben való küzdelemre. Több erőt viszek magammal a feladataimnak a jó és helyes betöltésére.

Az úrvacsora legyen egy ilyen emlékoszlop az életünkben. Az Isten bűnbocsátó és megváltó szeretetének jele és jegye. Jó magasan, hogy a biztatás sugározzon ki a templomon túlra, a mindennapi életünknek a gyakorlatába, és amikor az élet fárasztó útjain húzod az igát, amikor a bűnöknek és a nyomorúságnak a légkörében kifárad a lelked, nézz föl az emlékoszlopra! Nem arra a tényre, hogy te valamikor idejöttél úrvacsorázni, hanem arra a másik tényre, hogy az Isten lehajolt hozzád és megölelt téged, hogy az Isten megbocsátott neked! Hogy Isten gyermekévé fogadott téged! Hogy az Ő kegyelmének palástjával betakart téged, és az Ő örök szeretetéről biztosított téged!

Én már olyan sokszor álltam haldokló ágyánál, és láttam, hogy mit jelent a számukra az Úr megtöretett testének és kiontott vérének a vétele. Hogy felerősödik lélekben az a haldokló annak a nagy útnak a megtételére. Ebben a földi életben is mindig erőnk felett való utak megjárására táplál bennünket Jézus az Ő testével és vérével. Azt akarja, hogy olyan emberekké legyünk, akiken átvilágít az Ő fénye, mint a napsugár az üvegfestményen.

Tudjátok, hogy mennyire vágyódik ott körülöttetek mindenki erre a világosságra? A családod tagjai, a barátok, az ismerősök erre a világosságra vágynak. Jézus erre akar megerősíteni és táplálni ennél az asztalnál. Álljon tehát úgy az úrvacsora mint az Isten megváltó szeretetének jele, mindenütt az életünk középpontjában. Otthon, munkában, szórakozásunkban, bánatunkban, betegségben, halálban, és álljon egész életünk az Isten megváltó szeretetének a jelében és jegyében!

Ma is érvényes a történelmi nevezetességűvé vált mondás: In hoc signo vinces - E jelben győzni fogsz!

Ámen

Dátum: 1960. október 2.

Rögtön az elején hadd mondjam meg, hogy ennek az igének a fényét most főleg a családi életre szeretném ráirányítani. Amit itt így olvasunk: ”közösségünk van egymással”, az az emberi élet minden területén fontos, de különösen a családban a legsürgősebb, a legszükségesebb követelmény és feladat.
Maga a közösség egyáltalán olyan valami, ami nélkül az emberi élet nem teljes. Nincs szomorúbb annál, mint amikor egy ember öreg korában magára marad. Képzeljünk el egy magányos öregasszonyt egy öregotthonban. Vannak ugyan körülötte emberek, de közössége egyikkel sincs, igazán köze tulajdonképpen senkihez sincs. Senki sem szólítja keresztnevén már, senki sem mondja neki már: édesanyám. Bent, mélyen a lelkében, tulajdonképpeni mivoltában teljesen egyedül van a világon. Ó, de nagyon nagy szükségünk van mindnyájunknak arra, amit igénk így mond: ”közösségünk van egymással”. Igen, a szívünk nemcsak az Istennel való közösségre, hanem az emberekkel való közösségre is van teremtve. És mint ahogy Isten nélkül nem élhet az ember, úgy a másik ember nélkül sem élhet az ember.

Nagyon jól tudom azt is, hogy terhessé is válhatnak körülöttünk az emberek, és vannak pillanatok, alkalmak, idők, amikor az ember a magányt keresi, elvonul, menekül a tömegből az egyedüllétbe. Van néha úgy is, hogy nem bírunk embereket látni. Mindig nagy megértéssel vagyok, amikor egy-egy gyászjelentés alján ezt olvasom: Részvétlátogatások mellőzését kérjük. De azután mégis mindig van valaki, talán csak egyetlen valaki, akire viszont akkor éppen nagyon is szükségünk van, akinek a csendes jelenléte mindennél fontosabb. És ha ez a valaki este halkan bekopogtat, amikor az ember egyedül ül a szobában, ó, de jó már akkor, mert akkor már ”közösségünk van egymással”.
Bizony egyedül nem bírjuk elviselni az életet. Egyedül a bánatot sem tudjuk elviselni, de az örömöt sem. A fájdalom úgy hordozható el, ha van valaki, akivel közösségben hordozzuk. És az öröm úgy válik igazán örömmé, ha van valaki, akivel megosztva, tehát közösségben élvezzük.

Kétségtelenül sokféle formája lehet a közösségnek ezen a világon: közösségbe hozhat embereket a munka vagy egy eszme, vagy baráti közösség, vagy rokoni kapcsolat is - de mindegyiket felülmúlja a boldog családi életnek a közössége. Megható, amit egy nagyhírű európai államférfi ír emlékezéseiben a nagyon szeretett feleségéről: ”Amikor hazajöttem a munkából, a küzdelemből, a legdrágábbat találtam otthon: téged! Te voltál az, aki a sebeimet bekötözte, és aki újra felövezett élettel az új napra...”. Férfi és nő kapcsolata a házasságban a maga teljes testi és lelki kivirágzásában olyan hatalmas dolog, hogy szimbólumává lett a legfelségesebb közösségnek, ami létezik a világon: annak a közösségnek, ami Jézus Krisztus és az Ő gyülekezete között van. Hiszen az ige szerint: az Úr Krisztus a vőlegény, és az Egyház a menyasszony. Minden más emberi közösségnek a legmélyebb alapja a családi közösség. Óh, de jó - a világon talán legjobb dolog - egy olyan családba tartozni, amelyiknek a tagjai igazán közösségben vannak egymással.

Az tehát itt most a legfőbb kérdés, hogy miként jutunk ilyen igazi közösségre egymással, és hogyan tarthatjuk meg ezt? Igazában érthető feleletet kapunk erre a kérdésre alapigénkből: ”Ha pedig a világosságban járunk, amint Ő maga a világosságban van”. Tehát, ha a világosságban járunk. Persze nem akármilyen világosságról van itt szó. Az apostol valami egészen speciális világosságról beszél. Nem emberi világosság ez, nem emberi tudományból, bölcsességből, belátásból sugárzó fényesség, legyen az egyébként akármilyen ragyogó is. Ez valami felülről való világosság. Isten fényessége. Sőt, mondjuk így: Isten maga.

Hiszen az előző versben János is így mondja: ”Az Isten világosság, és nincsen Őbenne semmi sötétség.” #1Jn1.5. . És Isten a maga világosságát kisugározta a földre is. Olvastam az előbb a lekcióban: ”Az igazi világosság eljött volt már e világba, amelyik megvilágosít minden embert.” #Jn1,9. Jézusról beszél az apostol, mint az isteni világosság földet bevilágító fényéről. Jézus titokzatos, örök isteni személyének a titkából leplez le valamit ez a gondolat. Ugye tudjuk, hogy a világosságnak éppen az a lényege, hogy nem marad meg önmagában, hanem kisugárzik. Az örök világosságban, Isten lényében is van ilyen kisugárzás, egy ilyen áldó közeledés, szakadatlan jövetel felénk, emberek felé. Isten lényének ez a felénk sugárzása: Jézus Krisztus. Isten könyörülő szeretetének ez a bennünket beragyogó, melengető fényessége: Jézus Krisztus. Ő a világ világossága, az igazi világosság. És ezt fogadjuk is el, hogy valóban így van. Tehát Jézus az egyetlen igazi, valódi világosság ebben a világban.

Mert hiszen vannak más fények is, vannak más ragyogások is, amelyek megpróbálnak világítani. Ilyen káprázatos fénye van még mindig ebben a világban az aranynak. Hány embert vakított el már! Vagy az élet milyen sok sötét területére derített már jótékony fényt a tudomány, mennyi ámulatba ejtette már az emberiséget. A világ sokféle örömei is csillognak, mint a lidércfény.

Van tehát ebben a világban más egyéb világosság is, de egyik sem az igazi világosság. Az igazi, a valódi, a megbízható, az életet adó világosság, az élet világossága: Jézus. Jézusnak a szavai a világosság, Jézusnak a cselekedetei a világosság, Jézusnak a kereszten bemutatott áldozata a világosság, és az Ő húsvéti feltámadása a világosság. Jézusnak az egész személyisége a világosság. Hiszen Ő maga, ahogyan itt járt közöttünk, a testté lett ige, Isten megtestesült örök szava, Isten lényének reánk sugárzása. Őbenne világosodnak meg emberi életünk alapvető kérdései: ki vagyok, honnan jöttem, hová megyek, mi a bűn, mi a kegyelem, mi az örökkévalóság, miért van szenvedés. Őbenne világosodik meg még a legsötétebb valóság is: a halál.

Valóban: Ő a világ világossága. Ő, úgy, ahogyan bizonyságot tesz róla ez a könyv, a teljes Szentírás, az Ó és Újtestamentum. Érezted-e már valamikor, hogy szinte bevilágított az ige a szívedbe, mintegy leleplezett, rávilágított valamilyen problémára, mintha fénybe kerültél volna? Ez a világosság, amiről itt szó van. Nézzétek, ezt mondja az apostol: ”Ő maga a világosságban van”, vagyis abban a világosságban, amit talán már te is megéreztél az igéből reád sugározni. Ebben a világosságban maga az Isten volt benne. Mert Ő maga van ebben a világosságban. Igen, az ebben a templomban is olykor föl-fölvillanó, a legdidergőbb életet is felmelegítő, a legkeményebb szívet is átható sugárzásban Isten kegyelme, szeretete, gondoskodása ragyog rád.

És ez által a világosság által kerülünk közösségbe egymással - mondja alapigénk. ”Ha pedig a világosságban járunk...” Érzitek-e, micsoda hallatlan feszültség van ebben a ”ha pedig”-ben? Itt van éppen a mi felelősségünk feszültsége. Ez a ”ha pedig” olyan, mint a sarokvas, amelyiken az egymással való közösségünk felé az ajtó nyílik vagy csukódik. ”Ha pedig a világosságban járunk, ... (akkor) közösségünk van egymással”. Tehát az ember azt is megteheti, hogy nem jár a világosságban. Isten e tekintetben a döntést reánk bízta. Ő adja az Ő világosságát, de mi az Ő fényköréből ki is tudunk lépni, az Ő világossága elől el tudunk zárkózni. És ez bizony meg is történik. A Bibliában van megírva ez is: ”az emberek inkább szerették a sötétséget, mint a világosságot; mert az ő cselekedeteik gonoszak valának.” #Jn3,19. Igen, akkor bújik az ember a sötétségbe, amikor olyan dolgokat tart a kezében, olyan gondolatokat hord a szívében, amik nem bírják el a világosságot.

Ha pedig sötétségben járunk, elveszítjük egymást. Az egyiptomiakról van megírva, hogy amikor kilencedik csapásként a nagy sötétség borult reájuk, ”nem látta egyik a másikat". Bizony, velünk is ez történik mindig, amikor kilépünk Isten világosságából, amikor a házastársak, a családtagok sötét utakon járnak, és amikor a családi élet, vagy akár az üzleti élet, vagy társadalmi, nemzetközi élet kikerül annak a világosságnak a hatósugarából.
Igen, az történik, hogy nem látja egyik a másikat. Mindenki csak maga magát látja. Ez pedig minden tragédiának a forrása. Ilyenkor ereszkednek ember és ember közé a bizalmatlanság, az irigység, a gyanú sötét felhői. És elveszítjük egymást. Elveszíti az asszony a férjét, a szülők gyermekeiket, a barát a barátját, a főnök a beosztottját, az egyik nemzet a másik nemzetet. Ilyenkor történik az, hogy ijedten kapkodnak az emberek és megpróbálják mindenféle abronccsal összetartani még az élet tovaguruló, széthulló hordóját. De az sem tart soká. Valóban úgy van, hogy közösséget az emberek között, igazit, mély, meggazdagító életközösséget nem lehet csinálni, erőszakolni, megvásárolni. Ezt valóban csak kegyelmi ajándékképpen lehet kapni Istentől. És Isten adja is, mindenkinek, aki a világosságban jár. Így van megírva: ”Ha pedig a világosságban járunk, ... közösségünk van egymással”. Tehát akkor járjunk a világosságban! Legalább ott, ahol rajtunk áll, ahol megtehetjük, ahol azonnal hozzáfoghatunk: otthon, a családi körben, házastársak, szülők, gyermekek, akiket a családi kötelékek is egybefűznének, de akik érzik, hogy ezek a kötelékek magukban véve nem elegendők, gyengék, hamar szétszakadnak; meg itt a gyülekezetben, legalább mi járjunk a világosságban.

Íme, csak akkor van igazán közösségünk egymással, ha a világosságban járunk. Tényleg arról van szó, hogy ha meglanyhult a közösségünk egymással, megszürkült, vagy meghidegedett, akkor ez mindig annak a jele, hogy valami tekintetben kiléptünk a világosságból. És milyen fázóssá válnak akkor a lelkek, milyen hideg tud lenni akkor egy lakásban, egy szívben, milyen fagyossá válik ekkor az egész környezet... Igen, ha az ember kikerül a világosságból.

Ezért mondja az ige: járjunk a világosságban. Azt jelenti ez, hogy az a világosság csak hadd ragyogjon be, hadd melegítsen át egészen. Hadd járja át annak a világosságnak az éltető sugara az egész életünket, külsőnket, belsőnket, emberekkel való kapcsolatainkat, minden helyzetet, szituációt, az örömünket, a bánatunkat, a fájdalmunkat és betegségünket, a jólétünket, és ha van, a balsorsunkat. Vigyél oda mindent: a bűneidet, gondjaidat, szenvedéseidet. Mindent, ami bánt, nyom, fáj. Mindent, ami zűrzavaros, érthetetlen, problematikus az életedben. Vidd oda Isten igéjének a fényébe, állítsd oda az igazi világosság sugarába. Járjatok világosságban!

Ne azt tegyük hát, amit pedig szoktunk, hogy az igének a világosságát, mint egy zseblámpa fényét, fel-felkattintjuk, amikor valamit a sötétben nagyon keresünk. Nem. Járjatok benne! Mint akiknek ez a világosság életelemük. Mint ahogyan a madárnak a levegő, a halnak a víz, nekünk ez a bizonyos világosság.

Akkor majd meglesz a közösségünk is egymással. Akkor majd újra rátalálunk egymásra. Akkor majd kivilágosodik az élet. Akkor majd az sem lesz magára hagyatott árva, akinek már senkije sincsen, mert akkor a gyülekezet tagjai is, mint egy nagy, boldog család, közösségben lesznek egymással. Akkor majd mi magunk is, mint világosság fiai, mint Isten világosságának a transzparensei járunk a sötétségben eltévedt emberek között ebben a világban.

Próbáljuk meg hát! Egészen bizonyosan igaz, amit Isten mond ebben az igében: ”Ha pedig a világosságban járunk, a mint ő maga a világosságban van: közösségünk van egymással...” Ámen

Dátum: 1961. szeptember 10.

Pár héttel ezelőtt volt szó közöttünk a hetedik parancsolatnak a Heidelbergi Káté szerinti magyarázatáról. Már akkor bejelentettem, hogy a Káté mondanivalójának csak az egyik feléig jutottam el, ezért egy következő alkalommal szeretném elmondani a másik felét is. Hadd folytassam hát most tovább. Mindenekelőtt hallgassátok meg újra, miként magyarázza ősi hitvallásunk a Tízparancsolatnak ezt a tételét, hogy ”Ne paráználkodj!”:

Kérdés: ”Csak a házasságtörést és az ahhoz hasonló rút dolgokat tiltja meg Isten ebben a parancsolatban?
Felelet: Mivel mind testünk, mind lelkünk a Szentlélek temploma, így mindkettőnek tiszta és szent megőrzését kívánja Isten. Ezért tilt meg mindenféle erkölcstelen cselekedetet, viselkedést, beszédet, gondolatot és kívánságot. Mindazt, ami erre ingerelhetne.” (H. K. 109. kérdés - felelet).

Múltkor - talán emlékeztek rá - főleg a házasságról, annak szentségéről, tisztaságáról volt szó a prédikációban. De a hetedik parancsolat nemcsak a házasság tisztaságára vonatkozik, hanem általában az egész életünk tisztaságára. Isten ezt a parancsolatát nemcsak azoknak a lelkiismeretére köti, akik már házasságban élnek vagy arra készülnek, hanem azokéra is, akik házasságon kívül vannak. Nemcsak férfiakat és asszonyokat von itt felelősségre az Isten, hanem fiúkat és leányokat is. Mindenkit, mert a hetedik parancsolatban Isten a házasságtörésen kívül megtilt - Káténk szavai szerint - ”mindenféle erkölcstelen cselekedetet, viselkedést, beszédet, gondolatot és kívánságot. Mindazt, ami erre ingerelhetne.” Azt is tehát, ami az embert erre ingerelhetné! Ezért nehéz probléma ez, mert lépten-nyomon érik az embert olyan hatások, amelyek mindenféle tisztátalan cselekedetre és gondolatra ingerelhetnék. Végeredményben testben járó emberek vagyunk, és a testnek is nagyon megvannak a maga természetes vágyai, szükségletei, ösztönei - éppen szexuális téren, és ezek mind követelik a kielégítésüket. Mit tegyünk hát velük? Mit kezdjünk a testünkkel? A testiség mindig probléma volt, és az is marad. Mi hát ennek a problémának a helyes megoldása?

