Joó Sándor Dr.

Élt egyszer egy ember. Igazán szerencsés volt életében. Tehetséges volt, rendkívül ügyes is, hivatali pályáján remekül haladt előre. Mind magasabbra és magasabbra emelkedett, míg végre az egyik legmagasabb méltóságot is elérte: pénzügyminiszter lett. Mások talán irigykedve néztek rá, de ő maga belül érezte, hogy valami nincs rendben. Valami megmagyarázhatatlan vágyakozás támadt benne, azt sem tudta pontosan, mi után, de nem tudott nyugodni. Valamit tenni kellett. Egy nagyszabású külföldi útra szánta el magát. A saját kocsiján utazott el Jeruzsálembe. Ott, a szent városban remélte, hogy majd megszabadul ettől a rettentő nyugtalanságtól. De csalódott. Itt sem találta meg lelke nyugalmát. Valami másra vágyott a szíve, még jobban, mint eddig. Hazafelé utaztában egy kis írást olvasgatott. Szinte falta az oldalakat, de hiába, ebben sem találta, amit keresett. Nem is igen értette, miről szól a kis könyvecske. Majd egyszer csak egy ember csatlakozott hozzá. Elkezdett beszélgetni vele a pénzügyminiszter. Kiöntötte előtte a szívét. Ez az ember pedig Jézus Krisztusról beszélt neki. És akkor valami csodálatos dolog történt. A miniszternek egyszerre mintha megnyíltak volna a szemei: hiszen ez a Jézus az, aki után mindig úgy vágytam! Őbenne megvan minden, ami nekem hiányzik. Ő az, aki az én egész elmúlt életemet rendbe tudja szedni. Ő az, aki az én gyötrődő szívemnek nyugalmat tud adni. Ő az, aki minden diszharmóniát a bensőmben fel tud oldani, és olyan békességet tud bennem teremteni, amilyet az egész világ sem képes adni. És ekkor ez a nagytekintélyű úr rábízta magát Jézusra, és megkeresztelkedett a názáreti Jézus nevére, mert egész életére kapcsolatban akart vele maradni. Kimondhatatlan öröm töltötte el, és mint egy szíve mélyéig boldog ember tért haza útjáról.

Majdnem kétezer esztendővel ezelőtt történt ez, amit most elmondtam. Egy orvos, egy Lukács nevű ember, írta le annak idején. És tudjátok, miért érdemes foglalkozni vele? Mert olyan nagyon modern történet. Ismerek egy férfit, aki 30 esztendővel ezelőtt ugyanezt élte át. Ismerek egy asszonyt, akivel egy jó évvel ezelőtt történt egészen hasonló eset. Nagyon sokszor megismétlődik ugyanez: valakiben valami nagy belső üresség tátong, hiába a külső szerencsés körülmény, vágyakozik valami igazi kielégülésre, keres valamit. Rengeteget csalódik, azután egyszer csak találkozik egy hívő emberrel, Istennek egy emberével, az ő révén megismeri Jézust, azután szívében Jézussal most már boldogan megy tovább élete útján.

Nézzétek csak ezt az abesszíniai pénzügyminisztert: mit tett? Azt, hogy szakított időt magának az örökkévaló dolgokra, foglalkozott az Isten igéjével, kibeszélgette magát Istennek egy emberével, lerakta élete terheit Jézusnál, és közösségbe lépett Jézussal. Öt lépés, és megtalálta a boldogságot. Csak öt lépés, és neked is ott lesz a boldogság a szívedben, meg a házadban.

1) Az első lépés tehát ez: szakíts magadnak időt az örökkévaló dolgokra! Ilyen kicsiségen múlik sokszor egy-egy emberi életnek a boldogsága, hogy nem képes időt szakítani magának az örökkévaló dolgokkal való foglalkozásra. A mai életformának egyik legnagyobb nyomorúsága, ami pedig teljes lelki elnyomorodásra vezet, hogy nincs idő az örökkévaló dolgokra. Reggel sietni kell, megy a vonat, indul a villamos, kezdődik az iskola, sürget a munka, jó, ha idejében odaérek, nemhogy még örökkévaló dolgokkal foglalkozzam! Ki ér rá arra reggel? Gyerünk! Hív a kötelesség. Este? Már olyan fáradt az ember, nem képes már akkor isteni dolgokon gondolkozni. Talán jól esne, de már nem megy! Nem fog a feje, kimerült a teste-lelke. Aludni, aludni, minél hamarabb. Napközben? Ó, napközben egy percnyi megállás sincsen! Alig győzi az ember elvégezni mindazt, amit kellene. Csupa hajsza az élet reggeltől estig. Majd vasárnap! Vasárnap látogatók jönnek, vagy valamiféle rendezvény van, kirándul az osztály, érettségi találkozó lesz, és jaj, de sok olyan munkát kell elvégezni otthon, amire hét közben nem futotta az idő. Azután kezdődik minden elölről.

Drága testvérek, fiatalok és öregek, most konfirmálók és már régen konfirmáltak: nagyon kérlek benneteket, szakítsatok időt magatoknak az örökkévaló dolgokra! Nem kell hozzá két hónapos szünidő, hogy Jeruzsálembe vagy egyéb kies helyre utazzék el az ember. Egyszerűen csak szabállyá kell tenni, hogy az ember a hét első napján és a nap első órájában elcsendesedik, és örökkévaló dolgokkal foglalkozik. Az Örökkévalóval beszélget. Nincs rá idő? Nézzétek, ez a történetbeli ember pénzügyminiszter volt, és mégis tudott időt szakítani magának az örökkévaló dolgokra. Ismertem egy belügyminisztert, az is talált magának erre mindig időt. Ismerek Kossuth-díjas egyetemi tanárt, az is megtalálja rá az időt. Mert az, hogy valakinek van-e ideje az örökkévaló dolgokra, sohasem azon múlik, hogy mennyi az elfoglaltsága, hanem azon, hogy mennyi az akarata, az érdeklődése. Szakíts időt magadnak az örökkévaló dolgokra!

2) A második lépés ez: foglalkozz az Isten igéjével! Ez is nagyon egyszerű lépés, de elengedhetetlenül fontos. A szerecsen miniszter is a Bibliát olvasta a kocsiban. Ézsaiás könyvét. Az embereknek általában fogalmuk sincs, mekkora érték a Biblia. Olyan, mint az a bizonyos mező, amelyikről Jézus beszélt egyszer, amelyikben valami nagyon drága kincs volt elrejtve. Száz ember közül 99 érdektelenül megy el mellette, mintha semmi különös nem volna. Aki azonban megtalálta benne a kincset, mindent felad inkább, csakhogy megszerezze magának azt a mezőt, hogy a kincs az övé lehessen. Aki igazán komolyan foglalkozik a Bibliával, többet talál, mint amire számított: Jézust magát.

Egyszer egy zsidó rabbi Izraelben, egy gyorsvonaton kapott valakitől egy héber Újtestamentumot. Hazaérve, reggelig kétszer átolvasta az egészet, és amikor besütött a szobájába a felkelő nap, egy térdelő embert talált ott, amint átadta magát Annak, Akivel a Biblia lapjain találkozott: Jézusnak. Ezért a legolvasottabb könyv a mai napig a Biblia. Ezért nem tud meglenni nélküle egyetlen igazán hívő ember sem: mert ott szólal meg az Isten, Jézus hangját ott hallom, vele ott találkozom. Tudjátok, mire tanít naponként a Biblia? Megtanít ezt a világot Isten szemével látni, meg magamat is, meg másokat. És milyen más ez a világ, ha Isten szemével látok! Hogy átértékelődnek a dolgok! Egyszerre megváltozik körülöttünk minden, amit Isten szemével kezdünk látni. Kérlek, nagyon kérlek, akár az öregebb nemzedékhez tartozol, akár a fiatalabbhoz, akár most indulsz a hívő élet útján, akár már régen azon próbálsz járni: foglalkozz naponta rendszeresen az Isten igéjével. Anélkül nem megy!

3) A harmadik lépés: beszéld ki magad egyszer Istennek egy emberével, egy hívő testvéreddel. Nem véletlenül történt, hogy Filep evangélista ugyanazon az úton járt, amelyen az abesszín pénzügyminiszter utazott. Isten hozta őt a miniszter útjába, hogy segítségére legyen annak a kereső embernek. Megkérdezte tőle: Érted-e, amit olvasol? Mondd el, mit nem értesz. És a szerecsen elmondta. Talán életében először történt, hogy mintegy megnyílt a lelke valaki előtt őszintén, és elmondhatott mindent: minden nyugtalanságát, kételyét, problémáját. Ó, de fontos, hogy az ember egy valakivel úgy igazán ki tudja beszélni magát, hogy úgy igazán kifelé fordítsa mindazt, ami belül van.

Ismertem valakit, egy javakorabeli férfit, aki fiatal diák korában követett el egy titkos bűnt. Nagyon megbánta, de nem merte senkinek elmondani. Hordozta éveken, évtizedeken keresztül. Belesántult a lelke. Szinte lelki beteg lett tőle. És akkor gyógyult meg, akkor szabadult fel a szörnyű nyomás alól, amikor végre akadt valaki, akinek elmondhatott mindent igazán, őszintén. Most Jézus nevében hadd kérdezzem tőled: hogy vagy belülről? Nincs-e valami kételyed, problémád, titkos bűnöd, fájó terhed, rejtegetett titkod? Mondd el valakinek, beszéld ki magad egyszer úgy igazán valakivel, akiben megbízol. Kérjed Istent, mutasson valakit, egy ilyen testvért. Ha különben valaki mást nem mutat, fordulj bizalommal a lelkipásztorodhoz. De beszéld ki magad egyszer valakivel őszintén. Sok-sok ember, aki valami álszeméremből évtizedeken át hordozott egy terhet, problémát, bűnt, ilyen kibeszélésben egyetlen óra alatt felszabadult, segítséget talált, talán újjászületett. Beszéld ki magad egyszer valakivel!

4) A negyedik lépés: rakjad le életed minden terhét Jézusnál! Az örvendező élet felé vezető úton talán ez a lépés a legfontosabb. Aki ezt meg nem teszi, soha nem találja meg az élet igazi örömét! Hiszen hogyan is lehetne egy ember szíve szerint boldog, amíg súlyos lelkiismereti terheket cipel magával, és meg nem bocsátott bűnök alatt szenved? Hogyan is tudna örülni egy szív igazán addig, amíg meg nem tisztul minden szennytől? Hogyan juthatna el egy ember az Isten békességére, ha a múltja állandóan vádolja? Ezért hadd vezesselek el most lélekben egy kis dombtetőre, ahol egy kereszt áll. Jézus függ rajta. A te helyettesed. Az az ember, akit a Biblia az Isten Bárányának nevez.

Valamikor a hivő izraeliták egy kis báránykára rakhatták rá jelképesen a bűneiket. Kezüket rátették a bárány fejére, és megvallották bűneiket. Ha ez megtörtént, a hívő izraelita tudta: bűnöm ímé többé nem énrajtam, hanem a bárányon van. Így a báránynak kellett meghalnia a bűnös ember vétke miatt, az ember pedig felszabadult. Így akarta ezt Isten. És ma is így akarja. Éppen ezért nevezi egyszülött Fiát az Isten Bárányának, hogy Őreá rakhassuk bűneinket. Te is odajöhetsz a vétkeiddel Őhozzá. Mondj el Neki mindent, amit életedben elrontottál, vagy elmulasztottál. Rakjad le Reá a bűneidet mind. Ha ez megtörtént, tudd meg: vétkeid, adósságaid nem téged terhelnek többé, hanem Őt, Jézust. Minden bűnödet eltörli, elmossa az Ő vére. Ezt a felséges titkot látta meg az a szerecsen nagyúr is a Fileppel való beszélgetésben. Ezért kérte, hadd keresztelkedjék meg a Jézus nevére. Hadd merítődjék bele szinte, jelképesen, az élete Jézus vérébe. Tedd meg te is ezt a negyedik lépést: rakjad le életed minden terhét Jézusnál!

5) Végül az ötödik lépés: lépj közösségbe Jézussal! Ezentúl most már együtt járhatod az élet útjait Vele. Ő nemcsak meghalt érted, hanem fel is támadott és itt van, él, hogy velünk lehessen mindig. Minden nap. Az élet mindenféle szituációjában. Állandóan Vele lehetsz, az Ő társaságában, megbeszélhetsz Vele mindent, mint egy jó baráttal. Elmondhatod Neki mindig minden problémádat, ügyedet, gondodat, ami csak a szíveden van. Ő boldoggá akar tenni a jelenlétével, el akarja venni minden félelmedet, békességet akar adni a szívedbe, meg akar vigasztalni minden bajban: általában segíteni akar élni. Boldogan élni.

Tedd meg hát azt az utolsó lépést is: szánjad oda az életed egészen Jézusnak! Döntsd el, hogy ezentúl mindig mindent Ővele együtt teszel. A szerecsen miniszter, amikor ezt tette, így olvassuk: ”tovább méne az ő útján örömmel.” (39c vers) Örömmel, boldogan. Új emberként.

Nem tudom, hogy miként jöttél ide, de azt tudom, hogy most te is mehetsz tovább a te utadon örömmel, boldogan. Öt lépés kell hozzá, ne feledd el. Ez az öt lépés, - amint már láttuk:

1. Szakíts időt magadnak az örökkévaló dolgokra.

2. Foglalkozz az Isten igéjével.

3. Beszéld ki magad egyszer valakivel.

4. Rakjad le életed minden terhét Jézusnál, és

5. Lépj közösségbe Jézussal!

Mert az az élet, amit Jézussal együtt élünk - minden küzdelem ellenére is -, az a boldog élet!

Ámen

Dátum: 1962. május 6. (konfirmáció).

Kétezer esztendővel ezelőtt egy hihetetlen esemény híre kapott szárnyra öreg Földünknek egy pontján, és járja be azóta is az egész világot: Jézus feltámadott! Valaki, aki keresztre feszítve vérzett el, valóságosan meghalt, akit annak rendje-módja szerint eltemettek, akit a hozzátartozói elsirattak, akit az akkori társadalom már leírt az élők sorából: feltámadott. Valóságosan és ténylegesen feltámadott a halálból. Ma is ez a legnagyobb hír a föld kerekségén, amit a legtöbb ember ámulva hall újra: Jézus feltámadott! Rádiók hangszórójából, újságok hasábjairól, templomok szószékéről, a legkülönbözőbb emberek ajkáról hangzik tovább, talán éppen ebben az órában is minden létező emberi nyelven, minden cáfoló törekvés ellenére is a nagy húsvéti örömhír: Jézus feltámadott! Ez a hír sok egyéb mellett egy olyan egyetemes emberi problémára jelent megoldást, ami mindenki számára egyformán aktuális: a haláltól való félelemre.

Jézus feltámadása azok számára igazán örömhír, akik a felolvasott ige szavai szerint ”a haláltól való félelem miatt teljes életökben rabok valának”, vagyis kivétel nélkül minden földi élő ember számára. Mert nincs a világon még egy olyan valami, ami az emberiség teljességét - mindenféle faji, nyelvi, népi, nembeli, temperamentumbeli, képzettségbeli különbség ellenére - annyira összetartozóvá tenné, mint éppen a haláltól való félelem. Örök és elkerülhetetlen sorsa mindenkinek, hogy meg kell halnia. E tekintetben egyiknek sincs előnye a másikkal szemben. Itt igazán semmi különbség nincs az egyik és a másik ember között. A királynak és a koldusnak, az Isten-hívőnek és az Istent tagadónak a homokóra kimért készlete egyformán titokzatos gyorsasággal és rendszerességgel fut le, míg végül nem marad egyéb hátra, csak valami ásító üresség. Orvos, gyári munkás, paraszt, lelkipásztor életének a gyertyája egyformán hamar leég, ha ugyan egy hirtelen támadt szél már előbb ki nem oltja. Ősz hajú aggastyán és mosolygó kisgyermek sírjánál ugyanaz a temetői harang szól. Sok szép virágot, amelyik még ma üdén virít, holnap talán már a halál kaszája vág le. Akármilyen szép vagy csúnya az élet, igaza van a 90. zsoltár írójának: ”Gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk”. (10. vers)

Minden ránk esteledő éjszaka nagy figyelmeztetés életünk közelgő estéjére. Minden betegség előhírnöke a végső, halálos betegségnek. Minden öreg, ráncos arc, megtört szempár nem arról beszél-e, hogy a fiatal test szépsége, ereje - amire olyan sok ember büszke - bizony nem tart örökké. A nagyvárosi temetők végeláthatatlan síremlékei is arra figyelmeztetnek bennünket, hogy nincs itt maradandó városunk. Az egész létünk a halál által állandóan megkérdőjelezett élet. Mint egy ügyes játékos, aki sakkot kapott és mindent megpróbál, figurákat áldoz fel, helyezkedik, visszalép, kitér, hogy veszélyes ellenfelének a támadását kivédje, úgy erőlködik a haláltól fenyegetett ember minden lehető módon legyőzni a nagy ellenséget, visszatartani valahogyan, s végül mégis elveszti a játszmát. Mattot kap tőle. Ha nem akarunk is gondolni rá, bizony úgy van, ahogy az ige mondja: a haláltól való félelem miatt teljes életünkben rabok vagyunk! Hogy mennyire így van, mutatja az a rengeteg sokféle menekülési manőver, amivel az emberek a halál kérlelhetetlen tekintetét próbálják kikerülni. Mindig újabb és újabb gyógyszereket, idegerősítőket, injekciókat, pasztillákat gyártanak a legmodernebb laboratóriumok, hogy minél jobban lehessen védeni az élet egészségét és hosszúságát. És ez jó dolog. Talán sikerül is lassítani vele a homokóra szemecskéinek a lefutását, de megállítani nem.

A haláltól való félelem az oka annak is, hogy mindig voltak és mindmáig vannak emberek, akik a lélekvándorlás hitébe menekülnek. Abba a tanításba, amely az ógörög filozófiától a spiritizmuson át a modern antropozófiáig a legfantasztikusabb elképzelésekkel próbál feleletet találni a halál problémájára. Mintha a lefolyt homokórát mindig megfordítaná egy titokzatos kéz. Mintha minden, ami elmúlik, mindig visszatérne. Mintha örökké forogna tovább a lét kereke. Mintha minden, ami meghal, újra kivirítana. Mintha a létnek ugyanaz a háza épülne örökké. De az élet estéjén mégis feltámad a riasztó kérdés: honnan meríthetünk feltétlen és hiteles bizonyságot ahhoz, hogy tényleg megismétlődik a játék, hogy a folyó tényleg visszatér a forrásához? Mi erre a garancia? Ismertem olyan spiritisztákat, antropozófusokat, akik bizony életük végén a haláltól való félelem miatt rettentően nyomorult raboknak érezték magukat.

