Ma két hete átadtam nektek Jézus meghívását, amelyben azt mondja: ”Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.” (Mt 11,28) Ma egy hete a gyülekezet legnagyobb része élt is ezzel a meghívással, és részesült az Úr asztalának vendégségében. Ma megint az úrvacsoráról szeretnék beszélni. Egy hét telt el az utolsó úrvacsorázásunk óta, és az azóta lefolyt életünknek mindennapi gyakorlatán most már mindnyájan le tudjuk mérni, hogy helyesen úrvacsoráztunk-e? Hogy mit jelentett a számunkra az Úr testének és vérének vétele? Hogy egyáltalán mire volt jó a mindennapi életünknek a gyakorlatában ez a szent vendégség? Ezt próbáljuk most megvizsgálni annak a történetnek kapcsán, amit felolvastam Jákób életéből.
Azt olvassuk, hogy ”felkele Jákób reggel, és vevé azt a követ, melyet a feje alá tett vala, és oszlopul állítá fel azt”. (18. vers) Valami egészen különös kő volt az, egészen különös szerepet töltött be az a kő Jákób életében. Nagyon sok mindene volt Jákóbnak. Igen gazdagon megáldotta őt az Isten. Voltak ökrei, juhai, földjei, házai, voltak szolgái, gyermekei, feleségei, sok mindene volt, de legdrágább értéke ez a kő volt. A legnagyobb jelentőségűvé az ő életében éppen ez a kő lett, az, amelyet azon a csodálatos éjszakán a feje alá tett. Mert ezen a kövön, amelyikre előzőnap este űzött vadként, kétségbeeséstől kimerülve szinte lerogyott, ezen a kövön álmodta az életének nagy álmát. Lehet, hogy nem volt kellemes vánkos a fejének, de annál jobb volt a lelkének. Ezen pihent Jákób feje akkor, amikor megjelent neki maga az élő Isten, akit azelőtt csak mások elmondásából ismert. Itt történt meg vele az a csoda, hogy atyáinak Istene neki is igazán Istenévé és Urává lett. Itt történt meg vele az a csoda, hogy az őt körülvevő, kilátástalan ködön át egyszerre bepillantott a mennybe, mintha megnyílt volna felette egy pillanatra az örökkévalóság. Erre ereszkedett alá a magasból az a csodás és titokzatos fénylétra, amelyen angyalok jártak le-fel az ég és föld között, hozva az Isten áldásait és víve az emberek könyörgéseit az élő Isten felé, amelynek tetején ott látta magát az Urat, a maga teljes dicsőségében, és hallotta a hangját.
Ezen élte át Jákób, ez a különös ember, az Isten közvetlen közelségének a borzongató boldogságát, amely legnagyobb élménye ezen a Földön egy embernek. Úgy is mondhatnánk, hogy olyasmit jelentett Jákób számára az a kő, mint amit a számunkra az úrvacsora jelentett. Mert mi is itt, ennél az asztalnál mintha bepillanthatnánk egy pillanatra a mennybe, az örökkévalóságba. A számunkra is ez a vendégség az Isten egészen különös jelenlétének a helye és alkalma. Itt nyitja rá az Isten mintegy látható formában az örökkévalóságot a mi földi világunkra. A megtöretett kenyérben és a borban, ezeknek a jegyeiben ereszkedik alá a mennyből az Isten kegyelmének a létrája, sőt maga az élő Isten itt jön az emberek közé. Itt halljuk mi is a legcsodálatosabb és leghatalmasabb szavait a mi Urunknak, amikor azt mondja: Ez az én testem és vérem, vegyétek, egyétek, igyátok! Itt adja magát teljességgel a mi Urunk a bűnös Jákóboknak. Ez a szent vendégség az a kővánkos, amelyen mi is mindig újra az Istennel való megbékélt közösséget nemcsak álmodjuk, hanem megéljük.
De azután azt olvassuk, hogy másnap reggel felkelt Jákób - és ez a másnap reggel, ez az álmok szempontjából mindig nagyon kritikus időszak. Mert másnap reggel, amikor a nap felkel és kisüt, napvilágnál az álmok szerte szoktak foszlani. Olyan nyomtalanul és zajtalanul tűnnek el és merülnek vissza a lélek tudatalatti mélységeibe, mint ahogy felmerültek onnét. Mi lett Jákób álmával másnap reggel? Képzeljétek el, amikor ez az ember a közelgő hajnal szürkületében, abban a magányos pusztában felébred, körülnéz, és mindaz, amit álmában látott, nincs sehol. Nincs ott a létra, nincsenek az angyalok, nincs az Úrnak a dicsősége sehol, csak ő maga van ott, ugyanolyan nyomorultul, mint előző nap este, ugyanazokkal a problémákkal, terhekkel, bűnökkel a lelkén, mint előző nap, ugyanaz a Jákób. Ó, de nehéz másnap reggel megragadni, folytatni az álmot!