Az erre vonatkozó nézetekben két véglet áll egymással szemben. Az egyik véglet a híres ”pohár víz” elmélet. Eszerint a test szexuális vágyainak a kielégítése csak olyan egyszerű, mint a szomjúság enyhítése. Tisztán fiziológiailag értelmezendő ösztönök kielégítése, olyan cselekmény, ami túl van a jó és rossz határán, éppen úgy, akár a szívműködés vagy a lélegzés. E szerint az elmélet szerint a szexuális problémák nem jelentenek erkölcsi problémát. Miként egy pohár víznél nem kérdezi az ember, hogy jó-e vagy rossz erkölcsileg, ha megissza, ugyanígy felesleges ez a kérdés a nemiség esetében is, hiszen az egész nemiség is ugyanazon síkra tartozik, mint a vízivás. Az ösztönöket ki kell elégíteni, és ez a kielégülés pusztán fiziológiai, testi esemény. Azt teszem a testemmel, amit akarok, illetve amit a testem ösztönös kívánságai igényelnek. - Ez az egyik véglet.

De van egy másik véglet is. E szerint a test megvetendő valami az emberben, a test ártalmas dolog, a szegény léleknek valóságos börtöne, a bűn melegágya. A test szexuális ösztöneinek a kiélése a bűnök bűne. Volt olyan időszak az egyház történetében, amikor emberek vallásos meggyőződésből hagyták bepiszkolódni a testüket, hogy ezzel is mintegy kifejezzék a testtel szemben való megvetésüket. Voltak olyan túlzók, akik sosem mosták meg a lábukat, és visszaborzadtak a fürdésnek még a gondolatától is. A test elhanyagolásával, sőt kínzásával, minden testi vágynak a megtagadásával igyekeztek a lelki életüket minél inkább Istennek tetszővé formálni, erőszakolni. - Ez a másik véglet.

A test szexuális vágyait szabadon kell engedni, mert azok természetesek - mondja az egyik. A test szexuális vágyait ki kell ölni, mert azok bűnösek - mondja a másik. Test-kultusz egyik oldalon, és minden testiség kárhoztatása a másik oldalon. Melyik hát az igaz, a helyes? Melyik az irányadó a hívő emberre nézve? Sokáig azt hitték, és még ma is sokan úgy gondolják, hogy a Biblia azoknak ad igazat, akik a testet mint valami alacsonyabb rendű dolgot, megvetik, és a lélek érdekében a testi életet háttérbe szorítják. Hadd mondjam meg határozottan: ez nagy tévedés! Istennek a Bibliában adott kijelentése éppen nem veti meg a testet. Az a gondolat, hogy az ember halhatatlan lélekből és halandó testből áll, nem Jézustól, nem Istentől való, hanem Platóntól többek között.

Az a testellenesség, amivel vádolják általában a keresztyénséget, nem a Bibliából, hanem a görög filozófiából került a keresztyén egyházi közgondolkodásba. A Biblia nem tesz ilyen különbséget a test és lélek között, az egyik vagy a másik javára vagy rovására. A Biblia az embert mindig a maga testi-lelki valóságában szemléli. A lélek nélküli test nem ember, hanem hulla. A test nélküli lélek sem ember, hanem valami fantom. A Biblia szerint az emberben a testi és a lelki valóság megkülönböztethető ugyan, de szét nem választható. Nem úgy van, hogy van egy halhatatlan lélek, amelyik bele van zárva a test börtönébe, és alig várja, hogy szabadulhasson onnan. A test és a lélek között meghúzni a határt nem is lehet, annyira össze van szövődve a kettő egymással, azt szétbogozni egyszerűen nem is lehet. Hogy milyen rejtélyesen mély a lelkiség és testiség összefonódása az emberben, mutatja például a modern hormonelmélet. A hormonok, ezek a mennyiségileg egészen apró, vegyileg felettébb komplikált anyagi részecskék éppúgy befolyásolják a lelki, sőt szellemi életünket, mint a pusztán fizikait.

A Biblia szerint az ember testi-lelki mivoltában jelent élő személyt, olyan valakit, akit az Isten az örökkévalóságra teremtett. Az ember olyan lelkes állat, akinek szellemi funkciói vannak. És éppen így: személy, "én". Hogy mennyire nem becsüli alacsonyabb rendűnek a Biblia a testet a léleknél, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Isten, az abszolút szellemi lény, a maga szellemi valóságának egy részét testbe öltöztette Jézusban. Igen, ilyen testbe, mint amilyen nekünk van, és halála után szintén testben támasztotta fel, még ha akármilyen titokzatos és megfoghatatlan minőségű volt is az a feltámadott test, de test volt. Vagyis Isten az embernek a testét éppen úgy teremtette és megváltja, mint a lelket. Isten nem lelkeket vált meg az örök életre, hanem embereket, olyan személyeket, akik éppen testi-lelki valóságukban emberek. A testünknek éppen olyan örökkévaló hivatása van, mint a lelkünknek.

Az örök életről is így beszél a Biblia, mint egy bizonyos fajta ”testi” életformáról - ha nem is fizikai értelemben vett testi életről, hanem pneumatikus testről, de testi életről. Ezért hisszük a megváltással együtt a testünk feltámadását. Ennyire ”materialisztikus” felfogású a Biblia a testtel kapcsolatban. Így érthető mármost Istennek az a gondolata, amit Pál apostol így fejezett ki igénkben: ”a ti testetek a bennetek lakozó Szent Léleknek temploma”. Ennél magasabbra becsülni már nem is lehet egy testet. Ez a test - gondoljátok csak el - templom. Olyan szentély, amelyben Isten akar lakozni. A testemben hordom Istent, Jézust. A kezem, a lábam, a szemem, a nyelvem, a tekintetem, a szívem - az egész testi valóm olyan transzparens, amelyen át Jézus Lelke, lelkisége akar belülről kisugározni a környezetembe. Micsoda méltósága ez, micsoda ajándéka, feladata ez a testnek! A test kultuszát űzőknek, és a testet lebecsülőknek egyaránt odakiáltja Pál: mit csináltok a testetekkel? Hát nem tudjátok, hogy a testetek a bennetek lakozó Szentlélek temploma? Templom! Szentély! Istené. Jézusé. Nem a tiétek. Nem tehetitek vele, amit akartok, nem tehetitek tönkre sem kényeztetéssel, sem sanyargatással. ”Mivel mind testünk, mind lelkünk a Szentlélek temploma, így mindkettőnek tiszta és szent megőrzését kívánja Isten” - mondja a Káté. Ha ez így van, akkor minden paráznaság - vagy ahogy Káténk részletezi, minden tisztátalan cselekedet, szemérmetlen magaviselet, szó, gondolat, kívánság - tulajdonképpen templomgyalázás. Ugye, milyen rettenetes lenne, ha ide, ebbe a templomba például lovakat kötnének be, vagy disznókat hizlalnának? Vagy milyen visszataszító lenne, ha most az istentisztelet után bárhelyiséggé alakítanánk át ezt az Isten házát, és úrvacsorai edényekből koktélt innánk, miközben az orgona érzéki dzsessz zenét szolgáltatna hangulatvilágítás mellett? Ilyet még a templomba soha nem járó emberek sem tennének az Isten házával! És mi, akik szeretjük ezt a templomot, amelyik pedig kőből van és holt valami magában véve, mégis ugyanazt tesszük azzal a másik templommal, amelyik sokkal szentebb valami, mint ez, amelyiknek örökkévaló rendeltetése van: a testünkkel vagy a másik ember testével?!

Templomgyalázást követünk el, valahányszor a magunk vagy más testét tisztátalan cselekedetek vagy gondolatok eszközéül használjuk, tekintjük. Ha fiúk és lányok, férfiak és asszonyok egy cseppet is komolyan vennék a test isteni méltóságát, talán visszarettennének, amikor forr a vérük, amikor forró hangokat suttog a kísértő, hogy tisztátalan cselekedettel megrontassék Istennek ez a nagyszerű temploma. Talán tisztátalan mozdulatokkal, szavakkal, gondolatokkal nem mérgeznék olyan könnyelműen a lelküket és a fantáziájukat, mert az is templomgyalázás, és úgy hat, mint egy káromkodás az Isten házában. Akkor talán a fiatalok az egymással való érintkezésben jobban tiszteletben tartanák egymás testét, talán nem játszanának a tűzzel, a szenvedélyek tüzével, szemérmetlen, ingerlő öltözetekkel, bájaik mutogatásával. Hát nem tudjátok, hogy a ti testetek a Szentlélek temploma? Vagy ha tudjátok, és mégis csináljátok, akkor ez nem olyan valami, mint amit Jézus mondott egyszer a Szentlélek ellen való bűnről? A tudatos paráznaság vajon nem a Szentlélek elleni bűn? De igen, az. Meg van írva: ”Ha valaki az Isten templomát megrontja, megrontja azt az Isten.” (1Kor 3,17)

Ezért mondja Káténk az ige szavaival: ”Isten mindennemű tisztátalanságot megátkozott!” Mit jelent ez? Talán jobban megértjük, ha így mondom: Isten átka annyi, mint Isten áldásának a hiánya. Azon a cselekményen, ami tisztátalan az Isten előtt, vagy azon a boldogságon, amit nem igaz úton, nem egyenesen szerzett valaki, nincs az Isten áldása. És az akkor már nagyon keserű ”boldogság”. Például, ha az ember a maga testét kívánja kivonni az Isten uralma alól, és azt hiszi, cselekedhet vele, amit akar, mert az ösztönöknek szabad kiélést kell biztosítani: pórul jár, mert ebből soha nem lesz szabadság, hanem ellenkezőleg, szolgaság. Az Isten uralma alól kivont ösztönök maguk válnak zsarnok uralkodóvá az ember felett, és olyan szexuális káoszba ösztökélik, amit maga sem akart eredetileg. Ez mindig tragédiája az Istentől magát függetleníteni akaró embernek. Azt hiszi, hogy felszabadult az isteni törvények megkötöttsége alól, pedig egy sokkal zsarnokibb megkötöttség alá került: az ösztöneinek és vágyainak rabságába. Ez az Isten átka. Ez az Isten áldásának a hiánya.

És rá lehet itt mutatni arra a rengeteg degenerált gyermekre, akik állandó, csendes, fájó vád a szüleik ellen, akik fiatal korukban testük templomának a szentségét nem őrizték meg eléggé. Vagy a szenvedéseknek arra a mérhetetlen folyamatára, amely olyan sok házasságot elönt. Vagy az elnyomorodott életekre, fiatal lányokra és fiúra, akiknek derékba tört az élete, mielőtt kibontakozhatott volna. Vagy arra a szomorú tünetre, hogy aki testét, lelkét tisztátalansággal fertőzi, lassan érzéketlenné válik a szent iránt, az igazi szép és tiszta iránt. Rá lehet mutatni különösen arra az igére, amely szerint paráznák nem örökölhetik Isten országát. (vö. 1Kor 6,9-10) Hogy is érezhetné magát igazán otthon egy tisztátalan élet a tisztaságnak és szentségnek a mennyei szférájában? Igen, Isten mindennemű tisztátalanságot megátkozott.

De nem ez az igazi motívuma a tisztátalanság kerülésének. Nem az Isten ítéletétől való félelem, hanem inkább az, amit József mondott annak idején: ”hogy követhetném hát el ezt a nagy gonoszságot és hogyan vétkezném az Isten ellen?” (1Móz 39,9) Mivel Isten utálja a tisztátalanságot, azért utálja az istenfélő ember is. A szent és tiszta életnek a legmélyebb motívuma az, hogy a testem, a lelkem a Szentlélek temploma. Hogy a testemért, a lelkemért nagy árat fizetett Jézus. Nem az enyém. Az Övé. Nem bánhatok vele a vágyaim, ösztöneim szerint, felelősséggel tartozom érte. Lehet, hogy nehéz harcokat kell olykor vívni a tisztaságért, de a győzelem annál nagyszerűbb. Senki se gondolja, hogy hiábavaló ez a küzdelem, ha megbotlik is az ember benne olykor.

Hogy is mondta Jézus: ”Ez az én testem... ez az én vérem.” (Mt 26,26-28) Az Ő oly tiszta és szent testét és vérét adja mintegy eledelül az embernek, és ezzel együtt odakínálja a teljes testi győzelmet is minden tisztátalanság felett. Éljetek vele! - mondja. Hát éljünk vele! Éljünk Jézus győzelmével, hiszen Krisztus lehet még a testünkben is, még a vérünkben is. Hát nem tudjátok, hogy a testetek a bennetek lakozó Szentlélek temploma? És azt ne higgye valaki, hogy ez most már valami szomorú, lemondó, testet, testi vágyakat gyilkoló életforma. Nem! Éppen nem az. Sőt éppen így jut el az ember a test igazi örömeihez. Hiszen az evangélium örömhírt jelent magyarul. Isten nem szomorú Isten, hanem boldog Isten. Jézus, örvendezővé akarja tenni a benne hívőket. Az evangélium a test számára is örömhír. Az evangélium szerint az evés és ivás nemcsak a test egészségben tartása céljából történik, hanem a testi élet természetes öröme is. A ruhának nemcsak az a célja, hogy takarja a testet, melegen tartsa, hanem az is, hogy díszítse. Egy nyári üdülés nemcsak új munkateljesítményre képesít, hanem alkalmat ad a testnek a neki járó pihenésre és játékos örömre is. A szexuális ösztönt nemcsak a szaporodás eszközéül adta az Isten, hanem arra is, hogy örvendetessé tegye két ember egymás iránti szeretetét a házasságban. A hívő embernek nem a nemi élet örömei vagy önmegtartóztató élet között kell választania, hanem az Isten által megszentelt nemi élet örömei vagy a puszta gerjedelmek között. Minden örömnek az Isten a forrása. Nem az a helyes tehát, ha valaki örömtelenné erőszakolja az életét, hanem az, ha minden energiáját - a szexuális energiát is - az öröm forrására koncentrálja: Istenre. Igen, így van pontosan: testi életükben is ezek az igazán boldogok...

És még csak egyet: Igaz, hogy minden tisztátalanságot megátkozott az Isten, de a szívből megbánt és megvallott tisztátalanságot pedig megbocsátja az Isten. Jézus a vámszedőkkel, paráznákkal, bűnösökkel ült egy asztalnál. Ma is ezt teszi. És azt mondja nekik: ”maradjatok meg ebben az én szeretetemben... hogy megmaradjon ti bennetek az én örömem és a ti örömetek beteljék.” Jn 15,9-11)

Ámen

Dátum: 1964. szeptember 13.

A csütörtöki bibliaórán a Heidelbergi Káté magyarázata során a hetedik parancsolat következnék, amit azonban - témája különleges aktualitásánál fogva - a bibliaóra szűkebb közössége helyett szeretnék idehozni a templomi gyülekezet tágabb közössége elé. A hetedik parancsolat, amint tudjátok, így hangzik: ”Ne paráználkodj!”, vagy helyesebb magyar fordításban: ”Ne légy házasságtörő!” Káténk pedig ilyen magyarázatot ad hozzá: ”Mire tanít a hetedik parancsolat? Felelet: Arra, hogy Isten megátkozott minden szemérmetlenséget. És mert mi is szívbéli őszinteséggel megvetjük azt, így szemérmetes és mértékletes életet éljünk úgy a szent házaséletben, mint azon kívül.” (H. K. 108. kérdés - felelet)
”Csak a házasságtörést és az ahhoz hasonló rút dolgokat tiltja meg Isten ebben a parancsolatban? Felelet: Mivel mind testünk, mind lelkünk a Szentlélek temploma, így mindkettőnek tiszta és szent megőrzését kívánja (Isten). Ezért tilt meg mindenféle erkölcstelen cselekedetet, viselkedést, beszédet, gondolatot és kívánságot; mindazt, ami erre ingerelhetne.” (109. kérdés - felelet)

Azt mondtam az előbb, hogy aktuális a téma. Sajnos, felettébb aktuális. Mégpedig nem is csak kinn a nagyvilágban, hanem benn az egyházban is, a Krisztust követni akaró emberek életében is. Ha csak azokra a házasságkötésekre gondolok, amelyekre az elmúlt 27 esztendőben ebben a templomban kértük Isten áldását, nagyon szomorú statisztikát lehetne felállítani róluk. Mennyi boldog reménységgel indult mindegyik, és közülük milyen nagyon sok vált azóta pokollá, hullott szét szomorú darabokra, úgy, hogy csak fájó romok és halálra sebzett lelkek maradtak a tanúi.

Ez a mi korunk nemcsak a technikának, nemcsak az atomnak a korszaka, hanem a házasság válságának a korszaka is. Hogy mi minden oka van ennek, hogy a modern életforma - az, hogy a férj is, meg a feleség is élete nagyobb részét másvalakivel tölti el közös munkában - mekkora kísértést jelenthet mindkettőre, és más egyéb rengeteg lehetőség a nemi élet gátlástalan kiélésére, erről nagyon sok mindent lehetne elmondani. A legmélyebb ok, a legfontosabb, az, amiről a Bibliának már rögtön a legelején szó van: az emberi szív gyökeres romlottsága.