A haláltól való félelem a lelki alapja annak a materialista megnyugtatási elméletnek is, amely szerint a lélek az agyvelő kifejlődésének a produktuma, éppen úgy, mint az izomtevékenység az izomzat fejlődésének a produktuma. És ha az anyagi szerkezet szétesik, vele együtt megszűnik a lelkiség is, mint ahogyan kialszik a lámpa, ha elfogyott az olaj. És ez jó is így, mert ezzel az egész múlt örökre eltemetődik. Senki sem kéri számon többé, amit az élet színpadán elrontottunk. Aludni, csak aludni, és soha fel nem ébredni többé. Vajon ez a gondolat igazán megszabadít a halálfélelem rabságából? Hátha mégis felébredünk, hátha mégis megmarad az énünk valamilyen számonkérésre! Van, aki azt mondja: Az elmúláson nem gondolkodom. A test visszatér a földbe, a lélek pedig tovább él a történelemben. Vagy a gyermekeimben, utódaimban. De hát igazán megnyugtató ez a gondolat, igazán fölszabadít a halálfélelem rabsága alól? Bele lehet kapaszkodni majd ebbe, ha elérkezik az utolsó óra?

Bizony atyámfiai, ez mind csak vergődő emberi próbálkozás, de egyik sem tud változtatni azon a tényen, hogy a haláltól való félelem miatt teljes életünkben rabok legyünk. A halál sokkal keményebb valóság, semhogy széplelkű vagy optimista, vagy egyszerűen tagadó magyarázatokkal túltehetnék magunkat rajta. Jób és a Zsoltárok, Pál apostol és a prédikátor Salamon, Bach zenéje és Dürer képei, meg a saját lelkiismeretünk mind-mind arról beszélnek, hogy a halál rettenetes ítélet rajtunk. Olyan ítélet, ami nemcsak a testet sújtja, hanem aminek a gyötrelmébe a lelkünknek, mondjuk így: a lényünknek, az énünknek is minden önbizalma, vélt gazdagsága, beképzelt nagysága alámerült. Nézzétek, ha még Jézus is olyan vért verejtékezve gyötrődött, olyan szomorú lélekkel szenvedett, amikor haláltusáját vívta a Gecsemáné kertben, akkor minden halál-szépítő magyarázat hamis önámítás.

Mi hát a fullánkja, az ereje a halálnak? Isten szava szerint: a bűn. Mivel egész életünk szakadatlan lázadás, ellenkezés Isten akaratával szemben. Hogy mennyire igazán az, azt majd éppen a halál órájában érzi teljes súlyával az ember. Ezért vagyunk halálos ítélet alatt. Mivel Ádám nemet mondott és a mindenkori Ádám mindig újra nemet mond az Isten rendjére, ezért nehezedik rá az isteni ”nem” a sorsunkra. A bűn akciója, amely életet akar rabolni magának, váltja ki Isten reakcióját a halálban. Így mondja ezt Pál apostol a Rómaiakhoz írt levelében: ”A bűn zsoldja a halál”. (Róm 6,23) Ezért olyan félelmetes, ijesztő, gyötrelmes valóság a halál.

De éppen ezért olyan örvendetes, nagyszerű, hatalmas tény Jézus feltámadása! Hogy mondja igénk? Ő is részese lett a mi testünknek és vérünknek, ”hogy a halál által megsemmisítse azt, a kinek hatalma van a halálon, tudniillik az ördögöt, És megszabadítsa azokat, a kik a haláltól való félelem miatt teljes életökben rabok valának”. Ő is olyan testből, vérből való valóságos emberként élt a földön, mint akármelyikünk, de azzal a nagy különbséggel, hogy benne nem volt bűn. Benne semmi lázadás, ellenkezés nem volt Isten akaratával szemben. Semmi "nem", csak egy abszolút "igen"! Tökéletes engedelmesség és szentség. Hiszen az Isten szeretete, az Isten jósága testesült meg benne. És amikor mégis meghalt: ezzel a halállal nem a saját bűneiért fizetett, nem az Ő bűnének a zsoldja fizettetett meg néki - azért nem is maradhatott örökre zsákmánya a halálnak! Ennek az abszolút ártatlan életnek a halála törte meg éppen a halál hatalmát. Ezt a halál feletti győzelmet hirdeti a boldog húsvéti hír, hogy Jézus feltámadott! Szétfeszítette a halált, áttörte, utat vágott rajta keresztül az örök élet felé. Én ezt a csodát nem tudom, nem is akarom magyarázni, hogy Jézus megoldotta a halál problémáját, fölé került ennek a félelmetes hatalomnak. Akárhogy magyarázzuk is ezt a titokzatos hírt, egyet teljes bizonyossággal megtudhatunk belőle: azt, hogy immár nem a halálé az utolsó szó az életünk felett, hanem a feltámadott Jézusé. Nem a halál az életünk végső valósága, hanem a feltámadás. A halál nem az életnek a vége, hanem csak a mulandóságnak, a gyarlóságnak, a bűnös, tehetetlen állapotnak a vége. Maga az élet megy tovább, sőt ott bontakozik ki a maga teljes gazdagságában!

Jézus feltámadása alapján a halál ellenére is reménykedhetünk az örök életben, egy új, maradandó és a halálnál is erősebb közösségben Istennel. Jézus mindazokat, akik igazán hozzá tartoznak, akik teljesen rábízták magukat, a halálon keresztül is maga után vonja, és részesíti a saját győzelmében. Azt az életközösséget, ami egy halandó ember és a feltámadott Jézus között hit által létesül, még a halál sem törheti meg többé. A halál után ugyanaz a Jézus vár majd ott a túlsó oldalon az Ő teljes isteni dicsőségében, Akit az innenső oldalon elfogadtál vagy elvetettél, szolgáltál vagy elárultál, vallottál vagy megtagadtál. Akinek a nevét az életed dicsőítette vagy megtagadta. Jézus feltámadott! Ez az egyetlen olyan hír, ami a halálfélelemtől megszabadíthat. Jézus feltámadása, halál felett kivívott győzelme nem filozófiai elmélet, nem emberi kitalálás, nem hamis önáltatás: történelmi tény, olyan valóság, ami a földi terünknek és időnknek egy pontján történt. Ebbe belekapaszkodhatsz bátran, bizalommal, hitelesen, a lelked karjával, a hiteddel. És akkor úgy tekinthetsz életed estjére, mint a hazatérő tékozló fiú az atyai ház megnyílt kapujára: megszabadulva a haláltól való félelem rabságából.

Már csak azért is olyan nagy dolog ez, mert az egész földi élet olyan rémekkel, talányokkal, érthetetlen történésekkel van tele, amikbe az örök élet hite nélkül bele lehet zavarodni. A halálon inneni élet csupa-csupa zűrzavar a halálon túli élet bizonyossága nélkül. Aki elveszítette hitét az örök életben, lassan elveszíti minden hitét az e világi életben is. Hiányzik az egyensúlya, fölborul minden. Mert az örökkévalótól elfordulás egyúttal mindig maga után vonja a mulandóhoz, a hiábavalóhoz való helytelen odafordulást, hamis viszonyulást. Aki lélekben nem érzi magát odatartozónak, abba a láthatatlan világba, az nem találja meg a helyét ebben a látható világban sem igazán. Jézus, amikor felszabadítja azokat, akik a haláltól való félelem miatt teljes életükben rabok voltak, arra is segítséget ad, hogy felszabadultan tudjanak élni.

Mert akkor is lehet valaki halott, ha él. Élőhalott. Mozog, beszél, cselekszik, örül vagy szomorkodik, dolgozik vagy pihen, mégis halott. Sohasem érezted még azt, hogy mintha halott lenne a kezed? Képtelen vagy egy szerető mozdulatra, simogatásra, képtelen vagy adni. Vagy hogy mintha halott lenne a szíved? Kihalt belőle minden lelkesedés, öröm, jóság. Képtelen megbocsátani, elfelejteni, vagy tele van reménytelenséggel, az élet értelmetlenségének az érzetével. Vagy mintha a szemed volna halott: képtelen vagy meglátni vele, hogy mi fáj, mi hiányzik házastársadnak, a kollégádnak.

Nos, hadd hirdessem az ilyen halott életek számára is, hogy Jézus feltámadott, és meg tudja szabadítani azokat, akik az erkölcsi halálban, a tehetetlenség, harag, szomorúság, reményvesztettség halálának a rabságában vannak! Mert Jézus feltámadása nemcsak olyan csoda, ami Ővele történt egyszer valamikor régen, hanem ott elkezdődik egy folyamat, a halálból való feltámadás folyamata, ami által az élőhalottak is újra éledhetnek. Éppen ez a csodálatos, hogy a feltámadott Jézus a benne hívőt is olyan emberré formálja át, akiben a halál erőit már legyőzte a feltámadás. Hinni a feltámadott Krisztusban annyi, mint belépni Isten világának különös erőket adó dimenziójába, oda, ahol Jézus az Úr, még a halál felett is.

Ámen

Dátum: 1964. március 29. (húsvét).

Pál apostol azt írta egyszer a korinthusi gyülekezetnek: ”Mert nem végeztem, hogy egyébről tudjak ti köztetek, mint a Jézus Krisztusról, még pedig mint megfeszítettről.” (1Kor 2,3) Azóta is minden keresztyén prédikáció központjában ez áll: a kereszt evangéliuma, mint az egész keresztyén életünk alapja. Nagypénteken pedig kimondottan magára a középpontra kell, hogy irányuljon minden figyelmünk, Jézus áldozatára és ennek alapján arra a felséges titokra, amit röviden így szoktunk mondani: megváltás. Ez a történet, amit most felolvastam, nemcsak egyik része a passiótörténetnek, nemcsak egy láncszem abban az eseménysorozatban, ami azon a régi nagypénteken történt, hanem ebben a részben jelképesen benne van a megváltás egész csodája. Pilátus a halálra ítélt gyilkost szabadon bocsátja, az ártatlan felett pedig kimondja a halálos ítéletet. ”Elbocsátá nékik Barabbást; Jézust pedig megostoroztatván, kezökbe adá, hogy megfeszíttessék.” - mondja alapigénk. Mintegy képben ábrázolódik ki itt a megváltás ténye: a bűnös ember szabadulása a Krisztus halála árán.Barabbás szabadul, mintegy a halál kapuján át kilépve visszatér újra az életbe, Jézus pedig... Igen: Jézussal pedig mi történik? Az, ami Barabbással kellett volna, hogy történjék. Ami annak a halálra ítélt gonosztevőnek járt volna, azt most mind Jézus kapja. A Barabbásra váró szenvedés mind Jézusé lesz, Barabbás megostoroztatása Jézusra hárul, Barabbás keresztjére Jézus kerül: ”Jézust pedig megostoroztatván, kezökbe adá, hogy megfeszíttessék.” (Mt 27,26b)

El tudjuk képzelni egyáltalán azt a rettenetességet, azt a kegyetlen nyomorúságot, ami ezek mögött a szavak mögött van: ”Kezökbe adá”? Kiszolgáltatja, odadobja nekik, odalöki eléjük, mint az állatkertben a húscafatot a vadállatoknak. Nesztek! Táplálék! Szaggassátok! Szinte látom a durva katonamarkokat, amint nyúlnak az áldozat felé, megragadják, letépik róla a ruhát. S kezük között ott vergődik Jézus, meggyötörve, megszégyenítve, amint lemeztelenített háttal rágörbül a rövid korbácsoló oszlopra. ”Megostoroztatván”. Szinte hallani lehet e szó mögött az ötágú, ólomvégű szíjostor suhogását a levegőben. Ahova ezek lecsapódnak, ott szakad a bőr, ronggyá tépődik a hús, patakokban folyik a vér. Nem is bírhatja soká Jézus. Összeroskad megtörve az ütések alatt, s már olyan csak, mint egy darab szerencsétlenség, vonagló féreg, nem is ember. Igen, ez mind benne van ebben a szóban, hogy ”megostoroztatván”. És ez még csak a nyitánya az igazi nyomorúságnak. Rúgva, lökve, kiabálva rángatják fel a földről. Meg ne haljon idő előtt! Vonszolják, hajtják végig a szent város utcáin. Át a városkapun, fel a Golgota dombra. Ott kezénél és lábánál fogva a durva gerendákra szögezik. És ott függ Jézus, szitkokat és gúnyt köpködő emberek között, tehetetlenül a bitófán, és lassan meghal. És vérzik... És mindez a szörnyűség még csak a külső oldala annak, amit ez a két szó jelent: megostoroztatván, ...hogy megfeszíttessék! Ki tudná emberi szavakkal elmondani azt a szörnyűséget, amit ez a két szó belülről jelent, lelkileg? Aki ennek a két szónak az igazi tartalmába megpróbálna belepillantani, az az Isten bűnt büntető ítéletének a kellős közepébe láthat bele: az magát a poklot, a kárhozatot látná. És itt elnémul minden szó. Itt besötétül minden. Mint ott a Golgotán is, amikor egyszerre a nappal közepén sötétség borult a világra. Míg végül a sötétségnek ebből a halálos öleléséből felszakadt egy rémült kiáltás, olyan, amihez hasonló még soha e földön el nem hangzott: ”Éli, Éli, lama sabaktani? Azaz: Én Istenem, én Istenem, miért hagyál el engemet?” (Mt 27,46) Ott, a Golgotán Jézus belezuhant a kárhozatba. Alászállott a poklokra...

És mindez az a pokol volt, ami Barabbást várta. Barabbásnak készült. Emberi igazságszolgáltatás szerint is, meg az isteni szerint is. Ez várt volna Barabbásra jog szerint. Az a korbácsoló oszlop, meg a keresztfa. Istennek ebbe a rettentő ítéletébe igazság szerint Barabbásnak kellett volna alámerülnie. Ezeket a pokoli kínokat Barabbásnak kellett volna végigszenvednie.
Ímé, milyen rettentő árat kellett fizetnie Jézusnak azért, amiért Barabbás megszabadult! Amikor Barabbás ezen a napon szabad emberként járkál Jeruzsálem utcáin, és újra beléphet az életbe, ugyanakkor Jézusnak vinnie kell Jeruzsálem utcáin a keresztet, be kell lépnie a halálba. Ahhoz, hogy az a nagypéntek Barabbás számára az élet napja lehessen, Jézus számára a halál napja kellett hogy legyen. Jézusnak a gyilkos Barabbás, a hitvány gonosz ember útját kellett végigjárnia stációról stációra, a megostoroztatáson keresztül a keresztfa-halálig. - Így került szabadlábra Barabbás. ”Akkor elbocsátá nékik Barabbást.” Hát ezt azután legkevésbé várta és remélte ez az ember! Képzeljük csak el, amint ott ül a börtönben. Lázadásért és gyilkosságért tartóztatták le. Reménytelen eset. Ki van zárva a szabadulás. A római hatóság nem sokat teketóriázik az ilyen emberekkel. Ott ül a börtönben. Pár óra még talán, és vége van. Ez biztos. De olyan borzasztó! Hiszen az élet mégiscsak a legdrágább valami! Ösztönösen is ragaszkodunk hozzá. És olyan nehéz - különösen fiatalon, egészségesen - elszakadni tőle. De muszáj! A római hatóság kérlelhetetlen. Barabbásnak meg kell halnia. Előbb megostoroztatni, azután megfeszíttetni és meghalni. Akkor egyszerre, egészen váratlanul, amikor már teljesen leszámolt az élettel, valami olyan történik, ami még soha: lépések hallatszanak a folyosón, kulcs csikorog a zárban, nyílik az ajtó, s beszól egy hang a rabnak: Barabbás! Szabad vagy! Más valaki hal meg helyetted. Mehetsz haza! ”Akkor elbocsátá nékik Barabbást...” Hogy ez mit jelenthetett Barabbás számára? Ki tudná azt elmondani? Micsoda öröm, kacagás, megrendítő, boldog élmény lehet: visszakapni az életet. Hát igen. Jézust átadták megostoroztatásra és megfeszítésre, Barabbás mehet, Barabbás szabad... ”Akkor elbocsátá nékik Barabbást.”

Hogy azután lelkileg is jelentett-e valamit ez a megrendítő élmény Barabbás számára, azt már nem tudom. De azt sem tudom, hogy az egész nagypéntek és ez a nagypénteki istentisztelet jelent-e valamit lelkileg a te számodra? A Bibliában nem olvasunk többé Barabbásról. Nem tudjuk: vajon megtért-e ez az ember később. De nem is tartozik ránk. Én itt most nem Barabbás megtéréséről prédikálok, hanem Jézus Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről. Mint Aki Barabbásért is megfeszíttetett. És ez Barabbás számára is az üdvösség lehetősége volt. Kimondhatatlan nagy lehetőség. Mert Jézus nélkül Barabbás néhány órán belül a halál kapuján sétált volna be az örök kárhozatba. Így pedig, hogy Jézust végezték ki helyette, Barabbás szabad, élhet, láthatja a napot, járhat-kelhet Jeruzsálem utcáin, újra kezdheti az egész életét. Mindenesetre ennek a halál által már megragadott embernek a számára újra megnyílt az élet kapuja is. Ha volt valaha oka embernek nagy hálával nézni fel Jézus keresztjére, akkor elsősorban ennek a Barabbásnak lehetett. Hiszen azáltal, hogy Jézus meghalt - élhet ő. Egy végzetes csere történik itt: Jézust ítélik el Barabbás, a bűnös helyett, és Barabbást mentik fel Jézus, az ártatlan helyett.

Íme, atyámfiai: ez a megváltás csodája. Ez a személy- és szerepcsere. Isten Jézust ítélte el helyettünk. Az én vétkemet is, meg a tiedet is maga az Isten Jézusra rakta rá, tehát Ő maga is beleegyezett abba a cserébe, amit ott Barabbással kapcsolatban a nép javasolt. Így lesz szabad a bűnös, mert az igaz elítéltetik. Jézus odaáll a te helyedre, a maga helyére pedig odaállít téged: cserél veled, és éppen ezzel a megfoghatatlan cserével hajtja végre a megváltásodat. Képzeljétek el azt a felséges jelenetet, amikor a börtönőr megnyitja a cella ajtaját és bekiált a rabnak: Barabbás, szabad vagy! Ezt a jó hírt szeretném most hozni nektek is, akárhonnét jött valaki, akármilyen bűnök emléke nehezedik a lelkére, Isten üzeni: szabad vagy! Más valaki halt meg helyetted. Igen, a nagypéntek, mindaz, ami ezen a napon történt, azt jelenti, hogy az élő Isten, az igazságos Bíró teljes amnesztiát hirdet mindenkinek, feltétel nélkül. Nem azért, mert kérte valaki, vagy megbánta bűneit, hanem Jézusért. Azért, mert Jézus a bűnösökért meghalt. Amnesztia! Ez a szó ma a világi hatóság jóvoltából új tartalommal van tele nagyon sok ember számára. Rengeteg szorongó szív megdobban hallatára... - Vajon kinek dobban meg a szíve, amikor a mennyei hatóság hirdet örök amnesztiát? Nézzétek, Barabbásnak is szabad volt ezt a hihetetlen örömhírt azonnal elhinnie, amint a tudomására hozták. Neked is szabad elhinned, most, azonnal, minden feltétel nélkül. Nem kell előbb méltóvá lenned rá, Barabbás sem volt méltó. Méltatlanságod teljes tudatában, megoldatlan életed problémáinak kellős közepén, kéretlenül és váratlanul ér az örömhír: szabad vagy! Krisztus halt meg helyetted.