A mi úrvacsorai élményünk után is mindig szokott jönni ez a másnap reggel. És ez a számunkra is sokszor igen hideg és szürke tud és szokott lenni. Egyikünk sem tudja, hogy mire virradunk. És a hétfő reggel mindig nehéz szokott lenni, mert azt jelenti, hogy újra vár a munka, várnak az emberek, akikkel vesződni kell, meg vár a hivatal, a gyár, a műhely, meg az üzlet, a háztartás, a gondok. Megint vár a magány, az elhagyatottság, a keresztünk, meg a bánatunk, a nyomorúságaink, kísértéseink, mindenféle problémánk. A mindennapi életnek rideg, súlyos, sötét valósága.
Vajon mi marad meg neked másnap reggelre az előző napi úrvacsorából? Mert a másnap reggel kezdődő életnek a valóságában derül ki, hogy helyesen úrvacsoráztál-e vagy sem? Igazán áldással vetted-e magadhoz az Úr testének és vérének jegyeit, vagy pedig csak szokásból? Vajon nem foszlik-e szét minden, amit kaptál, másnap reggel, mint az álom szétfoszlik a napvilágnál? Marad-e valami belőle, jelent-e valamit, segített, erősített-e a mindennapok küzdelmében és feladatainak a betöltésében az a táplálék, amit itt Jézus adott? Eszedbe jut-e egyáltalán hétfőn, kedden, meg szombaton, hogy vasárnap lehajolt hozzád az Isten? Hogy megújíttattál az Ő kegyelmében, bűnbocsánatot kaptál az élő Istentől? Eszedbe jut-e egyáltalán másnap reggel, amikor elindulsz, hogy végezd a munkádat, vagy amikor a gondok hullámai magasra csapnak körülötted, amikor a nyomorúságnak, a bűnöknek és az emberek rosszindulatának a keserves légköre fojtogat? Úgy van-e, hogy másnap reggel, amikor fölébredsz, sehol sincs az az égi létra, nincsenek angyalok, nincs az Isten közelsége? Másnap reggel vége van a megtöretett kenyér és kiontott bor áhítatának, a Krisztus testével és vérével való közösségnek? Ki gondol még a mindennapi élet keserves problémái között, vagy duhaj örömei között az úrvacsorára? A vasárnapi isteni vendégségre? A kapott bűnbocsánatra? Az újra megtapasztalt isteni kegyelemre? Az a másnap reggel, jaj, de nagyon más, mint ami volt a vasárnap délelőtt! De szép volt az álom, de jó volt álmodni, jó volt az a kicsit más! De ünnepélyes és felséges volt ott annál az asztalnál, és de kár, hogy jön a másnap reggel, fel kell ébredni a rideg valóságra!
Nézzétek, mit csinált Jákób másnap reggel: Vette a követ, amelyet a feje alá tett, megfogta, mintegy megragadta reggel az éjszaka látott álmot, nem engedte újra visszamerülni a lélek tudatalatti mélységeibe. Nem mondta, hogy csak álom volt az egész, hanem ébren is ragaszkodott hozzá, amit álmában látott. Élte tovább, amit látott álmában. Milyen határozott bizonyosság csendül meg a szavában, amikor másnap reggel azt mondja: ”bizonyára az Úr van e helyen” (16. vers) Nem mondja, hogy jaj, ez mind álom volt! Nem! Az Úr van e helyen, Ő biztosított engem a szeretetéről. És ehhez ragaszkodik másnap reggel, ehhez a boldog bizonyossághoz, amikor a gyönyörű álomból ráébred a problémákkal teli hétköznapnak a kijózanító valóságára. És ekkor Jákób valami egészen gyakorlati dolgot tesz. Azt olvassuk: ”vevé azt a követ, melyet feje alá tett vala, és oszlopul állítá fel azt”. Ez a kő ne szürküljön bele annak a vidéknek a szétszóródó kövei közé, mert ez egy különös kő. Legyen látható figyelmeztetés, amiről mindig eszébe jut, hogy mit mondott neki az Isten. Hogy milyen áldást kapott az Úrtól. Másnap reggel, amikor Jákób felébredt, nem látott a sürgős dolgai után - pedig volt neki elég sürgős dolga, hiszen tudjuk, hogy menekült Ézsaú haragja elől. Nem azon gondolkodott, hogy merre menjen, pedig ez ugyancsak fontos volt a számára, hanem mindenekelőtt azt a látást, amit éjjel kapott, rögzíteni akarja, azt az álmot állandósítani akarja, és a maga életében felhasználni.