Akárhogyan értelmezzük Ádám és Éva történetét, van valami szimbolikus jelentősége annak, hogy már a legelső házasságra valami árnyék borult. Ádám bevádolja a feleségét Isten előtt, és még csak nem is a nevén nevezi, hanem így mondja: ”Az asszony, a kit mellém adtál” (1Móz 3,12) Szinte érződik benne valami keserű csalódással teli vád a sors ellen, Isten ellen, aki azt az asszonyt adta mellé. Itt kezdődik a házasság válsága, minden házasság válsága. És azóta az erkölcsi szenny szinte folyammá dagadva hömpölyög végig a világon. És azóta elvesztette a házasság a szentségét, a test a tisztaságát, a gondolatvilág a romlatlanságát, az élet az ártatlanságát. És nincs senki, de igazán senki, aki a hetedik parancsolat isteni törvényének a követelménye előtt makulátlanul állhatna meg. Ezért hozza elő a Káté kíméletlenül az ige szavaival a tisztátalan cselekedeteket, szemérmetlen magaviseletet, szavakat, gondolatokat és mindazt, ami az embert arra ingerelné, és állít oda minden tisztátalanságot az Isten átkának a tüzébe, mondván: Isten mindennemű tisztátalanságot megátkozott. De Káténk nemcsak a házasság megromlásáról beszél, hanem a házasság újjáépítéséről is. Így mondhatnám: a házasság keresztyén rendjéről, Jézus által való megszenteléséről is. Nem arról van szó, hogy Jézus szerezte a házasságot, mint egy sákramentumot, mint a keresztséget és az úrvacsorát. Nem. A házasság Isten teremtési rendje. Ő alkotta úgy az embert, hogy a saját teremtő hatalmának egy részét mintegy rábízhassa, mondván: ”Szaporodjatok és sokasodjatok és töltsétek be a földet” (1Móz 1,28) Adjátok oda a testeteket az én teremtő hatalmam szolgálatába, hogy kialakuljon az emberi nemzetség, és én elérjem célomat a világgal.

Jézus nem teremtette a házasságot, hanem újjáteremti, megváltja azt, amit az Isten teremtési rendjében a bűn összekuszált, megrontott. Helyreállítja, visszaszerzi számára eredeti méltóságát és szentségét. Ezt teszi Jézus mindig, az egész teremtett világgal. Megtisztítja azt, ami bepiszkolódott, megkeresi és visszahozza azt, ami elveszett. Fölemeli és meggyógyítja azt, ami leesett és összetört. Ugye emlékeztek a gadarai ördöngösre, aki előbb ruhátlanul, őrjöngő kísértetként rémítette a környéket a sírokból - s miután Jézus beleavatkozott az életébe, felöltözve, ép elmével ült Jézus lábainál... Nos, ezt teszi az Úr Jézus a házassággal is.

Van valami mélyebb jelentősége annak, hogy Jézus, aki nemcsak egy emberi lélek megmentésére, hanem az egész világ újjáteremtésére jött a földre, az Ő világot megváltó munkáját éppen egy házasságkötési ünnepségen kezdte meg, a kánai menyegzőn. A tudósítás még külön meg is jegyzi, hogy ez volt az első jel, amelyben megmutatta az Ő dicsőségét. Igen, a menyegzővel, az esküvővel kezdődik a családi élet, és a család az a mag, ahonnét az embervilág kiterebélyesedik. Ezt nagyon jól tudja a Sátán is. És amikor az Isten szép teremtési rendjét meg akarja rontani, azért kezdi a rontást az élet fundamentumán, és azért mocskolja szakadatlanul az élet forrását, a házasságot, a családot. Ezért akarja elhitetni, hogy a házassági hűség avult szokás már a modern világban, meg hogy a testnek épp olyan szüksége van a szexuális élvezetre, mint egy pohár vízre, meg a szeretet szerelem nélkül nem ér semmit. De Jézus is ezért tisztelte meg éppen a házasság kötését a jelenlétével, meg a legelső csodatételével Kánában.

Így fog hozzá Jézus a világ újjáteremtéséhez, egy házasságkötés alkalmával, mintegy kiemeli a házasságot a bűn igézetéből, és visszahelyezi azt az Isten szent rendjébe. Van valami mély értelme annak, hogy a Biblia első lapjain egy Paradicsomról van szó, amelyben két ember él a házasság szent kötelékével összefűzve egymással. A Biblia utolsó lapjain megint egy Paradicsomról van szó, ahol a mennyei vőlegény, Krisztus fogadja az Ő felékesített menyasszonyát, az Ő népét. Hogyan juthat el ez a fejlődési folyamat erre a jövendő dicsőségre, ha már az első házasság is megromlott, válságba jutott? Úgy, hogy a kettő között, az idők teljességében, megjelent Jézus a házasságkötésen, és így az alapjánál, a forrásánál újítja meg az emberi életet. Mert a házassággal az élet forrásánál állunk. És azért van olyan nagy jelentősége annak, hogy ez a forrás tiszta maradjon, hogy ennek a forrásnak a tisztaságára mindenki vigyázzon. Az is, aki házasságban él, az is, aki házasságon kívül él. Ez a tisztaság nemcsak azt jelenti, hogy őrizzük meg a házasságot minden erkölcsi szennyeződéstől, szemérmetlenségtől. Nemcsak arról van szó, hogy férj és feleség mindig, minden körülmények között is nyugodt lelkiismerettel nézhessenek egymás szemébe és szívébe. Nemcsak arról van szó, hogy a még nőtlen és hajadon fiatalok ne akarjanak olyan gyümölcsöket lopni előre, amelyek a házasságban érnek meg igazán édesre. Persze ez is mind benne van a hetedik parancsolat tilalmában. Ezért hangsúlyozza is a Káté, hogy Isten mindennemű tisztátalanságot megátkozott.

Nem hívő emberek házassága is lehet tiszteletreméltó, kifogástalan, tiszta. Mégis számunkra, akik Krisztus népének szeretnénk tartani magunkat, még valami mélyebben levő kérdésről is szó van. Arról ti., hogy maga Jézus jelen van-e a házasságunkban, vagy ha ennek a szentélynek még a küszöbe előtt áll valaki: Jézussal együtt akarunk-e oda belépni? Nemcsak arról van szó, hogy egy világi értelemben véve is boldognak vagy tűrhetőnek mondott házassága van-e valakinek. Többről. Arról, hogy a megváltó Jézus jelenléte által megújult és megszentelt házasság-e az a házasság? Egy komoly hívő embertől, miután megnősült, kérdezte egyszer tréfásan a barátja: Na és nálatok ki az úr a háznál, te vagy a feleséged? Mire az szelíden így válaszolt: Egyikünk sem, Krisztus. Igen, ez a házasság keresztyén rendje. Nemcsak az, hogy nem veszekednek, nem csalják meg egymást, nem kacsingatnak kifelé, nemcsak hogy boldogan élnek, hanem az, hogy Jézus uralma alatt élnek. Ez több. Ez a legtöbb. A házasságuk is Jézus kezében van. Nemcsak az egyéni életük, hanem a házaséletük is. A családi életük is.

Ez a pozitív követelménye a hetedik parancsolatnak: a megváltott, Jézus jelenlétében megszentelt házasság. Káténk is erre teszi a fő hangsúlyt: ”Szeplőtlen tisztaságban éljünk úgy a szent házaséletben, mint azon kívül.” És éppen ez a pozitívum a nagyon fontos itt. Mert sokszor úgy véljük, szépen eleget teszünk az isteni parancsolatnak, ha ezt vagy azt nem tesszük, ha hitvesünket nem csaljuk meg, ha a hámból nem rúgunk ki, ha tisztességtelen módon nem viselkedünk. Ez még mind csak negatívum! A törvény pozitív betöltése Jézus szerint a szeretet. Igen, a szeretet. Mégpedig az Isten iránti nagy, hálás szeretet, amely a házasságunkat és a testünket az Isten templomává szenteli, és az egymás iránt való szeretet, amelyik a férfit és a nőt a templom papjává teszi. Tehát újra arról van szó, hogy jelen van-e Jézus a keresztyén emberek házasságában? Tudjátok, miből látszik ez meg? Abból, hogy a házastársak kapcsolata egymással mintegy ábrázolata, képe annak a kapcsolatnak, ami Jézus és az Ő gyülekezete között van. Igénkben Pál apostol így szól a házasságról: ”Annakokáért elhagyja az ember atyját és anyját, és ragaszkodik az ő feleségéhez; és lesznek ketten egy testté”. És hozzáteszi: ”Felette nagy titok ez: de én a Krisztusról és az egyházról szólok.” (Ef 5,31-32)

Pál apostol tehát úgy tekinti a földi házasságot, mint a mennyeinek a tükrét, árnyképét. A férfi és a nő kapcsolata a házasságban valahogy olyan, mint Jézus és az Ő egyházának kapcsolata. Mert Jézus is elhagyta az Ő Atyját, és ragaszkodott a mennyben az Ő menyasszonyához, az egyházhoz, és a szó szoros értelmében eggyé vált vele. Egy testté. Már most a keresztyén emberek házasságának az a nagy méltósága és rendeltetése, hogy példázza Jézus és az Ő gyülekezete egymással való viszonyát, az örök szeretetnek a szépségét. Minden keresztyén férfi a házasságban tulajdonképpen Jézust kellene, hogy képviselje (apa, Atya). Megrendítően komoly és nagyszerű hivatás. Ezért és ezáltal van az, hogy a férj feje a feleségének. Úgy a feje, mint Krisztus feje az egyháznak. Tehát ez éppen nem azt jelenti, hogy kényura, diktátora, parancsolója a feleségének, hanem úgy, miként Jézus mondja magáról: ”én ti köztetek olyan vagyok, mint a ki szolgál” (Lk 22,27) Tehát csak akkor igazán feje a feleségének, ha viszont neki pedig Krisztus a feje, tehát ha igazán Jézust jeleníti meg a feleségének a maga erős, szolgáló, Krisztusi szeretetével.

Ezért mondja továbbá Pál, hogy úgy kell szeretnie a férfinak az ő eleségét, mint a tulajdon testét, vagyis mint Jézus az Ő egyházát. Jézus pedig úgy szerette az Ő egyházát, hogy meghalt érte. Tehát áldozatos szeretettel. Mindent áldozva érte, vállalva a másik gyengeségeit, hibáit, még talán a hűtlenségét is. Nagy, áldozatos, tisztító, felemelő szeretettel. Persze, hogy ez nem az a szeretet, ami a férfitől telik, azzal a keresztyén házasságban nem sokra megyünk, az hamar elfogy, annak nincs ilyen ereje. Hiszen a házasság nem két angyal életközössége. Annak a szeretetnek, amely igazán szolgálni tud a gyengébbnek, Jézus a titka, az a Jézus, Aki a megrepedt nádat nem töri el. És ahol ez a szeretet van meg a férfiben, ott érvényes a mondat másik fele: ”De miképen az egyház engedelmes a Krisztusnak, azonképen az asszonyok is engedelmesek legyenek férjöknek mindenben.” (24. vers) Nem, mint a rabszolga az ő zsarnok urának, hanem miként az egyház engedelmes a Krisztusnak. Olyan engedelmesség ez, amely nem is annyira a férfi személyének, hanem inkább az általa képviselt Krisztusnak szól.

Íme, ilyen hallatlanul nagy a követelmény a keresztyén házastársakkal szemben. Ez a keresztyén házasság megszentelésének a pozitív követelménye. Mindenki, aki a keresztyén házasság szentélyébe belép, olvassa el előbb, ami a küszöbre van írva: Itt a jogaid megfeleződnek, a kötelességeid megduplázódnak. Vállalod-e? Itt szent dolgokról van szó. Annak a misztériumnak a kiábrázolásáról, ami Jézus és a benne hívők között fennáll. A megváltó krisztusi szeretet naponkénti megéléséről, és a világ előtt is való hirdetéséről. Arról, hogy aki már nem hisz a szeretetben, annak mindent megoldó, legyőző hatalmában, mert annyit csalódott már benne - mert nem is ismerheti Krisztus nélkül -, tudja meg, lássa meg, hogy van ilyen hatalom. Van! És ez az egyetlen igazán pozitív, építő, boldoggá tevő hatalom. A Krisztusi szeretet. Krisztus maga. Úgy, ahogyan megéli két ember a házasságban, a családban.

És most újra hadd mondjam: amikor Káténk mindennemű tisztátalanságról beszél, akkor ne gondoljunk rögtön hűtlenségre, házassági háromszögre, meg arra a rengeteg bajra, ami dúl sokszor egy házasságon belül, amiről köteteket lehetne írni és írtak is már. Persze, ez mind benne van abban, hogy ”Ne paráználkodj!” Ki tudná azt megmondani, hogy a rendezettnek látszó külső alatt is mennyi titkos fájdalom, könny, szenvedés van egy-egy házasságon belül. Egy keresztyén házasság, úgy, ahogyan az előbb szóltam róla, nemcsak akkor tisztátalan, ha az erkölcstelenség sarába, mocskába elmerül, hanem akkor is, ha nem emelkedik fel a Krisztus és az Ő gyülekezete közötti szeretetviszony magaslatára. Mindig tisztátalan marad a házasságunk, amíg Jézusban és Jézus által meg nem tisztul, amíg Jézus jelenléte a családban meg nem váltja és meg nem szenteli.

De ez jelenti éppen a legnagyobb reménységet is, még a legtisztátalanabb házasságra nézve is. Mert Jézus nemcsak Kánában volt hajlandó elmenni egy menyegzőre, hanem elmegy nagyon szívesen ma is akárhová, ahová Őt igazán meghívják. Hozzátok is. Hozzánk is. Az ebédlőszobába is, a hálószobába is. De azután: ”Valamit mond néktek, megtegyétek” (Jn 2,5) - amint Mária figyelmeztette ott a kánai menyegzőn a szolgákat, amikor elfogyott a bor. Igen, ha valamit mond nektek, megtegyétek! És Ő egészen bizonyosan fog mondani valamit nektek. Talán azt, hogy most neked, te panaszkodó asszony, nincs igazad. Talán azt, hogy te elfoglalt férfi, fordíts több gondot és figyelmet a feleségedre. Talán azt, hogy vágj el egy szálat, egy érzelmi szálat, ami kifelé húz a családból. Mindenesetre azt, hogy adj több szeretetet, sokkal-sokkal több szeretetet a másiknak, mint eddig!

Ezt mindennap újra megtegyétek, hiszen az érdeketekben mondja. Ettől függ, csak ennyitől függ az egész házasélet szentsége és tisztasága. És ahol igazán meg is teszik azt, amit Jézus mond, ott mindig meg is történik az a csoda, épp úgy, mint Kánában. Az elfogyott öröm és boldogság helyébe újat kap a család. Szebbet, többet, nagyszerűbbet, mint volt valaha, talán a házasság legelső időszakában.

Próbáljuk meg hát egyszer igazán így meghívni Jézust!

Ámen

Dátum: 1964. augusztus 23.

Amint már tudjátok, a csütörtöki bibliaórákon mostanában a Heidelbergi Káté tanulmányozásával foglalkozunk. Ennek során most éppen az a parancsolat van soron, amit felolvastam, a hatodik: ”Ne ölj”! Azért hoztam most szívesen ide a templomba csütörtöki bibliaóra helyett ezt az igét és ezt a témát, hogy mi is jobban be tudjunk kapcsolódni lélekben és imádságban abba a nagy küzdelembe, ami éppen ezekben a napokban a világ keresztyénségét elsőrendűen foglalkoztatja. Ma kezdődik Prágában a II. Keresztyén Béke Világgyűlés, amelynek az egész világról összesereglett közel 1000 kiküldötte és megfigyelője talán éppen ebben az órában hallgatja a Betlehem kápolnában Niemöller hessen-passaui lelkészelnök igehirdetését az egész gyűlést megnyitó egyetemes istentiszteleten. Nyilván ott is ilyen problémákról van szó, mint amit a mi igénk felvet.

”Ne ölj!” - így hangzik Isten hatodik parancsolata. 400 éves Káténk pedig így magyarázza: ”Mit kíván Isten a hatodik parancsolatban? Felelet: Azt, hogy felebarátomat sem gondolatban, sem szóval vagy a magam viseletével, annál kevésbé tettel, akár közvetlenül, akár mások által, gyalázattal ne illessem, ne gyűlöljem, ne sértsem meg vagy meg ne öljem; hanem minden bosszúvágyat irtsak ki magamból; saját magamban se tegyek kárt, se vakmerően ne rohanjak veszedelembe. Ezért viseli a világi felsőbbség a fegyveres hatalmat is, hogy a gyilkosságot megakadályozza.” (H. K. 105. kérdés - felelet)

”Ne ölj!” - ez a két kicsi, egytagú szó olyanformán hat ebben a mai világban, mint amikor egy vízcsepp hullik egy forró tűzhely lapjára: pillanatig sistereg rajta, azután vége. ”Ne ölj!” - mit számít egy ilyen szó egy olyan világban, amely zsúfolva van páncélautókkal, gépfegyverekkel, atom- és hidrogénfegyverekkel, politikai feszültséggel, fajgyűlölettel, robbanó indulatokkal, szenvedéllyel? ”Ne ölj!” Nem hangzik-e ez a parancs olyan nagyon távolról, nem tűnik-e naivnak, elavultnak, lehetetlennek? Van ennek a parancsnak még valami értelme, érvénye a mai világban?