Tudjátok-e, hogy ez olyan végtelenül nagy üzenete Istennek, hogy amikor valaki úgy igazán a szívével veszi tudomásul, a szó szoros értelmében új emberré válik általa? Úgy érzi, mintha újra ajándékba kapta volna az életet. És akkor már az ember azt is érzi, hogy ennek az életnek most már igazán minden perce, minden része és alkalma arra való, hogy odaszentelje annak, akinek köszönheti. Hiszen Neki köszönhetem, hogy élhetek egyáltalán, hogy láthatom a napot, hogy szabadon járkálhatok az utcákon. Hát még azt, hogy szólhatok az Istenhez, kérhetem az áldását, számíthatok a segítségére, aktív szeretetben viszonyulhatok a másik emberhez, akárki legyen az, és az örök élet reménységével tekinthetek a halál elé. Igen, atyámfiai, Barabbás története egy döbbenetes igehirdetés, aminek a lényege ez: Jézus meghalt, hogy mi élhessünk általa! Ó, ha legalább egy-egy ilyen nagypénteken beleremegne a lelkünk a megváltásnak ebbe a csodájába! De ennek van feltétele, mégpedig az, hogy Barabbásban magunkra ismerjünk. Hogy ez a szó: bűnös, ne csak szó legyen számunkra, hanem igazán átélt valóság!

Aki nem érzi magát bűnösnek, annak nincs mit keresnie a nagypénteki istentiszteleten. Aki nem érzi magát bűnösnek, az most teljes komolysággal tegye fel magának ugyanazt a kérdést, amit Pilátus nagy tanácstalanságában így fogalmazott meg: ”Mit cselekedjem hát Jézussal, akit Krisztusnak hívnak?” (Mt 27,22b) Aki nem bűnös, annak a számára az egész golgotai jelenet botrány. Csak az elítélt bűnösök, csak a keresztet érdemlők, csak a kárhozat várományosai számára van hely a Golgotán. A nagypéntek csak bűnösöknek való. Csak az ilyen embernek jelent örömhírt, evangéliumot. Mert csak az ilyen ember tudja méltányolni, hogy lám, már az ő helyét elfoglalta valaki más, az ő keresztjén ott függ más, az ő életének a sebeitől már vérzik valaki más, az ő halálát már elszenvedte valaki más. Ez a megváltás: élni, mert Jézus meghalt.

Merj hát úgy élni a világban, mint megváltott ember! Sokszor egy-egy nagy műtét után az orvos kijelenti: a beteg meggyógyult, felkelhet az ágyból és hazamehet. A beteg nem mer engedelmeskedni, azt hiszi, nem tud felkelni, nem tudna még lábra állni. De ha engedelmeskedik a felszólításnak: egyszerre maga is csodálkozva veszi észre, hogy megy a dolog: sikerült! Nos, ha hiszel Jézusban, megváltott ember vagy. És akkor merj gyógyultan kilépni ebből a templomból most, merj az Ő akarata szerint élni, neki engedelmeskedni, szeretetet pazarolni, örömet, vigasztalást, békességet munkálni az emberek között. Meglátod, hogy ami eddig nem sikerült, most megy, most sikerül! Gondolj arra, hogy ajándékba kaptad újra az egész életet. Mert az Isten ”elbocsátá nékik Barabbást” - vagyis téged -, ”Jézust pedig megostoroztatván, kezökbe adá, hogy megfeszíttessék.”

Ámen

Dátum: 1963. április 12. (nagypéntek).

A múltkor olyan valamiről beszéltem, amiből mindnyájunknak sok van: a gondjainkról. Most olyan valamiről szeretnék beszélni, amiből mindnyájunk szívében kevés van: a háláról.

Turgenyevnek egy kis paraboláját olvastam a múltkor, amelyben le van írva, hogy egyszer nagy ünnepet rendeztek az angyalok a mennyben, amelyre meghívták a különböző erényeket. Meg is jelentek mindnyájan, a nagyok is, a kicsik is, ünnepi öltözetben, kedvesen, barátságosan, mint akik jól ismerik egymást, hiszen mind egy nagy családnak a tagjai. Egyszer azonban az egyik angyal észrevett két nagyon szép erényt, akik, úgy látszik, egyáltalán nem ismerték egymást. Rögtön kézen fogta az egyiket, és odavezette a másikhoz, hogy bemutassa őket egymásnak. Jótétemény - mondta és rámutatott az egyikre. Hála - mondotta és rámutatott a másikra. A két erény kimondhatatlanul megdöbbent: a világ fennállása óta most találkoztak először.

Ha ezt a kis mesét összevetjük a tíz bélpoklos meggyógyításáról szóló történettel, akkor látjuk, hogy nincs is olyan nagyon eltúlozva, amit Turgenyev mondani akart általa az emberi hálátlanságról. Íme az evangéliumi történet szerint is tíz közül csak egynek jutott eszébe a vett jótéteményért dicsőséget adni Istennek. Itt a hála úgy viszonylik a jótéteményhez, mint egy a tízhez.

Az ember észre sem veszi, hogy milyen hamar megfeledkezik a háláról. Azt gondolnánk, hogy az csak természetes, hogy ha valaki valami jót kapott, akkor azt megköszöni. Pedig nem, de nem is azért nem köszöni meg, mert nem akarja. Meg vagyok győződve: a történetben szereplő kilenc gyógyult is nem azért nem ment vissza Jézushoz, mert haragudott rá, ellensége volt neki. Nem szándékosan bántotta meg Jézust, hanem - meggyógyult, és az élet megy tovább, újabb és újabb problémák háttérbe nyomják a régieket, és az ember észre sem veszi, hogy megfeledkezett valamiről. Nem is olyan nagy dologról, csak a háláról.

Érdekes, hogy különösen Istennel szemben szoktunk erről a legkönnyebben megfeledkezni. Pedig Istennek azután igazán semmi egyebet nem tudunk adni, csak hálát. És még ezt is olyan nagyon ritkán adjuk. Ezért is van talán a Bibliában olyan nagyon sokszor felszólítás a hálaadásra, nagyon sok olyan ige van, mint a mostani alapigénk is, ami biztat, serkent, nógat a hálaadásra.

”Áldjad én lelkem az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét. Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről.” (1-2. vers)

Nekünk, pasaréti gyülekezetnek, most egy egészen különleges okunk is van arra, hogy együtt fölbuzduljunk a hálaadásra, Isten magasztalására. Egy régi levél van itt a kezemben, pontosan negyed századdal ezelőtt keletkezett, körlevél volt ez, amit kilenc lelkes atyánkfia küldött szét a Pasarét környékén lakó református emberekhez. Hadd olvassam fel teljes terjedelmében.

Kedves Hittestvérünk!

Pasarét és környékén lakó szép számú reformátusok régóta szükségét érzik annak, hogy valahára itt is, nekik is legyen egyelőre csak egy megfelelő imatermük, majdan Isten segítségével kőből épített imaházuk, templomuk. Mindannyian lelkigondozásra szorulunk. Katolikus testvéreink ezt a szükségüket már kielégítették. Gyönyörű templomaik, virágzó lelki életük van. Nekünk pedig semmink sincsen. Templomaink a nagy távolság miatt nehezen közelíthetők meg. Sohasem volt az egyháznak fontosabb hivatása a lelkigondozás, mint manapság. A mi egyházközségeink, úgy a Szilágyi Dezső téri, mint a Böszörményi úti egyházközségek már az előbb említett nagy távolság miatt nem részesíthetnek bennünket megfelelő lelkigondozásban. Templomba járásunk, magunknak és gyermekeinknek az egyház társadalmi és szociális életébe való bekapcsolódása a közlekedés drága költségei és a nagy időveszteség miatt majdnem lehetetlen. Ezt csak egy - a vidék földrajzi fekvésének megfelelő- központi elhelyezésű templom felépítésével biztosíthatjuk. Erre legalkalmasabb helynek a pasaréti Budagyöngye környékét tartjuk, ahol megfelelő telek megszerzését eléggé biztosítottnak látjuk. Szent meggyőződésünk, hogy a mi mozgalmunk a jó Isten akaratából született.

Ügyünk végső megoldása csak a pasaréti református templom vagy legalább egy gyülekezeti imaterem mielőbbi létesítése lehet. Ehhez kérjük a jó Isten segítségét és Kedves Hittestvérünk csatlakozását is. Szíveskedjék a mellékelt levelezőlapot kitöltve és aláírva mielőbb visszaküldeni! Kiemeljük még, hogy a csatlakozás semmilyen anyagi kötelezettség vállalását nem jelenti, csak erőink számbavételét célozza, és ehhez kérjük szíves jelentkezését.

Budapest, 1937. március 15.

Atyafiságos szeretettel: Kilenc aláírás, akik közül öten már nem itt a földön élnek.

Íme így indult el 25 esztendővel ezelőtt az a gondolat és az a mozgalom, amiből a Pasaréti Egyházközség lett. A régi álom megvalósult, meglett a telek, a templom, a gyülekezet, a rendszeres lelkigondozás minden lehetősége. Akik láttuk és végigéltük ennek a gyülekezetnek az alakulását, és visszaemlékezünk az elmúlt 25 évre, a kezdeti megható buzgóságra, az ébredező életre, az új és új terveket, ötleteket megimádkozó igyekezetre, a hit virágzó tavaszi örömére, az első szeretet lobogó lángjára, a Gábor Áron utcai házban összegyűlő maroknyi hívek áhítatára, azután visszaemlékezünk arra a szemétlerakodó helyre, ami ennek a templomnak a helyén volt, majd a gyorsan épülőfalakra, az először megcsendülő harangunk szavára, az először felbúgó orgonára, majd a háború alatt beomló falakra, kilenc tátongó sebből vérző szomorú épületre, és a sebek újból való meggyógyulására: Istennek igazán szívünk teljességéből valljuk a zsoltár szavaival:

”Áldjad én lelkem az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét.” (1. vers).

De ha ezekre a múltbeli emlékekre nem mindnyájan tudunk is visszagondolni, azt mindnyájunknak szabad tudnunk, hogy Isten népe vagyunk, gyülekezet vagyunk, egymásnak édes testvérei, összetartozunk, Jézus érdeméért kegyelembe fogadott gyermekek vagyunk. Édesatyánk van, aki egyformán szeret mindnyájunkat. Megváltónk van, aki egyformán levezekelte mindnyájunk bűnét. Van egy lelki otthonunk itt a földi világ zajában-bajában, a gyülekezeti közösség, és van egy otthonunk a mennyben, mint reánk váró gazdag örökség. Mindennek a hitben való elfogadására és megélésére alakult és van már 25 esztendeje ez a gyülekezet.

Ezért hirdette igéjét ó hányszor! Ezért hívott meg asztalához, ó mennyi megújuló szeretettel! És ha arra gondolunk, hogy voltak emberek, akik ebben a templomban kaptak bizonyosságot bűneik bocsánata felől, itt lélegezték be először az örökélet megújító erejét, akik ebben a gyülekezetben érezték meg Krisztusnak azt a szeretetét, ami emberi jóságon át jutott hozzájuk, akkor azt kell mondanunk, hogy az elmúlt 25 esztendőfolyamán Valaki járt itt, hallottuk a szavát, éreztük áldott keze érintését, szíve melegét, Szent lelke titokzatos munkáját. Áldott legyen érette az Ő szent neve. Igen, áldjad én lelkem, ezerszer áldjad én lelkem az Urat, és egész bensőm az Ő szent nevét!

A felolvasott körlevél 25 évvel ezelőtti szerkesztőjének támadt az a gondolata, hogy legyen ez az év a hálaadás éve. Igen, igaza van ennek az atyánkfiának: gyülekezetünk életének ez a 25. esztendeje legyen számunkra valóban a hálaadás éve. Bár igazán megtanulnánk végre hálás szívvel járni és élni ebben a világban. Bár igazán megtanulnánk végre azt a művészetet, amit ez a szó jelent: hála. Mert mit jelent?

A felolvasott igében a zsoltáríró mintegy unszolja a saját lelkét, hogy nyíljék meg Istent dicsérő hálaadásra az Úr előtt. Nem azt mondja: áldjad én ajkam az Urat, hanem így: ”Áldjad én lelkem az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét.” A hálaadás nemcsak azt jelenti, hogy összekulcsolom a kezem és elrebegek valami köszönetfélét. Több annál: hálád adni annyi, mint hálásnak lenni, tehát egy magatartás ez, viselkedés, az egész lényemet átható lelki melegség, a szív hőmérséklete.

Ezt azután persze ki lehet fejezni szavakban is, köszönet formájában: Öröme van valakinek - mondja a Jakab levélben Isten igéje, - dicséretet énekeljen (Jak 5,13). A legszebb zsoltárok éppen azok, amelyekben az Istent magasztalja jóságáért a hálás lélek. És valóban, ha valakinek nagyon tele van a szíve hálával, olyan jó kiönteni azt egy szép zsoltárénekben vagy dicséretben. Próbáld csak meg! Meglátod, megsokszorozódik az örömöd!

Persze nemcsak szavakkal fejezhető ki a hála, hanem tettekkel is. Tudjátok, hol van az Isten iránti hálaáldozat igazi oltára? Az embertársam valamiféle olyan bajában, amiben mellé állhatok, segíthetek neki. Hálás vagy Istennek? Ródd le háládat egy embertársad iránt való jótéteményben. A másik ember bajában, ott veszi át Isten a háládat, amit Neki adni akarsz. Amikor valaki Istennek hálás, az mindig valakinek vagy valakiknek konkrét örömet jelent itt a földön.

És az igazi hála nemcsak egy-egy jócselekedetben fejeződik ki, hanem tulajdonképpen az egész keresztyén élet nem egyéb, mint hálaadás. A háládatosság jellegzetesen keresztyén életforma. A pogány kegyesség lényege, hogy mindenféle jócselekedetekkel igyekszik az ember lekötelezni a maga számára az istenséget, - a keresztyén kegyesség lényege pedig az, hogy az Isten jóságától lekötelezett ember igyekszik meghálálni azt, amit Istentől kapott. A pogány kegyesség lényege az isteni jó elnyeréséért szolgálni akaró élet. A keresztyén kegyesség az elnyert isteni jóért hálás szívvel szolgáló élet.

Amikor tehát a háláról beszélünk, akkor egész hitéletünk és egész keresztyén életünk alapállásáról van szó, olyan alapállásról, amiből további mozdulat következik. Most azt mondhatná valaki: mi okom volna arra, hogy olyan nagyon hálás legyek Istennek, hiszen annyi gondom, bajom van a mindennapi életben. Annyi bosszúság, kellemetlenség ér, vagy olyan szürke, eseménytelen az életem, és olyan ritkán történik valami jó, valami rendkívülien örvendetes dolog, szerencsés fordulat az életben, mint ott a történetben ezekkel a bélpoklosokkal. Nem csoda hát, ha olyan ritkán telik meg a szívem ujjongó, nagy hálaadással. Nos igen: az ember először úgy gondolja, hogy csak azért, valami olyan jótéteményért tartozik hálával Istennek, amit általában a világ jó szerencsének nevez.

Azt hisszük, hogy a hála rendkívüli dolgoknál kezdődik. Sokszor hasonlítunk az olyan gyerekre, akinek a szülei iránti hálája csak a karácsonyi ajándékra vagy az extra zsebpénzre vonatkozik, egyébként pedig tele van a szívük méltatlankodással, panasszal, morcossággal. Tudjátok, mi a baj ebben? Az, hogy olyan magától értetődőnek tartjuk azt, ami egyáltalán nem magától értetődő. Mert ha jól meggondoljuk: nem magától értetődő az, hogy élünk egyáltalán. Vagy az, hogy itt vagyunk és szól az ige hozzánk, zenghet a zsoltárének. Nem magától értetődő az sem, hogy van kabátod, cipőd. Meg az sem, hogy reggel, amikor megnyitottad otthon a csapot, üdítő, tiszta víz jött belőle.

Amikor egyszer Egyiptomban, Mózes idejében a Nílus vize vérré vált, ihatatlanná lett, akkor értette meg mindenki, milyen nagy ajándék a közönséges víz. Nekünk is van ilyen emlékünk a közelmúltból. Jó lenne néha rágondolni. Sokszor bajokon, veszedelmeken kell az embernek keresztülvergődnie, hogy eljusson a rendes hétköznapi élet paradicsomába, és rájöjjön arra, hogy a legszürkébbnek tartott hétköznapi élet is tele van Isten ajándékaival. Annyira megszoktuk már Isten apróbb, nagyobb jótéteményeit, hogy természetesnek tartjuk. Ha azután Isten egy ilyen magától értetődő kellékét elveszi az életünknek, hogy’ tudunk méltatlankodni miatta, pedig amíg megvolt, soha nem adtunk hálát érte. Mid van csak úgy magadtól: Semmid! Mindent úgy kaptál Istentől.

Isten a maga számára, saját dicsőségére teremtett mindent. Téged is. A gyermekedet is. A művészetet is. A természetnek mindazt a rengeteg titkát, amit a tudomány lassanként felismer, rendszerez. A népeket is. Nézz körül a világon! Minden a te Édesatyádé. A te léted nem véletlen esetlegesség, nem emberek akarata, nem körülmények eredménye, hanem Isten teremtő tette. Ebből tudhatod igazán, hogy milyen feladatot, megbízatást kell teljesítened. Azt, hogy minden tőled telhetőt elkövess az Ő uralmáért a világon.

Ámen

Dátum: 1962. március 18.

Ennek a történetnek, amit most két részben felolvastam, azt a címet lehetne adni: életváltozás. Két része van az itt leírt eseménynek: egy csodálatos gyógyulás, és ami utána következik. Sok hasonló történet van a Bibliában, de talán ebben láthatjuk a legszembetűnőbben, milyen rendkívüli életváltozás történik egy emberrel a Jézussal való személyes találkozás hatása alatt. Nemcsak arról van itt szó, miként ragad ki Jézus egy embert a tökéletesen reménytelen helyzetéből, hanem arról is, miként folytatódik tovább egy ilyen embernek az élete.