Úgy tesz Jákób, mint amikor az ember leszakít egy virágot arról a helyről, ahol különösen jól érezte magát, és lepréseli, hogy mindig eszébe jusson az élménye. Vagy amikor piros ceruzával aláhúz a Bibliában egy verset, amelyben valami különösen fontosat mondott neki Isten. Vagy ahogy a jegygyűrű mindig arra emlékeztet, akit szeretünk. Így állított Jákób egy emlékkövet magának figyelmeztetésül. Legyen az ő számára örök jel, hogy ha talán újból megfeledkeznék az Úrról, figyelmeztesse ez a kő: emlékezz Jákób, Isten kiválasztott, megáldott téged, te az Isten gyermeke vagy! És a hívő embernek elég egy ilyen figyelmeztetés. Ha majd megint el találna merülni Jákób a bűnnek, a kilátástalanságnak, a kétségbeesésnek a sötétségében, akkor álljon ott mindig ez a kő, mint az Isten aláhajló szeretetének a fénylő oszlopa, látható biztatás.
Tudjátok már, hogy miért akartam ma újra az úrvacsoráról beszélni? Azért, hogy valami ehhez hasonlót cselekedjünk mi is az úrvacsorával, mint Jákób azzal a kővel. Állítsuk fel az életünkben mint egy emlékoszlopot, mint az Isten megváltó szeretetének jelét, jó magasan. Mint egy figyelmeztető jelet, amiről újra jusson eszünkbe, hogy kik vagyunk és ki az Isten. Hogy mit kaptunk, és el ne felejtsük kinn az életben. Hiszen ennél az asztalnál az Úrral találkoztunk! Az Urat láttuk, az Úrnak a testét és vérét vettük és azzal táplálkoztunk! Isten ölelt meg, ne merüljön hát bele ez a különleges áldás a múltba, ne maradjon egy szép vasárnap délelőtti hangulat, vagy egy órára érvényes áldás az életünkben, hanem legyen biztatás és erőforrás másnap reggel, meg harmadnap, holnap meg azután, egész életedben, minden nap!
Azt a tényt, hogy te úrvacsoráztál, hogy Jézus halálának és feltámadásának az erőit kaptad, ezt a tényt ne szorítsd vissza ide a templomba, hanem vidd magaddal az életbe. Éppen az elkövetkezendő hétköznapoknak a küzdelmei, feladatai között ragaszkodj hozzá és használd fel, élj vele, belőle. Mert az úrvacsorával nem befejeződik valami, mint ahogy mi szoktuk talán gondolni, hogy az aránylag elég hosszúra nyúlt istentisztelet így fejeződik be, hanem ezzel elkezdődik valami. Itt megtisztulva, megerősödve kezdődik újra az élet a maga ezer gondjával, bajával, de most már másként. Krisztusibban, tehát úgy, hogy több erőt viszek ki magammal az életbe, a világba, az emberek közé, az emberek szeretésére, az emberek szolgálására, az emberek megértésére, a bűneimmel szemben való küzdelemre. Több erőt viszek magammal a feladataimnak a jó és helyes betöltésére.
Az úrvacsora legyen egy ilyen emlékoszlop az életünkben. Az Isten bűnbocsátó és megváltó szeretetének jele és jegye. Jó magasan, hogy a biztatás sugározzon ki a templomon túlra, a mindennapi életünknek a gyakorlatába, és amikor az élet fárasztó útjain húzod az igát, amikor a bűnöknek és a nyomorúságnak a légkörében kifárad a lelked, nézz föl az emlékoszlopra! Nem arra a tényre, hogy te valamikor idejöttél úrvacsorázni, hanem arra a másik tényre, hogy az Isten lehajolt hozzád és megölelt téged, hogy az Isten megbocsátott neked! Hogy Isten gyermekévé fogadott téged! Hogy az Ő kegyelmének palástjával betakart téged, és az Ő örök szeretetéről biztosított téged!
Én már olyan sokszor álltam haldokló ágyánál, és láttam, hogy mit jelent a számukra az Úr megtöretett testének és kiontott vérének a vétele. Hogy felerősödik lélekben az a haldokló annak a nagy útnak a megtételére. Ebben a földi életben is mindig erőnk felett való utak megjárására táplál bennünket Jézus az Ő testével és vérével. Azt akarja, hogy olyan emberekké legyünk, akiken átvilágít az Ő fénye, mint a napsugár az üvegfestményen.
Tudjátok, hogy mennyire vágyódik ott körülöttetek mindenki erre a világosságra? A családod tagjai, a barátok, az ismerősök erre a világosságra vágynak. Jézus erre akar megerősíteni és táplálni ennél az asztalnál. Álljon tehát úgy az úrvacsora mint az Isten megváltó szeretetének jele, mindenütt az életünk középpontjában. Otthon, munkában, szórakozásunkban, bánatunkban, betegségben, halálban, és álljon egész életünk az Isten megváltó szeretetének a jelében és jegyében!
Ma is érvényes a történelmi nevezetességűvé vált mondás: In hoc signo vinces - E jelben győzni fogsz!
Ámen
Dátum: 1960. október 2.