Van! Sőt, ma talán még sürgetőbben és nyomatékosabban, mint valaha. Isten mondta: ”Ne ölj!” És Isten szavának a kétélű kardja hatalmasabb fegyver, mint minden tömegpusztító eszköz, amit az emberiség valaha feltalált. És ma különösen érdeke az egész földi világnak, hogy Isten törvényének ez a fegyvere védje meg az emberiség életét egy méreteiben elképzelhetetlen nagy pusztulástól. Isten ezzel az örök törvénnyel az emberi élet szentségét és sérthetetlenségét akarja megvédeni mindenféle támadással szemben. Védi Isten a 7. parancsolatban az ember házasságát is, a 8.-ban az ember tulajdonát, a 9.-ben az ember becsületét, de mindezek előtt: az életet. Istennél ez a sorrend: első az élet. Nem úgy, mint a világban már oly sokszor volt, hogy a gazdagság, a szerelem, az olajmezők, a szénbányák előbbre valók voltak az emberi életnél. Nem! Istennél első az élet! Vagyont, feleséget maga is szerezhet az ember magának, szénbányák, olajmezők gazdagságát saját erejével is kiaknázhatja, de életet nem tud létrehozni. Az élet közvetlenül az Isten ajándéka, és éppen ezért az Isten tulajdona. A te magad élete is, meg mindenki másé is. Ezért olyan megmagyarázhatatlan titok az élet.

Igen, éppen ezért olyan rejtély az ember számára az élet, mert az örök Vagyok - ahogyan Mózesnek leplezte le a maga lényét Isten az égő csipkebokornál -, az örök Létező, az örök Élő a közvetlen forrása. Miként az élet keletkezése sem áll semmiféle emberi tudomány és hatalom hatáskörében, ugyanúgy az elvételét sem tette Isten emberek kezébe. Az élet felett egyedül Isten a szuverén Úr. És itt különösen az emberi életről van szó. Az emberi életről, amely valami egészen különleges módon edénye az Isten gondolatainak, tükre az Isten életének. Ebben az edényben, még ha akármilyen homályosan is, de maga az Isten felsége akar tükröződni. Azért tartsd tiszteletben az edényt, mert különben Isten felségét sérted! És ha ez az edény már csak tört cserepekből áll is, ha már semmi értéke, haszna nincs is, Isten felsége akkor is ott tükröződik valamilyen cseréptöredéken, és még így is hord magán egy örök tervet, amit Isten szándékozott megvalósítani vele. Ezért olyan mérhetetlenül drága Isten szemében minden ember élete. Ezt a drága emberi életet veszi körül mint védőgyűrű ez a parancsolat: ”Ne ölj!”.

Vagy ahogyan a Káténk kitágítja ezt a védelmi kört, amikor így mondja: ”felebarátomat sem gondolatban, sem szóval vagy a magam viseletével, annál kevésbé tettel, akár közvetlenül, akár mások által, gyalázattal ne illessem, ne gyűlöljem, ne sértsem meg vagy meg ne öljem...” Mintha Káténk jó messzire előre küldené a védelem előőrseit, hogy a legkisebb ellenséges mozdulatra is megfújhassák a riadót. Mert ami bosszantással kezdődik, az könnyen folytatódik gyűlölettel, sértéssel, és végződik vérrel. Az emberi élet olyan felbecsülhetetlen kincs, hogy még távolról, a gondolatoknak, az indulatoknak, a szavaknak a távolságából is tilos bántani, keseríteni, megnehezíteni. Káténk szavai szerint: ”felebarátomat sem gondolatban, sem szóval vagy a magam viseletével, annál kevésbé tettel, akár közvetlenül, akár mások által, gyalázattal ne illessem, ne gyűlöljem, ne sértsem meg...” Mert a sértő gondolatok kisugároznak, és jobban fertőzik az atmoszférát, mint a rádium sugárzása. Egy megsemmisítő tekintettel vagy egy sokatmondó mozdulattal, kézlegyintéssel, a nyelv éles kardjával is lehet pusztítani a másik életét. Ezeknek a mérgezett gyilkoló eszközöknek több halálos áldozata van a világon naponként, mint a hirosimai atombombának volt. ”Ne ölj!”: azaz le minden fegyverrel, ami a másik ember életét bosszantással, gyűlölettel, sértéssel vagy akár bicskával, nukleáris fegyverekkel támadhatja meg. Mert az élet szent. Az élet sérthetetlen. Az élet Isten tulajdona.

Nemcsak a más élete, hanem a saját magamé is. Ezért van benne Káténkban ugyanott ez a mondat is: ”saját magamban se tegyek kárt, se vakmerően ne rohanjak veszedelembe”. Annyira mélyen van lelkünkben a gyilkolás ösztöne, hogy Isten még saját magunktól is védeni kénytelen a saját életünket. Senkinek nincs joga ahhoz, hogy akár mértéktelen ivással, akár az érzéki örömök hajszolásával, akár a sportmánia vakmerőségével, akár pihenni, soha pihenni nem tudó, túlhajszolt munkálkodással a saját életét rövidítse, tönkretegye. Nincs joga hozzá! Ha mégis teszi, a ”Ne ölj!” parancsolat ítélete alá esik. Mennyi gyilkossal van tele ez a föld!

Van itt még a Káténknak egy nagyszerű mondata: ”Ezért viseli a világi felsőbbség a fegyveres hatalmat is, hogy a gyilkosságot megakadályozza.” Isten annyira szereti, annyira félti az emberi életet, hogy az Ő ”Ne ölj!” parancsának a fegyverén kívül még a világi hatóság fegyverével is védelmezi azt. Figyeljétek csak meg, mennyire modern ez a 400 éves Káté! Azt mondja: a világi hatóságnak azért van fegyvere, hogy a gyilkosságot megakadályozza. Az a rengeteg mindenféle fegyver, ami készül, és már készen van, az a rengeteg bombázó repülőgép, rakéta, nukleáris harci eszköz, mind-mind azért van, hogy ne legyen tömeghalál, ne legyen vérontás. Nem az élet pusztítására, hanem az élet védelmére kapta a hatóság Istentől a hatalmat. Hála legyen Istennek, hogy a második világháború mérhetetlen nyomorúsága után egyre több világi hatóság egyre jobban látja ugyanezt az igazságot, és egyre nagyobb erőfeszítéseket tesz, hogy a kezében levő fegyverek ne halomra öljék az emberi életet, hanem védjék, oltalmazzák, a tömeggyilkosságot megakadályozzák.

Régebben, még évtizedekkel ezelőtt is nem merték a hatodik parancsolat érvényét a népek közötti háború problémájával szemben hirdetni, mindenféle magyarázatokkal, nemzeti és gazdasági érdekek védelmi szükségletével igyekeztek egy-egy háború jogosultságát igazolni. Ma azonban már egyszerűen nincs semmi indok, ami egy háborút igazolhatna. Akinek csak valamit is számít az, amit Isten mond, és éppen a hatodik parancsolatban így mond: ”Ne ölj!”, annak ma a háborúval szemben csak egyféle magatartása lehet: egy határozott és félreérthetetlen "nem". Nem - mert nincs a világon semmi, de igazán semmi, amit száz és százmillió halott árán lehetne csak, vagy akár kellene igazolni. Az a vélemény, hogy háború mindig lesz, amíg ember lesz a földön, mind sátáni tévtan. Isten az embert életre teremtette, és nem arra, hogy mindig újra ki legyen szolgáltatva egy dimenziótlan harci aréna borzalmas színjátékának. Bár tudnák a világ keresztyén egyházainak a kiküldöttei ott Prágában most minél hathatósabb szóval hirdetni a világ felé azt az isteni igazságot, amit Káténk már 400 évvel ezelőtt így fogalmazott meg: ”Ezért viseli a világi felsőbbség a fegyveres hatalmat is, hogy a gyilkosságot megakadályozza.” Bár tudnák ezt olyan hitelesen hirdetni, hogy jóvátehetnének vele valamit abból a rettentő mulasztásból, amit a keresztyénség a háború és a béke kérdésében a múltban elkövetett.

De a háború kiküszöbölésével és a külsőleges béke lehetőségének a biztosításával még koránt sincs elintézve a ”Ne ölj!” parancsának érvénye. Sokkal mélyebben vág az annál, semhogy bármelyikünkben fel ne tárná a lappangó bajt: azt, hogy ott a gyilkosság, ott bent, mélyen a szívünkben. Mindnyájunk szívében. Isten igéjének idevonatkozó igazságait összeszedve így folytatja tovább a Káté: ”De hát nem csupán a gyilkosság megtiltásáról van-e szó ebben a parancsolatban? Felelet: A gyilkosság megtiltása által azonban arra is tanít Isten bennünket, hogy Ő a gyilkosságnak még a gyökerét, úgymint az irigységet, haragot, gyűlöletet, bosszúvágyat is gyűlöli, és mindezt már titokban való gyilkosságnak tekinti.” (H. K. 106. kérdés - felelet)

A ”Ne ölj!” parancsolat lehatol a gyilkosságnak egészen a gyökeréig. És akkor egyszerre kiderül, hogy a kulturáltság meg a jólneveltség és vallásos indulat takarója alatt bent az emberben egyáltalán nem valami kulturált, jól nevelt és vallásos érzések, vágyak rejtőznek. Jó lenne, ha egyszer meglátnánk, hogy a féken tartó és elleplező réteg alatt kik vagyunk mi valójában, micsoda démonikus fenevadak lappanganak és várnak ott valahol belül: irigység, gyűlölet, harag, bosszúvágy. És hogy tör elő az egyik vagy a másik rögtön, amikor a külső lehetőség szabaddá teszi az utat a számára. Ezért mondja Nietsche például, hogy az egész kultúránk nem egyéb, mint egy vékony almahéj egy izzó, fortyogó káosz felett. Elég csak egy kis vélt sérelem, ami ért, s máris megmozdul bennünk valami. Elég csak a másik sikerének a látása, máris föltámad az irigység. Elég egy frontátvonulásos idő, máris kitör a harag. Látszólagos erényeink igazán nem az érdemünk, hanem csak alkalom hiánya, a külső körülmények szerencsés alakulása. Egyébként azonban mindnyájunkban, de kivétel nélkül mindnyájunkban minden-minden lehetőség a legszublimáltabb egoizmustól a legbrutálisabb orgyilkosságig, ugrásra készen lappang. Ezért nevezi Káténk a Biblia alapján az irigységet, gyűlöletet, haragot és bosszúvágyat alattomos gyilkosságnak. Alattomos, mert nem látható. Csak az Isten látja. De gyilkosság, mert akire irányul, annak az életét rontja, emészti, nehezíti - öli.

Tudjátok, hogy van ez? Úgy, hogy mindnyájan szeretnénk egy kicsit nagyobbnak látszani, mint amekkorák vagyunk. És ennek a legegyszerűbb módja az, hogy a másikat lehúzom, degradálom, befeketítem. Gondolatban, magamban, vagy akár mások előtt. Sőt az illető előtt is, ha kell. A másikat egy olyan sötét háttérré igyekszem tenni, amely előtt még én is fényleni tudok. Befeketítem a másikat, hogy a sötét háttéren annál jobban ragyogjak én. Ilyenkor már csak a bátorság hiánya, meg a következetesség hiánya az oka annak, hogy azt a másikat fizikailag is el nem teszem az útból, ezzel levonva a végső konzekvenciáját az iránta táplált érzéseimnek. Ez a sötét végső konzekvencia, ez csak a nagyítóüveg, amelyen át a mikrogyilkosságot a szívünkben felismerjük. És ha valaki a saját szívében levő indulatoknak ezt a nagyított képét meglátja, és nem borzad vissza tőle, az nem is ember! Irigység, gyűlölet, harag, bosszúvágy: alattomos gyilkosság! Vagy ott van még egy másik gyilkoló fegyver, az előítélet. Milyen hamar előrántjuk ezt is a másik ellen! Egy kis előítéletet kiváltani valakivel szemben a másikban, elég csak a megvetésnek egy bizonyos mimikája az arcon, elég csak annyi, hogy azon a szokásos lekicsinylő hangon azt mondjuk: aha, ismerjük már! Egy ilyen megvető szóban olyan valami fejeződik ki, ami hasonló a gyilkossághoz. Mert ebben a kis szócskában, hogy "aha", Isten meghallja az egész szívem rejtett gyűlöletének a rezdülését. És ki tudná mind felsorolni az irigységnek, a gyűlöletnek, haragnak, bosszúvágynak azt a rengeteg árnyalatát, amivel naponta öljük a másik ember lelkét, jókedvét, örömét?! Amivel megöljük a másikban a testvért. ”Ne ölj!” - mondja Isten. Ki az, aki a parancs ítélete alatt nem döbben rá arra, hogy: gyilkos vagyok?! Igen, sokszoros gyilkosok vagyunk. Alattomos tömeggyilkosok! Azért mondja Isten nekünk, neked meg nekem is: ”Ne ölj!” Ha nem lennénk gyilkosok, nem kellene, hogy lefogja Isten a kezünket, meg a szívünk indulatát, meg a nyelvünket ezzel a parancsolattal: ”Ne ölj!”

És ha valakinek még ez sem elég, akkor Káténk még tovább folytatja: ”De elég-e az, ha felebarátunkat az említett módon meg nem öljük? Felelet: Nem elég, mert amikor Isten az irigységet, gyűlöletet és haragot kárhoztatja, ezzel már azt kívánja, hogy szeressük felebarátunkat, mint magunkat, iránta türelemmel, békességgel, szelídséggel, könyörületességgel és szívességgel viseltessünk, kárát tőlünk telhetőleg elhárítsuk, és még ellenségeinkkel is jót tegyünk.” (H. K. 107. kérdés - felelet)

Ez a hatodik parancsolat pozitív oldala: a szeretet. Nem egy érzelgős, ellágyuló, jó érzéshullám, ami nekem is jólesik, mert olyan kedves, olyan szeretetre méltó az a másik, hanem az a szeretet, ami ”Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr.” (1Kor 13,8) Még az ellenséggel szemben is, nemcsak a közvetlen hozzátartozóival szemben. Vagy még a legközvetlenebb hozzátartozóival szemben is, nemcsak az ellenséggel. Amelyik a másikat úgy szereti, ahogyan van. Sőt, annak ellenére, hogy olyan amilyen, mégis szereti. Úgy, hogy látszik is az a szeretet valamiben. Valahogy úgy, ahogy az Isten szeret engem, annak ellenére, hogy ismer, hogy tudja ki vagyok, milyen vagyok, mégis szeret.

Ez a mégis-szeretet. Itt van a hatodik parancsolatnak az egész titka, abban, hogy az Isten mégis szeret, téged is, engem is, pedig... Pedig! Mégis szeret. Annyira szeret, hogy a názáreti Jézus személyében bejött ebbe a gyilkos indulatokkal terhes világba, és itt maga is a legszörnyűbb gyilkosság áldozata lett. De csodák csodája: éppen ezzel vette magára a gyilkos bűnét, és épp ezzel árasztja a világba az Ő szeretetének a mennyei forrását. Ennél a forrásnál meríthetjük tele a szívünket szeretettel, úgy, hogy jusson belőle a másiknak is. Jó barátnak, ellenségnek, családtagnak, idegennek. Jézus mondta: ”Ha valaki szomjúhozik, jőjjön én hozzám, és igyék. A ki hisz én bennem, a mint az írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből.” (Jn 7,37-38)

Ámen

Dátum: 1964. június 28.

A csütörtöki bibliaórákon egy esztendő óta a 400 éves jubileumát ünneplő Heidelbergi Káté kérdéseit és feleleteit tanulmányozzuk. Ennek során most következik majd a Tízparancsolat magyarázata. Ezt az új sorozatot itt a templomban szeretném kezdeni, és majd, ha Isten úgy akarja és élünk, a bibliaórákon folytatni.
Amint hallottátok, az első parancsolatról van szó. Ezzel kapcsolatban Káténk a következő kérdésekre ad választ: ”Hogyan oszlanak meg e parancsolatok? Két táblára, melyek közül az első tábla négy parancsolatban arra tanít, miképpen kell magunkat viselnünk Isten iránt. A második tábla pedig hat parancsolatban a felebarátaink iránt való kötelességeinket adja elénk. - Mit követel Isten az első parancsolatban? Azt, hogy ha nem akarom eljátszani lelkem üdvösségét, kerüljek és távoztassak el minden bálványimádást, varázslást, babonáskodást, szenteknek, vagy más teremtményeknek segítségül hívását. És hogy az egy, igaz Istent igazán ismerjem meg, egyedül csak Ő benne bízzam, teljes alázatossággal és béketűréssel minden jót egyedül Őtőle várjak. Őt teljes szívemből szeressem, féljem és tiszteljem, úgy hogy inkább le tudjak mondani minden teremtett dologról, mintsem hogy a legkisebb részben is az Ő akarata ellen cselekedjem.” (H. K. 93-94. kérdés - felelet) - Nézzük ezt most meg közelebbről.

Először magáról az Isten törvényéről van szó. Isten törvényéről úgy, ahogyan azt tíz konkrét parancsolatban elénk adta. Jól ismert igék, talán a legtöbben közülünk el is tudnák mondani, hiszen annyiszor hallottuk. De vajon meghallottuk-e igazán? Mert más dolog hallani valamit, és más meghallgatni valamit. Meghallgatni, vagyis úgy hallani, mint Isten szavát, úgy hallani, hogy hatással is legyen ránk, tehát úgy hallani, hogy engedelmeskedik is neki az ember. Talán jól ismerjük kívülről, de ez nem elég. Ismerjük-e igazán belülről is? Bele van-e vésve nemcsak abba a bizonyos két kőtáblába, hanem a szívünknek a hústábláiba is? Mert bizony enélkül nem sokat ér az egész.