1) Mert valóban, ha volt valaha reménytelen eset, önmaga, családja, a társadalom számára elveszett, szerencsétlen ember: akkor az ún. gadarénus igazán az volt. A bibliai leírás szerint rettenetes állapotban volt ez a nyomorult lélek: gonosz, ördögi hatalmak, démonikus erők tartották megszállva, és gyötörték. Ez a megszállottság valami más volt, mint amit ma elmebetegségnek neveznénk. A megszállott ember nem elmebajos volt, hanem olyan valaki, aki a démonikus befolyásra különösen érzékeny lehetett, és éppen ezért vált bizonyos sátáni erők akarat nélküli eszközévé. Nagyon jól tudom, hogy a modern ember mosolyog, amikor a Biblia Sátánról, ördögről, pokolról beszél. Ilyen nincs! - mondja. Ez mind csak a sötét középkorból ránk maradt elképzelés. - Ez azért különös, mert olyan időben élünk éppen, amikor az emberiség egészen a puszta létéig, a fizikai egzisztenciáig olyan fenyegetettségben van, amiben talán soha még. Hiszen még nem régen múlt el az az idő, amikor a fajgyűlölet milliószámra irtotta az emberi életet, amikor milliós városokat tett porrá és hamuvá a szőnyegbombázás, amikor végeláthatatlan sorokban vándoroltak tömegek, menekülve a pusztulás elől, és íme, máris egy mindennél félelmetesebb atomháború lehetősége rettenti az emberiséget. A pokol a középkori festők és költők alkotásainak a távolából a filmhíradók, a sajtótudósítások, sok-sok ember keserves egyéni élményének a valóságába lépett.

Mindezt csak azért mondtam el, hogy éppen a modern embernek nincs oka megmosolyogni a sátáni rombolásról szóló bibliai képeket. Persze, hogy nem úgy van Sátán és pokol, ahogyan azt a középkorban elképzelték és kiábrázolták. Sem nem úgy, ahogyan ma talán néhány ember képzeletében él, hogy ti. a Sátán a hitetlenség, a sátáni hatalom az ateizmus. Nem! Egyáltalán nem erről van szó! Amikor a Biblia Sátánról beszél, azt a gonoszt, azt a rosszat érti rajta, ami hatalmasabb az embernél, aminek emberfeletti hatalma van. Aminek a befolyása alá kerül az ember - nem az Istent tagadó ember, hanem az ember, sokszor, nagyon sokszor éppen az Istent valló ember! Ne valahol kívül keressük a Sátánt, a világban, hanem belül, magunkban. Sőt, hadd mondjam így: kint a világban sokkal több krisztusi erő van, mint gondolnánk, és bent, a lelkünkben sokkal több sátáni erő működik, mint gondolnánk. A Biblia nem azt kívánja, hogy higgyünk a Sátánban, hanem csak azt, hogy ne ringassuk magunkat vele szemben illúziókban. Hinni ne a Sátánban higgyünk, hanem az Istenben és abban, akiben az Isten kijelentette magát számunkra, Jézusban, aki azért jött, hogy a Sátán és pokol romboló erőit legyőzze úgy, mint ahogyan ennek a gadarénus embernek az életében is tette.

Ebben a történetben mintegy karikírozva látjuk a sátáni romboló erők hatását egy emberi életben. Úgy viselkedik, mint egy tébolyult. Kárt tesz magában, a legocsmányabb helyeket keresi, kiközösíti magát a társadalomból, rátámad arra, aki az útjába akad, lealjasodik és elveszti minden erkölcsi érzékét. Pokoli passziói vannak, elhagyja a családját, feleségét, gyermekeit. Kóborol össze-vissza céltalanul. És közben iszonyúan szenved. Nem segít a törvény, az elhatározás, a rábeszélés, a kérlelés, a közvélemény. Nem lehet megfékezni semmivel. Ha jól meggondoljuk, nem is olyan ritka jelenség ez, legfeljebb talán nem ilyen végletes formában. Nincs-e ma is olyan, hogy valaki minden komoly ok nélkül egyszerűen elfordul a családjától, pokollá teszi számára az életet? Vagy olyan, hogy kárt tesz magában, mert hatalmába kerítette valamilyen szenvedély? Vagy acsarkodik mindenkire, aki az útjában áll, belemar az emberekbe? Vagy lealjasodik, és elveszti minden erkölcsi érzékét? Vagy hiába kérlelik, fenyegetik, nem lehet megfékezni? Ma nincs ilyen? Dehogy nincs! Rengeteg!

Éppen itt látszik, milyen félelmetes, titokzatos hatalom az, amit úgy nevezünk röviden: bűn. Amit sokszor olyan könnyedén veszünk, bagatellizálunk, amivel olyan könnyelműen játszunk. Bizony, a bűn nemcsak azt jelenti, hogy egy kicsit kirúgok a hámból, egy kicsit túlteszem magam azon, ami szabad, ami tisztességes, ami jó, ami tiszta és becsületes, hanem a bűn mindig egy bizonyos megszállottság, megkötözöttség, bizonyos kiszolgáltatott állapot valamiféle lefelé húzó erőnek. Bizonyos sodortatás valamiféle ember feletti gonosz áramlat által. Kapunyitás, amelyen át romboló, sátáni erők törnek be és uralkodnak el az ember testén-lelkén, meg a környezetén. Az ember egyszerre csak azt veszi észre, hogy már nem azt teszi, amit akar, hanem amit muszáj. Hatalmába kerítette valami erő. Gondoljatok egy iszákosra, egy szexuális ösztön rabjára, a pénz szerelmesére, egy zsarnok típusú emberre. Mint egy megszállott, engedelmeskedik a benne levő rontó erőnek. Sodorja a szenvedélye, a vére, az indulata.

Néha az ilyen megkötözöttségnek a látható jelei is bevésődnek az ember arcába, eltorzul az ábrázata, kivetkőzik magából, valami fenyegető és mégis riadt tűz lobban a szemben, máskor pedig csak a szív vergődik titokban valami szorításban, szinte démoni szorításban. Mert az ilyen mindennapos indulatok, mint a gőg, a hiúság, az irigység, a harag, a gyűlölet, mind-mind csupa megkötözöttség, a bűn megszállottsága. Ó, nagyon sok ilyen gadarénus jár ma is közöttünk, ha talán valamivel tisztességesebb formában is, mint annak idején! És mi olyan hamar készek vagyunk az ítélettel: reménytelen eset! Nem lehet rajta segíteni. Nos, a történet éppen azt mutatja, hogy nincs reménytelen eset Jézus számára. Itt éppen arról van szó, hogy akiről már mindenki lemondott, akit mindenki elhagyott, lesajnált, megvetett, reménytelen esetnek tartott, Jézus éppen azért az emberért, azért az egyért jött át erre az egész vidékre. Jézus egészen másképpen látja a nyomorult embert, mint bárki. Jézus nem nyugszik bele abba, hogy az ember olyan, amilyen: megszállott, őrült, lealjasodott - hanem Jézus mindig meglát az ember számára egy egészen más lehetőséget, egy egészen más életet. Jézus meglátja az emberben az Isten gyermekét. És Jézusnak ez a látása teremtő látás.

Az emberek látása, akik a másikban csak a rosszat, a megváltozhatatlant látják: a halálba taszít. A halált munkálja, hiszen abban rögzíti meg a szerencsétlen embert, hogy nincs menekvés, nincs javulás, nincs remény. Jézus pedig belelátja az emberbe a jót, a mást, a megoldást, és úgy látja bele, hogy az a jó meg is jelenik benne, életre kel, és a bűn dühöngő, szerencsétlen áldozata felszabadul, megtisztul, mássá lesz. Kijózanodik, megcsendesedik, megújul. Meggyógyul. És az a nagyszerű, hogy ez ma is így van. Veled is, velem is, azzal is, akiről már lemondtál. Akármi a véleményed önmagadról, a másik emberről, másoknak rólad: Jézus benned is azt a valakit látja, akivé az Ő ereje által lehetsz. Benned is az Isten gyermekét látja, azt az örökkévaló értéket, akiért áldozott a keresztfán. A saját maga megváltó halálának és feltámadásának hátterében látja az életünket: belénk látja önmagát. És ezzel a teremtő látással megjelenik az emberben az új élet. Mert ott, a Golgotán hallatlan nagy dolog történt: a Sátán veresége. Ott tört meg az átok, ott történt meg az elégtételadás és a kiengesztelés. Abban a halálban minden bűnbánó ember számára a bűnbocsánat és a megújulás ereje van. És a győzelem a gonosz felett.

Jézus jelenlétében az a félelmetes hatalom, amely meggyötörte a szerencsétlen áldozatot, úgy zsugorodik össze, mint a hóember a napsugárban, úgy kotródik el, mint a megvert kutya. Akármilyen hatalom a bűn, nála is nagyobb hatalom Jézus! Most is azért van itt közöttünk az Ő igéjében, hogy téged is, engem is föloldozzon, megszabadítson, más emberré tegyen. Érezd meg, hogy a vele való együttlétben, csendes lelki beszélgetésben, imádságban kezdesz felszabadulni a nyomás alól. Oldódnak a kötelek, kitisztulnak a gondolatok és érzések. Menekül az ördög. Olyan változás történik, mint itt a történetben, hogy az emberek alig hisznek a szemüknek. Ugyanaz a személy - és mégis valaki egészen más. Ugyanaz az ember, de megtisztulva, újjáteremtve, meggyógyítva, megváltva és megszentelve.

2) Ez a meggyógyult ember arra kéri Jézust, hogy vele maradhasson. Mintha érezné, hogy itt van biztonságban minden démonikus hatalom ellen, Jézus közelében. De Jézus elküldi: ”Eredj haza a tiéidhez!” (19b vers) Azt jelenti ez: akkor vagy igazán velem, akkor vagy a legjobban biztonságban minden sátáni befolyás ellen, ha bizonyságot teszel rólam a megváltozott életeddel ott, ahol tudják, mi voltál. Ott mutasd meg, mivé lettél, ahol a mindennapi életedet éled. Jézus éppen azzal, hogy ezt az embert egy bizonyságtevő életre küldi vissza saját környezetébe, ezzel fűzi egészen magához.

”Eredj haza a tiéidhez!” Mondjuk így: a családodhoz. Hiszen ennek az embernek családja van, gyerekei, felesége. Térjen vissza azokhoz, akiket elhagyott. Hadd legyen elsősorban annak a sokat szenvedett családnak haszna abból, hogy Isten megkönyörült az édesapán. Hadd legyen újra boldog, békés az otthon. Eredj haza! Ne üzenetet küldj, ne levélben írd meg, hogy találkoztál az élet Megmentőjével, hanem eredj személyesen. Magad légy a jó hír, a megtestesült bizonyság, a hiteles Isten-bizonyíték, Jézus élő levele. Képzeljétek el, amint ez az ember hazaér. Minden, amit mond és cselekszik, élő híradás az Isten hatalmáról. Az egész megújult személye kézzelfogható evangélium. Nagy az öröm! Megváltozik az egész légkör. A feleség is boldog, a gyermekek is boldogok, nem kell többé rettegni, mint régen. Minden olyan szép és jó, olyan hihetetlenül más most, mint volt! Ilyen hatalma van Jézusnak.

Te is eredj haza a tieidhez! A legelső áldása annak, hogy együtt lehetsz Jézussal, otthon áradjon szét! Otthon derüljenek fel legelőször az arcok, engedjenek a feszültségek. Mindenekelőtt az otthonunkat, a családi körünket töltsük meg azzal a levegővel, amit imádságban, igében, Jézussal való közösségben magunkba szívtunk itt. Otthon a legnehezebb igazán megváltozott, keresztyén módon élni, mert sehol sem vagyunk olyan szorosan és tartósan egymásra utalva, mint a családi körben. Itt nyílik a legtöbb alkalom arra, hogy az életet egymás számára megkönnyítsük vagy megnehezítsük. Itt éljük ki az igazi önmagunkat a leggátlástalanabbul. De ez a legfontosabb terület is, az otthon, mert a családi körben alakulnak ki a jellemek, és növekszik a jövő generáció. Egyházunk, népünk élete döntő módon függ a családi életektől. Statisztikai adatokból közismert, hogy a legtöbb bűntény szálai egy-egy széthullott családi életbe nyúlnak vissza. Az otthonunk egészségén, tisztaságán, erején áll vagy bukik az ország, az emberiség egész erkölcsi élete. Az, ami a gyerekszobákban, a konyhákban, a hálószobákban történik: döntő módon javára vagy kárára lehet az egész közéletnek. Tehát: ”Eredj haza a tiéidhez, és jelentsd meg nékik, mely nagy dolgot cselekedett veled az Úr, és mint könyörült rajtad.” (Mk 5,19)

Bizonyára tapasztalta már valaki, milyen öröm együtt imádkozni a családi körben, együtt ülni itt a gyerekeinkkel vagy szüleinkkel, együtt részesülni az úrvacsora áldásában. Hát még az milyen öröm lesz, ha majd Isten trónja előtt állva azt mondhatod: Itt vagyok, Uram, megváltva a Krisztus vére árán, de nemcsak én, hanem a gyermekeim, a hitvestársam, a szüleim, a házam népe: mindazok, akiket reám bíztál! Itt vagy most te, együtt Krisztussal, vendége vagy Neki, az Ő lakomáján. Kegyelmével táplál, gyógyítgatja szívedet, tisztítja gondolataidat, megszenteli érzéseidet, talán új elhatározásokat ébreszt benned. Mindezek után pedig azt mondja: ”Eredj haza a tiéidhez, és jelents meg nékik, mely nagy dolgot cselekedett veled az Úr, és mint könyörült rajtad!” Igen, ez legyen az első lépése tovább egy olyan embernek, aki valóban találkozott Jézussal.

Ámen

Dátum: 1964. március 15.

Az egyik külföldi egyházi folyóiratban nagyon elgondolkoztató kérdéseket tettek fel az olvasók részére, és megkérték őket, hogy írásban válaszoljanak. A kérdések így hangzottak: Jézus evangéliuma segítség-e az ön számára a mindennapi életben, vagy akadály? Mennyire képes ön a mindennapi munkájában Jézus evangéliuma szerint élni? Van-e tapasztalata arra vonatkozóan, hogy az evangélium az ön számára az inspiráció és a hivatás forrása? Ugyanúgy végezné-e a munkáját akkor is, ha Jézus evangéliumáról nem is lenne tudomása? Jó lenne ám, ha ezekre a kérdésekre nekünk is írásban kellene megfelelnünk. Ha kényszerítve lennénk arra, hogy elgondolkozzunk ezeken a kérdéseken, és lemérjük rajta a magunk keresztyénségét a gyakorlati életben. Talán kitisztázódnának, öntudatosodnának bennünk olyan kérdések, hogy tulajdonképpen miért is vagyunk hívő emberek? Hogyan is lássuk magunkat ebben a világban? Körülöttünk csupa olyan ember él, aki tudja, mit akar. Mi vajon tudjuk? Tudjuk, hogy mit akarunk ebben a világban, a mindennapi életben, mint Jézus tanítványai? Van-e nekünk egyáltalán valami speciális szerepünk, szolgálatunk, hivatásunk? És ha van, mi az? - Igen, ezekről a kérdésekről szeretnék többször is majd beszélni, most pedig egy általános bevezető prédikációban azzal foglalkozni, hogyan is lássuk magunkat, az egyházat, Krisztus hívő népét ebben a világban.

A felolvasott igéből ezt hallottuk: Jézus ”magához szólítá a tizenkettőt, és kezdé őket kiküldeni kettőnként”. (Mk 6,7a) Figyeljétek csak meg ebben az igében ezt: magához hívta, kiküldte... Tudjátok, hogy az egész keresztyén élet ritmusa lüktet ebben? Jézus magához hívja az övéit és kiküldi őket. Azért hívja magához, hogy kiküldje őket a világba. Úgy küldi ki Jézus a tanítványait ebbe a világba, hogy előbb magához hívja, majd felkészíti őket a kiküldetésre. A keresztyén ember mindig a világból megy oda Krisztushoz, és mindig Krisztustól megy a világba. Így válik érthetővé a templom, az istentisztelet jelentősége is. A világból mindenünnen idesereglünk a templomba, Jézus hívására, és innen küld ki bennünket a világba, innen megyünk ismét szerteszéjjel a világba. Azért jövünk ide, Jézushoz, hogy felkészülve mehessünk ki a világba. Ne úgy tekintsétek tehát ezt a templomot, mint egy olyan kis szigetet, ahová még nem csapott be a világ szennyes hulláma, vagy mint egy kis lelki oázist, ahol az ember végre valami mással is foglalkozhat, mint mindig csak a pénz, meg a munka, meg a politika, meg a kenyérgondok. Valahogy olyanformán vannak a templomok az országutak mentén, mint olyan helyek, ahová mindig újra betérünk ”tankolni”, feltöltődni, üzemanyagot felvenni, hogy azután legyen megint mivel bírni tovább az utazást, a fuvart, a vontatást, a szolgálatot, a feladatokat. Országúton a világban - így lássátok a templomon belüli és azon kívüli élet viszonyát.

Nagyon jól tudom, hogy jó nekünk itt benn a templom falain belül, az ember olyan meghitt környezetben érzi magát, a jól ismert liturgia, énekek, miliő, emberek, mind otthonos érzést keltenek bennünk. De sohase feledjük el, hogy a templom, az egyháznak bármilyen összejövetele, bibliaórája nem egyéb, mint az a hely, ahol a lelki izmainkat jól megmasszírozzák azért, hogy a világban, a mindennapi életben minél jobban és minél eredményesebben használhassuk. Ha van valami az életben, amit nem lehet l’art pour l’art művelni, akkor az Isten ügyével való foglalkozás az. Isten igéjét sohasem azért hallgatjuk, hogy lelki élvezetben legyen részünk, hanem azért, hogy felkészüljünk, megtelítődjünk azzal a bizonyos üzemanyaggal az életre. Hív - kiküld. Azért hív magához, hogy kiküldhessen. Persze, amikor magához hív, megvigasztal ha például szomorú vagy, de azért vigasztal meg, hogy mások vigasztalására küldhessen ki. Amikor magához hív, megoldja valamilyen problémádat, de azért oldja meg a problémádat, hogy most már felszabadulva küldhessen ki. Amikor magához hív, megtisztít a bűneidből, de azért mos ki a bűneidből, hogy szabad lelkiismerettel küldhessen ki. A megvigasztalás is, meg a bűnbocsánat is, az úrvacsora is azért történik, hogy megerősítsen, felkészítsen, megtöltsön újra és újra. Tehát, hogy kiküldhessen.

Ha az egész kegyességünk, hitéletünk nem a világ javára történik, hanem csak a magunk gyönyörűségére, kedvtelésére, akkor jobb is, ha nem jövünk többet ide, és nem foglalkozunk többé az evangélium dolgaival. Minden olyan vallásos cselekmény, amelyik nem e világba való küldetést tartja szem előtt, steril és Isten előtt utálatos. Jézus azért hív magához, hogy megfelelő felszereléssel és utasítással küldhessen ki. Ezt a küldetést jelképezi istentiszteletünk legvégén az áldás is. Amikor a gyülekezet az Isten házát elhagyja, akkor továbbra is egyház marad, a világban is egyházként él tovább. Éppen akkor, amikor az egyházi helyiséget elhagyjuk, akkor kezdődik a nagy próbája annak, amit az istentiszteleten megéltünk. Az áldás éppen arra vonatkozik, hogy a gyülekezet állja meg ezt a próbát és töltse be hivatását. Éppen arra kapja Isten népe az áldást az istentisztelet után is. Hiszen éppen kint a világban kell igazán Isten népének Isten népeként élnie. Nekünk a speciálisan keresztyén feladatunk tere a világ, a mindennapi foglalkozásunk sokszor szürke, egyhangú világa, a családi életünk világa, a politika, a művészet, a technika, a sport, a pénz különös, sokszínű világa.

A hitnek azt a bizonyos szép harcát, amiről az apostol is egy helyen ír, ott kell megharcolnunk a világban. A TSZ-ben, a hivatalokban, a laboratóriumokban, az iskolákban, a házassági és a családi élet problematikus helyzeteiben, meg a politikai életben. Nem itt, az istentiszteleten éli ki az egyház a maga egyház-mivoltát, hanem kint a világban. Itt, az istentiszteleten, a templom csendjében csak felkészül rá. Felveszi az üzemanyagot. Egyre jobban kezdi ezt látni Krisztus egyháza az egész világon. Volt olyan időszak az egyház történelmében, amikor az volt a jelszó: gyertek, segítsetek a lelkésznek végezni a szeretetszolgálatot, megszervezni a bibliaórákat, csinálni az egyházat. Most pedig éppen fordítva: a lelkész segít nektek, meg a bibliaóra, az istentisztelet, az egész egyházi gépezet segít nektek egyháznak lenni, Isten népeként élni a világban.

Az egyházat sose úgy lássátok, mint e világtól elundorodott emberek társaságát, hanem úgy, mint amelyik nagyon is benne van ebben a világban, mégpedig rajtatok keresztül, a ti réveteken. Ahol ti e világban éltek, munkálkodtok, ott a ti réveteken az egyház van jelen, Krisztus. Sohase úgy lássuk a dolgot, hogy ez itt az egyház, és amaz ott a világ, és ez két ellentétes terület, amelyik egymás ellen dolgozik. Az egyház oldaláról nézve ez semmiképpen sem így van. Az egyház a világért van. Nem önmagáért van, hanem a világért. Istennek nem az a célja az egyházzal, hogy az csak legyen, viruljon, növekedjék, gazdagodjék minél jobban, egzisztáljon, hanem az, hogy eszköze legyen Istennek, amellyel a világban, a világért munkálkodik. Nem az a fontos, hogy mi ebben vagy abban a templomban kellemesen, otthonosan érezzük magunkat, hanem az, hogy el tudjuk mondani a viselkedésükkel, a szavainkkal ennek a világnak azt, amit Jézusról tudunk.

Az egyháznak éppen nem a világtól elfordulva, önmagába befordulva kell élnie a maga külön életét, hanem a világ felé fordulva. Éppen nem egy lelki gettóba való bezártság érzetével, hanem a világért való felelősség fokozott tudatával. Az egyház Isten missziójának az eszköze, Jézus missziós népe ebben a világban. Jézus azért hív magához, hogy kiküldjön. Kiküld! Tudod, mi vagy te kint a világban? Kiküldött. Egy küldöttség tagja. Olyan valaki, aki küldetésben jár ott. A világban, a családi életnek, a politikának, a tudománynak, a művészetnek, a sportnak a világában mindnyájan bizonyos küldetéssel vagyunk jelen, mint akiket Jézus küldött oda. Próbáld ezt realizálni adott helyzetben. Én itt most Jézus küldötte vagyok. Nem magamat képviselem, nem a saját érdekeimet, hanem Jézust magát. Mint egy nagykövet egy idegen országban: ő sem magánember, hanem egy ügyet, egy országot, egy népet képvisel mindig, mindenütt. Valahogy így: te is mindig és mindenütt Jézus ügyét, Isten országát, Isten népét képviseled. Ez a küldetésed. Nem a foglalkozásod, hanem a küldetésed. Lehet, hogy a foglalkozásod gimnazista, gyári munkás, éjjeli őr, de úgy vagy gimnáziumi tanuló, gyári munkás, éjjeli őr, mint akit Jézus küldött oda. Ez a küldetésed.

Mit jelent ez a gyakorlatban? Azt, amit egyik atyánkfia mondott el a saját munkahelyén történt esetről. Az illető testvérünk a betegfelvételi irodán dolgozik egy kórházban. Egyszer egy 30 év körüli férfi jelentkezett felvételre. Atyánkfia kérte az iratait, amelyek a felvételhez kellenek. Nem voltak iratai, és ahelyett, hogy bocsánatkérő hangon megmagyarázta volna, miért nem tudta beszerezni, elkezdett kiabálni: nem elég, hogy beteg vagyok? A papír a fontos, nem az ember? Csúnya, káromló szavakat dobálva atyánkfia felé, már fordult is ki az irodából. Mi szokott ilyenkor történni? A tisztviselő még jobban kiabál, kioktatja az illetlenül viselkedő ügyfelet, az még jobban méregbe jön - kész a vihar. De nem ez történt. A tisztviselő Jézus küldötteként volt ott. Így mondta el nekem az eset folytatását: legszívesebben megsimogattam volna ezt a csúnya kis embert. Biztosan az Úr sugározta belém a szeretetet, mert fölháborodás helyett csodálatos nyugalom és együttérzés támadt bennem. Megpróbáltam megmagyarázni neki, hogy nem szekírozásképpen kértem az iratait, hanem mert engem is kötnek a szabályok, de majd beszélek az orvossal, nem tudnak-e egy sürgősségi papírt adni, hogy iratok nélkül is felvehessem. Azután elkezdtünk beszélgetni. Csendes hangon. Egyre meghittebben. Lassan kiderült, hogy senkije sincs, mindenkiben csalódott, mindenki elhagyta. Sírni kezdett. Azután kérlelt, hogy ne haragudjak rá. Annyi rosszat kapott már az emberektől, azt hitte, hogy én is bántom. Háromszor is fogadkozott, hogy legközelebb nem fog papírok nélkül jönni, és igazán ne haragudjak rá. Lecsendesült minden vihar. - Valahogy ilyenforma az, amikor valaki Krisztus küldötteként van ott egy hivatalban.

Egy másik atyánkfia. Bevásárolni járt a Budagyöngye piacon. Többen is vártak egy pult előtt, míg rájuk került a sor. Atyánkfia meghallotta, amint valaki beszélgetés közben ilyesmit mondott: milyen sokan halnak meg az ismerőseim közül! Atyánkfia közbeszólt: csak a testünk. A másik felfigyelt: Ön hisz az örök életben? - kérdezte mohón. Persze, hogy hiszek - mondta atyánkfia. Az egész földi életem egyensúlyát ez a hit jelenti. A másik nagyot sóhajtott: de jó lenne erről egyszer elbeszélgetni! Kérem, tessék, nagyon szívesen - mondta atyánkfia. - Íme, ilyenforma az, amikor valaki Krisztus küldötteként megy fél kiló sárgarépát vásárolni a piacra.

Egy másik eset. Egyik hívő atyánkfia egy üzemben dolgozik. Megtudta, hogy ugyanabban az üzemben másik két Krisztusban hívő testvér is dolgozik. Megkereste őket, összebarátkoztak. Most a három hívő testvér az üzemnek minden gondját-baját, problémáját megbeszéli egymással és Jézussal. Jézus is kettesével küldte ki a tanítványokat. Ma is jobb az, ha ketten vagy hárman hordozzák a felelősséget másokért, az egész gyár minden dolgáért. Együtt beszélik meg, együtt gondolják át, együtt imádkozzák meg az egész közösség gondjait, problémáit. Ezek hárman például ilyen dolgokért szoktak imádkozni: ne legyen annyi selejt a termelésben, őrizze meg az Úr a munkásokat az üzemi balesetektől, adjon erőt az éjszakai műszakban dolgozóknak, őrizze az erkölcsi légkört a szennyeződéstől. - Íme, ilyen az, amikor valaki nemcsak úgy a maga szakállára, hanem Krisztus küldötteként áll egy gép mellett.

Egyszer egy magasan álló egyházi személytől kérdezte meg valaki: Önök hálóval, vagy horoggal halásznak itt? Mire az illető így felelt: Egyikkel sem, hanem csak a vizet próbáljuk megváltoztatni, hogy élhessenek a halak. Ezt csinálta az a két diák is, akik szabadidejükben elmentek havat lapátolni egy olyan ház járdájáról, amelyikben két beteg ember lakott és nagy problémát jelentett számukra a hó. Valahogy ilyen az, amikor valaki Krisztus küldötteként tölti a szabadidejét.

Jézus mindnyájunkat azért hív magához, hogy kiküldjön. Próbáld meg csak realizálni, hogy te ott, ahol vagy, Krisztus küldötte vagy. És próbálj igazán számot adni magadnak arról, hogy az evangélium így segítség lesz-e a számodra a mindennapi életben, vagy akadály. Egészen bizonyosan lesznek tapasztalataid arra vonatkozóan, hogy Jézus evangéliuma a számodra igazán inspiráció és hivatás forrása!

Ámen

Dátum: 1963. március 10.

Múlt vasárnap arról a kérdésről volt szó közöttünk, hogy ki a nagyobb? Jézus szerint nem az, aki zsarnokoskodik, kiabál, hatalmát érezteti, megfélemlít másokat, megfúr, kizsákmányol alatta és felette állókat, hanem aki szeretettel szolgál. Mióta maga Jézus is az alázatos szolgálatnak az útján járt közöttünk, azóta nincsen alacsony rendű szolgálat többé, azóta a legalacsonyabb rendű szolgálaton is az Ő dicsőségének a visszfénye tündöklik. Azóta a másoknak való szolgálat a krisztusi, tehát a legmagasabb rendű életforma. Itt szeretném most folytatni, mégpedig úgy, hogy egészen mai, konkrét példával hadd mutassam meg, mint jelent szeretettel szolgálni az emberek között az Úrnak.

Schweitzer Albertről van szó, akinek a 85. születésnapját pár héttel ezelőtt ünnepelte a világ. Ő volt az a különös egyéniség, aki 30 esztendős korára már kiváló lelkész, tudós teológiai professzor, Európa-szerte ünnepelt orgonaművész, tekintélyes író volt, és aki minderről lemondva beiratkozott a strasbourgi egyetem orvosi fakultására, azt elvégezte, hogy mint orvos mehessen ki Afrikába, a sok mindenféle nyomorúsággal küszködő négerek gyógyítására. Az ő számára Jézus Krisztus azt jelentette, hogy köteles az Istentől kapott szeretettel az embereknek szolgálni. Hangverseny-körutainak, kiadott könyveinek a jövedelméből kórházakat épített a beteg afrikai négereknek. 1954-ben Nobel-díjat kapott, ezt is az afrikai orvos-misszió bővítésére használta fel.

Amikor megkérdezték tőle, hogy ha már mindenképpen az emberszeretet oltárán áldozta fel az egész életét, miért tette ezt éppen Afrikában, azt válaszolta: Mert az afrikaiak rengeteget szenvedtek az európai népektől. Ki tudná felmérni, mekkora nyomorúságot jelentett számukra a pálinka, meg a sok utálatos betegség, amit mi vittünk hozzájuk? Nem választhatunk hát szabadon, hogy akarunk-e velük jót cselekedni, vagy nem, mert egyszerűen kötelesek vagyunk szolgálni nekik. Ha mi jót cselekszünk velük, ez nem jótétemény a részünkről, hanem vezeklés. Minden olyan valaki helyett, aki fájdalmat okozott, egy olyan valakinek kell kimennie közéjük, aki segítséget, szeretetet visz nekik. És ha mindent megteszünk is, ami az erőnkből telik, akkor sem tettük jóvá vétkeink ezredrészét sem. És amikor azt kérdezték tőle, hogy de hát miért nem mint lelkész ment Afrikába, miért vállalta még külön az orvosi fakultás elvégzését is, azt válaszolta: ”Azt az új magatartást, amivel mi fehérek az afrikai színeseknek tartozunk, csak egyetlen módon tudtam elképzelni: nem mint a szeretet vallásáról való beszédet, hanem mint a szeretet vallásának a tiszta megvalósítását.”

Kicsit talán részletesen idéztem, de azért, hogy egy gyakorlati példával mutassam meg, hogyan is néz ki az a szolgálat, amiről olyan sokat beszéltem. Schweitzer Albert a mai világban a legközismertebb és a legékesebb példája annak a hívő embernek, aki önmagát teljesen mások szolgálatára adja, és akinek a szolgálatát az Úr mások javára hatalmasan felhasználja. Ilyen emberekről van szó tulajdonképpen a fölolvasott igében is. Gedeon és társai olyan emberek, akiket Isten mások javára hatalmasan felhasznált, akik úgy adták magukat az Úr szolgálatára, hogy egy egész országnak javára vált, egy egész népnek haszna volt belőle. Isten Gedeon és társai szolgálatán keresztül egy egész népnek szerzett szabadulást a bajból.

Isten csodálatosan munkálkodik, hatalmas dolgokat végez, amikor emberek eszközül adják magukat neki hozzá. Minden hívő embernek ez a feladata. Ezért vagyunk keresztyének mi is. Tehát azért, hogy mint Schweitzer az afrikai színesek között, Gedeon és társai a saját népük között, mi is mindnyájan a magunk kisebb vagy nagyobb hatáskörében az Úr szeretetének és szolgálatának az eszközei legyünk. Nagyon sokszor volt már szó itt róla, de most hadd hangsúlyozzam újra, hogy az Istenben hívő ember egyúttal Istennek engedelmes eszköze is kell, hogy legyen. Isten nemcsak azért veszi fel veled a kapcsolatot, hogy téged megváltson, hanem azért is, hogy téged felhasználjon. A te életed megváltásával nemcsak az a célja Istennek, hogy számodra az üdvösséget biztosítsa, hanem mindig az is, hogy bevonjon a maga munkájába munkatársnak. Ezért van az apostoli levelekben mindig újra az a felhívás, hogy akik megismertétek Istennek a Krisztusban reátok sugárzó megváltó szeretetét, most már szánjátok oda magatokat Istennek, a ti tagjaitokat igazságnak fegyvereiül az Úrnak, hogy Ő munkálkodhasson tovább a ti szolgálatotok révén a többi ember javára.

Isten a benne hívő embert arra akarja felhasználni, mint itt Gedeont és csapatát, hogy az ő szolgálatuk révén szerezzen szabadulást sok-sok más embernek is a bűnből, adjon erőt és segítséget a szenvedésben, vigasztalást a bajban, szomorúságban. Isten a benne már hívő emberek életével akarja mintegy kiábrázolni, és ha kell elmondatni, hogy mások számára is van bűnbocsánat, szabadulás, vigasztalás és erő. Sőt, feltámadás a halálból és örök élet. Tehát megváltás. Isten, amikor téged a gyermekévé tesz, ugyanakkor barátjává, testvérévé tesz mindazoknak és elsősorban azoknak, akikre valami anyagi vagy lelki teher nehezedik, akik egyedül nem boldogulnak, akiknek segítségre van szükségük. Isten, amikor téged a magáévá tesz, ugyanakkor mindenkiévé is tesz, hogy a mások fájdalma, öröme és terhe a tied is legyen. Ez nagyon felemelő és magasztos gondolat, de tegyük hozzá rögtön azt is, hogy nem minden Istenben hívő ember alkalmas arra, hogy Isten nagy és áldott szolgálatokra felhasználja. Ebben a történetben éppen arról van szó, hogy még a szolgálatra vállalkozók közül is tulajdonképpen csak nagyon kevesen voltak igazán alkalmasak. Íme, mire kiderült, ki az alkalmas, a 30000 emberből 300 maradt, tehát mindössze csak az egy százaléka. Isten különböző próbákkal megrostálja ezt a hadsereget, aminek a következtében alig maradt belőle egy maréknyi, a többi kihullott. Nem volt a többi sem haszontalan, hitvány ember, még csak hitetlen sem, csak nem alkalmas arra, hogy Isten felhasználja őket.

Isten ma is nagyon erősen rostálja az Ő egyházát. Ma keleten és nyugaton egyaránt olyan időt él a keresztyénség, amikor nagy tömegek szakadnak le róla, amikor rengetegen lemaradnak, kihullanak, amikor a keresztyénség nagy tömegeiről egyre jobban kiderül, hogy nem alkalmas arra, hogy Isten a szolgálatuk révén adjon e világ bajaiban segítséget. Csak ha a legszűkebb körben, a magunk gyülekezetében (Pasarét, 1960) nézünk körül, mit látunk? Azt, hogy a papíron reformátusként nyilvántartott embereknek kb. 10%-a az, aki az egyházzal olyan kapcsolatot tart, hogy részt vesz az istentiszteleteken. De már ennek a 10%-nak is csak egy kisebb hányada az, amelyik rendszeresen él az úrvacsorával is. És hogy ebből a kisebb hányadból mennyi az, amit az Úr ténylegesen fel is tud használni a maga megváltó tervei kivitelezésére, azt csak az Úr maga tudja.

Az igéből viszont az is kiderül, hogy vannak bizonyos ismertetőjegyei ennek az alkalmasságnak, illetve alkalmatlanságnak. Íme, ezt olvassuk: ”Azért kiálts a népnek füle hallatára, mondván: A ki fél és retteg, térjen vissza, és menjen el a Gileád hegységről. És visszatérének a nép közül huszonkétezeren, és csak tizezeren maradának ott.” (Bír 7,3)

Tehát: ”A ki fél...” Ez az első nagy szűrő. Itt most nem arról a félelemről van szó, ami az emberiség szívét szorongatja, hogy vajon merre dől el a világ sorsa, egy nagy általános pusztulás felé-e, vagy egy hatalmas felvirágzás felé. Itt most nem a jövőtől, nem az atomháborútól való félelemről, nem egzisztenciális félelemről van szó, hanem másról. Aki fél attól, hogy a Krisztus ügye ebben a világban nem diadalmas ügy, aki nem tudja elhinni, hogy a győzelem bizonyos, aki fél a kudarctól, aki fél Krisztus szeretetét, alázatát, jóságát, türelmét, békességét képviselni ebben a világban, aki attól fél, hogy Krisztus és az Ő lelkisége, erkölcsisége lassan egészen kiszorul ebből a világból, az valóban alkalmatlan, álljon ki a sorból, mert azt Isten nem tudja felhasználni semmire.