Az ember általában a törvényt, a parancsolatot bizonyos tehernek érzi magán. Az Isten törvényét különösen. Úgy érezzük, hogy akadályoz a szabad mozgásban, tilalomfákkal veszi körül az utunkat, leblokkolja vágyainkat, mintha egy láthatatlan ujj figyelmeztetne állandóan: ezt nem szabad, az tilos! Mintha mindig újra sürgetne: ezt tedd, így csináld! Tehát mintha a szabadságától fosztaná meg az embert. Mintha az akaratunk mindig beleütköznék valaki másnak, egy hatalmasabbnak az akaratába. Sokkal könnyebb és kellemesebb lenne, ha a saját kedvünk szerint cselekedhetnénk, ha a szívünk vágyai szerint élhetnénk ki magunkat. Ez az összeütközés néha olyan hevesen történik, hogy egyenesen lázadássá válik, mint Heródiás esetében, aki végül már nem bírta tovább elviselni a folytonos egyhangú figyelmeztetést: nem szabad ezt a bűnös viszonyt folytatnod, ne légy házasságtörő! Ezért egyszerűen eltette Keresztelő Jánost az útból. Akármilyen hitványul cselekedett is, legalább konzekvensen. Mert vagy elhallgattatja valaki az Isten törvényét a szívében, vagy engedelmeskedik neki. De hallgatni az Isten parancsát, és mégis úgy tenni, ahogy a kedvem tartja, az felelőtlen és veszélyes játék! Az ilyenek, azt mondja Jézus: súlyosabb ítélet alá esnek. (vö. Mt 23,14) Isten az Ő törvényét éppen nem tehernek, nem akadálynak szánta az ember számára, hanem jótéteménynek, áldásnak, segítségnek. Az isteni törvény a legnagyobb áldás az ember életében. Éppen nem arra való, hogy megkösse a kezünket és lábunkat, hanem hogy felszabadítsa. Hiszen képzeljétek el, mi lenne velünk, ha Isten hallgatna, hagyná, hogy menjünk, amerre akarunk, ahogyan a kedvünk tartja, amerre a vágyaink irányítanak? Mi lenne velünk, ha elhagyna az Isten?

A kisgyerekkel szokott előfordulni, hogy nyűgösködik, követelődzik, saját feje után akar menni, hiába beszélnek neki a szülei. Végül azt mondja neki az édesanyja: bánom is én, csinálj, amit akarsz! És akkor a gyerek megdöbben. Ez mégsem lesz így jó! Milyen jó, hogy Isten sosem mondja: Bánom is én, csinálj, amit akarsz! -, hanem állandóan érvényben tartja velünk szemben a parancsát: ezt tedd, ezt ne tedd! És ha szigorúan hangzik is ez a szó olykor, de tele van nagy, felelősségteljes szeretettel. Olyan az Isten törvénye az életünk körül, mint egy láthatatlan kerítés, amely megvéd attól, hogy belezuhanjon az ember valami sötét mélységbe, veszedelmes szakadékba.

Nem azért mondja Isten, hogy ne lopj, ne törj házasságot, ne kívánd a másét, hogy ezzel mintegy korlátozzon a szabad mozgásban, hanem azért, hogy le ne zuhanjon az ember az élet sok fenyegető szakadékába, és össze ne törje magát. Hiszen ha valaki ezt a kerítést átlépi, a törvényt áthágja, rögtön felborul az élet békessége, mindenféle viszály, veszekedés, háborúság támad a lelkiismeretben, a családban, a társadalomban, a nemzetközi együttélésben. Isten törvénye a békés egymás mellett élés örök alapja. Mint ahogyan minden társasjátéknak megvannak a maga alapszabályai, amiket a játékosoknak be kell tartaniuk, így az emberek együttélésének a nagy társasjátékában is megvannak az alapszabályok, amiket ha nem tartanak be a játékosok, felborul minden.

Ha a Tízparancsolat isteni törvényének a korlátait nem lépné át szakadatlanul az emberiség, megoldódna minden szociális és társadalmi kérdés, nemzetközi konfliktus, a háború és béke egész problémája. Igen, Isten törvénye a legnagyobb áldás az emberiség életében. Ami a levegő a tüdőnek, a víz a halnak, a sínek a vonatnak, az az Isten törvénye az emberi élet számára. Ha valahol valaki megtöri a sínt, a törvényt, kisiklik a vonat, az élet. Igen, minden élet kisiklása az isteni törvény megtörésére vezethető vissza. Ha így látjuk az Isten törvényét mint áldást, olyan levegőt, amiben szabadon lélegezni lehet, olyan elemet, amiben igazán élni lehet, olyan sínpárt, amin biztonságban tovább lehet haladni, akkor szó sincs arról, hogy a törvényt valami kellemetlen akadálynak, utunkat álló tilalomfának tartsuk. Sőt, akkor hálával fogadjuk, hogy Isten a mi sokszor esztelen ”így akarom”-jával szembeállítja a maga bölcs ”így akarom”-ját. És akkor megértjük a zsoltáríró hálás örvendezését, amikor ilyeneket mond: ”Boldogok, a kiknek útjok feddhetetlen, a kik az Úr törvényében járnak... gyönyörködöm a te parancsolataidban, a melyeket szeretek.” (Zsolt 119,1. 47.)

Éppen a Krisztusban megváltott ember számára jelent sokat a Tízparancsolatban adott isteni törvény, ahol Isten részletesen megjelöli az utat, azt a bizonyos keskeny utat, amelyen járva az ember a kapott kegyelemért való háláját most már tettekben is megélheti. Ezért kezdődik éppen így a törvény: ”Én, az Úr, vagyok a te Istened, a ki kihoztalak téged Égyiptomnak földéről, a szolgálat házából”. (2. vers) És ez után jön a tíz ige, a tíz parancsolat. Mintha azt mondaná Isten: nézd, én ezt tettem érted: megváltottalak Jézus által a bűneid rabságából, járj hát most már e szabadításért hálás szívvel úgy, ahogy én mondom! Jézus által megszabadultunk a törvény átkától, de nem magától a törvénytől. Sőt, az a törvény éppen a megváltott ember számára mutatja az új élet útját. Igen, Jézus betöltötte érettünk a törvényt, de ugyanezt folytatja tovább úgy, hogy most már bennünk is be akarja tölteni a törvényt. Hiszen Ő az, Aki Szentlelke által munkálja bennünk az Isten akarata szerint való életet. Éppen így él tovább Jézus bennünk. Éppen az Isten törvénye szerint való életen realizálódik az, hogy ”Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus”. (Gal 2,20a)

Káténk felteszi a kérdést: ”Hogyan oszlanak meg e parancsolatok? Felelet: Két táblára, melyek közül az első tábla négy parancsolatban arra tanít: miképpen kell magunkat viselnünk Isten iránt, a második tábla pedig hat parancsolatban a felebarátaink iránt való kötelességeinket adja elénk.” (H. K. 93. kérdés - felelet) Vagyis a Tízparancsolatban szabályozódik és állítódik helyre az ember helyes viszonyulása Istenhez és embertársaihoz. Tehát az első négy parancsolatban arról van szó, hogy miként viszonyuljunk Istenhez, az Ő személyéhez, az Ő szolgálatához, az Ő nevéhez, az Ő napjához. A második hatban pedig arról, hogy miként viszonyuljunk embertársainkhoz, hogyan tartsuk tiszteletben először a hozzánk legközelebb állókat, a szüleinket, azután általában az emberek életét, házasságát, tulajdonát, hírnevét. A tizedik pedig, összefoglalva az egészet, azt mondja: Isten nemcsak a bűnös tettet, hanem már a bűnös tettre való vágyat, kívánságot is elítéli, tehát még gondolatban se próbálja meg az ember Isten bármelyik parancsolatát megtörni.

Nem véletlenül van ez a sorrendje a Tízparancsolatnak, hogy előbb az Isten iránt való kötelességeket adja elő, azután az embertársak iránt valókat. Mi általában a második hat parancsolatnak szoktunk nagyobb jelentőséget tulajdonítani, mint az első négynek. Nagyobb bűntudatot érzünk akkor, ha az embertársaink ellen vétünk, mint ha az Isten ellen vétünk. A gyilkosságot, házasságtörést, lopást súlyosabban ítéljük meg, mint a bálványozást, vagy az Isten nevének tiszteletlen emlegetését, a nyugalom napjának a degradálását. Pedig a Tízparancsolat először az Isten iránti kötelességeket állítja elénk, és csak azután az emberek iránti kötelességeket. És ez a sorrend felettébb fontos, mert minden erkölcs, minden etika az ember vallási magatartásából következik, azon nyugszik. Az Istenben való hit gyökeréről levágott erkölcs elfonnyad, megszárad. Az Istenhez való kapcsolatunkból ered az emberekhez való viszonyulásunk módja is. A kettő elválaszthatatlanul összetartozik egymással. Istent igazán tisztelni, szeretni csak az embereken keresztül lehet, és fordítva: az embereket igazán tisztelni, szeretni csak az Isten által lehet. Az az istentisztelet, istenszolgálat, amelyik nem realizálódik az emberek szeretetében, szolgálásában, hazug álmodozás, utálatos kegyeskedés - és viszont: az emberszeretet, amelyik mögött nem áll Isten-félelem, erőtlen, elégtelen, kevés, elfogy. Egyik sem teljes a másik nélkül. Szeresd az Istent és szeresd felebarátodat: ez a törvény teljessége, és ezt a kettőt soha el ne válaszd egymástól, mert egyszerre semmivé válik az egész.

Ezek után most már mélyebbre hatol a Káté következő kérdése: ”Mit követel Isten az első parancsolatban? Felelet: Azt, hogy ha nem akarom eljátszani lelkem üdvösségét, kerüljek és távoztassak el minden bálványimádást, varázslást, babonáskodást, szenteknek vagy más teremtményeknek segítségül hívását. És hogy az egy, igaz Istent igazán ismerjem meg, egyedül csak Ő benne bízzam, teljes alázatossággal és béketűréssel minden jót egyedül Őtőle várjak, és Őt teljes szívemből szeressem, féljem és tiszteljem, úgy, hogy inkább le tudjak mondani minden teremtett dologról, mintsem hogy a legkisebb részben is az Ő akarata ellen cselekedjem.” (H.K. 94. kérdés - felelet)

Annyira részletes ez a magyarázat, hogy elég csak néhány szempontra felhívni a figyelmet. Szó szerint így hangzik az első parancsolat: ”Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.” (2Móz 20,3) Nem arról van itt szó, mintha léteznék valóban más isten is az egy Istenen kívül, hanem arról, hogy mi vetjük a bizalmunkat, és adjuk oda a szívünket Isten helyett, vagy Isten mellett valami másnak, ami nem isten. Káténk az Isten kijelentésének alapján halálosan komolyan figyelmeztet, hogy a lelkünk üdvösségének az érdekében kerüljünk ”minden bálványozást, varázslást, babonáskodást”. De hát van még ilyesmi egyáltalán az atomkorszakban? De mennyire! Nem is képzeljük, hogy a régi bálványok mennyire továbbélnek a modern korban. Csak a nevük változott meg. Most nem úgy hívják ezeket, hogy Baál, Astarté, Dágon, Moloch vagy Venus, hanem például dollár, balatoni ház, autó, szerelem, vagy boldogság, idő, gép. Igen, a modern kornak ilyen istenei vannak. Ilyen istenek zsarnoksága alatt, ilyen testet, lelket, időt, vágyat, képzeletet lekötő hatalmak rabságában él, sokszor nem is tudatosan a modern ember. Az ember mindig úgy jár, mint a tékozló fiú, aki amikor elhagyta az atyát: ”hozzá szegődék annak a vidéknek egyik polgárához”. (Lk 15,15b) Az Istentől elforduló ember mindig hozzászegődik valami más úrhoz, mindig valamilyen bálványisten hatalma alá kerül, idegen istenek imádásába sodródik. Az ilyen idegen istenek sokkal nagyobb hatással vannak reánk, mint gondolnánk. Nagyon is aktuális hát a parancs: ”Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem!”

A varázslást meg a babonaságot is említi Káténk. Nos, éppen a 20. század tudományára oly büszke ember ne mosolyogjon ezen! Sokkal többen vannak, mint amennyien bevallják, akik mindenféle sötét babonaságnak hódolnak. Például a 13-as számtól félnek, vagy az asztal lapját alulról megkopogtatják, ha valakinek az egészségéről van szó. Amulettet, talizmánt hordanak titokban, horoszkópok után tájékozódnak, halottak szellemétől tudakozódnak, jósnők ostobaságaiban bíznak. Rettenetes kijelentés van az ilyen dolgokkal foglalkozókra a Mózes könyvében. Így hangzik: ”mind útálja az Úr, a ki ezeket míveli!” (vö. 5Móz 18,10-12) Utálatos dolgok ezek az előtt az Isten előtt, Aki a maga atyai szeretetéről és jóságáról olyan megrázó bizonyságot adott az embereknek, mint Jézus kereszthalála. Hát nem elég megbízható az Isten, nem elég hatalmas, nem elég kegyelmes, nem elég jóságos az Isten? Kell nekünk helyette vagy mellette még valami mást is elképzelnünk, akibe vagy amibe a bizalmunkat vessük? Nem érezzük, hogy micsoda sértés ez az Istennel szemben? Micsoda káromlása ez annak az Istennek, Aki úgy szeret bennünket, ahogyan Jézus által megmutatta! ”Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem!” (2Móz 20,3) Nincs neked szükséged idegen istenecskékre Őrajta kívül!

Mármost pozitív vonatkozásban azt jelenti ez, hogy ”Az egy, igaz Istent igazán ismerjem meg” - mondja a Káténk. Nincs nagyobb kiváltság ezen a földön, mint hogy az ember úgy ismerheti és szeretheti az Istent, ahogyan Ő önmagát Jézusban kijelentette a számunkra. Éljünk ezzel a kiváltsággal, és mondjuk el most neki magának, az élő, a hatalmas, a bennünket szerető Istennek:

Szívemet hozzád emelem
És benned bízom, Uram;
És meg nem szégyeníttetem,
Nem nevet senki rajtam,
Mert szégyent nem vallanak,
Akik hozzád esedeznek,
Azok pironkodjanak, Akik hitetlenül élnek.

(25. zsoltár 1. vers)

Ámen

Dátum: 1964. május 3.

Amint tudjátok is már: ma tartjuk gyülekezetünkben az évenként szokásos öregek-betegek vasárnapját. Azt jelenti ez, hogy pár szál virágnak és egy üdvözlőlevélnek a küldésével külön is megemlékezünk gyülekezetünknek azokról a tagjairól, akik az előrehaladott kor vagy valamilyen betegség miatt nem tudnak itt lenni közöttünk az istentiszteleten.

Ezt az új alkalmat szeretném felhasználni arra, hogy most olyan problémát helyezzek az ige fényébe, amit C. Jung, az újabb idők egyik legnagyobb pszichológusa így fejezett ki egyszer: ”Teljesen felkészületlenül lépünk be mi, emberek az élet alkonyodó szakaszába, sőt ami még ennél is rosszabb, tele egy csomó hamis illúzióval...”

Nem arról van szó, hogy anyagilag készületlenül ér bennünket az a kor, amikor már az ember nem tud aktív munkát végezni, mert e tekintetben a szociális gondoskodás: nyugdíj, öregségi biztosítás, egyre nagyobb kényelmet biztosít a megöregedett embernek, hanem belsőleg ér felkészületlenül az öregség. Ezért van az, hogy annak ellenére, hogy egyre emelkedik a materiális biztosítás, mégis olyan örömtelenné, békétlenné, megkeseredetté, csalódott elhagyatottá, gyanakvóvá válik a legtöbb ember az élet alkonyán.

Talán éppen ez a probléma lebegett a 90. zsoltár írójának a lelke előtt is, amikor így fohászkodik Istenhez: ”Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk.” - Ó, de nagy szükségünk van erre mindnyájunknak!

Mindenekelőtt azért van erre olyan nagy szükségünk, mert az ember olyan könnyen és olyan hamar elszámolja magát, mint az a példázatbeli ember, aki még sok-sok esztendőre számított. Azt hitte, még sok ideje van hátra, és még azon éjjel elkérte Isten a lelkét. Évekre, évtizedekre számít valaki, és nem is tudja, hogy esetleg csak napjai vannak. Mindenesetre azt kell megtanulnunk, hogy ez a földi élet csak egy egészen rövid kis szakasz az időfolyamatában, és bármikor, bármely pillanatban vége szakadhat.

Nemrég temettem egy olyan ereje teljében levő férfit, aki a közelgő vég minden előjele és előérzete nélkül szállt fel egy délután a villamosra a legjobb hangulatban. A következő megállónál már eszméletlenül szedték le róla, s mire a mentők odaértek, már csak a bekövetkezett halált tudták konstatálni. Mindnyájan tudnánk hasonló eseteket mondani, de most nem ez a fontos, hanem az, hogy mindig azzal a tudattal éljünk, amire a tenyerünkbe vésett két betű is figyelmeztet szakadatlanul: Memento Mori, azaz emlékezzél a halálra.