”A ki fél...” - ez a szűrő ma különösen aktuális, mert mindnyájan ismeritek azt az ateista materialista ideológiai álláspontot, amely szerint az egyház az elavult társadalmi rendszerek tartozéka, és amely az emberiség jövendő életét az egyház léte és szolgálata nélkül tudja csak elképzelni. Tehát aki félti a Krisztus ügyét, az egyházat, aki félti a keresztyénséget, a hitet az új társadalmi rendben, nem mer Krisztus parancsára küzdeni az emberiség békés egymás mellett éléséért, és aki maga is a régi társadalmi rend utolsó bástyájaként reménykedik az egyházban, az valóban álljon ki a csatasorból, az valóban nem alkalmas. Aki fél attól, hogy a keresztyénség tényleg lejáratta magát, idejét múlt ideológia, aki a viselkedésével alkalmat ad a világnak arra, hogy a vallást és egyházat azonosítsák a politikai reakcióval, aki azt hiszi, hogy ebben a modern világban nem lehet keresztyénül élni, az valóban nem alkalmas arra, hogy Isten eszköze legyen, hogy Isten rajta keresztül nagy dolgokat vigyen véghez.

Érzitek-e, hogy itt a hitünk legmélyebb gyökeréről van szó? Vagyis arról, hiszünk-e Jézus Krisztus győzelmében. Hiszünk-e abban, hogy Jézus nemcsak az egyéni üdvösségünknek az ura, hanem a világnak is? Mekkora Krisztusunk van? Olyan-e, akinek a szeretete és hatalma csak egy-egy benne hívő ember szívére terjed ki, vagy olyan, akinek Ő mondja önmagát: tehát Aki Úr az egész teremtett mindenségben, látható és láthatatlan világon, földön, égen, emberi szíveken, démonok világán? Itt most valóban arról van szó, hogyan látjuk Krisztus keresztjét. Úgy-e mint eredménytelenséget, kudarcot, egy ellágyuló áhítat szimbólumát, vagy mint Isten hatalmas győzelmét? Merjük-e igazán hinni, hogy ott, a Krisztus keresztjében, ott robbant ki, ott szabadult fel Isten megváltó szeretete és hatalma? Hogy ott már megtörtént a döntő ütközet a bűnnel, halállal, Sátánnal szemben, és Krisztus lett a győztes?

Most olyan korszakban vagyunk, amikor minden uralom és hatalom Krisztusé, ha nem látszik is pillanatnyilag. Amikor én Krisztus lelkiségével, vagyis a szeretettel, a szelídséggel, a jósággal, a tisztasággal, az önzetlenséggel, krisztusi élettel szolgálok az emberek között, akkor sohasem vagyok egyedül: valaki mellettem halad, előttem jár, mögöttem fedez, kézen fogva vezet, együtt harcol velem. Nem félni tehát nem vérmérséklet és idegállapot dolga, hanem a hit dolga. Hit a valóságos Krisztusban, a magam erőtlensége és alkalmatlansága helyett Őreá számítani. Akkor majd nem bénít a saját kicsiségem, hanem lelkesít az Ő nagysága. Nem rettent a feladat, hanem felbátorít az Ő ereje.

A Bibliában nagyon sokszor fordul elő ez a biztatás: ne félj! És mindig olyankor, amikor az Úr küld valakit valamilyen megbízással emberek közé. Mintha azt mondaná: Semmi okod nincs a félelemre, ha az én küldetésemben jársz. Persze ez a nem félés, ez a bátorság, ez nem legénykedés, nem vakmerőség, nem kuruckodás. Dániel nem hetykélkedett az oroszlánok vermében, hanem azzal a bizalommal tekintett körül, hogy a félelmetes ellenség, a rettegett hatalom felett is Isten az Úr. Tehát az alkalmas, azt tudja Isten felhasználni, aki nem fél, aki igazán hisz benne.

Azután azokat tudja felhasználni Isten, akiknek az alkalmasságát kipróbálta. Ó, Isten sokféle módon próbálhatja ki az övéinek az alkalmasságát. Például kísértéssel, szenvedéssel, örömmel. Itt egészen különös módon: azzal, hogy melyik hogyan issza a vizet a patakból: térdre esve-e, vagy csak állva. Íme, tehát látszólag minden rendben van abban a seregben, akik az első szűrön át megmaradtak. Íme, maguk vállalkoztak is a harcra, nem is félnek a kudarctól, de úgy látszik, egy ponton még nincs rendben az életük. Talán valami egészen apró dologról van szó, ami miatt azonban kiderül, hogy nem alkalmasak.

A mi alkalmatlanságunknak is vannak ilyen apró jelei. Egyikünk talán azért nem alkalmas, mert a pénzügyeit nem rendelte még az Úr felügyelete alá, másiknak talán az imaélete nem elég rendszeres és komoly, harmadikat talán a családjában levő zavarok bénítják, a negyediket egy-egy életében megtűrt bűn gátol abban, hogy Isten igazán használhassa. Amíg kettős életet él valaki, amíg megosztott szívvel jár, addig nem fogadja el, és nem áldja meg az Úr az ilyen ember még oly buzgó szolgálatát sem. Sőt, kiállítja a csatasorból. Addig az Isten országáért végzett katonai szolgálatra alkalmatlan.

Miért éppen azokat választotta ki az Úr magának, akik állva, a tenyerükből itták a vizet? Ezek voltak talán a legerősebbek, a legjobb idegzetűek, a legtehetségesebbek? Nem! Hanem azért, mert ezek voltak a legkészebbek. Az a mozdulat, ahogyan a vizet itták: állva, a továbbmenésre készen, előre nézve, mintegy kifejezte azt a lelkületet, hogy a maguk kényelménél, nyugalmánál, felüdülésénél előbbre való számukra az Úr ügye. Ez a nagy tanítás van ebben, hogy nem erősnek, ügyesnek, rátermettnek kell lenni ahhoz, hogy az Úr áldásul használjon valakit a többiek javára, hanem késznek. A Zsoltárok könyvében fordul elő többször is ez a kifejezés: kész az én szívem. Isten az olyan emberekkel tud munkálkodni, akik azt mondják neki: Uram, kész az én szívem, kész a kezem azt tenni, amit Te akarsz tenni vele, kész a lábam odavinni, ahová Te küldesz, kész a szám azt mondani, amit Te üzensz most rajtam keresztül valakinek. Tehát a tettek embere, akinél az azonnali és teljes engedelmességet nem gátolja a mérlegelés, a fontolgatás, az aggályoskodás, a halogatás, az, hogy jó, majd, de most nem... Tehát, aki azzal az állandó Úrra figyelő lélekkel él az emberek között: Mivel lehetek most hasznára, Uram, azoknak, akik között vagyok? Vagy: Mit tehetek, Uram Jézus, a Te nevedben azért az emberért, akivel most beszélek, akivel most együtt haladok az úton vagy végzem a munkát? Igen, az ilyen hívőket tudja azután csodálatos módon felhasználni az Úr.

Viszont ha ilyen szigorú feltételei vannak annak, hogy kiket használ fel az Úr, akkor nem maradnak ezek nagyon kevesen? Nem csökken a számuk elenyészően kevésre? De igen! Itt is a 30000-ből csak egy százalék volt az, akit az Úr igazán alkalmasnak talált, de ez elég volt. Isten nem a tömegekkel dolgozik, hanem a kiválasztott kisebbséggel. Nekünk általában a tömeg imponál. A világ szerint ott az igazság, ott az erő, ott a győzelem, ahol többen vannak. Isten dolgaiban nem így van. Legyünk szabadok a nagy számok varázsától! Az Úr választottainak kicsiny csoportja és Jézus Krisztus: ez együtt több, erősebb, mint az egész világ. Sodomában tíz hívő lélek elég lett volna, hogy az egész város megmeneküljön a pusztulástól. Tíz olyan ember, akinek a hite föl tudta volna fogni Isten szabadító kegyelmét. Kezdetben 12 ember képviselte az egész világgal szemben Jézus ügyét, abból is egy áruló volt. Pál apostol egyedül ment Rómába, a pogány világ akkori fővárosába, egyedül a láthatatlan Úrral, és az ő ügye győz! Nem az a fontos, hányan nem hisznek Jézusban, hanem az a fontos, hogy akik az övéi, ha akármilyen kevesen is vannak, azok igazán higgyenek benne.

Te, aki itt vagy, te higgy benne! És akkor, ha egyedül vagy is otthon a családban hívő lélek: támadhat ébredés! Ha ennyien, akik most itt vagyunk, igazán hiszünk benne, megújulhat az egész gyülekezet, új reformáció történhet a magyar református egyházban! Ne akarj mindenáron a népszerű oldalon állni, merj, ha kell, egyedül maradni! És amikor egyedül maradtál, talán akkor vagy vele együtt, a Krisztussal.

Beszéld meg még ma az Úrral, nem tudna-e téged is felhasználni. Ő nélkülünk is diadalra viszi a maga ügyét, de nekünk jaj, ha kimaradunk a győzelméből, ha a mi kezünkön sikkad el az a gyógyír, amitől gyógyulhatna a világ.

Ámen

Dátum: 1960. február 14.

Mielőtt ennek a kis történetnek a lényeges, a tulajdonképpeni mondanivalójáról beszélnék, hadd hívjam fel a figyelmeteket egy mellékes, de nem jelentéktelen körülményre: Jézus és tanítványai útban voltak valahonnan valahová. Úgy látszik, Jézus vagy előrement, vagy hátra maradt, mindenesetre külön mehetett a többitől, talán imádkozott, talán elmélkedett. A leírásból látjuk, hogy a tanítványok maguk között beszélgettek egymással, megvitattak valamit, fojtott hangon vitatkoztak. Így írja Márk: ”a felett vetekedtek vala az úton, ki a nagyobb?” (Mk 9,34b) Talán éppen a megdicsőülés jelenete, ami nem sokkal ezelőtt történt, adott alkalmat ennek a kérdésnek a felvetésére. Talán akik akkor ott voltak Jézussal a hegyen és látták az Úr színeváltozását, kezdték magukat fontosabbnak érezni a többivel szemben. Vagy talán Péter arra hivatkozott, hogy ő a legjobb szónok közöttük, ő a legtöbbre hívatott. Jakab talán azzal érvelt, hogy ő volt Jézus legelső tanítványa, a többi mind őutána jött. Talán János szelíden megjegyezte: ő a legfiatalabb és Jézus őt tünteti ki legláthatóbban a bizalmával. Talán Júdás azzal fontoskodott, hogy nála van a kis társaság pénze, ő a gazdasági főnök, nélküle még ebédelni sem tudnának. Így szokott ez lenni minden kisebb-nagyobb társaságban, meg nemzetközi viszonylatban is. Egészen belemelegedtek a vitába, s bizonyosan nem is tudták eldönteni a kérdést, mert hiszen mindegyikük a maga érvét tartotta legnyomósabbnak. Jézus csak hallgatott. És csak amikor hazaértek, akkor kérdezte meg: ”Mi felett vetekedtetek egymással az úton?” (Mk 9,33b) A sok okos férfi ekkor döbbent meg. Az ám, milyen ostobák vagyunk. Jézus az Ő közelgő szenvedéséről és haláláról beszél nekünk, mi pedig arról vitázunk, melyikünk nagyobb a másiknál? Most, hogy Jézus elé került az egész, úgy, hogy Jézus is kérdezett, most egyszerre egészen más világításba került minden, amiről beszéltek. Most veszik csak észre, hogy mennyire kicsinyes, jelentéktelen dolgok felett civódtak, hogy milyen nevetséges dolgokból csináltak maguknak problémát. Annyira elszégyellték magukat, hogy Jézus kérdésére nem is mertek válaszolni. Hiszen ezt el sem lehet mondani Jézusnak! Szemüket lesütve, zavartan hallgattak.

Úgy meg tudom érteni ezt a zavart hallgatást Jézus előtt! Úgy elképzeltem sokszor, amikor emberek vitáznak, ha Jézus egyszer megkérdezné: mi felett vetekedtek olyan szenvedélyesen? Mit is szólnánk? Olyan sok felesleges perpatvarra, civódásra, érvelésre pazarlunk energiát naponként családi veszekedésekben, politikai kérdések fölött való vitatkozásokban, egymás közti beszélgetésben. Olyan hamar támad parázs szóváltás emberek között otthon vagy a villamoson, vagy a munka végzése közben. Úgy elképzelem magamnak: ha ezt most valaki titkon egy magnószalagra felvenné és pár óra múlva az érdekeltek előtt leforgatná, nagyon kellemetlen, megszégyenítő volna. Azt mondják, idegesek az emberek, azért robbannak mindjárt, minden kicsinységre. Lehet, de próbáld meg egyszer azokat az indulatkitöréseket, amiket egy-egy vitában produkálunk, szenvedélyes szavakat és érveket, Jézusnak is elismételni: nagyon elszégyellnéd magad. Megértem, hogy a tanítványok hallgattak. Képtelenek voltak szólni. Hiszen Jézus előtt olyan más jelentősége van a dolgoknak! Jézus előtt úgy eltörpülnek azok a problémák, amik nélküle olyan fontosak voltak. Legközelebb, majd ha valakivel szemben nagyon véded a magad igazát, ha majd valami feszültség robban közötted és valaki más között, ha ”vetekedsz” valakivel, gondolj arra, hogy Jézus közbeszól: Mi felett vetekedtek egymással? Mondd csak el nekem is. - Bizonyos, hogy egyszerre más arányokban fogod látni azt a problémát.

Azután az a megdöbbentő, hogy a tanítványok hiába akarták eltitkolni az Úr előtt, Jézus mégis tudta, miről van szó közöttük. Kiderül abból, hogy pontosan arra a kérdésre ad nekik tanítást, amiről vitáztak. Hiába hallgatsz el vagy akár tagadsz le valamit, hiába titkolsz valamit, ami szégyent hozna rád, ha el kellene mondanod: valaki akkor is tudja. Gyermekkoromban hallottam a felnőttektől: Sose mondj vagy csinálj olyat, amit az édesanyád jelenlétében nem mondhatnál vagy nem csinálhatnál! Nem is olyan rossz tanács ez, különösen, ha így mondjuk: Sose mondjál vagy tegyél valamit, amit Jézus jelenlétében is meg ne tehetnél! A tanítványok nem is gondolták, hogy Jézus hallja, amit beszélnek, hogy Jézus odafigyel rájuk. Azt hitték, most magukban vannak. Ilyen nincs, hogy magunkban. Sosem vagy csak ”magadban”, még legmélyebb gondolataidban sem. Valakinek a szeme mindig rajtad van. Valakinek a füle meg a szíve mindig nyitva van feléd. Valaki egyszer majd az egész életút végén megkérdi: mi is volt az, ami annyira foglalkoztatott az úton? Vajon akkor is úgy szólnál a hitvestársadhoz, olyan ridegen? Vajon akkor is úgy szólnál-e a fiatal kolléganődhöz, olyan kétértelmű-kedvesen? Vajon akkor is eljátszanál szívedben egy bűnös gondolattal? Vajon akkor is megengednéd-e magadnak azt a sikamlós viccet vagy dühös, goromba szót, ha tudnád, látnád, hogy Jézus ott van és hall, lát mindent? Ebből a történetből éppen az derül ki többek között, hogy Ő akkor is hall, lát mindent, amikor te egyáltalán még csak nem is gondolsz Őreá. Tudnál holnap így kezdeni egy új hetet? Egészen bizonyos, hogy új hét lenne.

Lássuk csak, mi is volt az, ami felett vetekedtek a tanítványok: Íme, afelett, hogy ki a nagyobb? Örök probléma ez ma is az emberek között. A pszichológusok azt mondják, az emberi lélek legalapvetőbb ösztönei - mint például a táplálkozási ösztön, a nemi ösztön - mellett egyik leghatalmasabb ösztön a hatalomvágy az emberben. Mindenki igyekszik olyan kisebb vagy nagyobb kört találni, kialakítani maga körül, ahol ő az első. És ha ez nem megy az erejével, akkor megpróbálja a gyengeségével. Annyira benne van az emberben a fontosság utáni vágy, hogy ahhoz, hogy érvényesüljön, hogy a figyelmet magára terelje, sokszor egyenesen a betegséghez folyamodik. Az egyik pszichológus idéz könyvében egy esetet, amikor egy vidám, erőteljes leány beteggé tette magát csak azért, hogy megszerezze azt az érzést, hogy ő fontos. Hogy ezen a téren ő az első, mindenki vele törődik, körülötte ugrál. Figyeljétek csak meg, hogy például kórházban a betegek hányszor elmondják egymásnak a betegségük vagy az átélt műtét részleteit, mintegy versenyezve egymással: melyikük szenvedett többet, melyikük baja az érdekesebb. Elmondja az egyik a maga baját, a másik így kezdi a magáét: az semmi, de amikor én... Pontosan ugyanazt teszik, mint a tanítványok az úton: afelett vetekednek, ki a nagyobb közülük. Nem érezted már, milyen kiállhatatlan ember az, aki saját fontosságáról beszél, amikor te szeretnél a te fontosságodról beszélni? Mindnyájunkban van vágy arra, hogy szeretnénk mindenütt az érdeklődés előterébe kerülni, szeretnénk úgy középpont lenni, hogy körülöttünk forogjon a világ. Persze ez úgy lenne jó, hogy ne kerüljön azért túl nagy megerőltetésbe, ne kelljen érte nagy áldozatot hozni. Csak úgy magától...