Mert bizony az ember, ereje tudatában hajlamos elfeledkezni arról, hogy mennyi ideig fog élni. És amikor a zsoltáríró azt mondja: A mi esztendeinknek a napjai 70 esztendő, vagy ha feljebb 80 esztendő, ez nem azt jelenti, hogy mármost minden ember vagy 70 vagy 80 esztendeig fog élni, hanem ez is arra utal, hogy az életidőnk meg van szabva, körül van határolva.

Ezt mi emberek általában hajlandók vagyunk elfeledni, sőt ami még rosszabb, szinte igyekszünk kiszorítani a tudatunkból. Ez számunkra kellemetlen, sőt elviselhetetlen gondolat. Mi nem akarunk emlékezni a halálra, sőt amennyire csak lehet és tőlünk telik, a halál egész fogalmát elkendőzzük, álcázzuk, és messzire eltoljuk magunktól, mintha nem is lenne aktuális bármely pillanatban.

Nos, az ember akkor számolja bölcs szívvel a napjait, ha leszámol a halállal. És ez nemcsak az öregkor problémája, hanem általában az élet problémája. Jézus így mondta: Legyetek készen mindenkor, ”mert nem tudjátok, mely órában jő el a ti Uratok” (Máté 24,42). Mindenkor, nemcsak az ötvenen, vagy a hatvanon túl, hanem minden korban, a gyerekkorban éppúgy, mint az öregkorban. Mindenkor.

Készen lenni pedig, ugye tudjátok, azt jelenti, hogy úgy hisz valaki a Krisztusban, hogy teljes bizonyossága van a bűnei bocsánata, a saját bűnei bocsánata és az örök élete felől. ”Avagy mit adhat az ember váltságul az ő lelkéért?” (Márk 8,37). Semmit! De nem is szükséges, hogy bármit is adjon, mert Isten már odaadta Jézust, a saját szeretetének ezt az emberi testté vált, élő darabját, ”hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Ján. 3,16). Aki igazán hisz Ő benne, de úgy, hogy meg is látszik rajta, az számíthat rá, hogy ha majd elkérik a lelkét, nyugodtan jelenhet meg Isten előtt. Mert aki igazán hisz Ő benne, annak megbocsáttattak a bűnei, övé az örök élet. Igen. Akkor számlálod bölcs szívvel a napjaidat, ha minél hamarabb igyekezel teljes bizonyosságra jutni arra nézve, hogy meg vagy-e váltva Krisztus által az örök életre. Ez az első és legfőbb része a megöregedésre való felkészülésnek: az üdvösség bizonyosságában élni a földi életet.

De van itt még más probléma is. Az ember hajlandó azzal a tudattal, beállítottsággal élni, mintha az élet nappalának sohasem lenne vége. Sőt azzal az illúzióval, mintha az a nap állandóan emelkednék előre haladva. Pedig úgy van, ahogyan a zsoltáríró mondja: olyan az élet, ”mint a fű, a mely reggel sarjad; Reggel virágzik és sarjad, és estvére elhervad és megszárad.” (90,5-6). Az életünknek is van reggele, dele és estéje, tehát olyan ideje, amikor a nap felkel, amikor minden sarjad és virágzik. Van delelője, amikor minden pompázik, és van alkonya, a lombhullás és hervadás ideje, és végül estéje, éjszakája, amikor minden megszárad és lekaszáltatik.

A nappal és az éjjel éppen olyan törhetetlen egységet képez, mint az élet és a halál. Minden időszaknak megvan a maga külön fénye és színe.

A felkelő napnak egészen más a fénye, mint a lenyugvónak. Az élet reggelén szélesedik, egyre tágul a horizont. Ismeretlen távlatok integetnek felénk. A világ és az élet nyitva van előttünk, tele vannak ígéretekkel. Azután hamarosan jön a delelő. Ez a dél, éppen úgy mint egy szép nyári napon, gyakran elég hosszan eltarthat. De mégis eljön egyszer a pillanat, amikor az ember ráeszmél, hogy máris alkonyodik. Közeleg az este. Ez a felismerés, ez a tudat az ember egész életperspektíváját megváltoztatja. A horizont most már nem tágul, ami mögött új távlatok nyílnak, hanem szűkül, körülhatárolódik és jön egyre közelebb... Az egész élet és az egész világ kezdenek más megvilágításba kerülni. Megváltozik az egész ember.

És a változásnak ez a korszaka gyakran igen mély, belső hullámzásokkal, viharokkal zárul. Az ember életének egyik legnagyobb krízisperiódusa ez. Nagyobb és kellemetlenebb, mint a pubertás. Ó, de nagyon aktuális ilyenkor, amit a zsoltáríró így imádkozott: ”Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk.” (12. vers). Aki ilyenkor nem Istentől kapott bölcsességgel számlálja a napjait, éli át életének ezt a krízisperiódusát, az sokszor igen nagy ostobaságot tud csinálni. Ilyenkor, a kapuzárás előtti riadalomban követik el férfiak is, asszonyok is a legtöbb hibát az életükben. Jó ezt tudatosítani az embernek magában.

Pál apostol mondja az 1Kor. 13,11 részében: ”Mikor gyermek valék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek: minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat”. ”Elhagytam” - mondja, vagy az eredeti szöveg szó szerinti fordítása: ”letettem.” Olyan egyszerűen hangzik ez, pedig sokszor nagy küzdelembe kerül, míg az ember le tud tenni valamit. Míg például a férfiúvá érett ember le tudja tenni a gyermekhez illő dolgokat. Ez a letevés a bölcs életnek egyik legnagyobb titka. Mert ezután nemcsak azt kell letenni, ami gyermekhez illő volt, hanem később már azt is, ami az élet delelőjéhez illett valamikor. És minél öregebb lesz az ember, annál több mindent kell ”letenni”. Idejében meg kell tanulnunk elengedni, lemondani, letenni dolgokat. És ez a letevés néha nehéz és fájdalmas művelet. Az ember szeretné az élet delelőjének a gazdagságát állandósítani, kezében tartani.

Az evangéliumi életbölcsességnek azt a nagy titkát kell idejében megtanulni, amit Jézus így fejezett ki: ”Mert valaki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; valaki pedig elveszti az ő életét én érettem és az evangyéliomért, az megtalálja azt” (Márk 8,35). Vagyis, aki mindent meg akar tartani magának, elszegényedik, és aki meri letenni a dolgokat, kiengedni a kezéből, az meggazdagszik. Így van például az a szülő is, aki meri elengedni a felnőtt gyermekét, hadd menjen el, élni a maga életét, és nem akarja visszatartani önmagának - az rendszerint nem veszíti el a gyermekét, sőt, így kapja igazán vissza. Akkor számlálja az ember bölcs szívvel a napjait, ha megtanul úgy élni e világban, mint aki ad, és nem úgy, mint aki követel. Az készül fel a megöregedésre, aki még fiatalon megtanulja a lemondás, a letevés művészetét keserűség, neheztelés nélkül, és abban a boldog tudatban, hogy az áldozat sohse teszi az embert szegényebbé, sőt mindig csak gazdagabbá.

És végül még egy probléma van itt. Az a közvélemény, amiben ténylegesen benne élünk, nemcsak a haláltól fél, hanem már magától az évek múlásától is. A mi kultúránknak egyik hamis ideálja a sok közül éppen a mindenáron fiatalnak lenni akarás. Pedig a fiatalság, az ifjúság az ember életútjának egyik fázisa. Hogyan lehet egy fázist az életúton céllá tenni? És mégis a fiatalosság ideálja igen nagy szerepet játszik az emberek érzés- és gondolatvilágában. Igyekeznek a fiatalság életfázisát minél hosszabban kinyújtani, úgy, hogy minden egyéb életfázison is áthasson. A jelszó az, hogy az ember olyan idős, amilyennek érzi magát. Ha tehát valaki nem akar megöregedni, akkor fiatal marad. Ezzel az ostobasággal szemben jó, ha tudomásul vesszük azt a józan igazságot, hogy az ember pontosan olyan idős, ahány éves. De ezt a mi korunkban nem szívesen hallják.

Egész technikája fejlődött ki annak, hogy legalább a fiatalosság látszatát meg lehessen őrizni, akkor is, ha az a művelet az arcnak minden jellegzetességét és személyi tulajdonságát elveszti. Egy olyan technika, amelyik abban látja lázas törekvéseinek a diadalát, ha a nagymamát úgy tudja megváltoztatni, hogy versenyre kel fiatalságban az unokájával. E szerint a közvélemény szerint az öregedés a legijesztőbb réme az életnek. Mi mindennel álcázzák az emberek az öregedés jeleit maguk előtt is, meg a környezetük előtt is! Egy nagy belső tiltakozás van az emberben az öregedéssel szemben, ami persze a belső konfliktust csak annál nagyobbá teszi. Az ember megjátssza a fiatalt, mintha a nap még emelkedőben volna, és egyszerre teljesen előkészületlenül lepi meg a sötétség, rászakad az este. Ó, igen, nagyon fontos alapigénk könyörgése: ”Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” Vagy úgy élni a napjainkat, hogy le tudjuk leplezni magunkban a fiatalosság hamis ideálját.

És le tudjunk számolni azzal a ténnyel, hogy igenis minden múló nappal idősebb lettem. Nem olyan borzasztó dolog az öregség, amitől félni kellene. Az élet estéje nemcsak egy panaszos függvénye a nappalnak, hanem az öregkornak is megvan a maga sajátos célja és értelme, különben nem hagyna Isten megöregedni bennünket. Sose úgy lássuk az életet, mint egy körbenjárást, mintha az öreg ember visszatérne egy bizonyos második gyermekkorba, hanem úgy, mint egy előrehaladást, mint egy növekedést a kegyelemben, érési processzust az örökkévalóságra.

Az öregkornak az a tulajdonsága, hogy az ember már túl van az élet kemény küzdelmein és munkáján, és most már mind jobban elmélyülhet az Isten békességében. Minél öregebb lesz valaki, annál jobban meg kell, hogy élje, és ki kell, hogy ábrázolja azt, amit tulajdonképpen minden keresztyénnek, minden életkorban is meg kellene valósítania: az Istennel való békességet, az Úrral való meghitt barátságot. Minden keresztyén ember Istennel szemben mindig koldus is, szolga is, barát is. Az öregnek van az a kiváltsága, hogy egyre kevésbé koldus és szolga, és egyre jobban barátjává lesz az Istennek. Mennyi áldás forrásává lehet a környezetére a maga szelíd békességével, közbenjáró imádságával Istennek egy-egy olyan kedves, öreg barátja, mint Ábrahám. Ne féljetek az öregkortól, sokkal inkább úgy tekintsétek, mint amit egyre jobban beragyog az örökkévalóság közelgő reggelének a fénye, a Krisztus feltámadásának a dicsősége.

Öregebbek, fiatalabbak: könyörögjünk együtt a zsoltáríróval: Uram, ”Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk”.

Ámen

Dátum: 1962. július 17. (öregek, betegek vasárnapja).

Ismerjük ezt az igét mindnyájan. Sokszor hallottuk már itt is. Olyan áldásformula ez, amivel befejezni szoktuk az istentiszteletünket. Pál apostol is levelének a legvégén írja a thesszalonikaiaknak. Nálunk is minden összejövetelünk ilyen áldáskéréssel szokott végződni. Most pedig ezzel kezdődik, áldással kezdjük az istentiszteletünket. Bár igazán a mi Urunk áldásának az ereje hatná át az igén keresztül az egész együttlétünket! Hiszen talán semmire nincs olyan nagyon szükségünk ma, mint Istennek erre az áldására. Szeretnék azért most ennek az igének az alapján néhány nagyon komoly és felelősségteljes tudnivalót elmondani az egész emberiség egy olyan aktuális problémájáról, amiről a mai vasárnapon minden magyar református és evangélikus templomban is szó lesz: a háború és béke kérdéséről. Arra kérlek, úgy hallgassátok, mint Istentől kiimádkozott üzenetet, hogy azután igazán áldássá is váljék ez az ige életünkben, ennek a világnak a javára.

1) Azt mondja az apostol: ”A békességnek Istene szenteljen meg titeket mindenestől...” Ne is menjünk egyelőre tovább. Ragadjuk meg rögtön ezt a kifejezést: ”a békességnek Istene”. Ez a két szó így együtt: Isten, békesség - összetartoznak egymással. Úgy látszik, annyira fontosnak tartja ezt Isten tudtul adni az embereknek, hogy a Bibliában feltűnően sokszor fordul elő így: ”a békességnek Istene”. Isten annyira a békességnek az Istene, hogy megismerni Istent egyenesen azt jelenti: megbékülni vele, elfogadni az Ő béke-ajánlatát, amit tesz nekünk a Krisztusban. Egy példával hadd tegyem ezt érthetőbbé. Egyszer egy nagyon hitvány embert, aki nagyon mélyre merült a legszörnyűbb bűnök mocsarába, egy hívő keresztyén meg akart menteni, és fel akart emelni. Elkezdett beszélni neki Isten büntető haragjáról, az ítéletről, a kárhozatról, ami felé halad, ha meg nem tér. Minden szó falra hányt borsó maradt, lepattogott a gőgös, kemény szívről. Akkor ez a keresztyén ember kérte Istent, mutassa meg neki a Bibliában azt az igét, amely ezt a kőkemény szívet össze tudná törni. És azon a napon épp ezek a versek következtek az igeolvasási rendjében: ”Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy... Mivel kedves vagy az én szemeimben, becses vagy, és én szeretlek”. (Ézs 43,1-4) Amikor elolvasta, megijedt, és arra gondolt: ez nem lehet a helyes ige! Egy olyan elvetemült bűnösnek nem mondhat Isten ilyet! De azután félve és megalázkodva mégis engedelmeskedett, felkereste züllött barátját, és így szólt hozzá: Jó hírt hozok ma neked. Jézus üzeni: ” ”Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy... Mivel kedves vagy az én szemeimben, becses vagy, és én szeretlek”. Annak az embernek tele lett a szeme könnyel és végtelen keserűséggel ezt kérdezte: Igaz ez? Hát nem haragszik rám Isten, szerethet engem, aki annyit vétkeztem ellene? Igen! - mondta a barátja -, és elkezdett beszélni neki Jézusról, aki a látható bizonysága annak a jó hírnek, hogy Isten megbocsátott és szeret még egy olyan rossz embert is, mint ő. És ekkor ez a kemény szívű ember összetört, megtisztult.

Mi is nem éppen abban ismerünk rá igazán Istenre, nem ez jelenti-e éppen a leghatalmasabb istenélményt, hogy egyszer csak rácsodálkozunk arra a kimondhatatlan örömhírre, hogy megbékült velünk, pedig nem ezt érdemeltük? Hiszen mindaz, amit ez a drága név: "Jézus" jelent, nem egyéb, mint egy nagy békeüzenet a világnak, mint egy véresen valóságos deklaráció arról, hogy Isten a maga részéről aláírta és megkötötte velünk a békét. Nem haragszik, nem vádol azért, hogy törvénye ellen mi, emberek fellázadtunk, parancsait semmibe vettük, áthágtuk. Nem hányja szemünkre, hogy elkövettük ellene a legnagyobb sértést, azt, hogy nem bíztunk Benne, nem hallgattunk Rá, nem követtük akaratát, tehát a szó szoros értelmében ellenségei voltunk. Hanem íme, hajlandó megbocsátani, elfelejteni mindent. Ellenségeit úgy győzi le, hogy felajánlja nekik a barátságát, rámutat a keresztre, és azt mondja: nézd, ennyire igazán meg akarok békülni veled, ennyire igazán szeretlek, ilyen végtelenül drága vagy te nekem! A te békességednek a büntetése itt van. Igen, ennyire nem akarja Isten a pusztulást, a büntetést, a halált, ennyire nem akarja, hogy valaki elvesszen - még ha megérdemelte is -, hanem igazán azt akarja, hogy éljen, sőt örökké éljen. Ilyen Isten a mi Istenünk. Ennyire igazán a békesség Istene az Isten. Ez az evangélium.

2) Ennek pedig egészen konkrét, gyakorlati következménye van. Az, ha valaki Istennek a Jézusban felajánlott békeajánlatát egyszer megismeri és elfogadja, az többé maga sem lehet más, mint a békesség embere. A békesség Istenét Urának valló ember kizárólag és minden körülmények között csak a békesség embere lehet ebben a világban. Ezt ezért kell ilyen határozottan kihangsúlyoznunk, mert ma, amikor a háború és béke kérdése ennyire kiélezett probléma ebben a világban, nem áll olyan világosan a köztudatban, ahogyan kellene. Ne restelljétek mindig, újra a leghatározottabban kifejezésre juttatni bármilyen fórum előtt, hogy ti, a békesség Istenének a gyermekei, nem is lehettek mások, mint a békesség emberei.

Ugye senki előtt sem kétséges, hogy Jézus mit szólna az atomháborúhoz, a pusztulást, halált hozó bombázó repülőgépekhez, füstölgő romokhoz?! Mindannak a tönkretételéhez, ami szép és jó, millió kisgyermek elárvulásához, emberek százezreinek az elnyomorodásához. Ugye senki előtt sem kétséges, hogy Jézusnak milyen szava lenne az emberben lapuló állati ösztönök elszabadulásához, ahhoz a mérhetetlen gonoszsághoz és szenvedéshez, lealjasodáshoz és lerongyolódáshoz, amit egy mai értelemben vett totális háború hozna reánk?!

Valaki azt mondta: ha most még egyszer kitör egy háború, akkor már többé nem tör ki... Mert az könnyen totális megsemmisülést jelenthet, olyat, amire rámehet az egész kultúránk, jövőnk - sőt a világ is. Ugye nem kétséges, hogy minderre a lehetőségre Jézusnak csak egyetlen szava lehet, az: Nem! És nektek is, a békesség Istene nevében csak egyetlen szavatok lehet rá: Nem! És a Krisztus egyházának is csak ez lehet a szava minden háborúra: Nem! Keresztyén ember nem mondhat olyat, hogy majd elintézi az ügyeket egy atombomba ide vagy oda - csak persze nem oda, ahol mi vagyunk! Az a Jézus, akinek a lényege az, hogy könyörül az ember nyomorúságán, bűnén, átkán, egy pillanatra se bírná ki olyan egyházban, amely meg tudna alkudni a háborúval, amely tétlenül volna képes szemlélni az élet kiirtását.

Az a Stanley Jones, akire olyan sokat hivatkozik ma a hívő keresztyénség, mondta a következőket: ”Ha a háború helyes, akkor Krisztusnak nincs igaza, és ha Krisztusnak igaza van, akkor a háború helytelen. Ha Krisztus ebben a világban tartózkodik, akkor a háborúnak el kell tűnnie. Ha viszont a háború itt marad, akkor meg Krisztusnak kell mennie. Krisztus és a háború összeegyeztethetetlen egymással. Nem lehetséges a békés egymás mellett élésük. Ha választanom kell, Krisztust választom. Így a háborút elvetem.” Te sem tehetsz másképp! Ne hagyjatok soha, sehol kétséget magatok felől a tekintetben, hogy a háború és a béke kérdésében melyik oldalon álltok, hiszen ti, a békesség Istenének a hívei, természetesen és magától értetődően csak a békesség emberei lehettek!

3) De azzal még nem sokra megyünk, ha nemet mondunk, ha tiltakozunk mindenféle háború ellen. Ezt ma a világ is megteszi, hála Istennek! Nekünk, a békesség Istene gyermekeinek ennél még tovább is kell mennünk. Nekünk mindenféle háborúságot a gyökerében kell megragadnunk. Krisztus egyházának ebben a kérdésben ez a legfontosabb feladata: vagyis egy igazán radikális küzdelem a háború ellen - mert a radix, a gyökér, a háborúskodás legmélyebb gyökere ellen kell küzdeni. Ez a gyökér, ez a forrás pedig - az ige szerint - az embernek és az emberiségnek az egész lelkületében, lelkiségében, szellemi habitusában van. Érdekes egy nagy hírű kultúrtörténésznek a második világháborút pár évvel megelőzően tett kijelentése: ”Megszállott világban élünk. És mi tudjuk ezt. Senkit sem érintene váratlanul, ha az őrület egy nap őrjöngésbe törne, melyből a szegény európai emberiség eltompultságba és megzavarodottságba hullana vissza, miközben még dübörögnek a gépek, de a szellem elköltözött. A jólét növelése, még nagyobb haladás, még több kultúra, technika, műveltség nem segíthet rajtunk. Ami igazán szükséges, az egy belső megtisztulás. Az ember szellemi alkata kell hogy megváltozzék. Új lelkiségre van szükség.” (Huizinga: A holnap árnyékában) Pedig akkor még nem volt atomkorszak.

A háború végeredményben nem egyéb, mint egybeömlése rengeteg millió apró lelki folyamatnak: olyanoknak, mint bizalmatlanság, önzés, gyűlölet, hatalmi vágy, faji előítélet, irigység. Ezeknek az összeömlése és hömpölygő folyammá áradása a háború. Ez a lelki robbanóanyag, amihez már csak egy lelkiismeretlen csóva kell, hogy bekövetkezzék a végzetes explózió. És ez a veszedelmes robbanóanyag az egyes emberek szívében gyülemlik. Mondjuk úgy, mindnyájuk szívében. Ezért a harcunk a háború ellen itt kezdődik: a szívben. Mert az ugye természetes, hogy nem az atomban van a veszedelem, hanem az emberben. Az atomerő magában véve sem nem jó, sem nem rossz. Nem isteni és nem ördögi erő. Egyszerűen természeti erő. A veszély nem ettől van, hanem az embertől. Az igazi probléma nem a technika vagy a tudomány kérdése, hanem az ember morális magatartása és felelőssége. A végső kérdések nem a laboratóriumokban dőlnek el, hanem az emberek erkölcsi beállítottságában. A nagy probléma most az, hogy elég érett-e az emberiség arra, hogy a megismert atomerőt helyesen is tudja használni. A mentalitásról van szó. Egy új, jobb, felelősségteljesebb lelkiségért való szellemi küzdelemről van szó. Az egyes embert és a népeket eltöltő új lelkiségről.

4) Érzitek már, mennyire aktuális ez az áldás-kérés: ”Maga pedig a békességnek Istene szenteljen meg titeket mindenestől”? Luther Márton ezt a szót, hogy ”mindenestől”, úgy fordítja a német Bibliában: durch und durch (át meg át). Jó pestiesen így mondhatnám: a békesség Istenének a Lelke járjon át, hasson át benneteket, durch und durch. Tehát minden porcikánkat, gondolatunkat és indulatunkat, idegeinket és reflexeinket, ösztöneinket és vágyainkat. Durch und durch! (Át meg át!). Hogy ne maradjon bennünk semmi abból a bizonyos szellemi fertőzöttségből, az irigységnek, gyűlöletnek, önzésnek, hatalmi vágynak abból a lelkületéből, ami a háborúhoz a lelki töltést, az atmoszférikus robbanóanyagot szolgáltatja.

Amíg két jó barát ellenséggé tud válni, amíg férj és feleség nem tud egymás mellett élni, addig egy-ugyanazon népen belül nem szűnik meg a fúrás, acsarkodás, gyűlölködés, rosszindulat egymás iránt. Addig a háború lelki puskapora mindig robbanásra kész állapotban veszélyezteti az emberiség életét. Ezért fontos, hogy a békesség Istene maga szenteljen meg bennünket mindenestől, és a mi egész valónk, mind testünk, mind lelkünk, tisztán, feddhetetlenül őriztessék meg a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére. Azzal járulsz hozzá legeredményesebben a háború elleni küzdelemhez, ha kiszolgáltatod magad Isten Lelkének, hogy mosson át, itasson át, szenteljen meg, telítsen meg téged magadat, meg a környezetedet - durch und durch! Mindenestől.

És még valami egészen speciálisan keresztyén feladatunk van ebben az ügyben. Ugyanezt az áldást, a békesség Istenének ezt a megszentelő áldását kérni a többi emberre is, az egész világra! Az imádság nemcsak áhítatossági gyakorlata a hívő embernek, hanem komoly szolgálata kell hogy legyen, elszánt szellemi küzdelem. Pál apostol azt írja az Efézusi levélben: ”Mert nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak.” (Ef 6,12) A háborút előidéző eme erők ellen szellemi harcot folytat Krisztus népe. Ebben az imaharcban igazán remélem, hogy mindnyájan, akik csak imádkozni szoktunk, naponként kiveszitek a részeteket. Mert ha nem, akkor mit ér egyáltalán az imádságotok, akkor mi a csudáért szoktatok egyáltalán könyörögni? Ma, ha valaki nem vállalja ezt a szellemi küzdelmet a világ rontó erőivel szemben a maga rendszeres imaszolgálatával, az jobban teszi, ha többet nem is imádkozik. Nem használni ma ezt a leghatalmasabb fegyvert, amivel a lelkület fertőzése ellen a lelki atmoszféra tisztaságáért harcolni lehet, bűn. Könyörögni, könyörögni, könyörögni azért, hogy a békesség Istene szentelje meg ezt az egész világot - durch und durch!

Ugye, mennyire aktuális ez az áldás? Rajtunk áll, hogy valóban áldássá váljék Istennek ez az igéje mindnyájunk életében, ennek a világnak a javára.

Ámen

Dátum: 1961. június 4.

Azon az első pünkösdön, amelynek az emlékezésére ma ünnepelünk, ez az ígérete teljesedett be Jézusnak: ”Eljövök ti hozzátok!” (18b vers). Pünkösd ezt a döbbenetes tényt hirdeti, hogy eljött hozzánk, mindnyájunkhoz az Isten. A Golgotán történt, hogy Isten hidat vert az elveszett emberi nemzetséghez, jól ráépítve azt Jézus szenvedésének és halálának erős pilléreire. Pünkösdkor pedig az történt, hogy maga Isten is átjött ezen a hídon. Eljött Isten hozzánk a maga hatalmával, bölcsességével, szeretetével, könyörületével. Nemcsak hozzánk, hanem még mélyebbre, még bensőségesebben: be a szívünkbe, az életünkbe.

Igen, a golgotai kereszt által az történt, hogy mi lettünk az Istenéi, pünkösd által pedig az történik, hogy Isten lesz a mienk. Amilyen valóságosan jött bele Isten karácsony estéjén a betlehemi jászolba, olyan valóságosan jön bele pünkösdkor az emberek szívébe. Akkor testben jött el, hogy mint ember, emberi személy ezen a földön meghaljon, pünkösdkor pedig lélekben jött el, hogy mint lélek, szellemi személy ezen a földön éljen. Ezért mondta Jézus búcsúzóul a tanítványainak: ”Eljövök ti hozzátok!” Igen, Ő ugyan elmegy, de majd az Atya más Vigasztalót küld, Aki velük marad mindörökké. Vigasztaló: így nevezi Jézus azt az isteni Szent Lelket, akiben Ő maga, az önmagát Jézusban kijelentő Isten jön vissza az övéihez, e földre. Éppen ezért megy el Ő, hogy még többet, még nagyobbat adhasson: Isten Lelkét. A Vigasztalót. Erről a Vigasztaló Lélekről, illetve annak munkájáról szeretnék most néhány konkrét tudnivalót elmondani. Arról, hogyan vigasztal Isten Szentlelke. Jézus azt a Vigasztalót, akit az Atya küld: az igazság Lelkének nevezi, és ezzel mintegy a vigasztalás lényegét is meghatározza. Vagyis Isten az Ő Szentlelke által mindenekelőtt úgy vigasztal, hogy felfedi az igazságot.

Mint jelent ez? Emberileg a vigasztalás majdnem mindig hazugság által történik. Például egy gyógyíthatatlan beteggel megpróbáljuk elhitetni, hogy nem is komoly a baj, múló zavar az egész. Néha egész hazugságszövevény veszi körül a betegágyat. Jaj, csak az igazságot meg ne tudja! Így vigasztalunk mi. Egy elkeseredett, elégedetlen embernek, vaksorsban szenvedő léleknek úgy ad a világ vigasztalást, hogy áltatja a lelket, megpróbál szépeket mondani neki. Olyan ígéreteket vetíteni elé, aminek a valóságában nem hisz. Megint csak hazugsággal próbál az ember vigasztalni. Ő is tudja, a szenvedő lélek, meg én is, a vigasztaló, hogy nem igaz, amikor ilyen általános szólamokat mondunk: majd meggyógyul, majd kiderül, majd rendbe jön minden. Ismeritek azt, amikor nagy vigasztaló ígéreteket teszünk a sors nevében, meg az idő nevében, azt mondjuk: majd meggyógyítja az idő, az a nagy orvos. Nos, mind az efféle hazugságok csak arra valók, hogy valamivel feledtetni akarjuk a szomorú embert. Ezért azután a vigasztaló hazugságainkat még ilyen jó tanácsokkal is meg szoktuk toldani: szórakozzék, kapcsolódjék ki, ne is gondoljon rá.

Amikor hallom az emberi vigasztaló szólamokat, mindig arra gondolok, hogy Jézus nekünk más Vigasztalót adott. Olyan Valakit, Aki nem azzal vigasztal, hogy eltakarja a valóság rútságát, hanem éppen ellenkezőleg: azzal, hogy felfedi az igazságot. A halálra azt mondja: halál. A bűnre, hogy bűn. Nem leplezi az igazságot. Nem mondja, hogy nem vagy hibás, ártatlanul bántanak, igazságtalanul mondanak rád mindenféle rosszat, hanem azt mondja: alázkodj meg a bűneid súlya alatt. Tudjátok, milyeneket szokott mondani a Vigasztaló Lélek? Nem az a fő bajod, hogy gyógyíthatatlanul beteg vagy, hanem az, hogy nem vagy elkészülve az Isten színe előtt való megjelenésre. Nem az a bajod, hogy olyan rosszak az emberek körülötted, nem értenek meg, nem szeretnek, hanem az, hogy tényleg olyan utálatos vagy, valóban olyan kiállhatatlan vagy, akit nem is fognak sohasem szeretni, ha meg nem változol. Nem az a legfőbb bajod, hogy meghalt valakid, akinek az elvesztése gyógyíthatatlan sebet ütött a lelkeden, hanem az, hogy nem hiszel eléggé az örökkévalóságban, az örök élet valóságában és Jézus megváltó kegyelmében. Nem azért szomorú a sorsod, mert elvesztettél valakit vagy valamit, hanem azért, mert az Úrral való kapcsolatod vesztetted el. Önző vagy, aki csak a magad veszteségére tudsz gondolni, ahelyett, hogy együtt tudnál örülni az előrement kedvesed örömének. Igen, ilyen dolgokat mond a Vigasztaló Lélek. Az igazságnak a Lelke. Kíméletlenül leleplezi az igazságot. Nem az én igazságomat, amit védeni szoktam, hanem az igazságot.

De hiszen ez nem vigasztalás, mondhatná valaki, hanem vád. Isten Lelke úgy vigasztal, hogy vádol, hogy ellenem fordul, hogy engem tesz felelőssé, bűnössé? Igen. Úgy. Pontosan úgy. Mert enélkül nincs igazi vigasztalás, csak áltatás. Isten Lelke, az igazság Lelke egészen a legmélyére hatol le az emberi léleknek, és éppen azáltal gyógyít, hogy felfedi a szív legelrejtettebb világának a bűneit, a titkait. És ezt azért teszi, hogy odaalázzon Jézus keresztjéhez, ahol minden újabb leleplezett bűnre van bocsánat. Tehát Isten Szentlelke úgy vigasztal, hogy vád alá helyez, hogy azután Jézus keresztjénél megkaphassam a fölmentést is.

Atyámfiai, az egyetlen igazi vigasztalás mindenféle szomorúságban és szenvedésben a bűnbocsánat, a minden vád alól való felmentés! De csak az részesül ebben a vigasztalásban, aki érzi a vád súlyát. Csak azt lehet felemelni, aki tudja, hogy méltó az ítéletre. Tehát így vigasztaló a Szentlélek, hogy felfedi benned a lelked mélyén minden bajnak az igazi okát. Mindig valami speciális bűnt, kideríti az igazságot, azt, hogy mi okozta a vigasztalanságot, és így teszi lehetővé a szabadulást a bűnbocsánat által. Ismered-e ezt a vigasztalást? Kell-e neked ez a vigasztalás? Azt mondja Jézus róla, hogy a világ nem képes befogadni, mert nem tudja elviselni ezt a fajta vigasztalást, az igazság Lelkét. Igen, aki nem képes a bűne bevallására, megbánására, az csak azt tudja befogadni, aki őt igazolja, aki neki ad igazat, vagyis, aki hazugsággal vigasztal. El bírod-e viselni az igazság Lelkének a vigasztalását? Igényled-e egyáltalán? Nézd, a te számodra is van bocsánat, feléd hajlik az irgalom, kiemel a mélységből és átvisz a dicsőségbe egy szabadító égi kar: a Vigasztaló Isten Lelke, Jézus Lelke.

Azután úgy vigasztal Isten Lelke, hogy nem hagy egyedül. Így mondja a búcsúzó Jézus: ”Nem hagylak titeket árvákul; eljövök ti hozzátok.” (18. vers) Az emberi lélek egyik legkeservesebb alapérzése az árvaság, az elhagyottság érzése, az egyedüllét. Ezzel együtt a kiszolgáltatottsága a sorsnak, a betegség erőinek, az emberi gonoszságnak, a természeti erőknek. Egy ember akkor is érezheti árvának magát, ha sok emberrel van körülvéve, ha apja-anyja megvan, ha nagy családban él. Jézus is, amikor azt mondta: ”Nem hagylak titeket árvákul”, olyan embereknek mondta ezt, akiknek még éltek vagy a szüleik, vagy a feleségük, vagy a többi hozzátartozójuk. Tehát nem maradtak volna árvák világi értelemben véve. Vagyis az az igazi árvaság, amikor úgy érzi valaki, hogy elhagyta az Isten. Az az ember van halálosan egyedül, magányosan, aki Isten nélkül van. Ennek az árván maradásnak a szorongását látta Jézus a tanítványai szemében, ezért biztatta őket, hogy ettől ne féljenek, nem maradnak árván, eljön hozzájuk. És ez az ígéret teljesedett be pünkösdkor. Jézus eljött, Jézus itt van, abban a Vigasztalóban, Akit az Atya küldött. Jézus jelenléte realizálódik egy-egy árva lélek számára.