Valaki elmondta, hogy egyszer egy hetet töltött egy kisebb üdülőben, s lassanként megismerkedett minden üdülővendéggel. Feltűnt neki, hogy mindegyik rögtön az első beszélgetésben megpróbálta egy kicsit éreztetni, hogy ő nem olyan senki, nem is jelentéktelen egyéniség ám! Az egyik átsugároztatta a szavain, hogy anyagilag milyen tehetős, a másiknak olyan fia van, aki igen nagyra van hivatva a közéletben, a harmadiknak a leánya rendkívüli egyéniség, a negyedik igyekezett rögtön elárulni, hogy milyen jó barátságban van az egyik legmagasabb állami tisztviselővel. Mindenki igyekezett valamivel a saját személyének a nem is olyan jelentéktelen, szürke voltát megéreztetni a másikkal, s az illető, aki ezt elmondta, még hozzátette azt is, hogy ő többször rajtakapta magát, hogy belemegy ebbe a játékba, ebbe a vetélkedésbe. Szinte úgy látszik, mintha mi, emberek semmitől sem irtóznánk jobban, mint a jelentéktelenség látszatától, mint attól, hogy észrevétlenek maradunk a többi ember között. Mindenképpen igyekszünk valamiféle babért fonni a fejünk köré lehetőleg, hogy lássák az emberek. Mindnyájan természettől fogva zsarnokok vagyunk, akik valami módon uralkodni szeretnénk a többi ember felett. Elvárjuk, betegesen megkívánjuk, hogy elismerjék valami téren az elsőségünket. Uralkodni szeretnénk, ha másként nem, legalább egy-két valaki felett. Nos, adva van a feleségünk vagy a férjünk, vagy a hivatali beosztottunk, vagy a gyermekünk, vagy a gyermeknek a szülei. Mindent megteszünk, hogy legalább a legszűkebb körben elismerjék, hogy első vagyok. Ebből áll az egész élet, hogy egymás között afelett vetekedünk: ki a nagyobb?

Mit szól ehhez Jézus? Azt mondja: ”Ha valaki első akar lenni...” (Mk 9,35b) Vagyis Jézus egyáltalán nem mondja, hogy valaki ne akarjon első lenni. De igen, akarjon! Jól teszi, ha első akar lenni. Jézus nem irtja ki az emberből a legtermészetesebb emberi ösztönt, még csak nem is nyomja el. Hanem mit csinál vele? Megnemesíti azt az ösztönt. Egy példával hadd illusztráljam:
A mai barackot egykor a régi Perzsiában arra használták, hogy a magjából vették nyilaik hegyére a mérget. A mai ízletes, zamatos barack tehát valamikor gyilkos méreg volt. Ma pedig ahelyett, hogy mérget teremne, ízletes, tápláló gyümölcsöt terem. Ez a megnemesedés. A lélektanban úgy hívják: szublimáció. Ezt teszi Jézus az ösztöneinkkel. A régi ösztönök mérgét elveszi, de maga az ösztön, megnemesedve megmarad. A lelkednek az erői, az ösztöneid, a Jézusnak való átadás következtében új ellenőrzés alá kerülnek, valaki új célok felé irányítja a régi ösztönöket. Jézus, ha kezébe veszi az emberi élet nyersanyagát, megtisztítja, újjáformálja, megnemesíti azt, és azt cselekszi, hogy más célokat szolgáljon, mint eddig.

A hatalmi ösztönnel is ez történik: ”Ha valaki első akar lenni, legyen mindenek között utolsó és mindeneknek szolgája.” - mondja tovább Jézus. Vagyis: légy első, akarj, igen, akarj első lenni, de most egy másik irányba, mint eddig. Ne fölfelé, mások fölé kerekedve, hanem lefelé, másokat felemelve. Légy első, de ne az uralkodás, a zsarnokoskodás, a magad személye előre tolása által, hanem a másoknak való csendes, alázatos szolgálat által. Légy csak naggyá, fontossá ebben a világban, a többi ember között, de ne úgy, hogy mindenki körülötted forogjon, hanem úgy, hogy ahol csak lehet, mindenkinek hasznára, segítségére lehess! Aki első akar lenni, legyen mindenek között utolsó. ”Utolsó”: nem azt jelenti, hogy pipogya, ügyetlen. Nem a teljesítményben utolsó, hanem a saját szemében, a maga érvényesítésében, a maga igényeinek a kielégítésében. Ebben utolsó. Tehát úgy utolsó, ahogyan már sokszor beszéltünk róla, de még mindig nem tanultuk meg eléggé: hogy megfordítsuk a régi nyelvtani szabályt: első személy én, második személy te, harmadik személy ő; ehelyett első személy Ő, azaz Jézus, Isten. Ő a mindenek előtt való. Második személy a te, azaz a másik ember, a felebarát, és harmadik, vagyis utolsó személy az én.

Az emberekhez való viszonyunk két kérdés arányától függ: mit várok az emberektől és mit adok az embereknek. A természeti ember magatartásában ez a két kérdés így viszonyul egymáshoz: mindent várok, semmit sem adok. Elvárom, hogy hódoljanak előttem, hogy elismerjék a jogaimat, megadják a kellő tiszteletet, békében hagyjanak, ne bántsanak, kiszolgáljanak. Ez a legönzőbb magatartás. A civilizált ember magatartásában így aránylik a két kérdés: elvárom az emberektől mindazt, amit én is megadok nekik. Én is megadom mindenkinek, ami jár, mástól is megkövetelem magam iránt. A keresztyén ember pedig azt mondja: nem várok semmit, csak adok. Aki nem szeret, azt is szeretem. Aki üldöz, azért imádkozom. Aki átkot mond rám, megáldom. Aki kővel dob meg, kenyérrel dobom vissza. Aki gonosz hozzám, ahhoz is jó akarok lenni. Azt mondja Jézus: ha így viszonyulsz az emberekhez, akkor te vagy a nagyobb. Annál, aki nagyot tud ütni, erősebb asz, aki jobban tud szeretni. Annál, aki pusztítóbb fegyverekkel tud ölni, hatalmasabb az, aki önmagát tudja másokért föláldozni. Az uralkodásnál nagyobb erő a szolgálat, az erőszaknál a jóság. A megtorlásnál a megbocsátás. A mérges kiabálásnál a halk és szelíd szó. Múltkor hallottam egy fiatalemberről, aki azelőtt a leányoknak való tetszelgésben járt elől, hogy most egy idő óta azt teszi, hogy éjjel kioson a konyhába, elmosogatja az esti edényt, kitisztítja a szülei cipőjét, úgy, hogy mire azok felkelnek, minden rendben van. Ő most indult el az igazi nagyság és elsőség útján.

Mióta maga Jézus a szolgálat útján járt előttünk, azóta nincs alacsony rendű szolgálat, mert azóta minden szolgálaton az Úr dicsőségének a fénye ragyog. Azóta a szolgálat az egyetlen igazán krisztusi, a legmagasabb rendű életforma. Azóta az emberi élet igazi magasságai az önmegtagadás és a szeretetben való szolgálat mélységeiben vannak: másokért élni, jót tenni velük a Krisztus nevében, áldozni érettük. Körülötted az emberek továbbra is azon fognak vetélkedni egymással, hogy ki a nagyobb. Te mát tudod: nem az, aki zsarnokoskodik, kiabál, hatalmát érezteti, megfélemlít másokat, legázol embereket, megfúr, kizsákmányol alatta és fölötte állókat, hanem aki örömmel és szeretettel szolgál. Schweitzer Albert, a Nobel-díjas orgonista, orvos írja valamelyik művében: ”meg vagyok győződve, hogy az igazság, szeretet, békesség, szelídség és jóság olyan hatalmak, amik minden más hatalom felett valók. Ezeké lesz a világ, ha lesz elég ember, aki elég tisztán és szüntelenül gondolja és éli bele a világba a szeretet, az igazság, a szelídség gondolatát.”

Minden erőszak önmagának szab határt, mert ellenerőszakot szül, amely előbb vagy utóbb fölibe kerekedik. A jóság azonban, ha a másikból is viszont-jóságot vált ki, csak önmagát erősíti ezzel. Ezért a legcélravezetőbb és legintenzívebb erő ez. Legostobább mulasztásunk éppen az, hogy nem merjük igazán komolyan venni a jóságot. Mérhetetlenül mély igazság van Jézusnak ebben a fantasztikus mondásában: ”Boldogok a szelídek, mert ők örökségül bírják a földet.” (Mt 5,5)

Maga Jézus is azért jött erre a földre, hogy szolgáljon és adja az Ő életét másokért. Nekünk úgy kell eggyé lennünk Vele, hogy az Ő szolgálata testesüljön meg bennünk, öltsön alakot a mi szolgálatunkban. Ne mástól várd - kezdd el te magad, együtt az Úrral!

Ámen

Dátum: 1960. február 7.

Hadd emlékeztesselek benneteket újra: karácsonykor arról volt szó közöttünk, hogy a názáreti Jézusban maga az élő Isten járt e földön, de úgy, hogy megüresítette magát, alacsonyrendű, szolgai formába rejtette el isteni dicsőségét. A múlt vasárnap arról beszéltünk, hogy ez az alacsonyrendű, szegényes, dísztelen forma, amiben Isten végzi a maga munkáját tovább a földön, nemcsak a betlehemi jászolban és a golgotai keresztben látszik, hanem ez a jellemzője azoknak is, akik Jézus ügyét képviselik, akik által maga továbbmunkálkodik az emberek között: az Ő egyházának, az Ő híveinek. Most pedig arról szeretnék beszélni, hogy ugyanaz a csendes, szerény, emberi gyarlósággal és tökéletlenséggel teli alacsonyrendűség jellemzi a Bibliát is, vagyis azt a módot, ahogyan Isten a maga mondanivalóját, a maga szavát közli a világgal. A Bibliában is, éppen úgy, mint Krisztusban és az Ő egyháza életében, emberi formába rejtve nyilatkozik meg az Isten.Hadd mondjak el most valamit a Biblia elrejtett dicsőségéről.

Akik a Biblia ellen foglalnak állást, rendszerint ebben szokták összefoglalni a kifogásukat: ”A Bibliát is csak emberek írták!” Igen, ez igaz. A Bibliát is emberek írták. A Biblia tényleg nem olyan égből leejtett csodakönyv, miként az iszlám hívei gondolják, hogy Mohamed, a próféta, a Koránt közvetlenül angyali kezekből kapta, miután már előbb a mennyben megírták, elkészítették. Nem! A Bibliát csakugyan emberek írták, húsból és vérből való emberek, olyan emberek, akik a saját koruknak, a saját népüknek, a saját kultúrájuknak a gyermekei voltak. A mai napig megállapíthatók a stílusbeli különbségek és a lelki alkati sajátosságok az egyes írók között. Az akkori idők természettudományos elképzelése a világról egészen más volt, mint a mienk. A Biblia írói természetesen abban a régi elképzelésben, világképben éltek és írtak. Magának Jézusnak a szavai sem törik át ezt az antik világképet, és nem mutatják semmi jelét annak, hogy Ő már a mai modern tudás kategóriáiban gondolkodott volna. Természettudományos szempontból valóban sok olyan nézetet találunk benne, ami a modern természettudományos ismeretek szerint elavult már. Ma egészen más, a valóságnak sokkal megfelelőbb képünk van a világról, a Földről, a csillagokról, az egész mindenségről, mint nekik volt. És az is igaz, amit szintén kifogásolni szoktak a Bibliában, hogy például történelmi adatok közlésében olykor pontatlanságok, sőt ellentmondások vannak benne, a modern történettudomány kutatásaival nem egyező leírások. Helytelen lenne azt gondolni, hogy a Biblia olyan értelemben véve ”szentírás”, hogy minden szava és adata független az emberi gondolkodás és hírközlés tökéletlenségétől és tévedhetetlenségétől! Helytelen lenne, ha mindenáron arra igyekeznénk, hogy erőszakkal is harmóniába hozzuk a bibliai adatokat a modern természettudománnyal és történelemmel. Igen, a Bibliát is, mint a világirodalom bármelyik más könyvét, emberek írták, gyarló, tévedő és egyáltalán nem tökéletes tudással rendelkező emberek.

Menjünk egy lépéssel tovább! Próbáljuk meg most a Bibliát abból a szempontból megvizsgálni, hogy milyen szellemiség árad belőle, kinek a szelleme áll az írók mögött? Például egy hangszeren is lehet a legnagyszerűbb vagy a legértéktelenebb dallamot is eljátszani. A hangszer a maga hangjellegét - mint zongora vagy hegedű vagy fuvola - nem fogja megtagadni. De a döntő tényező végül az a nagyszerű vagy gyatra szellemi inspiráció marad, ami azon a hangszeren megszólal. A Bibliában is igazi emberek beszélnek és írnak, és eközben a maguk emberi jellegzetességeit, korlátozott mivoltukat, lelki sajátosságaikat nem tudják kikapcsolni. De a döntő tényező itt is az, hogy milyen inspiráció hatása alatt írnak, miféle szellemi valóság az, ami vagy aki mögöttük áll és beszél, ezeken az időileg és személyileg korlátozott eszközökön át.

Kérdezzük meg Péter apostolt, mint a bibliai iratok egyik szerzőjét, mit mondana erre a kérdésre: ”Mert nem mesterkélt meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és eljövetelét; hanem mint a kik szemlélői voltunk az ő nagyságának. Mert a mikor az Atya Istentől azt a tisztességet és dicsőséget nyerte, hogy hozzá a felséges dicsőség ilyen szózata jutott: Ez az én szeretett Fiam, a kiben én gyönyörködöm: Ezt az égből jövő szózatot mi hallottuk, együtt lévén vele a szent hegyen. És igen biztos nálunk a prófétai beszéd is, a melyre jól teszitek, ha figyelmeztek, mint sötét helyen világító szövétnekre, míg nappal virrad, és hajnalcsillag kél fel szívetekben; Tudván először azt, hogy az írásban egy prófétai szó sem támad saját magyarázatból. Mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó; hanem a Szent Lélektől indíttatva szólottak az Istennek szent emberei.” (2Pt 1,16-21) Péter is, a Biblia többi szerzőjével teljesen összhangban azt mondja: mi nem magunktól és nem magunkból beszélünk, nem azt akarjuk leírni, hogy milyen gondolatokat formáltunk ki magunkban Istenről, világról, emberekről, örök életről, hanem mindazzal, amit elmondunk, ahogyan élünk, arról akarunk bizonyságot tenni, amit maga Isten mutatott és mondott nekünk a Vele való találkozásnak valami egészen különleges óráiban. Amit Ő maga tett olyan hatalmassá és bizonyossá a számunkra, hogy nem tudunk szabadulni tőle, kénytelenek vagyunk elmondani, leírni.

Valóban, hogy a bibliai kijelentésben nem általános emberi vallásos zsenialitás kifejezéséről van szó, nem emberi elképzelésekről, ez látszik abból a tényből is, ahogyan az egyes emberek erre a szolgálatra elhívattak. Gyakran előfordul, hogy ők maguk nem is akarnak egy isteni megbízásnak az eszközeivé, hordozóivá lenni. Vonakodnak, a szívüket és lelkiismeretüket megterhelő megbízatás alól minden módon ki akarnak bújni. Mózes például semmiképpen sem akarta vállalni népének Egyiptomból való kivezetését. Alkudozott Istennel, míg végre megadta magát. Jeremiás elrémült attól a feladattól, amire Isten akarta küldeni. Alkalmatlannak érzi magát rá. Könyörög Istennek, aki megszólítja: küldjön inkább valaki mást, alkalmasabb embert. És neki is muszáj volt menni! Muszáj volt szólni, pedig az életébe került. Valaki, egy felette álló szellemi valóság legyőzte és kényszerítette. És pontosan így történt Pállal, Péterrel, Jánossal, az evangélistákkal. Ők is ennek a felsőbb kényszernek a hatása alatt - Péter így mondja: ”Szent Lélektől indíttatva szólottak” - írtak, hirdették, hogy Jézus Istennek mekkora ajándéka a világnak, és hogy miként válik újjá általa az emberi élet.

Ez az igazi titka a Bibliának és a Biblia legyőzhetetlen életerejének. Persze, hogy valóságosan emberek írták és ezek az emberek magukon hordják koruk, nyelvük, társadalmi és kulturális haladási fokuk minden korlátozottságát, de az, amit így mondanak, írnak, az nem bennük támadt vallásos fantázia vagy vágyakozás, hanem egy isteni találkozásból eredő bizonyságtétel. Ezért tudtak az így kimondott szavaikért örömmel szenvedni, küzdeni, akár életüket is áldozni. Tehát írásaikban nem emberi bölcsességről, hanem tényleg Isten szaváról és Isten igazságáról van szó. Ha akármennyire különböznek is az egyes írók egymástól korban, műveltségi fokban, nyelvjárásban, felfogásban, lelkületben: mégis mindig elejétől végig ugyanaz az egy élő Isten az, aki az emberi gyarlóságokkal teli írásokon át magáról mint a szent, mint világ feletti hatalom, mint a történelem Ura, mint örök Bíró és könyörülő hatalom, bizonyságot ad, mint aki az emberiség javát munkálja. Ahogyan Péter mondja: ”a Szent Lélektől indíttatva szólottak az Istennek szent emberei.” (Pt 1,21b)

Az a szolgai,forma, amiről beszéltünk, éppen abban nyilatkozik meg, hogy Isten az Ő mondanivalóját alacsonyrendű emberi szavak köntösébe öltözteti. Már magában véve az is önmaga megüresítése és korlátozása az Istennek, hogy kénytelen egy bizonyos emberi nyelv szűk ruhájába öltözni. Mert igaz, hogy minden nyelvnek megvan a maga szépsége, kifejezési gazdagsága, de minden nyelvnek megvan a maga határa is, félreérthetősége, a szavak kétértelműsége, nehézsége. Különösen, ha Isten gondolatait kell vele kifejezni. Hogyne lennének érthetetlen részek a Bibliában? Azután mindenféle szövegnek a lemásolásánál előfordulnak íráshibák, kihagyások, betoldások, tévedések - így a Bibliánál is -, jól teszi tehát a tudomány, ha ezt a könyvet is átvilágítja a modern kritikai kutatás eszközeivel. Ha már Isten a maga mondanivalóját odaadta ennek a világnak, akkor kiszolgáltatta azt az emberi tévedhetőségnek és tökéletlenségnek is. De hogy ezt mégis megtette, hogy még ezt is vállalta: éppen ez a bizonysága az Ő nagy, lehajló szeretetének. Igen, az isteni lehajlás egyik legmélyebb misztériuma éppen abban van, hogy Isten az Ő szent szavát bűnös emberek ajkára adja, emberek szájába, akik mindig hajlandók arra, hogy a kapott üzenetet bepiszkolják. Így hordja a Biblia is ugyanazt az alacsonyrendű, szolgai formát, amivel maga Jézus is jött a Földre. Luther Márton hasonlította a Bibliát a karácsonyi történethez: Miként az isteni Gyermek szegényes pólyába takarva feküdt egy nyomorúságos istállóban, a jászolban, így van benne az isteni igazság szava is egy nagyon szegényes öltözetben, az emberi beszédben, írásban. Szegényes és olcsó pólya, de drága kincs, amit rejt. És csak aki éhezi és szomjúhozza az életet és igazságot, az találja meg a Biblia szakadozott és gyakran foltozott szavai között az örökkévalóság életáramát és az Isten ragyogó dicsőségét.

Isten ebben a világban szolgai alacsonyrendűségben nyilatkoztatja ki magát. Az emberi beszéd alkalmatlan formáihoz és félreérthetőségeihez köti magát inkább, csakhogy behatoljon az Ő szava a mi világunkba. Lehet, hogy közben kárt is szenved ez az isteni szó ebben a gyarló világban, de az a fő, hogy mégis eljut hozzánk, az örökkévalóság hangja megszólal az időben, és emberi szíveket nyer meg az Isten számára. És ez a titka ennek a csodálatos könyvnek. Ezért maradt meg mind a mai napig, évezredeken át. Népek, világhatalmak, kultúrák változtak meg, tűntek el, a Biblia maradt. És mindig megújuló frisseséggel, lenyűgöző erővel szól minden újabb kor emberéhez. A maihoz is. Ezen keresztül adja tudtul ma is az Isten az emberiségnek, mi az akarata, hogyan érez irántunk, mennyi szeretettel fordul felénk, milyen hatalmas jövőbeli tervei vannak az emberi történelemmel.

A Biblia nem olyan csalhatatlan tankönyv, ami megfelelne az emberi kíváncsiskodásnak. Aki azt akarja megtudni belőle, hogyan állott elő ez a világ, aki megbízható földrajzi, csillagászati, vagy történelmi adatok után kutat, a Bibliában mindig talál valami kivetnivalót. De aki azt akarja megtudni, hogy mi van a saját szívében, hogyan szabadulhat meg a bűneinek a terhétől, miként telítődhetik meg az élete olyan tartalommal, ami túlnyúlik a halálon és a síron is, miként juthat békességre önmagával, emberrel, sorsával, az nem hiába kutat a Bibliában. Annak a Biblia egy hatalmas, megrázó történetet mond el az emberi nemzetség romlottságáról, és arról a csodálatos isteni valóságról, aki a Jézus életében, halálában és feltámadásában betört ebbe az elesett világba, és új történelmet kezdett az emberiséggel.

Döntő az, hogy mit vár valaki a Bibliától és milyen hozzáállással nyúl felé. Aki csak emberi dolgokat keres benne, csak emberit is fog találni benne. De aki többre vágyik, az többet is talál. Próbáljuk meg csak egyszer nehéz belső vívódások óráján elővenni a zsoltárokat vagy az evangéliumokat, a gyógyulás, megbékélés vágyával a szívünkben. Megtapasztaljuk, hogy itt csakugyan az örökkévalóság életereje áramlik, ami minden szomjúságunkat csillapítja.

Jó, ha látjuk a Szentírás gyarló, töredékes emberi burkát, de ez nem ok arra, hogy elveszítsük iránta a bizalmunkat, sőt éppen ebben ismerhetjük fel Isten hozzánk hajló szeretetét, amelyik egészen mélyen belejött a mi hibákkal és tévedésekkel teli emberi világunkba, hogy egészen itt lehessen velünk az Ő szavával. Inkább könyörögjünk mindig, amikor a Bibliánkat a kezünkbe vesszük, megnyílt fülekért, hogy a régmúlt idők emberi szavai mögött felfoghassuk Isten hívását, igénybejelentését reánk, aki ma akar bennünket kezébe venni az Ő hatalmas szavával. Könyörögjünk megvilágosodott látásért, hogy az emberi szavak öltözetében megpillanthassuk az élő Jézus Krisztus alakját, aki az ő szavával akar elvezetni bennünket minden igazságra.

Igen, keressük benne magát Istent, és akkor a Biblia egy-egy szava kimondhatatlanul nagy segítséget fog jelenteni az élet problémáiban, küzdelmeiben. Akkor egy-egy fejezet, történet vagy levél olyan lenyűgöző áldással fog hatni ránk, hogy azután az életünket már el sem tudjuk képzelni e nélkül a hűséges társ nélkül, meghitt barát nélkül. Akkor majd az örökkévalóságnak olyan csodálatos forrására bukkanunk, ahonnét mindig meríthetünk erőt, vigasztalást, békességet, örömet, áldást, életet. Örök életet.

Ámen

Dátum: 1964. január 19.

Talán emlékeztek még rá: karácsonykor arról szólt közöttünk az igehirdetés, hogy a názáreti Jézus személyében Isten járt közöttünk, de úgy, hogy megüresítette magát és olyan nagyon szerény, alacsonyrendű emberi életben, szolgai formában rejtette el az Ő isteni dicsőségét, hogy sokan észre sem vették, mások pedig határozottan tagadták, mondván: ez nem lehet az Isten képviselője a földön! Hiányzott belőle minden jele a különleges, lenyűgöző isteni hatalomnak és dicsőségnek. Az az út, amit Isten ezen a földön Jézus személyében végigjárt közöttünk, valóban nem volt látványos, tetszetős, imponáló, sőt felettébb alacsonyrendű, szegénységben, nélkülözésben és megalázottságban végigjárt út volt. És mégis, éppen ebben volt és van mindmáig számunkra az Isten igazi ereje és szeretete. Éppen így vált lehetségessé, hogy egészen mellénk állt az Isten, hogy az emberi élet minden mélységében egészen barátunkká, testvérünkké lett az Isten. Ez az alacsonyrendű szolgai forma, amiben Isten ezen a földön a maga munkáját végzi, nemcsak a betlehemi jászolban és a golgotai keresztben látszik, hanem ugyanez a jellemzője azoknak is, akik Krisztust és az Ő ügyét ezen a földön képviselik, akik által Ő e világon tovább munkálkodik, tehát az egyháznak, az Ő híveinek is. Ezért szeretnék most az egyház elrejtett dicsőségéről beszélni.

Amit a felolvasott igében Pál apostol ír, az nemcsak egyszerűen helyzetjelentés az akkori gyülekezet külső megjelenéséről, hanem jellemzője a mindenkori keresztyén gyülekezetnek. Mintha azt mondaná a korinthusiaknak: a ti gyülekezetetek szinte iskolapéldája annak, hogy Isten az Ő ügyét milyen dísztelen formában, mennyire nem látványos módon viszi tovább és juttatja a célba. Milyen összetétele volt annak a gyülekezetnek? ”Nem sokan hívattak bölcsek test szerint, nem sokan hatalmasak, nem sokan nemesek; Hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten”. (26. vers) A világ bolondjai, erőtlenei, nemtelenei, a világ senkijei... Ilyen emberekből állt a korinthusi gyülekezet. Főleg rabszolgákból, kikötőmunkásokból, kisemberekből, olyanokból, akiknek bizony nem volt nagy befolyásuk és tekintélyük a közélet porondjain. És ez azóta is jellemzője maradt a keresztyén gyülekezeteknek. Ma is nagyobbrészt így van.

Ne értsük félre, nem arról van itt szó, hogy a tehetségesek, a szépek, a jómódúak, a befolyásos és közéletben is nagy súlyú emberek ki lennének rekesztve az Isten országából egyszerűen azért, mert szépek, mert gazdagok, mert nagy tekintélyűek. Nem. A keresztyén egyház történelmében nagyon sok példa van az ellenkezőre is. Micsoda óriási egyéniségek, ragyogó szellemek voltak a Krisztus-hívők soraiban! Gondoljunk csak Augustinusra, vagy Aquinói Tamásra, Lutherre, Kálvinra, Pascalra, Bachra, Bethlen Gáborra, Lorántffy Zsuzsannára, Dosztojevszkijre, Schweitzer Albertre. Azt ne gondoljuk, hogy a nagy szellemek számára túl csekély lenne a Krisztus evangéliuma. Nem! Isten a leghatalmasabb egyéniséget is megragadhatja. Azonban Pál jellemzésében mégis van valami isteni igazság. Nézzetek csak végig a mai gyülekezeteken. Nem sokan vannak benne akadémikusok, művészek, sportsztárok, politikai nagyságok. Nagyobb részt inkább kisemberek, törődött öregek, lelkileg megrokkant emberek, szerény körülmények között élő, egyszerű férfiak és asszonyok. Éppen ezt nem bírta elviselni egy olyan ragyogó szellem, mint Nietzsche, és éppen azért mondta, hogy ”a keresztyénségnek olyan szegény szaga van”, és ezért gondolta, hogy a keresztyénség nem egyéb, mint az élet hajótöröttjeinek a lázadása a sikerekben gazdag emberi réteg ellen.

Valóban: ilyen emberekre bízta Isten az Ő ügyét ezen a Földön. Ilyen tehetetlen eszközzel, mint az egyház, amelynek egyre jobban zsugorodik a tekintélye és befolyása az egész földön, ilyen eszközzel akarja Isten az Ő uralmát diadalra vinni a világon. És még az ún. vezetői is egy-egy gyülekezetnek igazán nem a világi értelemben vett nagyszerű embertípusok. Pál sem volt az. Ő maga vallja be: ”Én erőtlenség, félelem és nagy rettegés közt jelentem meg ti köztetek.” (1Kor 2,3) Tehát éppen az, amit akkor a görögök a legtöbbre értékeltek: a kisportolt testi szépség, a ragyogó szónoki készség, a mulattató társalgási művészet - éppen ez hiányzott Pál egyéniségéből és föllépéséből. Ki hallgatja meg egy ilyen jelentéktelen, beteges embernek a mondanivalóját? Miért van az, hogy Istennek a követei, az ő gyermekei az igen gyakran jelentéktelen, mindenféle emberi gyengeséggel megterhelt emberek? Nem lenne nagyobb ütőereje az evangéliumnak, ha annak követői testileg, lelkileg nagyszerű adottságokkal megáldott egyéniségek lennének? Miért építi Isten az Ő országát általában az egyszerű, szerény képességű és a világ szerint egyáltalán nem nagyszerű emberek által? Szinte mintha valami isteni tervszerűség lenne ebben - és van is egészen bizonyosan! Isten nem akarja, hogy az Ő dicsőségét bármiféle emberi dicsőség elhomályosítsa vagy eltakarja. A világ már rájött arra, hogy milyen káros dolog a személyi kultusz. Nos, Isten ügyére nézve még sokkal károsabb, ha az emberi kiválóság és nagyszerűség kerül a csodálat és tiszteletadás, a hódolat és rajongás középpontjába. Milyen gyakran előfordul, hogy egy-egy nagyszerű kiállású, szép beszédű igehirdető nem megjeleníti, hanem éppen eltakarja Krisztust, úgy, hogy a gyülekezet tagjai már nem Jézust látják, az élő Megváltót, aki egyedül segíthetne rajtunk, hanem az Ő követét, aki olyan nagyon okosan tud beszélni. Nem az Isten kegyelmében gyönyörködnek, hanem az emberi közvetítés művészi vagy tudományos mivoltában.

Nagyon jó dolog, ha egy embernek különleges képességei vannak, és azt az Isten szolgálatába állítja. De ilyenkor mindig fennforog a veszélye annak, hogy az ilyen szolgája az Istennek sztárrá válik az emberek szemében, sőt talán még a maga szemében is. A legszentebb szolgálat közben is ott leselkedik a hiúság: na, ezt jól csináltad, micsoda ragyogó csillár vagy te az Isten országában! És nincs utálatosabb Isten előtt, mintha valaki az Ő ügyét képviselve önmagának arat dicsőséget. Nincs szörnyűbb Isten-káromlás, mint az, hogy valaki az Isten nevét, Isten dicsőségét, Isten országát, uralmát mondja, és közben a saját nevét, a saját dicsőségét és a saját hatalmi befolyását növeli.

Miért van az, hogy Isten szinte mintha egyenesen vigyázna arra, hogy egy-egy szolgája, aki által munkálkodni akar, egy-egy gyermeke, akit föl akar használni, ne is legyen minden tekintetben tökéletes, nagyszerű? ”Hogy ne dicsekedjék ő előtte egy test sem”. (1Kor 1,29) Hogy az emberek hite ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék. Isten mintha szándékosan kényszerítené az Ő gyermekeit arra, hogy el ne bízzák magukat, hogy maradjanak meg az alázatban. Hogy semmi egyebek ne akarjanak lenni az Ő szolgálatában, mint transzparensek, akiken átsugárzik az Isten dicsősége, melege. Mint ahogy Jézus ezen a földön semmi egyebet nem akart, csak azt, hogy az Atyát megdicsőítse, és az Ő képét az emberek között fölragyogtassa. Ezért fordul elő olyan eset, hogy valaki például emberek ezreinek tudott segíteni, megvigasztalta őket, felemelte a mélységből, s ha azután egyszer ő maga kerül bajba, szenvedésbe, betegségbe, olyanná válik, mint egy rakás szerencsétlenség. Vagy olyan eset, hogy valaki sok-sok embert vezethetett el a Krisztusban való élő hitre, és a saját családjában, a legközelebbi hozzátartozóinak az életében eredménytelen marad a szava, a példája, a nevelői tudománya.

Isten hagyja, hogy a gyermekei, akiket fel akar használni, az élet valamilyen pontján törést szenvedjenek, hibázzanak, valami emberi gyengeségben, gyarlóságban megrekedjenek, hogy az emberek váradalma és bizalma ne akadjon meg rajtuk, hanem továbbjusson Isten felé. Mindenkinek van valami emberi gyarlósága, gyenge pontja. Mindenki: ember. Mindenkiben, ha közelebbről megnézzük, van valami kiábrándító. És ez jó is. Szükséges! Ne ítéljük el érte az embertársunkat. Hiszen: nem a hatalmasokat, nem az erőseket, ”hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket; és a világ erőtleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket; És a világ nemteleneit és megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse: Hogy ne dicsekedjék ő előtte egy test sem.” Hiszen az emberi gyarlóságunk és gyengeségünk tudatával maradunk meg abban az alázatban, amiben az Isten fel tud használni bennünket.

Isten mértéke más, mint a miénk. Nem biztos, hogy az a legalkalmasabb Isten számára, akit mi a leghasználhatóbbnak tartunk. Néha egy nagyon egyszerű és szerény eszközt, akit mi lebecsülünk, sokkal hatalmasabban és eredményesebben fölhasznál az Isten az Ő dicsőségének a növelésére, mint egy olyat, akit a kiválóságaiért megcsodálunk. Egyszer a szíriai királyi udvarban egy rabszolgasorban élő kis hívő cselédleányka bizonyságtétele volt az elindítója annak, hogy a hadsereg fővezére kigyógyult bélpoklosságából, és megtért az élő Istenhez. A világ legnagyobb bibliatársulatának a végtelen áldásos munkája egy beteg kislány kezdeményezésére indult meg. Az a két diák, aki a múlt éjjel elhányta titokban a havat egy magányos özvegyasszony járdájáról, több evangéliumot vitt bele a világba, mint talán egy logikusan felépített prédikáció. Egy gyülekezetben a legkisebbnek, a legjelentéktelenebb emberkének talán még hathatósabb szerep jut a Krisztus ügye képviseletéből, mint egy magasan álló hírességnek.

Pál is így mondja: ”a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket; és a világ erőtleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket; És a világ nemteleneit és megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse: Hogy ne dicsekedjék őelőtte egy test sem.” Ha Isten az okosok és a nagyok között nem talál elég alázatot, akkor inkább a kicsikkel és szerényekkel dolgozik, mert azok nem veszik el az Ő dicsőségét. A világ felől nézve talán aggasztó, jelentéktelen és szegényes dolog az Isten ügye, amit ilyen kisemberek képviselnek, de Isten éppen a névtelen és a szerény eszközök munkája révén árasztja szét a világban az Ő gyógyítását.

Ma az egész világon élő keresztyén egyházak kezdenek egyre jobban rájönni, hogy a Krisztus egyházának nem a hatalomban, pénzben, elismert tekintélyben van az ereje, hanem az alázatos szeretetszolgálatban. Nem akkor volt nagy az egyház, amikor királyi trónok betöltésébe szólhatott bele a maga parancsával, hanem amikor a szegénységén és talán megvetettségén mégis átsugárzott valami Jézus szeretetének és szolgálatának a melegéből. Olyan korszakból jövünk, amikor az egyház sokat mutatott és kevés volt, ma pedig ennek az ellenkezőjére nevel bennünket az Isten. Legyünk hálásak érte! Ha egy egyház nem akar osztozni az Ő Urával az alacsonyrendűségben, szegénységben, jelentéktelenségben, és fényre, pompára, hatalomra törekszik: menthetetlenül elvilágiasodik. A Krisztus egyházának le kell tudni mondania arról, hogy tündököljék, hogy tekintélye és hatalma legyen a világ előtt. Csak ha le tudunk mondani a magunk dicsőségéről és csak ha Jézus alázatosságának a lelkülete tölt el bennünket is, akkor válik a mi életünkben is láthatóvá valami annak a Léleknek az erejéből és fényéből, amit Jézus hozott a földre.

Az igazi keresztyén ember megszabadult minden egyéni dicsőség hajhászásától, feltűnési vágytól, másokon uralkodni akaró ösztönöktől, nem fontos számára, hogy ő legyen a főszereplő, nem akar fölibe kerekedni a riválisoknak, önmaga számára semmi akar maradni! Még az alázatát és szerénységét sem tekinti valami különleges érdemnek, ami mások fölé emeli. Csak küldötte, szolgája, eszköze akar lenni a legfőbb Úrnak, akinek a kegyelméből él. Talán törékeny, betegségtől megtámadott, nem imponáló a testi külalakja, de így is az Isten Lelkének az edénye! Talán jelentéktelen poszton állva, szerény munkakörben dolgozik. Talán kis kaliberű az egyénisége, és mégis mindebben a jelentéktelenségben, szegényességben és alacsonyságban olyan fény ragyog, ami a körülötte élő emberekre is jótékonyan hat. Az a názáreti Jézus, aki az élő Isten valóságát hozta önmagában erre a Földre: szerényen, szegényen, megalázottan járt az emberek között. Mit akarnak akkor ennél többet azok, akik Őt igyekeznek követni? Talán nem látványos és nem imponáló ez az út világi mértékkel mérve, és mégis: Jézus és az Ő egyháza megjelenésének éppen ebben az alacsonyrendűségében munkálkodik tovább az Isten megváltó ereje!

Krisztus védtelen, és mégis népeket nyer meg a maga számára. Az egyház nagyon nyavalyás társaság, mégis a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat. Amit Isten ezen a nem látszatos, szegényes módon elkezdett munkálni, véghez is viszi, diadalra is juttatja. Isten a jelenlegi világkorszakban is ilyen elrejtettségből, mégis leplezetlenül terjeszti ki az Ő uralmát a mindenségben. Aki ennek a váradalomnak a fényében él, az nem botránkozik meg többé Krisztus szolgai alacsonyrendűségén, az Ő egyházának sok gyarló emberi oldalán és az Ő gyermekeinek, híveinek sok-sok tökéletlenségén. Az mer maga is utolsó lenni, hogy minél alkalmasabb eszközzé válhassék Ura kezében, az Ő eljövendő dicsőségének a növelésére.

Ámen

Dátum: 1964. január 12.