Vigasztaló. Az eredeti görög szó még többet jelent: Paraklétosz. Tehát Akit az Atya ad, olyan segítőtárs, Aki a Jézusban hívő ember mellé odaáll, Akire az ember rábízhatja minden dolgát. Olyan Valaki a Paraklétosz, Akit a bajban levő ember segítségül hívhat, Aki az embernek felveszi a gondját, eljár az ügyében, mint ügyvéd. Senkinek sem kell tehát árván élnie az életét. Nem nagy vigasztalás az, hogy Isten szinte egy mennyei ügyvédet küld mellénk, olyan Valakit, Aki át akarja venni az ügyeinket, Aki törődni szeretne velünk, ha rá mernénk bízni magunkat? Annyi mindenféle baj van az ember életében, annyi mindenkivel pere van az embernek, a férjével, a feleségével, a gyermekeivel, az emberekkel, önmagával. Nos, Jézus azt üzeni: itt vagyok én, fordulj hozzám, ne magad intézd az ügyedet. Higgyük el, hogy velünk van. Velünk van a Bibliában. Amikor kinyitjuk, hogy tanácsot, útmutatást keressünk benne, kézen fog bennünket a Szentírás országában, és végigvezet benne, megmagyarázza az igéket, a titkokat a saját birodalmában. Velünk van a többi hívőkkel való közösségben: ”Mert a hol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20) Van gyülekezet, te mégis árva vagy, egyedül érzed magad? Hát te is jöhetnél, együtt lehetnél a többiekkel való közösségben. Te is megbeszélhetnél Vele mindent, mint ahogy általában a hívő emberek teszik. Te is megkérheted, hogy intézkedjék a dolgaidban, te is átadhatnád Neki a problémáidat, mint olyan sok hívő ember teszi mindig, újra és újra. És akkor te is megtapasztalnád, mennyire úgy van, ahogyan igénkben ígérte: ”Nem hagylak titeket árvákul, eljövök ti hozzátok!” (18. vers)

És még ennél is tovább megy a Szentlélek vigasztalása. Aki ezzel a csodálatos Vigasztalóval, Paraklétosszal, isteni Lélekkel kapcsolatba került, az nemcsak azt tapasztalja boldogan, hogy benne maga Jézus jött el hozzá, hanem azt is, hogy Jézus bejött a szívébe, a lelkébe, hogy Jézus benne van az emberben, mint a nap világossága a szobában. Jézus ilyen titokzatos dolgokat mond nekik: ”Azon a napon megtudjátok majd ti, hogy én az Atyámban vagyok, és ti Énbennem és Én tibennetek.” (Jn 14,20) Hogy összeszövődnek itt a személyek: Krisztus az Atyában és mibennünk, mi a Krisztusban és Vele együtt az Atyában. Isten és a Benne hívő ember elválaszthatatlanul összefonódnak, egymásba karolnak, egymást áthatják. Vagyis az Istennel való lelki eggyé válásnak valami egészen új csodája születik meg a Szentlélek által. Nem lehet ezt magyarázni, megérteni, csak alázatos szívvel elfogadni.

Ezért nem kell nagyot kiáltani, ha imádkozni akarunk, elég a léleknek elsóhajtott imádsága. Hiszen bennünk van az, akihez szólunk! Ezért lehet a bűn ellen harcolni és győzni, ezért lehet ereje a bizonyságtételnek. Ezért lehet már a földön enyém az örök élet, mert Krisztus az Atyában, a hívő ember a Krisztusban, és Krisztus az emberben, a hívő lélekben van. Képzeljétek, mi történik egy emberrel, ha csakugyan megszállja az Isten Lelke?! Ha emberlétének a legmélyebb alapjáig, egészen odáig, ahol az indulatok születnek, megtelítődik a Lélek világosságával?! Akkor azután igazán kiteljesedik egy ember, és erős lesz, tiszta, hasznos, boldog. Elkezd az élete sugározni, világítani, mint a villanykörte, amely belekerül az áramkörbe. Akkor az embernek mindene beszélni kezd, énekelni, ujjongani. A szava, a munkája, az öröme, de még a fájdalma is. A legnagyobb vigasztalás éppen az, amikor az ember önmagán tapasztalja, hogy kiteljesedik benne az élet, amire megváltott bennünket az Isten. Láthatóvá válik cselekedeteinkben, kiábrázolódik lényünkben a Krisztus. Krisztus élete. Azt mondja Jézus: ”Azon a napon megtudjátok majd ti, hogy én az én Atyámban vagyok, és ti én bennem, és én ti bennetek.” (20. vers) A te számodra elérkezett-e már az a nap? Te megtudtad-e már, hogy Ő benned van, és te Őbenne? Ó, de jó lenne, ha mihozzánk is eljönne Jézus, a Vigasztaló, ez a titokzatos, áldott Paraklétosz! Vajon eljön-e? A mi szívünkbe is bejön? Minket is megtelít a maga áldott jelenlétével? Hogyan?

Nos, lelkészi gyakorlatomból hadd mondjak el befejezésül valamit, ami oly gyakran megismétlődött már. Szenvedő embert vigasztalok, érvelek, magyarázok neki, de ő csak ingatja a fejét. Tényekre mutatok rá, ahol a vigasztalás bekövetkezett. Azt mondja: az más volt, az nem az ő esete. De elkezdünk imádkozni együtt, s ha a szenvedőt körülveszi a csendesség, egyszerre megindul a Lélek titokzatos munkája, és a beteg lélek mélyen fellélegzik. Arcára ráül valami kiengesztelődött és boldog nyugalom. Szívét eltölti az értelem feletti békesség. Csoda történt vele: a Lélek, a Vigasztaló, a Paraklétosz erősebb volt, mint ő. Értitek? Hallgasson hát el minden érvelés, magyarázás, beszéd, és kezdjünk el könyörögni! Kérjük azzal az énekkel, amit oly sokszor énekeltünk már, de most énekeljük úgy, mint akik igazán nagyon rá vagyunk szorulva arra az áldott Vigasztalóra:

Isten élő Lelke, jöjj, áldva szállj le rám,
Égi lángod járja át szívem és a szám!
Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel!
Isten élő Lelke, jöjj, áldva szállj le rám!

463. ének 1. verse

Ámen

Dátum: 1963. június 2. (pünkösd).

Ez a mai ünnep a menny felé irányítja tekintetünket. Ilyenkor különösen is nagyon sokszor van szó arról, amiről egyébként olyan keveset beszélünk: a mennyről. Hiszen ez a mai ünnep a mennybemenetel ünnepe. A róla szóló tudósításban is szinte halmozódik egymásra mindig újra a ”menny” szó: ”mit állotok nézve a mennybe? Ez a Jézus, a ki felviteték tőletek a mennybe, akképen jő el, a miképen láttátok őt felmenni a mennybe.” (ApCsel 1,11) Ennek a tudósításnak alapján valljuk az Apostoli Hitvallásban is mindig újra, hogy Jézus, miután harmadnapon halottaiból feltámadott, ”felméne a mennyekbe”. Alapigénkben egyenesen arról van szó, hogy az ember mond ilyen furcsaságot, ”Ha a mennybe hágok fel ott vagy...” Mindezek a kijelentések és elképzelések a mennyről, a mennyországról, a modern technika fejlődésének a mai korában, amikor mesterséges holdak, embert szállító űrrakéták cikázzák be az égboltozatot, lassan a csillagok közötti távolságot, ezek a mennyről való képek és kijelentések kezdenek valószínűtlenné, hihetetlenné válni. Kezdik az egész hitünket összezavarni. Éppen ezért jó, ha ezen a napon, Urunk mennybemenetelének a napján, megint megpróbáljuk tisztázni a régi fogalmakat.

Először azt, hogy mi is tulajdonképpen az, amit a Biblia mennynek nevez, mert az bizony sokszor egészen más, mint amit mi emberek képzelünk el róla. Láttam már, bizonyosan ti is láttatok már régi Bibliában, régi hittankönyvekben olyan illusztrációt, amelyben a művész Istent akarja ábrázolni, mégpedig olyanformán, hogy rajzolt vagy festett egy fehér szakállú, jóságos arcú öreg embert, amint egy lebegő dicsőséges trónusról mintegy felhőkön keresztül kikönyökölve néz le a Földre. Borzasztó! Nemcsak azért, mert megmondatott, hogy ne csinálj magadnak faragott vagy festett képet az Istenről - hiszen nem is lehet, Istent soha senki nem látta -, hanem főleg azért, mert abszolút helytelen elképzelést támaszt az emberben egy ilyen illusztráció Istenről, az Ő egész mennyei világáról, akár primitív egyszerűséggel készült, akár michelangelói nagyszerűséggel is az az illusztráció. Az ilyen és ehhez hasonló elképzelések adtak azután méltán okot a gúnyolódásra. Viszont mi sem könnyebb, mint nevetségessé tenni azt az elképzelést, hogy a felhők felett valahol magasan, a csillagok világában van a menny, ott lakik az Isten. Nézzétek, mondja a világ, repülőgépeinkkel már messze túlszálltunk a felhők fölé, rakétáinkkal már a Holdat is elértük, különleges távcsöveinkkel már azt is megállapítottuk, hogy a csillagok világán túl más csillagvilágok vannak, és azokon túl megint mások, hol van hát akkor a menny?

Testvérek, a Biblia sohasem tanította, hogy a menny valahol a fejünk felett nagy magasságokban, a felhőkön túl, meg a csillagok világán túl van. Nem! Ezt a Biblia sohasem mondja. Ezt az emberek képzelete szülte. Éppen a Jézus mennybe meneteléről szóló tudósítás mutatja, hogy mennyivel másképp beszél a Biblia a mennyről, mint a menny valóságát tagadó emberek. Rengetegszer elmondtam, de nem restellem éppen most újra elmondani: figyeljétek meg a történetet, itt nem arról van szó, hogy Jézus elkezdett emelkedni a földről, mint egy helikopter, mind magasabbra, fel a felhők fölé, és így lassan eltűnt az utána meredő emberi szemek elől. Nem! Hanem: ”az ő láttokra felemelteték, és felhő fogá el őt szemeik elől.” (ApCsel 1,9) Mintha azt mondaná: a szemük láttára láthatatlanodott bele Jézus a mennyei világba, abba a másik dimenziójú létformába, ahová a tekintet, a távcső, a rádióhullám, az űrhajó nem ér el.

Az a menny, ahová Jézus felment, nem egy térbelileg és időileg más világ, másik hely, ami valahol a felhőkön meg a csillagokon túl volna, hanem egy másik létforma, egy magasabb rendű, más dimenziójú élet lehetősége, ami véges és mulandó életformánkkal szemben az örökkévaló életforma, amit mi nem is tudunk elképzelni, mert minden gondolatunk és elképzelésünk a térhez, időhöz van kötve. Ne tévessze hát senki össze ezt a mennyet, amiről a Biblia beszél, a csillagos éggel, hiszen az is, akármilyen mérhetetlenül nagy és kiterjedt, mégiscsak a teremtett mindenség látható részéhez tartozik, ahol éppúgy, mint a Földön, a gravitáció, meg a mulandóság, a halál fizikai törvényei uralkodnak. Éppen ez a látható, fizikai világ az a bizonyos felhő, ami eltakarja tőlünk a mennyet. E mögött a látható fizikai világ mögött, e mögött a felhő mögött - nem felett, túl, magasabban, hanem mögötte - van a menny. Amögött, amit látsz, ahol nincs földi nehézkedési törvény, sem mulandóság, sem halál. Igen: a láthatóság mögött van az a titokzatos mennyei világ, ami tele van leírhatatlan szépséggel és kibeszélhetetlen békességgel, örömmel. Az örök fénynek az a világa, ami láthatatlan és megfoghatatlan a mi durva testiségünk és földi érzékeink számára, bár egészen közel van hozzánk, és állandóan, most is körülvesz bennünket.

Ebbe a láthatatlan világba ment be Jézus a tanítványoknak szinte a szeme láttára. Az ámuló tanítványok követték tekintetükkel Urunknak ezt a megdicsőülését mindaddig, amíg ez a csodálatos átváltozás, átmenetel abba a másik világba földi érzékszervekkel egyáltalán érzékelhető volt. Azután egyszerre mintegy felhő fogta el szemük elől Jézust, azaz belépett a földi szem számára már érzékelhetetlen életformába, és becsukódott mögötte a láthatatlan világ kapuja. Éppen nem arról van tehát szó, hogy Jézus elment tőlük messzire, megfoghatatlan távolságra, hiszen a menny itt van körülöttünk. Sőt, most került csak igazán közel hozzánk!

Valahogy olyanformán van ez a titok, mint a nap sugaraival és fényével. Amikor a nap hajnalban felkel, látszólag ott van egészen közel a horizont szélén, mintha rajta lenne a Földön, szinte úgy látszik, mintha kézzel is meg lehetne fogni. Később azután, a nap folyamán egyre emelkedik, mind magasabbra száll, és látszólag mintha egyre távolodna tőlünk. De amint emelkedik, úgy sugároz mind több fényt és meleget a Földre. És amikor a tetőpontján van, a delelőn, látszólag legtávolabb tőlünk, akkor jutnak el sugarai legjobban a Föld legmélyebb és legsötétebb zugaiba is. Valahogy ilyenformán képzeljük el Jézussal is. Ő is ott kezdte, egészen közel a horizonthoz, a Földön. Ó, milyen közel volt az emberekhez, a kezükkel érinthették meg. A mennybemenetelkor azután felemelkedett, magasan fölénk, egy sokkal magasabb rendű világba, mint ez a mi világunk. Mégsem mondhatjuk: jaj, milyen kár, hogy így eltávolodott tőlünk, mert éppen most, hogy az Ő dicsőségének a tetőpontján áll, a mennyben van, éppen most lehet igazán az Ő kegyelmének és szeretetének az éltető sugarait beleárasztania a mi szívünk legsötétebb zugaiba is.

Éppen azáltal, hogy felemeltetett a földről a mennybe, jut közelebb hozzánk, mindnyájunkhoz és válik mindnyájunkévá. Éppen ezért lépett át e világból ama világba, az anyagiból a szellemvilágba, hogy igazán minden korlátozás nélkül velünk lehessen minden napon a világ végezetéig. És így ott van veled is, és ott van mindenkivel, aki a hite által tudomásul veszi az Ő jelenlétét. Hinni Jézusban éppen azt jelenti, hogy kapcsolatban, személyes kapcsolatban vagyok a láthatatlanul mellettem levő Úrral. Sohasem vagyok egyedül, csak egy felhő választ el tőle, vagyis semmi. Szólhatok hozzá, hallhatom a hangját, kinyújthatom hozzá a kezemet, átvehetem tőle az ajándékait, amit ad, hiszen a hang, az imádság, az áldás, mind-mind áthatol azon a ”felhőn”, csak a tekintet nem. Hiszen Jézus a mennybemenetele által nem vált el tőlünk, földön élő, küszködő, örvendező, szomorkodó emberektől, sőt éppen a mennybemenetel által került valami titokzatos, bár láthatatlan, de nagyon megnyugtató és boldogító közelségbe velünk.

És most térjünk vissza a technikai haladásra. Vajon igazán félteni kellene tőle a hitünket? Vajon igazán valószínűtlenné válik tőle a menny? Ugye, nem! Sőt, a hívő ember igazán szívből örülhet minden technikai eredménynek, amire eljut a tudomány. De gondoljuk csak el: Mit lehet elérni űrhajókkal? A Holdat, a Marsot, a Vénuszt talán? Ezek a világűrben a mi legközelebbi szomszédaink. Ezeknek a távolsága a százmillió kilométerek határán belül van. Hogy azután a mi naprendszerünkön túlra is eljut-e valaha az emberiség, nagyon kérdéses, nem is szólva azokról a távolságokról, amiknek a bejárásához a fénynek is évezredekre és milliókra van szüksége. És ha mégis sikerülne az embernek a fény sebességével haladva kikapcsolni az időt és utazni évmilliókon át távoli csillagvilágok felé, még mindig csak ott tartana, ahol a zsoltáríró, amikor ezt mondja: ”Elől és hátul körülzártál engem, és fölöttem tartod kezedet... Hová menjek a te lelked elől és a te orczád elől hova fussak?” - És a mennyhez még mindig nem lenne közelebb egyetlen lépéssel vagy gondolattal se!

De a zsoltáríró így folytatja: ”Ha a mennybe hágok fel, ott vagy!” (8a vers) Felhágni a mennybe? Hát mégis lehet? Igen, de nem űrutazással, hanem egészen másképpen. Elcsendesedve. A csend, a belső csend, ez a menny előszobája. Lehet zsúfolt villamoson is, ha jobb hely nincs hozzá. Innét az előszobából hív be Jézus magához a mennybe beszélgetésre. Tehát a csendes imádság által felhágok a mennybe, és ott van Jézus. És a Vele való beszélgetés közben feloldódnak bennem a feszültségek, és mennyei energiákkal: szeretet, öröm, békesség, tisztaság, jóság erőivel feltöltődve lépek ki a világba, az emberek közé.

Ugye, milyen drága ünnep a mennybemenetel? Hiszen azt jelenti, hogy a mennyei Jézussal való egészen meghitt közelségben járhatok a földön. Ez pedig a legboldogabb és leghasznosabb élet.

Ámen

Dátum: 1961. május 11. Áldozócsütörtök.